Papp Brigitta – Ott

Papp Brigitta – Ott

Az opálos szürke fal égig nyújtózkodó füstlepelként magasodott Ballania határában, örök homályba burkolta a másik felén elterülő Kvanokföldet. Alig pirkadt, amikor Simona felrepült kedvenc fájára, hogy onnan bámulhasson bele a túloldal megnyugtató szürkeségébe. Leült a leghosszabb ágra, annak is a végére, ahol még éppen elbírta súlyát a könnyedén hintázó rugalmas gally. Előredőlt, karjára támaszkodott, majd nagyot szippantott a tavaszi levegőből.

És elfintorodott.

Megrohamozták a háta mögött elterülő erdőből nyomuló vibrálóan színes, édes-nehéz illatok. Tüsszentenie kellett tőlük.

– Nem tudok elég messze menekülni – mormogta két orrdörzsölés között.

A tompaszürke fal közelében nőtt fát az egyszerűségéért szerette, a többitől eltérően ezen nem volt egyetlen émelyítő rózsaszín felhőcskehajtás vagy szembántóan rikító narancsos vattacukor virág sem. Szürkésbarna törzse és zöld levelei megnyugtatóan jellegtelenek és illatmentesek voltak.

Simona gyűlölte a tavasz erőltetett rikítását. Ahogyan Ballaniát is egyre jobban, pedig a habkönnyű pillék országában az élet is habkönnyűnek tűnt. Legalábbis annak, aki hibátlan pillének született. Vagyis rajta kívül mindenkinek. Simona lemondó sóhajjal nézett végig lábszárán, ami formás volt ugyan, mint minden ballaniainak, ám hosszúnak és törékenynek a legnagyobb jóindulattal sem lehetett nevezni. Ráadásul fekete pihék borították, akárcsak karját. Fúj, de undorító, kapta meg többször társaitól. Családi átok, mondta ki kíméletlenül a mindentudó Bölcs, amikor Simona hozzá fordult, hogy megérthesse különbözőségét és a feléje irányuló megvetés miértjét. Ennél többet nem árult el, de, társai rosszindulatára bármikor számíthatott. Minden egyszerű ballaniai élt-halt a pletykáért, a susmorgásért és a drámáért, így apránként fény derült családja szégyenteljes titkára.

– Miért pont én? – csapott dühösen a feneke alatt kacskaringózó vékony gallyra, amitől az hintázni kezdett.

Simona megrezegtette szárnyát, hogy visszanyerje egyensúlyát, majd ingerülten letörölte a szeméből alágördülő könnycseppet. Gyomra váratlanul nagyot kordult. Rádöbbent, hogy egyetlen korty nektárt, de még egy csipetnyi virágport sem evett előző este óta. Az erdő felé indult kedvenc csemegéjéért. Mivel a tuboly levelének nedve enyhén kesernyés volt, a pillék többsége csak télen fanyalodott az örökzöld bokorra, nem értették, Simona miért rajong érte.  A pillék tavasszal és nyáron ájulásig szívták magukat az édesebbnél édesebb mézsűrű levekkel, ősszel pedig a lédús gyümölcsök roppanós húsa csábította őket.

Csodálatos, ezerízű, mennyei, hallatszottak ilyenkor az elragadtatott sikkantások egy-egy nagyobb virágtengerből. Eleinte Simona is próbált megfelelni az elvárásoknak, vagyis addig falni, amíg mézkómába esik, de mindannyiszor felfordult a gyomra már néhány falattól. Ő a tubolyt szerette.

Amikor Simona néhány szárnycsapás után az erdő határához ért, megállt egy pillanatra. A borzas, egymáshoz egészen közel álló fák sűrűjében mindig nagy figyelemre volt szüksége, hogy hártyavékony szárnyát meg ne sértsék a több helyen is szerelmespárként egymásba fonódó ágak. Hamar talált egy bíztatóan széles járatot, ám amikor elindult volna, valami megmozdult a szürkeség mélyén. Csak szeme sarkából észlelte, de az alaktalan jelenés egy pillanatra kivehető volt.

Simona tekintetét a falra szegezte, de nem látott vagy hallott semmi szokatlant sem Ballanián innen, sem Ballanián túl. A környék néma mozdulatlanságba dermedt, a fal pedig rendíthetetlenül állt tovább, ahogyan tette azt pilleöltők óta, szigorúan meredt a magasba a két nép közötti áthidalhatatlan ellentét szimbólumaként.

Amióta Atenne, az ükanyád miatt a kvanoki Bölcs ide varázsolta, vágta hozzá gyűlölködve az egyik vénségesen vén pille azon a nyári estén, amikor Simona megértette, mit is jelent számára a családi átok. Ám ennek ellenére ő nem gyűlölt senkit. Sem Atenne-t, sem pedig a kvanokiakat, akikkel – az öregek szerint – ugyan egy fajhoz tartoztak és egy nyelvet beszéltek, de ezen túl nem sokban hasonlítottak egymásra. Ellentétben a pillék karcsú testével, kecses végtagjaival és vízcsepp alakú fejformájával, a kvanokiakat hosszú, majdnem térdig érő kézzel, rövid lábbal, szőrös és tömzsi testtel, valamint széles, lapos fejjel vert meg a sors. Unalmasak és undoknak tartották őket, régen is csak azért viselték el őket a pillék, mert a kvanoki bölcs volt messze földön az egyetlen, aki varázsolni tudott, és aki erejével biztonságossá tette Ballaniai országhatárát is.

Amikor a körvonalát vesztett valami újra megmozdult, Simona közelebb repült a falhoz. Szíve hevesen vert, úgy érezte szinte a torkában lüktet és nyelni sem tud tőle. Ijedten rezzent össze, amikor az erdőben felvijjogott egy röpképtelen csapodár. Nem fordult a zaj felé, nem kockáztathatta meg, hogy újra lemaradjon arról a valamiről.

Percekig semmi sem történt. Simona lélegzetvisszafojtva lebegett, tekintetét makacsul egyetlen pontra szegezte, még pislogni is alig mert. Aztán a villanásnak ható mozgás megismétlődött. Simona elbizonytalanodott. Öt szárnycsapásnyi távolságból nézett az opálfolyam mélyére, miközben odaképzelte a mesékből ismert szőrös és taszító lényt. A lényt, akivel legalább egyszer minden pillécskét megriogattak szülei, és akitől minden ballaniai egyként undorodott. Kivéve az ükanyja. A különc ükanyja, az összes szenvedés okozója, aki beleszeretett egy ilyen rémbe.

– Csudába az egésszel. – Bár biztos volt benne, hogy látott, nem csak látni vélt valamit, de már nem akarta kideríteni. – A csudába az egésszel! – ismételte meg torkaszakadtából a világba kiáltva a szavakat.

A hasító hang végigvágtázott a pirkadati csöndben szendergő tájon. Simona megdermedt. Máskor is kiabálta már ki fájdalmát Ballania ezen eldugott részén, de a fal ezúttal nem verte vissza a hangját.

– Az nem lehet! Nem, nem! – motyogta, és hátrálni kezdett.

Tekintetét körbe-körbe futtatta, de nem látott változást. A szürke monstrum az égig nyújtózkodott, vége a messzeségbe veszett, továbbra is egybefüggő volt, mint egy különösen sűrű füstfelhő.

Simona úgy döntött, újabb próbát tesz.

– Hééééé! – sikította teli torokból.

A visszhang most is elmaradt, a homályban azonban hirtelen felemelkedett, majd eltűnt az árny. Simona leheletfinom szárnycsapásokkal indult a fal felé, szemét mereven arra a pontra szegezte, ahol a mozgást látta.

– Van ott valaki?

A kérdés szétszaladt a tájon, és válasz nélkül elenyészett.

– Van ott valaki? – próbálkozott újra sikertelenül, miközben elérkezett a végső ponthoz, ami még ballaniai földnek számított.

A fal és az orra közé egy falevél sem fért már be, életében először ment ennyire közel hozzá. Óvatosan beleszagolt a szürkeségbe, de semmit sem érzett. Lassan felemelte a kezét, és középső ujja hegyét a falhoz érintette. Hideg volt. Nem jegesen vacogtató, inkább szárazan hűvös, mint a forró nyári deleken az erdő mélye.

Simona visszahúzta a kezét. Már nem érzett félelmet. Úgy tanulták, hogy a Ballaniát és Kvanokot elválasztó vonal áthatolhatatlan, ám érezte, hogy a fal engedett ujja hegyének, és ha csak picit is, de befogadta azt.

Újra meg akarta tenni, akarta, hogy körbefonja a megnyugtató hűvös. A háta mögé nézett. A fák lombjai ezerszínben harsogtak, kiabálták az újjászületést. A földet borító növények a ragyogó halványzöldtől a sötét türkizig minden árnyalatot felvillantottak, hogy versenyre keljenek saját virágaikkal. Az eget vakító kéken ragyogtatta az erdő mögül kiaraszoló Nap, melegével apránként élesztgette a zsíros ballaniai föld nehéz illatát. Egyre több madár csatlakozott a csapodár fülsiketítő rikácsolásához, a levegőben zsongtak a bogarak.

 Éles fájdalom hasított Simona fejébe, mint mindannyiszor, amikor érzékeit túlterhelte Ballania rikító világa. A fal felé fordult, és egy lendületes mozdulattal belenyúlt. Könyékig merült a szürkeségben.

– Ne tedd!

Simona ijedtében visszarántotta a karját, és a földre szállt. Nem fordult hátra, felismerte az egyetlen tompa és a karcos ballaniai hangot.

– Nem biztos, hogy visszajöhetsz – figyelmeztette komoran a Bölcs, majd nagyot sóhajtott. – Pont olyan különc vagy, mint Atenne!

A lágyan gördülő szavak Simona húsába martak, szemét elfutotta a könny. Dacosan hátrafordult.

– Akkor meg nem mindegy, hogy mit csinálok? Legalább megszabadul tőlem Ballania.

– Senki sem akar megszabadulni tőled. Szeretünk téged!

– Szeretet! – kacagott fel Simona gúnyosan. – Milyen szeretet? Hogy nem tudjátok megbocsátani, amiért én nem vagyok hibátlan? Hogy kiütközött a kvanoki vér? Hogy én vagyok a stigma? A jel, hogy a bűn nem lehet semmivé büntetés nélkül? – kiabálta, miközben rövid lábával nagyot toppantott a földön.

– Nem tehetsz arról, hogy az az ostoba Atenne megszegte az Örök Törvényt, és egy kvanokitól született gyermeke. Senki sem állította ezt.

– Nem Atenne! A nagymamád! – sikította Simona, és zokogni kezdett, mintha röpke életének összes sérelme kiszakadt volna belőle.

A földre kuporodott, átölelte a térdét, és halkan folytatta.

– Persze, hogy nem állította senki, hogy hibás vagyok, hiszen mindenki csak suttogva mer borzongani a tragédiánkon. A hátunk mögött, kéjesen. Azt hiszed, nem tudom, hogy miattunk kellett felvarázsolni a falat, és hogy miattunk maradt Ballania varázserő nélkül?

A Bölcs arca fájdalmasan megrándult.

– Mindez nem számít, maradj kérlek!

– Minek? Sohasem leszek igazi ballaniai.

Simona tudta, hogy nem túloz. Gyomra nem csak az émelyítően édes nektárok és virágporok ellen tiltakozott, a ballaniaiak bájolgását, képmutatását és folyamatos hazudozását sem vette be. Nem szeretett itt élni.

– Azóta még senki sem lépett Kvanokföldre. Bele is halhatsz! – mondta ki nagyapja Simona titkos félelmét.

Simona elmosolyodott. A kimondott szavak elvesztették visszatartó erejüket, inkább bátorságot öntöttek Simonába.

– Nem számít.

Felállt. Már csak egy lépés volt hátra. Lehet, hogy az utolsó. Simona arra gondolt, hogy talán soha többé nem látja Ballaniát, többé nem érzi a megszokott illatokat, amik bántották ugyan, de mégis csak az otthont jelentették számára. Akárcsak a pillék. Idegenül mozgott köztük, de legalább ismerte őket.

Nagy levegőt vett, összeszorította a szemét, majd belerepült a falba. A fal magába fogadta. Simona mozdulatlanul lebegett, hagyta, hogy a hűvös valami simogassa a testét, hogy körülölelje, mint a leglágyabb selyemruha. Füle megtelt csenddel. Az idők végezetéig így maradt volna, ha egy kútmély hang rá nem dörren.

– Mit keresel te itt?

Simona ijedten összerezzent, és a földre huppant. A rekedt és mély hang idegen volt fülének, a ballaniaiak dallamos lágy orgánumához szokott. Kinyitotta a szemét, majd pánikszerűen visszazárta. A fal eltűnt körüle. Mintha meghátrált volna, magára hagyta.

– Hol itt? – kérdezett vissza félénken Simona.

Szemhéját továbbra is szorította.

– Hogyhogy hol? Hát Kvanokon!

– Kvanokon! – sikított fel.

– Ezt azonnal hagyd abba, már az előbb is megijedtem tőled! – nehezményezte az ismeretlen, de inkább panaszosan, mintsem mérgesen.

Simona ettől felbátorodott, lassan kinyitotta a szemét. Valóban egy kvanoki állt előtte. A pillénél egy fejjel magasabb, zömök és szőrös testű lény kíváncsi tekintettel figyelte Simonát, miközben hosszú karjával mókásan vakargatta széles homlokát.

– Ballaniai vagy, ugye? Te sikítottál az előbb odaát.

– Igen.

– Hogy kerülsz ide?

– A fal… megnyílt… nem tudom pontosan.

– Na persze. Ezek szerint igazak a mesék, hogy tényleg örökösen hazudoztok. Bántjátok is egymást és rosszindulatúak vagytok?

Simona leforrázva állt. Megrázta a fejét.

– Én tényleg nem… a fal! – fordult meg hirtelen.

– A fal ott van, ahol eddig.

Tényleg ott volt, szürkén és homályosan. Simona felállt, odalépett, majd egy határozott mozdulattal felé nyúlt.

– Aúúú – szisszent fel, ahogy az ujjai nekiütődtek a kemény anyagnak. – Az nem lehet! – szorult össze a szíve.

– Dehogynem. Mindig is ilyen volt, ezért nem értem, hogy hogyan jöttél át.

– Az előbb átengedett – suttogta Simona.

Arcán egy könnycsepp gördült végig. A kvanoki közelebb lépett hozzá, és felemelte a kezét. Simona mindre elszántan, mozdulatlanul nézett szembe vele.

– Ne sírj! – törölte le a könnycseppet görbe hüvelykujjával.

A gyengéd érintés meglepte Simonát, aztán kis híján felkacagott, amiért a kvanoki keze sokkal, de sokkal szőrösebb volt, mint az övé.

 – Raqva vagyok – mondta a kvanoki, miközben fejét oldalra billentette.

Tekintetéből kedvesség és érdeklődés sugárzott.

– Én pedig Simona – mosolyodott el félszegen, majd elnézett Raqva válla fölött.

A kvanoki mögött színtelen festményként terült el a táj. A távolban hegycsúcsok sziluettjei körvonalazódtak, előtte sűrű erdőség táncolt, mint egy napszítta délibáb. Minden olyan volt, mintha egy varázsló végigradírozott volna a ballaniai papíron. A pilleszemnek kopár, de Simonának megnyugtató, csendes és pihentető.

Hazaérkezett.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

Leave a Comment