L.K. Patrícia: Árnyak hangja (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

– Első fejezet –

Sorel nevetve ugrik félre Roland csapása elől. A fiú, amilyen ügyes az íjászatban, annyira sután forgatja a kardot. Pláne a valódinál nehezebb, tompa és kidolgozatlan gyakorlókardot, amit Sorel is csak azért bír el lány létére, mert az apja külön csináltatott neki a falu kovácsával egy jóval könnyebbet.

Ráadásul Roland most sem figyelt, hogy Sorel nem véletlenül táncolta körbe a homokkal felszórt küzdőteret. A lenyugvó nap így pont a háta mögé került.

Roland hunyorogva kénytelen küzdeni, és a lába meg-megcsúszik a nedves homokon, miközben Sorel éppen most kezd belelendülni. A vérét felpezsgeti a harc. Még örül is, hogy a vészesen gyülekező felhőkből elkezd szitálni az eső, mert a hátára tapadó ruha kellemesen hűsíti tüzelő bőrét.

Már éppen eldönti magában, hogy felhagy az eddigi védekezéssel, és bemutatja Rolandnak azt a cselt, amit tegnap lesett el a katonáktól, amikor Wex elbődül mögötte.

– Azonnal takarodjatok befelé! Mindketten, hogy az istenek vernének meg titeket jó alaposan!

Sorel összerezzen, és Rolandnak csak ezért sikerülhet megakasztania a kardját. A fiú diadalmasan elvigyorodik.

– Ne már, Wex! – lép gyorsan hátra Sorel, és leengedi a karját. Ebből a helyzetből már úgysem kerülhetett volna ki győztesen. Legjobb esetben is egy döntetlennel kellene kieggyeznie Rolanddal, de azért ezt nem kell bevallania senkinek. Inkább a szemét forgatva fordul meg. – Már éppen nyerésre álltam.

Wex a palánkkal elkerített küzdőtér szélesre tárt kapujában áll karba tett kézzel. Kopasz, sötét bőrű feje csillog a nedvességtől.

– Én máshogy láttam, de most nem számít. Azt mondtam, tűnés befelé, mielőtt bőrig ázol, és holnapra belázasodsz.

Sorel duzzogva lebiggyeszti a száját, és a kard markolatát a combjához üti párszor.

– Ennyitől még nem fog elkapni a tüdővész.

– Sorel! – emeli fel a hangját Wex, és pont olyan súllyal ejti ki a nevét, a magánhangzókat a végletekig elnyújtva, amitől Sorelnek mindig kényelmetlen érzése támad. Általában akkor szoktak így beszélni vele, ha valamit szörnyen rosszul csinált. Például ha hölgyhöz roppant méltatlanul viselkedik.

Apja helyettese elindul feléjük sietős léptekkel. Csizmája alatt csikorog az átnedvesedett homok. Wex fekete képén vészjósló ábrázat ül, amitől Sorel behúzza a nyakát, és taktikát váltva, sűrűn pislogva és szörnyen ártatlanul kezd el nézni. Általában Wex ennek nem tud ellenállni. Most sem bírja sokáig, mire Sorel ötig elszámol magában, leengedi a két karját, és enyhültebb hangon folytatja:

– Apád már rég lekevert volna egy atyai pofont, ugye tudod?

– Apa hazaért? – derül fel Sorel, és Roland kezébe nyomja a kardját. Az apja kora hajnalban ment el, mielőtt ő felébredt volna. Állítólag a tartományherceg hívatta, valami halaszthatatlan ügyre hivatkozva. Sorelnek fogalma sincs, mi lehetett annyira fontos, hogy apja el sem búcsúzott, és arra se talál ésszerű magyarázatot, mi marasztalja ilyen sokáig. Igazság szerint lord Averynek már régen vissza kellett volna érnie, ráadásul nem is üzent senkivel, hogy éjszakára ott maradna a tartományfővárosban. Mellesleg nem is volt szokása, hogy elfogadja a tartományherceg meghívásait, annyira azért ő sem kedvelte lord Karnelont. Még csak tisztelni se nagyon tisztelte, amennyire Sorel tudta, inkább csak eltűrte, és az éppen szükséges mennyiségű alázatot és megbecsülést adta meg neki, mint a feljebbvalójának.

– Sajnálom, de nem – hűti le Wex, mire Sorel csalódottan fúj egyet.

Haja az arcába tapad, ahogy az eső egyre jobban rákezd, a cseppek már jól hallhatóan koppannak a fején, és csiklandósan utat találnak a nyakába.

– Menj be! – int hátra Wex, aztán már nem is törődik többet vele. Valószínűleg azt sem látja, hogy Sorel megrázza a fejét egy durcás ajakbiggyesztéssel, és a kastély helyett az istállók felé kezd el rohanni.

Ott fogja megvárni, dönti el magában, amíg apa hazaér. Mert nemsokára meg kell jönnie!

*

Odakint már erősen csepeg az eső, amikor Killian belép a fogadó ajtaján. Az éjszakával leereszkedő nyirkos illatot egyből felváltja a pörkölt zsíros szaga, a kint cirpegő csendet a beszélgetések összekeveredő morajlása. Valahol valaki öblös hangon felnevet, bár a hang beillene böfögésnek is.

Páran Killian felé fordulnak, miközben lerázza köpenyéről a nedvességet. A kopott padló sáros lábnyomoktól tarka. És most már finom vízpermet is takarja, legalábbis körülötte.

Ahogy mindig tette, Killian most is először körbenéz az idegen helyen.

Amikor legutóbb errefelé járt, a fogadó helyén még parlagoltatott föld állt, a legközelebbi kalyiba is messze volt innen. A poros kis falu azóta nőtte ki magát várossá.

Az első, ami megragadja Killian figyelmét, az egyik sarokasztaltól éppen felálló férfi. Magas, széles vállú alak. Erősen megszürkült haja, szakálla alapján jóval túl van a fiatal évein, de tartásából méltóság sugárzik, ahogy kiürült tányérját és a csorba kupát a pulthoz viszi. A bal lábát enyhén húzza.

– Jobb lenne, ha maradna éjszakára, lord Avery – csapja át a vállán a rongyot a fogadós, amivel addig egy korsót törölgetett. – Csúnya vihar készülődik ám – int állával az ajtó felé.

Nem csak készülődik, javítja ki magában Killian egy fanyar fintorral, miközben feltelepszik a pult előtt sorakozó háromlábú székek egyikére. Már igencsak a küszöböt veri az a vihar, jóember.

Lord Avery odabiccent neki, de Killian gyakorlott figyelmét nem kerüli el, hogy a kurta pillanat alatt alaposan végigmérte. Katonaember lehetett, dönti el magában, bár már kiöregedett belőle. Valószínűleg harc közben szerezte a nyakán végighúzódó, halvány forradást, ahogy a lábsérülését is.

– Nem lehet, Sam. A lányom elevenen megnyúz, ha nem megyek haza – nevet fel halkan lord Avery.

A kiürült leveses tányér és boroskupa mellé helyez pár pénzérmét, aztán már el is fordul, és a bicegése ellenére gyorsan átszeli a helyiséget.

A zsíros szag felkavarodik kissé, amikor kinyitja a bejáratot. Odakint már nem egyszerűen szürkeség van, hanem majdnem olyan fekete az idő, mint a legsötétebb, csillagtalan éjjeleken, amikor a holdat is eltakarják a tornyosuló fellegek.

Killian csak akkor fordul vissza a fogadóshoz, amikor az ajtó becsukódott lord Avery mögött.

– Ki volt ez?

– Lord Avery? – kérdez vissza a fogadós, és a nélkül folytatja, hogy megvárná a választ. – Ő a keleti erőd ura – helyez le Killian elé egy korsót. – Sört vagy bort?

– Keleti erőd? – A sors fintora lehet. Hosszú, nagyon hosszú időnek kellett eltelnie, hogy Killian egyáltalán erre a vidékre jöjjön, mert akárhányszor arra a komor erődítményre gondolt, mindig eszébe jutott az apja, aki miatt elhagyta a helyet. Az otthonát.

– Valaha Rózsavárnak nevezték – támaszkodik le a fogadós a pultra. A nyelvével megpiszkálja a fogait.

A szó beleszúr Killianbe.

– Bár ma már ritkán emlegetik ezen a néven. Állítólag a vár akkori úrnője bolondult a rózsákért, és messzi földekről hozatott különleges töveket, azzal ültette tele a belső udvart.

Killian képtelen bármit is mondani erre. A nyál megkeseredik a szájában, a gondolatok pedig betokosodnak a fejében. Nagyon is jól emlékszik a Rózsavár elnevezésre. A szolgák még az után is sokáig annak hívták a keleti erődöt, hogy az anyja elhagyta a látható világot. A történetek és a mesék csak az után kezdtek elapadni, hogy az utolsó rózsatő is kiszáradt a földből, mert az apja megtiltotta az embereknek, hogy betegyék a lábukat a belső kertbe, így a ritka esőkön kívül nem volt más, aki öntözte volna azokat. Gondozni pedig senki se gondozta őket.

Killian sem mehetett oda. Soha.

– Bort! – krákog fel mégis.

A fogadós valahonnan a lába mellől emeli fel a cserépedényt, abból tölti tele a Killian előtt álló korsót. A bor színén látni, hogy felvizezték, és az íze is fanyar, Killian mégis kiissza  egy húzásra. Az ital pár cseppje utat talál a szája sarkából a nyakába, az inggallér issza be, de Killiant még ez sem érdekli.

A korsót a pultra csapva nyeli vissza a felkívánkozó, savas böfögést.

– Még egyet!

Őrültség volt azt hinnie, hogy a múltja nem talál rá ezen a vidéken.

*

Sorel egyre jobban vacog, ahogy az egyik üres állás elé felhalmozott, tiszta szalmában ül. A vállára dohos pokrócot terített, de az istálló kitámasztott ajtaján hideg szél süvít be, és az eső is bever. A víz patakokba rendeződve folyik befelé, felszíne visszatükrözi a sercegve égő olajmécses fényét, amit a küszöbön hagyott.

Odakint már teljesen besötétedett, Sorelnek fogalma sincs, mennyi lehet az idő. A gyomra már nem egyszerűen korog, hanem úgy fáj, mintha az éhség szó szerint marcangolná, de azért sem fog bemenekülni!

Wex feltehetően régen észrevette, hogy nem ment be, vagy ha mást nem, akkor a szolgák jelentették neki, amikor nem jelent meg a vacsoránál. Bár az is lehet, hogy azt hiszi, a szobájában duzzog. Előfordult már párszor, hogy hiába fenyegetőzött a kulcsra zárt ajtó előtt, hogy betöri, Sorel még csak kiszólni sem volt hajlandó. Wex úgyse váltotta még be soha ezt a fenyegetését.

Ahogy a szobája melegére gondol, Sorel még jobban összehúzza magát a szúrós pokróc alatt, aminek csípős lószaga van, de ettől az elhatározása mit sem veszít az erejéből. Ha bemenekülne a vihar és a kínzó éhség elől, akkor nem csak magára lenne dühös a gyengesége miatt, de Wex fejmosását is végig kellene hallgatnia.

Ekkor mozgást vesz észre a várkapu felől, az eső monoton kopogásába kiabálás vegyül.

Sorel azonnal felpattan, és a pokrócot a földre hajítva, zsibbadt lábbal szalad ki az esőbe. Felismeri a lovas alakját, Verom nyerítését. Apja lova engedelmesen megáll, amikor az egyik katona elkapja a kantárját.

– Apa… – suttogja maga elé Sorel. Már nem csak az éjszakai hidegtől reszket, vagy azért, mert a ruháiból facsarni lehetne a vizet, hanem úgy érzi, a szíve hűlt ki.

A mén hátán ülő alak görnyedten tartja magát. Felköhög.

– Apa! – szalad oda Sorel, és az egyik katonát kikerülve öleli át az apja derekát, amikor a férfi lekászálódik végre a nyeregből. Lord Avery súlyos bőrköpenye csurom víz.

– Lányom… Mit keresel te idekint?

– Téged vártalak – néz fel Sorel. Az eső a szemébe esik, csípi, mint ahogy a könnyek szokták, de nem érdekli. Próbál mosolyogni, de képtelen rá. Sose hallotta még az apja hangját ennyire rekedtnek. Gyengének.

– Menjünk be! – öleli át lord Avery a vállát, és a köpenyét félig ráborítva indulnak meg a kastély felé.

Wex persze az előcsarnokban várakozik, és egyből dühös pillantást vet Sorelre, amint meglátja.

– A szobádban kellene lenned! – dünnyögi, miközben lord Avery másik oldalára lép.

– Inkább segíts! – néz rá Sorel könyörgően, de Wex már nem vele törődik. Lesegíti apjáról a köpenyt, és hagyja, hogy az a földre zuhanjon. Lord Avery alatta viselt felöltőjéből is víz szivárog, a padlón máris kisebb tócsa gyűlt össze körülöttük.

– Menj, gyújtsd be a kandallót! – förmed rá Wex, mire Sorel megugrik.

– Azonnal – motyogja, majd lehajtott fejjel felrohan az apja lakosztályába. Az ajtót belökve azonnal a kandallóhoz siet, és letérdel elé. Szerencsére a szolgálók telerakták fahasábokkal, így nem kell azzal is vesződnie. A kis lángszerszámból szikra pattan. A gyújtós azonnal lángra kap, és a fehér füst Sorel orrába lopja a csípős szagot.

Mire Wex és lord Avery felér, a tűz már halkan ropogva ég, melege kiűzi Sorel végtagjaiból is a hideget.

Amikor az apjáék belépnek, ő azonnal felpattan.

– Majd én! – kapja el Wex a kezét, amikor a lord Avery felöltőjét összefogó kapcsokhoz akar nyúlni, és meg is szorítja. Gyengéden, mégis ellentmondást nem tűrően. A szemében szigorúság ül, ahogy ránéz. – Te menj, és vetkőzz le, mielőtt valami bajod esik.

– Tedd, amit mond, lányom – roskad le lord Avery az ágy szélére. Az arca ijesztően sápadtnak és nyúzottnak tűnik, és Sorel nagyon reméli, hogy csak a fáradtság miatt. Végülis kora hajnalban hagyta el a kastélyt, és ismerte annyira az apját, hogy csak akkor állhatott meg, ha nagyon szükséges.

– Megyek, és szólok a szolgáknak, hogy… hozzanak fel levest, meg… – lép hátra Sorel.

– Már intézkedtem, de most menj! – parancsol rá Wex, de Sorel csak akkor hajlandó megfordulni, amikor az apja ráemeli a tekintetét, és a szája sarkában megjelenik egy apró mosoly.

 

– Második fejezet –

Sorel idegesen toporog az apja szobája előtt. Szíve fájdalmasan lüktet, olyan erővel, hogy azt hiszi, át fogja szakítani a mellkasát.

A küszöb feletti résen csak némi fény szűrődik ki, a hangok bent maradnak.

– Nyugalom – fogja le Wex a kezét, amikor már sokadjára kezdi el tépkedni a ruhája elejét összefogó zsinórokat.

– Mert te talán nem aggódsz? – vicsorítja ki Sorel a fogait, és kirántja az ujjait a férfi szorításából. Ökölbe szorítja azokat, hogy elleplezze a remegésüket.

– Aggódom. De ettől még nem kell átharapnod a torkom.

Sorel legszívesebben felsikítana, de ekkor végre kinyílik az ajtó.

– Apa… – sóhajt fel a lány, de az ajtónyílásban megálló csuhás alaktól nem látja az ágyat. Szorongva néz fel a gyógyító arcára. A körmei fájdalmasan mélyednek a tenyerébe, úgy szorítja. – Hogy… van?

Az idős férfi kilép, behúzza maga után a súlyos ajtót. Az alja a jól ismert hangon végigsúrolja a padlót.

– Alszik.

– Nem ezt kérdeztem… – emeli fel Sorel a hangját, de amikor Wex megérinti a könyökét, ráeszmél, hogy nem a gyógyító tehet az apja állapotáról.

A férfi elkomorodik gyéren növő, kifakult szakálla alatt.

Sorel pedig a hajába tép tehetetlenségében.

– Sajnálom, úrnőm, de nincsenek jó híreim. Atyja állapota nem javul. Makacs egy meghűlés ez… Adtam neki máktejet, levendulakivonatot, hogy legalább aludni tudjon, ám…

– Nem akarom hallani! – sikít fel ekkor Sorel, és két kezét a fülére szorítva, szorosra csukja a szemét is. Tudja, hogy gyerekesnek tűnik, de csak így tudja visszatartani a könnyeit, amelyek a szemét csípik belülről. Sós ízük a torkára csorog.

– Sorel… – érzi meg Wex meleg kezét, erős szorítását  a vállán, de ránt rajta egyet, hogy lerázza magáról. Aztán nem bír tovább küzdeni a könnyei ellen.

Az ajkába harap, elég erősen ahhoz is, hogy fájjon, de hiába. Ahogy kinyitja a szemét, a világ szétfolyik körülötte.

Sarkon pördül, és vakon elkezd rohanni. Az sem érdekli, hogy merre. Könnyű csizmája hangosan csattog a folyosó kövén. Lihegése kitölti az űrt a fejében.

Bár nem akarja, újra maga előtt látja azt az egy héttel ezelőtti éjszakát. Már alkonyatkor csatakos felhők gyűltek össze a magasban, aztán zuhogni kezdett. Az udvar homokja szinte percek alatt sártengerré változott.

Apa éjfél körül érkezett haza. A hajáról, szakálláról patakokban folyt a víz, súlyos bőrköpenye és ruhái alatt pedig már kékre volt színeződve a bőre, annyira kihűlt.

Másnapra a láza is megérkezett, a rá következőre pedig a hallucinációk. Hiába hívatták fel a közeli városból a gyógyítót, lám az sem tud segíteni rajta.

Sorel megáll, amikor már fuldoklik a könnyeitől. Az inge ujjába törli az arcát, az orrából szivárgó taknyot. A szájáról vér kenődik a vászonra, de a fájdalmat nem érzi, hiába mélyeszti újra az alsó ajkába a fogait. Azt a fájdalmat legalább ismerné. Azzal tudna mit kezdeni, de a mellkasát belülről feszítő nyomással nem.

Legszívesebben a gyakorlótérre menne, és kardot ragadna, mint mindig, ha el akarta terelni a gondolatait, de a fegyvermester most tartja az esti órát, és nem akarja, hogy bárki is így lássa.

Annyira tehetetlennek érzi magát!

Visszanéz a kastély felé. Az ablakokról visszaverődnek az alkonyi fények, a szemébe vágnak. A könnyeitől csak köröket és foltokat lát.

Az egyik rózsabokor tüskéit kezdi el tépkedni. A keze annyira reszket, hogy többször is felsérti a bőrét, de ezt sem érzi. Csak a gyomra mélyén remegő bizonytalanságot, amitől legszívesebben elhányná magát. A szájában máris ott érzi az áporodott ízt.

Nem tudja, mennyi idő telhetett el, amikor meghallja az ösvény kavicsán megcsikorduló lépteket. Fölösleges hátranéznie, halványan ugyan, de megérzi Wex jellegzetes szagát, a férfi fekete bőrébe dolgozott olajok szúrós illatát.

– Sorel… – nehezedik rá újra a súlyos érintés a lány vállára.

Sorel csak mordul egyet. Ezúttal hiába rántja meg a vállát, nem szabadulhat Wextől. Ezen feldühödik.

– Mi a francért nem hagysz békén? – pördül meg. Megpróbálja elkapni a férfi kezét, hogy csuklóból kitekerje, ahogyan ő tanította, de Wex számíthatott erre, mert még időben elrántja a mancsát.

Sorel rávicsorog.

– Én megmondtam a papának, hogy ne menjen! – szegezi rá a mutatóujját Wexre.

– Te is tudod, hogy nem teheti meg. Mint a többi birtokos, ő is számadással tartozik a tartományhercegnek.

Sorel dühösen rásziszeg.

Hazugság! Apja mindig a számvetőjét küldte hasonló esetekben lord Karnelonhoz.

– Magasról teszek a tartományhercegre! A papa miatta betegedett meg – int a kastély felé.

Wex csak megcsóválja a fejét. Már éppen újra szóra nyitná a száját, amikor Sorelbe belehasít a gondolat.

– Elmegyek ahhoz a nőhöz – mondja ki egyből fennhangon is.

Wex sötét képén értetlenséget lát. Sűrű szemöldökét összehúzza, hogy az orrnyergén nem marad közte hely.

– Miféle nőhöz?

– A… – Sorel érzi, hogy melegség kúszik fel a nyakára, majd az arcára is. A füle lángolni kezd, ezért gyorsan szétrázza sötétvörös hajfürtjeit, hogy eltakarja. – Aki az erdő szélén lakik – motyogja. A boszorkány szót csak magában teszi hozzá. Persze ez ostoba dajkamese, amivel a falusiak riogatják a csemetéiket. Boszorkányok már régóta nem léteznek.

Wex fekete, olajos tekintetébe rosszallás költözik.

– Nem! – közli határozott hangon, és két karját a mellkasa előtt összefűzve elállja Sorel útját. – Tudod nagyon jól, hogy apád megtiltotta, hogy a kalyibája közelébe menj!

– De a papa most beteg. És segítségre van szüksége. A faluban azt beszélik, az a nő ért a gyógyfüvekhez.

– A gyógyító is ért…

– A gyógyító nem tudott rajta segíteni! – emeli fel Sorel a hangját. Hiába néz farkasszemet a férfival, annak a szempillája sem rebben. Szúrós figyelme nem tágít az arcáról.

– Nem mehetsz, Sorel, és ezt te is…

– Rohadj meg, Wex! – pördül meg Sorel, és a rózsabokrok közé veti magát. Nem érdekli, hogy a tüskés ágak az ingébe, nadrágjába akaszkodnak, hogy az anyag néhol felhasad. Nem hallja maga mögött Wex döngő lépteit. Biztosan a kapuhoz megy, hogy figyelmeztesse az őröket, nehogy kiengedjék Sorelt.

Ő erre elfintorodik. Esze ágában sincs a kapunál próbálkozni. Ahogy a kert végénél kivergődik a bokrok közül, a lövészpálya felé veszi az irányt. Roland valóban ott van, ahogy Sorel várta. A fiú karján kidagadnak az izmok, miközben megfeszíti az íját, napbarnította bőrén izzadság fénylik.

– Roland – áll meg közvetlenül mögötte Sorel. Pontosan abban a pillanatban, hogy az idegről elröppen a vessző. A fiú megijedve pördül felé. Nem láthatja már, hogy a nyíl a céltábla legkellősebb közepébe fúródott. Sorel bezzeg nagyon is jól látja. Szándékosan azt nézi, és nem a fiú szemét.

– Segítened kell. Kijutni a kastélyból.

Pár pillanatig nem történik semmi, majd Roland közelebb lép. Sorel kénytelen felnézni, ha nem a mellkasán összefűzött inget akarja bámulni. A fiú szemében néma kérdés ül, két szemöldökét, ami ugyanolyan szőke, mint a haja, enyhén felvonja, mint mindig, amikor nem ért valamit, de Sorel csak megrázza a fejét.

– Kérlek! – rándul akaratlanul is fintorfélébe a szája. Roland tekintete egyből lejjebb siklik, aztán felsóhajtva megragadja a lány kezét. Hosszú ujjai gyengéden tartják a csuklóját.

Az istállók felé indulnak. Amikor elérik az elsőt, Roland behúzza Sorelt az árnyékba, és a szájára szorítja a mutatóujját, hogy jelezze, maradjon csendben.

Aztán olyan nesztelenül, mint egy macska, felkapaszkodik az istálló kövekből rakott falán. Sorel mindig irigyelte tőle az ügyességét és az egyensúlyérzékét. Ahogy a bravúros íjásztudományát is. Roland már akkor lekörözött mindenkit az idősebbek közt is, amikor még csak tizenkét éves volt. És nyeszlett, mint egy kivert kutya.

Sorel megvárja, míg felér a tetőre, csak akkor kezd el ő is mászni. Nyirkos ujjaival alig talál fogást a résekben, a kövek széle pedig lemorzsolódik a csizmaorra alatt. A tető kiugró szélén csak Roland segítségével tud átjutni, majd szuszogva elterül a térdeplő fiú előtt.

Szörnyen utálja most magát.

Roland megpaskolja a hátát, majd segít neki felkelni. Görnyedten szaladnak végig a halkan döngő tetőn. A végén göcsörtös fa terebélyesedik, a kérgét az idő majdnem teljesen feketére érlelte már. Rolanddal nem először szökik ki itt. A fiú mutatta meg pár éve, hol lehet kijátszani a kapuban strázsáló őröket, de Sorel egyedül sose próbálkozott. Azt túlzás lenne állítani, hogy fél a magasban, de a gyomra mindig annál parányibbra zsugorodik össze, minél magasabbra kapaszkodnak a vaskos, szúette ágakon.

Régen tudja, hogy a szobájából nyílik egy titkos járat, és hogy a kastélyt több hasonló hálózza be, de olyat hiába keresett, ami a kastélyon kívülre vezet, így maradt Roland útja.

És a gyomorfelforgató érzés.

Amikor felérnek a kőfal magasába, a fiú könnyedén átugrik a tetejére. Sorel csak akkor követi, amikor Roland int neki, hogy tiszta a levegő. Utána már csak le kell kapaszkodniuk a falat benőtt repkényen és folyondáron.

Mire leérnek, Sorel minden végtagját kocsonyásnak érzi, és a hátán izzadság araszol. Ahogy elnéz nyugat felé, a nap már félig lebukott a horizont mögött, narancsos színe is fakulóban van, mintha a közelgő éjszaka a színeket is el akarná nyelni, nem csak a nappalt.

Sötétedés előtt semmiképpen nem fogja elérni a faluszéli kis kunyhót, de nem számít. Akkor is odamegy, mondjon bármit Wex! Még a várható büntetés sem érdekli.

Sorel kurtán rámosolyog Rolandra köszönetképpen, majd félig futva indul meg a fal mentén a domb tetejéről. Csak pár lépés után tudatosul benne, hogy a fiú is követi.

– Nem kell velem jönnöd – torpan meg a lány, és visszanéz a válla felett.

De igen, üzeni Roland összehúzódó tekintete, vékony csíkká préselt szája, miközben megrázza a fejét.

Sorel a nyelvébe harap, de nem talál magában észérveket, amivel visszaparancsolhatná a fiút.

Végül feladja, és ismét futásnak ered.

*

A nő kunyhója az első fasor mögött bújik meg. Ha az ablakaiban nem égne fény, Sorel meg sem találta volna, mert mire elérték, már teljesen besötétedett, az első csillagok viszont még nem bukkantak fel.

Sorel elszoruló torokkal áll meg az ajtóhoz vezető, letaposott ösvény elején. A szíve olyan hangosan dübörög, hogy a saját fülében hallja. Rolandra néz, de a fiú nem rá figyel. Amennyire a közöttük feszülő sötétségben meg tudja állapítani, komor arccal méregeti a rozoga viskót. A majdnem teljesen feketére mázolt deszkafalakat.

– Menjünk – mondja Sorel, bár leginkább csak önmagának. Már most utálja a helyet, és legszívesebben sarkon fordulna, mert a hideg futkos a hátán, és minden egyes szőrszála az égnek mered.

Hogy bátorságot merítsen, remegő kezével megragadja Roland karját, úgy indul el. Ahogy közelebb érnek a kunyhóhoz, már a résnyire nyitott ablakon kiömlő, halk beszédfoszlányokat is hallja.

Sorel megdermed, de akárhogy fülel, csak a rekedt hangot képes kivenni, a szavakat nem. Biztos benne, hogy a nő az, és abban is, hogy magában beszél. Ahogy a bolondok szoktak. Nem túl szívderítő gondolat, fintorodik el Sorel, miközben fellép az ajtó elé. Felemeli a kezét. Aztán visszaejti. Rolandra néz segítségkérően, mire a fiú mozgékony szája bátorító mosolyra húzódik. Ő kopog be.

Sorel minden egyes koppanásra összerezzen, odabent a hangok elhallgatnak. Léptek surrognak, majd az ajtó halkan nyikorogva résnyire tárul. Fanyar, gyomorforgató szag tódul ki az éjszakába.

Sorel még a lélegzetét is visszafojtja, miközben a résben felbukkanó szempár gyanakodva végigméri.

Végül a nő szélesre nyitja az ajtót, és kihúzza magát.

Sorel meglepődik, milyen magas. Csak a falubéliek elmondásából ismeri a nőt, és azok mindig félve suttogtak róla, néha boszorkányként emlegették. Sorel fejében egy összeaszott öregasszony képe élt, de a nő, aki összehúzott szemmel figyeli, a legkevésbé sem hasonlít erre a képre. Idős, ez tagadhatatlan, de ha megvesszőznék Sorelt, akkor sem tudná megsaccolni a korát. A nő keskeny vonású arca sápadt, a megereszkedett bőr halványan felismerhető ráncokba gyűlik össze a szája két oldalán, viszont magas homloka makulátlanul tiszta. A vállára omló, göndör hajzuhatag is megritkult már, több közte a fehér szál, mint a sötét, de az a nő olyan szálfaegyenesen áll, mint a katonák, amikor megfújják a sorakozóra hívó kürtöt.

– Lady Avery, ha nem tévedek – mondja mosolytalanul, alig mozduló szájjal.

Bár Sorel nem pillant a mellette álló Rolandra, nagyon is érzékeli, hogy a fiú az övére szíjazott tőr markolatára csúsztatja a kezét. Az ő hátán is borzongás szaladgál a nő varjúkárogásra emlékeztető hangjától. Képtelen megszólalni.

A csend, ami megül közöttük, rosszfajta csend. Olyan, amilyenben a hálójában ülve a pók vár.

Végül a nő töri meg a pillanatot, és alig észrevehetően, de megdönti a felsőtestét. Valószínűleg alázatos gesztusnak szánja, ennek ellenére Sorelben csak a kényelmetlen érzés növekszik meg.

– Fáradjon be szerény hajlékomba, kisasszony – áll félre az ajtóból az asszony, de a tekintetét egy pillanatig sem veszi le Sorelről, és ő is képtelen elnézni róla. Mintha valamiféle delej ragasztaná oda, miközben átlépi a küszöböt. Vajon tényleg boszorkány?

A kunyhóban érezhetően melegebb van, és a fanyar szag is felerősödik.

– Én… – kezdené Sorel, de benne is reked a szó, amikor a nő becsapja az ajtót.

– Tudom, miért jött – néz el végre róla a nő. Sorel úgy érzi, mintha súlyt emeltek volna le a válláról. Rolandra akar pillantani, de ekkor jön rá, hogy a fiú kint maradt. Sorel magába fojtja a nyelvére toluló szitkot, és kényszeríti magát, hogy újra a furcsa, rémisztő asszonyra nézzen.

Inkább boszorkány, mint nem, dönti el magában, miközben azt figyeli, ahogy a nő a tűzhelyhez lépve megkeveri a hatalmas fazékban zubogó levest. A gyomorforgató szag újra felkavarodik.

– Tudja? – leheli Sorel. legszívesebben levegőt se venne, de muszáj.

– Az apja miatt – vonja meg a nő a vállát. A hanyag mozdulatra lejjebb csúszik róla a bő köntös, amit visel, és Sorel felszisszenve fedezi fel, hogy alatta valószínűleg meztelen lehet. Csupasz bőre fehér, mintha soha nem érte volna a nap, és ráncos, heges.

A nő egy pillanatra hátranéz, tekintete megül Sorel arcán. Akármit is lát rajta, apró, ráncos szája mosolyfélébe húzódik. Mintha a vadállat mosolyogna a prédájára.

– A faluba is leért a híre, mennyire beteg.

Sorel nyel egyet, bólint.

– A városból jött gyógyító, de…

– De nem tud rajta segíteni – fordul el újra a nő. Mielőtt folytatná, beleengedi a fakanalat a levesbe, és kimer belőle egy keveset. A szájához emelve, úgy forrón kóstolja meg, majd csettint egyet a nyelvével.

A hangra Sorel összerezzen.

– Csak kuruzsló mind – kuncog fel halkan a nő.

Sorel hitetlenkedve mered a hátára. Soha senki nem mert még így beszélni a gyógyítókkal. A birodalomban ők a legnagyobb tudású emberek, mindig nagy tisztelettel bánnak velük, és Thosser tartományában örülhetnek, mert három gyógyítóval is büszkélkedhetnek. Van olyan tartomány, ahol egy sincs.

– Én…

– Lehet, hogy tudok segíteni.

Sorel lélegzetvisszafojtva várja a folytatást. A remény apró, meleg zsarátként világít benne.

Viszont a nő belecsapja a fakanalat a levesbe, és felé fordulva megrázza a fejét.

– De nem ingyen.

– Akármennyit fizetek, csak mondja meg…

– Nem pénzre gondoltam – húzza fenyegető mosolyra a száját a boszorka.

– Hanem? – nyel egyet Sorel. Egyre kevésbé tűnik jó ötletnek, hogy idejött, ráadásul Roland sincs mellette. Vajon hol lehet most a fiú, Kétli, hogy türelmesen vár az ajtó előtt.

A nő tekintete elgondolkodva a plafon felé fordul.

– Holnap felmegyek a kastélyhoz. Úgyis meg kell vizsgálnom az édesapját, majd akkor megmondom.

– Holnap? – nyikkan Sorel hitetlenkedve. Képtelen elnézni a nő arcáról, és annak a tekintete is lassan visszacsúszik rá. Pislogás nélküli nézi Sorelt, aki lassan remegni kezd. Hiába küzd ellene, képtelen parancsolni a testének. Jegessé hűlt minden végtagja, az ujjai begyén nyirok hízik.

Ha az oldalára lenne szíjazva a vékony pengéjű kard, amit apja a tartományfőváros messzi földön híres kovácsánál készíttetett, külön az ő számára, vagy legalább a tőr, amit a legutóbbi születésnapjára kapott, akkor most görcsösen szorongatná valamelyik markolatát. De a kardot is, tőrt is a szobájában hagyta. Így visszagondolva rossz döntés volt.

– Tudod… hasonlítasz anyádra.

Sorel a döbbenettől eltátja a száját, de mielőtt megszólalhatna, a nő kedélyes hangon folytatja:

– Felkeresett, amikor évekig hiába vártak a gyermekáldásra.

– Apa erről sose mesélt – motyogja Sorel. Gyanakodva összébb húzza a szemét, úgy figyeli a nőt. Valami néma fenyegetés lengi körbe, pedig mióta felé fordult, egyetlen apró mozdulatot sem tett.

– Lehet nem is tudott róla? – kérdez vissza a banya talányosan, majd felsóhajt. A köntöse észrevehetően megemelkedik a keblén. Sorel csak ekkor döbben rá, hogy a nő mellbimbója majd átdöfi a vékony anyagot.

Egyből lesüti a tekintetét.

A boszorkány léptei halkan koppannak az ódon deszkákon, aztán Sorel arra lesz figyelmes, hogy hideg ujjak rántják fel a kezét, és fájdalom szánt végig a mutatóujja begyén.

Azonnal kirántja a kezét a nő szorításából, és döbbenten mered rá a saját vérére, amely lassú folyamban csordul le a csuklója felé.

– Ezt… miért kellett? – suttogja, de a banya léptei már a bejárat felé tartanak.

A hűvös légáram szinte megtaszítja Sorelt, amikor szélesre tárja az ajtót.

– Akkor holnap, lady Avery.

Sorel tudja, hogy nem kellene hagynia, hogy így lerázzák, de ezúttal egy cseppjét sem érzi magában annak a makacsságnak, amit apja mindig a szemére vet. A szájába kapja vérző ujját, és hevesen dobogó szívvel kifelé indul.

Csak akkor rezzen meg, amikor Roland megérinti a vállát. Ahogy felnéz, a fiú arcáról aggodalmat olvas le. Mégis megrázza a fejét, és futásnak ered. Csak akkor lassít le, amikor már nem érzi torkában a kunyhó bűzét.

*

Ridva az ablakhoz lépve figyeli, ahogy az Avery lány és nyomában a fiú eltűnik a sötét éjszakában. Ahogy levegőt vesz, még halványan érzi a lány illatát. Ugyanazt az illatot, amit az anyja hiába igyekezett elnyomni a magára kent parfümolajjal. Egyszerre édes, mint a méz, de ott van mögötte az a csipetnyi fűszer, ami igazán izgalmassá teszi.

Ridva már akkor sejtette, hogy az asszony nem beszélt a férjének a kis kirándulásáról,  amikor megjelent a küszöbe előtt, és amikor nyíltan rákérdezett, letagadhatta a nő. Ridva nagyon is jól ismerte a hazugság jeleit: a megrebbenő szempillákat, a kitágult orrlikat.

Az emlékre Ridva elégedetten felkuncog magában.

– Látod-látod, Bruno. Hiába tiltottad az asszonyt, és tilthatod a lányod is. A vér úgyis megtalálja a saját vérét – néz le a kezében szorongatott tőrre. A keskeny pengére vörös mézga ragad. Csillog a gyér fényben, amelyet a tűz hunyorgó lángjai adnak.

Ridva legszívesebben végignyalná a fémet, hogy megízlelje, milyen édes a lány mágiája, de nem akarja léha élvezetekre elpocsékolni ezt a kincset.

Inkább elfordul az ablaktól, és a kis asztalkához lép, amelyet a tűzhely oldalában állított fel. A lapján félig kiszárított gyógynövények várnak a sorukra, hogy csokorba kösse őket vagy összemorzsolja a szirmaikat, leveleiket, de most nem azok érdeklik. Kirántja az egyetlen fiókot, és a földre hajítja. Nagyot döndül a súlyos fa, a padlóról por pöffen fel. Az asztalfiában őrzött pecsétes lapok, írkréták szétszóródnak, miközben Ridva letérdelve nyúl be a fiók mögötti titkos rekeszbe, és előhúzza a gondosan bebugyolált, alig tenyérnyi tükröcskét. Utoljára akkor nézett bele, amikor a lány anyja, Angarika jött el hozzá. Akkor az asszony jövője megtévesztette. Ha előre tudta volna, hogy belehal a szülésbe, dehogy segít neki. Élve nagyobb hasznát vette volna, de most itt a lánya. Nehéz volt kivárni ezt a rohadt tizenhét évet, de megérte. Ha a szaglása még nem csapta be, a lányban a mágia már van olyan erős, mint az anyjában volt, és így az ő erejét is feltöltheti jó pár évre, a testét pedig megfiatalítja, hogy újra kívánatos legyen. Persze ha várna még, biztos benne, hogy az Avery lány mágiája tovább duzzadna, de nem követi el még egyszer azt a hibát, mint az anyjánál, hogy tovább vár. Nem akar még egyszer pofára esni.

Ridva óvatosan az asztalra helyezi a kicsomagolt tükröt. A felszíne már fakó, réz keretét lassan teljesen bevonja a patina zöldje, de nem sokat számít. Ridva a mutatóujjával törli le a kés pengéjéről a lány vérét, és úgy keni szét a kerekded tükrön, hogy a lassan húzott vonalak végül visszakanyarodjanak önmagukba.

– Szél hangja és víz kékje, mondjátok meg nékem – kezdi el mormolni a régi szavakat, miközben tovább simogatja a tükör lassan kivilágosodó felszínét. Hosszúra megnövesztett körme kocog rajta. – Föld szava és a tűz vöröse, áruljátok el végre… – akad meg a rekedt éneklésben, amikor a mágia fájdalmasan remegni kezd a gyomrában. A lábába görcs áll, ahogy a deszkákon térdel, és érzéketlenné váló ujjai közül kimállik a tőr. Alig hallja a koppanást, mert a gondolataiban már ott zúg a jövő.

Ahogy elkapja a tükörről a kezét, a rámázolt vér örvényleni kezd, majd egy éles villanás, és máris nem a pókhálós mennyezet visszképét látja, hanem házakat. Egyből felismeri Brezel város főterét, pedig jó tíz éve is megvan, hogy utoljára arrafelé járt. Eltéveszthetetlen a főtér fölé tornyosuló, előkelő ház homlokzata, a kőből faragott lovak a frízen, ahogy a nehéz szekeret vonszolják.

Ridva orrából szivárogni kezd a vér, az érzés csiklandós, ahogy utat talál magának az apró, sprőd szőrszálak közt, de nem nyúl fel, hogy letörölje. Ahogy félig elnyílt szájába folyik a vér, megérzi a rezes ízt is, de ő csak a tükröt bámulja. Már nem a várost látja, hanem egy férfit. Aztán a kép olyan hirtelen vált, hogy ő megszédülve kapaszkodik meg az asztal szélében, és felcsuklik a döbbenettől. Közelebb akar hajolni, de már ehhez sincs ereje, és a gyomrában izzó fájdalom annyira elviselhetetlen, hogy képtelen tovább fenntartani a varázslatot.

A tükör újra elhomályosul, Ridva fejében pedig a zúgás elhalkul. Már csak saját, reszelős légvételeit hallja, és a szíve dobolását. Biztos benne, hogy azt látta: az Árnyak hangját!

Ridva megpróbálja felidézni magában, mit látott a könyv közelében, de a fájdalom olyan őrülten lüktet a testében, hogy képtelen másra figyelni.

Aztán egyszerűen a földre hanyatlik, és elhányja magát.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (68 votes cast)
25 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Érdekesen kezdődik. Hajrá! 🙂 Egyébként kíváncsi vagyok, hogy idén lesz-e olyan a kiemeltek között, ami nem fantasy, hanem mondjuk történelmi regény. Ezt nagyon hiányolom minden évben. Talán egyszer volt. 🙂

  2. Kezdődik:)
    Minden hibája ellenére ez egy nagyon szerethető kezdés.
    Különösen tetszenek az érzékletes képeid:
    – “Az ital pár cseppje utat talál a szája sarkából a nyakába, az inggallér issza be”
    – “A csend, ami megül közöttük, rosszfajta csend. Olyan, amilyenben a hálójában ülve a pók vár.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  3. Kedves Patrícia!

    Szerintem ügyesen írsz, és mindig azt gondoltam, a jelen idős E/3 már önmagában képes elérni, hogy az olvasó ne kalandozzon el. Az első fejezetben lévő nézőpontváltás bezavart egy kicsit, mert Killian karaktere idegen maradt, míg Sorel személyisége egyből átjött, sőt, a boszi karaktere is bejövős volt, totál láttam magam előtt (mondjuk én alapból szeretem a boszorkányokat) – már csak miatta is tovább olvasnám, érdekes szálat indított el.

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  4. Sziasztok! Ezek szerint nem név, hanem cím szerint értendő az ABC rend? Minden nap csak egyet tesztek ki? Köszönöm a választ.

  5. Kedves BONANZA!
    Örülök, hogy tetszik. Bevallom,a történelmi regények engem sem vonzanak, és igazad van, tényleg nem rémlik, hogy lett volna. pedig izgalmas lehet az is. 🙂

    Kedves KRUCSÓ ATTILA!
    Köszönöm a szavaidat. ^_^

    Kedves V.H.RÉKA!
    A boszi azért kapott külön részeket, mert én is imádom a boszorkányokat. 😉

    Kedves KMK!
    Köszönöm!

  6. Bonanzához csatlakoznék. A nyelvezet jó, a mondatalkotás gördülékeny. A zsáner viszont távol áll tőlem, jobban szeretem a valós élethez kötődő, komolyabb témákat. Remélem, az is lesz.

  7. Szia,
    az ABC-rend nem függ össze a kikerülés sorrendjével. Az infó annyit rejt, hogy Pályázók aloldalra nem kikerülési, hanem ABC-rendben írjuk ki az átjutókat (persze kikerülés után). Hétfőn, szerdán és pénteken kerül új anyag az oldalra, naponta egy bejegyzés, minden második héten pénteken lektori hírek (tehát aznap nincs új részlet)

  8. Kellemes Üdvözlet! 😀

    Mire a végére értem, addigra már mások is megemlítették az én megfigyeléseimet. Remekül megfogalmazott írás volt. életre kelő képekkel. Roland személyéről nem sokat tudtam meg, vele mélyebben valószínűleg csak a későbbiekben ismerkedünk majd meg, de Sorel már itt az elején szeretnivaló főhősnek ígérkezik.
    Amit említenék még az Killian karaktere, már csak a ‘Rózsavár’ miatt is. Fantasy világokban mindig örömmel fogadom a régi történeteket, a legendákat és szóbeszédeket, így a ‘Rózsavár’ képe a Keleti Erődről, számomra legalábbis, remek része volt a történet nyitásának.

    A jelen időt azt furcsálltam. Nem vagyok hozzá szokva, és ezért gyakran azon kaptam magam, hogy ösztönösen múlt időben olvastam. De ez nem a történet hibája, nem volt vele probléma; Ez sokkal inkább az én berögződésem volt, amit gondoltam egy mosollyal megemlítek 😀

    Gratulálok a továbbjutáshoz! ^^
    Sok siker a Lektorin!

  9. Szia!
    Kedves, olvasmányos volt a történetkezdésed, nekem tetszett. Szép, kifejező képeket használtál, és voltak olyan kis apróságok, meg régies szavak benne, amik igazán élővé tették, és jó kis fantasys hangulatot teremtettek.
    Killian nézőpontja tőlem is kicsit távol maradt, viszont Sorel és Ridva egyből behúzott. Ridvának külön örültem, azt hittem, ő csak mellékszereplő lesz, de ez a nézőponti szerep külön érdekessé teszi.
    Egyetlen dolog zavart, bár ez biztos csak egyéni dili, engem a jelenidejű mesélés kidobált a szövegből – de maga a sztori visszahúzott. 😉

    Szívesen olvasnám a folytatást! ^^
    Gratulálok a kikerüléshez!

    Lia

  10. Szia!
    Gratulálok a kikerüléshez. Épp az egyik barátnőmmel beszéltük tegnap, hogy az első kikerült mű nagyon erős szokott lenni (persze, ez nem azt jelenti, hogy később nem lesz benne a többinél kiemelkedőbb írás, de az első fixre nyerés gyanus szokott lenni.).
    Amikor elkezdtem olvasni, az jutott eszembe, hogy ez idén sem történt másképp. Egy gördülékeny, tökéletesen központozott, jó helyesírással megírt kezdést olvastam. Nekem a légüres térben való mozgás elkerülése az egyik legnagyobb gyengeségem (amin szerintem sikerült már dolgoznom, de izgulok miatta), éppen ezért féltékenykedve olvastam a leírásaidat (talán tudat alatt még hibát is próbáltam keresni benne, de nem találtam.)
    Az érzelmek leírása is jó. Talán a második fejezet pár bekezdésében éreztem úgy, hogy szép, de sok (talán kicsit túlírt), de máshol nem tűnt fel ilyesmi.
    Az E/3 jelen idő nem megszokott. Azt hittem eddig, hogy utálnám. Talán kényelmesebb lett volna a megszokott múltban olvasni, viszont a szöveg gördülékenysége miatt megszoktam, ami nálam nagy dolog.
    A történet is jó, látszik, hogy ügyesen kezeled a világépítgetését. Nem sieted el, nem is adagolod lassan.
    A főhősnő szimpi. Olyan, mint egy idegesítő kishúg, akit nem lehet nem szeretni. Önfejű, makacs, pimasz (mondhatjuk, hogy bátor, habár a gyerekes, nem gondolkozik módon), de helyén van a szíve és látszik, hogy talpraesett(ke. Ha még most nem is teljesen, de később szerintem rátalál erre a tulajdonságára is.) Tetszik, hogy nem tökéletes, de a regény főhősnőjének mégis az.
    Még egyszer gratulálok! Sok sikert!

  11. Egyelőre közepes, többet kéne látnom belőle. A helyszínt, a kort nem jelzi az elején. Se évszám, se városnév vagy országnév. Fantasy?

  12. Gratulálok az első fordulóhoz!
    Ami tetszett: szépen bánsz a szavakkal, szemléletesek a leírások.
    Ami nem tetszett: kissé meg kell előlegeznünk a szimpátiát a főhős iránt. Nem érezni (még) át a fájdalmát.
    Egy kissé sablonosnak is érzem az alapfelállást, de persze ettől még bőven lehet benne potenciál. Sok sikert! 🙂

  13. Helyesbítenék, mert reggel a buszon futottam át a fejezetet. Visszaolvastam azt a részt, amit túlírtnak gondoltam. Habár sok bekezdésen átível S. érzéseinek leírása, de a szöveg nem ismétli önmagát, így a túlírtság nem jellemző rá.

  14. Először is gratulálok!

    Tetszik, hogy a főhős apja végre nem csalárd összeesküvés miatt haldoklik, hanem egyszerűen megfázott; így nem csak egy klisét kerültél el, de a szereplőd is hús-vér emberré vált. És ettől még izgalmas marad a történet 🙂

    A jelen idő engem nem zavart, ellenben a “Rohadj meg, Wex!” kizökkentett – mai szlengnek tűnik, bár tagadhatatlan, hogy a középkorban sokan megrohadtak 😛

    Csak így tovább!

  15. Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a részletet, és örülök az észrevételeiteknek.
    Érdekes, hogy többen említettétek, hogy a jelen időt nem kedvelitek. Alapból én se, de amikor írtam a szöveget, mindig azon kaptam magam, hogy jelen időben mesélek.

    Külön örülök, Ócsai Norbert, hogy megemlítetted Rolandot, neki lesznek még titkai, amelyekre én is csak írás közben jöttem rá. 😉

    Lia, jó megérzésed volt, Ridva először tényleg mellékszereplőnek indult. Aztán kikövetelte magának a figyelmet. XD

    Kedves Ramóna, simán elhiszem, ha túlírtnak érzed, sokat szenvedek a túlírtsággal. Főleg a leírásoknál. 😉

  16. Úú, gratulálok! 🙂

    Én szeretem a misztikumot, és azt is, ha régi korokkal párosul.

    A mikro-leírásaid állkoppantósak, olyan irányba tereled a figyelmet, ahová a legtöbbünknek eszébe sem jutna nézni (pl. az inggallér és a bor), és épp ez teszi hihetetlenül egyedivé. A testérzetekkel is nagyon különlegesen dolgozol.

    És hadd védjem meg egy picit Killiant is. 🙂 Nekem átjött a felszín alatt mélyen feldúlt, száműzött/fellázadt/menekülni kényszerült fiú, még ebből a pici villanásból is. Éreztem az egykor forrongó, mostanra megkeményedett, újbóli lángolásra kész fájdalmat, ami egy kívülálló, sötét idegenben munkál. Szerintem ő érdekes kulcsfigurává bontakozik majd ki.

    Alapvetően sem a jelenidőt, sem az E/3-at nem kedvelem, szóval külön pacsi, hogy még így is tetszett! 😀

    Egy dolog van, ami kifejezetten zavart: a kor kérdőjelessége, kiváltképp Sorelre vonatkozóan. Csak a második fejezet végén derült ki hány éves, egészen addig nem tudtam a karakteréhez testet társítani, mert fogalmam sem volt hány éves legyen az a test. Az attitűdje alapján (pl. “papa” becézés, engedetlen és némiképp felelőtlen “csak azért is kint várom meg apát” hozzáállás, acsargó reakciók) akár tizenkét éves is lehetett volna, és semmi jel nem utalt arra, hogy ennél a képzeletemben tákolt támpontnál több, vagy kevesebb. Killian esetében ez annyira nem zavart, mert belőle nagyon picit kaptunk, nem éreztem úgy, hogy sokáig üres térben lebegnék, vagy hogy kifejezetten akarnám tudni a korát. Ridvánál megint csak jól kiküszöbölted a dolgot, mert annyira érzékletesen leírtad a fizikai jellemezőit, hogy volt kit látnom magam előtt, és mindegy is már, hogy a teste 60 éves és a lelke 160, vagy fordítva, majd kiderül. De Sorel esetében még a külsejébe sem tudtam kapaszkodni, és végig piszkált, hogy mennyi idős lehet ez a lány.

    Ó, és a boszorkányokat én is szeretem. :3

  17. Szűcs László, jót nevettem azon, amit írtál. Szebbé tetted a reggelemet. 🙂

    Kedves Fanni Sacredoss, felvéstem a felvetésed, a regény javításakor figyelembe is veszem. 😉
    Nekem annyira egyértelmű volt Sorel kora, hogy ezt tényleg elfelejtettem megosztani az olvasókkal.

    Illetve a kort, helyszínt, stb… is, ahogy Marga említette.

    Még egyszer köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a részletet, és a javaslataitokat is, már most sokat segítettek, hogy mikre kell majd a jövőben odafigyelnem.

  18. Szia!

    Gratulálok a kikerüléshez, elsőnek lenni mindig öröm, de egyben kihívás is. A történeted egy kellemes, langyos fantasy képét lebegtette meg előttem. Kicsit amolyan Csipkerózsika utánérzetem támadt a rózsákkal még az ujjbegy megszúrásával, meg úgy egyáltalán.
    A leírásokkal, a környezet megteremtésével szerintem jól dolgozol, bár néha becsúszott egy-két sablonos kép (pl nekem a kocsmáros, aki a vállára csapja a rongyot, és a pult alól előemelt korsóból tölt, nekem nagyon egy hollywoodi western feeling volt). Szóval magyarázó, leíró részeket, karakterek gondolait jól átadod, gratula.
    Kicsit mégis “langyosnak” tűnt a kezdés, és aludnom kellett rá egyet, hogy meg tudjam fogalmazni, miért. Egy picit úgy éreztem, bátortalanul szólalnak meg a szereplőid, főleg Sorel (akiről egyébként óhatatlanul Stendhal jutott eszembe a Vörös és Feketéjével, de ez nem fontos annyira). Pl. egyszer úgy tűnik, a lány mintha nagyon fiatal lenne, azután hirtelen lecsap egy váratlan “rohadj meg”-gel. Olyan érzésem támadt, mintha keresnéd a szereplők hangját. Ami csak azért furcsa, mert a leírásaid róluk (Ridva pl) szuper, de valahogy amikor megszólalnak, mégsem passzolnak ahhoz a képhez, amit láttatsz róluk. Ez nekem kicsit olyan “elmondtad, de nem mutattad” dolog. Az egyedi hang jó, ha kapásból megjelenik. Sorellel, Ridvával és Wex-szel kapcsolatban éreztem ezt.
    Összességében viszont jó lenne tudni, merre tart a történet, mert meglebegtettél itt néhány dolgot (Rózsavár, egy könyv, Sorel mágiája), ami igencsak felcsigázta az érdeklődésem.
    Szóval hajrá, hajrá! Sok sikert a pályázaton!

  19. Szia!
    Gratulálok a kikerüléshez. Érdekes a történetépítés, ahogy elhullajtasz helyeként pár csepp információt, amiből később kinő egy-egy szál, mint magból a növény. Kifejezetten jónak találom a lassításokat, ahogy egy-egy kép megragad egy pillanatot, mint amikor Killian iszik.
    A céltalan múlt-jelen váltások és néhány megfogalmazás azt sugallja, hogy nem volt elég időd újraolvasni, de ez nem von le az ízelítőnek kitett részlet erejéből.

  20. Szia!
    Gratulálok a kikerüléshez, nagyon izgalmas lehet elsőként megjelenni.
    Ahogy már előttem sokan – vagy lehet mindenki – írta, a hangulatfestésed, a leírásaid nagyon egyediek, az ember elgondolkozik, hogyan juthatnak ilyen képek valakinek eszébe. Ezzel ellentétben egyet kell értenem RAN-nal, a karakterleírások annyira tökéletesre és szemléletesre sikerültek, hogy ahhoz képest a párbeszédekben és gondolatokban megszemélyesített karakterek eltörpülnek, sőt, néha elütnek.
    Igazat megvallva nekem már az első megnyilvánulásától kezdve túlontúl gyerekes karakternek tűnik Sorel. Persze lehet, hogy a későbbiekben ez kellhet a karakterfejlődéshez, viszont most megfoghatatlan a kora: úgy viselkedik, mint egy 12 éves, de gyanítom, hogy ettől sokkal idősebb valójában. Nem értem, miért nem tetszik a többieknek Killian karaktere, én sokkal inkább követtem volna tovább az ő szálát, érdekes, szimpatikus karakter így elsőre 😀
    A jelen idős E/3, ahogy előttem valaki nagyon jól fogalmazott, engem is mindig “kidobált” a szövegből. Amennyire a leírásaid, az apróságokra gyönyörűen kitérő ábrázolásod bevonzott, annyira zavart meg a jelen idő. Nem hiszem, hogy így végig lekötne egy könyv.
    Azt sem teljesen tudom megmondani, hogy milyen korosztálynak szántad az írást. Voltak olyan mesterien elrejtett információmorzsák, amik felkeltették az érdeklődésemet, ugyanakkor az igencsak sablonos részek (boszorkány az erdő mélyén, fiúsan viselkedő, makacs előkelő lány stb.) miatt nem biztos, hogy annyira megfogna, hogy meg is vegyem a könyvet. Persze lehet, hogy egy hatalmas csavarral izgalmas történet kerekedik belőle 😀 Valaki írta előtte, hogy mennyire tetszett neki, hogy egy sima megfázás vetette ágynak az apukát, nem pl egy támadás. Én pont fordítva gondolom, a támadás nekem sokkal érdekesebb szál lett volna, ez a megfázás kicsit olyan hihetetlen 😀
    Összegezve, nagyon gratulálok, gördülékeny, szép írás, a karakterek és a világ nekem eddig nem elég egyedi, de mindenképpen várom a következő részt 😀
    Sok sikert!

  21. Kár, hogy ilyen idegesítő az elbeszélés módja. Jelen idő E/3-ban, miközben a történet egyértelműen nem a jelenben, de nem is a múltban, talán valami fantasyvilágban játszódik. A Roland és a Sorel először francia sztorinak tűnt, de utána isteneket emlegetnek, és jön a Lord, meg Bruno is van, meg Killian, szóval nyilván nem történelmi. Biztos lesz, akinek bejön ez az elbeszélési technika, nálam viszont szétütötte az egészet. Olyan, mintha egy drámát olvasnék, amiben az író túlzásba vitte az utasításokat. Talán az lehetett a cél, hogy az olvasót bevonja a történetbe, azt az érzetet keltve, hogy ott van. Csakhogy akkor most kicsoda az olvasó? Névtelen szemlélő? Rendező? Fél oldal után nem tudtam az eseményekre koncentrálni, pedig érdekelt volna. Lehet kakaó a sztoriban, de szerintem egy múlt idővel vagy ha már jelen, akkor egy E/1-gyel több olvasót lehetne megnyerni, és egyszerűbb is lenne az egész.
    Szerintem a túlírtság érzését is ez okozza, mert egyébként nem érzem túlzónak a leírásokat.

  22. Nem is tudom, amikor azt olvastam, hogy Sorel apja megfázás miatt esett ágynak, arra gondoltam, hogy ezt nem fogom így elsőre elhinni az írónak, már csak azért se, mert amíg az orvos felmérte Lord Avery állapotát, Sorelnek az ajtó előtt kell várnia… Még a “megfázás” mögött is simán lehet valami csavar, pláne, ha Sorel anyukája anno lepaktált egy boszorkánnyal ki tudja, milyen áron, vagy esetleg mérgezés is lehetne ilyen-olyan, egyelőre fel nem fedett okokból.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük