Kovács Henrietta: Auróra

1.     fejezet

Minden udvaron – legyen az akármilyen kicsi – van egy hely, ahol, ha az ember tágra nyitja a szemét és jól körülnéz, hirtelen meglátja azokat a dolgokat, amelyeket máskor észre sem akar venni – holott a világ semmit sem takar el azok elől, akik igazán figyelnek.

Pontosan ilyen helyen állt egy régi, kopott pad az egyik külvárosi nevelőintézet hatalmas udvarán. Nem volt különösen szép darab, korhadó falábai itt-ott egészen megrepedeztek és a támlája is ingott, ám a gyerekek egyöntetű tiltakozásba kezdtek, ha szóba került az elmozdítása. Talán azért, mert közvetlenül az erdő mellett állt, márpedig kevés izgalmasabb dolog volt, mint a fák között bujkálni a nevelők elől. Tulajdonképpen az ülőke éppen határra esett, ugyanis az erdő már nem tartozott az intézet tulajdonába, még akkor sem, ha csak egy jelentéktelen, alacsony kerítés választotta el a birtoktól.

A pad ezen a hajnalon nem volt üres, pedig az esős nyári éjszaka alaposan lehűtötte a levegőt. Egy vékony, tizenkét év körüli lány ücsörgött egymagában, tekintetével olykor az intézetet, olykor a mögötte lévő göcsörtös fákat lesve. A hideg csípte a bőrét, ezért gyorsan összébb húzta magán a takaróját, aztán kénytelen volt mégis kidugni a kezét a melegből, hogy lesimítsa kusza, barna fürtjeit. Egészen különös haja volt: ott, ahol rásütöttek a napsugarak, aranyban ragyogtak a tincsek.

Auróra szerette ezeket a csöndes, korai órákat: talán a neve miatt, ami hajnalhasadást jelentett, vagy azért, mert rá is egy ugyanilyen virradaton találtak rugdalózó újszülöttként az egyik városi kórház ajtajában. Arra sosem derült fény, hogy az anyja vagy egy véletlenül rábukkanó idegen hagyta-e ott, hiszen az intézetben nem firtatták a származását. Megszokott dolog volt már, hogy a nem kívánt gyerekeket leteszik valahol, aztán a sorsra bízzák az életben maradásukat.

Most, ahogy a hideg szellő új erőre kapott, Auróra megpróbált még jobban elbújni a takaró alatt. Legalább negyedórája kuporgott már a padon, hogy még utoljára az emlékezetébe vésse, milyen egy napkelte az intézetben.

– Azért vagyok itt, hogy elbúcsúzzak – szólalt meg fennhangon, mintha arra várna, hogy valaki válaszoljon az erdő mélyéről, de csak a néma csend felelt. Auróra félig hamis mosolyra húzta a száját. – Bell és a szülei ma jönnek értem, hogy magukhoz vegyenek, szóval egy ideig nem láthatjuk egymást. Még nem adtam oda az ajándékod, és sajnálnám, ha úgy kellene velük mennem, hogy el sem köszönhettem tőled. Jól van – mondta végül csüggedten -, nem kell előjönnöd, majd leteszem valahova a csomagot, hogy később megnézhesd.

Először talán úgy tűnhetett volna, hogy senki nem hallja Auróra szavait és senki sem látja, ahogy egy sárga folyadékkal teli üveget rak a pad lába mellé, ám a fák között mocorgás villant, mintha tényleg járna ott valaki. Egy pillanat volt csupán, szinte ahhoz is kevés, hogy Auróra észrevegye a levelek libbenését, mégis érezte a rá szegeződő figyelmet.

– Egyre ritkábban látogatsz meg – folytatta, direkt nem nézve az erdőre -, pedig én majdnem mindennap itt vagyok. A nevelők azt mondták, hogy csak képzelődök rólad, mégis állandóan eljövök hozzád, úgyhogy lehetnél egy kicsit hálásabb, Hárs, és megmutatkozhatnál, ha más nem, a barátságunk kedvéért.

Aurórának nem kellett tovább várnia, az egyik tölgyfa mellett egy magas alak tűnt fel: hogy honnan jött és hogyan, azt lehetetlen lett volna megállapítani, a körvonalai ugyanis teljesen belevesztek az erdőbe. Csak amikor előrelépett, hogy leüljön az egyik kivágott rönkre, akkor vált láthatóvá Hárs: az arca, a nyaka, a karja, tetőtől talpig minden tagja a sötétzöld és a barna elkülöníthetetlen színeiben játszott; a ruhája mintha kusza indák szövevénye lett volna, egészen a válláig tekeredett, levél-haja a tarkójára tapadt. Auróra felpattant és a közeledő alak felé szaladt, aztán bizonytalanul megtorpant előtte. Nem tudta, hogy az egyébként távolságtartó Hárs hogyan reagálna a kitörésére, ezért inkább megvárta, amíg leült, aztán egyszerűen a kezébe nyomta az ajándékba hozott üveget. A sárga lé hangosan loccsant egyet az áttetsző kulacsban.

– Még nagyon korán van – mondta Hárs, és hangja úgy szállt a levegőben, mint amikor a levelek susognak a lombok között. – Tényleg búcsúzkodni jöttél?

– Hiszen tudtuk, hogy ez lesz itt az utolsó napom – felelte Auróra. A legeslegutolsó. Egyszerre repesett a szíve és támadt kedve sírni, ha arra gondolt, hogy mától fogva minden megváltozik körülötte. – Eddig odáztam az elköszönést, de mire legközelebb jövök, talán már meg is feledkezel arról, hogy léteztem.

– Tudod jól, hogy én sosem felejtek. Minden, ami valaha történt velünk, itt van a fejemben.

– Akkor még száz év múlva is emlékezned kell rám. Mondd, egyszer mesélni fogsz rólam valakinek, ugyanúgy, ahogy nekem meséltél azokról, akik valaha ismertek téged?

Hárs némán bólintott. Auróra már megszokta, hogy a fa-lény csak ritkán szólal meg, és akkor sem mond sokat, de biztos volt benne, hogyha órák hosszat ülnének így ketten a hallgatásba mélyedve, akkor sem unnák meg egymást. Hárs több volt, mint egy barát – ő volt az erdőt körüllengő varázslat és rejtély megtestesítője. Néha még különösebbnek tűnt, mint a mindenhonnan felbukkanó szilfek, habár őket – a levegő áttetsző, könnyű szellemeit – bárki észrevehette. Néha, mikor Hárs beszédes kedvében volt, mesélt neki az erdő mélyén lakó lényekről is, amelyeket még Auróra sem látott, nemhogy az intézet többi lakója. Csupán arról nem esett szó soha, hogy ő maga honnan jött, Auróra pedig nem kérdezősködött a dologról. Senki nem szereti a kéretlen kíváncsiskodást, ezt legalább megtanították a nevelők.

– Ez micsoda? – kérdezte Hárs, megrázva a kezébe nyomott üveget.

– Valami, ami az én titkom marad. Három napra a földbe temettem, aztán pára felett gőzöltem, és két éjszakán át a holdfényben fürösztöttem. Egy könyvben olvastam, hogy így kell elkészíteni.

– Mire használjam fel?

– Azt még én sem tudom – vonta meg a vállát Auróra -, talán begyógyíthatod vele az állatok vagy az erdőben lakó lények sebeit. Egyébként, ha a helyedben lennék, búcsúzóul elmesélnék még egyet s más róluk, itt már úgysem keverhetem bajba magam.

– De nem vagy az én helyemben, és tényleg nem kellene ennyit foglalkozod az erdővel. Mostanában feltűnt néhány dögevő madár a környéken, szerintem megijednél tőlük. Ezt azért köszönöm – lögybölte meg az üveget -, majd kitalálom, hogy mire használhatnám.

Hárs egy ideig még vizsgálgatta a darabos folyadékot, de mihelyst észrevette, hogy Auróra az ajkait harapdálva mered rá, félretette az ajándékot. – Te szomorú vagy.

– Nem igaz – emelte fel tiltakozóan a hangját Auróra, ahogy Hárs rátapintott a lényegre. – Legalábbis nem kellene annak lennem.

– Mégsem tűnsz olyan vidámnak, mint máskor.

– Pedig az vagyok, tényleg. Hálátlannak érezném magam, ha nem örülnék az örökbefogadásomnak vagy nem próbálnék meg boldog lenni. Tudod, nagyon szeretem Lídia nénit és Teodór bácsit, Bellt pedig mindenkinél jobban, de… – Auróra elhallgatott és anélkül, hogy befejezte volna a mondatot, várta, hogy Hárs mondjon valami bíztatót, ha mást nem, legalább annyit, hogy az idő majd segít, hiába volt ez a világ legostobább közhelye. Hárs azonban hallgatott, mint mindig, egyedül hagyva Aurórát azokkal a gondolatokkal, amelyeket senkinek sem árult el. Még Bellnek sem, márpedig ez tényleg nagy szó volt, mert neki még a legnagyobb titkait is elmesélte.

Auróra igazából arra vágyott, hogy ne dúljon többé a lelkében a vihar, ami akkor tört ki, mikor Lídia néni felajánlotta, hogy magukhoz veszik. Nyomban rávágta az igent, mert rettentően vágyott arra, hogy legyen végre egy családja, pedig a szíve mélyén rajongott az intézetért is. Azt, amit más sivárnak és unalmasnak vélt, ő kiszínezte a képzeletével, és a biztos tudat, hogy mindenki ugyanígy érez körülötte, teljesen a hatalmába kerítette. Nem volt ebben semmi hihetetlen; egyszerűen megőrizte az élet első éveinek csodáját és az emberekbe vetett megingathatatlan bizalmat. Szerette, ha minden percben volt mellette valaki, csak olykor már nem tudta eldönteni, hogy Bellékkel élne-e szívesebben vagy továbbra is az intézetben.

– Mi bánt téged ennyire, Auróra?  – kérdezte Hárs.

A lány dacosan felszegte a fejét, pedig egyre jobban félt attól, hogy még maga előtt sem tagadhatja le örökké a gondjait. Próbált megfeledkezni róluk egy ideig, de sosem tudta messzire űzni őket.

– A mamám és a papám miatt van – sóhajtotta végül. – Elhagytak, nem kellettem nekik, ezért sosem szabadna rájuk gondolnom, meg sem érdemlik, mégis mindig az eszembe jutnak. Az pedig nem megy olyan könnyen, hogy Lídia nénit és Teodór bácsit az igazi szüleimnek tekintsem. Igazán próbálom elhitetni magammal, hogy ők azok, de néha azt kívánom, bárcsak hamarabb eljöttek volna értem, és ne is emlékeznék rá, hogy másoknak kéne szeretnie engem.

Hárs előrenyújtotta a bal kezét; hosszú, zöld ujjai közül fakuló levelek peregtek a földre, és mire leértek, apró kavicsokká váltak. Olyan pontosan hullottak egymás mellé, hogy Auróra azt hitte, nem is maguktól esnek a földre, hanem Hárs irányítja őket. Mindketten leguggoltak, hogy a markukba vegyenek néhányat.

– Mit mutatnak a jelek? – érdeklődött Auróra a tenyerében lévő szürke köveket vizsgálva. Ő ugyan soha semmit nem látott bennük, Hárs mindig eltökélten bizonygatta, hogy azok a jelek igenis ott vannak a szeme előtt.

– Azt, hogy nem kell tartanod az új családodtól és az emberektől, akikkel élni fogsz.

– Én nem tartok tőlük, csak régen nem voltak itt, hogy megvigasztaljanak. Sokszor meséket szőttem arról, hogy egy nap betoppannak az igazi szüleim, akik bevallják, hogy csupán azért hagytak el, mert nem volt más választásuk. Ha egy nap tényleg eljönnek, már nem fognak itt találni. Akkor mit csinálok?

Hárs elnevette magát, aztán látva, hogy Auróra semmi vicceset nem talál a dologban, ismét megkomolyodott.

– Feltétlenül szólok neked, ha érted jönnének az igazi szüleid. Ígérem.

– Akkor talán nem lesz baj – jelentette ki Auróra, és Hárs szavaitól úgy éreztem, mintha elfújnák a szívére nehezedő súlyt. Nem akart tovább félni, megragadta hát az összes bíztatást, amit csak tudott.

– Várj – szólalt meg kissé aggodalmas hangon Hárs, amikor Auróra felállt, hogy szedelőzködni kezdjen –, még nem mondtam el mindent. Tudnod kell, hogy a jelek mást is mutattak, és nagyon nehéz dolgod lesz, miután elmentél innen.

– Mégsem lesz minden rendben?

– Sejtelmem sincs, hogy mi fog történni veled. A sötétség egyre terjed, a Királynő hatalma pedig gyengül, és már nem sokáig tudja fenntartani a világ egyensúlyát.

– Tessék? – ráncolta össze a homlokát Auróra, ahogy meghallotta a régi szavakat. A sötétség, a Királynő, még a jelek is olyan dolgok voltak, amelyek Hárs titkai közé tartoztak. Olykor megemlítette őket, és a meséi néha egészen valóságosnak tűntek, de homály fedte minden részletüket.

– Nagyon kevesen vannak, akik képesek látni bennünket – folytatta Hárs. – Ahogy az emberiség fejlődik, egyre többen és többen fedezik fel, hogy létezünk, de még így sincsenek elegen azok, akik akarnak is tudni rólunk. Most pedig valami közeleg, és nem tudlak többé megóvni, ha nem vagy a közelemben.

– Nem értelek, Hárs.

– Még én sem látom át teljesen a helyzetet, úgyhogy azt kérem, vigyázz magadra. Néha túl naiv vagy, és el sem tudod képzelni, hogy nem mindenki olyan, mint te. Csak figyelj oda, megértetted?

– Igyekszem, ha ettől nyugodt leszel – biccentett Auróra, bár még mindig nem értette, hogy Hárs hova akar kilyukadni.  Eddig sem kellett megvédeni őt, és nem hitte, hogy több óvatosságra lenne szüksége, csak mert képes látni bizonyos dolgokat – már megtanulta a szabályokat.

Miközben Auróra belerúgott az egyik kis kavicsba, váratlan kiáltás hangzott fel az intézet felől, ami megtörte kettejük különös hangulatát.

– Elza keres téged – ismerte fel a hangot Hárs, és gyorsan hátrébb húzódott a fák takarásába. – Mielőtt elbúcsúznék, én is adok neked egy ajándékot. – Felkapott három követ, és Auróra felé nyújtotta őket; most először a lány is felfedezte rajtuk a jeleket. Az egyiken egy sima vonal húzódott, a másikon egy hullámos, a harmadikra pedig egy kört vésett valami láthatatlan kéz. Hárs egyenként rájuk mutatott: – Ha kérdésed lenne és bizonytalan vagy, húzz ki egyet közülük: ez jelenti az igent, ez a nemet és az utolsó azt mutatja, hogy még én se tudok neked válaszolni.

Auróra utoljára még oda akart simulni a fa-lényhez, érezni a kérges ölelést, a forgácsos vállakat, de Elza már a domb aljához ért. – Nem maradhatok tovább – közölte Hárs, majd lassan hátrálni kezdett. – Viszlát, Auróra! – Azzal ugyanolyan észrevétlenül és halkan, ahogy jött, eltűnt a fák között. Lépte nyomán számtalan apró, vékony testű, áttetsző szárnyú szilf röppent fel a földről, mintha ők is elköszöntek volna.

Auróra sóvárogva bámulta az elcsendesült erdőt; próbálta az eszébe vésni, hogy a búcsú nem örökre szól. Felvette a fűre esett takarót, összehajtogatta és leszaladt a dombról Elza elé. Gyereknek lenni néha nagyon-nagyon könnyű volt: az ember tizenkét évesen nem tud sokáig boldogtalan maradni, ezért Auróra, mihelyst elrendezte magában, hogy hamarosan visszatérhet az intézetbe, ismét jókedvű lett.

Elzával félúton találkoztak össze, ott, ahol már világosan látszott, hogy miféle helyen éltek. Az udvar egyik oldalán kerti játékok, néhány libikóka és egy magas hinta állt, a másik oldalon egy üres pálya; reggeli előtt senki sem tartózkodott odakint.

Elza, akinek az arca kipirult a futástól és örökösen kócos, szőke haja félig kibomlott a fonatból, majdnem ugyanakkor került az intézetbe, mint Auróra. Vannak gyerekek, akiket a rengeteg várakozó szülő ellenére sosem fogadnak örökbe valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag. Ilyenek voltak ők ketten is; a valódi árvák, akik helyett mindig találtak szebbet vagy jobbat, és akik pont lekéstek a listáról, mintha értelme lenne aszerint csoportosítani a gyerekeket, hogy mennyire felelnek meg egy-egy család számára.

– Érted küldtek el – zihálta Elza a két térdére támaszkodva. – Lídia néniék már megérkeztek, és csak rád várnak.

– Ugye Bell is itt van?

– Hogyne lenne – lelkendezett Elza némi féltékenységgel a hangjában. – Ha sejtenéd, hogy mennyire irigyellek téged! Ezentúl saját szobád lesz, saját dolgaid és nem a nevelők akarnak majd mindenáron rávenni téged a saját ötleteikre. Jobb is, hogy nem foglalkoztál azzal, amit a többiek mondtak.

A legtöbb gyerek, akikről szintén elfelejtkeztek a szüleik, néha azzal ugratták Aurórát, hogy ő is olyan furcsa lesz, mint a jövendőbeli családja. Bökte a csőrét ez az igazságtalanság, mert szerinte semmi különös nem volt bennük. Igen, Teodór bácsi időnként zavarba ejtő dolgokat mondott, amelyekre mit sem tudtak volna felelni, Lídia néni még nevetett is rajta, és Bell sem foglalkozott azzal, hogy mások mit gondolnak róla – de ennyi volt csupán minden különcségük. Így, miközben Elza sorolta az új kilátásokat, az izgalma átragadt Aurórára is, teljesen elfeledtetve vele, hogy pár perccel korábban még mennyire aggódott az örökbefogadása miatt. Végül is, jegyezte meg magában, nem olyan rossz, ha az embert szeretik.

Csendben indultak vissza az intézet épülete felé, aztán Elza pár méter után megtorpant: – Mi lesz, ha betoppan az igazi mamád? Áruljam el neki az új címedet?

Auróra hitetlenkedve rázta meg a fejét: hogyan lehetséges, hogy Elza mindig kitalálja a gondolatait? Bár, nem lehetett nehéz rájönni arra, hogy az utolsó napokon ezen fog rágódni, hiszn az intézetben lakó gyerekek közös titkaihoz tartoztak a sosem ismert szüleik. Ábrándoztak és képzelődtek róluk, mintha bármikor értük jöhetnének, hogy hazavigyék őket, és senki nem akarta beismerni, hogy ez sosem fog megtörténni. Elza egyszer azt mondta, ha mégis megjelennének, könnyen fel lehetne ismerni őket, mert olyanok, mint a „csillagok az éjben”. Túl szépek voltak azok a képzeletbeli apák és anyák ahhoz, hogy el lehessen dobni a róluk szőtt illúziókat.

– Csak annyit kérek cserébe, hogy ha véletlenül rátalálsz az én szüleimre, szólj nekik rólam.

– Mégis honnan ismerném fel őket? – értetlenkedett Auróra. – Nem kérdezhetek meg mindenkit, aki csak egy kicsit is hasonlít rád, hogy nincs-e véletlenül egy lánya a nevelőintézetben.

– Akkor én sem szólok majd a tieidnek! – fonta keresztbe a karjait Elza, de valójában nem haragudott. Sosem tartott sokáig a sértődöttsége, ha néhanapján rosszul esett neki egy-egy szó, megorrolt egy kicsit, aztán fél perccel később megfeledkezett az egészről. – Biztosan meglátogatsz majd engem?

– Hiszen mondtam, hogy nagyon sokszor. Itt élek majd a városban, egészen közel az intézethez, úgyhogy te is eljöhetsz hozzánk, ha van hozzá kedved. Lídia néni valószínűleg ki tudja csikarni az engedélyt a nevelőktől.

– Nem is tudom, hogy mihez fogok kezdeni nélküled – vallotta be lehajtott fejjel Elza -, most azt akarom, hogy ne menj el. Nem mintha nem örülnék, de kihez fogok szólni ezek után, ha baj van? – Elza ajkai lassan lefelé biggyedtek, aztán még mielőtt elöntötték volna a szemét a könnyek, kihúzta magát. – Hagyd, csak butaságokat beszélek már megint, pedig nem akarom elrontani az boldogságod. De igazán örökbe fogadhattak volna engem is…

– Az tényleg nagyszerű lenne – csillant fel Auróra szeme, még ha csak egy kósza ötlet volt is csupán, amit Elza ajánlott. – Meg fogom kérdezni Teodór bácsit erről, mert olyan nagy az a ház, hogy kétszer ennyien elférnék benne.

– Talán mégsem kellene – gondolta meg magát Elza hirtelen -, nehogy azt higgyék, hogy rájuk akarom erőltetni magam. Már csak néhány év, aztán teljesen szabad leszek és oda megyek, ahova akarok, azzal akivel akarok – nem kell majd másoknak könyörögnöm, hogy legyen egy családom.

– Nem baj, még igent is mondhatnak. Ha nem most, akkor egy kicsit később.

Már az intézetnél jártak; egy verekedő fiúcsapat haladt el mellettük, azon versenyezve, hogy melyikük ér el hamarabb a reggeliző teremig. Auróra és Elza arrébb húzódtak, hogy helyet adjanak nekik, ám amint a fiúk eltűntek az egyik ajtó mögött, megint ketten maradtak az előtérben, velük a csend, ami minden búcsúzást beárnyékol. Lázasan keresték a szavakat, hogy elárulják, hogy mennyire fognak hiányozni egymásnak, de végül csak gyorsan megölelték egymást – ez volt a legjobb módja az elválásnak.

– Látogass meg minél hamarabb – nyögte ki végül Elza, majd sarkon fordult és elsietett a fiúk után. Auróra egy ideig még követte tekintetével a távolodó lányt, aztán megfordult, és éppen ellenkező irányba, a nappali felé indult. Pontosabban az új élete felé, ahogy Elza mondta neki, ahol már semmi nem lesz olyan, mint régen.

A zsebeiben megérezte a kövek egymáshoz csapódó súlyát, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megmarkolta az egyiket. – Boldog leszek? – kérdezte fennhangon, miközben kihúzta az érdes kavicsot, körrel a tetején. A kör azt jelenti, hogy Hárs nem tudott volna válaszolni neki. Elégedetlenül dugta vissza a zsebébe a követ, aztán legyintve egyet az esetre, és futni kezdett. De míg odaért a nappaliig, mindvégig azon töprengett, vajon a világ egyensúlyának köze van-e a boldogságához.

 

 

 

 

2. fejezet

 

 

Auróra olyan csendesen nyitott be az intézet nappalijába, hogy az odabent beszélgető felnőttek először észre sem vették. Az ajtónyíláson keresztül leselkedve látta, hogy leendő szülei egy bordó pamlagon ülnek és egymás kezét szorongatva, feszülten figyelnek a nevelőnő szavaira. Időnként hümmögtek egyet, összenéztek, aztán megint hümmögtek, már-már egyszerre. Auróra szerint sokkal inkább tűntek testvéreknek, semmint házaspárnak, mert nemcsak a mozdulataikat és a mondanivalójukat hangolták össze, de még az arcuk is ugyanolyan szív alakú volt, a hajuk pedig hasonló világosbarna színben játszott. Csupán a tekintetük, az volt annyira más, mintha két külön Földön élnének, de akárhogy is: ők összetartoztak. Mint egy kétszemélyes család, ami hajlandó bárkit befogadni, ha elesettnek látja.

Bell, aki háttal állt a beszélgetőknek, és az ablakon keresztül az udvart fürkészte, kicsit sem hasonlított rájuk: magas volt, fekete hajú és tündérszerű; tulajdonképpen olyan, mint a legtöbb gondtalan, fiatal lány. Sokat nevetett és mindenkivel egyformán kedves volt, nem törődött azzal, ha valaki epésen vagy megvetően szólt hozzá, csak azért is mosolygott tovább. Auróra rajongott érte, teljes odaadással a nővérének tekintette, szinte attól a naptól kezdve, hogy először találkoztak.

Persze, az már régen volt, talán négy-öt év is eltelt azóta, hogy Lídia néni lett az intézet kapcsolattartója, végül a mindenese. Eleinte egyedül jött, hogy megnézze magának a gyerekeket, kisilabizálja, hogyan tudna minél hamarabb családot keríteni nekik, vagy legalább néhány pártfogót, akik támogatják az intézményt. Akkoriban még senki nem merte volna rá azt mondani, hogy furcsa, és Auróra soha nem is gondolta ezt róla, még Teodór bácsiról sem, aki annyira szerette ugratni a gyerekeket. Lídia néni időnként elhozta magával Bellt, vagy ha késő délutánig kellett az intézetben ücsörögnie, a lány jött el az iskola után, hogy megvárja. Ilyenkor gyakran leült velük a dombon lévő padhoz, és mesélt arról, milyen az élet „odakint”, ahogy az árvák emlegették a hétköznapi városi életet.

Az is nyílt titok lett, hogy Teodór bácsiék még kiskorában fogadták örökbe Bellt, ráadásul éppen ebből az árvaházból. Talán ezért vonzódott hozzá annyira Auróra is, vagy azért, mert amikor némi mérlegelés után mesélt neki Hársról, Bell nem kacagta ki gúnyosan, nem torkolta le azzal, hogy ki kellene nőnie a mesékből, épp ellenkezőleg: hitt neki. Ez valóságos csodának tűnt, mert Auróra jóformán mindenben hitt, amiről valaha is hallott. Sosem értette, miért sóhajtoznak mások, mintha bűn lenne azt állítani, hogy az erdőben igenis léteznek varázslatos teremtmények.

Idővel egyre közelebb kerültek egymáshoz Bellel, ráadásul Lídia néni és Teodór bácsi is elhalmozták őt a szeretetük milliónyi apró jelével. Auróra kezdte úgy érezni, hogy ha nincsenek vele, akkor hiányzik valami az életéből. Talán csak egy ölelés, esetleg a tudat, hogy kell valakinek – míg egyszer azon nem kapta magát, hogy örökbe fogadták. Akkor megrémült egy kicsit.

A változásoktól azonban nem szabad félni, ismételgette magában, miközben a nappali ajtaját szélesre tárva belépett a nappaliba és felkiáltott:

– Megérkeztem!

Mindenki egyszerre nézett rá, még Bell is visszafordult az ablaktól, hogy rávigyorogjon. Lídia néni odaszökkent mellé és nyomott egy csókot a feje búbjára, Teodór bácsi pedig bölcs nyugalommal csóválta a fejét.

– Már a szívbajt hoztad ránk, hogy megszöktél és új gyerek után kell néznünk – jegyezte meg.

– Teodór bácsi, hiszen tudod, hogy angyal vagyok, és sosem tennék ilyet.

Nem szólította őt papának, ahogy az intézeti gyerekek nevezték a sosem látott apjukat; az első, amiről biztosították az örökbefogadás előtt, az volt, hogy nem akarják erre kényszeríteni. Ha úgy érzi, hogy itt az ideje, nevezheti őket akár a tulajdon édesanyjának és édesapjának is, de addig bármi más megfelel; ha a Teodór bácsit és Lídia nénit szokta meg, akkor maradhat az is. Talán majd egyszer, ha annyira beleszokott már az új otthonába, hogy képes kiverni a fejéből képzeletbeli szülei képét. Az idő állítólag mindenre vigasz és mindenre gyógyír.

Bell közelebb lépett, és vidáman lehajolt hozzá.

– Remélem tényleg nem baj, hogy ilyen korán jöttünk, csak azt akartuk, hogy az egész napot velünk töltsd. Ez más lesz, mint a többi.

– Már úgyis régen felkeltem.

– Igen, felmentem a szobádba, hogy megijesszelek, de senkit nem találtam az ágyadban.

– Sétáltam egyet odakint.

– De biztosan nem reggeliztél még – állapította meg Lídia néni, a falon csüggő órára nézve. Fél nyolc volt, és ha Auróra a többiekkel akart volna enni, kilencig itt kellett volna rostokolnia. Csakhogy esze ágában sem volt megvárni, hogy a mutatók elvánszorogjanak addig, ezt már korábban megbeszélték a nevelőnővel. Tegnap mindenki elköszönt tőle, és nem akarta tovább húzni a búcsúzkodást.

– Nem vagyok éhes – felelte végül, és tulajdonképpen tényleg nem volt az. Az izgalom elvette az étvágyát, mint mindig a nagy utazások előtt, bár ez az út inkább időre tűnt hosszúnak, semmint távolságra. Teodór bácsi felvett néhány papírt az asztalról, aztán két krákogás között ránézett:

– Nem akarsz még egyszer köszönni Elzának?

– Most találkoztam vele odafent a dombon, ő szólt, hogy itt vagytok. Nem ti küldtétek elém?

– Én voltam az, papa – magyarázta Bell.

Teodór bácsi megvonta a vállait, aztán eltette a táskájába a kezében szorongatott papírköteget. – Ezek szerint minden formasággal végeztünk. Akár indulhatnánk is, nem gondolod, Auróra?

A nevelőnő, aki eddig tapintatosan félrehúzódott, most köhintett néhányat, hogy őt is észrevegyék.

– Valóban minden kész a távozásra – szólalt meg kimért hangon. – A papírokra ügyeljenek, és mondanám, hogy tartsuk továbbra is a kapcsolatot, de nincs szükség külön kérésre, elvégre Lídia olyan gyakran jár ide, hogy bármi felmerül, azonnal meg tudjuk beszélni. – Amikor letérdelt Auróra mellé, hogy megigazítsa a gallérját, kissé ellágyult az arca. – Látod, csak sikerült! Olyan remek szülőket kaptál, amilyet más nem is kívánhat magának, úgyhogy remélem, semmit nem felejtesz el abból, amit megbeszéltünk. Légy jó lányuk, ha már vállalták a feladatot, hogy felnevelnek téged. Ne okozz nekik csalódást, és főleg hagyd abba a képzelgéseidet, még mielőtt az őrületbe kergetnéd őket az ötleteiddel.

– Értettem – suttogta Auróra, zavartan nehezedve egyik lábáról a másikra. Bosszantotta már, hogy a nevelők minduntalan figyelmeztetik arra, milyennek kellene lennie, úgyhogy egészen megkönnyebbült, amikor Lídia néni elindult végre az ajtó felé.

– A szobámban van még a csomagom – csapott aztán a homlokára, ahogy eszébe jutott az éjszaka hordott pizsamája, fogkeféje, és az ajándékok, amelyeket a többiektől kapott előző este. – Le kell hoznom.

– Akkor menj, itt megvárunk – felelte Teodór bácsi, és nem is kellett kétszer mondania, Auróra kifutott az ajtón, fel a lépcsőn, egyenesen a szobájáig, még egyszer utoljára arra összpontosítva, hogy amíg ma ki nem lép az ajtón, addig ennek a háznak a lakója, és ha visszajön, minden úgy fogadja majd, mint ezen a reggelen. Az ágya ugyanabban a sarokban áll majd ahol eddig – még ha más is alszik rajta -, a csempék nem lesznek egy szemernyivel sem kopottabbak, a függönyöket sem cserélik le.

Ezzel a megnyugtató gondolattal hajolt le az ágyon heverő bőröndért. Valami hirtelen megcsillant; egy apró tasak volt az, gondosan összehajtogatva a takarón, mellette fehér kártya, azon pedig egy kacifántosan lefirkantott üzenet: „Elzától, sok szeretettel”. Auróra elmosolyodott, ám amint megpillantotta a tasakból kihulló köveket, elkerekedett a szeme a meglepetéstől. Épp olyanok voltak, mint amilyeneket ő kapott ma Hárstól, csupán jeleket nem látott rajtuk: sem hullámokat, sem köröket. Értetlenül ereszkedett le az ágyra, egyre csak a tenyerében lapuló kődarabokat bámulva. A környéken egyáltalán nem voltak ehhez hasonló kavicsok, és csak Hárs adhatta őket Elzának. Habár a lény minden gyereket név szerint ismert az intézetből, egyszer sem említette, hogy rajta kívül bárkinek megmutatta volna magát.

 – Idefent vagy még?

Teodór bácsi váratlan kérdésére Auróra ijedten rezzent össze. Nem hallotta a talpak kopogását a lépcsőn, de annyira belemélyedt a töprengésbe, hogy ha tízen loholnak ordítva a folyosón, valószínűleg azt sem veszi észre.

 – Jövök már – mondta a türelmesen várakozó férfinak, aztán anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna a kövekre, bedobta azokat is a bőröndbe. Égett ugyan a kíváncsiságtól, hogy a dolog végére járjon, de már nem volt rá ideje. Lehet, hogy téved, és a barátnője csak véletlenül bukkant rá néhány kőre a pad mellett.

– Teodór bácsi – kezdett bele inkább egy másik fontos kérdésbe -, szerinted Elzát nem fogadhatnátok örökbe? Néha olyan sóvár tekintettel figyel bennünket, hogy nincs szívem itt hagyni.

– Sajnálom, drágám, erre egyelőre nem tudok igent mondani. Nekünk is megvannak a határaink. Viszont akármikor eljöhet hozzánk, ha kedve van, és te is meglátogathatod.

– Lídia néni nem találhatna neki egy másik családot?

– Ez nem így működik, Auróra. A világ összes problémáját nem oldhatjuk meg, akármennyire szeretnénk.

– Igazad lehet – felelte a lány, aztán elhallgatott, mert egyre csak a kövek jártak a fejében. Tulajdonképpen túl nagy figyelmet szentel nekik, könyvelte el magában, pedig semmit nem jelentett néhány poros kavics.

– Auróra – szólalt meg Teodór bácsi, mielőtt kiértek volna az udvarra -, ne vedd a szívedre, amit a nevelőnő mondott. Csak azért, mert elhagyod az intézetet, az álmaidat ne hagyd el. Bell is pont olyan volt, mint te, minden mögött a varázslatot látta, és ez nem vált a kárára.

– Ne aggódj, Teodór bácsi, úgyis mindig ilyen idegesítően vidám maradok.

Mire kiértek a csomaggal, Lídia néni, Bell és a nevelőnő már az intézet nagy, rácsos kapuja előtt ácsorogtak. Auróra hátra ült az autóban, és arcát a hideg üveghez nyomva figyelte az épületet. Igen, kétségkívül hiányozni fog neki minden, amit csak itt kaphatott meg.

Intett még egyet a kapu mellett álló nevelőnőnek, majd az autó elindult, és az intézet hamarosan eltűnt a kanyarban. Az új otthonáig vezető út rövid volt, mert nem kellett átszelni az egész várost, csupán elhajtani a legközelebbi csomópontig, és ott lefordulni a ritkásan lakott, köves utcákra, ahol nagy családi házak sorakoztak, hatalmas hátsó udvarral. Amikor Auróra először járt a leendő otthonában – mert sokszor egész napokra elengedték, hogy megismerkedjen az új környezetével -, alig tudta elhinni, hogy tényleg ráléphet a folyosó szürke hajópadlójára, hozzáérhet a hófehér, könnyű függönyökhöz és senki nem feddte meg, ha sokáig bámulta a komódon díszelgő porcelán pásztorlányokat vagy levett egy értékesnek tűnő könyvet a polcról. A hálószobája kék falára Bell maga festette fel a halványsárga virágokat, Teodór bácsi pedig ragaszkodott ahhoz, hogy Auróra is ott legyen, amikor behúzgálják a bútorokat. Szerette ezt a különleges házat: minden színes volt, lomos és régies, mintha egy múzeumban járt volna.

– Gyere, nézd meg a szobád – húzta maga után Bell, alighogy beléptek az ajtón. – Mama és én tegnap fejeztük be, már csak néhány dolgot kell lehozni a padlásról, ha kedved van a porosodó lámpákhoz és dobozokhoz.

– De a bőrönd…

– Azt papa mindjárt utánunk cipeli! Egyébként semmit nem csomagoltunk még ki, meg akartunk várni téged. Elvégre a te dolgaid, te tudod, hogy mit hova szeretnél tenni.

– Várj egy kicsit, Bell – állt meg Auróra hirtelen a folyosó közepén. Jól ismert, meleg érzés kavargott a szíve körül, nem csak a hála és az öröm, hanem valami több, amit el akart mondani, mielőtt elveszítené az összes bátorságát: – Köszönöm, hogy itt lehetek és minden mást.

– Auróra, nincs mit megköszönnöd – nézett rá vissza Bell a válla fölött -, mert ez így természetes. Az emberek egyszer családokká válnak, és a családokban senki nincs lekötelezve a másiknak, nem igaz?

 

Sosem telt még el hét Auróra életében olyan gyorsan, mint az első, amelyet az új otthonában töltött. Szinte túl hamar beleszokott abba, hogy nem volt kötött napirendje, nem döntötték el, mikor ebédeljen és mikor feküdjön le aludni, senki nem kérte számon rajta, mikor és mit csinált. Lídia néni reggelente megkérdezte, hogy nincs-e kedve elsétálni vele a boltba, vagy segíteni neki az ebéd elkészítésében, Teodór bácsi pedig éppúgy elszalasztotta őt időnként a műszereket tartalmazó táskájáért, ahogy a többieket. Egyetlen percig sem bántak úgy vele, mint egy vendéggel, akinek a széken kell ücsörögnie és udvariasan bólogatnia a feltett kérdésekre, még Bell is leszokott arról, hogy a saját teendőit elhanyagolva folyton Auróra körül sürögjön, és lesse minden kívánságát. Egyszerűen beolvadt a hétköznapok folyásába. Már tökéletesen értette, miért mondta neki egyszer Hárs, hogy az intézet – bármilyen jó is – sosem érhet fel egy családdal.

– Papa csak nem hozta le azokat a lámpaernyőket – jegyezte meg Bell az egyik délelőtt, amikor kettesben voltak otthon. Egész héten emlegették, hogy megkeresik őket, mert épp illett volna Auróra szobájába, de sosem jutottak odáig, hogy tényleg hozzáfogjanak a kutatáshoz. Most viszont semmi más dolguk nem akadt, és mert Auróra még egyszer sem járt a padláson, egészen izgalmas játéknak tűnt a lámpaernyők után kutatni.

A padlásra vezető lépcső a kettejük szobája között nyílt, mint egy alig észrevehető járat a falban. Tulajdonképpen, gondolta Auróra miközben Bell nyomában araszolt, ha a lépcső alatt vágnának egy lyukat, akár egy titkos ajtót is elrejthetnének. Lehet, hogy teljesen felesleges, de száz év múlva igencsak meglepődnének a lakók, ha véletlenül rábukkannának.

– Vigyázz, mert kissé meredek a lépcső – figyelmeztette Bell, aztán széles vigyor ült ki az arcára: – Papa egyszer akkorát esett, hogy majdnem befalaztatta az egészet.

Azért szerencsésen áthágták ezt az akadályt is. A padláson hatalmas káosz és félhomály uralkodott: az egyik falon, a gerendás boltozat alatt egy tisztára suvickolt ablakon keresztül áradt be a napfény, a másik ablakot eltakarták a dobozok, ládák és különféle rekeszek, amelyek valóságos útvesztőt varázsoltak a helyiségből. Ahogy az ember belépett, rögtön dönthetett, hogy jobbra vagy balra menjen-e a letakart holmik között; az egyik sarokban megviselt babák és egy kis színházpavilon állt, közvetlenül Auróra lába előtt üvegek hevertek.

– Na igen, ráférne már egy alapos takarítás – vallotta be szégyenkezve Bell, majd tapsolt egyet: – Indulhat a keresés!

Mind a ketten nekiestek a ládáknak. Szerencsére a legtöbb dobozon volt egy-egy rövid felirat, ami kizárta, hogy lámpaernyőket rejtsen, ám Auróra így is egyre távolabb és távolabb jutott, míg végül már nem is látták egymást Bellel.

– Egyszer tábort csapunk itt – kiáltotta neki a lány valahonnan a padlás másik végéből -, felállítunk egy sátrat, elhívjuk Elzát, és egész éjjel ébren maradunk. A papa szerint minden régi padláson lennie kell egy titkos rekesznek, ami mögött kincseket rejtegetnek, úgyhogy akár aranyat is kereshetünk!

Auróra már éppen válaszolni akart, mikor a szeme sarkában valami mozgásra lett figyelmes. Jobbra pillantott, de semmi mást nem látott, mint egy öreg szekrényt és a szürke dobozokat, amelyeket korábban már végigtúrt. Aztán egy gyors, szürke árnyék mégis megmozdult a padlón, és semmi kétség nem maradt, hogy valaminek kell ott lennie. Talán egy kóbor macska mászott fel az ereszen, vagy egy madár jutott be anélkül, hogy észrevették volna.

Auróra óvatosan előrelépett, hogy meglesse, mi mozog a szekrény mögött, ám amikor legalább száz apró, csapdosó lény elsüvített mellette, akkorát sikoltott ijedtében, hogy majdnem hátra esett. Érezte, ahogy a haja meglibben a kicsi szárnyak keltette szellőben, aztán látta, hogy Bell szaporán kinyitja az ablakot, és a szilfek – mert azok voltak -, kisuhannak a melegedő nyári délutánba. Pár másodperc volt az egész, és Auróra hiába tápászkodott fel, majd futott az ablakhoz, hogy utánuk nézzen, mire kihajolt az udvar fölé, mind eltűntek.

– Úgy látom, lakóink voltak – jegyezte meg Bell. Auróra valószínűnek tartotta, hogy a szilfek miatta voltak ott; talán követték őt, vagy látatlanban is sejtették, merre lehet most, hogy már nem látogatja őket az erdőben. Elnyomott egy kikívánkozó nevetést, aztán Bellre hunyorított: – Úgyis visszajönnek. Ha becsukod az ablakot, akkor majd valamilyen apró résen keresztül, de megtalálják az utat, Bell, úgyhogy ne ijedj meg tőlük legközelebb.

– Ugyan, téged sem ettek meg ezek a… lepkék, szitakötők vagy micsodák, szóval kétlem, hogy rám fennék a fogukat.

– Remélem Teodór bácsinak nem jut eszébe, hogy kiirtsa őket…

– Ne viccelj, papa még sírna is miattuk egy sort!  – rázta meg a fejét Bell jókedvűen. – A lámpaernyőket azonban nem találtam meg. Te?

– Én sem – felelte Auróra. Nem maradt más választásuk, mint ismét nekilátni a keresésnek. A sötétkék ernyők hamarosan előkerültek, és némi tisztítás után egészen újnak tűntek, habár Bell szerint már évek óta a padláson porosodtak. Auróra mégis örült nekik, hiszen az intézetben sosem voltak ilyen szép dolgai: az ágya felett egy unalmas, fehér lámpa világított.

Aznap lassan ereszkedett le a városra az est, de mikor eljött, olyan erősen furakodott be a holdfény Auróra szobájába, hogy a lány nem tudott elaludni. Ha a családi életbe beletanult is, még szokatlan volt számára az ágy, a párna, és a homályban alig kivehető bútorok körvonala. Azon gondolkodott, vajon mit csinál nélküle Elza, amikor valami halkan nekikoppant az ablaknak. Felült, fülelt egy kicsit. Újra hallotta a hangot, immár erősebben, és az üveg mögött megkönnyebbülve fedezte fel a szilfek mozgó alakját. Félrelökte a takarót és odasietett az ablakhoz, hogy beengedje őket. A szilfek többen voltak, mint először hitte, lassú, dallamos bevonulásuk sosem akart már véget érni.

– Csak nem Hárs küldött titeket? – Auróra azt remélte, hogy a szilfek válaszolnak neki néhány szárnylibbentéssel, de tévedett: mintha észre sem vették volna, hogy ő is ott van, tovább suhantak a félig nyitva hagyott szobaajtón keresztül. – Várjatok! Hova mentek? – kiáltott utánuk olyan hangosan, hogy az egész ház felébredhetett volna a hangjára. Egy percig várt, ám nem hallott neszezést, semmi nyomát annak, hogy bárki felkelt volna, így kifutott a folyosóra a szilfek után. Alig látott valamit a sötétben, hiába meresztette a szemét, és csak azért indult el végül lábujjhegyen lopakodva a padlás felé, mert sejtette, hogy a szilfek oda tartanak, ahol délután rájuk bukkantak. Gyorsan kinyitotta az ajtót, és maga is besurrant a suhogó szárnyak között. Már kattant mögötte a kilincs, amikor ráeszmélt, hogy még egy zseblámpát sem hozott magával, amivel világíthatna a dobozok között.

– Ne haragudjatok, amiért nem látogattalak meg benneteket, de még nem volt rá időm – magyarázta, miközben a holdfényt követve odabotorkált az ablakhoz.  – Lídia néni jövő héten mindenképp elvisz magával az intézetbe.

A szilfek nyugtalanul repdestek tovább, mintha nem találták volna helyüket. Auróra sosem látta őket ilyennek korábban, és cseppet sem tetszett neki a dolog. – Kiengedlek benneteket – mondta, miközben a kilincs után nyúlt -, ha akartok, maradjatok itt, vagy menjetek vissza az erdőbe.

Könnyű nyáréjszakai szellő csapta meg az arcát, ahogy kitárta az ablakot. Auróra hallotta, hogy valahol a közelben madarak kárognak – igen, ez volt a legjobb szó arra a nyekergő, dühös hangra, ami megcsapta a fülét. Ahogy kihajolt, hogy körülnézzen, a házuktól nem messze meglátott négy-öt árnyat az egyik villanyoszlop körül. Hatalmas, fekete madarak lehettek, nem ismerte fel a fajtájukat, mert még a körvonalaikat is alig tudta kivenni, de hasonlóakat már látott néhány héttel ezelőtt az intézet körül. Hárs szerint dögevők voltak, pedig az erdőben aligha akadtak elhullott állatok, amelyekből jóllakhattak volna.

Az egyik árnyék hirtelen megnyúlt, eltakarta a Hold felét, majd szertefoszlott és végül ismét feltűnt, valami határozatlan emberformát öltve magára. A madarak egyre hangosabban károgtak, és Auróra hátrahőkölt, ahogy a fekete alak kivehetetlen arcán két izzó szem jelent meg. Érezte, hogy homlokát elönti a hideg veríték, mikor a kutató szembogarak egyenesen rászegeződtek.

A kilincs után kapott, hogy visszazárja az ablakot, de a szilfek – mintha nem akarták volna elengedni – egyszerre körbefogták apró testükkel. – Nem látok tőletek semmit – próbálta őket elhessegetni Auróra. – Óvatosan lépett egyet jobbra, nehogy véletlenül rátaposson valamelyik szilfre, amelyik a lábszára körül zsongott. Szárnyak csapkodták az arcát, puha karmok kapaszkodtak a hálóingjébe, Auróra pedig egyre hátrált, hogy kiszabaduljon a fogságukból, míg el nem tévesztette a lépést és meg nem botlott a saját lábában.

Várta a térdeibe hasító éles fájdalmat, a csontok koppanását a padlón – de nem érzett semmit. Nem hallott már zsongást, nem érezte a szilfek puha testét. Ahogy ösztönösen összeszorított szemét kinyitotta nem látta már a padlást sem, csak egy ismeretlen, kör alakú terem falai magasodtak előtte.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.9/10 (14 votes cast)
6 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon tetszett az írás, annak ellenére, hogy a célcsoportnál valószínűleg idősebb vagyok. Úgy érzem, Auróra karakterét alaposan kidolgoztad, szerethetővé tetted, és még az új szüleit is sikerült néhány mondattal emberivé varázsolni, a házukat otthonossá.
    Remélem, hamarosan olvashatom a folytatást, a többit pedig könyv alakban 🙂

  2. Gratulálok a kikerüléshez! Szép történet, tetszett.
    Jók a leírások, láttam mindent magam előtt, választékosan írsz. 🙂

    Mindössze pár észrevételem lenne, ezek azonban könnyen és gyorsan javíthatóak:

    – A párbeszédeknél kötőjel van gondolatjel helyett (bár ezt talán másolási mumus)
    – „jelentette ki Auróra, és Hárs szavaitól úgy éreztem” – inkább érezte, az M nem kell
    – A második fejezetben, mikor megjelenik Bell, írod, hogy egy kicsit sem hasonlított Lídiáékra. Pár sorral lejjebb pedig azt, hogy örökbe fogadták, amiről mindenki tudott. Ez kicsit üti egymást. Talán a hasonlatos rész nem kellene. //Pl.: Bell háttal állt a beszélgetőknek, és az ablakon keresztül az udvart fürkészte. Magas volt, fekete hajú és tündérszerű.//
    – Az első szülők-Auróra párbeszédnél nem lehet tudni, ki beszél. Mivel többen vannak a szobában, kicsit megzavart. (Vissza kellett olvasnom, akkor jobban átjött, hogy Bell a beszélgetőtárs. Ide be lehetne szúrni egy „mondta a kislány”-t vagy „jegyezte meg Bell”-t, vagy valami ilyesmit.
    – Teodór bácsi műszeres táskája: van jelentősége? A munkájához kell neki? Lehet, kukacoskodásnak tűnik, csak fura, hogy nincs rá utalás sem előtte, sem utána, mint pl. Lídia foglalkozásáról.)
    – Hm, koszos, poros padlás, tiszta ablak. Gondolom jelentősége van. 🙂

    Összességében remek írás, kíváncsi vagyok a folytatásra. 🙂

  3. Köszönöm szépen a hozzászólásokat, mondhatnám kicsit „megnyugtattak”, mert amikor beküldtem a kéziratot még csak a mámort éreztem, aztán ahogy később újra és újra olvastam a történetet, mindig az járt a fejemben, hogy „nem lett jó, borzalmas és mindent másképp kellett volna”. Úgyhogy nagyon örülök, amiért tetszett nektek 🙂

    Kedves Emma, neked külön köszönet az észrevételekért, őszintén megmondom, hogy nekem ezek a dolgok valahogy fel sem tűntek. Illetve az igen, hogy sok helyen kötőjel van a gondolatjel helyett, de azzal már a Wordben sem tudtam mit kezdeni, valamiért automatikus azt rakta be ( jó, beismerem, hogy informatikai analfabéta vagyok :D)

  4. Ez igen, engem most sikerült megfogni ezzel a történettel, pedig szerintem én se a célzott korcsoport vagyok. Kreatív, gördülékeny, szép. Remélem olvashatjuk még 🙂

  5. Kedves Heni!

    A bizonytalan érzéseid ismerősek nekem is :), az újraolvasások egy ideig nyugalmat szoktak adni, de tagadhatatlan, hogy saját műveink hibáit és erényeit mi magunk ismerjük a legjobban. Mégis, különösen az elején szükséges, hogy ezeket másoktól is halljuk.
    Az írásod gördülékeny és választékos, könnyen olvasható. Biztosra veszem, hogy sokak tetszését el fogja nyerni, akik még újdonságként élhetik meg a különleges képességű árvák kalandjait a közelgő sötétség fellegei alatt.
    (A részletből még nem megítélhető, hogy a jólismert elemeket sikerült-e újszerűen használnod.)
    Néhány egyéb meglátás:
    Több ponton tetten érhető, hogy titkolózol és utána mégis elárulod miről van szó. Adott helyeken a ködösítést fölöslegesnek gondolnám. pl Hárs megjelenésénél, úgy van ott mintha nem lenne ott, de mi Auróra közvetítésével nézzük, aki tudja hogy ott van. – az egyszerűbb gyakran jobb 🙂
    A „jóslat-jelek” ügyében a helyzet hasonló – értem, hogy nem szeretnéd lelőni a poént, de egy állításod szerint alapjában véve nonverbálisan kommunikáló lény egészen beszédes a jelenetben, és mégsem mond semmi lényegeset – ez zavaró volt számomra.
    Ráadásul: „- Még én sem látom át teljesen a helyzetet, úgyhogy azt kérem, vigyázz magadra. Néha túl naiv vagy, és el sem tudod képzelni, hogy nem mindenki olyan, mint te. Csak figyelj oda, megértetted?”
    egy időtlen vagy hosszúéletű lény „anyás” intelme – vagy hibás megközelítés, vagy jelentősséggel bír és Hárs pontosan tudja, hogy a lány származása szerint kicsoda és milyen szerepe lesz a könyv cselekményének egészében (olvasóként itt nekem nem kell tudnom – de az állítólagos hallgatagságot üti)
    A szereplőid egy részét idealizáltnak éreztem.
    Összességében otthonosan meleg hangulattal bíró lányos fantasy, a konfliktus kontrasztja nélkül.
    Sok sikert a folytatásban 🙂

  6. Kedves Valter! Köszönöm szépen a véleményed, igazából örülök is egy ilyen „megmondós” kritikának, mert úgy érzem, valóban hiányzik belőle az, hogy egy kicsit mások szemével nézzem a művem. Illetve próbáltam én, csak az embernek ez nem nagyon megy ugyebár 😀 😀

    Viszont, nehéz helyzetbe is hoztál, mert megfogadtam ugyan még a pályázat elején, hogy ha kikerül a regényem, akkor nem fogok magyarázkodni, hiszen felesleges – most mégis úgy érzem, muszáj egy kicsit 🙂 Igazából én ezt a regényt még jóval azelőtt írtam, hogy egyáltalán tudtam volna a pályázatról, így fel sem merült bennem, hogy csupán az első néhány fejezet alapján lesz megítélve – valószínűleg azért is nem tűnik fel nekem, hogy „titkolóznék”, mert ismerve az egész történetet, egy kicsit másképp állok minden aprósághoz. Azt hiszem, így két fejezet alapján talán tényleg sok, de ha az egészet nézem… nem tudom 🙂
    Ami a témát illeti, utólag belegondolva talán tényleg olyan, mintha „a különleges képességű árvák kalandjait a közelgő sötétség fellegei alatt” – vonás jönne elő, de ha megint csak az egész történetet nézem, akkor nem biztos, hogy vannak benne egyáltalán árvák, kifejezetten lányosnak se mondanám, sem vidámnak, talán még azt is megkérdőjelezném, hogy egyáltalán gyerekeknek szól-e. Azt hiszem,bár vannak benne természetesen ismert fantasy-elemek, az alapkonfliktus viszonylag egyedi – legalábbis remélem 🙂

    Hmm… nehéz úgy megmagyarázni a dolgokat, hogy az ember mégse lője le a poént 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük