Nyírő Szabina – A Viharsakálok Hegyén

Nyírő Szabina – A Viharsakálok Hegyén

Az alkony már elnyújtózott a dombok felett, amikor Hanga kiosont a faluból. Átvágott nagyanyja gyümölcsösén. A fák ágai mintha cinkosan integettek volna neki, ahogy az esti szellő meglengette őket. Fiatal hajtásaikon halványkék fonál szálai ficánkoltak. A lány jóízűt kuncogott magában, mikor arra gondolt, két nappal ezelőtt még ő is azt hitte, ez a mágia. Most, hogy tudta a nagy titkot, a barackfákra kötözött védőcsomók és a friss vetés felett elsuttogott mondókák már csak puszta babonáknak tűntek. Amire ő készült, az igazi varázslat volt.

Kiért a gyümölcsösből, és a rétet átszelő ösvényen sietett tovább. Margaréták szirma simogatta meztelen lábszárát, odébb pipacs és búzavirág virított. Orrát kamilla és fű illata csiklandozta. Madárfüttyös ligetek, gömbölyű bokrok szegélyezték útját, ám alig egy pillantásra méltatta őket. Gondolatai csak Sólyom körül jártak. Bensője megreszketett, ahogy maga elé idézte az ifjú hullámos, barna haját, izmos lábikráját, erős karjait. Ó, hányszor képzelte már el, hogy hozzá futnak azok a lábak, a napbarnított karok őt ölelik! A lelkesedéstől szíve majd’ kiugrott mellkasából. Az ösvény utolsó szakaszát szökellve tette meg, talpa szinte nem is érintette a földet, mire a Szelek Sziklájához ért. Megkerülte a rét fölé magasodó szirtet, túlsó oldalán kapaszkodott fel a csúcsára, nehogy valaki a faluból meglássa. Sem a férfiak, sem a fiatal lányok nem tudhattak törzsük valódi adományáról. Tizennégy évével ő is csak úgy szerezhetett róla tudomást, hogy nővére, Alma nővé avatásának hajnalán elrejtőzött a Tudás Kápolnájának egyik tulipános ládájában. Órákig kuksolt az ünnepi függönyökön fekve, minden tagja elgémberedett, de megérte. Megtudta a titkot, amire másként hat évet kellett volna várnia.

A magaslat tetején vékony sziklataréj állt, közepén keskeny, hosszúkás nyílással. Kislánykorában azt hitte, szemfoga nőtt a hegynek, de nem tisztította gondosan, így kilyukadt. A résen átbújva minden szél más dalt játszott, olykor gyönyörködtették, máskor megborzongatták a falu népét. Most tilinkó hangja szállt, mintha egy kismadár repdesne a rét felett, és valami szépről, békésről énekelne. Kanyargott, ívesen hullámzott a dallam, majd szomorúság költözött belé. A ligetek madarai lehalkították füttyüket. A nyugati égen piros körvonalú felhők gyűltek, és földig érő, nehéz fátylakat eresztettek, ahogy a nap sugarai kibújtak alóluk.

Hanga lelkesedése alábbhagyott, a meredek szirt megmászása jócskán kivett erejéből. Aggodalom lopózott a szívébe. Vénanyó azt mondta, csak az Asszonyok Tanácsának engedélyével szabad jósoltatni, mert nagyon veszélyes. Öt jóslatból egy hamis, és nem tudni, melyik. “De hisz semmi baj nem lehet belőle”, nyugtatta magát. Ő csak egy egyszerű kérdést tesz fel. Ha a válasz igen, reményt kap, és boldogan várhatja, mikor teljesül. Ha pedig nemmel felelnek a szelek, még mindig hiheti, hogy ez volt a hamis jóslat az öt közül.

 Övéről leakasztotta apró kését, és egy kiálló sziklapárkányra helyezte. Tarkóján gondosan leválasztott egy hajfürtöt, és lemetszette. Remélte, hogy senki sem fogja észrevenni a vágás nyomát. Nagy levegőt vett, és szavalni kezdte a szertartáson kihallgatott varázsmondókát.

Északi szél, déli szél,

fújj keresztül lelkemen!

Reggeli szél, esti szél,

csillapodj meg szívemen!

Nyugatról vagy keletről jöjj,

hegyen, tengereken át,

libbentsd fel egy pillantásra

az én sorsom fátyolát!

Ahogy a szavai elhaltak, az alkonyi szellő felerősödött, és zúgva rontott neki a sziklataréjnak. A tilinkó hangja éles síppá változott, zaklatott dallamot sivítva. Hanga felemelte a levágott hajfürtöt, a rés elé állt, és belekiáltotta kérdését.

– Szelek, kérlek, mondjátok meg nekem, egymáséi leszünk-e, Sólyom és én!

Markát kinyitotta, mire egy fuvallat kiragadta belőle a szőke hajszálakat, és a nyíláson keresztül messzire sodorta. Majd a síp dallama megnyugodott, és szavakká formálódott. Asszonyi hang szólalt meg. Ősi volt, mégsem öreg; ismeretlen, de Hanga mégis úgy érezte, mintha ezt a hangot hallotta volna az összes szélben, ami valaha a falu felett járt.

Tisztelettel hívtál, Szelek Leánya, halld hát válaszom.

Nem lehettek egymáséi, mert Sólyom mához négy napra meghal egy ármányoskígyó marásától.

Most menj, és viseld sorsodat.

Elhallgatott a jós, a sivító szél is lecsillapodott. A nap már lement, bíborvörösen hagyva a nyugati égboltot. Újra tilinkó szólt, dallama belekanyargott a rétre telepedett sötétségbe, de már nem a békéről dalolt. Hangjai elnehezedtek, ívei lelassultak, mintha a kismadár a párját keresné sírva, és soha többé nem találná meg.

Első nap

Hanga nem tudta volna pontosan megmondani, hogyan jutott haza előző este. Reggel pihentető álomból ébredt. Egyedül feküdt szénaágyán, nővére már biztosan felkelt. Szobájuk, az ezeréves olajfa üreges törzse óvón vette körül, ám ahogy eszébe jutottak a történtek, összerándult a szíve. A jóslat súlya a fejére telepedett, mint egy hatalmas kosár barack, melyet mostantól mindig magával kell cipelnie. Ő csak egy ártatlan szerelmi jövendölést akart, ahogy kislány korában, mikor letépkedte a margaréta szirmát, szeret, nem szeret, szeret… A szelek mégis olyan tudást adtak a kezébe, melyben Sólyom élete volt a tét, és még csak azt sem tudhatta, vajon igazat mondtak-e. Ha a jóslat valódi, akkor ő az egyetlen az egész világon, aki megakadályozhatja a tragédiát, és ez a felelősség halálra rémítette. Mit tehetne? Hogyan védhetné meg a fiút? Hiszen az még sohasem beszélt vele néhány szónál többet. Különben sem tudta, hol találkozna a kígyóval, honnan kellene távol tartania őt. De ki másnak szólhatna? Ha bárkinek is tudomására jut, hogy jósoltatott, súlyos büntetésre számíthat. Ám ha semmit sem tesz, és Sólyom valóban meghal, soha nem bocsátja meg magának.

Bár visszafordíthatná a napot az égen! Háromszor terelné nyugatról keletre, egészen Alma beavatásának reggeléig, és soha, de soha nem bújna el abban a tulipános ládában. Ha nem ment volna el a Szelek Sziklájához, a legnagyobb gondja most az lenne, hogyan fésülje csinosra a haját, hátha Sólyom szeme megakad rajta. Felidézte az ifjú arcvonásait, sudár, hajlékony testét, és hiába próbálta, nem tudta őt elképzelni holtan. Nem, aki ilyen erős és fiatal, annak élnie kell! Biztos, hogy a szelek becsapták őt!

Felöltözött, szőke haját megfésülte, és szétterítette a hátán. Ügyesen elbújtatta a rövid fürtöt, akkor sem fedezhette volna fel senki, ha a szelek összeborzolják. Anyja és nővére már a veteményesnél vártak rá. Közösen elmondták a reggeli mondókát, melyben a szeleket köszöntötték, és arra kérték őket, hozzanak elegendő esőt és napsütést, hogy bőséges legyen a termés. Majd megreggeliztek, és nekiláttak az aznapi teendőknek. Sok dolog várt rájuk, és Hanga ennek kifejezetten örült. El akarta terelni a gondolatait, hogy semmissé tehesse előző esti kirándulását, ám hiába fáradozott. A lelkében dúló küzdelem főként Almán csapódott le. Amikor már sokadik alkalommal szólt vissza neki ingerülten, nővére félrehívta.

– Mondd, mi bánt? Történt valami?

Alma tekintete őszinte kedvességgel biztatta őt.

– Nincs semmi baj, csak rosszkedvűen ébredtem – válaszolt Hanga, közben a paradicsomkarók hegyét, majd a répák ágyását bámulta. Mardosta a lelkiismeret, hogy hazudnia kell szeretett nővérének, és tudta, ha a szemébe nézne, Alma nyomban rajtakapná. Bár sikerült elaltatnia a gyanakvását, a nap folyamán néhányszor észrevette, hogy Alma titkon őt figyeli. Dühítette a dolog. Legszívesebben rákiabált volna, hogy foglalkozzon a saját dolgával, aztán rájött, nem is rá mérges. Haragudott a szelekre a jóslat miatt, a kígyóra, mely talán már most is lesben áll a réten, de legfőképp önmagára. Miért is nem tudta megzabolázni kíváncsiságát, és hallgatta ki a beavatást? Miért ment el jósoltatni a szigorú tiltás ellenére? Ám főként azért volt dühös, mert fogalma sem volt róla, mit tegyen.

Délután átvitt néhány üveg szederlekvárt és ribizliszörpöt Boglárka néninek, aki kiskorában olvasásra, később a világ dolgaira tanította őt. Útközben Sólyomék barlangja mellett sétált el, és megpillantotta a fiút. A farakás mellett heverészett a fűben, mellette egy tuskóba vágott fejsze pihent. Hanga úgy látta, el is szundíthatott a kemény munkától, mert szemét lehunyta, tagjai nem mozdultak. A lányon lassan eluralkodott a félelem. Sólyom mellkasát figyelte, vajon lélegzik-e. Nem látott mozgást. Közelebb osont, kereste az ifjú arcának rezdüléseit. Bőrének árnyalatát leste, vajon eléggé pirosbarna-e, hogy éljen, de nem talált olyan jelet, mely meggyőzte volna. Riadtan lépett oda hozzá, talpa alatt megreccsent egy száraz kéregdarab. A fiú felébredt a zajra, és mosolyogva nézett fel rá.

– Szép napot, Hanga! Mi járatban vagy errefelé? Tűzifáért küldtek?

A lány egyszerre sóhajtott volna hatalmasat a megkönnyebbüléstől, és akadt volna el a lélegzete zavarában, végül egy furcsa kis csuklás hagyta el a száját, és elhadarta:

– Boglárkanének viszekvárt…

– Jaj, megijesztettelek? Ne haragudj! – A fiú észbe kapott, felkelt a földről, és leporolta a ruháját. Bátorító tekintetétől Hanga végre levegőhöz jutott, és immár összeszedettebben válaszolt.

– Semmi baj. Csak erre jártam, mert Boglárka néninek viszek lekvárt, tojásért cserébe. És ahogy itt feküdtél, hirtelen azt hittem… nem érdekes. Mennem kell! – Azzal hátat fordított, és elsietett, bár már azt sem tudta, hogyan kell egyik lábát a másik elé tenni. Nem törődött azzal sem, hogy a fiú utána kiáltott, várjon. Attól félt, ha még egy percig ott kellene állnia, összecsuklana alatta a térde.

Zaklatottan érkezett meg tanítója kunyhójához. Egy sziklafal oldalához építették a kis kuckót. Kövekből és ágakból rakott szélfogó adott menedéket, az esőtől pedig a fölé hajló sziklafal óvta meg. Bár az időjárás nagyon kegyes volt errefelé. A szelek biztosan kedvelték a kis falut, amiért lakói mindig tisztelettel és kedvességgel fordultak hozzájuk.

Hanga kipakolta a lekváros- és szörpösüvegeket, Boglárka néni pedig megtöltötte tojással a kiürült kiskosarat. Semmiségekről cseverésztek, majd a lány úgy döntött, néhány kérdéssel eltereli a témát a növények és állatok felé. Mikor feltette a legfontosabb kérdést, a néninek már fel sem tűnt, honnan juthatott eszébe.

– Boglárka néni, ismeri az ármányoskígyót?

– Ó, lányom, ilyen állat talán már csak a régi mesékben él! Mérges kígyó, a harapásával képes megölni egy embert. De már sok éve nem láttak a környéken egyet sem.

Hanga nem firtatta tovább a dolgot, nehogy feltűnő legyen. Megkapta a választ. A szelek biztosan becsapták.

Második nap

Hanga rettenetes álmot látott. Sólyom halott volt. Kifehéredett bőrrel feküdt a farakás mellett, a tuskón nyálkás, szürkésbarna féreg tekergett. Ő felkapta a fejszét, és vágni, darabolni kezdte a visszataszító csúszómászót, és sírva kiabált, bár tudta, minden hiába. Sólyom életét nem adhatta vissza.

– Csitt, csitt, nyugodj meg. Csak rosszat álmodtál. – Alma ébresztette fel. Magához ölelte, és lágyan ringatta, ám ő kibontotta magát a karjai közül.

– Eressz, kérlek. El kell mennem valahová.

Igazságtalan volt vele, mégsem mondhatta el neki, mi bántja. Kapkodva felöltözött, és a Tudás Kápolnájához sietett.

Az egész délelőttöt a tölgyfa rönkökből épített kis templomban töltötte. Egymás után sodorta szét a tekercseket, nyitotta a könyveket, lapozgatta a naplókat. Mindent el akart olvasni, amit valaha ember megtudott az ármányoskígyóról.

Boglárka néni igazat mondott. Valóban régóta nem láttak a falu környékén egyet sem. Ám Hanga egy utazó naplójában olvasta, hogy távoli tájakon azt mesélik, a kígyó olykor évekig pihen a földben, mire újra vadászni indul. A lány arra gondolt, akár a falu melletti rét is rejthet egyet. Hiszen ha öt jóslatból négy valódi, sokkal nagyobb az esélye, hogy a szelek igazat mondtak. Az egyik tekercs azt is elárulta, hogy a méregre létezik orvosság. Egy ritka fa termeli a nedvet, de csak akkor használ, ha néhány percen belül rákenik a marásra. A falu környékén egyetlenegy ilyen fa nőtt, néhány órányi járásra jelezte egy térkép, a Viharsakálok Hegyén. Hangának ennyi éppen elég volt. Gondosan visszatette helyükre a könyveket, tekercseket, és hazaindult.

Aznap a kerti munkákat csak ímmel-ámmal végezte. Az egyik mondókát eltévesztette, mire egy hirtelen támadt kis porsárkány tövestől kifordított egy paradicsomot a földből. Alma odaszaladt, és gyorsan visszaültette a növényt, mielőtt anyjuk észrevette volna. Hanga látta az aggodalmat a szemében, és hálás volt, hogy ennek ellenére nem faggatja őt. Majd amikor egy fél órára el tudott szabadulni, magához vette apró kését, és újra felmászott a Szelek Sziklájára. Elszavalta a verset, újabb hajtincset eresztett a szélbe, és feltette ugyanazt a kérdést, amit két nappal azelőtt. Választ azonban nem kapott. A szél csak visított éles síphangon, majd lecsillapodott, ám a kortalan, ősi asszonyhang nem szólalt meg.

Harmadik nap

Ezen a délelőttön Hanga igyekezett minden munkát mielőbb elvégezni. Majd szólt anyjának és nővérének, hogy délután kimenne a falu körüli rétekre vadsóskát gyűjteni.

– Veled mehetek? – kérdezte Alma.

– Szeretnék most egyedül menni, ha nem haragszol. – Hanga nagyon igyekezett, hogy hangja könnyednek tűnjön.

– Óóó, már értem! – Alma szeme felcsillant a lelkesedéstől, izgalmát alig tudta visszafogni. – Hát ezért siettél úgy a munkával, és ezért fontad be a hajad! Elmondod, ki az?

– Most még nem. De talán hamarosan. – Hanga örült, hogy nővére megfelelő ürügyet kínált a kirándulásához, de egyre inkább nehezére esett a színjáték. Felkapta kiskosarát, melybe már bekészített mindent, amire szüksége lesz, és sietve elbúcsúzott, mert félt, hogy leleplezi magát, ha tovább kell beszélgetnie. Amikor kilépett az olajfa belsejéből, keze önkéntelenül simított végig hajfonatán. Azért fogta így össze, nehogy elárulja magát. A két levágott fürt helyét már nem volt olyan könnyű elrejteni.

Egyenesen indult el a réten át. Előző nap eszébe véste a térkép minden részletét, így biztos volt benne, hogy könnyen megtalálja a Viharsakálok Hegyét. Kosarában minden lépésére megmozdult a kése, és nekikoccant a vizesüvegnek. Nem azért hozott vizet, hogy a szomját oltsa vele. A fa nedvét tervezte az üvegben felfogni. Akár hamis a jóslat, akár valódi, semmit sem veszíthet, ha begyűjt egy jókora adagot a kígyóméreg ellenszeréből. Úgy tervezte, másnap igyekszik Sólyom közelében maradni. Ha semmi különös nem történik, akkor egyszerűen csak volt egy kalandja, és az sem derül ki soha, hogy megszegte a szabályokat. Ha viszont a fiút valóban megmarja a kígyó, ő azonnal készen állhat a gyógyszerrel. Persze így nagy eséllyel ki fog derülni, hogy jósoltatott, de talán nem büntetik meg érte; vagy ha mégis, azért azt biztosan elismerik, hogy megmentette vele Sólyom életét.

Jó ideje bandukolt már a ligetektől foltos réten. Ragyogott a tarka mező, a napsütést csak néha zavarta meg egy-egy bodros bárányfelhő. A sugarak felmelegítették a vadvirágok kelyhét, így illatuk még bódítóbban csalogatta a méheket és dongókat. Mintha az egész rét zümmögött volna, és erre a zenekari alapra tücskök, madarak és békák építették rá dalukkal a többi szólamot. A jóslat sem tűnt már olyan súlyosnak, mert Hanga megtalálta a választ, és már nem tétlenül gyötrődött, hanem úton volt a megoldás kulcsa felé. A napokig tartó szorongás után olyan könnyűnek érezte magát, hogy még egy szál margarétát is szakított a hajába, és dúdolva bekapcsolódott a réti kórusba. Vadsóskát is talált bőségesen, élénk zöldje szinte harsogott a fű közt. Visszafelé majd teleszedi vele a kosarát, nehogy a többiek gyanút fogjanak.

Nemsokára megváltozott körülötte a táj. A facsoportok egyre nagyobb kiterjedésűvé váltak, és Hanga egyszer csak azt vette észre, hogy már nem ligetekkel tarkított réten jár, hanem rétekkel szabdalt, ritkás erdőben. Emlékezetébe idézte a térképet, és tudta, hogy közeledik a Viharsakálok Hegyéhez. A nap már késő délutánba hajlott, mire megérkezett a lábához. Nem volt nagy hegy. Sem kiterjedésével, sem magasságával nem nyűgözte le az erre tévedőt, ám ha faluja szelíd dombokkal hullámzó környékére gondolt, Hanga is biztosan hegynek nevezte volna el. Tekintélyt parancsolóan emelkedett előtte, oldalát erdő borította. Feljebb kopárrá, sziklássá vált, repedéseibe csupán néhány szelektől kicsavarodott cserje kapaszkodott. Csúcsát mégis hatalmas fa koronázta. Hanga még sosem látott ekkora fát. Törzse ilyen messziről is vastagabbnak tűnt, mint az ezeréves olajfa, melyben nővérével laktak. Százfelé tekeredő, görcsös ágain alig-alig látott zöldet. Szíve sebesebben kezdett verni. Mi lesz, ha az ellenszert hordozó fa időközben kiszáradt? Azt hitte, semmi sem állhat küldetése útjába, ám erre az eshetőségre nem gondolt.

Lóhalálában indult meg felfelé. Csörtetve tört utat az aljnövényzetben, léptei zajára riadt kisállatok futottak szét az avar alatt zörögve. Az erdő talaját hamarosan morzsalékos kő váltotta fel, Hanga a fák sűrűjéből kopár mezőre ért. Ruhájába derékig érő szamárkóró akadt, talpa alatt fűszernövények fás szárai és kiszáradt fűcsomók ropogtak. A mező illata ürömtől volt keserű és szénától édes, ám érezni lehetett benne valami vad, idegen szagot. A lány lépte lelassult, bokája minduntalan megbillent a fű közt megbújó kisebb-nagyobb kőtaréjakon. Aztán a fű is megritkult. Csak a szikla maradt, néhol sárga zuzmó színezte meg, és a hasadékokba bújt apró, tüskés levelű növények. Hanga megérkezett.

A fa törzse valóban vastagabb volt, mint az otthonukul szolgáló olajfáé. Már embermagasságban robosztus ágak nyúltak ki belőle, csaknem vízszintesen terpeszkedtek szét a föld felett, gallyai végén apró, barnászöld levelek ültek. Hanga megnyugodott, mert a fa élt. És nemcsak ő maga élt, hordozta is az életet. Kérgének barázdáiban hangyák és bogarak szaladgáltak, odúiban madarak fészkeltek, törzsét foltokban moha és zuzmó borította. Különös látvány volt, mint egy sziget a zord kővilág tetején.

Hanga nem vesztegetett sok időt pihenésre. Csak addig telepedett le a fa tövében, míg a kosárban hozott üvegből a maradék vizet kiitta. Aztán köszöntötte a fát, engedélyt kért tőle, hogy orvosságot vihessen, és felkapaszkodott az egyik alsó ágra. Vékony, puha kérgű gallyat keresett. Talált is egy alkalmas pontot egy feje fölül lecsüngő ágon, és kiskésével bemetszette. Nem tudta, az orvosság milyen gyorsan szivárog majd a sebből, így fonalat is hozott. Az üveget a vágás alá kötözte, és várt. A sárgásfehér, sűrű nedv lassan csordogált, és Hanga, elindulása óta először, újra tétlennek érezte magát. Lábát átvetve ült az ágon, ujjai a fa érdes kérgét piszkálták, és gondolatai újra Sólyom felé kanyarodtak. Ám eszébe villant a szörnyű álom, és inkább elhessegette a fiú képét. Körülnézett. A nap már alacsonyan járt. Rájött, hogy sötétedés előtt nem fog hazaérni, de remélte, hogy az alkonyi derengésben elég közel jut a faluhoz, és a rétről már hazatalál. Aztán a fát figyelte, kanyargó, göcsörtös ágait, ráncokkal barázdált öreg törzsét. Gyökerei erőtől duzzadó karokként hatoltak be a sziklába, szinte szétfeszítették a réseket, máshol a felszínen kanyarogtak, míg nyílást nem találtak a föld mélye felé. Talán az egész hegy belsejét behálózták. Hangának egy pillanatra olyan érzése lett, hogy a szikla nem a magasságtól kopár; talán a hatalmas fa szívja el idefenn az életerőt minden mástól, hogy ő maga élni tudjon.

A levegő alig mozdult. A kesernyés szénaillatban felerősödött a furcsa, idegen szag. Egy szajkó rebbent fel az ágak közül, éles kiáltással riasztotta az erdőt. A gyökerek közül előbújt valami.

Hanga moccanni sem mert. Kutyaszerű, barna hátú lény állt a fa alatt, fülét hegyezte, a levegőbe szimatolt, majd halkan nyüsszentett egyet. Jelzésére újabb állat jött elő. Már ketten szaglásztak, fejüket idegesen kapkodták. „A viharsakálok”, döbbent rá Hanga, és ostorozni kezdte magát, hogy lehetett ilyen ostoba. Azt hitte, a hegy neve puszta elnevezés, eszébe sem jutott, hogy valóban viharsakálok élhetnek itt. Semmit sem tudott ezekről az állatokról, csak annyit, hogy apró rágcsálókat, madarakat esznek. Remélte, az embert nem bántják, bár tudta, hogy megsértette a területüket. Az üvegre pillantott. Már kétujjnyi sűrű nedv ült az alján, talán elég arra, hogy egy kígyó marta sebet néhány napig kezeljen vele. Többet szeretett volna vinni, hogy ha a kígyó újra megtámadna valakit, maradjon orvosság, de nem kockáztathatott. Felmérte helyzetét. A sakál érzi a szagát, de talán nem számít arra, hogy a fán keresse őt. Hanga a törzshöz nem mászhatott vissza, ám elég messze ült tőle, és az ág szinte vízszintesen nyújtózott a talaj felett. Ha leugrik, és azonnal elszalad, az állatok bár meglepődnek, de talán hagyják elmenni. Ekkor fojtott nyöszörgések ütötték meg a fülét az odú felől. Rájött, hogy a helyzet még veszélyesebb, mint képzelte. A sakálok a kölykeiket őrizték.

Hanga a szelekhez fohászkodott. Nesztelenül oldotta le az üveget az ágról, lezárta, és a fonállal szoknyája övéhez erősítette, kiskése mellé. Az állatok közben megtalálták a fa tövében hagyott kosarát, és azt szaglászták. Eljött a megfelelő pillanat. A lány leugrott az ágról, és az erdő felé rohant. A sakálok vadul felhorkantak, és üldözőbe vették. Hanga szíve a fülében dübörgött. Bokája dülöngélt az egyenetlen talajon, majd egy sziklarepedésbe csúszva éles fájdalommal félrebicsaklott, ő pedig a földre zuhant. A testét érő ütés ereje egy pillanatra megbénította. Hallotta az állatok lihegését, de mozdulni sem bírt. Tudta, hogy azonnal ráugranak. Ám ekkor éles kiáltás hasított a levegőbe, majd újabb és újabb. A fa felől érkezett. A sakálok megtorpantak, és rohanni kezdtek vissza az odú irányába.

Hangának fogalma sem volt róla, mi hívta vissza a megvadult állatokat, de nem is akart ezzel törődni. Amint biztonságosnak érezte, felugrott, és amennyire sajgó bokája engedte, szaladt tovább az erdő felé. Meg sem állt, hátra sem nézett, amíg le nem ért a hegyről. Odalent szusszant egyet, és hallgatózott, de nem hallott csörtetést az erdőből. A sakálok nem jöttek utána. Az üveg sértetlenül lógott övén és a kése is megvolt, de még nem tudott teljesen megnyugodni, inkább megszaporázta lépteit. Azt gondolta, majd megpihen, amikor ismerős tájra érkezik. Most sietnie kellett, hogy a leszálló sötétségben nehogy eltévessze az irányt.

Negyedik nap

Már derengett a reggel, mire hazaért. Amikor éjjel eljutott a falut körülvevő rétekhez, már sikerült annyira megnyugodnia, hogy megengedjen magának egy pihenőt, ám elaludt a puha fűben. Néhány óra múlva riadt fel. Szedett egy jókora adag vadsóskát, hiszen azért indult. Kiskosara ott maradt a sakálok odújánál, így szoknyája szélét emelte meg, abba gyűjtötte a leveleket, aztán iszkolt hazáig. Anyja hálószobája külön fában volt, ezért nem tudhatta, hogy Hanga még nem érkezett haza kirándulásáról, de ha Alma hajnalban felébred, és nem találja őt az ágyában, biztosan nagyon aggódna. Ám nővére nem feküdt az ágyában, szobájuk üresen állt. Hanga félni kezdett. Remélte, Alma nem az ő keresésére indult. Egy darabig tépelődött, mit tegyen, majd inkább átment anyjához. Megtudta tőle, hogy Alma előző délután átkéredzkedett az egyik barátnőjéhez, és nála tölti az éjszakát. Hatalmas kő esett le a szívéről.

– És te hol jártál ilyen sokáig? Mikor lefeküdtem, még nem voltál itthon – vonta kérdőre anyja.

– Vadsóskáért mentem, tudod, mondtam. Aztán kifeküdtem a rétre, de elszenderedtem. Mire hazaértem, már aludtál. – Egy kicsit könnyebb volt úgy hazudni, hogy volt valami igazságtartalma is. Szerencsére anyja nem kérdezte meg, hová tűnt a kosara.

A napot a kertben töltötte, bár a feszült várakozástól nem sokat ért a munkája. Az sem segített, hogy alig aludt valamit az éjszaka, és a bokája is sajgott még. Nyitva tartotta a fülét, beszélgetett az arra haladó falusiakkal, nehogy kimaradjon valamiből, hiszen a jóslat erre a napra szólt. Boglárka nénihez kétszer is átszaladt valami ürüggyel, csak azért, hogy elmehessen Sólyomék barlangja felé. Egyszer látta is a fiút, apjának segített az asztalos munkában.

Este aztán megtörtént, amitől egész nap rettegett. Már messziről hallotta, hogy felbolydult a falu. Majd egy asszony szaladt a kertjükhöz, és odakiáltott anyjának:

– Gyertek gyorsan! A réten találtak rá! A kápolnában van!

Hanga úgy rohant szobájába az üvegért, mintha újra a sakálok elől menekülne. Közben hangosan könyörgött a szelekhez, hogy tartsák meg őt, míg odaér a gyógyszerrel.

– Tarts ki, Sólyom, tarts ki, jövök! – Észre sem vette, hogy a Tudás Kápolnájához közeledve már hangosan kiabál. Addigra az egész falu összeverődött az épület előtt, és a lány hangjára a tömeg szélén felkapta a fejét egy fiú. Sólyom volt az. Hanga értetlenül fékezett le előtte.

– Hát te? Nem téged mart meg az ármányoskígyó?

– Ármányoskígyó? Ki mondott neked ilyet? – csodálkozott az ifjú.

– Nem érdekes. Jól vagy?

– Persze, hogy jól – mondta, aztán hangja elkomorodott. – És nagyon sajnálom. Gyere, bekísérlek.

– Mit sajnálsz? – Hanga teljesen összezavarodott, ám választ nem kapott. A fiú karon fogta, és a tömegen át utat törve bevezette őt a kápolnába.

Odabent is sokan nyüzsögtek, de Vénanyó szigorúan felszólította a kíváncsiskodókat, hogy álljanak távolabb, és maradjanak csendben. Egy férfi hangja hallatszott.

– Igen, a réten feküdt, már semmi erő nem volt benne. Csak annyit tudott mondani, hogy viharsakálok, aztán elájult.

Hangát megbénította a rettegés. Sólyom egyik karjával átkarolta őt, hogy támogassa, és a terem közepén álló asztalhoz kísérte. Vénanyó mellett ott állt édesanyja, falfehér arccal, szeméből megállás nélkül patakzottak a könnyek. Hanga kezéből kihullott az üveg, nagy csattanással tört szilánkokra a padlón. Az asztalon egy test hevert. Alma teste. Ruhája szakadt és vérfoltos, finom kezén mély sebek és horzsolások. Barna haja fátyolként terült szét arca körül, és Hanga minden kérdésére választ adott. Tarkójánál kilátszott egy levágott hajtincs nyoma.

Vénanyó kiterelte a falu népét a kápolnából, csak az Asszonyok Tanácsának néhány tagja és Hanga maradhatott bent anyjával. Sólyom óvatosan elengedte őt.

– Kint leszek, ha kellek, csak szólj – mondta neki, ám Vénanyó megállította:

– Nem bánom, maradj bent. Lehet, hogy szükségünk lesz egy férfi erejére is.

Az asszonyok ellátták Alma sebeit, Hangának pedig kiadták, hogy takarítsa fel a padlóról az üvegcserepeket és a sárgásfehér, ragadós folyadékot. A feladat jót tett neki, kimozdította a dermedtségből. Közben Sólymot a pajtába szalajtották egy zsák szénáért, majd a fiú segítségével az alkalmi ágyra fektették a sebesültet. Hanga reszkető hangon kérdezte meg Vénanyót:

– Meg fog gyógyulni, ugye?

– Nem tudom. Nagyon súlyosak a sebei.

– Úgy sajnálom! Miattam történt az egész… – A hangja sírásba fulladt, ám Vénanyó rászólt:

– Csitt, leány. Erről majd később. Most más dolgunk van. Ne zavarjatok.

Hanga és Sólyom félrehúzódtak, és leültek a fal mellé. Az asszonyok varázsdalokba kezdtek, a szeleket szólították énekükkel, minden égtáj összes szellőjét és szélviharát, hogy óvják meg a lányt, és hozzanak gyógyulást számára. Hanga tudta, hogy másnap számot kell adnia tettéről. Kihallgatta a titkot, engedély nélkül jósoltatott. Azt gondolta, ő maga is elbír a helyzettel, és elszökött, hogy gyógyszert hozzon a kígyómarásra. Ám úgy tűnik, Alma nem hitt neki. Annyira aggódhatott érte, hogy ő is felment jósoltatni a Szelek Sziklájára, majd követte húgát, és megmentette az életét. Ő volt az, aki visszacsalta a sakálokat az odújukhoz. Most pedig itt fekszik, és az Asszonyok Tanácsa az életéért imádkozik.

Az ablakokon egy új hajnal fénye szűrődött be, és Sólyom még mindig élt. Hát mégis hazudtak a szelek. A fiú átvirrasztotta vele az éjszakát, segített, ahol tudott. Most is ott ült mellette, Hanga magán érezte a tekintetét. Ó, mit nem adott volna korábban azért, hogy így nézzen rá! Már szívesen lemondott volna erről a figyelemről, akár szíve minden szerelmét feláldozta volna azért, hogy Alma éljen. Ám megtanulta, a szelekkel nem lehet alkudozni. Csak fújnak természetük szerint, viszik magukkal őt is, amerre az útjuk vezet, és ha örvényt kavar bennük, meglehet, vele együtt másokat is magukkal rántanak.

Hanga lehunyta a szemét. Némán könyörgött a szelekhez Alma életéért, és hogy képes legyen elfogadni a változásokat, melyeket magukkal hoznak. Kezén megérezte Sólyom tenyerének melegét, és tudta, hogy ő is vele imádkozik.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.1/10 (9 votes cast)

Leave a Comment

8 hozzászólás

  1. Nagyon tetszett, csodaszépek a leírások, hangulatos írás. Gratulálok hozzá!

  2. Kedves Szotykó, nagyon köszönöm 🙂 Boldog vagyok, hogy tetszett! 🙂

  3. Kedves Szonykó! Most vettem észre, hogy elírtam a neved 🙁 Bocsáss meg, kérlek!

  4. Megszoktam tőled a hangulatos írásokat, szóval meglepetést éppenséggel nem okozott, hogy ez is nagyon hangulatosra sikerült. 🙂 Már a cím megfogott, meg aztán az olyan apróságok is, mint Hanga neve (nem Hangya, mint ahogy elsőre gépeltem) vagy épp Sólyomé, de persze szerettem a felépített világot is. (Ez egy hangsúlyos “persze”.) A szelekhez imádkozás, a sziklataréjos jóslatkérés a levágott hajtinccsel, a mondókás kerti munkák, a sakálok… Olyan ez a világ akár egy puha takaró, ami alá az olvasó be akar bújni. (Legalábbis ez az olvasó biztosan. :)) Pont azért, mert ezzel a pár ezer szóval elérted, hogy teljesen beleszeressek a világodba, csak kicsit tudom felróni, hogy nekem hangyányit már sok volt a leírás. Olyan kellemes, álmoskás, lassú történet volt ez, és jól is állt neki, viszont ettől még úgy éreztem, hogy egy-egy hegy-/rét-/erdőleírásból lehetne húzni, de ez persze már lehet egyéni ízlés kérdése is.
    Összességében… csak annyit kérdeznék: nem akarsz egyszer valami hosszabbat írni a Szelek Sziklája és a Viharsakálok Hegye közé? 😉 (És ugye szólsz, ha igen? xD)

  5. Eddig ez a novella a kedvencem. Gyönyörűek a leírások. Szinte én is éreztem a kamilla és a fű illatát 😀
    Remek a hangulata, kedves kis világot teremtettél. Olyannyira színes az egész, hogy olvasás közben´meseként futott a fejemben. Szívesen készítenék hozzá illusztrációt 😀
    Ami pedig a komolyabb részeket illeti: zökkenőmentesen vegyítetted a kedvességgel.
    Gratulálok hozzá!

  6. Alíz, nagyon örülök, hogy tetszett, jaj, olyan szépet írtál! ^_^
    A leírás valóban sok volt, még én is érzem, pedig még húztunk is belőle 😀 Hogy valami hosszabbat is írnék ebben a világban? Majd meglátjuk. Már kérték többen 🙂

  7. Anikó, nagyon örülök, hogy ennyire tetszett! Ha megihletett, és ceruzát veszel a kezedbe, akkor főleg meghatódom… és szívesen megnézném, mit alkotsz 🙂

  8. Szabina! Már készül az illusztráció!:D