Erdélyi Ágnes: Godiva (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

I.

LEO

„De hol vegyek erőt a végső kitartáshoz?
Mikor jön a vég, hogy türelmesen várjam?
Erős vagyok talán, mint a szikla,
talán kemény ércből lett a testem?
Nincs számomra többé segítség,
menekülésemnek minden útja zárva?
Aki embertársával nem érez együtt,
az Úr félelmével is szakít.”
(Jób 6:11–16)

Felkaptattam a meredek sziklaszirtre. A sűrű ködben végre kirajzolódtak az ódon kastély körvonalai. Holtfáradt lelkem rég elfeledett melegség és különös, bizsergető izgalom járta át.
Baljós fekete madarak köröztek vijjogva a kőfalak fölött, mintha figyelmeztetni akarnának. Átkeltem a várárok fölött a hídon, kikötöttem lovamat a terebélyes tölgyfa törzséhez. Szelíd árnyékában sokat nyalogattam a sebeimet, amikor még sebezhető voltam. Az ismerős nyikorgással kitárult a korhadt kapu. Amint beléptem, felderengett előttem a kastély úrnőjének szelleme. Kifulladva sietett elém, hogy tárt karokkal, csókkal üdvözöljön, úgy, ahogyan régen.
Alverdine!
Megrengett a föld a talpam alatt. Tíz éve nem mondtam ki hangosan a nevét, annyira fájt, de most kicsúszott a számon.
Egyedül magamat okolhattam, amiért elveszítettem őt. A menekülés mellett döntöttem, hogy mindenáron megőrizzem a becsületemet, a boldogságunk árán is. El sem búcsúztam tőle. Nem sejtettem, hogy többé nem találkozunk. Őrültség lett volna vele maradni, de végzetes hiba volt elhagynom. Egy ilyen helyzetből nem lehetett jól kijönni. A könnyebbik utat választottam.
Az első pillanattól az övé voltam, minden gondolatommal, minden szívverésemmel. Birtokolni akartam őt, hiába küzdöttem a vágyam ellen. Kénytelen voltam magam mögött hagyni, mert mindkettőnk becsülete kevés volt ahhoz, hogy távol tartson bennünket egymástól, a bűntől, az árulástól.
Míg értesítették a kastély urát váratlan érkezésemről, megilletődötten szétnéztem magam körül. Minden a régi volt, csak én változtam meg. Ahogy múlt az idő, a szépreményű ifjú lassan rájött, hogy hiába futott el, a régi tűztől sohasem szabadulhat. Fekete lyuk égett a szívébe. Szerelmünk kínzó emléke valósággal megbetegített, megmérgezte nyomorult napjaimat. Alverdine nem pusztán egy emlék volt számomra. Gyógyíthatatlan rögeszmémmé vált.
Szelíd, jéghideg fuvallat suhant végig a penészes előcsarnokon. A lobogó fáklyák egyszerre kialudtak. Egy szoknya lágy zizegését hallottam, de léptek zaját nem. Ismerős virágillat csapta meg az orromat. Tapogatózva levegőért kapkodtam, majdnem elestem. Kinyújtottam a kezemet a sötétben… és megérintettem őt.
– Várjon! – kacagott derűsen.
A fáklya felgyúló fényében egy csinos szolgálólányt pillantottam meg. Lábujjhegyre állva sorra meggyújtotta a falra erősített fáklyákat.
– Te mentél el itt az előbb? – kérdeztem.
– Nem, uram.
– Ez furcsa, mert…
– Úrnőm lehetett az. Csontjai a sírkertben nyugszanak, de a szelleme közöttünk jár-kel. Halála után is börtöne maradt ez az átkozott kastély.
– Viva! – hallatszott ki egy gyenge, fásult hang a konyhából. – Hol maradsz már?
– Megyek már, anya! – kiabált vissza a lány mozdulatlanul.
– Nahát, te vagy az, Viva? – derültem fel. – Nézzenek oda! Alig ismerlek meg…
Thorold törvénytelen gyermekéből bájos jelenség lett. Rózsás arcszíne arról árulkodott, hogy sokat van kint a szabad levegőn. Ahogy óvatlanul mustráltam, elkaptam kajla pillantását.
– Hogy elrepültek az évek, nem igaz, Leo?
– Emlékszel rám?
– Tudtam, hogy egy napon visszatér majd. Már vártam – vallotta be elbűvölő mosollyal.
– Ugyan miért?
– Ó, ha tudná, milyen betegesen rajongtam magáért! Bár rám sem hederített.
– Hiszen túl fiatal voltál. Mihez kezdtem volna veled?
– Keresztülnézett rajtam, folyton csak úrnőm után koslatott – felelte szemrehányón.
– Attól tartok, mostmár késő viszonoznom ártatlan vonzalmadat.
Lesütötte a szemeit. – Nem is volt annyira ártatlan – suttogta.
– Biztos sokan legyeskednek körülötted. Hogyhogy nem vagy még férjnél?
– Mondtam már… Mert magára vártam. Vissza kell mennem a konyhába, nem várathatom tovább anyámat.
Megilletődve követtem szememmel hibátlan alakját. Biztosan csak ugratott. Gondolatban vétkeztem vele, mint még soha senki, pedig nem ezért jöttem.
Rövidesen felkísértek Thorold of Buckinghamhez, Lincoln megye bírájához, aki kandallója melegét élvezte a hűvös délutánon.
– Leofric, fiam! Micsoda kellemes meglepetés! – emelkedett fel üdvözlésemre az aggastyán. Térdéről a földre hullott a vastag gyapjútakaró. Botjába kapaszkodva megveregette a hátam, majd hagyta, hogy gyöngéden visszasegítsem a kedvenc karosszékébe. – Megemberesedtél. Mintha egy fejjel magasabb is lennél. Vagy csak én mentem össze?
Lopva az atyafi görnyedő hátára sandítottam. Jócskán meghajlott az elmúlt évtizedek súlya alatt.
– Nem változtál az égvilágon semmit – hazudtam kegyesen.
– Dicstelen végnapjaimat élem. Berozsdásodtam a kardommal együtt. Fogak nélkül az élet nem ugyanaz. Berthulf! – intette magához az inasát. – Takarj be, és hozass nekünk valami itókát! Mit szólnál egy italhoz, Leofric? Valami jó erőset?
– Az jólesne – helyeseltem hálásan.
Thorold lehunyta ráncos szemhéját. Torz mosoly bujkált az ajkán. – Mindig is egyezett az ízlésünk, igaz-e, barátom?
– Jó meleg van idebent – tértem ki a kérdés elől. Csak az égő fahasábok pattogása zavarta a közénk telepedett csendet. Megmelengettem kezeimet a tűznél. – Cudar tél az idei. A birkáim is fáznak.
– Nem bántad meg, hogy visszavonultál a testőrségtől?
– Az igazat megvallva, cseppet sem hiányzik az udvari élet. Atyám álma volt ez, de egyáltalán nem nekem való. Inkább ügyelek a földjeinkre és a jobbágyainkra. Anyám is szeret a keze ügyében tudni.
– Persze, a drága édesanyád. Emlékszem, atyádat is mindig vasmarokkal fogta. Tartsa meg őket sokáig az Isten! És mi van a fivéreddel?
– Northman néhány éve bevonult egy bencés kolostorba.
– Ne mondd már! – hökkent meg Thorold. – Az a jóvágású gyerek?
– Ismered őt. Túl jólelkű erre a világra.
– Ej, de kár érte! Még nálad is különb volt – ingatta ősz fejét Thorold. Megpiszkálta kicsit a parazsat.
– Különb nálam, valóban – ismertem el.
– Biztos sírtak utána a környékbeli lányok.
– Azóta sorban állnak, hogy nála gyónják meg bűneiket – mosolyogtam.
– És a húgod? Még mindig a királyné mellett?
– Nemrég hazarendeltem. Ismered a londoni erkölcsöket…
Nem kellett tudnia az igazságot.
– Jól tetted. Manapság a lányokra nem lehet eléggé vigyázni. No de mesélj magadról! Hallottam, hogy gyapjúval kereskedsz, és szemérmetlenül meggazdagodtál belőle. Sok irigyed van.
– Nos, nincs okom panaszra – dőltem hátra elégedetten. – Nem árt, ha az embernek nemcsak a kardja éles, de az esze is vág. Vége már azoknak a mítoszbéli időknek, mikor a lovagok csak azért éltek, hogy sárkányokat öljenek és széplányokat mentsenek.
– Ahhoz képest, hogy régen minden adandó alkalommal hősködtél, egészen megkomolyodtál – mért végig Thorold.
– Nem merek már kockáztatni. Túl sokan számítanak rám.
– Megnősültél?
– Nem, még nem.
– Mert mindig is eszednél voltál… – tette csúnya kezét a térdemre.
– Elég gondom van a birkáimmal. Mostanság nem a kardvívás tart jó erőben, hanem a kemény munka.
– Csak vigyázz, túlzásba ne vidd! Bár szegény nejem jóformán a kisujját se mozdította, a naptól-széltől is óvtam, mégis fiatalon elment a múlt télen.
– Hogyan halt meg? – bámultam a tűzbe.
– Sétálni ment, és eltévedt egyedül. Megfagyott a hóban, mire rátaláltak.
– Uramisten!
– Legalább nem kellett elhervadnia – vakarta meg ősz fejét Thorold. – Az asszonyokkal rútul elbánik az idő.
Tudtam, hogy ő csak Alverdine fiatalságát és szokatlan szépségét értékelte. A testét szerette, nem egészen önzetlenül. Tisztességgel bánt vele, de sosem vette a fáradságot, hogy a kedvét keresse, vagy kiismerje a titkait. A vadászkutyáit többre becsülte.
Jómagam viszont feltétlen imádattal hallgattam ezt a különös teremtést, ahogy magában dúdolgatott, vagy éppen fennhangon a cselédjeit szidta. Alverdine szinte észrevétlenül el tudott haladni egy fehér fal előtt, de az illata mérföldekről csiklandozta az orromat. Úgy lépkedett, mintha a lába sohasem érné a földet. Nem volt árnyéka. Senki sem tudta, hogy honnan jött, ki ő valójában.
Elöntöttek a keserédes emlékek. A pajkos évődés, aztán a véletlen érintések, lopott csókok sötét sarkokban, hentergés a búzaföldeken, a szomorúság Alverdine ibolyaszín szemeiben, valahányszor csatába indultunk… Azok a könnyek persze nem a hites uráért hullottak. Szerencsére az öreg sohasem tudta meg, mit műveltünk a háta mögött.
– Rajongtál érte, ugye? – meresztette rám a bíró véreres szemeit.
Megköszörültem a torkomat. – Mi tagadás, kedveltem őt. Talán jobban is a kelleténél – feleltem félszeg mosollyal.
– Elcsavarta a fejedet, most már nyugodtan bevallhatod. Másokkal is ezt csinálta.
– Hát ennyire látszott? – rettentem meg.
– A vak is láthatta. De ne hidd, hogy csak téged szédített meg. Mindenkit bolonddá tett.
Ekkor jöttem rá, hogy Thorold mégis tudott a viszonyunkról, talán mindvégig. Feszítő nyomást éreztem a gyomromban.
– Szegény lány, túl fiatal volt, mikor nőül vettem – dőlt hátra Thorold a karosszékében. – Ti ketten egyidősek voltatok – hozzám képest gyermekek. Nem lett volna nehéz elcsábítanod egy aszott öregembertől. Csinos fiú voltál. Még most is az vagy.
Megint megköszörültem a torkomat. – Túl szégyenlős voltam.
– Téged nem lehet egykönnyen eltántorítani, ha egyszer a fejedbe veszel valamit – nézett rám, egykori tanítványára a mester. – Te voltál a legbátrabb közülünk. Nem az a fajta, aki megriad a kockázattól.
– De valahányszor a nejed a közelemben volt, remegett a térdem, és csak dadogni tudtam… Nevetséges lehettem.
– Valóban az voltál – bólintott Thorold.
Az unatkozó kis hölgynek épp az esetlenségem tetszett meg. Felbotlottam a saját lábamban, valahányszor elment mellettem, ő meg kacagott rajtam. Tizenhat évesek voltunk. Nála szebb virágszál nem nyílt még Anglia földjén, de ez a rém idő előtt leszakította, hogy eres kezei közt elhervassza szirmait.
Kezdetben Alverdine csupán kalandra vágyott. Bosszút akart állni nyers, lelketlen urán, kihasználván ébredező szerelmemet. Nem gondolt bele, milyen bajt hoz magára. Nem tudtunk megálljt parancsolni az ifjonti hévnek. Mindketten olthatatlan tűzben égtünk.
Mennyit könyörgött nekem, hogy szabadítsam meg… Az első pillanattól fogva viszolygott a férjétől. Ahogy teltek az évek, egyre türelmetlenebbül várta, hogy megözvegyüljön. Megszökhettünk volna, de hallani sem akart róla, hogy a beteg kislányt hátrahagyja. Elvárta tőlem, hogy öljem meg Thoroldot, hogy egy család lehessünk. Akkoriban nem voltam elég férfi ahhoz, hogy megtegyem neki ezt a szívességet. Feleségül kellett volna vennem, de túl fiatal voltam ahhoz, hogy elkötelezzem magam. Rettegtem maradi anyámtól, szent életű bátyám rosszallásától, a világ szájától, a saját lelkiismeretemtől, az éhezéstől. Nem volt semmim. A bátyám volt a családi vagyon és a grófi cím várományosa. Hős akartam lenni, nem holmi gyilkos fegyver egy nő kezében. Hogy ölhettem volna meg azt az embert, aki fiának nevezett?
Thorold a határt kémlelte az ablakon át. Fáradtnak tűnt. – Alverdine-t mindig jól elszórakoztattad, Isten nyugosztalja. A lányunk az egyetlen vigaszom, szakasztott az anyja. Bárcsak tudnám, merre kószál éppen! Könnyedén kijátssza az embereimet.
Elmosolyodtam az öregúr bosszankodásán. – Hányan felügyelnek rá?
– Hatan – sóhajtott. – Látom, mulatságosnak találod, de hidd el, nem az. Sok a gondom ezzel a bolond lánnyal. A minap megszökött előlük, és két napra eltűnt.
– Vajon miért?
– Mert tudja, hogy betegre aggódom magam miatta. A sírba akar engem vinni. Mindjárt besötétedik, az erdő meg tele van haramiákkal, útonállókkal…
– Miért nem tiltod meg neki, hogy kijárjon?
– Tiltom én, de hiába, átkozottul engedetlen – panaszkodott az öreg.
– Nem elég nagy már, hogy tudjon magára vigyázni?
– Nem, és soha nem is lesz az. Félig vak, hiszen tudod. Ha a tiéd lenne, megtudnád, mennyit reszket egy atyai szív.
– Mikor utoljára láttam, kissé szeleburdi volt.
Elviselhetetlen volt. Zajos, sírós, folyton láb alatt…
– Nem sokat változott. Godgifunak neveztük el, Isten ajándékának, de nekem elhiheted: egy lánygyermek nem áldás, hanem Isten csapása – ráncolta a homlokát Thorold. – Pláne egy efféle.
– Remélem, egyszer majd megtudom.
– A reménykedés helyett ideje lenne cselekedned. Egy magadfajta gazdag nemesember nem maradhat örökös nélkül.
A levegő megtelt valami kellemes feszültséggel, amint Viva belépett a szobába. Kezében egy súlyos tálcát egyensúlyozott, a lába alatt csaholó pásztorkutya kis híján fellökte. Magamhoz intettem az ebet, és megvakartam a fülét.
– Nem sietek megházasodni. A kutyák hűségesebbek, mint a nők, és nincs is annyi baj velük – legeltettem szemeimet Viva hetyke keblein. Érett gyümölcsként duzzadtak a ruhája alatt. Hirtelen újra férfinak éreztem magam. – Még ha találnék is alkalmas jelöltet, a házasság örökre szól, alapos megfontolást igényel.
– Ne is mondd! Godiva nemrég eljegyezte magát az engedélyem nélkül…
– Ejnye. Ki a szerencsés fiatalember? – pillantottam fel.
– Szerencsésnek éppen nem mondanám. Pár hete temettük el – mondta Thorold különösebb részvét nélkül. – Megnyerő fickó volt, nem igaz, Viva? Az a fajta, akitől minden lány elalél.
– Én ugyan nem – felelte szemérmesen a lány, miközben fölém hajolva kitöltötte az italomat. Az ujjaink összeértek.
– Köszönöm, kedves – mosolyogtam rá.
– A király egyik testőre volt. Sir Averill. Ismerted talán?
– Hogyne. Éppenséggel a tanítványom volt – feleltem magamhoz térve. – Jó természetű, tisztelettudó volt, és a harcban hihetetlenül tehetséges. Ígéretes jövő várt rá.
– Ashby mezején párbajozott egy tornán, mikor egy névtelen senki lándzsával leterítette. Most, hogy Godiva nem hallja, elmondhatom: a fickó bravúrosan csinálta. Olyan szép mozdulatot évtizedek óta nem láttam. Averill rögtön belehalt. Hé, te! Nekem elfelejtettél tölteni.
– De apám – suttogott Viva, – megárt magának a whisky…
– Hányszor mondjam, hogy ne nevezz így mások előtt?! – torkolta le Thorold. – Nehogy már jobban tudd, mi a jó nekem!
– Bocsásson meg! – motyogta a lány remegő ajkakkal.
– Kifelé innen! Ostoba liba… Majd adok én neked!
Viva könnyek között kisietett a szobából.
Nem értettem, hogy tudta Thorold ily durván elutasítani őszinte kedvességét. Szántam Vivát mostoha sorsáért. A környéken mindenki tudta róla, hogy a bíró törvénytelen gyermeke. Anyja egy nincstelen, ám szemrevaló fiatal özvegy volt, akinek Thorold nagylelkűen a saját ágyában nyújtott vigaszt és menedéket. Mikor Alverdine a helyébe lépett, nem volt hova menjen, így a kastélyban maradt dajkának. A bíró álszent módon úgy tett, mintha a lányukat a dadus néhai férje nemzette volna jóval azután, hogy meghalt egy dán támadás során.
Köhintettem, hogy megtörjem a kínos csöndet.
– Nos, néha veszedelmesen forróvérűek ezek az ifjú lovagok. Hajdan én is ilyen voltam. Csoda, hogy még élek. Hogy viseli a lányod a veszteséget?
– Vigasztalhatatlan, természetesen. Szánalmas, ha engem kérdezel. Alig ismerte azt a fiút. Azt se tudjuk, ki fia-borja volt.
– Az ilyen sebre egyetlen gyógyír létezik.
– Igen… Igyekszem másik férjet keríteni neki, de nem egyszerű – grimaszolt Thorold. – Udvarlók persze akadnak, de rangon alulihoz nem megy, és sok a hozományvadász. Némelyiknek a szeme sem áll jól. Volt egy gyáva féreg, aki elrohant, mikor először megpillantotta Godivát.
– Megsértődött a lányod?
– Ugyan, csak nevetett rajta.
– Ha Godiva olyan lenne, mint az édesanyja volt, nemhogy elvenném hozomány nélkül, még fizetnék is érte – tűnődtem félhangosan. Jól átmelegített az erős ital.
– Ember, komolyan beszélsz? – hajolt előre a bíró leplezetlen izgalommal. – Keresek valakit, aki jól gondját viselné, és hozzád örömmel adnám!
– Ez igazán megtisztelő, de…
– De mi?!
– Egyszerűen nevetséges lenne. Ő még annyira fiatal, én meg… csak mélabúsan tengődöm. A csendes vidéki életen kívül mást nemigen nyújthatnék számára. Halálra unná magát mellettem.
– Mindenkinek meg kell halnia valahogy. Amúgy is visszahúzódó természet.
– Ebben hasonlítunk, de attól tartok, túl éretlen lenne hozzám – vakartam meg a térdemet bizonytalanul.
– A nejem pont ennyi idős volt, mikor a lányunk megszületett. Muszáj megismerned. Maradj itt nálunk vacsorára!
– Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni – álltam fel.
– Sötétedés után veszélyes kószálni errefelé. Nem mész sehova. Ragaszkodom hozzá.
Felszisszentem, ahogy megállított az izzó piszkavassal.
– Jaj, csak nem megperzseltem a nadrágodat? – játszotta az aggodalmast.
– Semmiség – szorítottam össze a fogaimat.
Thorold reszketegen belém karolt, és kivonszolt magával a bástyára levegőzni.
– Úgy örülök, hogy meglátogattál! – lelkendezett. – Az arcod emlékeket idéz. Szívesen gondolok vissza a régmúlt időkre. Más szórakozásom nem is nagyon maradt, legfeljebb fakarddal játszadozom.
– Fakarddal? – kuncogtam.
– Bizony ám. A fiammal.
Földbe gyökerezett a lábam. – A fiaddal? Nahát, róla nem is tudtam.
– Fél évvel azután született, hogy te elmentél. Ezek szerint nem tudtad, hogy Alverdine várandós volt.
– Nem hiszem, hogy említette volna – préseltem ki magamból a szavakat.
– De ugyan mit számít ez már?
Mintha egyszerre száz forró piszkavassal szúrtak volna szíven. Thorold szemei ravaszul csillogtak. Fél évvel azután, hogy elmentem? Alverdine addigra már csak nevetni tudott az öregúr gyenge próbálkozásain. Kizárt, hogy ő legyen az apa. Miért engedte, hogy így magára hagyjam? Miért nem osztotta meg a titkunkat velem?
– És milyen a fiú? – kérdeztem, belül sírva.
– Szép és okos, mint az apja. Mondanom sem kell, ő a büszkeségem. Mindenáron lovag szeretne lenni, de gyenge hozzá az alkata.
– Néhány év alatt megerősödhet. Gyakorolhatja az úszást, az ökölvívást…
– Badarság. Itthon marad, és vigyáz majd a birtokra. Az én örökösöm ne hősködjön, több fiam nem lehet már – sóhajtott lemondón Thorold. – Nézd csak, ott jön a csavargó lányom! Hát nem gyönyörű?
Godiva az erdő felől vágtatott felénk a ködben. Áttetsző, fekete gyászfátyla vég nélkül lebegett utána, szőke haja úszott a szélben. Férfimód ülte meg a lovat, formás combjait szemérmetlenül szétvetve. A ló úgy vágtatott, mintha egy démon sarkantyúzta volna.
– Nem láttam még nőt ilyen kiválóan lovagolni – csodálkoztam. Lenyűgözve figyeltem Godivát, ahogy a kapun átérve könnyed eleganciával leugrott a lóról. A kantárt a várakozó lovászfiú kezébe adta.
– Gyere fel, hadd mutassalak be egy régi barátunknak! – kiáltott le Thorold a bástya faláról. Kedvem támadt egészen finoman lelökni a csalogató mélységbe, de bánatomra túl sok volt a szemtanú. Megráztam a fejem, és felsóhajtottam. Talán majd máskor.
Godiva ráérősen lehúzta bőrkesztyűit. Angyalarca, kecses mozdulatai a megtévesztésig hasonlítottak a halott asszonyéra, aki után egy évtizede vágyakoztam. Úgy éreztem, beérném vele.
– Előbb át kell öltöznöm – felelte keserédes torokhangon. Néma elragadtatással figyeltem őt. Nála sugárzóbb teremtést nem hordott még hátán a föld. Valóban nem tűnt túl szófogadónak, de sebaj. Inkább legyen egy menyasszony engedetlen, mint csúnya – a jelleme még csiszolható. De az arca… az az arc úgy, ahogy van, tökéletes.
– Rendben, de igyekezz! – hagyta rá Thorold. – A vendégünk lesz vacsorára.
– Férfihús megint? Remek – felelte Godiva, majd hullámzó keblekkel, ringó csípővel eltűnt a szemünk elől, mint egy kósza látomás. Elgyengülve nekidőltem a kőfalnak.
– Nézd meg az anyját, vedd el a lányát… Kedvedre való, igaz? – olvasott gondolataimban a bíró. Finomkodó hangon folytatta: – Az imént említetted, hogy elvennéd hozomány nélkül. Sajnos a birtokaim mostanság nem túl jövedelmezőek, az adóbevételek évről évre csökkenek…
– Jó királyunk pedig – az Isten óvja meg – egyre többet sajtol ki belőlünk.
– Ne pazaroljuk tovább a szót, Leofric. Mondd, mennyit adnál a lányomért?
Ez váratlanul ért. Mesterem tényleg nem az volt, akire emlékeztem.
– Averill vajon mennyit kínált érte?
– Áh! Semennyit. A lova volt minden vagyona. Nem volt más választásom, áldásomat kellett adnom rájuk. A lányom meg akart szökni vele.
– Nos, a nők hajlamosak a szívükre hallgatni az eszük helyett.
– Godiva ugyanolyan esztelen, mint az anyja volt. Alverdine is folyton szökni próbált. Aztán végül sikerült is neki – morgott bosszúsan. – Örülök, hogy te csak egy idegen vagy Godiva számára.
– Legalábbis egyelőre.
– Mint gyermekét féltő atya, biztosíthatlak, hogy ez így is marad, ha nem tudunk megegyezni. Neked jó érzéked van az üzlethez, ami nekem sohasem volt. Mennyit ér meg neked ez a drága teremtés?
– Attól függ, mennyire drága – feleltem óvatosan. – Méltatlannak érzem ezt, olyan, mintha egy tenyészállaton alkudoznánk.
– Mindössze annyi a különbség, hogy egy feleség utódokat szül neked, más jószágokkal meg csak szórakozni lehet.
– Szórakozni?
– Tudod, hogy értem.
Kis híján elvesztettem az önuralmamat. Ki kellett volna tekernem a nyakát egy ilyen sértésért. A puszta gondolattól felfordult a gyomrom.
– Jól bánok az állataimmal, de ennyire nincsenek elkényeztetve – vettem mély levegőt. – Feltételezem, úgy azért mégsem ugyanaz, mint egy nővel.
– A nőknek jobb az illatuk, és nem kapálóznak annyira.
Elborzadva hallgattam egykori példaképemet. Hogy bírta őt elviselni Alverdine annyi éven át? Nem csoda, hogy undor ült az arcán valahányszor egy levegőt kellett szívnia vele. Ha Thorold hozzáért, sietett szappannal lemosni a bőréről a mocskos keze nyomát.
Látván a bíró feszült várakozását, elhatároztam magam, és felajánlottam egy kerek összeget váltságdíjul Godiváért. Elégedetlennek tűnt.
– Légy nagyvonalúbb, barátom! Hol találsz még egy ilyen lányt a szigeten, ráadásul nemesi vérből? Tekintve a birtokaid jövedelmét, ennek a tízszerese sem jelenthet gondot.
Meglepetten füttyentettem. – Mondhatom, szép summa.
– Gondold el, mi minden szépet kapsz cserébe.
Idős szüleim évek óta rágták a fülemet, hogy alapítsak családot, de nem találtam senkit, aki Alverdine nyomába ért volna. Inkább a magányt választottam. Azt hittem, örökké egyedül maradok, amíg meg nem láttam Alverdine hasonmását. Kétségek közt vergődtem, mert ismertem Godivát a születése óta, és gyermek volt még hozzám képest, de elszabadult bennem a fenevad, mindennél jobban akartam őt.
– Megkapod, amit kértél, a mézeshetek után.
Thorold váratlan fürgeséggel felpattant. – Isten hozott a családban, fiam! – rázta meg boldogan a kezemet. Csurig töltötte a poharainkat.
– Sok lesz már – tiltakoztam.
– Ne légy olyan nyámnyila! Erre muszáj innunk. Viva, hozz be egy üveggel!

¥¥¥

Új rögeszmém kipirultan, késve érkezett a terített asztalhoz, de én boldogan vártam volna akár hajnalig, hogy újra lássam.
– Ő itt Sir Leofric, egykori fegyverhorozóm. Családunk régi, kedves barátja – állt fel szertartásosan Thorold. – Leofric, ráismersz még az én tündérszép lányomra?
– Még hogy tündérszép? Apám túloz – ellenkezett szerényen Godiva.
– Egyáltalán nem túlzás – hajtottam fejet.
A tündér közelebb lépett. Ahogy hátravetette a fejét, haja arany fénnyel szabadon omlott a vállaira. Az édesanyja gyöngysora csillogott a nyakában. Elképesztő volt a két nő közti hasonlóság. Olyan volt, mint egy látomás. Cseppet sem volt megilletődve, én viszont annál inkább, amint magnólia keze egy csókért lágyan a tenyerembe simult. Végigcsókoltam volna minden porcikáját. Talán tovább szorongattam a kezét, mint illendő lett volna, mert rendreutasítón köhintett, kendőjével eltakarva hívogató keblét. Az önző kislány álmodozni sem hagyott.
– Jó erős a fogása – szólt rám halkan.
– Bocsásson meg – engedtem el. Megint megfeledkeztem magamról.
– Örvendek a találkozásnak, uram.
– Megtisztel, milady. Fáj a torka?
– Nem. Mindig ilyen rekedt a hangom – felelte halvány mosollyal. – Majdnem olyan érdes, mint a borosta a maga állán.
Szokatlanul nyers volt a hangja, mély, sóvár – nem igazán illett hűvös szűzi szemérméhez. Hallani vágytam őt sikoltani és nyögdécselni, mert az ő hangját szenvedélyre komponálták, nem üres fecsegésre vagy selymes hízelgésre. Újra az arcába néztem, és megundorodtam magamtól. Megejtően fiatal és ártatlan volt. Nagy szemei tiszta tükrében egy önző, romlott, begerjedt férfi képét láttam.
– Viva nem vacsorázik velünk? – érdeklődtem.
– Fáj a feje, korán nyugovóra tért – vágta rá gyorsan Thorold. Mikor törődött valaha is az ő fájdalmával?
– Mi szél hozta hozzánk, Sir Leofric? – kérdezte Godiva.
– Csak betértem meglátogatni az édesapját. A közelben volt dolgom.
Dundi ajkai résnyire nyíltak, miközben a szájamat nézte. Szélesen rámosolyogtam. Védelmezőn a nyakához kapott. Megremegtek az igazgyöngyök az ujjai közt.
– A lovag itt szolgált a várban, csecsemőkorodtól. A korához képest egész jó formában van, nemde? – kacsintott rám Thorold vállveregetve. Már csak ez hiányzott, leendő apósom álságos atyáskodása. – Nem emlékszel rá? Anyád meglehetősen kedvelte őt.
– Hogy is emlékezhetnék minden régi szolgálódra, apám? – mosolygott rám szárazon Godiva.
– Pedig gyakran lovagoltattam kegyedet a térdemen – emlékeztettem. – Mindig könyörgött, hogy vegyem fel, aztán fel-le ugrált rajtam, visítva a gyönyörtől.
– Milyen kedves. Attól tartok, ma már nem élvezném annyira – felelte mereven Godiva.
– Talán el sem bírnám magát – ugrattam. Az arcán átsuhanó pír elárulta, hogy sikerült felingerelnem.
– Végre egy férfi, aki nem kérkedik a testi erejével! Bár úgy könnyű megállni, ha éppenséggel nincs is mivel.
– Bármikor próbára tehet – szólt belőlem sértett hiúságom.
– Mégis hogyan tegyem próbára, lovag?
– Magára bízom.
Addig babrálta zavarában a gyöngysorát, míg a zsinór egyszer csak elszakadt, és a gyöngyök hangosan koccanva szanaszét szóródtak a padlón.
– Ne! – pánikolt.
– Hadd segítsek! – térdeltem le mellé. Fehér keblei reménytelenül szabadulni vágytak a ruha kegyetlen elnyomása alól. Mikor az ölébe szórtam a gyöngyöket, a homloka majdnem az enyémnek ütközött. Ibolyaszín szemei könnyben úsztak. Úgy csillogtak, mint az ametiszt gyűrű az ujján. Dühös, kövér könnycseppjei a kőre potyogtak. Kinyújtottam a tenyeremet, hogy felfogjam őket, mielőtt kárba vesznének. Az egyik pillanatban sugárzott belőle a magabiztosság és a nyers érzékiség, a következő pillanatban egy könnyáztatta roncs volt.
– Anyám kedvence volt, én hülye meg elszakítottam…
– Majd felfűzi újra – simítottam ki az arcából a haját. – Kutyaszőrből sodorjon zsinórt, az biztosan nem szakad el.
– Utálom a kutyákat – fordult el.
– Még mindig fél tőlük?
– Elég ebből az ostobaságból, gyermekeim. Üljünk le enni! – terelt bennünket az asztalhoz Thorold. – Ráértek még közös emlékeket keresni, miután megtömtétek a bendőtöket.
Félrevonta a lányát és halkan suttogott: – Legyél hozzá kedvesebb, a bőre alatt is pénz van!
Godiva felhorkant. – Felőlem a pénzét is megeheti. Ne merészeljen mellé ültetni!
Próbáltam elfojtani a mosolyomat. Milyen jó, hogy éles a hallásom. Rendben, Thorold, játsszunk kedved szerint.
Az asztal a gyertyák meghitt félhomályában bőséges tálaktól roskadozott. Szárnyas vadhúsokat, halat és drága külhoni borokat szolgáltak fel egymás után, érzékeimet mégsem az ínycsiklandó fogások kötötték le. Le sem tudtam venni a szemem Alverdine zárkózott arcáról. Feszélyezte, hogy vágyakozva bámulom, mintha ő lenne a desszert. Láttam, hogy mozognak az ajkai, s idővel rájöttem, hogy hozzám beszél.
– Bocsásson meg, mit is kérdezett? – kérdeztem Godivát. Zavarba hozott, és ezt láthatóan élvezte.
– Milyen érzés újra itt minálunk? – Elég tagoltan és hangosan beszélt ahhoz, hogy félkegyelműnek érezzem magam.
– Mindig is szerettem ezt a helyet – kortyoltam a sörömből. – Nem akarok dicsekedni, de annak idején szép sikereim voltak az apja vadászterületén.
Thorold ennek hallatán félrenyelt és rátört a köhögés. Oda sem néztem, felőlem akár meg is fulladhatott volna.
– Szóval szeret vadászni. Mindjárt gondoltam – állta Godiva a tekintetemet. Lenyeltem egy rágós falatot. – Talán nem ízlik az étel? Alig nyúlt hozzá – mutatott egy fácáncombbal a tányéromra.
– Csak éppen rámtörtek az ifjúkori emlékek – dőltem hátra. – Meséljen, kegyed miben leli kedvét?
A választ már nem hallottam. Egymásba folytak a lány szavai, mikor megpillantottam egy tüneményt a lépcső tetején. Viva egyszerű öltözékben is veszedelmesen csinos volt, de most, smaragdzöld ruhába bújva, a nimfa megelevenedett.
– Máris jobban vagy, Viva? – nézte őt szúrós szemmel Godiva. Bár addig közönyösen bánt velem, szemlátomást bosszantotta, hogy osztoznia kell a figyelmemen. – Nézze, a legjobb vasárnapi ruháját öltötte fel a maga kedvéért.
– Milyen kedves! – Kihúztam egy széket és leültettem az idősebbik nővért magam mellé. – Bár én sohasem a ruhát csodálom, hanem benne a nőt.
– Akkor az én ruhámat miért bámulta annyira? – vont kérdőre Godiva.
– Mert felismertem – az édesanyjáé volt, ugye? Sokat ringatta magát ebben a kendőben, milady. Tudja, olyan különös érzésem van, mintha Alverdine ülne közöttünk az asztalnál – suttogtam a halódó gyertyák fényében.
Egyikünk sem mozdult, míg Godiva meg nem törte a kínos csöndet. – Holnap reggel korán távozik?
– Ha úgy kívánja – mosolyodtam el. – Ami azt illeti, hazafelé tartok, de nem sietek.
– Napfelkelte előtt kilovagolok. Ha van kedve vadászni, elkísérhet.
– Ó, boldogan tenném – mondtam leplezetlen izgalommal. – Feltéve, hogy az édesapjának nincs ellene kifogása.
– Csak szíven ne találd a nyiladdal! – figyelmeztette pajkosan Thorold a lányát. Előbb meg akarta kapni a pénzét.
– A húgom kezében jobb, ha nincs fegyver – szólt Viva. – Szegény Averillt egyszer kis híján megölte az erdőben…
– Elég legyen! – hallgattatta el idegesen Godiva. – Ne féljen, lovag, nem esik bántódása.
– Elmesélné, mi történt?
– Averill akkor járt nálunk először egy barátjával. Néhányan a keresésemre indultak estefelé. Azt hitték, eltévedtem, pedig csak nem volt kedvem hazajönni. Averill talált rám a fák között. Hallottam, hogy valaki követ. Kérdeztem, ki az? Nem válaszolt, viszont egyre közeledett. Rettegni kezdtem. Nem tudtam, hogy néma. Ő sem tudta, hogy vak vagyok. Sajnos távolra egyáltalán nem látok. Még a maga arcát sem látom odaát.
– Akkor hogyan tud az erdőben bóklászni? – csodálkoztam.
– Mindig sejtem, hogy merre járok. A legfinomabb neszt is meghallom. Figyelem a rovarok neszét, a széljárást, ismerem az állatok hangját, a föld ízét, a mohát a fák törzsén, és amúgy sem megyek túl messzire.
– A gyenge látás gyakran párosul érzékeny füllel – töprengtem, elnézve őt. – Csodálom magát, amiért a fogyatékosságaival együtt is rendes életet próbál élni. Minden tiszteletem az öné.
Godiva arca elvörösödött. Fájó pontjára tapinthattam, és rájöttem, hogy ez a lány tele van fájó pontokkal. Megfogadtam, hogy óvatosabb leszek vele, nehogy elriasszam a vadat, mielőtt megkezdődne a vadászat.
– Szóval, meséljen, mit csinált azzal a fiúval?
– Nem ismertem a szándékait, a legrosszabbtól tartottam. Szó nélkül követett, hátborzongató volt. Bepánikoltam, felbotlottam, ijedtemben nekirohantam a fáknak. Felhorzsoltam az arcomat, vérzett az orrom, a fülem… Aztán elkapott, lefogott hátulról, én pedig dulakodás közben beledöftem a kését a combjába.
– Jujj – szisszentem fel.
– Igen, átkozottul kellemetlen volt – összegezte Godiva.
– Minden csupa vér volt – tette hozzá Viva. – De végül mégsem Godiva végzett vele.
Húga hangos csörrenéssel a tányérba ejtette a kanalát. Mély, zavart csönd lett megint az asztalnál.
– Egy titokzatos fekete lovag ölte meg – hunyta le a szemeit Godiva. – Még címer sem volt a pajzsán. Mintha csak feljött volna a pokolból, hogy elvegyen egy életet. Váltottam vele néhány szót, de nem mutatkozott be.
– Ez durva udvariatlanság egy lovagtól – csóváltam a fejem helytelenítőleg.
– Ahogy mondja.
Elgondolkodva a szájához emelte a poharát. A keze remegett az idegességtől. Tejet ivott, pedig jót tett volna neki valami erősebb is.
– Hogy nézett ki? – kérdeztem. – Hátha ismerem.
– Nem láttuk a sisaktól az arcát. Rendkívül pimasz volt, és magas termetű, de többet nem tudok. Van elképzelése, hogy ki lehetett?
– Miért, mit akar tőle?
– Semmit. Holtan akarom láni.
– Elhallgass, te bolond lány! – intette le a bíró. – Becsületes párbajban győzött az a fickó. Ő is súlyosan megsérült, azóta talán bele is halt.
– Azt kívánom neki, hogy sohase gyógyuljon be a sebe – sziszegte gyilkos indulattal Godiva. Ahogy felkaptam a fejem, elvágtam a hüvelykujjam az élesre fent csontozókéssel. Az asztal alá rejtettem a kezemet, nehogy lecsapjon rám ez a vérszomjas teremtés.
– Mennyire hatásosak az átkai, milady? – kérdeztem derűsen.
– Elhiheti, roppant hatásosak. Maga talán nem hisz az átkok erejében?
– Én úgy hiszem, az átkok visszaszállnak, ezért tartózkodom az efféle praktikáktól. Mint tudjuk, egy hívő keresztényhez nem méltó az ilyesmi.
– Azon a tornán egyenlő eséllyel indultak a lovagok, és minden szabályszerűen történt – magyarázta Thorold. – Mindketten vállalták a kockázatot. A fekete lovagot senki sem ítélheti el, még te sem, Godiva.
– Nem kellett volna megölnie ahhoz, hogy legyőzze. Szándékosan csinálta. Egy napon majd a szemébe nézek, és elmondom neki, hogy tönkretette az életem.
– Ne légy nevetséges! – legyintett az apja. – Még előtted az élet, nem úgy, mint a deres fejű öregapádnak…

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.9/10 (12 votes cast)
5 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Azon elmélkedem a részlet elolvasása után, hogy ez a történet a Lady Godiva legendát jeleníti meg? Mert, a nevek alapján igen. Jómagam is jártam Coventry híres utcáin, ahol ezen legenda játszódik, anno engem is komolyan megihletett.
    Egyáltalán nem lenne rossz ötlet. Viszont, ha tényleg az, akkor “koptatni” kéne a nyelvezeten, mert nagyon modern. Ùgy jó kis dolog kijöhetne belőle.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  2. Sok kérdés maradt bennem.
    Ha valóban Lady Godiva történetét dolgozza fel, az merész vállalkozás, mert sokan megtették már, tehát valami újat kell hozzátenni, ráadásul úgy, hogy ez egy számunkra távoli kultúra fontos és ismert eleme. De nem biztos, hogy erről van szó, az is lehet, hogy csak a nevet használja.
    A címkék szerint fantasy, de ennek egyelőre nem látom jelét, egy sima középkori történetnek tűnik, engem Walter Scott Ivanhoe-jára emlékeztet. De ezt se tudjuk még, nyilván később derül ki, merre halad. Ez persze nem baj.
    De bármi is a helyzet, egyetértek Kristinnel, hogy a nyelvezeten még van mit alakítani, itt-ott kilóg a mai kor és gondolkodás. A teljesség igénye nélkül egy csokor: rögeszmém, bepánikoltam, anya (megszólításként), ahogy van tökéletes, hozz egy üveggel… Az ilyesmi nyilván javítható, rá kell szánni az időt.
    Narráció tekintetében kicsit olya, mintha direkt nehezítené a saját dolgát a szerző. Értem én, hogy az E/1 most a menő, mert így lehet közel hozni az elbeszélőt meg ilyenek (amúgy ez marhaság, de oké, legyen), csakhogy az E/1-eselbeszélő maga is a történet része, így ha időben és térben messze van a történet, neki is messzire kel mennie. Azonosulni kell a választott hely és kor embereinek gondolkodásával, és ennek kell tükröződnie a narrációban. Ez nem lehetetlen, csak éppen nehéz. Részben valószínűleg ennek köszönhetőek a nyelvezet apró hibái is. Ha nem E/1-ben mesél, nem kell annyira azonosulnia a korral. Lásd Scottot: Ő 19. századiként gond nélkül el tudott mesélni egy középkori történetet, miért ne tudott volna.
    És ha ez nem volna elég nehéz, még ellenkező nemű E/1-es elbeszélőt is választott. Természetesen ez sem lehetetlen, de így duplán nehéz a feladat. Nemcsak középkorivá, de egyenesen középkori férfivé kell válnia. És hát a férfiak egyébként egyáltalán nem olyan egyszerűek, mint ahogy azt sokan sokszor láttatni szeretnék. A nem egyszerűségük viszont nem azt jelenti, hogy ha akarnak tudnak nőként gondolkozni. De ha nem E/1 lenne, akkor a főhősről is csak mesélni kéne, nem kellene vele eggyé válni.
    Összegezve: Szerzőnk úgy tűnik, nagy fába vágta a fejszéjét. Hogy ez milyen nehézségeket okoz, annak már a kikerült részletben is látszanak jelei, de hogy egyébként megbirkózott-e a feladattal, azt még nem tudhatjuk. Meglátjuk.

  3. Jaj, ezek a férfiak és az állandó mellbámulás…! 😀 Néha elgondolkodtam, ki lehet a célközönség, ha már ilyen férfias a főszereplő – vagy akár több nézőpontos lesz?
    Úgy olvastam a részletet, hogy előtte nem néztem meg az alatta levő címkéket. Fantasyre utaló jeleket nem találtam benne, de mégis végigkísért az érzés, hogy mágia lesz a dologban. Nem hallottam még Godiváról, de a furcsa nevek miatt Artúr király legendája ugrott be, és az, hogy ez is biztosan hasonló világot tár majd elénk. Első benyomásra Godiva gyanús nekem, nem tűnik elveszett kislánynak, sőt, én még tartanék is tőle. Viva nagyon háttérbe szorult, bár nem teljesen értem, hogy ha rá van szólva, hogy ne szólítsa apjának a vénembert, ráadásul szinte ő a cseléd, miért is ülhet egy asztalhoz vele.

    Bevallom, az én figyelmemet elkerülte, hogy Leofric tíz éve nem járt itt utoljára, és bennem végig egy negyvenes férfi érzetét keltette. Volt ugyan erre az egy évtizedes távlatra még egy utalás, ott el is kezdtem felocsúdni, de Leofric továbbra sem fiatalodott meg előttem, illetve nem derült ki, mennyi ideig tartott az úrnővel való viszonya 16 éves koruktól kezdve, és hány éves koruktól lehet azt az egy évtizedes szünetet számolni. Szóval nem tudom eldönteni, Leofric 26 éves-e vagy jóval több, bár a stílusa és az alapján, hogy Godivát anno még lovagoltatta a térdén, az utóbbira tippelek.

    Egyébként tetszett, most olvasgatnám tovább is. Kíváncsi vagyok a fiúra is, aki talán Leofric gyermeke (azért mondom, hogy talán, mert van utalás arra, hogy nem csak Leofric feje lett elcsavarva, persze lehet, ez csak Thorold téves meglátásainak egyike). Sőt, a fekete lovag is biztosan visszatér még, kivi lennék, vajon volt-e benne gyilkos szándék.

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  4. Eddig közepes, több kéne belőle. Van benne pár fogalmazási baki, logikai baki, kihúzandó felesleges töltelékszöveg, de ha lecsuaszítjuk a sallangoktól, még jó is lehet.

  5. “…annak idején szép sikereim voltak az apja vadászterületén.” XD
    Érdekes ez a vakság dolog Godivánál, Vivára messziről szúrós szemmel nézett, miközben állítólag az asztal túloldalára is alig lát el. Szerelmi hároszög ígérete is van a kikerült részletnek, amit viszont kettétör Thorold és Leofric megállapodása. Egyetértek Margával, ígéretes az indítás.
    Gratulálok a kikerüléshez.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük