LauraL Delarmée: Vámpírok márpedig…

LauraL Delarmée: Vámpírok márpedig…

Prológus

Ha utolér, meghalok!

Fejem hátra-hátrarántva menekülök, bár tudom, esélyem sincs. Zihálva kapkodom a levegőt, a hideg égeti légcsövemet. Úgy futok, akár a nyúl a róka elől… Bokám alól kifordul egy fagyott földgöröngy, megingok. Nem! Nem állhatok meg. Remegő lábakkal, erőtlenül rohanok tovább.

Körülöttem ködöt böffent fel a rideg, holt föld. A tájra boruló szürke, esőtől lomha felhők mintha ólomsúllyal nehezednének a vállamra.. Ha elérem a fákat, megmenekülök… Istenem! Segíts! A levegő vibrál körülöttem. Szemem előtt fénypontok ugrálnak, a csontfagyasztó hideg ellenére tüzel az arcom. Ironikus, mennyire érzem, hogy élek. Még élek!

Kimerült zihálásom az egyetlen nesz a télbe dermedt tájon. Lépteim bizonytalanná válnak, s hirtelen megérzem: mögöttem van. Ahogy előrevetem magam, megragadja az egyik lábam. Előrevágódom, vakon kirúgok, sarkam valamivel távolabb taszítja. Megpróbálok feltápászkodni, hogy továbbfussak, de nem ereszt…

 

1. Kezdetek

Kelletlenül készülődöm. Utálom az egészet! Gyűlölöm Cold Valleyt. Miért kellett ideköltöznünk? Hiszen semmi sem változott. A földszintről felhallatszik apámék kiabálása. Remek! Megint veszekednek!

Elgondolkodva méregetem az ablakot. Lehet, hogy nincs is olyan magasan? Talán meglóghatnék… Semmi kedvem lemenni az alacsonyan csapkodó villámok közé. Nem érdekel, mi váltotta ki a mai műsort. Mindegy is. Ha leérek, anyám szükségét látja, hogy bevonjon engem is. Hogy foglaljak állást. Hogy mondjam meg, kivel értek egyet. Ez mondjuk egyszerű. Egyikőjükkel sem! De nem ezt a választ várják… Sem anyám, reménykedő arccal, sem az érdektelenség maszkját magára öltő apám.

Amint becsukom magam mögött a szobám ajtaját, hallom, hogy valami csörömpölve darabokra törik odalent. Anyám hangja elcsuklik, apám hideg dühvel, fojtott hangon ordít.

Szuper! A konyhában vannak.

Lesietek a lépcsőn, a hátam mögött szék csúszik idegtépő csikorgással a falhoz. Nem fordulok meg, hogy benézzek a konyhába. Remekül megvannak nélkülem, nem kellek ehhez! Kisurranok az ajtón, és behúzom magam mögött. Magánpoklom eme tornáca pár órán át távol lesz tőlem.

 

Miközben a suli felé lépdelek, felidézem magamban az útvonalat. Nem túl bonyolult. A kisvárosnak szinte csak egy főutcája van. Odáig kell elvergődnöm, onnan már csupán negyedóra-húsz perc a gimi. No, nem mintha annyira várnám a találkozást az évfolyamtársaimmal. A régiek közül senki után nem fáj a szívem, ezek sem túl sokban különbözhetnek tőlük. Körülöttem egybefolynak a házak. Mindegyik ugyanolyan… Egyenházak, egyenemberek, egyensorsok. Jézusom, mennyire elegem van ebből a helyből! Pedig csak három napja érkeztünk. Bár kétlem, hogy van a földgolyónak olyan szeglete, ahol jól érezném magam.

A főutcán alig pár ember siet velem egy irányba, lerobbant, ócska autók pöfögnek rémes bűzt az orrom alá. Megszaporázom a lépteimet. El innen!

Leszegett fejjel menetelek. Nem érdekel, van-e a kóborló lelkek között, aki velem együtt a suliba tart. Majd a gimiben találkozunk. Semmi kedvem álságosan érdeklődő kérdésekre válaszolni.

Egy kanyar balra, keresztül a parkolón, fel a lépcsőn, be az ajtón. Csak ne gondolkozz! Ne gondolkozz, intem magam, óvatosan körülkémlelve. A tömeg majdnem összenyom. Tessék, lehet mondani, hogy semmi sem jó nekem! Van benne némi igazság.

Sietve elindulok a tanulmányi iroda ajtaja felé. Természetesen megbotlom a saját lábamban… azonban valaki megragad hátulról és megtart. Elvörösödve fordulok felé.

– Köszi! – motyogom, lassan emelve fel a fejem. Elakad a hangom a látványtól.

– Szívesen! – mondja. De hogy! Életemben nem hallottam még ilyen orgánumot. Borzongatóan gyönyörű. És nem csak a hangja. A suli félistene állhat velem szemben. Szőke tincsei elöl hosszabbak, úgy hullnak magas homlokába. Szemöldöke megtört vonala alól a leghihetetlenebb kék szem villan felém. Szinte fénylik az egész srác. Huh! Nem találok szavakat.

– Gabriel vagyok. Hogyhogy nem találkoztunk még? Segíthetek neked valamiben? – kérdezi. Keze még mindig a vállamon pihen. Zavartan nézek rá, mire elereszt. Megköszörülöm a torkom.

– Szia! Neyree-nek hívnak. Köszi, hogy megfogtál! A tanulmányit keresem – intek a hátam mögé. – Ma van az első napom. – Fogalmam sincs, mit fecsegek össze-vissza.

– Tudom, miről beszélsz! Én is voltam új – mosolyog csillogó szemmel. – Gyere, elkísérlek!

– Köszi! Kedves vagy! – próbálok úgy viselkedni, ahogy nagyanyám tanított. Nehezemre esik. Egyrészt égő kétballábas voltom, másrészt a srác olyan furán néz rám, mintha valami érdekeset látna. De ez kizárt. Anyám általában „töltött galambként” emleget. Ezután szokás szerint hozzáteszi, ő csupán ötvenes derekú, és negyvenkilenc kilós volt tizenhat évesen. Az enyém hatvanas, és a súlyomról ne is beszéljünk. Minden átlagos rajtam. Kiskoromban apám azt mondta, rőt szikrák pattognak a barna hajamban és a szememben. Sosem láttam azokat a szikrákat. Ruhám kopott, néhol szakadt. Nem a divat miatt, de most jól jön. Megrántom a szütyőm szíját. Csavargónak tűnhetek a srác mellett. Mindene márkás, valószínűleg még a zoknia is. Egy egészen más világ.

– Itt is vagyunk! – nyitja előttem az ajtót. – Üdvözlöm, Mrs. Rogers! Bemutatom Neyree-t. Új itt.

– Jó reggelt! – Azt hiszem, már nem lehetek ennél cikibb.

– Jó reggelt, édesem! – mézeskedik a középkorú titkárnő a pult mögött. A hatást lerontja, hogy közben le sem veszi a szemét Gabrielről. – Köszönöm, drágám! – Most már egyértelműen hozzá beszél. – Tudom, mindenki számíthat a segítségedre.

– Akkor én megyek is – lép hátrább a fiú. – Viszontlátásra, Mrs. Rogers! – Miközben az ajtó felé indul, rám kacsint. – Később látjuk egymást! Minden jót!

Tíz perc alatt végzek az irodában. Mrs. Édesmézes elveszíti a cukormázát, miután Gabriel lelépett, és elém csapdossa a papírokat. Gazdagabb leszek az órarenddel, a tanárok jegyzékével és egy iskolai térképpel is.

Már mindenki bent van a teremben, mire odaérek. A tanár kérdően rám néz.

– Neyree Brock vagyok, tanár úr. – Túlságosan nagy a csend a teremben.

– Á! Az új tanuló! Mr. Smith vagyok. Fiúk, lányok, íme, az új társatok. Na, add azt ide! – nyújtja kezét a jegyzékemért. – Oké! Foglalj helyet! Ott a végén van még szabad hely – mutat hátra.

Remek! El kell mennem az egész osztály előtt. Égő füllel botorkálok el az utolsó előtti padsor széléhez.

– Nehogy bárki azt higgye, rendszert lehet a késésből csinálni. Aki késik, az felel! Továbbra is ez a szabály, de tekintettel arra, hogy a társatok biztos csak eltévedt ebben a nagy épületben – a tanár gúnyos hangját már most utálom –, ez egyszer elnéző leszek. – Lezökkenek a helyemre, és előveszem a könyveket. Hosszú lesz a nap.

Az óra közepén valaki megveregeti a vállam. Óvatosan fordulok meg. Nevető kék szemek merednek rám.

– Oda tudnád adni a radírodat? – kérdezi Gabriel. Hangjától megint megfordul velem a világ.

– Persze, tessék!

– Köszi! – súgja. Úgy látszik, ő sem akarja magára vonni a tanár figyelmét. A mellette ülő srác megrovóan néz rám. Dacosan állom szúrós tekintetét. Fekete a haja és a szeme is. Sőt! Úgy tűnik, a bőrén kívül minden fekete rajta. Hát ő sem lesz a barátom, az már biztos. Szinte kicsap belőle az ellenszenv, ahogy végigmér. Gabriel azonban más. Egy mosolyával magára vonja a figyelmem, és visszaadja a radírt.

– Megmentettél. Fogadd hálámat! – Halk nevetése megbizserget. Sosem gondoltam volna, hogy felkelthetem egy ilyen srác figyelmét. – Ha akarod, óra után megmutatom, merre találod a következő termet.

– Az rám fér. Köszönöm! – súgom vissza. Alig tudom kivárni az óra végét. Lehet, hogy mégsem utálok majd ide járni?

 

Gabriel egész nap a nyomomban van. Mindent megmutat, és úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja, hogy nem vagyok olyan, mint a felkapott pom-pom lányok. Kedvesen beszélget velem, és sokat nevetünk. Remekül érzem magam. Az ebédlőbe is elkísér, azonban a szúrós szemű srác odalép hozzá, és megragadja a karját.

– Mit csinálsz, Gabriel?

– Neked minek tűnik? – kérdez vissza. Hangja kissé kötekedőnek hangzik, bár ezzel a sráccal szemben lehet, hogy csak ez használ. – Segítek Neyree-nek eligazodni az első napján. Ugyan már, Alaric! Ne légy ilyen morózus! Inkább mutatkozz be!

– Nem hiszem, hogy szükséges! – morogja a srác. – Várlak az asztalunknál! – Félreérthetetlen a hangsúlya.

– Bocs! A testvérem ki lehet akadva valami miatt. Ne haragudj! Azért jó lenne suli után találkozni. Sok mindenről szeretnék veled még beszélni. – Választ nem várva fordul el, épphogy el tudom kapni a dzsekije ujját.

– A testvéred? Az a fekete hajú srác a testvéred? – Hitetlenkedő hangom, úgy látszik, nem lepi meg. Mosolyogva néz le rám.

– Hihetetlen, mi? De igen, az. Ráadásul ikrek vagyunk.

– Te szívatsz engem! – nézek rá már felbőszülten. Neki sem hagyom, hogy hülyét csináljon belőlem!

– Nem hallottál még kétpetéjű ikrekről? Nem kell hasonlítsunk egymásra. Bár jó lenne, ha az én természetemet örökölte volna a bratyó is. De most már mennem kell. Képes jelenetet rendezni, ha nem beszélek vele.

– Ne haragudj! – szégyentől ég az arcom. – Persze, menj csak! A suli után a parkolóban találkozhatunk, ha akarod.

– Milyen kocsid van?

– Semmilyen. Lábbusszal járok.

– Akkor találkozzunk az én kocsimnál! Ha gondolod, hazaviszlek. Egy ezüst Bugatti Veyront keress!

Értetlenül nézek utána. Hihetetlen az egész! Még mindig kábultan elveszek egy tálcát. Salátát, ásványvizet és egy csésze kakaót rakok rá, majd keresek egy asztalt, ahonnan látom Gabrielt és a testvérét. Veszekednek. Pontosabban Gabriel beszél, és Alaric sötét, fenyegető szemekkel nézi. Hátborzongató! Valami veszélyes lengi körül, valami meghatározhatatlan és félelmetes. A gerincemen rettegés kúszik végig, és torkon ragad… Mindent meg fogok tenni, hogy elkerüljem Alaric-et.

Hülyeség az egész! – rázom meg a fejem. Mit tehetne velem? Hisz ő is csak egy fiatal. Egyikünkről se lehetne ennél többet elmondani. Én már csak tudom, milyen tehetetlen egy tizenhat éves… A szüleinktől és a felnőttek kegyétől függ a sorsunk alakulása – bár talán erre lehet azt mondani: rajtunk is múlik. Tanulással, akarattal gondoskodhatunk róla, hogy kiszolgáltatottságunk  hamarabb megszűnjön. Lehajtott fejjel meredek magam elé. Legalább önmagammal őszintének kell lennem. A többségnek semmi baja sincs ezzel a függéssel. Őket szeretik. Ők számítanak a szüleik szemében. Őket megbecsülik, támogatják. És ha eljön az idő, még függetlenedni is segítenek nekik. Szerencsések! Szégyellem magam, de irigylem őket. Szánalmas, hogy még mindig sokat számítana nekem a szüleim elismerése. De ők túlságosan el vannak foglalva a saját életükkel ahhoz, hogy bármi mást észrevegyenek.

Gabriel hátára meredek. Úgy hajol előre, mint egy összeesküvő. Senkise hallhatja a szavait a testvérén kívül. Szeretnék denevérré válni, úgy nem maradna előttem titok, amit mond. Keserűen elmosolyodom. Legutoljára általánosban vágytam ilyesmire. Igaz, akkor kutya vagy macska szerettem volna lenni. Azokat legalább simogatják!

Nevetséges! Az azonban, amit Gabriel Alaric-nek mondhat, minden lehet, csak az nem. A sötét testvér arca árnyékba borul. Szemei fekete, mindent elnyelő kútként merednek Gabrielre. Féltem tőle újdonsült barátomat. Annál is inkább, mert végre boldog vagyok. Valaki törődik velem, és ezt a valakit mindentől óvnám. Hogy tovább tartson a varázslat. Hogy tovább érezhessem ezt a csodát.

Körülnézek. Pár lány irigy pillantásokkal méreget. Nem csak nekem tűnt fel Gabriel érdeklődése és kedvessége. A lányokat nézve ráébredek, egyáltalán nem lehet ez szokványos dolog. Mosolyom szélesebbé válik. A srácnak egy délelőttjébe sem került, hogy különlegessé váljak az évfolyamtársak szemében – én, aki ez idáig a szürkénél is szürkébb voltam. Egyre hálásabb vagyok Gabrielnek.

Összerezzenek. Alaric szeme felém vág. Indulatai olyan erősek, hogy attól tartok, megüti Gabrielt. Az a megvadult farkas jut róla az eszembe, amelyiket az állatkertben láttam egyszer. Egy fiatal férfi – kihasználva a gondozók figyelmetlenségét – egy hosszú bottal döfködte a rácson keresztül. A farkas egyre ingerültebbé vált, majd őrjöngve vetette magát a rácsra. Szeme szinte kifordult, ahogy habzó pofával próbálta megmarni kínzóját. Persze van itt egy lényeges különbség: Alaric-et senki sem gyötri.

Gabriel felém néz. Elgondolkodva méreget, majd elkapva pillantásomat, bátorítón rám mosolyog. Ott egye meg a fene a testvérét! Ez a mosoly mindent megér!

Összeszedem a cuccaimat, és az ajtó felé indulok. Becsúsztatom a tálcát az állványra, és kihasználva az alkalmat, még egy pillantást vetek az asztaluk felé. Azonnal megbánom! Alaric izzó gyűlölettel néz rám. Ha szemmel ölni lehetne, én már kiterítve feküdnék­…

 

Egy kavicsot rugdalva várakozom a parkolóban. Lassan már kiürül, és Gabriel még sehol. Régen otthon kéne lennem, de nem nagyon izgatom magam emiatt, úgysem tűnik fel a szüleimnek a dolog. Vajon azért nem jön, mert a testvére feltartja? Vagy meggondolta magát, és valamelyik ablakból nézi, mikor unom meg végre a várakozást? Vagy csak szórakozott velem, és a haverjaival röhögnek rajtam, hogy egy fél óra elteltével is itt állok az autó mellett, hülyét csinálva magamból?

No, ebből elegem van! Senki nem teheti ezt velem. Senki nem szórakozhat a rovásomra. Itt van vége! Ennyi! A dühtől szinte nem látok. Én hülye! Miért hittem el egy másodpercig is, hogy érdekes lehetek egy ilyen srácnak!? Milyen szánalmas vagyok, hogy ennyire kapaszkodnék valakibe, aki két jó szót szól hozzám! De rajtam senki ne szánakozzon!

Az indulat szinte szétfeszít. Legszívesebben belerúgnék a Bugatti fényes, ragyogó ajtajába. Jó kis horpadást csinálhatnék! Gonosz mosollyal méregetem az autót – valami mégis visszafog. Valami, ami leginkább a szégyenhez hasonlít. Utálom! Ezzel együtt eloszlik a köd az agyamról. Nem süllyedhetek erre a szintre, ettől csak még szánalmasabb lennék. Elindulok hazafelé, hátam mögött hagyva az ezüst autócsodát és a hamis reményeket.

Az úton végig önmagam szapulom, aztán keserűen felnevetek. Nem érdekel, ha őrültnek néznek, kicsit annak is érzem magam. A napom szarul kezdődött, azután örömtelivé vált, majd ismét undorító lett. Mi vár még rám? Első nap az új suliban… Igen tanulságos! Bár új dolgot nem tanított, csak a régi, jól ismert leckét: senkire és semmi jóra nem számíthatok.

 

Már a bejárati lépcsőn hallom az ordítozást. Ez az életem. Hurrá! Benyitok, a kabátomat gyorsan felakasztom, és szét sem nézve elkiáltom magam:

– Hellósztok! Megjöttem! – majd szinte felrohanok az emeletre. Úgysem jönnek elő, amíg nem törtek össze minden mozdíthatót… Évek óta nem hallottam azt a kérdést, amit kortársaim nap mint nap: „Mi történt a suliban?” Mégis van jó dolog abban, ami körülvesz.

A táskámat az íróasztalom mellé dobom, lerúgom a cipőmet, és az ágyra vetem magam. A plafont bámulom, miközben azon gondolkozom, mivel is csapjam agyon az időt estig. Olvassak? Nincs hozzá túl sok kedvem. Netezzek? Csak arra jó, hogy még inkább egyedül érezzem magam. Lecke? Hmm. Ráérek még!

 

Odakint már szürkül. Az elmúlt fél óra jóleső csöndjét megtörve, újra felhangzik a vokálozás. Ez eldönti a kérdést.

Szinte kivetem magam az ágyból, a cipőt vad indulattal rántom fel. A szekrényajtó nagyot csattan a falon, ahogy feltépem, és egy vállfa hangosan koppanva esik le a padlóra. Nem nézek utána, átlépem.

– Elmegyek sétálni! – kiáltom el magam, majd kirohanok a házból. Senki nem szól vagy jön utánam.

A házunk közel van az erdőhöz. Arra veszem az irányt. Jó lesz a fák között. Az erdőt mindig szerettem… Érdekes, amennyire rosszul és magányosnak érzem magam az emberek között, annyira teljesnek és boldognak az erdőben. Talán attól, ahogy az ottani élőlények élik az életüket. Itt nincs megalkuvás, nincs álszentség, őszintétlenség. Nincs öncélú bántás. Itt csak harc van. Harc az élelemért, a jobb odúért, fészekért, a párért és az utódokért. Egyszerűen, természetesen. Ezt megértem, el tudom fogadni.

A hatalmas faóriások között kanyargó ösvényen lépdelve kerülgetem a bokrokat és a gödröket, rácsodálkozom a mohaköpenyükbe burkolódzó fákra. Elönti a gyantaillat az orromat. Nem messze, pár lépésnyire az úttól, magányos fenyőóriás áll. Vajon hogy kerülhetett ide? Talán valaki kihozta az elunt karácsonyfáját, és elültette. Az erős illattól szinte megszédülök. Kikerülök egy kisebb bokrot, és a fához lépek. Cuppogva nyög talpam alatt a tavalyi avar, fenyőtűszőnyeg süppedezik lépteim súlyától. Közelebb, közelebb! A vörösesbarna kérgű törzs szinte hívogat: a fa oldalán mély árkok, mintha medve tépte volna fel dühében, a sebek borostyánszín vért izzadnak… Vajon ez a föld felé igyekvő gyantacsepp e gyönyörű óriás könnye vagy inkább vére lenne, tör fel bennem a kérdés. Oly mindegy! Sírhatnékom támad, majd dühös leszek. Miért kell nekem ilyen értelmetlen dolgokon agyalnom?

A szürke törzsek sokaságát fürkészve, halvány derengés vonzza a tekintetemet, s önkéntelenül megindulok felé. Hamarosan kilépek egy kis tisztásra, az ösvény messze mögöttem marad. Visszanézek – mintha búcsúznék. Mi a fene van velem?

A túloldalon reccsenő bozótból szarvasünő lép ki, magasra emelt fejjel alaposan megnéz magának, majd közelebb lépdel. Kecses, formás. Szeme hatalmas, érzelmes, sötétbarna ékkő. Gyönyörű!

Hangtalanul lélegezve létezünk egymás mellett, béke van a lelkemben. Megnyugszom. Mintha láthatatlan fonál lenne az ünő szíve és az enyém között. Csendben töltekezem az érzéssel és a látvánnyal.

A szarvas hirtelen felkapja a fejét, s pánik nyilall végig a testemen. Megfeszült tagokkal figyelünk. Döbbenten ébredek rá, hogy eggyé váltam vele!

A bokrok közül valami fenyegető kúszik felém. Megfeszített figyelemmel fürkészem az árnyékokat. És hirtelen meglátom: ott van! Élénk, kegyetlen szemek, éhségtől remegő orrcimpák. Hatalmas termete előtt meghajlik a bokor. Megpördülök, s egy ugrással a fák közé vetem magam, lábaim sebeket szaggatnak a talajba. Zihálásomtól nem hallom a lélegzetét, de szinte érzem, ahogy egyre közelebb kerül hozzám… Teljes erőből futok, nincs más választásom. Az alacsonyabb bokrokat átugrom, a nagyobbakat és a fákat kikerülöm, váratlan irányváltoztatásokkal próbálom lerázni az üldözőmet, ám a távolság mégis fogy közöttünk. Mióta menekülök? Nem tudom…

Fáradok. Tagjaim remegnek. Talán jobb lenne megállni, talán jobb lenne, ha már vége lenne. De mi ez? Felvetem a fejem. Nem adhatom meg magam! Emberlelkem új erőt ad szarvaslábaimnak. Újra száguldok, még sebesebben. Mögöttem, mintha bosszúsan fújtatna üldözőm. Őt a vérem hívja, engem a vérem hajt.

Aztán megcsúszom a nedves talajon, csípőm keményen ütődik a földhöz. Egy pillanat alatt történik minden. Lábamat megragadva, maga alá gyűr, kegyetlen pillantása fogva tartja tekintetemet. A nyakamba éles fogak tépnek, mohó torok nyeli el éltető vérem utolsó cseppjeit is.

Megdöbbenve állok a tisztáson. Messze bent az erdőben gyilkosom elégedett morgással fúrja orrát még mélyebbre a sebbe, de hirtelen felkapja a fejét. Bár nem láthatjuk egymást, mégis mintha farkasszemet néznénk.

A szarvasünő teteme felett álló hatalmas, vérengző farkas fekete szemei nem eresztenek. Eltépem magam a látványtól, és futni kezdek az ösvény felé. Csak azt elérjem!…

 

Szinte berobbanok a házba. Zihálva dőlök a bezárt ajtónak, lábam megállíthatatlanul remeg. Soha nem éreztem még ilyen rettegést!

Felvánszorgok az emeletre, remegő kézzel nyitom az ajtót. A szobám falai biztonságot ígérőn borulnak össze körülöttem. De hát a szarvas is biztonságban érezte magát a lombkoronák védelmében, amíg meg nem jelent a gyilkos… Nincs magyarázat arra, amit átéltem. Vagy ha van is, én nem ismerem.

Az ágyamhoz botorkálok, és rároskadok. Inog körülöttem a szoba. Mély levegőt veszek, lassan megnyugszom. Jó érzés, ahogy feszíti a tüdőmet. Élek, és ez elég ahhoz, hogy elöntsön a megkönnyebbüléssel vegyes boldogság. Az álom észrevétlenül kúszik végig  tagjaimon.

***

A szerzőről

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.3/10 (51 votes cast)

Leave a Comment

15 hozzászólás

  1. Új lakhely, új iskola, két srác, aki feltehetően gazdag vámpír és elmaradhatatlanul jóképű, továbbá külön asztalnál ülnek… Alkonyat-áthallásaim vannak.

    Akik szeretik azt a sorozatot és az ehhez hasonló műveket, bizonyára ebben is megtalálják a maguk számítását. Bartos Zsuzsához hasonlóan nem tartozom a célközönség közé, de azért sok szerencsét kívánok 🙂

  2. Kedves Veronika!

    Az elejét tekintve igazad is van, a többivel kapcsolatban már kitértem rá ezt megelőzően. Számítottam rá, hogy nem találkozhat mindenki ízlésével az írásom, ezzel együtt sajnálom, hogy nem érintett meg benne semmi. Köszönöm, hogy időt szántál rá és elolvastad, és a jókívánságot is!
    Hasonlóan kívánok én is neked minden jót és szerencsét!

  3. Túlzás, hogy nem érintett meg belőle semmi, csupán ahogy mondjuk a krimi, úgy ez a stílus is távol áll tőlem.

  4. 😀 Egy újabb unalmas amcsi gimis tinitörténet, amolyan Alkonyat próbálkozás.Totális bukás. Óh, az újonc tinilány, bla,bla,bla. Újat, valami újat. Mozogjon az agy, dolgozzon az a fantázia, mert ez így bukta.:D

  5. Kedves Jonathan 21!

    Köszönöm a hozzászólásodat!

  6. Ez egy az egyben egy Twilight koppintás. Az egy dolog, hogy valakit inspirál az Alkonyat, de ez egy az egyben az Alkonyatra épül, ezt másolásnak hívják. Ráadásul az írásmódod sem túl eredeti, ez is teljesen olyan, mint Meyeré. Egy az egyben átveszel elemeket az Alkonyatból, pl. mikor Gabriel felajánlja a lánynak a segítségét, mivel hogy ő új. Szerintem már van egy Twilight és senkinek nincs szüksége másikra. Sok vámpíros, vérfarkasos könyv van, ez tény, és még ha én nem is veszem a kezembe őket, legalább mindegyik valami újat próbált hozni, de te teljesen elloptad az Alkonyatot. Semmi eredeti, egyedi, értékelhető nincs benne. Ezért kár volt tollat ragadni.

  7. Kedves Lillie!

    Valahogy eltűnt az előző, neked címzett bejegyzésem, így most csak röviden írom le újból:
    Plágiummal vádolsz egy fejezet elolvasása alapján. Ez felületes és veszélyes dolog, főleg egy Irodalmi Magazin oldalain. Kérlek látogass el az oldalamra, ahol megbizonyosodhatsz arról, hogy véleményed mennyire nem megalapozott. Persze ha csak annyi volt a célod, hogy megvádolj, nem fogsz fáradni ilyesmivel. Kívánom, hogy a jövőben körültekintőbben járj el a véleményformálásodnál – rád nézve kellemetlen következményekkel járhat az elkapkodott ítélkezés és vádaskodás –, valamint hogy sose érjen kellemetlenebb reakció, mint az enyém!

  8. Rém nézve lehet kellemetlen? Nem én vagyok az egyetlen, aki leírta, hogy úgy érzi, ez egy az egyben az Alkonyat. Ráadásul a kiemelt jelenetet, amit leírtam, pl. nem tagadhatod, mert az ugyanaz. Ráadásul miért olvasnám tovább? Amikor már te magad is leírtál a tartalomban mindent, ami szükséges: új lakóhely, új iskola, két srác, akiknek az élete összekapcsolódik a lánnyal, stb… Ez eléggé árulkodó. :)) Ráadásul a stílusod is egy az egyben Meyeré, de ezt már írtam.

  9. Egyébként te is írtad az egyik hozzászólásodban, hogy “De korlátozottak a lehetőségek (vagy csak a fantáziám).” Az a helyzet, hogy az utóbbiról van szó. Mert a számos Alkonyat után született vámpír-és vérfarkas történet legalább valami új nézőpontból igyekszik megközelíteni a dolgot, még akkor is, ha a vámpírok és vérfarkasok küzdelmére hegyezi ki a dolgot, de itt az alapok totálisan az Alkonyatra épülnek.
    És még valami: hidd el, értelmes ember vagyok, tudom kezelni a különböző szituációkat, és hidd el, kaptam már velősebb hozzászólásokat, mint a tiéd, mégis tudtam kezelni a helyzetet. Szóval köszönöm, ajánlásod, de nem szorulok rá. Ráadásul én a történetedre reagáltam, nem személyeskedtem, s ettől szeretnék is eltekinteni a jövőben, kérlek tedd te is azt. Itt én a művet nézem, az értékelem, s az írói tehetséget. Úgyhogy a személyeskedés mellőzésének a fényében, nem reagálok ama megjegyzésedre, pedig tudnék. De számomra a mű a lényeg.

  10. Kedves Lillie!

    Köszönöm a hozzászólásodat!

  11. A méltóságodat már rég elvesztetted, ha esetleg a köszönetnyilvánítással ez volt a célod. :)) Ráadásul nem értem, az enyémre eleve miért reagáltál olyan hevesen, amikor több hasonló hozzászólás is érkezett a művedre, mint az enyém, és azokat szimplán csak megköszönted, nekem pedig személyeskedve nekem estél. Mások is hasonlították a Twilight-hoz, nemcsak én, szóval teljesen jogtalan és igazságtalan volt a nekem szóló első kommentárod. Mindegy, a lényeg, hogy nem állnék sorba ezért a könyvért. Egyébként a jelenet kísérteties hasonlóságát le sem tagadtad… :)))

  12. Kedves Lillie,

    itt barátok beszélgetnek. Kérlek, kerüld a durva személyeskedést!
    Ilyen mondatok, hogy “a méltóságod régen elvesztetted”, nem kívánatosak az oldalon.

    Köszönettel

    Ildikó

  13. A személyeskedést nem én kezdtem. Érdekes, hogy a másikat nem róják meg érte, csak engem.

  14. Nekem eddig kimaradtak a vámpíros történetek, így az Alkonyat is. Most már nem is foglalkozom velük addig, amíg, el nem olvastam ezt az írást a maga teljességégben – így biztos nem fogom utánérzésnek nevezni, gondolni. Jól esnek időnként ezek a pergő, gyorsan olvasható mesék. A vad kirohanós kommenteket nem tudom hova tenni – ez egy támogató, segítő, építő jellegű hozzászólásokat tartalmazó honlap, vagy célja inkább a földbedöngölés, a “jól megmondás”, és a szárnyak letörése? Ha az előbbi, máskor is szívesen olvasgatom ezt az oldalt. Meglátásom szerint udvariasan, nem bántó módon is meg lehet fogalmazni egy ellenvéleményt – nyilván nehezebb, mint udvariasan dicsérni – de hát ezen az oldalon valószínűleg azok járnak gyakrabban, akik pallérozni szeretnék kifejezőkészségüket és csiszolni a stílusukat. Mindenkinek sok sikert kívánok hozzá. Egy kívülálló olvasó.

  15. Kedves Lillie!

    Én teljesen pártatlanul és tárgyilagosan tudom olvasni mindkettőtök hozzászólását. Egyikőtöket sem ismerem, a mű többféle, elfogulatlan értékelésére kifejezetten kíváncsi vagyok.
    Érzésem szerint már a legelső hozzászólásod is érthetetlenül éles volt. Nem esett jól olvasni. De az még nem zavart annyira, hogy szóljak is érte.
    A szerző válasza is tűrhető volt még.
    Azonban a kiemelt mondat már meghaladja az ingerküszöbömet.
    Remélem, sikerült megvilágítani a szempontjaimat.
    Szívesen olvasunk tőled építő kritikát.