Kárpáti Andrea: Krizantémok útja

November második hete volt, bolond időjárással, aminek csak a taxisok örültek. A gerincfeszítő, hideg szél minden rést megtalált a munkába igyekvő emberek ruháin. Aki gyorsan mozgott, megúszhatta a hamarosan távozó ősz kéretlen borravalóját, ami legenyhébb esetben is megfázást jelentett.

Simon a télikabátjában didergett. Gyalog indult dolgozni – a Krizantémok útja csak pár saroknyira esett az otthonától. Amikor megállt előtte a taxi, először fel sem fogta, hogy a kocsi féklámpái neki jeleznek, és a jármű tetején kopogó eső hangja egyfajta hívó szó.

Szemügyre vette a kocsi sofőrjét, majd kikerülte a pocsolyákat, és beült a kocsi első ülésére.

– Hová lesz? – kérdezte a taxis. Arcát egy nedves, sötétkék rongydarabbal törülgette, mint aki minden pillanatban azért küzd, hogy ébren maradjon.

Simon válasz helyett a zsebébe nyúlt, névjegykártyát vett elő a tárcájából, és odanyújtotta neki.

Elindultak. Az index kattogott, a nedves bőrülés fanyar szaga megtöltötte a jármű utazóterét. A bekapcsolt taxióra számlálója vörösen világított, de csak nullák futottak rajta körbe-körbe.

– Hm… Mindig érdekelt, hogy maguk ott a Krizantémok útján, hogy csinálják? Honnan tudják, hogy kit kell keresni?

– Nem tudjuk – válaszolta Simon az utat bámulva. – Ők keresnek meg minket. Nincsenek tisztában azzal, miért teszik. Nekünk kell kitalálni.

A sofőr bólintott, mint aki értette a választ, aztán a rádióhoz nyúlt, csavargatni kezdte a kopott szélű csatornakereső gombot. Egy adót sem talált: sistergős semmi recsegett az éterből.

– Nem tudom, mi történt ezzel. A Warwick mellett lakom, de ott sem működik. Talán ideje lenne lecserélnem egy újra, de mostanában semmire sincs időm – magyarázta a férfi. – Arra sem érek rá, hogy kidugítsam a konyhai lefolyót, pedig a feleségem már százszor szólt érte. Eléggé bánt.

Simon érdeklődéssel hallgatta.

– Biztosan meg fogja érteni – mondta, gyakorlatilag rutinból mélyítve el a hangját, évek óta felvett szokásához híven. Bizalmasabbnak, megnyugtatóbbnak találta, amikor ezt a hangszínt használta.

Ahogy begördültek a Krizantémok útjára, a kocsi lassított.

– Mondja, miért van az, hogy valahányszor megpróbálok egy másik útvonalon közlekedni, nem sikerül? – kérdezte a sofőr. Álmosnak tűnt, mint aki túl keveset pihen, és túl sokat ül a taxijában. Mint aki bármely pillanatban elveszítheti uralmát a kocsi fölött, elalszik, akár a csúcsforgalom kellős közepén.

– Hogy hívják? – kérdezte Simon.

– Karl.

– Karl, azért képtelen más útvonalon haladni, mert a közelmúltban balesetet szenvedett. Maga meghalt – tájékoztatta Simon rutinos, empatikus hangon. – A szomszéd utcában.

– Tényleg? – hunyorgott rá a férfi, majd a saját kezét vizsgálta. Simon gyakran látta ezt a gesztust halottaktól. Isten tudja, mit kerestek a tenyerükre írva.

– Tényleg – biztosította Simon szokásos nyugalommal. – Kíván még üzenni valamit a feleségének, hozzátartozóinak?

A Krizantémok útján hangosan zuhogott az eső, amikor kiszállt a kocsiból. Ez volt minden idők legpocsékabb ősze. A szürke ég alatt a még szürkébb házóriások között színes esernyők sétáltatták az embereket. Simon egyszer kiszámolta, hogy minden negyedik ernyő fekete, majd a zöldek után fehér következik.

A tizenegyes számú, ötszintes ház ajtajához ment. A biztonsági panelbe beütötte a személyi kódját, az ajtózár kattant, belépett az épületbe.

Az irodája a második emeleti hosszú, sötét folyosó végéről nyílt. Egyetlen helyiségből állt, a szoba közepén íróasztallal, rajta tárcsázós telefonnal. A fehérre meszelt falak között ez az egy sötét pont odavonzotta a tekintetet. Fontos volt, hogy a dolgozók a lényegre koncentráljanak.

Simon leült a székére, várta, hogy a telefon megcsörrenjen. Az első hívója aznap egy kisfiú volt.

– Halló? Van ott valaki? – kérdezte a gyerek bizonytalan, vékony hangon.

– Itt a Krizantémok úti segélyhívó, a nevem Simon. Miben segíthetek?

Rövid, süket csönd után a kisfiú újra beleszólt a készülékbe.

– Nem tudom, hol vagyok, de haza akarok menni.

– Hadd segítsek. Először is próbáld leírni, hogy mit látsz magad körül. Kezdjük egyszerűen, nézz szét – kérte Simon.

– Hát, látok itt magam fölött egy csomó rozsdás vasat. Közel vannak hozzám, de nem érem el őket, mert moccanni sem bírok.

– Mi a neved?

– Crain. De hívj csak Carinak. Anyukám is Carinak hív.

– Rendben, Cari. Fáj valamid?

– Igen, a fejem nagyon fáj és a hasam. Sosem fájt még ennyire a hasam.

– Azt meg tudod mondani, hogy mit látsz még a rozsdás vasakon kívül? Por van? Épületben vagy? Érzel füstszagot?

– Nem. Benzinszagot érzek, és az utcán vagyok. Onnan tudom, hogy látom az emberek cipőjét. Nagyon hangosan kiabálok nekik, de nem hallanak engem, és nedvességet érzek magam alatt. Te vagy az első, aki érti, amit mondok.

– Hány éves vagy, Cari?

– Nyolc. A Holmesdali utcában lakom.

– Okos fiú vagy, Cari.

– Anya most dolgozik, de el akartam neki mondani, hogy Betz tanárnő behívatta őt jövő hétre az iskolába, csak nem mertem átadni az üzenetét. A tanárnő nagyon haragszik rám. Nem figyeltem oda az óráin és csúnya szavakat írtam a padomra. Azt akarom, hogy anyu tudja. És még azt, hogy jöjjön értem. Megmondod neki?

– Igen, Cari. Ez a dolgom. Vissza tudsz emlékezni arra, hogy hová indultál, mielőtt fájni kezdett a fejed?

– Iskolába. Reggel otthon felejtettem a sálamat. Anya nem fog örülni – figyelmeztette Simont vészterhes hangon. – Mindig veszekszik velem a sál miatt. Megmondod neki, hogy ne haragudjon rám? Nem szeretném, ha kiabálna.

– Nem fog, Cari. Megígérem, mindent el fogok mondani anyukádnak.

A beszélgetés végén Simon tekintete az iroda ablakára siklott: egy ideje észrevette magán, hogy többször bámulja az eső mosta ablakot munka közben, mint az megengedhető lenne. Vonzotta a figyelmét, ugyanúgy, ahogy a hívók is elsőször mindig a nedvességet vették észre maguk körül. A vízről szeretnek a legjobban beszélni, bármilyen formában, de a víz fontos volt nekik.

Megcsörrent a telefon.

– Halló? Hall engem valaki? – szólt bele egy fiatal férfi hangja.

– Itt a Krizantémok úti segélyhívó, a nevem Simon. Miben segíthetek?

– Én nem is tudom. Beszélni akartam a menyasszonyommal, egy üzenetet akartam átadni neki, de képtelen vagyok elérni őt, és… Várjunk, itt valami tévedés lesz, és mit jelent az egyáltalán, hogy a Krizantém úti segélyhívó?

Simon elnézően mosolygott, ha a férfi nem is láthatta beszélgetés közben az arcát, a hangja mindenképpen szelídebbé vált.

– Magát, hogy hívják?

– Ewan Fox.

– Tudja, hol van most?

A telefonáló férfi gondolkozhatott, egy ideig hallgatott, majd bizonytalanul válaszolt:

– Valahol a Közel-Keleten. Egy kórházban fekszem. Felismerem a fertőtlenítő szagát, de itt nem olyan, mint az otthoni kórházakban. Tudja, olyan csípős és sokkal kellemetlenebb.

– Maga turista?

Halk nevetés hallatszott.

– Turista? Nem, semmiképpen. Katona vagyok. Tudja, még két hét és hazamegyek, levelet akartam írni Melaninak, hogy várjon rám, de itt még papírt sem adnak. Nem figyelnek rám, hiába szólok a nővérekhez, egy ideje keresztülnéznek rajtam.

– Akarja, hogy átadjam neki az üzenetét Melaninak?

Újabb adagnyi csönd következett.

– Hogy találná meg őt?

– Megtalálom, ez a dolgom.

– Nevetségesen hatna, ha magának mondanám el, amit Melaninak akarok.

– Talán mondja ki a nevét az üzenete elején, akkor úgy fogja érezni, mintha vele beszélne – javasolta Simon.

– Ez egy jó ötlet – egyezett bele a férfi. A telefon pont úgy sistergett, mint a rádió a taxis kocsijában. – Beszéljen hozzám egy kicsit. Jólesik végre egy otthonival társalogni. Ugye nem nevet ki?

– Nem fogom – biztosította Simon. – Miért lett katona?

– Ha azon a környéken nőtt volna fel, ahol én, most maga is katona lenne. Vagy rendőr.

– Hatalmat akart az emberek fölött?

– Nem. Azt akartam, amiből a legkevesebb jutott nekem. Rendet, biztonságot. A legtöbben kényszert éreznek arra, hogy megmutassák, valamiben ők a legjobbak. Tudja, alig vártam, hogy elég idős legyek a sereghez. Azt hittem, onnantól kezdődik majd az életem…

Sokáig beszélt. Simon végighallgatta, igyekezett minden szavát megjegyezni. Egy jó telefonkezelő fő erénye, hogy eléri a beszélgetőtársa lelkét. A figyelmes hallgatóság ritka számba megy, akárcsak a jó munkaerő. Simon zseblámpa és iránytű nélkül is remekül fel tudta térképezni a vonal túloldalán beszélő Ewan Fox életének jó pillanatait, álmait és csalódásait. A férfi mesélt a katonatársairól, a menyasszonyáról, az otthonáról, ahol már régen járt. Végül Ewan az üzenete fontosabb részére koncentrált, amit utoljára hagyott:

– Mondja meg Melaninak, hogy hamarosan hazatérek, így fontos lenne, hogy otthon várjon rám, a közös házunkban. Csak ott találhatom meg őt. Ez fontos.

A hívók szívesen fecsegtek apróságokról. Simon egyik ügyfele például a borravalójáról mesélt, amit egy vendégtől kapott az étteremben, ahol pincérként dolgozott. Bántotta a dolog, mert előtte felmelegített, maradék ételt szolgált fel neki, amit egy másik vendég meghagyott. A szakács csak elrendezte a tányéron, és az étel érintetlennek tűnt.

Egy másik hívó a saját szomszédasszonyának akart üzenni, aki után napok óta leselkedett. Figyelmeztetni akarta az asszonyt, hogy esténként jobban teszi, ha behúzza a sötétítő függönyöket az ablakán, mert boldog-boldogtalan láthatja őt a szemközti ablakokból az áttetsző köntösében, miközben hosszasan fésülgeti a haját.

Ezek az üzenetek mind-mind bűntudatból fakadtak. A városnak körülbelül másfélmillió lakosa volt, a Krizantém úti irodaházban pedig legalább ötven kezelő dolgozott. Simon ritkán találkozott a kollégáival, és még sosem jutott az eszébe, hogy megkérdezze őket, vajon a hozzájuk kapcsolt hívók pontosan tudják, hogy halálukat követően, mi az az igazán fontos üzenet, amit át akarnak adni a hozzátartozóiknak, vagy bennük is csak a bűntudat dolgozik?

Simon egyre inkább úgy érezte, a bűntudat a legerősebb érzelem.

 

A következő hívója egy fiatal lány volt, aki vélhetően egy pincében tartózkodott. Panaszkodott a nyirkos hidegre, a penészszagra. Elég halkan beszélt, kapkodva, sietősen, mint aki attól fél, meghallhatják és bajba kerül:

– Halló, hall engem valaki?

– Itt a Krizantémok úti segélyhívó, a nevem Simon. Miben segíthetek?

– Én nem tudom, hol vagyok – válaszolt a lány.

– Segítek – ajánlotta fel készségesen Simon. – Fáj valamije?

– Nem, de azt hiszem, nekem már mindegy. Azért telefonálok, mert van itt még valaki rajtam kívül. Elég sokat sír, de hiába beszélek hozzá, nem sikerül megnyugtatnom. A neve Alysha Braun. Tudom, hogy sokan keresik őt, itt viszont nem fogják megtalálni. Csak a madarak hangját hallom, galambokat, azt hiszem. A közelben turbékolnak, egész nap mást sem hallok, csak galambokat.

– Magát hogy hívják? – kérdezte Simon.

– Az nem fontos.

– Ez nem így van. A Krizantémok úti segélyhívó csak egyenes üzeneteket tud átadni. Ön, kisasszony, csak olyan üzenetet továbbíthat a segélyhívón keresztül, ami magát érinti és amit saját hozzátartozóinak szeretne átadni.

– Ez engem érint, hát nem érti? – kiáltotta türelmetlenül. – Most mondtam, nem vagyok egyedül. Őt még megmenthetik! Még nem bántották!

– Akar valamit üzenni a hozzátartozóinak? Mi a neve, kisasszony?

A válaszára várva Simon maga is hallotta a búgó galambok hangját a kagylón át. A sistergés erősödött, és a női hang egyre gyengébben hallatszott, szakadozott a vonal.

– Mondják meg, hogy Alysha Braun él, és itt van velem. Mondják meg a szüleinek, nagyon aggódnak miatta… Mentsék meg, hallja? Kérem! Még nem késő!

A vonal megszakadt. Ebben az volt a jó, hogy ez a kellemetlen beszélgetés többé nem ismétlődhetett meg. A használhatatlan üzenetek csak az idejét rabolták.

Simon a nap hátralévő részében az értelmes üzeneteket továbbította. A telefonhívások sorrendjében kereste fel a hívók hozzátartozóit. A halott taxisofőr feleségét a Warwick sarkán, Cari édesanyját, aki a Holmesdali utcában lakott, majd Ewan Fox menyasszonyát, Melanit, és így tovább.

Az emberek nagyon különbözően reagáltak a Krizantémok úti hívásfogadók látogatására. Volt, aki megijedt, és elmenekült Simon elől, akadt olyan is, aki örült az átadott üzenetnek és megköszönte. Mások nem hittek neki, de Simon összeakadt olyan hozzátartozóval is, aki idegrohamot kapott a hozzátartozója üzenete hallatán, megragadta a kezelő kabátjának hajtókáját, és mindenáron ki akarta faggatni, megtudta-e, hogy az elhunyt hová rejtette el a megtakarított készpénzét a házban. Így ment ez nap, mint nap.

Az utolsó címről távozva Simonhoz csapódott az utcán egy toprongyos alak. A holtak messziről megérezték a Krizantém úti dolgozók jelenlétét, és olyankor addig követték, amíg az illető tudomást nem vett róluk. Ezen a napon azonban már nyolc is elmúlt, és Simon elfáradt.

– Mára végeztem – közölte az alakkal hátrafordulva. – Holnap jöjjön, reggeltől az irodában vagyok, vagy hívjon fel, erre van a telefon. Adok egy névjegykártyát.

Adott is, és azt hitte, ennyi elég, hogy a váratlanul kísérőjéül szegődött fickó lelépjen, de tévedett, az tovább követte, míg az utca sarkán Simon lassított, majd megállt.

A lámpákkal kivilágított utca hűvösében az idegen párás szavakat lehelt ki. A hangja recsegett, mint a telefonok és rádióadók háttérzaja.

– Amikor meghaltam, olyan érzésem támadt, mintha álmodnék. Aztán láttam önmagamat a földön feküdni, összetört testtel.

– Azt hitte, hogy meghalt? – kérdezte Simon meglepve.

– Nem, nem hittem, tisztában voltam vele, hogy meggyilkoltak. Felálltam a földről és elindultam, hogy keressek egy telefont. Tudtam, hogy fel kell hívjak valakit. Mindig tudjuk, hogy fel kell hívnunk a központot.

– És mit mondott volna a telefonba?

– A gyilkosom nevét. De hamarosan megértettem, hogy a telefonvonalak nem biztonságosak, ezért úgy gondoltam, sokkal jobb, ha így közlöm, fültanúk nélkül.

– A gyilkosa neve nem üzenet. A központ csak egyenes üzenetet közvetít a hozzátartozók részére, olyan gondolatokat, amelyet a holt nem tudott elmondani nekik még életében. Ezt én sem tehetem, ez…

– Persze, hiszen szabályellenes – mosolygott az idegen. – És mi történik, ha egyenesen a gyilkosomnak üzenek?

Csak most nézett fel Simonra, a tompa esti fényben a ráncos arca vénségesebbnek tűnt a vénnél. Szeme apró és kerek, az álla kicsúcsosodó, keskeny, mintha Hoffmann meséiből lépett volna elő az egyik groteszk mesehős, a könyv illusztrációi közül. Nem a kőszívű, hanem az a másik, a törpe, akit elrabolt egy boszorkány a piactérről, és már sohasem térhetett vissza a családjához.

– Tudja, most már a gyilkosom a legközelebbi hozzátartozóm.

Ha így gondolta, megtehette – Simon kiválóan ismerte a szabályzatot.

– Tudom, hogyan kell használható üzenetet küldeni – tette hozzá az alak tudatosító célzattal. Észrevehette Simon kérdő arckifejezését. – Valaha én is kezelő voltam.

– Mi a garancia arra, hogy ha közlöm a gyilkosával az üzenetet, nem öl meg engem is?

– Semmi. Pont ez a lényeg, hogy nincs garancia, és maga máris kezd félni. Kötelessége meghallgatnia engem. Ilyenek a bürokrácia lépcsőfokai. Megmutatom magának a rendszer hibáit. A telefonkezelő egyetlen feladata meghallgatni a holtak üzenetét, és mindaddig tökéletesen végzi a munkáját, amíg nem gondolkodik.

– Azt hiszem, más az elképzelésünk a jó munkavégzésről. – Simon kényelmetlenül érezte magát. Menni akart.

– Miért? Mit jelent a segítségnyújtás? – kérdezte az idegen. – Sokat bámulja mostanság az ablakot napközben? Hát a vizet? A víz előbb-utóbb mindenhol rést talál. Olyan, mint a gondolat. És a gondolat nem szégyen. Azt hiszi, a többiek ott a kezelőközpontban különbek, mint maga, vagy rosszabbak? Mindenki belefut egy gondolatba, amikor a kötelességénél túl többet akar. Ez az önálló bűn belülről fakad, unikális, belső akarat.

– Én nem – felelte Simon, de nem volt elég elszánt és szikár a hangja. Pörögtek a gondolatai.

– De igen, ha máris végiggondolta, miről beszélek. Először én sem értettem. Figyeljen rám! Menjen vissza a központba, ne várjon reggelig. Nem is fogja fel, micsoda ajándékot kínálok most önnek.

Simonnak ezután menekülni támadt kedve, nyakába kapni a lábát és lélekszakadva rohanni az esős utcákon. Futni, amíg a tüdejéből kifogy a szufla. Miféle őrültségekről beszélt ez a halott? Hiszen Simon alig másfél órája közölte Cari édesanyjával, hogy a fiút elütötte az iskolabusz, és Cari a jármű alá kerülve lelte a halálát; hogy a gyermek azt üzente neki, ne haragudjon rá, amiért figyelmetlen volt az iskolában, és otthon felejtette a sálját. Egy órával ezelőtt meglátogatta Melanit, akinek a halott vőlegénye azt üzente, örökre kísérteni fogja, mert nélküle nem vár rá béke a túlvilágon.

Ez mind igaz volt, és mind lényeges feladat! Nem végezhette akárki.

A Krizantémok úti ház elé érve, ahol nappal a legtöbb esernyős alak sétál, és minden negyedik fekete ernyő után egy zöld és egy fehér következik, Simonnak először fordult meg fejében az ötlet, hogy mi lenne, ha megállítaná az egyik járókelőt. Mondjuk egy fehér esernyőst. Vajon, ki követné sorrendben? Zöld esernyő? Fekete? Esetleg egy újabb fehér?

Felment az épületbe, az irodájában villanyt kapcsolt, és leült a telefon elé. Nem tudta, miért engedelmeskedett annak az idegennek, miért jött ide éjnek idején, csak azt tudta, a készülék meg fog csörrenni, és ő felveszi. Szokatlan izgalom töltötte el, amikor a sejtése beigazolódott.

– Halló, van ott valaki? – kérdezte egy rémült fiatal lány a vonal túlsó végéről.

– Itt a Krizantémok úti segélyhívó, a nevem Simon. Miben segíthetek?

– Nem tudom, hol vagyok. Azt hiszem, valamiféle pincében. Elég sötét van, és hideg. Galambok búgnak a közelben, de hiába kiabálok, senki sem hallja a hangomat. A galamboktól holtbiztosan nem várhatok segítséget.

– Mi a neve, kisasszony?

– Alysha Braun. Volt egy szemüvegem is, de valahol elveszítettem. Rosszul látok nélküle. Valami történhetett, itt minden olyan nedves. Maga tudja, hol vagyok?

– Elképzelhető. Hamar ki tudjuk deríteni.

 – Lehet, hogy meghaltam?

– Igen, több mint valószínű. – Simon a zuhogó eső mosta ablakra bámult. – Szeretne valamit üzenni a hozzátartozóinak?

– Igen – szólalt meg a lány kisvártatva. – Nem vittem vissza a könyvtárba a könyveimet. Eléggé zavar. Odaszólna helyettem?

Simon lassan lélegzett, a lelkét boldogság öntötte el. Tudta, hogy ez a lány a vonal túloldalán délután még élt. Simon jó munkaerőként most már örült, hogy mégis visszatért az irodába: végre segíthetett, első kézből továbbíthatta a halott Alysha immár használható üzenetét a könyvtárnak.

Ők, a kezelők, azért ülnek az üres szobák fekete, tárcsázós telefonjai előtt, hogy átadják a holtak üzeneteit, amennyiben azok teljesíthetőek. Ezek voltak Simon munkájának legszebb, legmotiválóbb pillanatai.

– Ott van még, Simon? – szólt bele a telefonsistergésbe Alysha Braun. – Halló?

– Igen, itt vagyok. Mondja, Alysha, van még valami, amiben segíthetek?

– Nem, nincs, csak el akartam köszönni. Most olyan érzésem van, mintha maga lenne a legközelebbi hozzátartozóm…

– Ez kedves öntől, Alysha. Gondoskodom a könyveiről, ez a dolgom. Ne aggódjon miattuk – szólt a kagylóba, aztán letette. Simon tökéletesen végezte a munkáját. Az ujjával dobolt az asztalon. Mindent jól csinált, vitán felül, szabályosan.

Az az idegen, aki követte az utcán, nyilván teljesen megőrült, de abban igaza volt, hogy megérte visszajönni a Krizantémok útjára.

Későre járt, Simon az otthonába vágyott. Hazaérve majd bedob egy pezsgőtablettát egy pohár vízbe, és nézi, ahogy a folyadék bugyborékol, elszíneződik. Utána beül a tévé elé, megissza az italt, mert az egészség fontos. Holnap újra dolgozni megy, és még elszántabban, még kifogástalanabbul fogja végezni a munkáját.

Mindenki csinálja azt, amihez ért.

Simon a segítségnyújtáshoz értett a leginkább.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (35 votes cast)
6 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Szia, MEL!
    Biztos voltam benne, hogy a történet nem fog a közkedvelt témák közé tartozni, a kicsengésén túl inkább az erős kritika miatt, amit a novella vége sem old fel. Most nagyon örülök, hogy ilyen kedves visszajelzéseket kapok 🙂 Köszönöm.

  2. Kedves Andrea!

    Nagyon elkapott a novellád hangulata, az esős ősz az esernyőkkel, amik meghatározott sorrendben jönnek. Simon karaktere végletekig hűséges a rendszerhez, a munkájához, ami szimpatikus volt meg nem is. Jó tulajdonságnak tartom a szabálytiszteletet, de a segítségnyújtással a lány esetében szerintem hibázott, megmenthette volna, mégsem tette. Igaz nem voltak meg hozzá talán az eszközei vagy nem érezte, hogy meg kéne tennie, elvégre tényleg nem ez volt a munkája. A cím szimbolikus jelentése külön megragadott. Elgondolkodtató írás. Köszönöm, hogy olvashattam.

    JT

  3. Köszönöm, Janet:)
    Igen, pont a lényeg maradt el a szereplő részéről. Nem az eszközök hiánya, elvégre, ha csak annyit mond el, amennyit telefonon keresztül ki tud deríteni első, sőt második alkalommal is a lányok hollétéről, már életet menthet. Csakhogy abban a pillanatban, hogy továbbértelmezi a munkáját, elkezd gondolkodni. És ha elkezd gondolkodni, több lesz a kérdése, mint a lehetséges válasz rá 😀 Pont ezért nem teszi. Vagy azért,mert kérdések nélkül néha jobb élni, akkor is, ha ez mások életébe kerül. Jó, ez a novella egy sötét fricska, nem is túl elegáns fricska 🙂 Köszönöm, hogy írtál, Janet.

  4. Kedves Andrea!

    Nehéz lekötni a figyelmemet, de Neked sikerült. Az elejétől nagyon mozgatta a fantáziámat, a borongós idő, Simon karaktere, érezhető volt, hogy valami nincs rendben, valami eltér a normálistól. Tetszett Simon hivatása, és az is, hogy úgy állítottad be, mintha ez teljesen normális lenne, nem magyarázkodtál, hogy mit is takar ez a foglalkozás, kik végezhetik ezt a munkát, egyszerűen csak vannak, ott, a Krizantémok útján és kész. Végig vártam benne valami nagy csavart, például, amikor a férfi megjelent arra számítottam, hogy ő Simon, csak idős korában, és így megtudjuk, hogy ki okozza majd a halálát 😀 Biztos sok fantasyt olvastam 😀 A végén pedig nem történt semmi, mármint olyan értelemben, hogy Simon szinte érzéketlenül fogadta a lány halálát, még örült is, hogy átadhatja az üzenetét. Ez az elvetemült hozzáállás megbotránkoztatott,mégis nagyon tetszett. Így még nagyobb volt a csavar, hiszen arra számítottam, hogy segít a lánynak, vagy annak a másik idős embernek, de nem tette, mert számára a hivatása volt fontos. És így kerek volt a történet! Egy valamit hiányoltam csak belőle: azt, hogy miért ilyen elszánt, miért ragaszkodik annyira a szabályokhoz? Mitől lett ilyen a jelleme?

    Gratulálok, szép munka!

  5. Szia!
    Köszönöm a véleményt. Bocs, hogy csak most válaszolok rá, de nem vettem észre azonnal. Simon története egyfajta groteszk kritika az emberi fásultság, bürokráciába vetett hit, és szemellenzős magaviselet felé. Összesítettem egy jellemben mindazt a korrajzszerű jelenséget, ami az ember elhidegülését mutatja be a természetes gondolkodásmód, az ösztönös cselekvéskényszer iránt. Ami szabály, az jó – Simon nem gondolkozik, a jó pedig egy bizonyos szabályrendszert követve furcsán kifordult moralitást vonhat maga után. Mindaz, amit érzel, az ellenállásod és rosszallásod, a józan védekezésed a novellám elolvasása után, azt az érzést hivatott átadni, ami mindannyiunkban meg kellene legyen, amikor nyitott szemmel járunk a világban és látunk egy-egy kifordult állapotot. Ahogy mindent meg lehet szokni, a rosszat is, és ebben a kisarkított történetben sem tesznek másként a szereplők: ragaszkodnak a helytelen, kocka világszemléletükhöz 🙂 Örülök, hogy olvastad.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük