Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása – 1. részlet

Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása – 1. részlet

 I. Utólagosság

1

Miközben azon gondolkodtam, hogy miért állt évek óta folyamatos újjáépítés alatt Csepelnek az a része, ahol a kórház állt, és belebámultam azokba a gödrökbe, amiket ma ástak ki a tegnapelőtt betemetett árkok helyén, ugyanarra a belátásra jutottam, amire az utóbbi két évben minden áldott nap. Nem az volt a bajom, hogy előrefelé kellett élnem, miközben csak utólag nyerhetett értelmet bármi, hanem az, hogy utólag valóban értelmet nyert minden. Ennek megfelelően teljesen együtt éreztem azokkal, akik azért ástak gödröket, hogy betemessék őket, és ezzel elkerüljék a befejezhetőség uralmának még a látszatát is. Kényszerítettem magam arra, hogy emlékezzem, mert nem akartam, hogy az emlékezet kényszere alá sodródjam.

Zsuzsi szeretett futni az eső elől. Volt egy nyár, amikor minden alkalommal, ha úgy hitte, nemsokára szakadni kezd, délutánonként lefutott a Margit körútra, és várta, hogy végigszaladhasson a járdán menedéket keresve, ahonnan rohant tovább a következő ereszig, amíg a zivatar el nem vonult a város felől. Mielőtt kiért volna az utcára, ilyenkor mindig levette a cipőjét, és én az ablakában ülve tekintetemmel őt követve láttam, ahogyan a lábnyomai egy pillanatra megjelennek a vizes aszfalton. Azt mondtam neki, azért nem megyek vele, mert gyűlölöm az esőt. Valójában csak lenyűgözött az, ahogyan még a szilárd betont és a párolgó vizet is képes volt rábírni arra, hogy egy pillanatra az ő lenyomatait hordozzák.

(Nincsen feltámadás.)

A játék lényege az volt, hogy csakis a lábnyomokra emlékezzem; hogy rögzítsem létezésüket abban az időpillanatban, amikor még éppen nem mosta el őket az eső, vagy nem perzselődtek el a hirtelen előbukkanó nap melegétől; hogy a nyomok megmaradjanak, de ne kövessem őket sehová. Annak veszélye nélkül akartam örvényben lenni, hogy a lefolyó nyílása beszippanthasson és darabokra törje a testem.

Ki tudtam magam gondolkodni bármiből, és ez mérsékelte bennem a félelmet azokon a napokon, amikor látogatni indultam Bettit a csepeli elfekvőkben. Meglehetősen komoly indokaim lettek volna arra, hogy megrémítsen az eljövendőtől való rémület. Mivel ismertem az elfekvő szó jelentését, tudtam, hogy Betti meg fog halni; arra is láttam esélyt, hogy akkor fog meghalni, amikor én leszek mellette. Azzal is tisztában voltam, hogy jól működő univerzumokban, sőt, olvasásra alkalmas elbeszélésekben alig tizennyolc éves gimnazisták nem kapnak stroke-ot a ballagásuk után másfél nappal. Ha Arisztotelész még élne, és azt mondanám neki, hogy tragédiát kívánok írni egy tizennyolc éves lányról, aki stroke-ot kapott a ballagása után másfél nappal, és vélhetően meghal még a nyár vége előtt, akkor elküldene Nagy Sándor után elefántot keresni. A tragédia hősei vétségeikkel rászolgálnak a halálukra; a vétek nélkül való középiskolás lányok haláltusája nem tragikus, hanem felháborító. Takarodj, fiam, a szobádba Poétikát olvasni.

Persze az, hogy a létezés tragikus vagy felháborító, a játék szempontjából semmit sem számított. A játékot az játszotta jól, aki tudta, hogy egy tizennyolc éves lány halála rémületes és felháborító, de nem érzett sem rémületet, sem felháborodást – hacsak nem akart megrémülni és felháborodni. Érezni akarni viszont ebben a játékban egyenértékű volt azzal, mint megpróbálni túlélni az átpréselődést a lefolyón. Ahhoz viszont már túl jól játszottam a játékot, hogy egy Bosch-triptichon bal szárnyára kívánjam felfesteni önmagam. Egyre többször sikerült elérnem azt, hogy tudjam ugyan, egy adott esemény milyen érzelmeket társít magához, de ne érezzem őket. Akiket elvesztettem, úgy hiányoztak, hogy hiányukat nem átéltem – csak láttam. Láttam, ahogy Zsuzsi lábnyomai a vizes betonon a híd felé tartanak.

2

Valójában persze nem volt vizes beton, csak csepeli utcapor, a porban pedig legfeljebb a saját cipőnyomaimat láthattam volna, ha vettem volna a fáradtságot, hogy tényleg hátraforduljak. Ehelyett inkább vásároltam egy tál málnát a semmi közepén álló zöldségestől, aki árkokkal körülhatárolt bódéjából a málna mellett vagy inkább helyett gyorsítót vagy inkább lassítót árult az egykori Weiss Manfréd Művek környékét körbeásó és körbetemető munkásoknak. Betti, amikor még tudott beszélni, azt mondta, azért szereti annyira a málnát, mert ez volt a jele az óvodában. Betti ma már nem tudott beszélni, ahogyan abban sem bíztam különösebben, hogy egyáltalán felismeri a málnának legalább a formáját, ha már az íze sohasem jelentett neki semmit; azért diktáltam belé gyümölcsöket, hogy ne száradjon ki a teste teljesen.

(Igen, tanár úr. Nyilván egészségügyi megfontolásokból nyúlkált magatehetetlen lányok szájába. Hogy nedvesség maradhasson a testükben.)

Az árokásás miatt a környéken nem járt busz, és még legalább ezer méter választott el a kórház bejáratától. Azzal szórakoztam, hogy hány cigarettát tudok elszívni addig, amíg a saját, meglehetősen gyors tempómban elérek a sorompóig, ami mellett egy tábla azt hirdette, hogy „áthajtás csak betegszállítóknak és rohamkocsiknak”. Úgy tűnik, vannak helyzetek, amikor a remény egy rohamkocsi alakját ölti magára. Azoknak persze, akik az elfekvőbe tartottak, nem volt sürgős odaérni; azok azonban, akik távoztak onnan, szintén nem siettek már sehová. A sorompónál még megvolt a harmadik rövid Marlboróm fele, úgyhogy leültem a kerítés kövére, és elszívtam. Ráértem; még a félholtaknál és a holtaknál is kevésbé igyekeztem ma bárhová odaérni. Miközben dohányoztam, azon gondolkodtam, Zsófi adott-e Bettinek tegnap gyümölcsöt. Zsófi volt rajtam kívül az egyetlen, aki az iskolából rendszeresen látogatta Bettit; osztálytársak voltak. Mindketten érettségiztek volna nálam filozófiából Zsolnai Dórával együtt, akit azonban az édesanyja alig engedett ki a lakásból, amióta Betti megbetegedett. Azt állította, a lánya arról hallucinál, hogy Betti beszél hozzá. Igazándiból senki sem vette komolyan, amit mondott. Dóra anyjánál ugyanis sohasem lehetett tudni, hogy védi-e a lányát vagy csak uralkodni akar valakin; mindenesetre Dóra nem őt, hanem Bettit szólította anyának. Mikor egyszer megkérdeztem, miért, azt mondta, egy régi szerepjáték hagyatéka az egész, amiben az egész osztályt egy szappanoperában szereplő családként képzelték el. Nehezen hittem el, hogy egy olyan az anya szó értelme ennyire könnyen viszonylagossá válhat.

A szóbeli másnap volt esedékes, és eljátszottam a gondolattal, hogy Betti, ha ma meglát, kipattan az ágyból, hazamegy, átnézi a stroke-keltette félkomában kidolgozott tételeit, különös tekintettel a filozófiára, holnap belibeg az iskolába azzal a libegéssel, ami az ő sajátja, és lefelel mindenből, ha kell, kétszer, hogy pótolja az írásbeliket. Magyar nyelv és irodalom, jeles (bár Kutrovácnál senki nem kap ötöst). Történelem, jeles. Angol nyelv, jeles. Filozófiából dicséretet kap; ha másért nem, azért, mert puszta jelenlétével is megcáfolta Descartes-ot – sokáig nem volt tudatánál, és most mégis létezik, pedig ha egyszer már semmivé lett, semminek is kellett volna maradnia. Sajnos a matekérettségiről végképp lemaradt, mert annak nincs szóbeli része; pontosabban lenne, de most senki sem bukott, így nincs tételsor, következésképpen nincs felelés. A közoktatás szabályai ércnél maradóbb művek, nem írja felül őket az sem, ha visszatér valaki a halálból. Azon a kedden, amikor az írásbelire sor került, már három napja kórházban feküdt, csak még nem itt. Egy fejjel lefelé fordított Dante-térképen az még a purgatórium volt. Ez már nem. Zsófival váltott napokon jártunk le; egyik délután ő, másik délután én, és minden délelőtt Betti anyja, aki örökké délutános műszakban dolgozott. Zsófi, ha lehet, még messzebb lakott a Weiss Manfréd Művek maradványaitól, mint én; tizenhat éves kora óta egyedül élt egy kollégiumban valahol az Amerikai úton, mert, mint mondta, sem a szülei nem tudják elviselni őt, sem ő a szüleit.

3

Valószínűleg akkor vált hamuvá a Professzionális Pedagógiai Kézikönyv még utolsóként megmaradt lapja, amikor három héttel ezelőtt először léptem át az elfekvő kapuját. A kézikönyv egyik végső, ha nem is a legvégső előfeltevése az volt, hogy a gyerekek halhatatlanok, amíg gyerekek; a halandóság a felnőttkor sajátossága. Végtére is racionális hipotézis: ha egyszer tanítani akarjuk őket, nem árt, ha élnek. Voltak persze a könyvben más, sokkal korábban elenyészett oldalak is. Például az, amelyik szerint a gyerekek családban élnek, mégpedig olyanban, ahol van egy anya és egy apa legalább. Bettiék osztályában az volt a családi alaphelyzet, hogy apa nem volt, és ez még üdvözlendőnek minősült; az alaphelyzethez képest ugyanis legfeljebb annyi eltérés mutatkozott, hogy néhányuknak anyja sem volt, vagy hogy volt ugyan egy olyan személy, aki biológiailag apának minősült, de társadalmi funkciókat legfeljebb a telepi kocsmák némelyikében töltött be. Az ilyen tanulói háttérrel rendelkező osztályokat nevezték átlagosnak.

Én két évvel ezelőtt kezdtem el játszani; ők azonban azóta erre kényszerültek, amióta csak volt tudatuk. Zsófi játékát jól ismertem: ugyanazt kereste, mint én, csak pontosan fordítva. Ő az okokban kereste a semlegességet: úgy hitte, ha minden determinált, akkor minden steril – és ami steril, nem képes ártani. Az okságiság összefüggései azonban ebben a helyzetben elveszítették maróképességüket. Zsófi ugyanis kisgyermekkorától egy olyan hosszú és latin nevű szívbetegségben szenvedett, aminek a hangzása szerinte már eleve elrendelte az ifjúkori halált – és most mégsem ő haldoklott. Kénytelen volt ezért elhitetni magával, hogy aki az ágyon fekszik, az nem Betti, hanem ő maga. Ha nem így tesz, a játék véget ér, és az események visszanyerik a maguk szűretlen, szemperzselő értelmetlenségüket. Zsófi, mint mindannyian, ki akarta cselezni a halált, ám nem a sajátját, hanem valaki másét.

Az én játékom hatékonyabb volt, mert csak akkor lehetett komolyan játszani, ha az ember először is elhitte, a dolognak legfeljebb kinézetük van, de okuk semmiképpen.

Négy- vagy ötéves koromban vettem először észre egy lányról, hogy lány. Valahol az utcánkban lakott Lőrincen, sokkal idősebb volt nálam, talán már középiskolába járhatott, amikor figyelni kezdtem. Azokban a korai őszi hetekben minden áldott nap a házunk lépcsőjén ülve vártam, hogy hazaérjen az iskolából, és elsétáljon a kerítés előtt. Folyton fehér harisnyát viselt fekete térdszoknyával és lakkozott cipővel. Néhány hét elteltével már oda mertem futni a kerítéshez, amikor elsétált előttünk. Ezután délutánonként beszéltünk néhány percet, bár sem a hangjára, sem a szavaira nem emlékszem. Csak arra, hogy egyszer észrevette, milyen elbűvölten bámulom a harisnyáját, és ahelyett, hogy visszazavart volna oda, ahonnan származom, felhúzta a szoknyáját, hogy végignézhessem a lábait. Egy csütörtöki napon aztán nem jött többé, és én vélhetően olyan kibírhatatlan dührohamot zúdítottam anyámra, hogy átment a szülőkhöz megkérdezni, miért nem halad el többé a kerítésünk előtt a gyermekük. Ehhez nem lehetett sok kedve, és mikor hazajött, dühösen csak annyit mondott, a lány, akinek a nevét azóta én és a családom testületileg elfelejtettük, kórházban fekszik, mert leukémiás. Előbb tettem fel azt a kérdést, hogy miért, mint hogy tudtam volna egyáltalán, mit jelent ez a szó. Erre este apám fel is hívta a figyelmemet, majd válaszadás helyett alaposan összeveszett anyámmal. A lányt, aki hónapokkal később belehalt a vérrákba, többé nem láttam.

(El tudnám játszani, hogy érzem, amit ön; de valójában most sem érzek semmit.)

Egy ideje valójában mindenütt őt láttam, ő volt ugyanis a játékom címere. Ha meg akartam kapni a napi bizonyosságdózisomat arra vonatkozóan, hogy valójában semminek nincs semmiféle oka, legfeljebb magyarázata, amit a közmegegyezés összekever az okával, csak őrá kellett visszagondolnom. Az emberek többsége vagy nem képzeleg a halálról, vagy, ha elkerülhetetlen, egy kaszával hadonászó és néptömegeket láncon rángató csontvázzá személyesítik a hangsort, amivel jelöljük és eltoljuk magunktól elkerülhetetlenségének bizonyosságát. Számomra a halál egy fehér harisnyás lány volt, amint éppen ok nélkül távol marad.

Zsófi azért volt képes Betti mellett maradni, mert félt, hogy az okok működésképtelenné váltak. Én azért, mert nem féltem, hogy az okok működőképesek lennének.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.2/10 (30 votes cast)

Leave a Comment

19 hozzászólás

  1. Kedves Péter!
    Meglehetősen vegyes érzések kavarognak bennem. Egyfelől azt látom, hogy nagyon jól írsz, szépek a mondatok, imitt-amott kellemes iróniát tartalmaznak. Másfelől meg azt tapasztalom, hogy én olvasóként egy sűrű dzsungelben vagy ha úgy jobban tetszik, egy bonyolult labirintusban bolyongok. Nem tudom, hogy honnan tartok hová, és hogy éppen most hol vagyok.
    A fanyar humorú mesélő ide-oda csapkodó gondolatait nehezen tudtam követni, felbukkannak és eltűnnek keresztnevekkel azonosított szereplők, de egyikük sincs istenigazából beazonosítva. Keveredik a múlt és jelen, a fájdalom és a humor és közben valójában semmi nem történik.
    Gyanítom ez így szándékos, és nem történetet mesélni, hanem érzelmeket kiváltani akartál. A történetmeséléssel szemben ennek a módszernek az a rizikója, hogy amíg egy sztorit nagyjából mindenki egyformán dekódol, egy ilyen összetett szöveg sokkal kisebb eséllyel “értelmeződik” a szándékodnak megfelelően az olvasói agyban. Úgy látszik, én nem voltam megfelelő alany ehhez, de persze ez nem zárja ki, hogy másnál sikerrel jársz.
    Ja, és a cím ugyan eléggé figyelemfelkeltő, de nagyon hosszú és nagyon elvont. Nem kizárt, több embert tántorít el az olvasástól, mint amennyinek kedvet csinál hozzá.

  2. Kicsit mintha az Utas és holdvilág Ulpiusékról szóló gyermekkori részének gyenge utánérzése keveredett volna franciásan sok filozofálgatással és rettenetes közegészségügyi mutatókkal. A gond az, hogy a jobb francia regényektől eltérően a filozófiát nem sikerült beledolgozni a regénytestbe, hanem az a túlságosan didaktikus volta miatt zavaróan kilóg belőle. Ráadásul a sok tragédia (gyerekhalál, tinédzserlány stroke-ja) ilyen kevés oldalra történő besűrítése sem váltott ki nálam komolyabb reakciót. Súlytalan maradt. A sok okoskodás ugyan lehetne egyfajta védekezés a rideg valósággal szemben, és erre tulajdonképpen utal is valahol a narrátor, mégsem érezni ki az embert a filozófia mögül. Ilyen értelemben gondoltam az írás egyes részeit túlságosan didaktikusnak. Érdemes elolvasni, hogy Krúdy hogyan ír le egy gyerekhalált, és hozzá képest mondjuk Szerb tudományosabb ugyan, de azért, sőt éppen ezzel együtt tudja működtetni a gyermekkorról szóló részeket. Végül még annyit, hogy a francia szépirodalom bár hagyományosan filozofikusabb ugyan az angolszász sztori alapú irodalomnál, de épp ezért a művelői kiváló filozófusok is egyben, akik új meglátásokkal állnak elő, új szemszögből vizsgálnak problémákat, és ezek köré építik a regényt mind történetvezetés, mind nyelvi szempontból. Itt ilyesmi nincs. A narrátor felmondja a leckét egy unalmas, 19. századi akadémikusi értelemben vett „szépirodalmi” nyelvezettel az őt ért hatások ürügyén, amely hatásoktól mindvégig távol marad.

  3. Elgondolkodtató a különbség. A nehezen olvasható, értelmezhető mondatok az egyik esetben eltávolítanak egy írástól, más esetben pedig kitartok a regény mellett.
    Ebben az írásban, már az elején is hemzsegnek a tisztításra, szépítésre szoruló mondatok, de eszembe sem jut, hogy abbahagyjam az olvasást. Vajon mért? Tudom. Azért, mert itt már az első mondatokban is találtam értelmet – és milyen különös, szépséget. Igen, a nyelvtanilag körülményesen értelmezhető szavak szép mondatokat alkotnak.
    ” Valójában csak lenyűgözött az, ahogyan még a szilárd betont és a párolgó vizet is képes volt rábírni arra, hogy egy pillanatra az ő lenyomatait hordozzák.”
    Nos, az ilyen mondatért cserében hajlandó vagyok elnézni a többi mondat bonyolult szerkezetét
    Több oldalnyi jelzőkkel és határozókkal teletömött jellemzés helyett:
    “Dóra anyjánál ugyanis sohasem lehetett tudni, hogy védi-e a lányát vagy csak uralkodni akar valakin; mindenesetre Dóra nem őt, hanem Bettit szólította anyának.”
    A következő idézet olyan, amilyenért akár bűnözővé tudnék válni, és lopni, netán ölni. Szerencsére neten keresztül lehetetlen; Szerző, biztonságban vagy. “…az események visszanyerik a maguk szűretlen, szemperzselő értelmetlenségüket.”
    A mértéktartóan rövid bevezetés után ránk dől ránk a fal, és felsejlik előttünk a dráma. Ígéretes olvasmány. Ahogy mondtam, nem tántorodtam el az olvasástól. Eszemben sem volt abbahagyni.
    Ebben az évben az első részlet, amely tényleg elnyerte a tetszésemet. Sejtem, hogy ez keveset számít, de ez van.
    Gratulálok az írónak, remélem nyomdába kerül a munkád! Sok sikert!

  4. Kedves Péter!
    A szépirodalom szerethető, ezért elviselünk neki sok mindent. Elnézést a pongyola fogalmazásért, de most ez a két szó – a “sok” és a “minden” – tolakodott az agyamba. Úgy éreztem, mindent fogni akarsz, miközben még csak a levegőt markolod. A részletben sok a filozofálgatás, ami nem lenne baj, de helyenként öncélúnak éreztem, nem illeszkedik elég szorosan a történethez. Mintha egy gyerekre akarnád ráerőszakolni a rég kinőtt sapkáját.
    Találtam egyedi gondolatokat, sok megfogalmazás és ötlet tetszett, a tragikus események ellenére mégsem tudtam beleélni magam egyik szereplő helyzetébe sem. A közönyösen fanyar mesélő távol tart mindettől. Ha ez a cél, elérted, ha nem, akkor remélem a regény további részében megjönnek az érzelmek is, mert az írásra sallangként tapadó kitekintések visszahúztak attól, hogy belemerüljek a regény világába, és a mesélő által a valóság köré emelt fal is akadályozott ebben.

  5. Kedves Péter!

    Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy mit gondoljak a művedről. Írni azt tudsz. Tetszik a szöveg stílusa és a megjelenített képek, kimerevített jelenetek is tetszenek. A témád viszont nem nyert meg magának. A nézőpont karaktered motivációját sem látom még, mélabússágával, egyfajta – lehet, hogy nem jól látom – halálvágyával pedig nem tudok azonosulni. A körülötte zajló események tükrében inkább az élet szépségeire kellene rámutatnia. Lehet azt úgy is, filozofikus gondolatokkal, hogy közben nem válik a mondanivaló giccsessé. Ez szigorúan az én véleményem.
    A fentebb említettek miatt engem ez a mű inkább elriaszt, mint bevonz. Azért elolvasom, ha kikerül a következő fejezet, azt is, mert nem vonnék le messzemenő következtetéseket ebből a rövidke betekintőből.

    Gratulálok a kikerüléshez és további sok sikert!

  6. Gratulálok! Engem ez a részlet fogott meg eddig a legjobban. Nem kell, hogy mindig a cselekmény vigye előre a dolgokat, vannak esetek, amikor igenis meg kell állni egy pillanatra, és gondolkodni kell. A gondolatok pedig már csak ilyenek,
    önkényesen törnek elő, szabadon csapongnak, olykor filozofálgatnak. Pont úgy, ahogy leírtad. Nagyon tetszik az elfekvő előtt felásott tér is, mint helyszín. Ezt igazán szeretném tovább olvasni.

  7. Sziasztok,

    egyfelől nagyon köszönöm a kiadónak, hogy méltónak találta a részletet a közlésre. Másfelől hálás vagyok mindenkinek, aki elolvasta és véleményezte eddig a szöveget. Különösen örültem az olyan véleményeknek, amelyekben azt olvashattam, hogy vegyes érzésekkel fogadtátok a fejezeteket, és hogy taszított benneteket az elbeszélő, aki ráadásul sokat okoskodik. Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el: az elbeszélő szerintem is sokat okoskodik és szerintem is taszító; ez azért van, mert egyszerűen nem jó ember (mint ez később kiderül). A 19. századi filozófiára való utalást hirtelen nem értem. Van a részletben Kierkegaard-utalás, de pl. a szöveg címe egy 17. századi filozófiai szövegből van, ami persze nem segít azon, hogy sem én, sem az elbeszélő nem találtunk ki semmilyen új filozófiát, de tapasztalataim szerint azt azért eléggé nehéz. Köszönöm mindenesetre a bírálatot, átgondolom az elemeit.

  8. kedves Péter, örülök h kikerült a szöveged. kár, hogy ilyen rövid ez a rész, érdekelt volna, merre halad tovább a szöveg. ami tetszett benne, bár lehet, hogy nem mindenki értene velem egyet, az információk adagolása volt. tetszett, ahogy mindig visszatérsz a “játékra”, ami gondolom a regény alapmotívuma lesz, és egyre újabb részletet dolgozol bele a segítségével. amivel viszont gondom volt: az elbeszélő hangja. a felénél esett le, hogy tanár. valahogy nagyon fiatalos, diákos volt a hangja és a filozófia ellenére, (vagy talán éppen azért, hiszen szerintem ez az a korszak, amikor az embert leginkább megérinti a filozófia) nagyon diákos dolgok foglalkoztatták. szóval, szerintem egy kiábrándult értelmiségi máshogy gondolkozik, de ez csak egy vélemény. ami a stílust illeti, vannak benne apró törések, körülményes megfogalmazások, de ami inkább zavaró volt, az a szinte azonos hosszúságú mondatok sorozata. mivel maga a téma is elég nehezen érthető, ha ezt még tetézed az összetett mondatok halmozásával, az a szövegedet nagyon olvashatatlanná teszi. ezenkívül monotonná. néha egy-egy rövid mondat elkelt volna a legsűrűbb helyre.

  9. Kedves Péter!
    Megpróbálom nagyon érthetően leírni, mi az írással a gondom, mert szerintem félreértesz kicsit.
    1./ Értem, hogy nehéz tök új filozófiát összerakni, de nem is ez lenne a cél. Viszont ha leírod, hogy Arisztotelész ezt és ezt mondta a Poétikában, és Arisztotelésznek ezzel milyen igaza volt, akkor az olvasóban felmerül a kérdés, hogy miért ne inkább Arisztotelészt olvasson. Ha nem reflektál a narrátor vagy maga a történet valamilyen módon ezekre a bölcsességekre, akkor annak irodalmi szempontból nincsen semmi célja. Az első fejezet filozofálgatása annyira marad a tankönyvek szintjén (szimplán visszamondja a tanultakat), hogy nyugodtan átnyújthatnál az olvasónak egy ajánlott olvasmánylistát, ami a szerinted fontos filozófiai műveket tartalmazza, mert Te magad szerzőként ehhez semmit nem teszel hozzá.
    2./ A 19. századi akadémiai értelemben vett szépirodalmi szöveg meglepő módon nem a filozófiákra utalt, hanem megpróbáltam eufemisztikusan leírni, hogy a szöveg avítt módon „szépirodalmiaskodó”. Ez azt jelenti, hogy nélkülözi az egyéniséget, cserébe kapunk hangzatos képzavarokat. Itt van például ez a részlet:
    „Mielőtt kiért volna az utcára, ilyenkor mindig levette a cipőjét, és én az ablakában ülve tekintetemmel őt követve láttam, ahogyan a lábnyomai egy pillanatra megjelennek a vizes aszfalton. Azt mondtam neki, azért nem megyek vele, mert gyűlölöm az esőt. Valójában csak lenyűgözött az, ahogyan még a szilárd betont és a párolgó vizet is képes volt rábírni arra, hogy egy pillanatra az ő lenyomatait hordozzák.”
    Tök jól hangzik, csak nincs sok értelme. Miért nincs? Mert a betonon az esőben nem marad meg a lábnyom egy pillanatra sem. Ezt legfeljebb egy légy láthatja így a maga párezer kocka/másodperces érzékelésű szemével. Az emberi szem ennek a töredékét képes csak érzékelni. De még ha feltételezzük is, hogy jó hát éppen „lassított felvétel” van, mint a szép és érzelmes filmekben, akkor sem értem, hogy miként képes „a szilárd betont (!) rábírni arra, hogy egy pillanatra az ő lenyomatait hordozzák”. Hacsak a lány mezítelen talpa nem bocsájt ki magából olyan hőt, hogy az képes a betont is megolvasztani (és ez az általam megtapasztalt valóságban ritkán fordul elő), akkor nem nagyon van a dologra magyarázat. Arra pedig végképp nincs, hogy miért történik mindez egy pillanatra? A beton visszaáll az eredeti formájába? De miért? Vagy hogy?
    3./ Közhelyek. A halálról szeretnél írni, amiről már sokan írtak, de ennek ellenére, illetve éppen ezért nem gondolom, hogy a legszerencsésebb megoldás a legordasabb közhelyeket választani. A kis fekete topánkák kábé annyit mondanak a gyerekhalálról, mint az üres hinta mellett elfeledetten búsuló plüssmaci. Semmit. Krúdy egy hasonló gyerekhalálról úgy írt előtted kábé száz évvel, hogy kisfiúként elment a kislány ravatalára, aki tetszett neki, és meghalt, és amikor egyedül maradt a kislány holttestével, kínozta a vágy, hogy betekintsen a szoknyácska alá. Ebben a sztoriban nagyon sok minden benne volt, és azért valahol kellemetlen, hogy egy évszázaddal korábban merészebben nyúlt valaki egy ilyen témához, mint te most.
    4./ Következetesség és ábrázolásmód. Egy szépirodalmi műre is vonatkoznak szabályok, ugyanúgy, mint egy zsánerírásra. Ha pedig egy szabályt megszegünk, annak nem árt, ha oka van. Kezdésként rém zavaró, hogy időben elhelyezhetetlen a történet. Ma már például hivatalosan nem működnek elfekvő osztályok, ezeket legutolsó információim szerint olyan kétezer valahány környékén megszűntették. Másrészt a „csak rohamkocsiknak” kiírás több, mint furcsa. Elképzelhető, hogy valahol egy hülye portás így írja ki, de azért ez sokat elmondana az adott intézmény színvonaláról. Mert mi van az esetkocsival? Az már nem jut be? Mentőkocsi? Mentőtiszti kocsi? Mind smafu? Még a MICU sem? A Csernus-féle koraszülött mentő azért már csak zöld utat kap? Az sem? Hát, így jártak. Ennek elkerülésére szokták a furmányos mentőbejárat vagy hasonló összetett szavakat választani. Ha írsz egy környezetről, arról nem árt egy keveset tudni, utánajárni. A rengeteg tragédia pedig ennyire sűrűn kifejezetten komikussá teszi a cselekményt, noha az érezhetően nem komédiának van szánva.
    5./ Végül írod, hogy a főhős nem jó ember. Ennek eldöntését szerintem szerencsésebb lenne az olvasóra bízni. Az eddigiek alapján amúgy nem tűnik gonosznak. Miért tűnne, hiszen kamaszként rendszeresen bejár az „elfekvőre” az ismerőséhez. Ez tök szép dolog. Sőt kifejezetten egy olyan húzás, amelyet az amerikai forgatókönyvíró iskola „mentsd meg a macskát”-ként ismer, tehát, hogy a főhős a néző/olvasó szimpátiáját már idejekorán felkeltse, cselekszik valami erkölcsileg pozitív dolgot. Megment egy macskát, vagy bejár a barátnőjéhez a kórházba, pedig sok kamasz nem feltétlen ezt tenné a helyében. Az viszont tény, hogy az okoskodása és a távolságtartása a fentiekkel együtt már disszonánssá teszi. Ám ettől még nem válik érdekessé, legfeljebb hiteltelenné.

  10. Kedves Ádám!

    Köszi.

  11. Kedves Péter!
    Nem szívesen vitatkozom a tudálékosokkal, de most úgy érzem ideje, hogy másodszor is megindokoljam a véleményemet, bár továbbra sem hiszem, hogy sokat számít. Mégis úgy gondolom, hogy szembe kell szállnom azokkal, akik a saját kedvenc témáikat kérik rajtad számon. Néhányan különböző filozófiai fejtegetésbe bocsátkoznak, mintha a regény holmi ókori netán görög tragédia kópiája lenne. Másodszor is végigolvastam, és egyetlen egyszer találtam Arisztotelész nevét a szövegben eléggé érintőlegesen kezelve. Ezzel az erővel a hazai, korai kapitalizmus utóéletéről írt elemzésnek is nevezhetnénk a munkádat, hiszem Weisz Manfréd nevét többször is említed, sőt eléggé részletesen, bár mégis kissé felületesen írsz a Csepeli Kórház környékéről. Még szerencse, hogy nem rótták fel hibának a szemközti szövöde gépeinek huszonnégy órás zakatolását, amitől a betegek bizony sokat szenvedtek.
    Aki a saját képességeinek a korlátait keresi más írók munkájában, hibás nyomon jár. Én igyekszem kerülni ezt a hibás utat. Gyerekkoromban hat hétig feküdtem a Csepeli Kórházban, és – bár azóta sok minden megváltozhatott arrafelé – eszemben sincs számon kérni a szövöde lármáját. A saját földhöz ragadt élményeim, sekélyes fantáziám nem tartozik a többi olvasóra. Engedjük meg egy írónak, hogy arról írjon, amit közel érez magához. Bár máshol kifejtettem, az író nem vonulhat elefántcsonttoronyba, ahonnan bármiről szónokolhat, mégsem köteles minden igényt kiszolgálnia. Ha valaki a szövegedet „avítt” módon „szépirodalmiaskodónak”bélyegzi, nem kell elkeseredned. Ha valaki abban a kettősségben szenved, hogy akcióregények stílusában igényel valódi filozófiai eszmefuttatást, magára vessen. Szerintem kevés ilyen könyvet fog találni. Persze Dan Brown néhány rettenetes hazai klónját megtalálhatja a könyvesboltokban, de az megint valami más, kommersz, az irodalom peremén járó zsáner.
    Azokkal sem kell egyetérteni, akik arra várnak, hogy egy regény első oldalain mindent megtudhassunk a szereplőkről és a történetről. Mivé lenne az irodalom, ha ez így lenne? Fogalmazhatnék durván: Jó az, ha az első pillanatban kielégül az olvasó kívánsága? A regények értelmét éppen az adja, hogy az elején meglátunk valamit, ami kíváncsivá tesz, rejtélyt jelent, és a rejtély kibogozásával eltöltünk háromszáz oldalt. Az amerikai akciófilmek negyvenperces mániája hozta az igényt, hogy ne kelljen gondolkodni. Vagyunk még néhányan, akiknek ráér a megfejtés az utolsó fejezetben.
    Azt hiszem, muszáj pár szót szólni a nedvesedő aszfalton maradó lábnyomról. Egyéni problémát jelent nekem, hogy gépészként nézem a világot, és behunyt szemmel is látok olyasmit, amire más tágra meresztett pupillákkal is képtelen. A kezdődő esőben lehetséges az általad leírt kép. Nem kötelező elhinni. Ha mégsem lenne lehetséges, neked akkor is jogod van így ábrázolni azt, amit magadban érzékelsz. Ennél sokkal hajmeresztőbb valótlanságot is leírnak néha a nagyok, és a szőrszálhasogatók meg sem mernek nyikkanni.
    Ezektől az érvektől függetlenül el tudom képzelni, hogy megfogyatkoztak azok az olvasók, akik értékelik a regényedet. Manapság sajnos már jóval többen lelik örömüket a képernyőn villogó lángokban, égberepülő autóroncsokban, utolsó görcsben vonagló áldozatokban, mint régen. Meglehet, mi ketten azért pendülünk egy húron, mert mindketten elmaradtunk árnyalatnyit a mai világtól. Én valóságosan, te lélekben. Ezért írtam már első megszólalásom végén azt, hogy keveset számít a véleményem. A múltat képviselem, nem a tizennégy képkockás rettenetet.
    Remélem, az utolsó pár mondatban kifejtett megállapításban nem lesz igazam.

  12. Az elfekvők bezárása nem a „saját földhöz ragadt élményem”, és nem a „sekélyes fantáziám” gyümölcse, hanem tény. Ráadásul igazán nem tehetek róla, én akkoriban intenzív osztályon dolgoztam… Vagyis tudálékoskodtam. 🙂

  13. Off: Sajnos akad az én fantáziám sekélyes gyümölcse is a soraim között, természetesen Cerny-mentő, nem Csernus, bár utóbbi, ha létezne, nyilván eredményezne vicces helyzeteket. Mindegy, bocsánatát kérem a szegény Cerny mentőnek! Nem ezt érdemelte.

  14. Kedves Attila!

    Mindent nagyon köszönök, ugyanakkor nekem magamnak nem tisztem védelmezni a saját szövegemet, különösen nem annak a 2 %-át, hiszen az írott szó természetéhez tartozik a védtelenség. Nem is keseredtem el semmin; az egyetlen dolog, ami zavar pl. Ádám kritikájából, az a közhelyességre vonatkozik. Persze, hogy közhelyes. Okkal az, de az okok fejtegetésével ismét elkövetném azt a hibát, hogy nem hagyom az olvasóra a döntést.

  15. Kedves Péter!
    🙂

  16. Szép mondatok. Nekem a betonon hagyott vizes lábnyom leírása tetszett a legjobban (és szerintem realisztikus, legalábbis én láttam magam előtt, és valóban úgy marad meg a valóságban is).
    A szereplők kilétén azonban gondolkodnom kellett, és a történet maga még most sem teljesen világos számomra.
    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  17. Kedves Péter, gratulálok a kikerüléshez!

    Nem szeretnék hozzáfűzni semmit azon kívül, hogy rettenetesen tetszett.
    Szurkolok a regénynek!

  18. Engem olyannyira magával ragadott a történet, hogy alig bírtam kb. 30 perc leforgása alatt rávenni magam, hogy kimenjek egy pohár vízért. Még egy kicsit, ezt a sort még befejezem, még egy oldal stb.
    Szerintem remekül sikerült az érzelmek közlése.
    Véleményem szerint az, hogy a cselekmény egyre zűrzavarosabb és feszültebb, egy rémálom képzetét kelti, ami nyilvánvalóan az író lelkében kavargó, elfojtott érzéseknek/emlékeknek tudható be, amitől szeretne szabadulni és felébredni. Nekem ilyen benyomásom volt olvasás közben.

  19. Nekem bejön!