Papp Brigitta – Az utolsó

Papp Brigitta – Az utolsó

Az utolsó is halott. A gyilkos. A szerelmem, aki megölte a szerelmemet.

Azt mondták, hogy a fa nem hazudik. Megmutatja majd, hogy ki a bűnös, a búcsú éjszakáján körülfonja a gyilkos ablakát, és ha az utolsó szívdobbanás is kihunyt, az élet elenyészik, ismét pusztulás lesz úrrá a Büntetés Házán.

A szürke kövekből emelt épület egyetlen éjszaka alatt kiüresedett, mint ahogy az én lelkem is abban a sötét másodpercben, amikor megpillantottam az Ítélet Fájának vastag gyökereit az ablaka körül.

Az utolsó is halott. Tegnap még reméltem, hogy a Legenda csak legenda. Hiszen eddig nem volt bizonyíték; Karruga szigetén emberöltők óta üresen állt a Büntetés Háza. Itt nem szokás gyilkolni. Csak százötven évente egyszer.

Közelebb lépdelek a sötét ablakokkal tátongó épülethez. Lábam alatt billegnek a simára csiszolt szürke kockakövek, amelyeket a fa mindenen áthatoló gyökerei toltak szerteszét. Csak a tetőn kapaszkodó mohák lopnak egy kis zöldet a nyomasztó színtelenségbe, és az utolsó bizonyítékot is elfedte a fa, hogy nemrég még élet volt ebben a házban. Lille és Tigur. Már csak én tudom, hogy a boldogság egyetlen órájában ezt véstük a falra. Tegnap még Lille és Tigur, ma már csak Tigur.

A ház hűvöse kíméletlenül csap le rám, mintha mellkasom kínzó égését az elmúlás jege próbálná enyhíteni. Megborzongok. Szemem lassan hozzászokik a sötéthez. A tegnap még élő szobák mára hideg és kopár barlangokká lettek. Minden eltűnt. Az előszoba kong az ürességtől, a konyha berendezése köddé vált, a sötétkék pöttyös kancsónak is hűlt helye. A falakon pókhálók lógnak, mintha évtizedek múltak volna el az utolsó lakó óta.

Tétován megállok a szobája mellett. Nem akarom látni hideg, bűnös testét, de hiányát sem. Fagyott mozdulatlanságba dermedek, pedig sürget az idő; a ház minden percért órákat vesz el tőlem. Lassan végighúzom kezemet a kiüresedett ajtótokon, az épület mészkőteste a bőrömbe mar, és kiserkenő vérem piros életjelet simogat a falra. A ház, mint egy szomjazó, mohón nyeli el nedvemet, és a szín semmivé foszlik. A látvány kijózanít. Belépek a szobába.

A fájón üres szobába. Az ablakon bederengő fény hasítékot vág a félhomályba, és fáradt aranyszínt szór a bútortalan helyiségbe. A földön egy papírlap hever, rajta kézzel írt üzenet. Felismerem Lille gondosan formált betűit.

*

Egy évvel korábban

– Kérem a tanút, most már koncentráljon! – A legfőbb Ítélő szigorú hangja visszarángat a sivár valóságba. Összehúzott szeméből rosszallás süt felém, ahogy a mellette ülő tucatnyi Ítészéből is, mintha én lennék a vádlott. Rémálmaimban hetek óta rettegem a pillanatot, amikor eléjük kell állnom, felidéznem mindazt, ami soha többé nem lehet valóság, és amit azóta is gondosan a Trampa fű füstjébe burkolok. Körbefuttatom a tekintetemet a tömött Vásártéren. A durva fából ácsolt emelvény körül, mint vérre éhes hiénák csapata hullámzik az izgatott tömeg. Az emberbűz és a nehéz ételszag fojtó lepelként borul Karrag városának ezen része fölé.

– Tigur Őrző, utoljára szólítom fel, hogy válaszoljon a kérdésemre: ismeri az itt ülő vádlottakat?

Fáradtan bólintok, de továbbra is kérdő tekintettel figyelnek.

– Igen, ismerem a családot. – Nyelvem nehezen mozdul a számban.

Sajnos ismerem. Az első és egyetlen ügyem volt. Ha behunyom a szemem, most is érzem Jaspella könnyű virágillatát, miközben búcsúzóul megcsókol a kapuban. Érzem a büszkeséget, ahogy az árnyas fákkal körülölelt kicsiny kunyhónkra nézek, a gyomorszorító izgalmat, amitől szinte a föld felett lépkedve sietek a családhoz, amely tőlem várja a segítséget. Érzem a türelmetlenséget, ahogy Karrag városához közeledek. Az első benyomás a legfontosabb, idéződik emlékezetembe tanárom intelme, amikor megállok a városszéli utcán. Látom a híres, fehér mészkőből épült házakat, amelyek mintha a mögöttük tornyosuló sziklafalból nőttek volna ki, és ahogy valószínűtlenül tiszta színükkel vakítanak, megsokszorozzák a nap ragyogását. És látom a családot, ahogy félszegen várnak az egyen kőházuk kertje előtt.

Átlagos karrugaiak, gondoltam elsőre lesajnálón, kivételességem biztos tudatában. Olyanok, akik zöldségeket termesztenek, állatokat tartanak és halásznak, majd ünnepnapokon féktelenül mulatnak a Vásártéren, aztán hazamennek. Élnek, nemzenek és temetnek. Akik az Őrzőkhöz fordulnak, ha úgy érzik, a szomszédos Gitaan-szigetről betolakodó Összeférhetetlenek lopják az állataikat. És akikhez a kezdő Őrzőket küldik ki, mivel szinte mindig bebizonyosodik, hogy a jószág csak elcsatangolt, legrosszabb esetben a tengerbe fulladt. Nem is lehet másképpen, hiszen Karrugát az Őrzők legnagyobbika, Atton védőburka öleli.

– Akkor nevezze meg őket! – szólít fel az Ítélő. A felesleges színjátéktól ökölbe szorul a kezem. Nem érdekel a népnek szóló műsor. Engem az sem érdekel, hogy ki tette, a feleségemet semmi sem hozza vissza. Végignézek a közönyös arccal álldogáló családon. Pont, mint egy éve, amikor idegesen toporogva vártak rendezett előkertjükben. Iloran, a családfő most is karba font kézzel áll, barna haját hosszabbra növesztette, az őszbe hajló tincsek visszapöndörödnek húsos tarkójánál. Mélyen ülő szemét makacsul a földre szegezi attól a pillanattól kezdve, hogy felvezették az emelvényre. Arcának többi vonását elrejti rőt szálakkal kevert szakálla. Szikár testén nem fogtak a rabság hónapjai, nem úgy, mint a feleségéén. Milena ijesztően megöregedett. Hosszú haja őszbe fordult, borzos és rendezetlen, szája mellett árokmély keserűránc mesél az elmúlt három hónapról. Zavarba ejtően izgató lábait zsákszoknya alá rejtette, féltve ápolt, hosszú ujjai feketén lógnak combjai mellett.

És a gyermekek. A kamaszkor végén járó, örökké dacos Shitan és a tízéves kicsi lány, Lille, akit talán észre sem venne senki, ha időnként nem szakadna ki belőle egy-egy makacsul szorongatott hüppögés. A gyászos sort a nagyapa zárja, Topon. Nemrég még, akárcsak fia, tekintélyt parancsolón magasodott a család fölé, most meggörbült testét szűnni nem akaró köhögés rázza. Egy pillanatra elfog a szánalom.

De csak egy pillanatra. Aztán, mint az Ítélő a vádpontokat, szárazon sorolom életem romba döntőinek nevét. Már menekülnék, pedig most jön a neheze.

– Most pedig mesélje el, hogyan ismerte meg a családot!

Lassan, darabosan rakom egymás mellé a szavakat. A szavakat, amelyek mindegyike fájdalmasan hagyja el a számat.

– Értesüléseink szerint az itt álló asszony kitartóan zaklatta szerelmével. Igaz ez? – A tömegben néhány szottyadt vénség izgatottan felkiált. Az arcom lángol. A kíváncsiskodók mind szorosabb gyűrűt fonnak az emelvény köré, hogy egyetlen átkozott szót se mulasszanak el.

– Igaz. De elutasítottam. Szerettem a feleségemet – nyögöm ki, és megsemmisülve várom a végső csapást.

– És az is helyénvaló állítás, hogy a felesége, Jaspella azon a tragikus napon éppen azért kereste fel Milenát, hogy felszólítsa: hagyja önt békén?

A Vásártéren megáll a levegő. Kényszeredetten bólintok. Mi mást mondhatnék? Hogy Milena engem is pont ugyanúgy megbabonázott, mint megannyi férfitársamat? Hogy testemet tépte a kín, mert nem engedtem meg magamnak, hogy megkapjam? Hogy róla álmodozva szerettem Jaspellát? Hogy még azután is gyakran vitt felé az utam, hogy minden jószág hollétére fény derült?

Az Ítélő továbbra is válaszra várva figyel.

– Milenához indult, de ezt csak később tudtam meg – felelem végül kényszeredetten.

– Rendben, akkor idézze fel azt a napot, amikor elvesztette a feleségét!

– Reggel Jaspella elköszönt, hogy dolga van a városban. Nem firtattam, mi. Késő délután érkezett egy Futár, hogy a feleségem meghalt. A Futár a helyszínre kísért.

A hangom elcsuklik.

– Ami az itt álló család otthona előtt volt?

– Igen!

– Mit látott, amikor odaért?

– Már nagyobb tömeg csoportosult a feleségem körül, aki vérbe fagyva feküdt a földön. Egy kővel betörték a fejét.

Először érzem azt, hogy a legrosszabb, ami történhetett velem a feleségem halálán kívül az az, hogy Őrző lettem. Gyermekkori vágyam beteljesülése most a legnagyobb büntetés, hiszen egy egyszerű halandótól eszébe sem jutna az Ítésznek apró részletekbe menő leírást kérni.

– Betörték a fejét? Miért gondolta ezt?

– Egyértelműnek tűnt. A véres kő ott feküdt mellette. Egy olyan kő, ami csak a sziklafal tetején van, ahova a ház melletti lépcső vezet.

– Az nem lehet, hogy a kő magától esett le, és véletlen baleset történt?

– Nem! – Gondolkozás nélkül vágom rá. A tömeg felhördül. A döntés ezzel nagyjából meg is született. Milenára nézek, de hiába. Mindig villogó ibolya szeme már nem keresi a tekintetemet. Most küldtem a halálba.

– Biztos ebben? – Az Ítész kérdőn mered rám. Lassan bólintok.

– Olyan erővel nem eshetett le, hogy betörje Jaspella fejét. Vagy leütötték vele, vagy szándékosan és nagy erővel megdobták felülről.

A morajlás kiabálássá erősödik. Lassan elsötétül a világ, és egyre messzebbről hallom a tömeg izgatott zaját. Megtámaszkodok egy mellettem álló Rendtartón, majd lecsúszom a száraz deszkapadlóra. A fejemet égeti a nap.

Kínzó fájdalom fogad az ébrenlét határán. Torkom úgy ég, hogy nyelni sem tudok, a fejem lüktet. Óvatosan mozdulok meg. Az alattam kiterített szalma szálai a bőrömbe fúródnak. Valaki van a szobában. Nem mozdul és nem szól, de tudom, hogy itt van. Ezt a legtehetségtelenebb kezdő Őrző is érezné, én pedig a legígéretesebbek között voltam.

Kinyitom a szememet. A félhomály barátságosan simogat. Otthon vagyok.

– Örülök, barátom, hogy visszatértél.

– Hogy döntöttek az Ítészek?

Jaspella bátyja, Korr nagyot sóhajt.

– Az egész családot a Büntetés Házába száműzték.

Visszaejtem a fejemet. A Büntetés Háza. A legsúlyosabb ítélet. A ház szinte felfalja az emberi életet, a benne lakók egyetlen hónap leforgása alatt három évet öregszenek. Amióta élek, még senki sem került oda, még a nagyszüleim idejében sem. A Büntetés Házába csak a gyilkosok jutnak, de Karruga szigetén nem szokás gyilkolni. Csak százötven évente egyszer. A Legenda szerint ugyanis százötven évente pusztít a szigetünkön az ősi ösztön legyőzhetetlen tombolása. Százötven évente, amikor a Mars és a Vénusz égi harcából a Mars kerül ki győztesen, és a szeretetet legyőzi a vak düh. Amikor valakiben elszabadul a pokol, és féltékenységében szándékosan öl. Felülök. Váratlan mozdulatomtól Korr is megrezzen.

– Az Írás szerint az utolsó gyilkosság száznegyvenkilenc éve történt.

– Valóban így van – hagyja rám színtelen hangon.

– De akkor lehet, hogy… – Forró hullám fut át a testemen. – Lehet, hogy tévedtem.

A hangom remegő suttogás.

– Az Ítészek! Szólni kell nekik!

– Ők is tudják. Az Írás is tévedhet, vagy az, aki lejegyezte. Gyilkosság történt, te is tudod.

A tenyerembe hajtom a fejemet.

– Tudom, de attól még magam előtt látom Milenát, a rettegő gyermekeket és a megtört nagyapát. Én ítéltem halálra őket.

– Miért az egész családot?

– Mert mindegyikük azt bizonygatta, hogy ő tette. Nem derült ki az igazság. Majd a Büntetés Háza dönt.

– És megmutatja, hogy ki a bűnös; a búcsú éjszakáján körülfonja a gyilkos ablakát – idézem a Legendát, miközben kezem a pipám és a Trampa fű után kutat. Feszült csend ereszkedik ránk.

– Szükséged van valamire? – kérdezi Korr miközben az ajtóhoz sétál.

Nem nézek rá, csak megrázom a fejemet, majd nagyot szippantok a csípős füstből.

Hónapok telnek el néma tompaságban, ám a testem lassan tiltakozni kezd, mígnem már a gyújtatlan Trampa szagától is hányok. De a fű nem ereszt. Zsibbadó húsomat kín feszíti, lelkem rémképeket zokog. Az emésztő tűz elől az erdőbe menekülök, és csak megyek, megyek, mintha elszökhetnék a magammal cipelt lüktető testemtől. Reggel felkelek a kunyhóban, és este ugyanott hajtom álomra a fejemet. Közben pedig megyek. Először talán csak tudatom legmélye diktálja az irányt, mígnem elmém lassacskán tisztulni kezd, és amikor a sokadik reggelen is ugyanarra vezet az utam, már tudom a célt. A sziget legelhagyatottabb sarkába vágyom, ahova ember önként nem megy. Látnom kell őket.

– Ne hazudj magadnak, Tigur! – Megijedek a saját hangomtól. Rekedten és színtelenül verődik vissza az üres kunyhó falairól. – Nem őket, hanem őt!

Elsétálok a patakhoz, és hosszú idő után először, megmosakszom. Leülök a partra, nézem a körülölelő természetet, és próbálom kitalálni, mennyi idő telhetett el az ítélet megszületése óta. A fák zöldellnek még, de terméssekkel dúsan megrakott ágaik már a földig hajolnak. Nyolc-kilenc hónap telt el teljes öntudatlanságban. Az a Büntetés Házában nagyjából huszonnégy-huszonhét évet jelent. Topon már biztosan halott, és lehet, hogy Iloran is. Shitan férfivá érett, Lille pedig már lehet, hogy tíz évvel is idősebb nálam. Milena, nos Milena egészen biztosan öregasszonnyá aszott – szúr szíven a felismerés. De látnom kell.

A fák sűrűjéből figyelem a házat. Bár elkeseredettségemben többször hívtam a halált, most mégsem merek közelebb menni. Senki sem tudja pontosan, hogy bűvköre meddig ér, de egy biztos: ha a valaki belép abba, akkor gyorsan öregszik. Nem annyira, mint bent a házban, de a normálisnál így is sokkal gyorsabban.

Korán van még, az erdő sűrűjébe épp, hogy csak besimogat a nap, a környék csendes. Hajlott hátú öregasszony lép ki az ajtón. Milena. Megszédülök, és a fának támaszkodok. Bár ebből a távolságból arca részletei rejtve maradnak, az így is látszik, hogy izgalmas lénye elenyészett.

Egy újabb alak lép ki az épületből. Milena – kiáltok fel kis híján. Mintha gonosz játékot űzne velem a ház, az udvaron ugyanaz a nő áll, akit Karrag mészkő negyedében ismertem meg. Mozdulatlanul figyelem, miközben elindul. Lille lépked felém hosszú lábain. Tudom, hogy nem láthatott meg, de mégis, mintha hozzám sietne. Aztán néhány méter után megáll, lehajol és felemel a földről egy vödröt. A varázslat megtörik. Hazaindulok.

Heteken át minden nap eljövök ide, és lassan megismerem az Ítélet Házának életét. Már csak Milena és Lille maradtak életben, a közeli falu lakói gondoskodnak róluk. Minden reggel más érkezik az étellel megrakott kiskocsival, majd tisztes távolságból az épület elé löki, és elsiet. A két asszony szinte az egész napját a ház mellett tölti, nem távolodnak el messze, de csak este térnek fedél alá. Én pedig mindig egy kicsit közelebb táborozok le a fák takarásában.

Egy reggelen csak Lille jön ki a házból. Vékony testét zokogás rázza. Ahogy szinte vakon lépked, megbotlik egy kiálló kockakőben, hangos puffanással a földre zuhan, majd összekuporodik.

Gondolkodás nélkül lépek a ház bűvkörébe, és hozzásietek.

– Lille, jól vagy? – Hangomra összerezzen, de nem néz fel. Vigasztalanul zokog tovább. Melléülök, óvatosan simogatom a hátát.

– Menj el! – nyögi ki nagy sokára. – Itt veszélyben vagy.

– Nem számít. – Kezemmel finoman a hajához érek. Hagyja. Illatos és puha, ragyogó gesztenyeszínű, pont, mint Milenáé volt.

Felpattanok, közben zavartan megköszörülöm a torkomat.

– Sajnálom – nyögöm megsemmisülve.

Felül, és átkarolja a térdét. Szeméből patakzik a könny. Megrázza a fejét, de nem szól. Toporgok mellette.

– Sajnálom – ismétlem, majd lassan elindulok.

– Én nem haragszom semmiért – kiált utánam, amikor az erdő szélére érek. – Anyám gyűlölt csak menthetetlenül.

Leforrázva állok meg. A szavak megszorulnak a torkomban.

Másnap reggel majd’ egy óráig borotválom elvadult arcszőrömet, hogy a vérem serken bele. A házhoz indulok. A fák takarásából kiérve azonnal észrevesz, felém int, rám nevet. Megtorpanok. A gyomrom egészen apró kaviccsá ugrik össze.

– Tigur, ne gyere közelebb! – kiált, és hozzám siet.

Nem hagyhatom, hogy eltávolodjon a háztól. Ismerem a Legenda minden egyes szavát: ha túl messze megy, azonnal holtan esik össze.

– Állj meg, Lille – szaporázom meg a lépteimet –, ne gyere tovább, mert meghalsz.

Az utolsó métereket már futva teszem meg.

– Ugyan, Tigur – teszi a karomra puha kezét, és felnevet. – Mind halálra ítéltek vagyunk. Csak én egy kicsit jobban.

– Annyira szégyellem magam – nyögöm, és elhátrálok egy lépést.

Lille rám nevet, közben rázza a fejét, ibolya szeme bűvöl, mosolyog, és mint egy táncban, újra csökkenti a köztünk lévő távolságot.

– Reméltem, hogy eljössz.

Lehelete édes, megbabonázó. Én pedig jövök. Minden áldott nap. Már a kétség sem érdekel a szívem mélyén, hogy bár Milena halott, a fa gyökerei pihennek. Az sem érdekel, hogy sejtjeim minden itt töltött perccel gyorsabban öregszenek. Közelebb és közelebb merészkedek. De az Ítélet Házába félve lépek be azon a reggelen. Lille sötétkék pöttyös kancsóból kínálja a tejet. Elfogadom. Mindent elfogadok, amit kínál.

*

Kihűlt kezemben forgatom a levelet, és sokadszorra olvasom újra. A szavak gúnyosan lüktetnek az agyamban, ahogy mondatokká állnak össze.

Meg kellett halnom, mert nem hagyhattam, hogy velem halj. De egyet tudnod kell: nem szándékosan tettem. Egy fiatal lélek meggondolatlan mozdulata volt, hogy céltalanul, vad dühömben elhajítottam a követ. Céltalanul, mert valójában senkit sem akartam bántani. Még anyámat sem, pedig miatta másztam fel aznap reggel a tetőre. Gyűlöltem és fájt, amiért velem soha nem töltött annyi időt, mint a körülötte zsongó férfiakkal. Mint ahogy veled is. Gyűlöltem, amiért azon a reggelen is minden ugyanúgy történt, mint máskor. Hogy már korán a tükör előtt forgolódott, mert akkor is téged várt. Hogy könnyed mozdulattal elhessegetett maga mellől, amikor a szeretetéért mentem. Aznap is. A tízedik születésnapomon.

Hiába is bizonygattam volna, hogy nem szándékosan tettem, hiszen lassan lejárt a százötven év…

A papírlap kihullik a kezemből, és hangtalanul simul el a földön. Fáradt vagyok. Leülök, falnak döntöm a hátamat. Testemben dermedt némaság tombol. Homlokom fájón koppan felhúzott térdemen, szemhéjam mögött sötét fájdalom. Várom az éjszakát.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.1/10 (7 votes cast)

Leave a Comment

4 hozzászólás

  1. Még mindig nagyon szeretem ezt a történetet <3 Brigi, gratulálok a megjelenéshez! 🙂

  2. Az alapötlete ennek a novellának valami zseniális! Mindenképpen ezzel akartam kezdeni, mert hű. :)) Nagyon tetszett a Büntetés Háza mint helyszín, mint legenda, rettentő ütős. Kicsit sajnáltam, hogy igazán belülről nem láthattuk, de megértem, hogy a novella szerkezete/narrációja miatt ez nem fért volna bele. És igazából ez, a szerkezet az, amiről a Büntetés Házával ellentétben a végéig nem tudtam eldönteni, hogy most akkor tetszik-e vagy sem. Az határozottan okos volt, ahogy kiderült, hogy ki is Lille, és hogy lett Lille és Tigur. (Ó, a nevekért külön dicséret!) Viszont mivel ezeket csak később tudhattuk meg, a történet eleje valahogy nekem sokáig a levegőben lógott. Értem, hogy a kezdésnek miért kellett homályosnak lennie, viszont ehhez képest nekem hosszúra nyúlt ez a rész. A főszereplő gyászához még nem tudtam kötődni, hiszen ekkor még fogalmam sem volt, ki is Lille, mit is tett, mi is történt, így viszont az első jelenet nem tudott megfogni. A folytatás ellenben kárpótolt, szóval azért nem panaszkodom. 🙂
    Amit még kiemelnék, azok a szereplők leírásai, néhány jelző, ügyesen kiválasztott kép, és az ítéletre váró család megelevenedett előttem. Mondanám, hogy ezek a leírások azért nyűgöztek le annyira, mert én mindig küszködök az ilyenekkel, de szerintem simán csak jól sikerültek. 🙂
    Összességében gratulálok ehhez a novellához, ettől a Büntetés Háza dologtól még egy ideig nem fogok szabadulni. 🙂

  3. “Csak a tetőn kapaszkodó mohák lopnak egy kis zöldet a nyomasztó színtelenségbe, és az utolsó bizonyítékot is elfedte a fa, hogy nemrég még élet volt ebben a házban.”
    Imádtam ezt a sort. A novella tele van hasonlóan szép sorokkal. Öröm volt olvasni.
    Az ötlet hátborzongató, és a legenda is izgalmassá teszi Tigur történetét. Az elejétől kezdve beszippantott ez a furcsa világ.
    Tetszettek a nevek, de amit a legjobban szerettem, az a karakterábrázolás volt. Kevés leírással dolgozol (karakterek terén), mégis tiszta képet kaptam a szereplőkről.
    A beékelt csavar is nagyot ütött: Lille kiléte. Nagyot néztem, amikor tíz évesként mutattad be, aztán megvilágosodtam 😀
    Ősszességében tetszett. Szeretem a sötétebb hangvételű írásokat.
    Gratulálok!

  4. Az elején nagyon zavarosnak tűnt minden, de nem igazán zavart, mert a hangulat magával ragadott. Mikor megjelent a család kicsit csalódtam, másra számítottam (nem is igazán tudom , hogy mire). A vége azonban nagyon meglepett, és gyorsan az első pár sort is újraolvasva minden értelmet nyert.
    Összeségében nagyon tetszett, gratulálok!