Felicity Somnis: Faygates – Út a pokolba – 1. rész

Felicity Somnis: Faygates – Út a pokolba – 1. rész

Előszó

„Az élet olyan, mint egy sötét és mély szakadék, amiben csak zuhanunk, sosem tudhatjuk, mikor érünk az aljára. Útközben azonban találkozhatunk olyan értékekkel, amelyek visszaránthatnak a szakadék széléről. Közhelynek hangzik, de amikor valami véget ér egy új veszi kezdetét. Mindig létezik az, amiért, vagy akiért érdemes élni és a fényt választani a sötétség helyett. Nem létezik véletlen és sosem létezett, csak a vétkezők találták ki saját hibájuk magyarázataként. Kizárólag a sors létezik, hinned kell abban, hogy az életünk minden egyes lépése előre meg van írva. Semmi sem történik véletlenül és ezt te is tudod. Minden könnycsepp, ami a földre hull, csak erősít, mert ameddig sírsz, addig lelked megkönnyebbül. Most azonban elég a könnyekből! Már elég erőssé váltál ahhoz, hogy kimondd a döntő szót és visszatérj a sorsod alkotta emlékekkel kikövezett útra. Itt az ideje, hogy élj azokért, akik a túlélést jelentik számodra: a lányodért és a fiadért.”

1.    fejezet

Pontosan ezeket a szavakat használta Roberts nagyi, anya és apa válásánál, amit véletlenül meghallottam és kihatással lett az életemre. Azt hittem ezt a dolgozatot MacKnew tanár úr értékelni fogja, hiszen mindig azt kérte, hogy a szívünkből írjunk. Hétfőn reggel már a padomon várt a dolgozat a következő értékeléssel:

A dolgozat címe: Mutasd be az életed legfontosabb és legboldogabb pillanatát! Tudom nehéz, ha a szülők válnak, de meg kell próbálnod túltenni magad rajta. Eléggé aggasztó, hogy tizennyolc évesen sem emésztetted meg ezt a borzasztó eseményt. A dolgozatra visszatérve közepesnél jobban nem tudom értékelni az egyéni gondolatok hiánya miatt. Mindenképpen keresd meg kedden 13:00–kor Mr Whilnet, az iskolapszichológust!”

– Közepes? – tettem fel magamban a kérdést. Végre kitártam a szívem, és tessék: egy hármas és egy randi Mr Whilnenal. A csodálatos és hiperszexi dokival, aki leginkább egy koboldra emlékeztet, minthogy pszichológusra. Nevetséges. Anyámék, ha megtudják, totál kiakadnak, de ez engem csak örömmel tölthet el. Miután anya és apa 12 éves koromban elváltak minden tönkrement. Az életem romokba hullott, a céljaim értelmetlenné váltak, azt kívántam minden este, hogy valaki raboljon el, vigyen el egy másik helyre, akár a túlvilágra is. Igen, a túlvilág – vagy menny és pokol, ahogy Roberts nagyi tanította, aki mellesleg igen vallásos volt – nem igazán ennek kellene egy tizenéves gyerek fejében járnia.

Miután kimondták a válást én és az öcsém anyámhoz kerültünk. Nagyon nehéz volt apa nélkül, mert megszoktam, hogy mindig ott voltak mellettem bármi is történt, de az, hogy apa Angliába, azon belül is Londonba költözött, és több tízezer mérföldre volt tőlünk félelemmel töltött el. Ő volt az, aki mindig megvédett, felvidított, megértett. Az anyámmal való együttélés az elején jól ment, mindaddig, amíg új iskolába nem kerültem, és gimnazista nem lettem. Két évbe telt neki új pasit találni, aki mellesleg a St. Gregorius Gimnázium igazgatója volt. A pasi, Tim magas, izmos és igen sármos, negyvenkét éves férfi. Nem nézett ki annyinak, személy szerint harmincötöt tippeltem volna első látás után. Elbűvölő mosolyával és konzervativizmusával egyből elvarázsolta anyámat, aki nem tudott neki ellenállni. Velem és az öcsémmel Patrickkel is nagyon kedves volt, azt mondta, hogy olyanok vagyunk neki, mint az édes gyermekei. Kitűnő tanuló voltam, soha nem panaszkodtak a tanárok, mindig szerettek. A suliban a hozzám hasonló tanulós diákok között nagy népszerűségnek örvendtem, de a menő srácok strébernek neveztek, és az igazgatóval piszkáltak. Az egyik májusi napon Gina Parker a 16. születésnapját tartotta, és véletlenül engem is meghívott az ünnepségre, természetesen Tim miatt. Ő volt a legmenőbb csaj a suliban, a szülei pedig a leggazdagabb polgárok Philadelphiában, a bulijai minden alkalommal fergetegesek. Mindemellett pedig, nem csak hogy a pompon csapat kapitánya volt, de még Richard Stanley barátnője is – akit mindenki csak úgy emlegetett, mint a suli legmenőbb sráca. De ahogy az már csak lenni szokott, a népszerűség és a makulátlan külső alatt igencsak butuska jellem lakozott. Senki sem az eszéért szerette vagy volt a társaságában. Pusztán a népszerűség vonzotta őket.

Ahogy a pariján ott álltam vele szemben szerencsétlenül, észre lehetett venni a különbséget; Gina az igazi Barbie baba, talán így lehetne jellemezni: hosszú szőke (festett és mű) haja mellett az én egyszerű világosbarna, vállig érő hajam egy szalmakazalnak látszott; mélykék szemében az én szürkészöld szemem elveszett. Talán az alkatunk hasonlított, de a testemet mindig bő ruha alá rejtettem, így nem lehetett látni a hasonlóságot. „Az ember tartása mindent elárul” – mindig ezt mondta Mr Lecher, a biológia tanár. Igaza lehetett, hiszen ha valaki abban a pillanatban lépett volna be a terembe két különböző lányt figyelhetett meg. Az egyik, ha a külsőségeket figyelmen kívül hagyja, egy határozott önbizalomtól duzzadó, egyenes tartású, kihúzott vállú figura lehetett. Ez persze nem én lennék. Az én tartásomat a leeső vállak jellemezték, amik a magabiztosság hiányát mutatták.

Azóta egy kicsit megváltoztam. Igaz mindössze 2 év telt el, de észrevettem, hogy van mellem, és hogy elég jó az alakom, így bátrabban öltöztem. A barátaim többsége a tudomány vagy a színjátszás megszállottjai voltak, én ellenben egyáltalán nem rajongtam ezekért. Szerettem zenét hallgatni, moziba menni vagy egyszerűen csak a természetben lenni. Mondhatnám úgyis, hogy a philadelphiai parkok réme, aki minden szabad percét ott töltötte. Két évvel ezelőtt, másodikban a tesi órán, mint mindig röplabdáztunk. A drága Gina persze ott is villogni próbált. Mivel az egyik tesi tanár, Mrs Lowstan beteg volt, így a 9a–t és minket a 10b–t összevonták. Négy vegyes csapatokat kellett alakítani, persze én nem Ginával kerültem össze. A csapatom egyik tagja egy igazi strébernek kinéző lány, azt hiszem Sarahnak hívták. Barna haja kettőbe fonva, nagyon vékony és nem igazán magas, vastag, fekete keretű szemüvegben, fogszabályozóval. Amikor Gina csapata ellen játszottunk, láttam, hogy Gina és barátnői, Lindsay és Tora azt a szegény lányt bámulták, csúfolták. Mikor Gina nyitott hangosan így kiáltott a barátnőinek:

– Na, figyeljetek. Így kell kiütni a rút kiskacsát! – A két csaj csak röhögött, Gina pedig egy olyan erőset ütött a labdába, hogy az pontosan Sarah fejét találta el. A szemüvege lerepült, ő pedig hátra esett, a három idióta persze csak röhögött. Mindenki mosolyogva állt és bámulta azt a szerencsétlent, aki a földön hevert a fejét fogva. Meguntam a semmittevést és odarohantam hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegyem az óriási piros foltot, amely a homlokán éktelenkedett. Látszólag külső sérülés nem történt, a tanárunk segített neki felállni én pedig visszaadtam a szemüvegét. Eggyel kevesebben voltunk, forgás után én következtem a nyitással. A csajok még mindig szegény Sarahn viháncoltak, amitől mérges lettem. Gyorsan átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha ugyanazt tenném, mint amit ő tett. Valószínűleg utálna, még jobban utálna, ott alázna meg, ahol tudna. Aztán egy másik gondolat ugrott be: de hát már így is utált, és ennél jobban nem utálhatott volna. A villámgyors eszmefuttatásomat egy sípszó szakította félbe, ami azt jelentette, hogy én jöttem. Elmosolyodtam, és csak ennyit mondtam:

– Na, figyeljetek. Így kell kiütni a Barbie babát! – mindenki meglepődött a szavaimon én pedig nekifutottam és a labdába ütöttem, olyan erőset, amilyet csak tudtam. A labda egyenesen Gina arcát találta el, mikor az a földre esett a lány is térdre hullott az orrát fogva. Akkor vettem észre, hogy vérzik az orra és a szeméből villámokat lövell felém. Elmosolyodtam, ezután mindössze ennyit szóltam:

– Hoppá – Már egy szép kis tömeg vette körül a térdre rogyott lányt, aki sóhajtozott és jajveszékelt. Közelebb mentem, mire Mrs Smith rám nézett majd azt mondta:

– Molly Roodstone, irány az igazgatói iroda! – a hangja mérgesen és idegesen csengett. Mindenki engem bámult én pedig nem tehettem mást, elmosolyodtam és elindultam az igazgatói felé. Persze nem kaptam nagy büntetést, hála anyámnak, meg annak hogy Tim kedvelt. Ilyen esetekben örültem, hogy az anyám pasija iskolaigazgató. Ettől az alkalomtól kezdve gyűlölt Gina, meg a barátai, de volt jó oldalai is az eseményeknek. Másnap bevettek a röplabdacsapatba, ahol szinte minden meccsen játszottam. Összegezve: sikerült megutáltatnom magam a menő srácokkal, vagyis soha semmi esélyem sem maradt arra, hogy egy legyek közülük, de röpizhettem és szereztem egy igazi barátnőt, a röplabdacsapat kapitánya személyében, aki nem volt más, mint Kate.

Az idei tanév vége előtt már csak egy meccsünk maradt, ami nem volt más, mint a városi döntő. A meccs előtt még fogadkoztunk, hogy mindent beleadunk és így is lett. Legyőztük az Elisabeth Workshire Gimnázium csapatát és városi bajnokok lettünk. A csapattal elmentünk ünnepelni a legközelebbi KFC–be, ahol beleütköztünk a menőkbe.

– Lám, lám, ki van itt? Csak nem a pszichopata Molly? – szólt hozzám egy hang. Persze, hogy felismertem. Gina állt mögöttem, mellette Rich Stanley, a focicsapatunk kapitánya és a legszexibb fiú a suliban.

– Szia, neked is Gina! Helló Rich! – üdvözöltem mindkettőt.

– Hali! Jó voltál ma – dobta oda Rich egy mosoly kíséretében. Tényleg jó pasi volt. Magas, izmos, rövid barna hajú, barna szemű, angyali arcú Adonisz, belül azonban üres. Erre mondják azt, hogy izmos kocka has, üres fej. Igen ez volt Rich.

Miután Gina észrevette az apró flörtöt a barátja és köztem, egy nagyot ütött a fiú mellkasára.

– Meg ne próbáld Roodstone! – fenyegetett Gina. Nyávogós hangja most inkább erős, mély és ideges volt. – Ő az én pasim, ha megpróbálod, kikaparom a szemed! – fejezte be a fenyegetést.

– Tényleg most, hogy mondod, ott lóg a cetli a nyakán, hogy Gina Longstern – vágott vissza Kate, nehogy kimaradjon a jóból. Ott álltunk a KFC előtt, mi négyen. A többiek már rég bementek. Kate megfogta a kezem, és halkan odasúgta:

– Gyere csajszi! Hagyd a fenébe! Két idióta. – Elgondolkodtam, hogy mit kéne tennem. Három dologra tudtam gondolni. Az első: hagyjam és menjek be Kate–tel. Második: menjek oda a csajhoz és pofozzam fel. A harmadik: menjek a pasijához és smároljam le. A harmadik tűnt a legjobbnak. Vajon mi lenne a következménye? Verekedés. Király, és nem én kezdtem volna el. Aztán eszembe jutott, hogy Rich egy idióta, én meg nem akarok tőle semmit. Hirtelen egy lámpa gyulladt ki a fejem fölött, rájöttem a megoldásra.

– Sajnálom Longstern – válaszoltam gúnyosan, majd folytattam – sajnálom, hogy az orrod még nem jött helyre, de talán a plasztikai sebészek rendbe tudják majd tenni.

– Gina arca elvörösödött, majd nekem akart jönni, de a pasija időben lefogta. Egy mosolyt küldtem Rich felé, aki viszonozta majd elindultunk befelé Kate–tel. A hátam mögül még néhány szitkozódás hallatszott, meg sikoltozás, de mi nem törődtünk vele.
***

A szerzőről

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.1/10 (13 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Egy kicsit beleszólnék a “fúj, amcsi” életérzésbe. NEM az a baj, hogy amerikai egy helyszín, hanem az, ha a semmiben lebeg. Legalább wikipédia szintjén illik ismerni a helyet. A társadalom kihat a karakterre, a más kultúra más szokásokat is jelent. Más burkolt üzenetek, más élethelyzetbeli apróságok vannak.
    Ha egy amcsi gyerek nem akarja megenni a levest, és az anyja azt mondja erre, jó, akkor ne tedd, akkor örömmel feláll. Ha egy japán gyereknek mondja az anyja, a kölök rémülten kanalazni kezd, mert a burkolt üzenet értelme: “nem tartozol a családhoz”.
    Ha egy magyar lány a mosdóban sír, aztán vizet iszik, az lecsillapodást sugall. Ha egy kijevi lány csapvizet iszik, az a krízis súlyosbodását mutatja, ugyanis ott nem iható.

    A magyar helyszínt azért javasolják kezdő szerzőknek, mert elkerülhető vele a kultúrközi égés. Viszont a hátránya az, hogy pl egy gimis sztori amcsi környezetben elvergődik sablonos karakterekkel, magyarban viszont ugyanaz a sablon működésképtelen, a szereplők meg nevetségesek.
    Szóval van ára a magyarkodásnak is. 🙂

  2. Tucattörténet. Ezer és ezer ilyen van már. Sablonos a történet, a karakterek, a környezet, minden. Nincs benne semmi egyedi. Semmi újat nem nyújt. Nagyon mellényúltál ezzel a választással, én pl. már megcsömörlöttem ezektől a könyvektől, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Ráadásul a fogalmazásmódod nem a sajátod. Látszik, hogy utánozni próbáltad az amerikai írónők stílusát, nagyon kitűnik belőle az erőlködés.