Isobel Rory: Holttér (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

SETEBOS

Cassidy…

Cassidy…

Cassidy…

Minden vörösen lebegett a félhomályban, ahogy próbálta kinyitni a szemét. Decker hangját hallotta, őt szólongatta. Sikerült pár nagyobb pislogással fókuszba hozni a látását. A hajó minimális vészhelyzeti világításában érzékelte, hogy a saját vörös tincsei lebegtek a szeme előtt, nem emlékezett, mikor bomlott ki a haja. Lebeg. Akkor null gravitációban van, méghozzá… hol is? A hajóhídnak tűnt, az irányító konzol pontosan vele szemben látta, csak fejjel lefelé.

–  Cassidy.

–  Csendesebben!

–  Na végre! Már egy órája próbállak felébreszteni.

     Decker a konzol mellett lebegett. Feje a mellkasára bukott, a tarkójából kábelek meredeztek ki, amik az irányítópulthoz kötötték. Nem a testéből beszélt, hanem a vezérlő központból. Mi történt vele? Cassidy meg akart mozdulni, hogy visszanyerje a stabilitását, ahhoz viszont bele kellett volna kapaszkodnia valamibe. A haja, mint egy felhő úszott körülötte. Ahogy megmozdult, hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe. Majdnem megint elveszítette az eszméletét. Lassan vette észre, hogy nem a haja az egyetlen vörös körülötte. Vér. A sajátja.

– Megsérültem.

– Meglehet.

Rányomta a kezét a feje hátsó részére, fájdalmas sebet tapintott. A tenyerét vérbuborékok fogták körbe, mikor visszaemelte a kezét, lassan ellebegtek tőle. Ahogy megfordította a jobb kezét, látta, hogy az ujjai és az ökle is összezúzódtak.

– Kéz és fejsérülés – állapította meg.

– Az nem jó. Az sok vér.

– Aha. Mit… – Cassidy pislantott megint két mélyet, mert homályosodott előtte a kép – mit csinálsz a gépben?

– Nem tudom, itt ébredtem.

Érdekes szóhasználat, Decker mindig is szeretett emberre jellemző szavakat önmagára vonatkoztatni.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Cassidy, próbált körbenézni, de nem látott senkit a hídon. – Hol a kapitány?

– Nem tudom. A tiéd az egyetlen életjel, amit veszek a hajón.

Erre kipattant Cassidy szeme. Első reakcióként be akarta kapcsolni a mágneses csizmáját, de mezítláb lebegett. A bal karjáról hiányzott a holója. Nem emlékezett olyan esetre, mikor ne fogta volna körbe a csuklóját az a kis fémpánt, ami összekötötte őt a legénységgel és az extranettel, de most egyik karján sem találta. Keveset mélázott rajta, megkereste a legközelebbi falat és célba vette. Összegubózott és elrúgta magát a levegőben, majd újra és újra. Ez adott neki annyi lendületet, hogy el tudott evickélni a falhoz. Kiképezték zéró gravitációban is, ezzel nem is lenne gondja, ha közben nem eresztett volna a feje. Megkapaszkodott az egyik ilyen helyzetre készült fogantyúban, egyenesbe hozta magát és a híd felé fordult. Ez segített kicsit az érzékeit is helyrerázni. Megpróbálta rendezni a gondolatait, mi történt, mit csinálhatott korábban, mi az utolsó emléke, de köd ült az fejében, csak az ugrott be, ahogyan a hajókonyhán ülnek és esznek, Faraday körüli pályán parkoltak, de most nem látja a bolygót egyik ablakból sem.

– Mennyi az idő?

– Greenwichi szerint este nyolc múlt, de…

– Akkor kb. két órája indulhattunk útnak, úgy rémlik a hatot ütemeztük be, mégis hova tűnt ennyi idő alatt mindenki?

– Hadd kérdezzem meg, milyen indulásról beszélsz?

–  A Faradayről való hazaindulás?

– Melyik nap?

– Hogyhogy melyik nap, hát ami ma van! Október huszonvalahányadika.

– Csakhogy ma november negyedike van.

– Hogy mi!?

– A naptár szerint november négy van, amit én is furcsállok, mármint azon kívül, hogy mit keresek itt és mi történt a testemmel, de az utolsó tárolt emlékem október tizenhetedikéről van.

– Setebos! – szólította fel a hajó mátrixát. – Erősítsd meg a mai dátumot!

– Nem fog válaszolni, nincs itt.

– De… – Cassidy kifújta a levegőt, hogy lenyugodjon a hangja. – A naptár nem téved?

– Nem hiszem. Hajónapló viszont törölve. Nem értem.

Aprókat lélegzett, ahogy régen az asztma rohamai előtt csinálta, hogy lenyugtassa a szervezetét.

– Azt mondod nekem, ha jól értem, hogy úgy nagyjából kiesett két hét a te memóriádból és az én emlékezetemből is? Hajónapló meg nincs. Hogyan lehetséges ez egyáltalán?

– Lehetséges, nem kérdés, mert úgy tűnik megtörtént.

Cassidy elrúgta magát a faltól, ahogy úszott előre a gravitáció nélküli helységben, úgy kis gömb alakú vércseppeket hagyott maga után a térben. Odahúzta magát Decker mellé, amennyire bírt, odahajolt hozzá. Az android a konzol mellett lebegett mozdulatlanul, több sérülés látszott a kezén, a mellkasán és megégett az arca is, a nyakából két kábel kötötte a központi konzolhoz, jó eséllyel a gépre való áttöltés mentette meg a tudatát. Az arca félelmetesen emberinek hatott, egy halott emberének.

– Ennek nincs semmi értelme. – mondta inkább magának – ha már ott vagy, bekapcsolnád a gravitációt? Kicsit egyszerűbb lenne az élet.

– Nem működik.

Cassidy folyamatosan Decker összeroncsolódott testére nézett, amikor beszélt hozzá. A szokások ugyebár.

– Jó, akkor induljunk el bármerre, hogy legyen egy kis nehézségi erő.

– Nem üzemel egyik hajtómű sem.

– Mi nem működik még?

– Soroljam?

– Légy szíves.

– Navigáció, a hídon kívül minden vákuum alatt, a részlegek teljesen lekapcsolva, kimenő kommunikáció, áram… egyszerűbb lenne, ha azt mondanám, ami működik.

Cassidy ellökte magát a konzoltól, megcélozva a híd kijáratát. Előre tartott kezével pontosan az ajtó kis ablakán landolt, ráguggolt az üvegre, majd lejjebb araszolt, hogy kinézzen rajta. Nem látott sokat, sötét honolt odakint. Valahol egy lámpa pislákolt, így észrevette, hogy egy lyuk tátong a folyosó falán, még a csillagokat is látta.

– Mi történt itt? Csatába keveredtünk? – Nem tudta megállapítani mi lehetett, tapasztalata alapján nem lövés okozta lyukakat látott. A halványan pislogó fényben még látszottak a felfestett iránymutató csíkok a padlón. A gépterem, a lakóhelyiségek, a konyha színei.

– Fogalmam sincs, nem látom, a kamerák kisültek, a szenzorok egy része is, csak a hőérzékelés működik, a te hő jeleden kívül nem is látok semmit.

– Hol van a hajó intelligenciája? – Hátranézett Decker megégett arcára, valahol csak lennie kellett.

Az android kisebb szünet után válaszolt.

– Hát nem itt.

Cassidy megdörzsölte a szemét.

– Oké, kezdjük kicsiben. Kaphatnék több fényt, csak hogy jobban eligazodjak idebent? – A vészvilágítás csupán az egytizede az általában használt fényerőnek.

– Az árammal spórolni kellene, de jól van, adok rá egy kis kakaót.

A félhomály lassan olvadt szét körülötte, Cassidy körbenézett most más szemmel, jóval többet látott a környezetéből. A dolgok lebegtek körülötte, de csak most vette észre, hogy több törmelék is kering a térben, felnézett, még egy kettétört AA–90-es energiafegyvert is látott. Mi a franc történt itt?

– Jó. Kell kötszer, mielőtt mindenhol a vérem fog repkedni. Van itt elsősegély-doboz?

– Igen! Az ajtótól jobbra, a falban a kiemelkedő panel mellett.

Rögtön meglátta, arra lendítette magát. Menet közben elkapta a csavarkulcsot, ami éppen arrafelé úszott, egyelőre nem tudott még gondolni sem rá, mit keres az itt, Morgan nem szokta széthagyni a cuccait, márpedig ez a nevét is viselte. Betűzte az övébe. A fali elsősegélydoboz egyszerűen nyílt fel, miután Cassidy letépte a tépőzárról. Sajnos nem talált túl sok hasznosat benne. Az injekciók és a kis automata állapotfelmérő is hiányzott, csak tapaszokat, fáslit és kenőcsöket látott benne. Rögtön a fájdalomcsillapító tapaszért nyúlt, amit fel is ragasztott a nyakára. Egy tekercs kötszert vett ki, és egy vérzésgátló krémet. Először a kézfejét kötötte át, a kötszer automatikusan alkalmazkodott a kézfeje alakjához, így sikerült rögzítenie a feldagadt ujjait egy kézzel is, a fásli hideget kezdett sugározni a kézfejébe és a csuklójába, Cassidy lehunyta a szemét, és élvezte egy pillanatra az érzést, ahogy a pulzáló fájdalom enyhül. Pár másodpercet adott magának, majd a fejsebnél kettéválasztotta a haját és kitapogatta.

Olyan három-négycentis hasadékot talált a tarkójához közel, nem érezte milyen mély. Nem nyúlkált tovább, hogy elkerülje a fertőzést. Elővette a krémet és a tenyerébe pumpált belőle, majd óvatosan a sebre és köré kente. A krém egy védőréteget képzett a vágás körül és a vérzést azonnal elállította. A kötszerből tépett két kisebb darabot, amit ráhelyezett a vájatra, addig tartotta ott, amíg a szélei meg nem tapadtak. Sürgősségi ellátásnak elfogadható egyelőre. Még egy hosszanti darabot tépett az univerzális kötszerből, hogy összekösse a haját, mikor ez megtörtént, akkor vette észre, hogy egy csomónyi haja rövidebb, mint a többi. Kitapogatta, mintha kitépték volna egy részét.

– Siker? – Decker várta az eredményt.

– Igen, megoldottam, most már jobb lesz. De… Na majd később. Azt mondtad, a külső csatornák megsültek.

– Igen.

– A belsők?

– Szerinted min beszélünk? Megvannak, de nincs senki. Viszont a…

– Nyiss egy csatornát a Seteboson belül, az összes helyiségbe, minden űrruhába, minden egyes kari holóba.

– Felesleges, nincs…

– Csak csináld!

Decker elhallgatott, úgy tűnt talán meg is sértődött. Nem számított, meg kellett próbálnia.

– Az ajtó melletti mikrofonba beszélhetsz. – Az android hangja most olyan monotonnak hangzott, mint ahogyan a fedélzeti gépeké szokott.

Cassidy visszalavírozott az ajtóhoz, megkapaszkodott a hangszóró fölött, a pislákoló kijelzőn többszöri próbálkozásra sikerült bekapcsolnia a mikrofon funkciót, csak remélhette, hogy működik.

– Itt Cassidy. Ha bárki hall engem a hajón, a hídon vagyok bezárva.  – Egy ideig csak a légzése hallatszott, nem készült hosszú beszéddel. – Kérlek, gyertek ide és kitalálunk valamit. Irányítási központ. Cassidy kilép.

Egy darabig csendben állt a készülék mellett, várta a választ, de nem érkezett semmi. Nem baj. Lehet, csak elromlott a mikrofon ott, ahol a társai vannak. Most már legalább tudják, hova kell jönniük.

– Esetleg jöhetnek a fontosabb dolgok? – kérdezte Decker türelmetlenebbül.

Cassidy magára nézett, nem ismerte fel a ruhákat, amiket viselt. Egyik sem az övé, és nem is katonai ruházat, általános személyzeti színek. Meztelen lábfejének látványa egyre jobban magára vonta a figyelmét. Az még valahogy oké, hogy nincs csizma, de zokni se?

– Cassie!

– Itt vagyok, mondjad!

– Létfenntartásnak annyi. Ezért is kiabáltam már egy ideje, hogy kelj fel.

– Levegő? Víz?

– Csak az a levegő van, ami ebben a helységben megragadt, a vízkészletről nem tudok, de mindegy is, mert az áram a legkritikusabb és neked fűtésre van szükséged.

Igen. Arra szüksége van, nem is kicsit.

– Mennyi időnk van?

– Negyvenhárom perc.

Bassza meg. Cassidy elkezdte hüvelykujját rágni, mint annyiszor, ha gondban érezte magát.

– Vedd lejjebb a fényeket! – mondta végül csendesen.

Megtörtént. Még az ajtónál lebegett, látási viszonyok megint visszacsökkentek, a vezérlő ablakaiban tisztán látszottak a csillagok. Elrúgta magát a faltól az ablak felé, amikor megérkezett, két tenyérrel tapadt rá. Kinézett az előtte elterülő űrre, a Faradayt továbbra sem látta sehol.

– Tudod, hol vagyunk?

– Mondtam, nincs navigáció és nem látok kifelé.

Az üveghez nyomta a fejét, hogy többet lásson az űrből, de nem segített. Hiába ismerte a Faraday környéki csillagalakzatokat, nem tudott beazonosítani egyet sem.

– Kommunikáció javítható?

– Így nem tudom megmondani. Látnom kéne. Mármint testtel.

Nem mondta ki, amire mindketten gondoltak. Ahhoz, hogy bármilyen javítás is lehetséges legyen, kell egy űrruha. A hídon a számítógéptől jobbra eső tárolóban tartottak néhányat. Itt nem sok vészhelyzeti felszerelés található, ami volt is az leginkább két ember szükségleteit vette figyelembe: a pilótáét és a kapitányét, akiknek baj esetén itt kellett tartózkodniuk. Sem Watanabe-nek, sem Haas kapitánynak semmi nyomát nem látta. A szekrény tárva-nyitva, és ahhoz nem kellett túl sok fény, hogy megállapítsa, csak egy ruha állt benne, az is függőlegesen széthasítva.

–  Nincs használható ruha.

– Oké, akkor javítások kizárva. Harminckilenc perc.

– Minden kizárva, ha nincs ruha, nem jutok ki sehova. Az ajtón se. Vége.

Itt marad és megfagy. A végtelen űrből nincs kiút, ha nincs levegő.

– Mi a szart csináljak?

– Nos, őrmester. Igazából egy lehetőséged van. A krioágy.

Cassidy felkapta a fejét.

– Saját áramforrása van! Abból esetleg csiholhatok áramot és várok, amíg mentenek.

– Na, az jó nagy hülyeség lenne! – Decker kezdett kijönni a béketűrésből. – Feküdj bele és várd ki ott, hogy érted jöjjenek! Nem tudjuk, hol vagyunk, akár az ismert galaxis szélén vagy azon túl is lehetünk, nincs élelem, víz, csakis ezt teheted, krioalvás.

Hogy is van a protokoll kimentésre? Egy hét kapcsolat nélkül, és csak azután indulnak el keresésre. Ideérni pedig több mint két hónapba telik, legalábbis a Faraday gyarmatra, de a franc tudja, hogy annak a közelében vannak-e még. Decker a hallgatást bátorításnak vette.

– Ha összekötjük a két itteni ágyat, a hogyanon átnavigállak, akkor akár százhúsz évig is életben tarthat. Valaki csak megtalál annyi idő alatt.

Százhúsz év? Nem. Érte jönnek. Érte kell, hogy jöjjenek, a Pánunió még sosem hagyott hátra embereket.

– És veled mi lesz? Mármint százhúsz évig? – kérdezte halkan Cassidy.

– Én? Ha lemerül az áram, gondolom, megszűnök – Decker eddig nem foglalkozott ezzel, érződött a hangjából.

– Ühüm. Érdekes. Biztos azért küzdöttem annyit, hogy a géphez kösselek, hogy most szimplán hagyjam, hogy meghalj.

– Te kötöttél ide? Emlékszel valamire?

–  Nem, de mégis ki a fene lehetett volna? Én lebegek itt egyedül. Szóval mi lenne, ha nem kötnénk össze a két ágyat, bevállalom a lehetőségeimet a hatvan évvel, és rákötöm a másikat a számítógépre. Tudsz olyat energiatakarékos üzemmódban maradni, hogy megőrizze azért a tudatod?

– Hát, ha a krio energiaforrását átkapcsolod, akkor legrosszabb esetben is nekem kb. négyszer annyi időre elég, mint neked.

– És ha még egy üzenetet is sugároznánk közben?

– Nincs kommunikáció. Hányszor mondjam?

– Akkor a belső kommunikációt felerősítve! Valamilyen vészjelzést le kell adnunk! Hátha valaki befogja az adást.

Decker csendben maradt, Cassidy ezt annak tudta be, hogy gondolkozik a megoldáson.

– Jól van, ez még ráér, most arra koncentráljunk, hogy az egyik ágy erőforrását rád kössem. Van ötlet?

– Van.

– Akkor vezess végig rajta!

A szerszámos dobozt az egészségügyissel szemben találta meg a másik falon, mikor kinyitotta a fémszekrényt, először érzett megkönnyebbülést mióta felébredt, ott várta minden érintetlenül betépőzárazva. Decker nem nevezett meg sok dolgot, ezt jó hírnek raktározta el Cassidy, nem épp volt műszaki zseni, de alapműveleteket azért meg tudott oldani, ez is annak tűnt, Decker megoldja a többit bentről. Az android magyarázott, Cassidy csinálta. Próbált nem a szűkös időre gondolni, és arra sem, hogy mi lesz ha elfogy az áram. A fényhiány lesz a legkevesebb gondja, ahogy az űrhajó várhatóan elég gyorsan kihűl majd körülötte, ő pedig halálra fagy. Cassidy próbálta elhessegetni a képet, ahogy a vér megfagy az ereiben, ahogy az odakint lévő abszolút nulla fok beszivárog a hídra, és inkább az átkötési műveletre koncentrált. Néha odapillantgatott az ajtóra, hátha integet neki valaki a túloldalról. De senki. Egyelőre.

A krioágyat okosan találták ki, letisztult formák, egy céllal, hogy életben tartsa benne az embert. Ehhez egy arany-grafén nanoszálas, de méretes tápegységet használt, hasonlót, mint ami Deckerben is működött, amikor még működött. Az energiaforrást összekötötte a központi konzollal, praktikusan kompatibilisek, így bízott benne, hogy jól csinálja. Többszöri újra ellenőrzés és letisztázás után kész is lett kevesebb, mint húsz perc alatt. Decker megdicsérte. Ennyi vérveszteség után legalább félórás műveletre számított. Cassidy nézte a másik krioágyat. Valahol elborzasztotta a gondolat, hogy akár hatvan évig is életben lehet benne. Eddig jóval rövidebb időkre használta, hazafele most is abban kéne feküdnie, amíg vissza nem lépnek a Naprendszerbe. A két hónapos útra egyszerűbb alvásként gondolni, de hatvan év… senkiről nem hallott még, aki többet töltött benne hat hónapnál. Hátha neki sem kell, csak amíg ideér a felmentő sereg.

– Ha akarsz üzenetet, vegyük. – Decker hangja kevésbé hangzott követelőzőnek, mint előtte.

Cassidy keserűen elmosolyodott. Mindig észszerű és megértő személynek ismerte Deckert, de szerette, ha úgy mennek a dolgok, ahogy ő azt eltervezte.

– Hiányzik a mágneses bakancsom, a zoknim, a hajamból egy darab, valaki másnak a ruhájában vagyok, a fejemen nyílt seb, és nem emlékszem legalább két hétre. Decker, mi történt?

– Nincs semmilyen magyarázatom. Sajnálom. Tényleg.

– Kezd a rögzítést!

Cassidy beült a pilóta ülésébe, legalábbis beszíjazta magát, hogy egy helyben maradjon kapaszkodás nélkül.

– Itt Cassidy őrmester. F87ZZ. A Setebos gyarmatosító hajóról beszélek. Dátum: 2183. november 4. Ha a hajónknak igaza van. A Setebos súlyosan megsérült, azonnali segítséget kérünk. Biztos túlélők rajtam kívül: Decker, android orvosi tiszt, a hajó mátrix tárhelyén. A többiek helyzete ismeretlen. Kérem, ha erre járnak, továbbítsák az üzenetet bármelyik Pánunió állomásra. Illetve, ha tehetik, mentsenek meg minket! – Nagy levegőt vett. – Személyes hozzáfűzés: ha nem élném túl, mondják meg Leenek, hogy sajnálom. Adás vége.

Cassidy ülve maradt még egy kicsit, most, hogy kimondta a nevét, nem tudott nem rá gondolni. Most is előtte volt, ahogy könyörög neki a fiú, hogy ne menjen el. Csak most ne.

– Túléled, ha meg hatvan év múlva találnak meg, Lee nem biztos, hogy még egyáltalán életben lesz.

– Ne beszéljünk erről, kérlek!

Kioldozta magát és az ablakhoz lebegett. Nézte a csillagokat egy fél percig, majd mielőtt Decker rászólhatott volna, jelezte neki, hogy készen áll. A krioágyba beépített kis fiókból kivett egy tapaszt. Ő legalábbis így hívta az újraélesztő készüléket. Ha meghibásodna az ágy, azonnal egy adrenalin sokkot ad a szívébe, hogy felébredjen. Nem a legkellemesebb módja az öntudatra ébredésnek, de a protokoll szerint felragasztotta a bőrére a szíve fölé. A legutolsó védvonal. A többit maga az ágy állította be, amint bekapcsolt. Cassidy átfuttatott rajta egy diagnosztikát. Az adatok rövid idő múlva zöldet jeleztek, jöhetett az alvás. Még egyszer visszalebegett Deckerhez. Az utolsó beszélgetésüket szemtől szemben szerette volna lefolytatni, amennyire lehetséges.

– Hány percünk maradt?

– Még tíz.

– Hát jó.

– Vékonyabb lett a hangod.

Cassidy szusszant kettőt mielőtt válaszolt volna.

– Mert félek.

– Félsz, hogy meghalsz?

– Nem. Attól félek, hogy nem ébredek fel. – Letörölte az izzadságot a homlokáról. – Úgy gondoltam, már amióta foglalkoztat a halál kérdése, hogy katonaként halok meg, miközben a munkámat végzem. De ez, hogy elalszom, és lehet soha többé nem kelek fel… – ez az egyik legnagyobb félelme – Tudni szeretném, érted? Tudni szeretném, hogyha meghalok.

– Hiszed vagy sem, de értem.

Cassidy megsimította az android arcát, kétségbeesetten szeretett volna egy emberi érintéssel búcsúzni tőle, és talán a világtól is, de a robot hideget sugárzott az amúgy is fagyos tenyerébe.

– Decker?

– Igen?

– Vigyázz rám, amíg odabent vagyok!

– Az életjeleidre fogom állítani a programomat. Bármi kritikus történik, felébreszt, én pedig téged. Vagy a hatvan év végén. Ez így milyen?

– Elfogadható.

Azzal odarúgta magát a krioágyhoz. Megnyomott pár gombot, rögtön fel is nyílt a teteje a nem túl tágas kis fekhelynek.

– Oké, most vagy soha.

– Találkozunk a másik oldalon.

– Remélem.

Befeküdt a zselés talapzatba és elhelyezkedett, ha minden rendben megy nem fog érezni semmit a kényelmességből. Jó lett valamire, hogy nem viselt csizmát, könnyebben sikerült elhitetnie magával mezítláb, hogy csak aludni fekszik le. Az ágy üvegteteje rácsukódott, Cassidy neki tapasztotta a tenyerét, ami alapján az ágy rögtön felismerte és kiírta az adatait, valamint átvilágította, hogy fizikailag alkalmas-e a krioalvásra. A gép nem kötött bele semmibe, az egyre fokozódó légzésébe sem, visszaigazolta a kérését, elindította az fagyasztó programot és ahogy a fényei lassan kialudtak, szép álmokat kívánt Cassidynek. Az őrmester szorosan lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, amitől az üveg bepárásodott felette, majd pillanatok alatt álomtalan krioalvásba zuhant.

 

ELSŐ RÉSZ

SHEPARD

Általában iszonyatosan megviselte a krio utáni ébredés, de ez összes eddiginél súlyosabb volt. Mintha valaki ült volna a mellkasán, még a légzés is nehezen ment. Talán a gravitáció miatt is. Cassidy először a szürke plafont pillantotta meg, majd a szemébe világító lámpát. Felnyögött. Rémlett valami neki a lefekvésről, de nem ugrottak be a részletek. Pislogott néhányat, és lassan észrevette az ágya mellett ülő alakot. Rögtön ráismert Deckerre, és minden beugrott. Felült hirtelen, de az android már ott is termett mellette és a vállánál fogva finoman visszanyomta.

– Megvagyunk?

– Meg bizony – Decker hangjából elégedettség csengett.

Cassidy egy darabig nézte Deckert, lassan esett le, mi a probléma.

– Visszatettek a testedbe?

– Igen. – Decker megérintette az arcát. – Nagyjából kijavították a hibákat, bár itt –  Decker a bal halántékára mutatta felé –  itt maradt nyom.

Ha Decker ember lett volna, Cassidy harmadfokú égésnek írta volna le a foltot, ami a füléig futott.

– Ez a Shepard?

– Igen, a szigorított része. Ó, hát tudod hogy van ez, rutin eljárás.

– Aha, a szigorított nem rutin.

– Mondj már egy-két szót Shepardről!

– Hogy mi van? – Cassidy megdörzsölte a szemét.

– A kognitív funkciókat rögtön ébredés után is tesztelni kell. Szóval. Shepard.

Cassidy fújtatott egyet, mielőtt belekezdett.

– Alan Shepard. Született 1923. november 18-án. Tengerésztiszt, hadiflotta pilóta, majd űrhajós. A Mercury Hetes tagja, a harmadik ember az űrben, az ötödik a Holdon. Ha itt lenne egy ablak, talán rá is látnék a Fra Mauro–ra, ahol ma már sajnos nem látszik a lábnyoma. Meghalt 1998. július 21-én. – Felsóhajtott – Örülünk? Mi jön most? Mark Watney?

– Nem, első blikkre a kognitív funkcióid rendben vannak, de légy szíves, embereld meg magad, rengeteg teszt jön ezután.

– Kaphatok előbb inni?

Lassan visszakúsztak az emlékei, hogy a hídon lebeg, hogy krioágyban fekszik, ahogy nyelte a kortyokat, minden visszajött arról az utolsó negyvenhárom percről.

– Mennyi idő telt el? – Fel akart ülni, de Decker nem hagyta.

Az android arca megrándult, de nem meghibásodás, hanem a rossz hír miatt. Utálta a rossz híreket. Cassidy pulzusa rögtön felszaladt. Decker ránézett a kijelzőre, ami Cassidy feje fölött elkezdett csipogni.

– Mennyi? – A hangja nyugodtan szólt, a sűrűsödő pittyegés ellenére is.

– Azt mondták ne mondjam el, csak felzaklatna.

– Amúgy is fog felzaklatni! A jó életbe már, mennyi? Hatvan év? Eltelt hatan év!?

– Nem! Nem annyi – A jó hírrel kezdte – csak tizennégy.

Cassidy lehunyta a szemét, a légzése szaporodott, próbálta csillapítani magát, de nem ment. Lefordult az ágyról, lezuhant a földre. Nem lehetett sok a gyomrában, de azt mind epeszínűen adta ki. Érezte Decker kezeit a vállán, ahogy felfelé húzza, de mielőtt felállította volna, elvesztette az eszméletét.

Ez az ébredés még keményebbre sikerült, már a megszerzett tudással ébredt. Nem látta Decker, így felült végre. Kezét az ágy szélére kulcsolta, nagyokat lélegzett az orrán keresztül. Tizennégy év. Szinte felfoghatatlan mennyiségű idő, ennyi év alatt képes megváltozni az egész világ. Cassidy kapaszkodott az ágyába, mintha az stabilan tarthatná ebben a bizonytalanságban. Mit keres a Shepardon? Ha valaki visszatér az űrből, az általában a gagarini nagy kórházban szokott átmenni a rutin ellenőrzéseken, nem itt, a Shepardon csak átvilágítják őket, ha itt fogták az karantén, tapasztalatból tudta. Ráadásul a szigorított része.

Mit szólna Alan Shepard, ha tudná, hogy a karantén lett róla elnevezve. Persze eredetileg nem annak készült, de idővel így alakult. Mikor több mint százötven évvel ezelőtt létrejöttek a Holdon az első igazi települések, a részlegek a Mercury hét, illetve Vosztok nyolc pilótájáról kapták a nevüket. Az űr első kalandorainak állítottak emléket, az első bátraknak, akik megtették a lépéseket az igazi ismeretlenbe. Példát akartak mutatni velük az emberiségnek. Merj menni, merj felfedezni. Kár, hogy ebből a szellemiségből nem sok maradt a Holdon mára.

Az állomás évtizedek alatt bővült tizenöt részleges bázissá. A blokkok, mint kis városok léteztek, inkább falvakat alkottak, immár különböző funkciókkal. Idővel másra lett igény, nem nyaralóhelyekre és kilátókra. Nemcsak más lett Hold bázis, de majdnem a felét le is kapcsolták. Jó ideje kisajátította az egészet a Pánunió, senki nem ellenezte. Az emberek rég túljutottak a pici szürke Holdon. A Bölcső legelhagyatottabb részének számított, még a Földön tizenhét milliárdan éltek, a Marson pedig nyolcan, addig itt alig néhány ezer ember lézengett, többnyire átutazók, szállítmányozók, kutatók, katonák és a szürke légkör nélküli por.

Ma kevésben hasonlít a létesítmény az eredeti Hold településekre, csak az épületek egy része maradt meg, na meg a nevek. Cassidy imádta az űrkutatás kezdeteit, ez még mélyen Charlie rajongásában gyökerezett. Ő ragasztotta rá, de mindig is szeretett belebámulni abba a távolságba, hogy azok az űrhajósok honnan is jöttek el idáig. Nem sokan osztották a véleményét. Ma kevés embernek mondott többet a Titov név, mint egy lakótelepet a Holdon. Cassidy nemcsak, hogy memorizálta az összes űrhajós adatait és neveit az Apollo program végéig, hanem kifejezetten gyűjtött bármilyen könyvet vagy dokumentumot, ami róluk szólt. Akkor privilégiumnak számított az űrbe lépni, ma mindennapos esemény. Cassidy a Schirrán töltött elég sok időt, ott vettek lakást Nate-tel. Walter Schirra, aki háromféle űrhajóval is repült.

Nate. Lee.

Leugrott az ágyról, és rögtön össze is csuklott alatta a lába. Decker egy tálca étellel lépett be az ajtón, megtorpant.

– Miért fetrengsz a földön?

– Mert tetszik – belekapaszkodott az ágyba és felhúzta magát.

– Áh! Hát lassítanod kell. Biztos a krioalvás mellékhatása. Senki nem tudja, mik lesznek a hosszútávú következményei. – mondta kedélyesen, Cassidy örült, hogy most nem segített neki.

– Orvosi tiszt létedre nem igazán kimerítő ez a hozzáállás.

– Sajnos nem tud senki többet.

Az ajtó melletti dupla üvegablak most szúrt szemet Cassidynek, azon keresztül bámulhattak be rá az orvosok vagy a nővérek és ki tudja még kik. Decker is beöltözött a fehér kezeslábasba, Cassidy nem rémlett, hogy korábban is ezt a szettet viselte-e. Tehát kísérletként is kezelik. Egyszerre megnyugtatta, hogy foglalkoznak vele és zavarta is.

–  Két év volt a legtöbb, amit valaki mélyalvásban töltött. Utána néztem. Ismeretlen területen vagyunk. – Decker felé nyújtotta a tálcát – Hoztam valami ehetőt.

Cassidy nem nézett rá. A hajához nyúlt, ott ahol hiányzott belőle.

– Hol van Lee?

– Nem tudom.

Cassidy Deckerre nézett, már majdnem megint előadta neki az „azonnal mondja meg” külön számot, de látta rajta, hogy igazat mond.

– Azért csak a Holdon van, vagy nem? Mármint idejön, ugye? Kinek kell szólni, kivel kell beszélnem?

– Nem kell beszélned, egyelőre enned kell.

Cassidy a tálcába bámult. Elméletileg tizennégy éve nem evett, de meg sem kordult a gyomra, a benne lévő csomó nem az éhségről szólt. Túl sok a kérdés. Annyi, hogy meg sem bírt szólalni egy darabig. Decker türelmesen ott állt előtte, szőkésbarna haja befésülve, kicsit rövidebbnek tűnt, mint ahogy Cassidy emlékezett rá. Deckert úgy tervezték, hogy nemcsak tökéletesen beilleszkedjen egy hajó legénységébe, hanem hogy egy kellemes nyugalmat is sugározzon. Egy orvosnak bizalmat kell árasztania. Cassidy nem ismerte az összes android modellt, de Deckernél kétségtelen, hogy elérték a hatást. Már az is jóval megnyugtatóbban hatott, hogy mesterséges intelligencia és nem egy sima program, hanem érző lény volt, amit Cassidy most is látott rajta, megnyugtató mosolya mögött ott húzódott az aggódás és legalább annyi kérdés, mint neki.

– Nem vagyok éhes.

– Azért csak egyél.

A tálcán egy tál csokis müzlit látott és egy szendvicset. Pontosan erre értette Cassidy, hogy jó tervezés. Decker tisztában volt vele, mi az, amit egyáltalán hajlandó lehet megenni. Még Natenek sem sikerült ezt elérnie anno. Elvette a tálcát, azért is, hogy Decker ne álljon ott, mint egy pincér. Letette a földre és felvette a müzlis tálat majd visszaült az ágyra.

– Nincs itt egy helyi orvos vagy Lenihan parancsnok? Valaki csak tud valamit mondani.

– Fognak is, de a procedúra ugyebár. Türelemmel kell lenni, hamarosan kiengednek a szigorított karanténból. Amúgy eddig több androiddal találkoztam, mint emberrel, azok nem nagyon beszélnek.

– Kiderítettél azért valamit? – Belekanalazott a már kakaós tejbe.

– Csak azt, hogy négy napba telt biztonságosan kiszedni téged az mélyalvásból.

Mégis csak jól esett neki az étel. Talán az érzékelésével lehet gond, talán ennyi idő alatt tényleg összekavarodott benne pár dolog. Felemelte a tenyerét és nézte egy darabig, az összezúzott ujjai most teljesen épnek tűntek. Újra elmerítette a kanalát megütötte a déjà vu.

– Nem történt meg ez már korábban?

Decker elmélázásból válaszolt.

– Lehetséges, bár nekem nem rémlik. Rendbe jön a fejed, nemcsak a krioalvás a gond, hanem ott az a seb is.

Cassidy megérintette, még érezte, hogy fáj, de jóval gyógyultabbnak tűnt, mint mikor a hídon hozzányomta a tenyerét.

– Elmúlik – biztosította Decker.

– Vagy nem.

Több heg is futott át a testén, plusz egy nem igazán fogja zavarni. Ahogy kanalazott, észrevette, hogy remeg a jobb keze. Sosem tapasztalt ilyet egy alvás után sem.

– Lehetnek fizikai tünetei, remegés, furcsaságok, ájulás, összeesés, – Decker is látta a félbe maradt mozdulatot – érzelmileg is hullámozhatsz rendesen.

– Kevésbé hullámoznék, ha láthatnám Lee-t! – Nathant meg sem merte említeni, az talán túl önző lenne ilyen körülmények között.

– Biztos előkerítik.

Hol lehet? Fordított helyzetben Cassidy itt dörömbölne az üvegablak előtt, kérdés nélkül. Lee általában le szokta nyomni a műsort, hogy ne menjen, de legutóbb igazi szép hiszti lett belőle, mintha megérezte volna. Lee csak szimplán nem szeretett egyedül maradni ilyen hosszú időre. Csörömpöléssel landolt a földön a kanala. Decker már indult volna érte, de Cassidy leintette.

– Lee idősebb nálam. Igaz? Az öcsém idősebb nálam.

– Egyszerű matek, két hónapja kellett töltenie a harminchármat.

Csend ereszkedett rájuk. A kanál a földön maradt. Cassidy letette a tányérját a polcra remegő kezéből. Ökölbe szorította, azt remélve ettől majd jobb lesz, de a remegést nemcsak a kezében, az egész testében érezte, mintha összerándult volna, egy porcikája sem bírta vagy akarta elhinni az információt. Lee-re csak gyerekként emlékezett. Előtte volt a kámpicsori arca mikor először ment el hosszabb időre a kiképzés miatt, mikor egész jól viselte kamaszon, hogy más bolygóra költöztek egy rövid időre, ahogy a gyerekes rajongással hallgatta Cassidy úti beszámolóit. Hogy tüntesse el ezt a képeket? Hogy kerülhet ennek a kölyöknek a helyébe egy harminchárom éves férfi? A gyomra is megremegett, félő volt, hogy kidobja megint a taccsot, így inkább az ágy szélére ült és ráhajolt a combjára.

– Vagyis öcsém most már a bátyám. El se, el se hi… – elcsuklott a hangja – el sem tudom képzelni, hogy nézhet ki harminchárom évesen.

– Az is valami, hogy megérte – Decker és a napos oldal.

Vajon hányszor kérdezte az elmúlt években Lee, hogy hol késik Cassidy? Hogy hol marad ő, mikor bajban van. Lehet, nem véletlenül nincs itt. Vajon csak haragszik? Nem. Lee nem olyan. Abban a tizenöt évben, amit együtt töltöttek, elég jól kiismerte, hogy tudja, nem tenne ilyet. És a maradék tizennégy? Egyszerűen képtelen felfogni az egész veszett gondolatot, lehetetlennek érezte elfogadni a létező tényeket.

– Sose lesz a bátyád. Mindig az öcséd marad.

Cassidy felemelte a fejét

– Segíts kérlek, el szeretnék menni a WC-ig.

Decker a hóna alá nyúlt és talpra állította. Cassidy megpróbálta a ráhelyezni a súlyát a lábára, és valamennyire sikerült is, de Decker nélkül elzuhant volna. A kis szoba végéből nyíló fürdő felé indultak. Decker besegítette és leültette a lecsukott fedélre. Szó nélkül kifordult és a túloldalon várta, hogy végezzen.

– Behívhatnál egy nővért, nem szeretnélek téged ugráltatni.

– Szívesen segítek – nem hazudott – nem biztos, hogy jó lenne, ha egyedül maradnál most.

Cassidyre rátört a sírhatnák, de leküzdötte, amennyire bírta. Érzelmi kilengések. Hát rohadtul nem hiányoztak.

Szólt Deckernek mikor végzett, bár már jobban érezte a lábát, így nem kellett a teljes súlyával rátámaszkodni az androidra. Decker visszaültette az ágyra. Egy darabig csendben ültek, Decker sem szólt egy szót sem, várta, hogy Cassidy összeszedje magát, pedig az nem lesz egyszerű. Folyamatosan ott kavargatott a fejében a családja, akiket itt hagyott és a többi ember, akit a hajón vagy máshol hagyott el. Eltelt tizennégy év, kije maradt?

– A Seteboson mit találtak?

– Mondtam, hogy nem nagyon mondanak semmit, ugyanúgy bezárva tartanak itt engem is, mint téged – Decker továbbra is nyugodtnak tűnt – Annyit biztos, hogy te vagy az egyetlen túlélő.

– Meg te.

Decker halványan elmosolyodott, nem örömmel, inkább iróniával.

– Én nem vagyok élő.

Cassidy sóhajtott egyet, nem fognak erről vitázni.

– Testek? Fekete doboz? Valamit csak találtak!

Decker megrázta a fejét.

– Hányan voltunk? Vagy kb. ötvenen?

– Az induláskor negyvennégyen. Az androidokat nem számolva.

Cassidy a Seteboson szolgált az utóbbi kilenc évben. Hellyel-közzel. Egyszerű melónak számított a kolóniák biztosítása, odamentek leszolgálja a kijelölt időt (ami a kolónia távolságától függött), majd hazajött. Ez volt az ötödik túrája a külső rendszerekbe, mindig a Setebos vitte, így elég jól ismerte a hajót, meg a legénység nagy részét is. A katonai személyzet körében nagyobb volt a rotáció, viszont a civil legénység majdnem összes tagjával már többször utazott együtt. A Pánunió úgy alakította ki a kolonizálás folyamatát, hogy civil irányítás alatt folytak a gyarmatosítások, hacsak baj nem akadt. Addig a katonaság csak biztosított. Mi sem bizonyítja jobban, hogy Watanabe, az első számú pilóta még csak nem is a katonai kötelékből került ki, szerződéssel dolgozott a Pánuniónál. Haas kapitány pedig már hat éve leszerelt veteránként kapta meg a Setebost. Cassidy az öt útjából egyszer keveredett tűzharcba. Szó szerint. Rossz emlékek.

– Senki nem élte túl? Ez biztos? – hangja nem leplezte az egész testén átfutó libabőrt.

– Úgy tűnik.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.9/10 (19 votes cast)
8 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Figyelemfelkeltő részlet.
    Oké, klisés panelekből építkezik a kezdés, de a maga műfajában minden írás kénytelen valahonnan elindulni.
    A kérdés, hogy később milyen meglepő fordulatokat tartogat a történet. Ebből a szempontból ígéretesnek érzem.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  2. település = helység
    épület (vagy itt most űrhajó) elkülönülő belső tere = helyiség
    Ettől eltekintve nyelvileg nekem rendben van.
    Sokáig aludtam az űrben és most fölébredek, illetve hűdenagyon eltűnt vagy meghalt, vagy ki tudja mi történt a legénységgel az űrben, okoskodó racionális droid…stb. Ezek tényleg nem túl eredeti dolgok, számtalan regény, film operált már ezzel. De éppen azért használják ezt olyan sokan, mert sokszor eladható, szeretjük az ilyesmit. Szóval a kérdés az, hogy jól használja-e a kliséket, és hogy van-e benne olyan egyedi elem, ami miatt bekerülhet az ezzel dolgozó történetek sorába.
    A nevek, az űrhajók neve, a szituáció, a karakterek egyelőre szépen, tisztán hozzák az elvárhatót, de egyelőre nem látszik az egyediség sem.

  3. Nagyon olvasmanyos volt ez a részlet, beszippantott az eleje. Nem zavart, hogy lattunk mar ilyen jellegû szereplôket és helyzeteket. Tetszett a vilagod, jol épitkezett hozott anyagbol is ugyan, de a toposzokat ügyesen kezelve. Es fôleg elkezdtem ragni a körmömet, hogy mi lesz Cassidy sorsa. Viszont a masodik fejezetben talan el lehetett volna inditani egy masik cselekményszalat, hogy még egy picit raghassam a körmöm Cassidy miatt, ahelyett, hogy rögtön visszaesett volna a feszültség.
    Sok sikert kivanok!

  4. Gratulálok!
    Nem vagyok túl olvasott ebben a zsánerben, így engem a klisék sem zavartak, inkább rám hozták az Ailen- nosztalgiát. Érdekes felütés, nem kiemelkedő, de jó fogalmazás. Igazából azért tetszik, mert innen még bármi lehetne belőle az űrhorrortól kezdve a sci-fi drámáig.
    Sok sikert!

  5. Mindig elmondom, hogy nem szeretem a sci-fit – nem ismerem, általában nem is érdekel, de ennél a részletnél úgy jártam, mint az egyszeri olvasó lefekvés előtt, hogy „na, csak még egy fejezetet…” Épp csak bele akartam nézni a mai kikerült regénybe, aztán itt ragadtam. Szóval, már csak ezért is nagy gratula. Maradtak sajnos a szövegben – valószínűleg átírás után – értelmetlen mondatok és rosszul egyeztetett alanyok-állítmányok, de ez a legkevesebb. Én is azt éreztem, hogy nem túl eredeti a felállás, de mégis, olyan plasztikus volt az események és a körülmények leírása, hogy volt kedvem elolvasni. A második részben talán túl nagy hangsúlyt kapott a probléma, hogy most akkor a lány öccse a bátyja-e, ez egy kicsit elvitte a figyelmemet a lényegről, de másba nem tudok belekötni.

  6. Nem olvasok túl sok sci-fit, így számomra nem tűnt klisésnek. Csak tátottam a számat mennyire összeszedett, milyen gördülékeny. Általában úgy olvasom a részleteket, hogy közben megállapítom, ha én lennék a regény szerkesztője ezt, meg ezt kukáznám, átírnám, de itt ezek a gondolatok elmaradtak. Lehet, hogy csak annyira lenyügőzött és beszippantott, hogy vak lettem a hibákra, lehet hogy tényleg kevesebb hibája van, mint amit megszoktam, nem tudom. Csak azt tudom, hogy akarom a folytatást! Én! Aki kevés sci-fit olvasok! Mert kevés fog meg. Szóval köszönöm, hogy olvashattam:)

  7. Szia!

    Elkezdtem tegnap olvasni, de nem jutottam vele messze. Nehezen olvasható a számomra, amit elsősorban annak tudnék be, hogy gyorsan és nagy lendülettel haladok, de a történetben a mondatok nagyon gyakran egymásba folytak.
    Pár példát emelnék ki csak:
    „A dolgok lebegtek körülötte, de csak most vette észre, hogy több törmelék is kering a térben, felnézett, még egy kettétört AA–90-es energiafegyvert is látott. Mi a franc történt itt?”
    Itt egy mondatzáró pont, szerintem, elkéne a ‘térben’ és a ‘felnézett’ közé.
    Hasonlóan itt, az ‘úszott’ és az ‘egyelőre’ közé. Esetleg még az ‘itt’ és a ‘Morgan’ közé is.
    „Menet közben elkapta a csavarkulcsot, ami éppen arrafelé úszott, egyelőre nem tudott még gondolni sem rá, mit keres az itt, Morgan nem szokta széthagyni a cuccait, márpedig ez a nevét is viselte.”

    És ez az összefolyás nehézzé tette az olvasást nekem. Szét kellette választani az egymástól elkülönülő mondatokat.

    De, a mai nap folyamán újból nekiálltam. Betettem a háttérbe egy lassú, sci-fi űrzenét, hogy az megadja a hangulatot és a tempót, és így sikerült ejutnom a végére.
    A világ és a környezet az nagy élvezettel megragadott. 🙂 Tetszenek a felhozott ötletek, színesek és élettel teliek a leírások, és a két fő karakterünk is jó.
    Habár, Deckert talán ‘túl’ emberinek találtam itt-ott („…jól van, adok rá egy kis kakaót.”). De ez nem zavart olyannyira, mert Cassidy kifejezetten egy emberként kezeli őt, és az ilyen pillanatok miatt el is tudom hinni, hogy miért. Szóval ha szándékos, akkor szépen felépített 🙂

    Kíváncsian követném tovább a rejtélyt, megfogott a sztori, de az egybefolyó mondatok egészen a végéig zavartak.
    „– Hol van a hajó intelligenciája? – Hátranézett Decker megégett arcára, valahol csak lennie kellett.”
    Cassidy a hajó intelligenciáját keresi, hiszen annak ‘valaki lennie kell’, de mivel vessző van ott és nem mondat zárás, ezért úgy fest, mintha Decker arcának kéne valahol lenni.

    Mindegy is 😀
    Lényeg, ami lényeg, bár nehezen haladtam vele, érdekes és jó írás. Egy kis lektori javítgatás és finomhangolás után én örömmel tovább olvasnám, ha megjelenik 🙂

    Gratulálok a továbbjutáshoz! ^^

  8. Sziasztok,
    Köszönöm a véleményeket! Csak most jutottam el addig, hogy ránézzek az előválogató eredményére (bevallom, kicsit féltem is tőle, hogy mit találok (vagy inkább, mit nem)), megpróbálok egyenként reagálni mindenki hozzászólására.

    Krucsó Attila,
    köszönöm a gratulációt, igen valahonnan el kell indulni, és ez az alapfelállás nekem nagyon érdekes volt mindig, remélhetőleg tartogat olyan fordulatot is a könyv, ami a sci-fi olvasóknak is (amilyen én is vagyok) meglepetéssel szolgálhat.

    Lobo Marunga,
    Köszönöm, amit írtál. Azért is használom ezeket a témákat, amit te is mondasz, mert én magam is szeretem őket, remélem az egyediség a történet további részében majd látszik.

    Marta,
    Nagyon örülök, hogy rögtön érdekelni kezdett Cassidy sorsa 🙂 Köszönöm a véleményt! Remélem lesz még benne izgulni való.

    Tibi K. Rose.
    Köszönöm. Alien az egyik kedvenc filmem, szóval akaratlanul is befolyásolhatott, az biztos. Örülök, hogy ilyen irányba is megmozgatott. Bevallom, inkább sci-fi drámáról van szó, mint horrorról.

    Leona,
    Köszönöm az olvasást! Valahol úgy terveztem ezt a könyvet, hogy olyan embereknek is vonzó legyen, akik nem annyira szeretik a sci-fit. Az egyik előolvasóm kifejezetten nincs oda a műfajért, de – bevallása szerint – nem esett nehezére belecsöppenni a sztoriba, szerencsére. Igen, az átírások után van, hogy a szemem már nem szúrja fel ezeket a hibákat, de javítani fogom.

    Leniko
    Nagyon köszönöm a véleményed és a biztatást! Örülök hogy ennyire megfogott!
    Nagyon motiváló ezt olvasni, szóval még egyszer köszönöm. 🙂

    Ócsai Norbert,
    Köszönöm a gratulációt, és az elemzést. Igen, abszolút látom, mire gondolsz és lehet tényleg ráfér egy kis hangolás ezekre a mondatokra. Igazából azt próbáltam érzékeltetni vele, hogy Cassidy fejében ebben a helyzetben kb. 15 gondolat száguldozik egyszerre, mindent egyidejűleg szeretne megoldani és átgondolni, de értem, hogy kicsit hektikussá válhatott ettől a megfogalmazás.
    Igen, szándékosak a szóhasználatok Decker szempontjából. 🙂
    Köszönöm hogy elolvastad!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük