Nemes Dalma: A boldogság bazsalikomillata (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1.

Az ajtó tompa csattanással csapódott be mögöttem, és elvágott a lakás finom narancsvirág illatától, emellett a kulcsomtól, a mobiltelefonomtól, a pénztárcámtól, és az összes holmimtól is. Már csak ez hiányzott nekem a költözködés közepén. Mostanában minden elromlott körülöttem, sírni lett volna kedvem. Szidi beletúrt a zsebébe:

̶  Az én telefonom is bent maradt. Most mi lesz?

Az energikus tengeri szél alaposan belekotnyeleskedett a költözködésembe. Nekem soha sem volt használható megoldásom égi csapásra.

– Fogalmam sincs.

– Csöngessünk be a szomszédokhoz, hátha van valaki itthon. – Szidi minden helyzetben megőrizte a hidegvérét.

Egymás után nyomtuk meg a csengőgombokat a lépcsőházban, de nem sok minden történt, senki sem nyitott ajtót. Hitetlenkedve néztünk egymásra, mi történt ebben a házban, bubópestis tört ki, vagy zombiapokalipszis? A Côte d’Azurön mindig van kéznél egy-két ráérő nyugdíjas, ez alapszabály.

Beleszippantottam a lépcsőház áporodott levegőjébe.

–  Menjünk fel a harmadikra, valaki éppen sajtos tésztát főz!

–  Rendben, menjünk az orrod után, abban nem szoktunk csalódni‒ egyezett bele Szidi.

A harmadikon többszöri kopogásunkra egy álmos képű, vékony de izmos férfi nyitott ajtót. Rögtön megcsapott a finom  illata. Bemutatkoztunk, és elmagyaráztuk neki, mi történt velünk, hogy pont alatta fogok lakni, ha sikerül beköltöznöm, és visszajutnom a lakásomba. Vincent hosszas fejvakarás után, amikor már azt hittük, hogy be fogja csukni az ajtót az orrunk előtt, megszólalt:

– Értem, miről van szó. Nyitva hagytátok a teraszajtót, ugye? Azért volt huzat?

Bűnbánóan bólogattunk, igaza volt, nem számítottunk a tengeri szél szeszélyes fuvallataira.

– Ebben az esetben nem lesz szükség zárszerelőre, meg tudom egyedül is oldani a problémát. Menjetek vissza a másodikra, és várjatok az ajtó előtt!

Ekkor tényleg becsapta az ajtót.

‒ Ebben a házban nem fogsz unatkozni ‒ nyögte ki Szidi végül. ‒ Melyik bolygóról jöhettek a szomszédaid? Biztosan egzotikusabb helyről, mint a Mars vagy a Vénusz.

Jobb híján visszamentünk a lakásom ajtaja elé. Nem tudtuk, mire várunk. Mégis türelmesen várakoztunk, és néhány perc múlva Vincent belülről kinyitotta az ajtót nekünk.

‒ Abrakadabra, lemásztam az erkélyen keresztül. A hölgyekért bármire kész vagyok. Nem nagy ügy – vigyorgott szélesen, előbbi álmosságának már nyoma sem volt.

Vincent szertartásosan előre lépett, meghajolt, hogy beengedjen bennünket. De a tengeri szél megint beleavatkozott a játékunkba, kihasználta a pár másodpercet, amíg senki sem állt a nyitott ajtóban. Egy apró kattanást hallottunk csak, és az ajtó megint becsukódott, és mi még mindig a rossz oldalán álltunk.

Szidi felől hangos vinnyogás hallottam, ami leginkább egy elfojtott nevetésre emlékeztetett. Megpróbáltam uralkodni magamon, nem akartam Vincent-t még jobban zavarba hozni. Határozottan kezdtem úgy érezni, hogy el vagyok átkozva. Vincent elmormolt néhány káromkodást, aminek a felét most hallottam először. Ha nem lettem volna olyan ideges, kihasználhattam volna az alkalmat a szókincsem fejlesztésére. Utána újból vigyorogni kezdett.

– Jó, akkor most visszamegyek a lakásomba, a saját kulcsomat legalább magammal hoztam. Várjatok egy kicsit, és mindjárt itt leszek.

– Nem, szó sem lehet róla, nem mászhatsz át megint a teraszon – mondtam a kelleténél egy kicsit hangosabban. – Legjobb lesz, ha hívunk egy zárszerelőt. Nem akarom, hogy miattam bajod  essen. – Elképzeltem, hogy a háromemeletes magasságból lezuhan az udvaron virágzó narancsfákra. Megborzongtam. – Telefonálhatunk tőled? Ezzel tényleg sokat segítenél.

Vincent nem egyezett bele rögtön, bár lihegett az erőfeszítéstől, legszívesebben megint indult volna kúszni a falon, de Szidivel együtt sikerült felcipelnünk a lakásába, és abban is megakadályoztuk, hogy újra kimásszon a teraszon keresztül. Még azt is megengedte, hogy nála várakozzunk a zárszerelő érkezéséig. Az ő lakása is a tengerre nézett, és mivel magasabban helyezkedett el, mint az enyém, Vincent nemcsak néhány, a szemközti házak között félénken kirajzolódó csíkot látott belőle, mint én, hanem pazar kilátása volt a kikötőre, és még messzebb is, egészen Nizzáig. Egy pillanatra elfelejtkeztem minden gondomról, és csak gyönyörködtem az azúrkék tájban. A kikötőt hatalmas, terméskő pillérek ölelték körül, amik között a milliárdosok hatalmas jachtjai jól megfértek az apró vitorlásokkal. Mélyeket lélegeztem, éreztem a tenger sós illatát. Ennyire szép helyen képtelenség sokáig szomorkodni.

̶  Nem számítottam vendégekre, csak egy kis tésztát ütöttem össze, de megosztanátok velem az ebédemet? Éhesek lehettek a sok izgalom után.

Vincent szavaira kórusban kordult fel a gyomrunk Szidivel. Amíg kiment a konyhába felmelegíteni az ételt, körülnéztem a nappaliban. Tiszta és nagyon puritán volt a berendezés, nem halmozott fel felesleges bútorokat, díszeket, nem lógott egyetlen fénykép sem a falon. Számítógépének szokatlanul nagy volt a képernyője, biztos ő is azok közé az emberek közé tartozott, akik az egész életüket virtuális szörnyek öldöklésével töltik. Láthatóan egyedül élt. Némi hallgatás után Szidi odasúgta:

– Dóri, én tulajdonképpen egészen bírom az őrülteket.

– De ő nem csupán őrült, szuicid hajlamai is lehetnek – intettem az állammal a kanapé mellett tekeredő nagy kupac kötélre.

– Nem hiszem, nézd csak a bokszzsákját – mutatott Szidi a helyiség sarkában felfüggesztett terjedelmes zsákra.

– A kettő mióta zárja ki egymást?

– A sportos emberek túl sok endorfint termelnek még az öngyilkosság gondolatához is. Én már csak tudom. Nem hiába mondom, hogy gyere velem jógázni, hamarabb kikecmeregnél ebből az egészből.

– Van már épp elég tanítványod, így is kilométeres várólistán lehet bekerülni hozzád. Én az érzelmek elfojtásából szerzek majd olimpia aranyat, és máris nincs csalódás, csak a felhőtlen, munkás hétköznapok.

Vincent lépett be a nappaliba két, gőzölgő tányér tésztával a kezében.

– Tettem rájuk egy kis friss bazsalikomot, és reszelt parmezánt.

Szégyenlősen nyeldestük a nyálunkat Szidivel, akkor döbbentünk rá, hogy reggel óta nem ettünk, hiszen azóta csak bútorokat tologattunk, és dobozokat cipeltünk. Szinte kezdtem elfelejteni, hogy ez a férfi nem csak teljesen őrült, a kötözni való fajtából, hanem felelőtlen és önfejű is. Először a megkérdezésem nélkül kockára teszi az életét, és bemászik a második emeleti lakásomba, aztán bent felejti a kulcsomat a lakásban. Hihetetlenül idegesítő, ráadásul sokkal jobban főz, mint én.

– Hallom, van egy kis akcentusotok. Nagyon bájos egyébként, igazán jól áll –  mondta Vincent, miközben hozott magának is egy tányért.

Franciaországban ez az udvarias formája annak, hogy megkérdezzék, honnan is származik az ember. Ennél egyenesebb célzás szinte már sértés számba megy.

– Magyarok vagyunk mind a ketten.

– Nem sokat tudok Magyarországról. Néhány haverom járt arra egy fesztiválon, de én nem mentem velük. Most érkeztél a városba? – fordult felém Vincent, amíg mi habzsoltuk a tésztát.

– Igen, de előtte sem laktam túl messze, Grasse-ban – feleltem tele szájjal.

– Hogyhogy eljöttél Grasse-ból? Antibes-ban találtál munkát? Nem bírtad az ingázást?

Mindig feszélyezett a déli emberek közvetlensége. Mindenki szürreálisan nyitott volt, a postán egy hosszabb sorban állás közben vadidegenek mesélték egymásnak az életük történetét ahelyett, hogy fegyelmezetten és főleg csendben szenvedtek volna. Bár a legtöbbször felszínes fecsegés maradt az egész, az új barátságok itt is nehezen kötődtek meg, még egy helyi szólást is ismertem róla: az ajtóm mindig nyitva áll, csak legtöbbször senki sincs otthon. Most azonban válaszolnom kellett. Először csendben ingattam a fejem, de Vincent várakozóan nézett rám.

–  Nem, továbbra is Grasse-ban dolgozom, de most innen fogok bejárni. Végül is csak harminc kilométer.

– Órákat fogsz ülni a reggeli dugóban. És akkor még nem is beszéltünk az esti csúcsforgalomról. Rémálom lesz. Miért költöztél ilyen messze a munkahelyedtől?

Elvörösödtem, tényleg hiányoztak a racionális indokaim. Mindenki tudta, hogy képtelenség volt autóval közlekedni a Côte d’Azurön a reggeli és az esti órákban, és órákat fogok szenvedni a kocsimban minden nap. De el kellett távolodnom Grasse-tól, és ha nem köt oda a munkám, legszívesebben a világ másik végére futottam volna.

 Épp időben szólalt meg a csengő, mert Vincent még mindig kérdőn nézett rám. Végre megérkezett a zárszerelő, aki maga is meglepődött, mennyire megörültem neki. Vincent még a kezünkbe nyomta a tészta maradékát tányérostól, Szidi megígérte neki, hogy meghívjuk a lakásavatóra, amit egyáltalán nem állt szándékomban tartani, mert nem volt semmi ünnepelnivaló a helyzetemben, aztán lementünk egy emeletet. A pocakos zárszerelő letette a földre a szerszámokkal teli, nehéz táskáját, lehajolt a zár elé, pár pillanatig szemezett vele, majd előhúzott egy spirál alakú fémdarabot, mint a bűvész a fehér nyulat a cilinderéből, becsúsztatta a résbe, lehunyt szemmel koncentrálva, lassan mozgatta, majd az ajtó egy kis lökésre kitárult.

– Már kész is vagyok. Háromszázötven euró lesz. A kiszállás miatt.

Mintha be lehetne vinni a bezárt ajtót a műhelyébe. Végül Szidi törte meg a csendet:

– Ez tényleg ilyen egyszerű lenne?

– Szakembernek igen, persze csak ha nincs kulcsra zárva. Nézzék meg, egy karcolás sincs az ajtójukon – mondta a lehető legkomolyabban.

Elegem volt a meglepetésekből aznapra, kifizettem hát a szakembert, lerogytam a még csálén álló kanapéra. Szidi mellém omlott.

‒ Akár egy Michelin-csillagos étteremben is ehettünk volna ennyi pénzből. Ezek után nem értem, egyesek miért választják a betörő szakmát, hiszen legálisan is vagyonokat lehet keresni ajtók kinyitásával.

Szidi az órájára nézett:

‒ Szívesen beszélgetnék veled pályaválasztási tanácsadásról, de mindjárt órám lesz a szerb milliomoséknál. Nem veszíthetem el a legpontosabban fizető ügyfelemet. Hétvégén egy szabad percem sem lesz, de hétfőn ide tudok még jönni segíteni. ‒ Szidónia az arcomra nyomott egy futó puszit, mert ő is átvette már ezt a rémes puszilkodós szokást a franciáktól, és elrohant.

Farkasszemet néztem a rám váró dobozheggyel, tudtam, hogy folytatnom kell a kicsomagolást, mert semmiképp sem akartam, hogy a költözködés a szükségesnél több időmet eméssze fel. Nehéz napom, nehéz hetem volt, sőt, az egész életem elnehezült az utóbbi időben.

De tudtam, hogy csak magamra számíthatok, és magamra sem túlságosan. Elkezdtem kinyitogatni a dobozokat. Először a ruháimat és más praktikus dolgokat kellett volna kicsomagolnom, mégsem azzal kezdtem. Igazán csak ott éreztem otthon magam, ahol jól látható helyen, és karnyújtásnyira volt tőlem a parfümgyűjteményem. Sokat költözködtem életemben, városokon, majd országhatárokon át, de a gyűjteményem mindenhova velem jött, mindig találtam neki helyet az egyik dobozban. Néhány parfüm már megromlott, ám az emlékezetem kijavította a megváltozott fejjegyeket. Beleszagoltam a Cacharel Anaïs Anaïs illatába. Ezt a parfümöt vehettem életemben először  a kezembe, nézegethettem, szagolgathattam, ha az anyám éppen jó kedvében volt, és megengedte. Külföldi kiküldetésen járó apám hozta neki ajándékba még gyerekkoromban, nem sok maradt az alján, de azért fel tudtam fedezni benne az otthonom illatát. Kezembe vettem az Angel kék, csillag alakú üvegét. Ez volt az első, amit én vettem, a saját pénzemből. Sok tányért kellett felszolgálnom, hogy összegyűjtsem rá a pénzt Párizsban, amikor még ágrólszakadt, kémia szakos egyetemista voltam. Akkoriban ez még királyi luxusnak tűnt nekem, most már kinyitni sem volt kedvem, annyira zavart erős, durva illata. Rápillantottam a legelegánsabb üvegre, a Joy Foreverre, amivel Gauthier ajándékozott meg az első, együtt töltött születésnapomon. Nem telt még el elég idő azóta, hogy megromljon, kifújtam egy picit belőle a levegőbe, és beszippantottam a grasse-i jázmin- és rózsaesszenciából készült csodát. Nem éreztem a parfüm könnyed virágillatát, hanem a cédrus és a szantálfa komor  alapjegyei ülték meg rögtön az orromat. Letettem az utolsó parfümös üveget is a félköríves fapolcra, amit már hosszú fejtörés után összecsavaroztunk Szidivel. Azután óvatosan, két kézzel tartva kicsomagoltam a buborékfóliából a legnagyobb kincsemet, a nagymamám szikrázó kristályvázáját, ami az egyetlen emlékem és örökségem maradt tőle. A hozományának csak ez a darabja élte túl a háborúkat, kitelepítéseket, és ott volt mindig a boldog pillanatokban is, az összes családi ünnepen. Utána elkezdtem kinyitogatni a többi, érdektelen dobozt. Gyorsan elpakoltam a ruháimat, nem volt túl sok belőle, de egymással jól párosíthatókat vettem mindig. A munkahelyemen meg kellett ütni egy bizonyos színvonalat, vagyis inkább azt a időtlen eleganciát sugárzó stílust, amit még csak most tanulgattam, és amit valószínűleg a  megfelelő anyagiak hiányában tökéletesen soha nem is fogok elsajátítani.

Majdnem végeztem, amikor megszólalt a csengő. Először arra  gondoltam, Vincent jött vissza, bár lehet, ő inkább a teraszon keresztül érkezett volna, és végül nem is ő állt az ajtó előtt. Bemutatkozott, Alex volt az, a pocakosodó ingatlanügynök, aki kiadta nekem ezt a lakást.

‒ Mademoiselle Budaváry! Remélem, nem zavarom! ‒ nyomakodott be mellettem a férfi átható  ánizsszagot hagyva maga után, mint egy viharban dülöngélő, ánizslikőrrel dugig pakolt tömzsi kis hajó.

Ő is ahhoz az ötvenes-hatvanas generációhoz tartozott, amelyik a pastist még az anyatejjel szívta magába. Nem várta meg a válaszomat, rövid lábán fürgén nyomult tovább, be egészen a nappaliba, hordónyi hasával a falnak nyomva a szűk folyosón. Letelepedett a kanapéra, de előbb bukósisakját gondosan a földre helyezte.

‒ Megkaptuk a papírokat, amiket tegnap átküldött az ügynökségünknek. De ez még nem minden, ugye emlékszik rá, hogy jegyzőkönyvet kell felvennünk a lakás állapotáról még a beköltözése előtt? A bérleti szerződéséhez kell csatolnunk, a maga érdekében, különben a lakás elhagyásakor a tulajdonos előállhat megalapozatlan követelésekkel is. Úgy látom, az utolsó pillanatban érkeztem ‒ nézett rám jelentőségteljesen. ‒ De ne aggódjon, teljes körű kiszolgálást nyújtok. A tabletemen rögzítem az összes részletet, lefényképezem, és továbbítom a tulajdonosnak. Nagyon rendes ember, csak az a baj vele, hogy északi, Lyonban lakik, a precizitás a mániája.

Udvariasan mosolyogtam, mert ha Lyon már a messzi északon volt, akkor Magyarországot Szibéria helyére tehette a belső térképén. Alex végigmért, mintha most látott volna először, és hozzátette:

‒ Bár ahogy magát elnézem, maga sem idevalósi. Ugye nem bántottam meg, nincs nekem semmi bajom a külföldiekkel. Tudja mit, magával kivételt teszek, és idejövök majd a közös költségért minden hónapban, nem kell az átutalással vacakolnia. Mindenben a segítségére leszek, már intézkedtem, hogy a mérőórákat átírják a nevére. Hamarosan postán megkapja a szerződéseket. Hatalmas szerencséje volt, hogy ez  príma kis lakás pont üresen állt, és azonnal beköltözhető volt. Na nézzük csak ezt az állapotfelmérést! ‒ Elővett egy ütött-kopott tabletet a táskájából, és készített néhány fényképet a plafon szabad szemmel alig látható mikrorepedéseiről. ‒ Kipróbálta már a mosogatógépet? ‒ nézett rám.

Megráztam a fejem, a bejárati ajtó tesztelése miatt nem értem rá mással foglalkozni. Alex egyik helyiségből a másikba siklott, már lehúzta a vécét, hogy megnézze, működik-e az öblítés, megnyitotta, majd elzárta az összes csapot, nagy örömmel nyugtázta, hogy egyik sem csöpögött, és közben folyamatosan beszélt. Emellett arra is volt ideje, hogy kifaggasson az egész életemről, elszörnyülködjön azon, hogy milyen messziről fogok a munkahelyemre bejárni, végiggondolni, hogy ismer-e más magyart a környéken, akinek bemutathatna, mert mégsem maradhatok egymagamban itt ebben a lakásban. Még fel is hívta egyik ismerősét, akiről végül is kiderült, hogy szlovák volt, nem magyar. Alex ezen szinte megsértődött, de nem hagyta magát, hosszasan bizonygatta neki a telefonban, hogy attól még jó barátnők lehetnénk, és jókat beszélgethetnénk. A közös nyelvünkön. Bizony. A vonal ezen a ponton megszakadt, Alex dörmögött valamit a megbízhatatlan hálózatokról, és újból kézbe vette a tabletjét.

Már kezdett beesteledni, és még rengeteg dolgom volt. A lehető leggyorsabban meg kellett szabadulnom Alextől, mert egyszerűen betöltötte az egész lakásomat, mindenféle értelemben. Már nem csak az ánizs szagát éreztem, hanem a kaport is, ami a pastis egyik ízesítője, de csak esszenciális olaj formájában, mikrómennyiségben. Azt próbáltam megsaccolni éppen, hogy mennyi pastist kell ahhoz meginni, hogy kaporszagút izzadjon az ember, amikor felpittyegett a telefonom, az anyám küldött egy üzenetet, hogy rögtön hív messengeneren. Alex teljesen meghatódott azon, hogy a magyar anyák is ismerik, sőt mi több, használják az internetet, elfelhősödött szemekkel elém tolta a lakás állapotát rögzítő jegyzőkönyvet a tabletjén, amire odakanyarítottam az elektronikus aláírásomat, és kidülöngélt a lakásból. Még hallottam, hogy lent felberreg a robogója, és arra gondoltam, hogy talán az életemből is kidülöngélt, és utoljára láttam, mert fizikai képtelenségnek tűnt, hogy ilyen állapotban túléljen akár csak egy rövidebb utat is. Főleg bukósisak nélkül, mert azt nálam felejtette, és mire kiléptem a teraszra, hogy lekiabáljak neki, már csak a becsukódó kapuajtót láttam.

Küldtem neki egy smst, hogy nálam maradt a sisakja, de aztán megszólalt a messenger hívója a telefonomon, lassan bejött a kép is, és meghallottam a szokásos kezdőmondatot:

‒ Drága Dórikám! Te milyen nyúzott vagy! Már megint túl sokat dolgoztál! Ettél rendesen ezen a héten? Az evés az alapja mindennek. Ugye nem csak salátán élsz?

 Kétség sem férhetett hozzá, hogy az anyám hívott.

  ̶  Na végre! Mutasd meg az új lakást! Vidd körbe a telefonodat!

 Anyám az idők folyamán elég jól megtanult az internettel bánni, hiszen hatalmas motiváció volt az, hogy az egyik gyerekével csak így tudott kommunikálni.

   ̶  Ez valami borzasztó! Csak úgy kong a magánytól.  ̶  Anyám nem használt filtert velem és a húgommal szemben. Semmit sem tartott meg magának, mindent megosztott velünk, amit rólunk vagy velünk kapcsolatban gondolt. A világot benépesítő emberek maradékával sokkal diplomatikusabban viselkedett, még az apámmal is, amíg együtt voltak, de mi mindent a nyakunkba kaptunk vágatlanul, és feliratozva a biztonság kedvéért.

   ̶  Nem is értem, miért kell neked ott maradnod. Itt van az egész családod. Még a végén megbetegszel egyedül. És ki fog akkor ápolni? Miért nem költöztél inkább haza? Semmi sem köt már oda.

 ̶  Elfelejtkezel a munkámról.

 ̶  Miért kellett neked egy olyan mesterséget választani, amit itthon nem lehet űzni? Te már az óvodában is olyan különc voltál. Semmit sem csináltál úgy, mint a többiek. Minden gyerek rendesen homokozott a játszótéren, csak te szagolgattad a kavicsokat. Mintha egy kavicsnak lenne szaga!

  Anyám megint elővette a megunhatatlan anekdotáját arról, hogy hogyan lesz valakiből parfümőr. Legalábbis szerinte. Ezt mindenkinek elmesélte már ezerszer a szűkebb és tágabb családban, sőt az egész lakótelepen. Nem volt erőm leállítani, annyira fáradt voltam. Mégiscsak egy költözködéssel birkóztam meg szinte egyedül.

    ̶  Bezzeg ha Pesten történt volna meg mindez, akkor ott lehetnék melletted. És Tücsi is. Mind a ketten segíthetnénk neked, nem kellene tönkretenned magad egyedül.

   Tücsi a húgom volt, aki sokkal rosszabbul járt a nagy családi keresztnév lottóban, mint én, és a nagymamánk után az Erzsébet nevet kapta. Szüleink kevéssel a keresztelő után megérezték, hogy egy kisgyereknek ez teljesen vállalhatatlan volt már a nyolcvanas években is, ezért Kistücsöknek hívták otthon, később már nem csak otthon, hanem mindenhol.

    ̶  És mondd csak, Gauthier legalább felajánlotta a segítségét? Végül is minden az ő hibája.

   Eddig még lélegzetvételnyi szünetet sem tartott, ha akartam volna, sem szakíthattam volna meg a költői kérdésekkel tarkított monológját, most viszont jelentőségteljesen rám nézett. Együtt hallgattunk egy ideig, arra gondoltam, hogy az anyák miért szeretik a lányaik orrát jó alaposan belenyomni az élet során felhalmozott ürülékdombokba. Végül muszáj volt megszólalnom, de nem mondhattam el anyámnak, hogy Gauthier nem is tudta, hogy eljöttem tőle.

   ̶   Nem. Tudod, hogy nem költözködős típus.

   Egyébként sem tudtam elképzelni Gauthier-t egy kartondobozzal a vállán. Még leesett volna a Gucci öv a derekáról. Vagyis miket beszélek, a Gucci a bárdolatlan újgazdagoknak való, ő a sokkal kifinomultabb és diszkrétebb eleganciát kedvelte, az ő öve minimum Hermès lett volna.

   ̶   Legalább kifizethette volna, hogy egy cég elköltöztessen.  Még szerencse, hogy velünk Ricsi bácsi olyan rendes volt mindig.

Ricsi bácsi az apám barátja, egyben ügyes ezermester is volt, aki a szüleim válása után is jött intézkedni, elromlott kilincset kicserélni, dugulást elhárítani.

   ̶   Pár darab bútorom volt csak, Szidónia segített, ketten is elboldogultunk.

   ̶   Ki az a Szidónia?

   ̶   Anya, soha nem figyelsz rám! Szidi a jógaoktató barátnőm. Ő is magyar.

   ̶  Nagyon rendes lány, hogy mindig számíthatsz rá. Szereti a Pick szalámit? Küldök majd neki csomagban. Na de Gauthier hagyta, hogy két nő költözködjön egyedül? És mi lesz most a munkáddal? Az ilyen alak minden, csak nem úriember. Persze ezt már abból is lehetett látni, ahogy bánt veled. Jól tetted, hogy megszabadultál tőle.

    Én sem voltam egy jól nevelt úrilány éppen, úgy jöttem el a házából, ahol addig laktam, hogy nem is beszéltem vele, csak egy üzenetet hagytam neki. Elmenekültem addig, amíg volt hozzá erőm. Orsi, a másik magyar barátnőm befogadott két napra, amíg végignéztem az ingatlanügynökségek hirdetéseit, és az első megfelelőnek tűnő, bútorozott lakást kivettem, ami eleget tett a legfontosabb feltételemnek, nem Grasse-ban volt. Személyesen nem is néztem meg előtte, csak a netre feltett képek, és az emailben megadott információk alapján döntöttem, az aláírt szerződést is beszkennelve küldtem vissza. A kulcsért reggel beugrottam az ügynökségre, bár ha tudtam volna, milyen szeles idő lesz, attól is eltekinthettem volna. Szökés volt ez inkább, nem költözködés. De az anyámnak nem kellett mindent tudnia a részletekről, nem akartam, hogy kioktasson a szakítás etikettjéről, vagy a mindent felülíró önfegyelemről, amiről híres volt a családunk.

       Nem volt ehhez most erőm, pedig tudtam, hogy előbb-utóbb ezeket a kérdéseket nekem is fel kell majd tennem magamnak.

  ‒ Anya, fogalmam sincs. Hétfőn majd kiderül, erről most nem akarok beszélni.

  ‒ Tudom én, drágám, milyen nehéz most neked. Igazad van, ne is beszéljünk róla! ‒  Anyám irigylésre méltó lendülettel lépett tovább a magánéletem bosszantó részletein. ‒  De azt ugye nem mondtam még, hogy a Pósfaiék fiának lezárult az ügye, és bilincset kapott a lábára? Valami olyasmit, mint amilyet a rossz helyen parkoló autókra tesznek, de ő azért kimehet a lakásból időnként. Ahelyett, hogy rendes büntetést kapott volna.

Nem volt erre most időm.

  ‒ Anya, még nem végeztem a kicsomagolással, ezt majd megbeszéljük legközelebb.

  ‒ Persze drágám, tudom én, hogy mindig rohannod kell. Tücsi is puszil, most elment valahova a barátaival, nem tudom adni. Holnap hívlak, szeretlek, és pihend ki magad!

Bezártam a messenger ablakot, az asztalra csúsztattam a mobilomat. Tudtam, hogy a világ szemében egy igazi harcos hercegnő voltam, egy erős, öntudatos, fiatal nő, aki mindent megtett azért, hogy megvalósítsa az álmait, de mégis nagyon jól estek az anyám szavai, a magyar jogrendszer kritikáján kívül persze. Szerettem volna hozzá bújni, szerettem volna, hogy megsimogassa a hajamat, és a fülembe súgja, hogy nem lesz semmi baj. Soha. És mindig vigyázni fog rám. Még akkor is, ha nagyon jól tudtam, hogy ez fizikai képtelenség lenne, és ráadásul az én választásom volt az, hogy a dolgok így alakultak. Most mégis nagyon nehéznek éreztem azt a súlyt, amit önként vettem a nyakamba, amióta Gauthier is hozzápakolta a maga koloncát. Szívesen letettem volna néhány napra a terheimet, hogy újból az anyukám kislánya legyek, de nem tehettem, legalábbis most nem, nem menekülhettem el Magyarországra, nem hagyhattam mindent összedőlni, amiért annyi éven keresztül dolgoztam.

Pedig most úgy éreztem, hogy elromlott a karmám, vagy legalábbis nagyon rendetlenkedett. Előtte szerencsés embernek tartottam magam. Gauthier-val kezdődött minden, és ezzel a költözködési galibával folytatódott. Már korábban észrevettem a jeleket, mivel a kávéautomata a laborban közvetlen összeköttetésben állt a sorssal, vagy a felsőbb erőkkel. Megfigyeltem, hogy a kollégáim, akiket elkerült a szerencse, gyakran nem kapták meg a rendelésüket a géptől. Összegyűrődött, kidőlt a műanyag pohár, vagy egyszerűen csak bent ragadt a gépben. Azoknak viszont, akik az életben is mázlisták voltak, soha nem akadt gondjuk az italukkal. Régebben én is az utóbbi csoportba tartoztam, de ha jobban visszagondoltam, az elmúlt pár hónapban néhányszor az én kávém is kiömlött, még mielőtt elvehettem volna. Mivel ronthattam el a karmámat? Talán túl sok pókot öltem meg, mert Gauthier betegesen félt tőlük?

A morfondírozás is fárasztott, különben is későre járt már, megágyaztam magamnak a hálóban, elővettem a réges-régi, romlott AnaïsAnaïs flakont, kifújtam belőle egy kicsit a párnámra, és álomba nosztalgiáztam vele magam.

 

2.

A csengő berregése ébresztett fel. Amikor kinyitottam a szemem, nem tudtam, hol vagyok. Utáltam ezt az érzést. Már megint egy ismeretlen szobában, egy ismeretlen lakásban, egy ismeretlen városban kellett felkelnem. Ráadásul egyedül. Magába ölelt a reménytelenség, pedig még három nappal ezelőtt is azt hittem, hogy többet ez nem fog megtörténni velem. A csengő folyamatosan berregett.  Nem tudtam elképzelni, ki lehetett az a tapintatlan illető, aki megpróbált bejutni  hozzám. Egyre inkább úgy tűnt, hogy ebben a házban nem lehetett nyugodtan élni, vagy egyszerűen csak létezni. Pizsamában, mezítláb, szinte még csukott szemekkel mentem ajtót nyitni. Belerúgtam egy útban maradt doboz sarkába, fél lábon ugrálva, átkozódva nyitottam ki az ajtót. Orsi állt előttem.

 ‒ Dóri, mi van veled? Mindjárt dél, és nem veszed fel a telefonodat! Már annyira aggódtam.

Körülnéztem magam körül, a telefont kerestem a tekintetemmel.

 ‒ Nem is tudom, hova tettem le tegnap este. Nem dugtam be, biztos lemerült. Nem találtam meg még minden konnektort itt.

  ‒ Nem baj, az a lényeg, hogy minden rendben van veled. Már azt hittem, valami történt veled.   ‒ Orsi erősen magához szorított, majdnem megfojtott az ölelésével.  ‒ Nézd, hoztam neked reggelit, vagy inkább ebédet ‒ pillantott az órájára, kezében egy nagy papírzacskót lengetve.

Orsi belépett a lakásba, elismerően körülnézett.

  ‒ Nem is rossz, ahhoz képest, amilyen gyorsan találtad. Világos, jó helyen van, és még egy kis tengeri kilátás is jár hozzá. Nagy mázlista vagy, nem hiába van uránuszi hatás a képletedben.

  ‒ Orsi, ne felejtsd el, miért kellett elköltöznöm ilyen hirtelen. Én ezt nem nevezném szerencsének.

  ‒ Ugyan már, még legalább egy évig tart az uránuszi hatás ‒ söpörte le az érveimet egy kézlegyintéssel Orsi. ‒ Most még nem tudhatod, mit hoz a sors. Ami ma a legnagyobb sorscsapásnak tűnik, még életed legboldogabb pillanataihoz is vezethet. Higgy nekem, sok mindent megéltem.

Orsi a látszat ellenére nem asztrológus volt, hanem a helyi könyvtárban dolgozott. Teljesen meglepő módon ismerkedtem meg vele, egy cannes-i dugóban. Épp az autómban idegeskedtem egy piros lámpánál, amikor a mögöttem lévő kocsiból kiugrott egy szőke nő, bekopogott az ablakomon, és az ülésre dobta a telefonszámát. Mint utólag kiderült, felismerte a szeretlek Magyarországos matricát, amit még Tücsi ragasztott rá egyszer, amikor kocsival mentem el meglátogatni őket Pestre. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy felhívtam akkoriban, pedig elég hosszú ideig gondolkodtam rajta, első látásra nem tűnt teljesen normálisnak.

  ‒ Egész jó munkát végeztetek tegnap Szidivel, a sok bonyodalom ellenére ‒ vihogott Orsi.   ‒ Mindent tudok, Szidi felhívott este. Rosszabbra számítottam, azért jöttem, hogy segítsek kicsomagolni. Úgyis bűntudatom van, hogy tegnap nem tudtam jönni. Csinálok neked egy teát, és együnk egy falatot. Van vízforralód?

Tanácstalanul néztem körül.

  ‒ Fogalmam sincs. Még nem térképeztem fel a konyhát.

  Orsi talált egy kis edényt, vizet forralt, sürgött-forgott, megterítette az asztalt a teraszon.

  ‒Vettem neked édes és sós péksüteményt is. Mit szeretnél, egy croissant-t vagy egy kolbászos michette-et?  Nézd, milyen finom. Muszáj valamit bekapnod, napok óta nem eszel semmit.

Orsihoz menekültem aznap délután, amikor eljöttem Gauthier-től, Orsi vállán sírtam ki magam, neki meséltem el hüppögve, mi történt velem. Orsi kanapéján gubbasztva értettem meg, hogy nem akarok visszamenni Gauthier házába, az már többé nem az én otthonom. Képtelen lettem volna higgadtan viselkedni vele, nem akartam előtte zokogni, nem akartam, hogy vigasztaljon, még csak látni sem akartam. Orsi tett csodát velem, neki köszönhettem, hogy a feneketlen kétségbeesés másnapra átfordult hideg dühbe, ami elég erőt adott ahhoz, hogy azonnal elkezdjek lakást keresni  interneten. Haragudtam Gauthier-ra, hogy összetörte a szívemet, de haragudtam magamra is, hogy ez megtörténhetett velem. Ez a harag úgy megacélozott, hogy ha nem találok magamnak rögtön egy megfelelő, kiadó lakást, akár építettem is volna egyet kőből, puszta kézzel, egy nap alatt, mint a legügyesebb kismalac. Szükségem volt egy bástyára magam és a világ közé, amit senki sem tudott elfújni a fejem fölül, ahol biztonságban érezhettem magam, ahol senki sem okozhatott fájdalmat nekem.

– Van valami híred  Gauthier-ról azóta? – Orsi mintha olvasott volna a gondolataimban.

– Nem, tegnapelőtt felhívtam a céget, beszéltem a titkárnővel, mondtam neki, hogy beteg vagyok, és egész héten hiányozni fogok, majd csak hétfőn  megyek be dolgozni. De Gauthier nem hívott fel, még csak egy smst sem küldött.  Nem baj, könnyebb így. – És már megint elkezdtek folyni azok a nyavalyás könnyek a szememből, egyenesen a teásbögrébe csepegve.

Orsi magához ölelt az asztal felett.

– Ne vizezd fel a teádat, egy férfi sem ér annyit. Mindenesetre nagyon furcsa, hogy nem próbált elérni. Bár lehet, hogy azt gondolja, hétfőn úgyis találkoztok, és akkor majd mindent megbeszéltek.

– A munkahelyünkön? Kizárt. Nem szokásunk, hogy a magánéletünket a laborban intézzük. Nem adhatunk rossz példát az alkalmazottaknak.

– Lehet, hogy te nem szoktad, de határozottan úgy néz ki, hogy ő gyakran intézett ott privát szférába illő dolgokat. És ott legalább hazai pályán lesz.

Orsinak igaza volt, és ettől megint olyan dühös lettem, hogy elálltak a könnyeim, és olyan erősen szorítottam a bögrémet, hogy kifehéredtek az izületeim.

– A rohadék. Az is lehet, hogy a gyakornoklány jobban érdekli mint én. Fiatalabb nálam, szép, hosszú szőke haja van. – Elbizonytalanodtam, mert alig emlékeztem Mélanie-re, nem az én részlegemen dolgozott, csak kétszer vagy háromszor futottam vele össze a kávéautomata előtt.

– Én már semmin sem lepődök meg – sóhajtott fel Orsi. – Ki tudja, mi járhat a fejében. Talán nem a gyakornoklány, lehet, hogy egyszerűen csak nem tud mit felhozni a védelmében. Előfordulhat, hogy túlságosan szégyelli magát. Vagy nem mer felhívni. Meglehet, hogy attól fél, ha kimondod, hogy elhagyod, akkor az végérvényessé válik, ez a szavak mágiája. Most még csak elmentél egy barátnődhöz hétvégére. Amíg nem beszéltek, addig semmi sem végleges. Vagy hagy egy  kis időt neked, hogy megnyugodjál, és higgadtan át tudjátok beszélni ezt később. Rettenetes,  hogy mennyi vajat tesznek ebbe a croissant-ba.

Orsi némileg csüggedt arccal betömte egy croissant csücskét a szájába.

– Nagyon kedves vagy Orsi, de Gauthier nem szereti beismerni, ha hibázott.

A péksütemények édeskés illata megcsapta az orromat, de nem tudtam volna semmit sem lenyelni, a gyomrom kicsire összeszorulva követelte, hogy hagyjam békén. Még a gondolattól is rosszul voltam, hogy hétfőn esetleg összefuthatok Gauthier-vel.

– Hát igen, én sem gondoltam komolyan. Csak felületesen ismerem Gauthier-t, de nekem egy két lábon járó hímvesszőnek tűnt mindig is.

– Most mit akarsz mondani, hogy egy seggfej szerinted?

– Így is lehet mondani, de először nem akartalak sokkolni. Én a helyedben gyorsan lapoznék.

Orsi könyvtáros szlengje időnként megőrjített.

– Igazad van, egy felfuvalkodott pöccs.

– Dóri, ne felejtsd el, a szerelem ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. Ezt tűzd ki célnak, és akkor sokkal jobban fogod érezni magad.

– Azt akarod mondani, hogy csak te sértegedheted?

– Igen, mert nekem nem  okoz különösebb örömet – Orsi elnevette magát.

– Orsi, olyan kevés örömem van mostanában az életben!

– És különösebb fájdalmat sem okoz, ez a lényeg. Ha nem tudod elfogadni, amit tett, ne foglalkozz vele többet. Nyiss más felé, az az egyetlen dolog, ami segíthet.

– Nem lesz ez még egy kicsit korai?

– Dehogy lesz, nincs társadalmi konszenzus a szükséges időintervallumról, aminek két kapcsolat között el kell telnie. Persze szükséged lesz egy kis időre, hogy lelkileg újból talpra állj. Egy kapcsolatot illetően általában ugyanannyi szenvedéssel tartozunk a sorsnak, mint amennyi örömet kaptunk tőle. Ha nagyon örömteli volt, többet szomorkodunk a végén. De Gauthier-val nem lehetett olyan könnyű az élet. És különben is, ez itt a Côte d’Azur, a lenge ruhák és könnyűvérű emberek földje. Téged most megbántottak Dóri, át kell csepegtetned ebből a sok szenvedésből egy kicsit másoknak. Tényleg, mi van a szomszéd fiúval? Igen, mindent tudok – nézett rám Orsi vádlóan. – Szidi mindent elmesélt az antibes-i pókemberről. Nem tűnt neked egy csipetnyit túl készségesnek? Túl motiváltnak?

– Orsi, fogalmam sincs. – Tényleg nem gondolkodtam rajta. – Szerintem inkább teljesen őrültnek látszott.

– Szidi szerint nagyon kedves volt. Én a helyedben beleásnám magam a kérdésbe. Vagy menjünk el az angol kocsmába ismerkedni, és még egy jó csapolt sört is ihatnánk mellé.

– Nem, nem állok rá készen. Senkit sem akarok látni.

– Abszolút igazad van, a szerelem fontossága túl van értékelve az emberi kapcsolatok között. Nézz rám, itt vagyok egyedül már ennyi éve és milyen jól érzem magam, ugye?  – Orsi helyeslést  váróan pillantott rám. Amikor látta, hogy a helyeslés elmarad, felnevetett. – Na látod, ezért ne várj sokáig a párkereséssel, mert nagyon könnyen meg lehet szokni az egyedüllétet, aztán már észre sem veszed, hogy nem vagy boldog, és valami, helyesebben valaki hiányzik. Bár az is igaz, hogy ezt nem lehet siettetni. Nyugodtan gyászold meg a kapcsolatodat, rám mindenben számíthatsz, én itt leszek melletted, aztán majd ha lesz kedved, elmehetünk az angol kocsmába körülnézni. De most csipegess ebből egy kicsit, még semmit sem ettél! – Orsi elém tolta a péksüteményes kosarat.  – Egyébként van egy nagyszerű ötletem. Reggeli után ugorjunk le a tengerpartra, itt van nálam minden, ami a strandoláshoz kell  – mutatott hatalmas, flitteres háncsszatyrára.  – Ha majd hosszabb ideig tengerparti városban élsz, te is megszokod, hogy a nyári szezonban mindig lapul majd egy törülköző és egy fürdőruha a táskádban, akárhova indulsz.

Gyorsan leerőltettem egy croissant-t én is, amíg Orsi elmosta a bögréket, előkerestem a fekete, egyszerű bikinimet, egy fürdőlepedőt, és már készen is álltam, hogy felfedezzem a várost, és kipróbáljam homokos strandjait.

Még csak május vége volt, de már hömpölygött a hőség az óváros szűk sikátoraiban. A turistacsalogató üzletek mostanában nyitottak, egymás mellett sorakoztak a valódi nílusi biolenből készült ruhákat, az eredeti provanszál szappant, valamint az igazi, kínai, elemes műkabócákat áruló boltok. A műkabóca hangja megtévesztően utánozta azokét a kabóca hordákét, amiktől esténként egymás szavát sem lehetett hallani. Átfutott a fejemen, hogy vennem kellene egyet ajándékba valakinek, de senkit sem utáltam hozzá eléggé. Már nyíltak a terméskő házakra felfutó lila-,  és mályvaszínű bougainvillea bokrok, a macskaköves utcák legkisebb repedéséből is pompás, pozsgás virágok törtek a fény és az élet felé. Orsi igazi helytörténeti sétát rögtönzött nekem, ami nem volt nehéz, mert a történelem és a város több évezredes múltja mindent átitatott. Áthaladtunk egy nagy, félköríves téren, amit jelenleg teljesen hétköznapi módon a helyi buszjáratok végállomásaként használtak, pedig régen sokkal fényesebb szerepe volt, itt helyezkedett el a római birodalom idejében a város amfiteátruma. A következő, négyzet alakú téren Orsi elmagyarázta, hogy ez a királyi narancsliget volt még háromszáz évvel ezelőtt, azért maradt beépítetlen. Az antibes-i polgárok itt termelték meg a királynak fizetendő természetbeni adójukat. Friss, tengeri szél simogatta az arcunkat, amikor kiértünk a szűk utcácskákból a tengerpartra és a napsütésre. Orsitól megtudtam, hogy Antibes azon ritka tengerparti települések közé tartozott, ahol a városvezetés sokáig nem volt annyira derűlátó, hogy akár egy részét is leromboltassa az óvárost gyűrűként körbeölelő középkori erődnek, amivel még a kalózok és más talján betyárok ellen védekeztek. Ez a döntésképtelenség hosszú távon jó megoldásnak bizonyult, most turisták tömegeit vonzotta az utolsó, hangulatos kisváros a parton. Pár perces séta után leértünk a fehér homokos strandra, leheveredtünk a puha fövenyre, és vártam, hogy a hullámok egyenletes zaja kimosson belőlem minden feszültséget és fájdalmat. Az ujjaim között csorgattam a homokot, észrevettem, hogy aprócska kagylómaradványok és színes üvegszilánkok is keveredtek hozzá. A tenger minden göcsörtös, érdes hordalékot tökéletesen simára csiszolt, érintésük kellemesen simogatta a bőrömet. Úgy éreztem, hogy ennyire gyönyörű környezetben illetlenség hosszabb ideig boldogtalannak lenni, sőt, egyenesen szentségtörés, olyan, mintha egy csodálatos, művészien elkészített színpadi díszlet előtt ripacsok játszanának egy pocsék darabot. Elhatároztam, hogy felnövök a környezetemhez, és én is gyönyörű, élettel teli és sikeres leszek.

Csak késő délután mentem haza az üres lakásba, de a négy fal között nem sokáig éreztem magam elpusztíthatatlan és szépséges mediterrán virágnak, hanem inkább egy éppen szomjan haló, szúrós kaktusznak. Kiléptem az erkélyre, hogy még egy utolsó pillantást vessek a háztömbök mögül kikukucskáló tengerre, és a vörösen lenyugvó napra, de gyorsan elvonta a figyelmemet egy narancssárga hajú, világos lila, szári-szerű ruhát viselő idős nő. A néni angyali mosollyal, elmélyülten vagdosta körömvágóollóval az udvari narancsfákról a kis fehér virágokat, egy helyes porcelántálkába gyűjtve őket. Láthatólag fontosabb tervei voltak a virágokkal, mint az, hogy gyümölcs teremjen belőle.  Amikor észrevette, hogy figyelem, rám mosolygott, és felintegetett. Visszaintegettem neki, aztán bementem a lakásomba, de már nem éreztem annyira, hogy a magány súlyos, sötét kabátként nyomná a vállamat. Lehet, hogy nem is lesz annyira rossz ebben a házban lakni.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (61 votes cast)
22 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Szia!

    Nem szokásom romantikus regényeket olvasni, így elképzelésem sincs, ha valamelyik fél nem rendelkezik különleges képességekkel, miről szólhat egy romi regény azon kívül, hogy két ember összejön benne – szerintem aki realista romantikus regényt olvas, azt a mély érzelmek színes leírásával lehet leginkább beszippantani, de én itt nem igazán éreztem át a főhős fájdalmát. Kíváncsian olvastam a részletet a konfliktusra várva, ami nem lehet a múltbéli sérelem, hisz az már csak mint fájdalmas emlék van jelen – legalábbis egyelőre. Az írás jó, de Dóri nekem eddig nagyon egyszerűnek tűnik, az anyukája klisés, az izgalmas, barátságos karakter pedig idegesíti, bár lenne egy tippem arra, hogy ez majd később változni fog, és ad egy kis színt a történetnek. Ez a költözés amúgy nem tűnik a karaktert szolgáló eseménynek onnantól, hogy kiderül, attól még nap mint nap látni fogja az exét, mivel egy helyen dolgoznak – de ,,hétfőn kiderül”, hogy bírja majd ezt Dóri.

    Tetszik, hogy a franciák viselkedésével kicsit közelebbi képet adtál a színhelyről, bár nem gondoltam volna, hogy a franciák ilyen közvetlenek, én pont, hogy az ellentétét hallottam.

    Ha kikerül a folytatás, olvasni fogom. Tudom, most nem tudtam kiemelni különösebb pozitívumot, ami megfogott volna, de gondolom, csak lassan indul be. Gratula a kikerüléshez!

  2. 489ezredik Danielle Steele és Fejős Éva másolat. Nekem ez nagyon nem… egy unalmas sablon. Egyáltalán nem lettem kíváncsi, és a sztori is messze áll a valószerűségtől , a nyelvezet pedig lapos. Bocsánat, de ez a véleményem.

  3. Örülök, hogy végre kicsit stílust váltottunk. Háromszor is elolvastam a mű címét, ízlelgettem a szavakat, de nem igazán vezetett rá, vajon mit rejt a regény. Egy aránylag átlagos élethelyzet jelenik meg előttünk, ami elég aprólékos leírásokkal van tarkítva. Viszont, nem tudom miért, /jó lenne tudni a szerző életkorát / de valamiért az érzelmeket fokozó jelzők, nyomatékosítások, nagyon hiányoznak az írásból. Emiatt inkább leírásnak hat az egész, nem hoz izgalmat az olvasó számára.
    Van egy mondat, ami számomra ordítva kikívánkozik az írásból: ” Anyám nem használt filtert velem és a húgommal szemben.” Ez annyira magyartalan mondat, hogy nem is tudom… A magyar nyelv annyira kifejező az érzelmek terén, mint semelyik másik, miért kell így elcsúfítani. De ez persze az én véleményen.
    Egyébként lehet csak lassan indul a történet, később talán izgalmasabbá válik.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  4. Nekem tetszett. Van benne humor, érzelem, a szerzőnek nagyon gazdag a szókincse, a sztori gördülékeny, és bár én pararajongó vagyok, szívesen tovább olvasnám. Volt, amit unalmasnak találtam, de nem fölöslegesnek, /ahogy a legjobb írók műveiben is van ilyen bőven/ viszont a párbeszédek tetszettek. Nem hiszem, hogy egy regényrészlettől elvárható, hogy minden meglegyen benne, karakterábrázolás, motiváció, dráma, humor, stb. Mindenesetre nem csodálkoznék, ha továbbjutna.

  5. A filtert illetően igazat kell adnom az előttem szólónak. Nyilvánvalóan az angolból merített kifejezés, amit a szerző magyarítani próbált. /Nem válogatta meg a szavait, ami a szívén, az a száján, szókimondó, egyenes, őszinte, tapintatlanul szókimondó, stb. jobb lett volna./

  6. Aranyos vasárnap délutáni olvasmány, semmi világmegváltás vagy kibogozhatatlan szóvirág. Laza karakterek, egyértelmű kiindulópont, érdekes helyszín és élvezhető, gördülékeny stílus. Nem csapong, nem utalgat előre és vissza, hogy “gondolkodjon” az olvasó, lineáris a történetvezetés, ezért nem érzem magam kényszerítve semmire. Bár Dóri külsejét illetően vannak bennem kérdőjelek, de mivel a többi szereplő külseje sincs komolyabban kidolgozva, ezért úgy sejtem, ezt az olvasókra bízza az író. Gauthier emlegetése egy kicsit sok volt, az nem tetszett annyira, hogy titokzatoskodunk, és csak nagy nehezen bökjük ki, hogy a pasi egy patkány. Ettől függetlenül nekem eddig tetszik a történet, szívesen továbbolvasnám, egy könnyed, kellemes hangvételű, szórakoztatóan csajos sztorinak tűnik. Gratulálok a kikerüléshez!

  7. “De tudtam, hogy csak magamra számíthatok, és magamra sem túlságosan.”
    Ezt a mondatot a muszáj csinálni, pedig egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam típusú munkák zászaljára lehetne tűzni.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  8. Szia! 🙂

    Kedves, lassú történetnek ígérkezik, így az elejét látva. Amit kiemelnék, hogy a párbeszédek felettébb… leírónak hatottak. Ezt már említettek előttem is a hozzászólók, de most én is megtenném. A karakterek közötti beszélgetések sokkal inkább Nekünk szoltak, az olvasóknak, mintsem egymásnak.

    ” ̶ Miért kellett neked egy olyan mesterséget választani, amit itthon nem lehet űzni? Te már az óvodában is olyan különc voltál. Semmit sem csináltál úgy, mint a többiek. Minden gyerek rendesen homokozott a játszótéren, csak te szagolgattad a kavicsokat. Mintha egy kavicsnak lenne szaga!”

    Avagy,
    ” ̶ Anya, soha nem figyelsz rám! Szidi a jógaoktató barátnőm. Ő is magyar.”

    Most csak ezt a kettőt emelném ki. Úgy hatnak, mintha az író Minket akarna információval ellátni, mintsem hogy a karakterek beszélgetnének egymással.
    Szerintem ha ellátnád egy picivel több érzelemmel, akkor már sokkal jobb lenne.

    Mindenesetre, Gratulálok a bekerüléshez! 🙂
    Sok Sikert a lektorin!

  9. Köszönöm szépen mindenkinek, aki elolvasta a kikerült részletet. Köszönöm az építő és a pusztító jellegű kritikákat is. A koromról pedig csak annyit, hogy pont vagyok már annyi idős, hogy újból elővehessem a játékosabb énemet. A kedves férfi olvasóktól elnézést kérek, hogy ez itt nem egy Lara Croft történet, a főhős csak egy egyszerű nő, aki hajlandó megdolgozni az álmaiért.

  10. Nincs is azzal semmi gond! 😀
    Szeretjük mi az álmok iránti csendes hajszát is. 🙂

    És lássuk be, szegény Lara is csak az álmait követi. Csak egy kicsit… akrobatikusabb módon.

    (Vajon Vincent ‘tőle’ tanulta az erkélymászás művészetét…? Hmm.)

  11. A hozzászólásokat moderáltuk.
    Moderálási szabályok: Minden eltávolításra kerül, ami 1. az író távkiértékelése 2. egyéni frusztrációk kiélése 3. nem a szövegrészlethez kapcsolódó kommunikáció. Amennyiben valaki nem érti, miért került moderálás alá a kommentje, a konyvmolykepzopalyazat kukac gmail pont com címre írjon, és segítünk.

    Minden nem a szövegrészlethez kapcsolódó, irodalmi témájú meglátást kérnénk a lektori hírek alatt megejteni. Szeretnénk, ha a pályázók szövegei alatt az ő műveikről esne szó, az ő álmaikról, az ő örömükről. A megértést köszönjük mindenkinek.

  12. Gratulálok!
    Igazán nem tudok hozzátenni, ez a műfaj olyan távol áll tőlem, mint Rio Tokióhoz.
    Ami zavart – bár lehet hogy ez megengedett a műfajban, nem tudom – az, hogy végig azt éreztem, hogy az író ideáinak vetületét olvasom, sajnos képtelen voltam ettől elvonatkoztatni.
    Ennek ellenére bájos kis írás, és nyilván bennem van a hiba, hogy nem tudom megfelelően értékelni (és ez nem szarkazmus!).
    Sok sikert!

  13. Szia!
    Gratulálok a kikerüléshez.
    Ez tényleg az a fajta írás, amiben nem sok minden történik (Legalábbis az elején. Bemutattad a szereplőket, a helyszínt, a háttértörténetet, ami az alaphelyzetet elindította). Mégis azon kaptam magam, hogy csak olvasom és olvasom. Gördülékeny, egyszerű a nyelvezete, mégis jó szókinccsel van megírva.
    A történeted kicsit hasonlít az enyémhez (mármint nem az életemhez, hanem a regényemhez) abban a tekintetben, hogy mindkettő alaphelyzete egy rossz történés miatt alakult ki, ami a szereplő hangulatán is meglátszik. Szóval közel áll hozzám ez a téma, nem csak olvasás, hanem írás terén is, éppen ezért szívesen elolvasnám az egészet.

  14. Szívesen olvasnám tovább. Akár most, hogy közelebb kerüljék a “nyár-érzéshez”, akár nyáron a strandon. Szükség van arra is, hogy egy könyv “csak” szórakoztasson, nem akarok egy fárasztó nap után folyamatosan világot megváltani, ki akarok kapcsolódni. Nekem úgy tűnik, ez a könyv jó stílusban engedne kicsit be egy félig valóságos, félig idealizált világba, ahová szerintem rajtam kívül többen menekülnek időnként a ránk zúduló (rém)hírek elől. Sok sikert!

  15. Hangulatos, könnyed, ahogy egy ilyen zsánerű szövegtől várjuk. Észre sem veszed, és már otthonosan lubickolsz a világában. Egyelőre sok benne a klisé ( a szerelmi bánatos, kicsit szerencsétlenkedő főhősnő, a vicces barátnő, a segítőkész szomszéd pasi), de ez alapvetően nem baj, ha a későbbiekben valami újdonságot tud a regény felmutatni. Ebből a részletből ez még nem derült ki. A szöveg olvasmányos, sokszor vicces és játékos. Szerintem pont ez az a zsánertípus, ahol az egyedi szlengnek (lásd “filter”) helye lehet.

  16. Szia!
    Gratulálok a kikerüléshez.
    Engem első pillanattól megfogott a regényed lendülete, és köszönhetően a kifejező leírásoknak szinte azonnal a francia riviérán éreztem magam. Az események magukkal ragadtak, és kíváncsivá tettek a folytatásra. Nagyon örülök, hogy magyar szereplők is vannak, akik ráadásul szimpatikusak, ugyanakkor a francia mentalitásba is kaphatunk némi betekintést.
    Tetszik a regényed könnyed humora, szívesen olvasnám tovább.
    Sok sikert!

  17. Könnyed, humoros írás, egyre lendületesebb lett az íve. Szívesen olvastam volna tovább. Annyira ismerősnek éreztem a szereplőket, olyan érzés fogott el, mintha valóban ismerném őket. Kissé szarkasztikus stílusa is bejött, várom a folytatást. Gratulálok!

  18. Magával ragadott a regény részlet, némiképp azonosulni tudtam a főhősnővel. Talán, mert nekem is az Anaïs Anaïs volt az első parfümöm, amit a nagynéném adott nekem, amikor az üvege már majdnem kiürült. Vegyész vagyok, készítettem magamnak parfümöt. Jártam Grasse-ban, és azzal a gondolattal is játszottam már, hogy Nizzában (ott a szomszédban) élek. Gratulálok a szerzőnek, nagyon várom a folytatást.

  19. Kedves Dalma!
    Tetszett a részlet, érdekel a folytatás. Egyetértek azzal, aki már fentebb írta, hogy igen, kell a könnyed műfaj. Legyen minél szélesebb a paletta, találjon mindenki kedvére valót. A világ egyik legszebb táján játszódik, jók a mondatok, kifejezőek a párbeszédek, a folytatás is csak olvasmányos lehet. Nekem tetszettek a leírások, azonnal odarepített gondolatban. Szeretném megismerni a továbbiakat.
    Üdv, Csilla

  20. Kedves Dalma !
    Nagyon tetszett a részlet, szívesen olvasnám tovább.
    A történet közel áll hozzám, hasonlít életem egy részéhez, jó volt visszarepülni az idöben és felidézni azt a
    sok-sok szép, meg néha szomorú emléket is abból a gyönyörü tengerparti falvacskából ami az én esetemben természetesen nem Antibes de nekem nagyon bejött. A helyszín, a szereplök ill. foglalkozásaik…
    Az udvari narancsfákról kis fehér virágokat vagdosó idös néni totál felkeltette az érdeklödésemet….
    Igen: egyszerü, könnyed, csajos sztori, legalább is annak indul na és akkor ??? Szükségünk van ezekre a történetekre, nagyon is….. legalább is nekünk csajoknak !!!
    Gratulálok a bekerüléshez és kiváncsian várom Dori további kalandjait !!!

  21. Gratulálok! Én szívesen elolvasnám, ha könyv lesz belőle! Szerintem szórakoztató! Én pont ennyit vártam ettől a kis ízelítőtől.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük