Emmerich Palmer: Aratás a halott földeken (részlet)

Emmerich Palmer: Aratás a halott földeken (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

A.D. 2040.

EGY

Aznap a halál kelt életre a földeken.  Én pedig találkoztam vele. A szél fújta szárak között valamin megcsillant a reggeli napfény. Távolról úgy tűnt, egy fémdarab hever a göröngyök között. Közelebb lépve megláttam mi az, csípőprotézist fordított ki a növények terjeszkedő gyökérzete. Múltbéli rossz emlékeim nem merültek feledésbe az idei szezonkezdetre, de talán óvatlanabbul mozogtam a kelleténél. Nem léptem át a biztonságosnak tartott zóna határát, a zöld dög mégis eltalált. A kifröcskölt sav féltenyérnyi lyukat mart a nadrágom szárának legaljába, mély csíkot hagyva ócska cipőm talpának oldalán, és egyetlen apró cseppje hólyagosra égette a hüvelykujjamat. Talán a hőség tette, hogy ezek a kifejlett, végfázisú példányok agresszívabbak lettek, mint valaha.

            Visszafutottam a házba, remegő térdekkel nekidőltem a pergő festékű bejárati ajtónak, és végigvizsgáltam magam, félve attól, hogy a sav kárt okozott bennem. Szerencsére az ujjamon kívül más testrészemet nem érte a maró anyag. Kevés nyállal bekentem a szemölcsnyi hólyagokat, mindössze ennyit tehettem. Öltözékem alapos átvizsgálását követően végül magamon hagytam mindent. Semmi nem vált használhatatlanná. Megnyugodva sóhajtottam fel. Mindössze egyetlen váltás tisztának nevezhető ruha várta a dohos előszoba szekrényben hogy felvegyem. Amire a terv szerint valamikor a betakarítás közepe felé, úgy egy hónap múlva kerülhetett sor.

            Korán kezdődött a napom. Hajnalban felriadtam miazmás álmomból. Az ágyamul szolgáló földre dobott szakadt matrac bűzlött az izzadtságtól, legszívesebben örökre elmenekültem volna innét.

            Ehhez nincs bátorságod. Mert gyáva féreggé züllöttél.

            Második hete tombolt az idei év legnagyobb hőhulláma. Kora délelőttre harmincnégy fok fölé futott  a repedezett hátlapú huszadik századi hőmérő higanyfonala. Minden porcikám ragadt a nyirkos izzadtságtól, a magas páratartalom miatt kevésbé segített a nehezen párolgó izzadás. Néha belém villant a gondolat, hogy hőgutát kapok. Minden mozdulatnál éreztem savanykás bűzömet, mely édeskés, csábító illattal keveredett. Ez utóbbit a növények bocsátották ki, olyan intenzíven hogy kilométerekről magukhoz csalogatták a madarakat és a földön bóklászó négylábúakat.

            Ez volt az utolsó éjszaka, melyet alvással tölthettem, ettől kezdve a betakarítás végéig minden másképp zajlott. Ma este kezdődtek az év legnehezebb hónapjai, én pedig évről évre egyre jobban rettegtem, hogy nem fogom túlélni. Hatodik alkalommal vágtam bele a szezonba, mely az idők során egyre nehezebbnek tűnt. Annak idején nem volt választásom, amikor kijelöltek erre a munkára. Egyrészt büntetésből kaptam, másrészt úgy ítélték meg, hogy alkalmas vagyok a feladat végrehajtására. Már csak azért is, mert a túlélők közé tartoztam.

Az utolsó kérdésemre: Meddig? Tömör válasz érkezett néhány fájdalmas ökölcsapással kísérve: Életfogytig. Amikor a földeken dolgoztam, minden egyes nap az utolsót jelenthette. Évekig keseregtem azon, hogy milyen rettenetes dolog az, amikor a sorsom kizárólag mások kezében van. Mostanra megtanultam, agyam eldugott részébe száműzni ezt a gondolatot. Elfogadva azt, hogy a világ totálisan átalakult a Nagy Összeomlás évei alatt. Mostanában néha már kételkedtem abban, hogy a régi életem egyáltalán létezett valaha is.

Álomnak tűnik a múlt – futott át néha bennem. – Egy olyan valóság emlékének, mely talán nem is létezett.

Előhúztam a betakarítás előtti ellenőrző protokoll műanyag lapjait és pontról-pontra végigbogarásztam. Ma már harmadszorra. Minden előírást tökéletesen kellett elvégezni, egyetlen hiba sem fordulhatott elő. A félelem átjárta minden porcikámat. Rettegtem, mert bármikor jöhetett az ellenőr. Amikor kiszámíthatatlan időben sor került  a látogatására, mindent átnézett, és ha talált valamit, bármit, amely nem nyerte el a tetszését, a büntetés nem váratott magára.

Mikor jelzett a gyomrom, úgy döntöttem, befejezem lista böngészését. A konyhában lerogytam az egyik használható székre, és megettem azt a szintetikus vacakot, amelyet a napi porciót rejtő tároló edényből kanalaztam ki. Az ízetlen, szar kaja a nyelvemen és orromon kívül a szememet is maximum irritálta. Takonyszerű, piszkosfehér színű fogásként inkább enyhe émelygést váltott ki, mint étvágyat. Ráadásul minden egyes átkozott nap ugyanazt az ótvart kellett letuszkolnom a torkomon. Mindegy, a gyomromat muszáj volt megtölteni, az éhség nagyobb úrként uralkodott felettem, mint a hiányzó gasztronómiai élmények. Rádobtam a kiürült edényt az ősrégi plazmatévére, mely sarkainál néhány téglára vízszintesen ráhelyezve asztalként szolgált, a régi világ poros, működésképtelen mementójaként. Ütésálló üveglapja eddig jól bírta a régi funkcióitól radikálisan eltérő használatot.

Engedélyeztem magamnak néhány percnyi ücsörgést, nagyon nem akaródzott kimenni a nehezen elviselhető hőségbe. A nagy házban csend uralkodott. Néha eszembe jutott, hogy úgy élek itt egyedül, mintha csupán én maradtam volna életben a bolygón. Amikor ez az érzés a hatalmába kerített, még pocsékabbul éreztem magam, mint amúgy általában. A magány veszettül kínozta meggyötört idegrendszerem foszlós romjait.

Deportálásom emlékképei az idő múlásával egyre inkább megfakultak. Halványan még emlékeztem arra a forró júniusi napra, amikor a rabszállító mostani otthonom elé kanyarodott. A szélesre tárt hátsó ajtón beugró katonák kihajítottak a földre. Még a porban fekve valamelyikük rátaposott a hátamra, hogy moccanni se bírjak, majd kaptam egy pókot a fülem mögé. Ettől kezdve nem hagyhattam el az ültetvény jeladókkal védett távoli határait. A pók megakadályozott ebben.

Meg az évről évre erősödő félelem.

Új otthonom bútorainak legnagyobb részét használhatatlanná zúzták. Széthasogatott kárpitozású ülőgarnitúrák, hiányos lábú székek, darabokra törött asztalok, leszakadt könyvespolcok porosodtak mindenütt. Magányos napjaimban egyéb fájdalmaim mellett néha rám tört az olvasás hiánya. A romok között nem találtam egyetlen darab könyvet se. Még csak egy nyavalyás szakácskönyv sem bújt el valamelyik pókhálós sarokban. Régi életemben szerettem könyveket olvasni, manapság ez elérhetetlen szükségletté vált. Pedig milyen jól jött volna csipetnyi luxusként magányom fekete napjai alatt.

A ház valaha egy nagyobb család otthona lehetett, mert az emeletes épület földszintjén öt szoba, két – mostanra használhatatlan – fürdőszoba és egy nappalival egybenyitott konyha került kialakításra. Mindenütt meglátszott az enyészet, a külső, terméskővel borított falakon repedések mutatták a lassú pusztulás jeleit, az eldeformálódott nyílászárók többsége használhatatlanná vált az idők során. A belső helyiségek megfakult festékű, málló vakolatú falait néhol kiterjedt penészfoltok takarták el. A rövid, enyhe telek során behúzódtam a legkisebb szobába, ahol a matracomat is tartottam. Az emeleten az első évben jártam először és utoljára, a törmelékkel teli szobák hamar elvették a kedvemet a kutakodástól. Amúgy sem akaródzott mások múltjának emlékeit keresgélni akkor, amikor a sajátomat is igyekeztem minél messzebb száműzni.

– Segítség! – A női hang olyan erővel hasított a csendbe, hogy összerezzentem.

– Segítség! – Ugyanaz a hang, de ezúttal ezt egy éles férfikiáltás követte. Jól érzékelhetően a fájdalom reakciója.

Teljesen ledermedtem. A gyomromat kitöltő massza nehéz gombóccá formálódott odalent, mintha a székhez akarna szögezni. Azután rögtön kifelé kéredzkedett. Az utóbbi időben egyetlen ember látogatott meg rendszertelen időközönként ezen az istenverte helyen: az ellenőr. Aki ráadásul férfi, jellegzetes reszelő hanggal. Ő viszont, homlokán a szabadok EES tetoválásával könnyedén átjutva az összes akadályon, minden egyes átkozott alkalommal gond nélkül eljutott az ajtóig. Érkezéséről hangos dörömbölését hallva szereztem tudomást.

Újból hallottam a nőt, ezúttal erősebben:

– Segítség!

Felálltam a székről, néhány mély levegővétellel próbáltam háborgó gyomromat lenyugtatni. A kása úgy döntött, marad, én pedig lassú léptekkel megindultam a bejárati ajtó irányába. Tétova mozdulataimat újabb sikítozás és segítségkérés ösztökélte nagyobb gyorsaságra. Mintha gyereksírást is hallottam volna, bár lehet, hogy ezt csak eltompult hallójárataim játéka hallatta velem.

A bejárati ajtóhoz érve megragadtam a kilincset, egyetlen pillanatig tétováztam majd utat nyitottam a kinti forróságba. Orromra biggyesztettem ragasztószalaggal megerősített napszemüvegemet és hunyorogva kerestem a hangok forrását. Az épület körül kopár földterület húzódott, poros gyűrűként védve otthonomat a gyilkos mezőktől. A bejárattól néhány méternyire tucatnyi, ciprus fából álló zöld sziget adott némi árnyékot. A fák lombkoronája alá érve tisztán ráláttam a házhoz vezető útra, mely egyetlen bejutási lehetőségként vezetett erre az elkárhozott helyre. A meztelen földcsík szélén a régmúltból megmaradt betonból készített villanypózna csonkok meredeztek az ég felé. A nagyjából négy méter szélességű bekötőutat keresztben kifeszített elektromos iker védőháló zárta le. Legelső találkozásunk során az új ellenőr annyit elárult, engem véd a fosztogatóktól, de én inkább azt gondoltam, hogy a pók segítője, mely megakadályozza, nehogy lelépjek erről a helyről.

A belső, vékony fémszálakból szőtt háló fogságában férfialak feküdt, ájultan is görcsösen markolva a földön támaszkodó kerekes bőrönd fülét. Magatehetetlen testétől néhány lépésnyire, a külső hálón túl vékony nő állt, mellette nyolc év körüli kislány toporgott hüppögve.

Nagyjából harmincméternyire lehettem tőlük, így tisztán láttam mindhármukat. A férfi valahogy átjutott a külső védvonalon, talán az egyik közeli oszlopcsonk segítségével mászott át, majd a belső háló áramütése kiütötte.

– Kérem, segítsen! – nyújtotta felém karját a nő.

Nagyot nyeltem, néhány lépést tettem feléjük, majd ahol a fák árnyéka és a napfény éles határvonala húzódott, megálltam. Lázas igyekezettel próbáltam megoldást találni erre a szokatlan helyzetre. A gyerekre tévedt a pillantásom. A nő erővel tartotta vissza attól, hogy a férfi után rohanjon.

Ne engedd, könyörgöm! Azonnal fennakadna a külsőn. Az áram megbénítaná. Végül megölné.

Rég nem tapasztalt érzések keveredtek fel bennem, fájó emlékek a múltból.

Istenem, majdnem annyi idős lehet, mint…– elhessegettem magamtól a gondolatot.

Tanácstalanul néztem őket. Teljesen leblokkolva úgy éreztem magam, mint aki száradó betonba kötött. Se előre se pedig hátra nem bírtam egyetlen lépést sem tenni.

Mihez kezdjek velük?

Nem kellett hosszas megfigyelés ahhoz, hogy egyértelmű legyen, egy család keveredett ide. Ahová isten már oly régen nem tekintett. A törvény rendelkezése szerint azonnal meg kellett volna gyilkolnom őket. Egyikük sem viselt Jelet.

Francba a törvénnyel.

Szándékosan nem mutatkoztam be, mint ahogy az ő nevüket sem akartam megtudni. Mert ha a nevüket ismerem, akkor már eggyel közelebb kerülnek hozzám. Nevesítve őket minden fájdalmasabbá válik. Az emlékek pedig még gyötrőbbek.

– Honnét keveredtek ide? – Hangom erőtlennek tűnt.

Ahol börtönbezárt biorobotként élek.

A nő hátát tele tömött hátizsák húzta le, a kislány is nagy batyut hurcolt magával. Mindketten szedett-vedett öltözéket viseltek, hosszú nadrágot, és viseltes felső ruházatot. A kislány előtt tenyérnyi kopasz baba hevert a homokban.

– Dél felől jöttünk – zihálta a nő. Oldalra fordult, a növényzet haragos zöld fala felé. Mint aki máris futásnak ered.

– Arra ne! – szóltam rájuk a növények tömött sorára mutatva.

– Talán baj, ha letapossuk? – kiáltott vissza a nő gondolkodás nélkül. – Ha így menthetem meg a férjemet, annyit taposok szét, amennyit csak kell!

– Nem szabad! Halálosak!

Valahogy percről percre jobban szerettem volna, ha életben maradnak. Az idő sürgetett, egyre erősebben éreztem a zöld dögök csábító, édes illatát.

Ébredeznek a mocskok.

Néhány lassan köröző madár tűnt fel a távolban, egyre alacsonyabbra szállva.

A nő elszántnak tűnt, nem adta fel. Értettem, mi táplálja az érzéseit. Éreztem, ahogy az egyik ér erősen lüktet a halántékomon. Az izzadtság apró cseppjei teljesen átnedvesítették a felső ruházatomat.

– Talán ezekben is áram van? – Egyre dühösebbnek éreztem a hangját, miközben a növényfal felé mutogatott, ami jelezte, hogy a legrosszabbra számíthatok.

Hogy tartsam vissza őket?

– Nem, annál sokkal veszélyesebb – válaszoltam lassan. Próbáltam a nyugalom látszatát megőrizni, a legkevésbé célravezetőnek tűnt az, ha én is elveszítem a higgadtságomat. Igyekeztem egyértelműen fogalmazni. Érthetően kiejtett szavakkal.

– Ezek gyilkos növények. Megölik, majd megemésztik magukat.

– Ne próbáljon ijesztgetni! – válaszolt hisztérikusan a nő. – Megkerüljük a rohadt kerítést és kiszabadítom a férjemet – hadart tovább, miközben lassan odébb lépett az út széle felé. – Nem érdekel, hogy mit és mennyit taposok szét közben.

– Kérem ne! – Kiléptem az árnyékból. – Álljanak meg!

Kezdett lefoszlani rólam a nyugalom álcája. A napfény perzselő sugarai fájdalmasan égették fejbőrömet.

– Valamit rögtön kitalálunk! Ne menjenek be oda! – Miközben győzködni próbáltam, lebeszélni a végzetes lépésekről, egyre közelebb kerültem hozzájuk.

Tudtam, hogy nem segíthetek, illetve abban mégis, hogy megpróbálom őket elzavarni a halott földekről. Meg kellett mentenem az életüket. Valamiért szinte kötelességemnek éreztem, hogy életben tartsam őket, talán a kislány jelenléte tett elszánttá. Az apa tűnt a legreménytelenebb sorsúnak.

Alig néhány méternyire álltam tőlük, jól látva a férfi állapotát. Katonai gyakorlóruhájába hosszú vágásokat hasított a kerítés tüskés anyaga, a lyukak némelyikénél vérfolt sötétlett. Úgy tűnt, hogy lélegzik, de továbbra is eszméletlenül feküdt a földön. Egyetlen épkézláb, használható gondolat sem jutott eszembe arról, hogyan tudnám kiszabadítani. Vízre volt sürgősen szüksége, leginkább akkor, ha magához tért, de késő délutántól nem maradhattam mellette, bárhogyan is alakult a sorsa. Szürkületkor el kellett kezdenem a munkát. Észrevettem, hogy a nő engem figyel meredt szemmel, biztos abban reménykedve, hogy segíteni tudok rajtuk. Talán én is így gondoltam volna az ő helyében.

Mit tegyek, hogy visszaforduljanak?

– Menjenek innét – intettem kifelé az útra mutatva. – Gyorsan, mert hamarosan megérkeznek a katonák! – Szimplán blöfföltem.

Reméltem, hogy kellően meggyőzőnek és határozottnak tűnök.

A nő nem válaszolt, csak némán figyelt, mintha azt mérlegelné, vajon mennyire gondolom komolyan a szavaimat. Vagy talán szuggerálni próbált, mint egy rémült hipnotizőr, hogy azt tegyem, amit ő szeretne. Ekkor hallottam a szívemre legerősebben ható szavakat.

– Bácsi – szólalt meg a kislány. – Kérlek, szabadítsd ki az apukámat. – Felkapta a játék babát. – Örökre neked adom Emilit, ha segítesz apunak – mondta csilingelő gyerekhangon, miközben felém nyújtotta a haját vesztett foltos ruhájú játékot.

A gyomromban újabb gombóc gyűlt össze. Sokkal nagyobb, nehezebb, mint korábban. Kiszáradt a szám, ugyanakkor egy kósza könnycsepp keveredett a nehezen párolgó sós izzadtságpatakok közé. Rég elfojtott emlékek gennyes, vékony varral borított sebhelyei kezdtek felszakadni.

– Kérem – annyira közel léptem, amennyire csak lehetett –, tegyék azt, amit mondtam. Menjenek! Azonnal!

Ha térden csúszva a kerítés innenső oldaláig ráveszem őket a távozásra, azonnal így cselekedtem volna. De senki nem kérte tőlem ezt. Annyira vágytam rá, hogy ne essen bajuk. Hol az asszonyt néztem hol pedig a kislányra figyeltem. Láttam, hogy a nő tétovázik, hátranézett arra, amerről idekeveredtek.

Istenem add, hogy hallgasson rám.

– Nem – törte meg a rövid csendet. Ezzel az egyetlen szóval szilánkokra tépte bennem az éledező remény halvány oszlopát.

– Átmegyünk és maga segíteni fog nekünk – mondta azzal magával húzva a kislányt a növényfal felé lépett.

– Nem!

Talán hangosan üvöltöttem, de az is lehet, hogy csak magamban kiáltottam.

A zöld ördögök tömött sora megnyílt a nő és a kislány előtt, majd a szélső növények hátuk mögött összezáródva némán elnyelték mindkettejüket.

Ennyi, vesztettem.

Ettől a pillanattól fogva már semmit nem tehettem értük. Nem bírtam őket megmenteni. Egyetlen emberi hang sem hallatszott többet. A dögök, ha akarták, sem a halálsikolyt sem az emésztés lucskos, cuppogó neszeit nem engedték kitörni soraik közül. Ez utóbbi ekkora zsákmánynál több mint egy hétig is eltarthatott.

Az apa életének megmentése maradt az egyetlen lehetőségem arra, hogy a sokkot tompítsam. A működőképes ötlet viszont továbbra is hiányzott. Ráadásul egy még nehezebb feladat várt rám kiszabadítása esetén: hogyan magyarázzam meg neki, mi történt a családjával?

Találok-e válaszokat, ha keresi a családját? Hogy értessem meg vele, azt, ami történt? Vagy inkább hazudjak neki? Mi lesz a reakciója? Ellenem fordul? Megöl?

Végül, hosszas tépelődést követően alkut kötöttem saját magammal. Talán jobb ez így mindkettőnknek, ha itt hal meg a forró ég alatt, eszméletlenül. Térdre esve ziháltam, néhányszor ököllel ütve a homokba, mintha az tehetne bármit is a történtekről. Arról, amit megtenni készülök.

Lehet, hogy a napszúrás okozta fejfájás keltette az embertelen gondolatokat. Visszatámolyogtam a házba és benyakaltam vagy másfél liternyi langyos vizet. Ez magához térítette elhervadó emberségem maradék hajtásait.

Egy kis esélyt adnom kell neki. Muszáj. A többi a sors dolga.

Miután döntöttem, szűkös vízkészletemből magammal vittem két nagyobb palacknyit. Leraktam annyira közel a védőhálóhoz, amennyire csak lehetett. Némi ügyességgel megkaparinthatta a szerencsétlen, ha magához tért. A fejem pokolian hasogatott, szédültem és apró fényes szikrák tömkelegét láttam magam előtt a ház felé menet. Néhány lépést követően akkorát estem, hogy földet érve úgy puffantam, mint az elhajított cementes zsák. Feltápászkodtam és köpködve beszédelegtem az odúmba.

 Valahogy ki kellett kapcsolnom agyam zakatolását. Lázasnak éreztem magam, fájtak a végtagjaim. Kimerülten a bejárati ajtónak dőlve lihegtem percekig. El kellett terelnem a gondolataimat, felejteni a nemrég történteket, összeszedni az erőmet az esti munkakezdésre. Az aratást csak tiszta fejjel lehetett végezni, minden porcikámmal a feladatra koncentrálva.

Zene és valódi hírek – jutott eszembe az egyetlen megoldás.

Néha rádiót hallgattam, ami abszolút illegálisnak számított. A régi időkből származó, tenyérben elférő napelemes, dinamós rádiót használtam, mely világvevőként elvileg minden hullámhosszon képes volt a rádióadások vételére.

A hálószobában rejtegettem, az egyik laza padlólap alatt kiásott üregben. Kettős falú műanyag tasakba csomagoltam, hogy véletlenül se kaphasson nedvességet. Bár nagy betűkkel hirdették az elején, hogy három méteres mélységig vízálló.

Ahogy kiemeltem a helyéről, remegett a kezem. Amikor csak egyetlen pillanatra is becsuktam a szememet, azonnal anyát és lányát láttam magam előtt, ahogy karjukat néma könyörgéssel felém nyújtják. Hosszú percekig tekertem a dinamó kicsiny hajtókarját, közben a fejemmel bólogatva igyekeztem a gyötrő gondolatokat kirázni agyam leghátsó zugából. A tekerés monotonitásával szinkronban motyogtam is valamit magam elé, mintha egy ősi mantrával igyekeznék megtisztulni az élet nevű szarkupac rothadásszagától.

A rádiómat különleges védelemmel láttam el arra az esetre, ha valaki mégis megtalálná nálam. Bekapcsolás után kizárólag a Társaság adása jött be rajta, melyet már annyiszor hallottam az elmúlt évek alatt, hogy kívülről fújtam az elhangzottak egy részét. Az egyebekhez egy apró, külön eldugott kis biometrikus szkenner segítségével fértem hozzá, mely a rádió mellé tartva azonnal aktiválódott, amint hozzányomtam a hüvelyujjamat.

A hivatalos propagandaadó természetesen csupa megnyugtatónak szánt álhírt sugárzott. Végleg felszámolt járványról, javuló életfeltételekről, megszüntetett globális éhezésről szóltak a hírek. Arról hogy a bolygón mindenütt normalizálódik a helyzet, sikerül mérsékelni a klímaváltozás következményeit, néhány éven belül új globális béke korszak köszönt az emberiség egymilliárdnál is kevesebb életben maradt tagjára. Olyan nagyhatalmú világkormány megalakulását hirdették, amely végleg rendet tesz a Földön. A Társaság szócsöve a szajha média egyenes ági örökösének számított, ahol a legfőbb célnak a hatalom birtokosai által jónak látott, jórészt kamu hírek közvetítése számított. Legfőbb feladatukat teljesítve mindenkit becsaptak, egy olyan alternatív hírlavinával, mely legalább annyira messze állt a valóságtól, mint én a régi életemtől. A hazugság végeláthatatlan szarfolyamként ömlött az éteren át, megfertőzve az emberek nagy részét. Én a kisebbséghez tartoztam.

Hullámhosszt váltva végre megszólalt a távoli kalózrádió. Éppen zenét sugároztak, a kilencvenes évek és az ezredforduló régi slágerei egymást követve csendültek fel a parányi hangszóróból. Egyszer régen valakitől azt hallottam, hogy a mocsoktól bűzlő halott óceánok messzi nyílt vizén úszó hajókról sugározzák a híreket. Ha nem tombolt a légkörben erős geomágneses vihar, szinte mindenütt fogni lehetett az adásaikat. Az már persze más kérdés, hogy milyen büntetés járt érte, ha az ember lebukott az illegális adót hallgatva. Többször szakadozott a vétel, a hangminőség messze járt a jó minőségűtől, én mégis teljesen kikapcsoltam a zene nyújtotta nyugodt pillanatokban. Bár a hatalom nem bírta felszámolni a tiltott rádiókat, mindent megtett annak érdekében, hogy zavarja az alternatív valóság morzsáit. A zenei blokknak viszonylag rövid időn belül vége lett. Mély tónusú férfihang kezdte sorolni a híreket:

– Kedves hallgatóink, az általunk megosztott információkat a Föld más részein élő barátaink küldik az internet még működő néhány regionális… Hírforrásaink hitelessége nem kifogástalan, ezért igyekszünk csak az ellenőrzött forrásból…

– Az egykori USA, Mexikó és Kanada hamumentes területein nem csillapodik a polgárháborús helyzet, az életben maradt lakosság a rohamosan szűkülő erőforrásokért folytat véres…

– A hadsereg és a félkatonai milíciák között összecsapások minden…, újabb ezreket rejtő tömegsírokat fedeztek fel a londoni metróhálózat… A … hete New York maradványait tovább pusztító, a Richter skálán hozzávetőleg nyolcas erősségű földrengés…  tűzvész még mindig tombol, a súlyos vízhiány és a gépi erőforrások hiánya miatt az oltás lehetetlen, a túlélők mentése kézi erővel folyik. Az észak amerikai kontinens… segítség Európától, de a havonta közlekedő mindössze néhány száz teherhajó… segíteni.

– Az afrikai kontinens melletti La Palmán fekvő Cumbre Vieja vulkán… havi kitörése miatt bekövetkezett hatalmas földcsuszamlás… szökőár végigtarolt az Atlanti óceán partvidékein. Észak-Nyugat Afrika partjait közel száz méteres hullámok… a kontinens több mélyen fekvő területén… haltak meg. A brit szigetekre… méteres hullámok csaptak le, míg Észak-Amerika keleti partvidék… negyven-ötven méteres cunami zúdult,… áldozatot hagyva… Dél-Amerika partjait is elérte a szökőár, de áldozatokról…

– A nagy éhezést és a globális pandémiát túlélő emberiséget újabb katasztrófák tizedelik, lehet, hogy közeledik… figyeljétek a jeleket.

Alig hallottam meg a halk, bátortalan kopogást.  Azonnal lekapcsoltam a rádiót, és néhány gyors mozdulattal visszasüllyesztettem a rejtekhelyére.

Mégiscsak átjutott?

Többet tudhatott a fickó, mint amennyit kinéztem belőle, a védőháló fogságából kiszabadulni nem lehetett könnyű dolog. Ahogy elindultam a bejárati ajtó felé, megtorpantam.

Mit mondjak a feleségéről és a lányáról?

A kétségbeesett gondolat friss keserű emlékekkel keveredve elemi erővel tört újból rám, elsöpörve a rádió által nyújtott tiszavirág életű feledést.

Mi a szart mondjak, ha keresi őket?

Újból hallottam néhány bizonytalan kopogást, ami arra ösztökélt, hogy habozás nélkül tovább menjek. A bejárat elé érve megfogtam a meleg kilincset, majd egy-két mély levegővételt követően kinyitottam az ajtót.

A küszöb túloldalán az ellenőr állt arcán kaján mosollyal, kezében szokásos méretes fémkofferjével. Hajszál híján múlt, hogy nem csaptam rá az ajtót, de azután pillanatnyi tétovázást követően félreálltam az útjából. Az életem felett ő rendelkezett.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.1/10 (38 votes cast)

Leave a Comment

46 hozzászólás

  1. Gratulálok a kikerülèshez! 🙂

  2. “Az ízetlen, szar kaja a nyelvemen és orromon kívül a szememet is maximum irritálta.”
    Eddig a mondatig bírtam, és ez a mondat mindent elmond a szövegről. Próbálok, tényleg próbálok pozitív lenni, de nem tudok. Napok óta latolgatjuk az esélyeket, ki-ki magyarázatokat keres arra, hogy miért nem került még ki, jóslatokba bocsátkozik, hogy miért nem fog kikerülni, és ma reggelre itt ez a… Inkább nem minősítek, részletezek:
    1. Már megint a tőmondatok. Oké, nem mind tőmondat, nem is mind egyszerű mondat, nevezzük inkább rövid mondatnak. Már többször leírtam, nagy-nagy tévedés, hogy ez ütős dolog. Igen, ütős, ha mondjuk úgy hangzik, hogy “Ma halt meg anyám.”, és úgy folytatódik, hogy “Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.” Egy mondat sem lesz ütős és hatásos attól, hogy rövid. Pláne nem akkor, ha összetett mondatokat ír a szerző szándékosan különválasztva.
    2. Helyesírás: A vesszőkbe bele se kezdek, de már megint az a fránya egybeírás, különírás: “szél fújta” (eleve fútta, de mindegy), “előszoba szekrényben”
    3. Logika: Egy csepp sav marta meg a lábujját. A sav olyan veszélyes, hogy azonnal hazarohan megnézni, mennyire súlyos. Mégis tud futni.
    Egyetlen csepp azonnal hólyagosra marja a bőrét. Mégis csak alapos átvizsgálás árán tudja megállapítani, hogy van-e egyéb sérülése.
    4. Szavak jelentése:
    “végfázisú” Talán betegek a zöld dögök (rovar, hüllő?)? Bőven elég lett volna a “kifejlett”.
    “hüvelykujj” A nadrág szárának aljából és a cipőtalpból ítélve lábujjról van szó. A lábon hüvelykujj nincs, legfeljebb nagylábujj, igényesebben öregujj.
    “miazmás” A miazma fertőzést, betegséget jelent. A szó, amit vélhetően keresett a szerző, a “hagymázas”, ez utal a zavaros lázálmokra.
    “higanyfonal” Azt most hagyjuk is, hogy már a 20. században sem használtak higanyt a fali hőmérőkben, mert még ma is használatos a “higanyszál” kifejezés. És nem véletlenül szál és nem fonal. A fonal ugyanis több szálből áll, mik egymásba fonódnak.
    5. Mondatszerkesztés:
    “Évekig keseregtem azon, hogy milyen rettenetes dolog az, amikor a sorsom kizárólag mások kezében van.” Ez némileg megmagyarázza, miért van annyi rövid mondat…
    “- futott át bennem -” rajtam…
    És itt értem vissza a hozzászólásom elején idézett mondathoz, ami a szöveg minden nyelvi hibáját hordozza: “Az ízetlen, szar kaja a nyelvemen és orromon kívül a szememet is maximum irritálta.”
    Mi ez a “maximum”? Maximálisan? Legfeljebb? Értem én, hogy lazák vagyunk, meg minden, de ne az érthetőség rovására!
    De logika sincs: Az ennivaló ízetlen, színtelen, mégis irritál három érzékszervet is. Vagy legfeljebb csak arra képes, hoyg irritáljon. Az irritáció nem kis dolog!
    Senkit nem akarok bántani, de tudom, hogy most sikerült. Mégis úgy érzem, hogy még ha fáj is, ezzel most többet segítek. Nem vitatom, hogy a szerző sokat dolgozott, nem vitatom, hogy bizonyára remek ötletei és írói meglátásai vannak, de ez a nyelvi szint sajnos mindent maga alá temet.
    Gratulálva a kikerüléshez sok, nagyon-nagyon sok olvasásra biztatom a szerzőt, annál jobb nyelvi fejlesztő gyakorlat nem létezik.

  3. Nem értem… Szerintem ez a mű nagyon nem. Sajnálom, de én végig sem tudtam olvasni. Nem is merek igazán belemerülni, amit Lobo Marunga leírt, az helytálló. Rákerestem a szerzőre, és látván, hogy elvégezte az Aranymosó kurzusokat, és mennyit publikált, ennél én sokkal többet várnék…
    Gratulálok a kikerüléshez!

  4. Nem sokszor kommentelek a kitett részletek alá, mert az utóbbi pár kikerülthöz nem tudtam pozitív érzéseket kapcsolni, megbántani pedig senkit sem szerettem volna. Ha most így fogok tenni, akkor elnézést kérek, de nem bírom tovább szótlanul figyelni az eseményeket. Mindig elolvasom más kommentelők véleményét is, miután magamban értékeltem a kitett szöveget. Ez egyféle megerősítést ad arról, hogy nem bennem van a hiba, nem én várok túl sokat a részletektől, (ennek hiányában újra és újra csalódnom kell) hanem tényleg létezik egy szint, amit szerintem ez a szöveg sem üt meg.
    Nagyon találó, amit Lobo fogalmazott meg a hozzászólása elején. Hetek óta megy a találgatás, hogy vajon még ki kerül ki, szorítunk a másiknak, vagy reménykedünk a saját könyvünk viszontlátásáért. Aztán szembe jön egy ilyen részlet, amilyen a mai is. Nem tudok új dolgot megfogalmazni vele kapcsolatban, csak egyet tudok érteni az előttem elmondottakkal.
    Egyre halványabb kép rajzolódik ki bennem a korábban már említett “mércéről”, aminek megfelelve továbbjutnak az írások… vagy pont hogy nem.

  5. Kedves Emmerich!

    Az alapszituáció, ami felvillant, érdekesnek tűnik, de a túlírtság és a szlenggel keveredő, mégis túl szabatosan (néhol tankönyvszerűen) megfogalmazott, akadozó tőmondatok engem elriasztanak az olvasástól. Valószínűleg nem én vagyok a célcsoportod, viszont mindig irigyelni fogom az olyan írókat, mint te, akik ekkora fantáziával tudnak új világokat megalkotni. 🙂 Gratulálok a kikerüléshez!

  6. Miután Lobo mintegy lángszóróval ment a szövegnek és leperzselt róla mindent, már csak a történet fémváza maradt. Ez pedig már a “csípőprotézis” szónál nyikorogni kezdett. Valamivel később magyarázatot kapunk a jelenlétére, de a kép annyira abszurd, hogy nem jó értelemben kapja fel rá a fejét az olvasó. A világépítés (helyesebben: világpusztítás) a poszt-apokaliptikus műfaj sablonjait használja: van itt cunami, vulkán, hamu, tűzvész, háború, egyetlen dolog hiányzik: a magyarázat a húsevő növényekre. Természeti kataklizmán túl valami másnak is kellett történnie és jelenlétük azért is szorult volna indoklásra, hogy a jelenet a nővel és gyerekével hihetőbb legyen. Ha valaki ebben a világban él, elvileg tudnia kéne, milyen veszélyt jelentenek a savköpő növények, a két szereplő mégis dacosan belesétál a közepükbe. A jelenet dramaturgiája is hibázik, hogy a nő magatartása annyira életszerűtlen, hogy még csak nem is sajnáljuk.
    Ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, szeretnénk-e a további történetet is megismerni, azon múlik, eddigre kíváncsiak lettünk-e az elbeszélőre. Itt viszont kissé zavaros a helyzet. Tobzódunk a ultranaturalista részletekben és flashbackekben, szóval emberről van szó, de aztán jön a “biorobot” szó és legvégül az “ellenőr”. A biorobot nem feltétlenül jelent a szó klasszikus értelmében vett robotot, de nem feltétlenül várható el az olvasóktól hogy ismerje a szó eredeti jelentését (azokat nevezték így, akik a csernobili reaktorból eltávolították a radiaktív hulladékot). A “biorobot” szó az olvasók többségének mesterséges szerkezetet, vagy valami kiborg-szerűséget fog felidézni, a fémkofferes ellenőr is ezt a képzettársítást erősíti. Emiatt – nekem legalábbis – kissé zavaros maradt, kicsoda-micsoda is az elbeszélő, és egyáltalán mi dolga van ott, ahol van.
    Az érzelmi azonosulást az sem teszi könnyebbé, hogy minden megjelenített érzelem szélsőséges és emiatt végtelenül egyszerű, már-már hatásvadász és szinte ököllel veri az olvasó agyába, hogy a főszereplőt sajnálni kell és vele együttérezni.
    Nekem sajnos nem jött be, pedig nagyon szeretem ezt a műfajt. Hogy valami pozitívval fejezzem be: a hangulat jeles, és szimpatikus az erkölcsi nézőpont (szereplőnk egyértelműen jó karakter), ezért érdemes még dolgozni rajta. Inspirációként érdemes elolvasni Cormack McCarthytól “Az út” vagy Houllebecqtől az “Egy sziget lehetősége” c. könyveket, ezek elmondanak nagyjából mindent amit a poszt-apokaliptikus világépítésről tudni lehet (inkább ezek jutnak eszembe erről a részletről, mint a Metro 2033 vagy a Stalker).

  7. Nem könnyű olvasmány. Az elején rengeteg, indokolatlanul rövid mondat teszi nehézzé a szöveget, később azzal bajlódom, hogy elképzeljem azt, amit az írónak le kellene festenie, de helyette csak elbeszéli, mit kéne látnom. A szerző nem mutat semmit, látvány helyett csak elmondja azt, amit nem ábrázol igazán. Később a történet is kezd kicsit szétesni, nehezen hámozom ki, mi a lényeg, miről akar szólni a gyenge hátterű posztapokaliptikus sztori.
    A szemelvény közepén ráébredek, hogy a narrátor nem nő, hanem férfi. Talán még egyszer el kellene olvasnom, mitől érzem úgy, hogy nő a főszereplő, de másodszor már nem vonz az elsőre sem jól emészthető történet.
    Szeretem, ha egy sci-fi napjainkban vagy a napjainktól kiszámítható távolságban játszódik, itt zavart érzek: az ezredforduló és az azt megelőző kilencvenes évek zenéjének hangulata, időpont megjelölése sehogyan sem illeszkedik a leírt világhoz. Az Afrikát elborító százméteres szökőár és az Angliát meglepő méteres hullámok sem erősítik a valósághoz tartozást. Nem tartom fontosnak az ellenőrzést, de a százméteres hullámok többször is körbejárnák a Földet, és közben Anglia nem a teljesen hétköznapi, méteres hullámoktól szenvedne. New Yorkot várhatóan nem fogja a Richter skála szerinti nyolcas erejű földrengés elpusztítani, talán San Franciscót igen, de akkor arról kellene szólnia a történetnek. Egyébként sem érthető, miért kell a földrengéseket, a mérgezővé fejlődött/fejlesztett növényeket, az óceán közepéről működtetett világszerte fogható kalózrádiót és a biorobotokat napjaink közelébe, ugyanabba a történetbe zsúfolni, ez eléggé működésképtelen gondolat. Erőszakkal persze összehozhatjuk, de ebből logikus cselekményt írni…

  8. Először is nyugodtan veszhet össze velem mindenki, hogy csak azért mondom ezt mert mindenki az ellenkezőjét mondta, de a stílus korrekt. A történet nem olyan érdekfeszítő számomra, de csak mert UTÁLOM a poszt-apokaliptikus világokat. Igen értem tönkre tesszük a világunkat. Tudunk csinálni valamit? Lehet. Én tudok? Semmi esetre sem. A pesszimizmusom egy másik téma. Én sose figyelek a stílusra, max ha kiemelkedő. Én csak látom magam előtt a történetet. De itt teljesen korrekt. Figyelj a lektorok biztos kisímitják a történet megírását, hogy ne csak számomra legyen korrekt. Biztos oka van, hogy kikerültél. Sok sikert!

  9. Jason, mégis mi oka lenne bárkinek összeveszni veled azért, mert van egy véleményed. Ha valaki más véleményével vitatkozol, akkor lehetne veled vitatkozni, de összeveszni még akkor sem.

  10. * vitatkoz 😀

  11. Attila, érdekes, nekem meg pont a közepe táján támadt olyan gyanúm, hogy esetleg nő a narrátor. De már nem tudom, pontosan hol és miért.

  12. Kedves Lobo! Lehet, hogy ugyanazt éreztük, csak én visszavetítettem az elejére is az érzésemet. Egyébként érdemes lett volna elolvasnom a megjegyzésedet meg Csikesz megjegyzését, és akkor nem ismételgettelek volna titeket, de szándékosan nem olvasom előre mások megszólalását, nem akarom, hogy bármi befolyásoljon a pillanatnyi gondolataim helyett.

  13. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olvashattam a teljes regényt. A posztapokaliptikus műveknek egyébként nem én vagyok a célközönsége, mert olyan nyomasztó és kegyetlen valóságot tárnak fel, melyből legszívesebben az első percben katapultálnám magam. Ennek ellenére beszippantott a részlet. Ebben a borús vízióban, mely akár egy lehetséges jövőkép is lehet, a főhős úgy próbál túlélni, hogy közben ember maradjon egy embertelen, végletesen kiszipolyozott, tönkretett környezetben. Ráadásul nem csak a természet erőivel, hanem a szétesett társadalom vadhajtásaival is meg kell küzdenie. Ezekre már az első fejezetben találunk horgokat.
    Filmszerűen láttam magam előtt az eseményeket, és úgy vélem, hogy a könnyen javítható hibák ellenére ez egy lebilincselő, cselekménydús történet, melyet élvezettel fog olvasni a célközönsége.
    Gratulálok a szerzőnek, és sok sikert a lektorihoz.

  14. @Erion Kay – reklám helyett inkább segíthettél volna a szerzőnek kigyomlálni az ilyeneket: “A kétségbeesett gondolat friss keserű emlékekkel keveredve elemi erővel tört újból rám, elsöpörve a rádió által nyújtott tiszavirág életű feledést.” Ez nem “könnyen javítható hiba”, hanem nyelvi szempontból kb ugyanazokat a jelzőket érdemli mint az a szövegbeli szintetikus vacak és csak egyetlen kiragadott példa a sok hasonló közül.

    Egyébként a szerző korábbi győztes novelláját elolvasva én sem értem a mostani írás színvonalát.

  15. Elolvastam a részletet, aztán az észrevételeket is. Nagyjából egybecseng a véleményem a többiekével. Bár nálam talán nem ennyire fekete-fehér a kép.

    Lekötött a részlet, végig tudtam olvasni (sok részletnek nem értem a végére).

    Olvastam a párás levegőről. Hopp, itt meg kell állni. Hogy lehet párás a levegő, ha kietlen a vidék? Aztán rájöttem, hogy sehol nem olvastam a növényzet hiányáról, azt csak a bal felső sarokba illesztett kép sugallta, sőt rögtön utána azt olvastam, hogy dús a növényzet. Emiatt zavaros kép alakulhat ki bennünk!
    A növények pedig lehetnek felelősek a páráért, tehát ezt helyére raktuk. Viszont marha meleg is van, a növények ezt mégis bírják, valahonnan fel kell venniük a vizet. Vagyis van valahol víz. Vagy nincs?
    A stílus nekem bejön. Szeretem ugyan, ha inkább megmutatja az író a történetet és nem leírja, de egy bizonyos fokig engem nem zavar a leírás.
    A rádióadás tetszett. Talán klisé, ebbe most ne menjünk bele, de működik, a stílushoz jól illik, mivel fontos részletek derülnek ki belőle. A bemutatott természeti katasztrófák ok-okozati összefüggése viszont (egyelőre?) tisztázatlan marad. Előfordulhat vajon ennyi veszélyhelyzet egyszerre?
    NYC vs. nyugati partvidék, lemeztektonika alapján valóban nem a keleti partvidékre asszociálunk.
    A nagy kérdés pedig a dramaturgia. A rádió úgy vélem, elég hosszú bekezdést kapott. A végén picit izgultam, hogy vajon ki érkezett, de mivel tudjuk, hogy az ellenőr kopogni szokott, számítottam rá. Az író sem hagyott kételyek között. 🙂 Az a kérdés inkább, ha valaki ellenőr, akkor miért félénk a kopogása?

  16. Ami feltűnt – nyelvtani bakik.

  17. @Csikesz, egyetértek, ez a mondat tényleg rossz. Sok egyéb mondatba is bele lehet kötni, ha fennakadunk a nyelvi hibákon. Az előolvasónak azonban nem az a dolga, hogy átírja a regényt, hanem hogy felhívja a figyelmet a hibákra, problémákra, és lehetséges megoldásokat javasoljon. A többi az író dolga. Egy rosszul megírt mondat könnyen javítható, és az írónak ehhez megvan a képessége. Ha a dramaturgia elcsúszik, rossz a karakterábrázolás, vagy az írói ígéret nem teljesül, azok valóban nehezen javítható hibák. Az pedig, hogy a pozitív beírásomat reklámnak tartod, szíved joga, nekem is szívem joga úgy véleményezni, ahogy én akarok. Ne a kommenteket minősítsük már, hanem maradjunk a kirakott regényrészletnél.

  18. @Erion Kay – talán szubjektív magánügy de engem irritál, amikor a béták és barátok megjelennek dicsérni a pályaművet amolyan “én már olvastam az egészet és nekem tetszett, nagyon jó” stílusban, szerintem inkább rosszat tesz a megítélésnek. Talán ha ilyenkor azt is megmondanák, hogy konkrétan mi is az, ami jó benne és nem vettük észre?

    Sok egyéb mondatba is bele lehet kötni, ha fennakadunk a nyelvi hibákon.

    Elnézést, de ez olyan mintha valaki azt mondaná egy zenei tehetségkutatóban hogy “tényleg voltak az előadással problémák, ha problémát jelent a hamis éneklés.” Egy irodalmi pályázatnál az lenne a furcsa, ha nem akadnánk fent a nyelvi hibákon, mert a nyelvtanilag helyes, szabatos fogalmazás mégiscsak alapkövetelmény, nem?

    Az előolvasónak azonban nem az a dolga, hogy átírja a regényt, hanem hogy felhívja a figyelmet a hibákra, problémákra, és lehetséges megoldásokat javasoljon. A többi az író dolga. Egy rosszul megírt mondat könnyen javítható, és az írónak ehhez megvan a képessége.

    Ha felhívtátok a figyelmét a hibákra és az író mégsem javította ki, akkor két magyarázat lehetséges: nem tartotta szükségesnek a javítást, vagy egyszerűen nem érdekelte – ezt a “jó lesz ez így, majd a szerkesztők legfeljebb kijavítják” hozzáállást már másoknál is láttuk és nem lett jó vége. Igaz, van egy harmadik magyarázat is, mégpedig hogy a szerző nem uralja olyan szinten az anyanyelvén való fogalmazást, hogy helyesen és jól megírt szöveget adjon ki a kezéből. Ami a szíve joga, de akkor ne tessék csodálkozni ha nem üti meg az olvasóktól és kiadóktól elvárt szintet. Lehet, hogy a szerző sokkal többre képes, de ezt a részletet és a “Novellapályázat”-ot mintha nem is ugyanaz az ember írta volna.

    Komolyan nem értem a nyelvileg ennyire igénytelenül megírt pályaművek szerzőit… és ez nem az első eset idén. Mintha sokan felesleges hülyeségnek tekintenék a helyesírást és fogalmazást, aztán csodálkoznak a negatív lekorin.

  19. Kedves Csikesz! Maximálisan egyetértve a gondolataiddal hozzáfűzöm: Képzeld mi lenne, ha tényleg magasan lenne a nyelvi mérce ezen a pályázaton! Nem is a bokánál leverhető léc a baj, hanem az, hogy általában semmiféle támogatást sem kapunk a nyelvi zűrök emlegetésekor, sőt. A százszavasok korrektúráiban, mintha gond nélkül helyben hagynák az igénytelen nyelvi szinten álló írók ez irányú készségét, de egyéb helyeken is ezt tapasztalhatjuk. A lektorok a legritkább esetben említik a siralmas nyelvi tudást, pedig tényleg. Az írónak egyetlen eszköze van a gondolatai átadásához, és a pongyola, pontatlan és hibás mondatok nem segítik a gondolatok továbbítását.

  20. Kedves Emmerich Palmer!
    Egy poszt apokaliptikus világ mindig érdekes és hálás téma lehet, mert érzelmileg könnyen bevonhatóak ez emberek, a jövőtől mindenki fél valamilyen szinten.
    Itt azonban ez nem valósult meg.
    Olvasóként hajlamos vagyok átsiklani kisebb bakik felett, ha akad egy-két kitekert mondat, ó, hát istenem, mind emberek vagyunk!
    Nem tudom, ki tudja közülünk, hogyan néz ki egy csípőprotézis, én kapásból nem ismerném fel. Ha ez a szerencsétlen számkivetett igen, és talán előzőleg lehetett orvos, de akkor feltételezem, hogy tudja, a hőmérőkben régóta alkohol van, nem higany. Jó, tudom, hasogatom a szőrszálat (Ugye milyen fura így? Pedig ilyenekkel van teli az írás.)
    ,,Mikor jelzett a gyomrom, úgy döntöttem, befejezem lista böngészését.” — Mi köze a listához a gyomornak?
    ,,Még csak egy nyavalyás szakácskönyv sem bújt el valamelyik pókhálós sarokban.” — Igen, végül is meg lehet személyesíteni egy szakácskönyvet, de kevésbé hat idegennek ha az el helyett meg szerepelne.
    ,,A gyomromat kitöltő massza nehéz gombóccá formálódott odalent, mintha a székhez akarna szögezni.” — Ezt elképzeltem, és nem volt szép látvány.
    ,,Tétova mozdulataimat újabb sikítozás és segítségkérés ösztökélte nagyobb gyorsaságra.” — Erre annyit mondok, hogy sír a lelkem: ö s z t ö k é l t e n a g y o b b g y o r s a s á g r a.
    ,,A ház valaha egy nagyobb család otthona lehetett, mert az emeletes épület földszintjén öt szoba, két – mostanra használhatatlan – fürdőszoba és egy nappalival egybenyitott konyha került kialakításra.” — került kialakításra, amikor még véletlenül sem írhatjuk le azt, hogy VOLT.
    ,, Mintha gyereksírást is hallottam volna, bár lehet, hogy ezt csak eltompult hallójárataim játéka hallatta velem.” — És azzal valóban minden rendben van, hogy hallójárataim játéka?
    ,,Ezzel az egyetlen szóval szilánkokra tépte bennem az éledező remény halvány oszlopát.” — Ha szilánkokra, akkor törte.

    Általában türelmes, és elnéző olvasó vagyok, de itt úgy éreztem, hogy az író végig azon fáradozott, hogy lenyűgözzön, de közben úgy belekavarodtunk a lehetetlen szóképekbe, hogy elsikkadt a lényeg. A húsevő növények egy biohatárzár akar lenni vagy azt kell betakarítania a rabnak? A halott földek mégsem halottak, ha ott van élet, ha ragadozó növények képében, akkor is (meg tuják). A rádió csak ennek a szerencsétlennek illegális, ha vannak propaganda állomások? Miért nem figyelik kamerák, drónok? A menekült nőt miért nem gondolkodtatta el a figyelmeztetés vagy a mozgó növények?
    Nincs bajom a zsánerrel, a téma is érdekes, de ezt most nem értem. Azért gratulálok a kikerüléshez, úgy tűnik, másokat nem zavart ennyire az írás stílusa, mint engem.

  21. Kedves Agnes Epstein!
    Veled is teljes egyetértésben hadd folytassam, bár nem szép dolog más javítását tovább javítgatni. Igen randa mondatot emeltél ki többek között: „A ház valaha egy nagyobb család otthona lehetett, mert az emeletes épület földszintjén öt szoba, két – mostanra használhatatlan – fürdőszoba és egy nappalival egybenyitott konyha került kialakításra. — került kialakításra, amikor még véletlenül sem írhatjuk le azt, hogy VOLT.” Teljesen igazad van, és ha itt ténylegesen foglalkoznánk néha a nyelvtannal, ami szerintem nem elhanyagolható (most váratlanul sokak számára nyilvánvalóvá lett) akkor a még jobb megoldás is előkerülhetne. Valóban hiba a „volt”-okat gépiesen javítani, és lehetnénk igazán kreatívak, valahogy így: „… fürdőszobát és egy a nappalival egybenyitott konyhát alakítottak ki egykori tulajdonosai.” Valódi cselekvést kifejező igét is írhatunk a mondatba minden fáradság nélkül, ezt is megtanulhatjuk csekély igyekezettel, de hosszan megyünk el a biztatások mellett: „A könnyen javítható nyelvi hibákat majd a lektorok javítják” Sajnos akkor sem szokták következetesen javítani, amikor már a nyomda kapujában kéredzkedik a regény befelé.
    Végül megerősítem, hogy eszemben sincs a véleményedet vitatni, egyetértek a gondolataiddal, csak tovább foglalkoztam kicsit a felvetett ötlettel. Ez is a dolgunk lenne, ha néha rászólna valaki a barátok népes védőcsapatára: a szerkesztőnek akkor sem dolga minden apróságot kijavítani, ha netán szándékában állna.

  22. Kedves Emmerich!
    Most kicsit tanácstalan vagyok…
    Nagyjából már összefoglalták az előttem szólok az írás gyengeségeit.
    Ahogy végig olvastam a részletet, elbizonytalanított, vajon férfi vagy nő a főszereplő (E/1 ellenére). Ennyi idő alatt szerintem egyértelműen ki kellett volna derülnie. De az is lehet, hogy figyelmetlen voltam és elvesztem a részletekben, pedig többször visszaolvastam!
    Nekem nem jött át a hatás,amikor bekapta a gyereket és a nőt az a vmi!
    De maga a téma érdekesnek tűnik, érdemes lenne átdolgozni, ha a lektorok nem engedik tovább!
    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  23. Egy kérdés, Csikesz és Lobo Marunga mesterek felé: ti pályáztatok idén? 🙂

  24. Az összes kedves hozzászólónak köszönöm a véleményét. Minden kritika fontos, az éles eszű, segíteni akaró meglátásoktól a kevésbé jóindulatú észrevételeken át a borzos trollokig bezárólag. Ez utóbbiak a legszórakoztatóbbak, néhány bejegyzésüket többször is elolvastam. Meg fogom őket tartani a jó emlékezetemben. 🙂

  25. Kedves Emmerich Palmer! Kérdésedre válaszolva: Csikesz nem, én igen. Már jópár hete túlvagyok a negatív lektorin.
    A “mester” megszólítás igen megtisztelő, főleg olyasvalakitől, aki már nem először pályázik, és akinek másutt nyertes pályázata is volt már. Igazán köszönet érte.

  26. Kedves Emerich Palmer!
    nem pontosítod, kit tartasz borzas trollnak, de van tippem erre. Mégis! Mindegy, kit tartasz “okos” és kit unszimpatikus kritikusnak, szerintem nem kellene osztályoznod azokat, akik véleményt mondtak. Senki sem sértegetett, senki sem támadott rád példák és érvek nélkül. Talán igaza van a kritikusnak, talán nem, de sértődötten sértegetni haszontalan reakció.

  27. Kedves Emmerich!
    Fel akartam ajánlani, hogy segítek a tudományos részekben a következő disztópiádnál, de úgy tűnik mégse fogom. (röviden írok, hogy könnyű legyen többször visszaolvasni 🙂 )

  28. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂 Nekem tetszett a részlet, szerintem jól ábrázol egy olyan világot, amely felé sajnos tart az élet ezen a bolygón, bár ne így lenne! Érdekelne a regény folytatása… Beleolvastam 1-2 kommentbe, nos nagyon megosztottad a társaságot. 🙂 Az építő kritikákat (ami tényleg az!) érdemes megfogadni! További jó munkát! 🙂

  29. Tehát eljutottunk oda, hogy más is megkérdőjelezi a színvonalat, a mércét ezen a pályázaton, nem csak én.

  30. @Demeter Attila – valószinűleg nem minden szerző méri egyformán magas mércével a saját írásait, de nem is számít, mert még a legprofibbaknak is kell külső visszajelzés (ha más nem, az ügynöke vagy a kiadója). Itt többnyire (jó értelemben vett) amatőr írók munkái kerülnek ki, azok meg honnan vegyenek visszajelzést? Hasonló amatőröktől, mert nincs aki igazán értene hozzá, aki meg ért hozzá, az nem átall pénzt kérni egy lektori véleményért. A bétacsoportosok meg ismerősök viszont gyakran ugyanazon a tudásszinten vannak mint a szerző, és az írástechnikai szempontok helyett inkább csak hangulati-érzelmi vonalon tudják értékelni az írást. Kicsit olyan, mint amikor egy csapat tornász egymás előtt ugrál mert nincs igazi edző a környéken.
    Aztán persze akadnak az ifjú titánok, akik szerint a szabályok csak a középszerűeknek valók, rájuk viszont nem vonatkoznak mert az anyukájuk is megmondta hogy tehetségük van az íráshoz.
    Arra már gondolni sem merek, aki szimplán nárcisztikus alkat és csak azért tesz a jobbító szándékú megjegyzések közepébe mert akkora nagy arcnak hiszi magát. Többnyire arról ismerhető fel, hogy leereszkedő stílusban oktatni kezdi a kritikusokat. Ha netán kiadják a könyvét, a Molyon is nekiáll vitatkozni, cserébe ha mégiscsak kiszórják a kéziratát, a spanok előtt savazni kezdi a pályázatot/kiadót, azok meg vállon veregetik hogy te úgyis túl jó vagy ezeknek, zsenikém, ő pedig boldog, mert végül csak megkapja azt az érzelmi visszacsatolást, amiért írni kezdett.
    Félreértés ne essék, nem azt mondom hogy nincs jó, alapos, őszinte, a szöveget kellően hűvös fejjel olvasó béta, de tapasztalatom szerint inkább szerencse kérdése ilyet találni.

  31. Kedves Kommentelők!
    A kitett részlethez nem tudok véleményt írni, mert úgy érzem az írót nem érdekli egy mezei átlagos olvasó.
    Nektek viszont köszönöm a részletes észrevételeket, amivel egyetértek vagy nem, de sokat tanultam.

    U.i. Egy kérdésre válaszolva. A csípőprotézist könnyen felismeri az is, aki még életében nem látott egyet sem. Kb ugyanúgy néz ki, mint egy combcsont fej, csak fémből van és csillog.

  32. @ Csikesz

    “Kicsit olyan, mint amikor egy csapat tornász egymás előtt ugrál mert nincs igazi edző a környéken”
    Ez nagyon tetszik! 😀

  33. Valóban találó Csikesz hasonlata, és sajnos nagyon hétköznapi és globális jelenséget ír le. Nagyon sokszor így működnek a közösségi oldalak, gyakran adnak olyan hamis sikerélményt, ami sajnos sok embert tökéletesen kielégít. Paradox módon az a globális háló, ami soha nem látott információbősége és sebessége révén kiváló eszköze lehet a világkép szélesítésének, bizonyos eszközei révén sokak esetében éppen a világ bezárulását a nézőpont és világkép szűkülését okozza. Nem egy olyan embert ismerek, aki már sokkal jobban érzi magát online, mert ott kapja meg azt, amit hallani szeretne, ott talál olyan valóságot, ami nem kíván tőle erőfeszítést, ahol úgy tudja maga köré alakítani a világot, hogy a lehető legkényelmesebben el tudjon helyezkedni benne, és ahol kizárhat mindent, ami a komfortzónájából kimozdítaná. A skynet és a Mátrix már réges rég velünk van, és a legszebb az egészben, hogy nemhogy nem küzdünk ellene, még büszkék is vagyunk rá.

  34. Tisztelt hozzászólók és csendes olvasók! Ezúton szeretnék egy FÉLREÉRTÉST TISZTÁZNI. Egyesek azt gondolják, hogy nem érdekel az átlagolvasók véleménye. Ez nem igaz. Nincs olyan alkotás, ami mindenkinek egyformán tetszik. FONTOS a valódi olvasók visszaigazolása, hisz az ember nem önmagának alkot. Ezért is vagyunk itt. Kétféle hozzászólóval találkoztam a kommentek alapján, az egyik, aki valóban segíteni akar a véleményével, a másik pedig… Nos, az a rosszmájú kategória. Aki saját, egyéb forrásból fakadó sértettsége miatt, vagy pusztán a buli kedvéért igyekszik minél nagyobb részt kihasítani a sárdobálásból. Manapság ennek igen nagy divatja van, és e jelenségnek a „legbátrabb” képviselői anonim módon buzgólkodnak. Ez utóbbi hozzászólók azok, kiknek a szavai érdektelenek a számomra. Nem vagyok vevő arra hogy adok-kapok játékba próbálják belekényszeríteni a pályázók egy részét. DE! Szeretném megismerni a munkásságukat. Látni, hogy mit és hogyan írnak. Erre sajnos nincs lehetőségem, mert az ismeretlenség álarca mögé bújtak. Van közöttük olyan, aki szintén pályázott, ám nem vállalja fel hozzászólásaiban az írásához kapcsolt nevet… Van olyan hozzászóló, akinek ugyan a véleményével számtalanszor nem értek egyet, de tisztelem, mert ő is megadja azt a tiszteletet, hogy saját nevével vállalja fel a hozzászólásait. Szándékosan nem akartam neveket felsorolni, nincs értelme a személyeskedésnek. Mindenkinek szép napot, kellemes hetet kívánok!

  35. “A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni.
    Hidd el nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.

    Tanítványaimmal először is szöveget olvastatnék. Versenyre szólítanám őket, hogy bírálgassák, dúlják föl, marcangolják szét. Díjakat tűznék ki azoknak, akik az értelem és érzés kára nélkül ki tudnak belőle hagyni. Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot.
    Amint így szóról szóra, mondatról mondatra haladnánk és irtanók a körülöttünk sötétedő gazt, egyre világosodnék a tájék. Az az érzésünk támadna, mint az ültetvényesnek, aki szekercéjével mezsgyét hasít a járhatatlan őserdőben. Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgy is untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekbe tartalom és igazság van.

    Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem betűkkel. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha minden egyes szavvukért borsos díjtételt fizetnének, akár a sürgönyözők.

    Azt tapasztaltam, hogy az izgatott emberek általában jól fogalmaznak. A halálra ítélt a vesztőhelyen ritkán kezd ilyenféle körmondatokba: „Van szerencsém kijelenteni, hogy nem zárkózhatom el annak megállapításától…”, hanem többnyire tárgyilagos, nemegyszer ötletes is, és minthogy erőszak fojtja belé a szót, a dolgok elevenjére tapint azzal a szokványos, de soha el nem csépelhető fölkiáltásával, hogy: „Éljen a szabadság!” Éppígy cselekszik az is, akik papír vagy pénz híján kényszerül rövidségre. Még sohasem olvastam egy sürgönyben, hogy valaki a nagy Élet csókos lovagjá-nak” vagy új utak bús szent apostolá-nak nevezte volna magát, abból az egyszerű okból, mert ezek a zöldségek helyet foglalnak a papíron, és pénzbe kerülnek a sürgönyhivatalban. Aki kedvesével egy vidéki pályaudvaron akar találkozni, ezt sürgönyzi: „Esti gyorssal érkezem, várj a kijáratnál.” Ez a legszebb líra, csupa szerelem és csók, emellett világos, célratörő is, mintaképe a jó fogalmazásnak. Minden költőnek, regényírónak figyelmébe ajánlom.

    Természetesen a rövidséget csak a saját kárunkon tanulhatjuk meg. Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad. Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.
    Gyakorlatlanul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, irónnal kezedben. Tolsztojjal – megjósolom – nem lesz sok szerencséd. Nála minden szó – csodálatos módon – a helyén van. Még szószaporításban is tömör. Iljics Iván halálá-ból egy betűt sem húzhatsz. Ez a remekmű értéke.
    Vannak írók, jó írók is, akinek szövegéből egy tizedrész hagyható ki, közbeszúrások és kitérések, „ragyogó” részletek, melyek az egészet elhomályosítják. Vannak olyan írók, akiknek könyvéből egy harmadrész, s olyanok is, akiknek könyveiből két harmadrész törölhető. Ritkítsd a szöveget, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: ami jó volt, kitűnő lesz, ami rossz volt, legalábbis tűrhető.

    Írósiheder koromban egy folyóirat szerkesztője átadott nekem valami elbeszélést. Egy „előkelő” műkedvelő küldte, „okvetlenül” közölnie kellett. Megkért, hogy fésüljem meg a tíz gépírt oldalnyi kéziratot, alakítsam át, kedvem szerint hozzam rendbe.
    Miután elolvastam, mélységesen elszomorodtam. Lapos volt és bárgyú. Legjobb szerettem volna újat írni helyette. Szerkesztőm azonban lelkemre kötötte, hogy lehetőleg ragaszkodjam a szöveghez. Ennélfogva húzni kezdtem.

    Az első mondat – emlékszem – ez volt: „A Nap puffadt aranykorongja haldokolva csorgatta kincses vérét az ájult vidékre.” Eltűnődtem, hogy mit tehetek e mondat érdekében? Mindenekelőtt kicseréltem a Nap hencegő nagybetűjét egy szerényebb kisbetűvel. De így is ízléstelen volt, megokolatlanul cifra, tolakodó. Rövidesen rájöttem, hogy itt a napnak semmi esetre sem szabad „haldokolni”, és vére semmi esetben sem lehet „kincses”. Kiirtottam ezt a két szót. Akkor bántani kezdett, hogy a napnak „puffadt aranykorongja” van és hogy a vidék „ájult”. Ezeknek a szépségeknek sem kegyelmeztem meg. Most a szöveg ekképen hangzott: „A nap vérét csorgatta a vidékre.” Egyszerre fölöslegesnek tetszett a vérző nap is, meg a vidék is. A sokat hánytorgatott mondatot ezzel helyettesítettem: „Alkonyodott”. Majd javításomat megint átjavítottam ilyenformán: „Esteledett”. Amint tovább olvastam az elbeszélést, láttam, a következőkből ez is kitetszik, tehát töröltem az egész első mondatot. Körülbelül hasonló változáson ment át mindegyik. Végül a tíz oldal egyre zsugorodott. Biztosítalak azonban, hogy tízszer jobb lett.
    Nem volt tökéletes, szürke volt és érdektelen, de mégsem volt botrányos. Tökéletes munkát csak úgy végezhettem volna, hogyha minden egyes sorát kihúzom, címével együtt. Bizonyos írásokat csak így lehet kijavítani. Ilyenkor legfeljebb a író nevét szabad meghagynod. Ezt esetleg ki is lehet nyomtatni, vastag betűkkel, a munka nélkül, jeléül annak, hogy az illető csak szereplésra tart számot. Olyan vágy ez, melyet nem teljesíteni udvariatlanság.”

    #kosztolányi #írás #mindigelőjön

  36. Kedves Emerich Palmer! Még mindig csak minket, olvasókat (kritikát írókat) osztályozgatsz: ilyen, olyan. Érdemes? A mi hozzászólásainkat sosem fogják kiadni, tehát ezek miatt felesleges bennünket kategorizálnod.

  37. Mivel hamarosan lezárul a pályázat és nekem, aki egy nem túl hagyományos fantasy kisregényt küldtem be, esélyem sincs a kikerülésre, s ami fontos egy amatőr írónak, szakmai véleményre, lenne egy kérdésem. Van köztetek négy kommentelő, akit szeretnék megkérni, hogy véleményezze az írásomat. Van erre lehetőség?

  38. Kedves Emmerich Palmer!
    Ha nincs értelme a személyeskedésnek, hát ne tedd!
    Az első gondolatom az volt, hogy na most akkor ideírom a nevem, címem, mindent. De nem. Szó sincs arról, hogy ne merném. (Nem tettem meg annak sem, aki azt írta, hogy szívesen olvasná a regényemet.) Merném, és ugyanezt írnám privátban is, sőt, valószínűleg keményebb lennék. De nem ez a gond.
    A munkásságomról (mármint az íróiról): Nem vagyok író, bár a munkámnak (mit is borítson továbbra is a tudatlanság jótékony homálya) köszönhetően is sokat foglalkozom irodalommal. Részben ez az oka annak, hogy nem tartom magam írónak, és hogy életem első regényének megírását két év gondolkodás előzte meg arról, hogy van-e egyáltalán értelme, szüksége van-e a világnak vagy nekem egy újabb történetre. Aztán csak megírtam, három évig dolgoztam rajta. Jött a következő vívódás: Beküldjem-e ide vagy bármilyen más pályázatra? Nagyjából biztos voltam benne, hogy fölösleges, de végül “mit veszíthetek” alapon beküldtem. A kikerülés szintjét sikerült elérnem, óriási érzés volt látni, hogy komolyan vesznek mint írót, pontosabban hogy komolyan veszik az írásomat mint irodalmi alkotást. Túlzás nélkül a fiaim születéséhez tudom hasonlítani az érzést. Aztán jöttek a kommentek, az első mindjárt egy negatív. És jött még sok, negatív és pozitív egyaránt. Némyelyikkel vitatkoztam, némelyikre magyarázatot adtam, de mindegyiken elgondolkoztam, és mindet köszönöm azóta is. És jött végül a negatív (vagy inkább “nem pozitív”) lektori vélemény. Igazából nem lepett meg, de nyilván nem is esett jól. Azóta félretettem az írást, de fejben tele vagyok tervekkel, nem fogom kidobni a regényemet, mert már felelős vagyok a világért és a szereplőkért, amiket, akiket kitaláltam. Át kell dolgoznom, és meg kell írnom a folytatásokat, és meg is fogom tenni. A pozitív és a negatív észrevételek és a negatív lektori együtt segítettek, nem dughatom homokba a fejem, és mondhatom azt, hogy csak a pozitív érdekel, vagy csak az, amit baráti szívélyességgel írtak. Ahogy azt sem, hogy egyik vagy másik vélemény csak abból ered, hogy nem olvasták végig a művemet, vagy hogy nem értik, amit írok. Ha nem olvasták végig, vagy nem értik, az is az én hibám. Hogy lesz olyan, akinek nem tetszik, akárhogy is írom át, az nem kérdés. A legnagyobb bestsellerek se tetszenek mindenkinek. De igenis vannak objektív, az egyéni ízléstől független szempontok amiknek meg kell felelni, mint például a nyelvi szint. És egy ilyen észrevétel esetén nagyjából tök mindegy, hogy ki adta az észrevételt, Nobel-díjas író vagy hetedikes diák-e az illető, névvel, név nélkül vagy álnéven tette-e az észrevételét. Nem személyeskedem. Amikor elolvastam a kitett részletet, nem tudtam, ki az az Emmerich Palmer, nem tudtam, milyen műfaj milyen zsánerének milyen változatát fogom olvasni. Nem vagyok író, de olvasó vagyok, és – ha tetszik tarts ezért nagyképűnek – az átlagnál kicsit fejlettebb nyelvhasználó is. Amit olvastam, nem tetszett, ezért negatív véleményt írtam róla. Nem bántó szándékkal, bár igaz, nem minden indulat nélkül. Miért? Mert ez volt a véleményem. Igazam van? Döntsd el te! De ne az alapján, hogy én ki vagyok, hanem az alapján, hogy te ki vagy. Emmerich Palmer vagy, a scifiíró, aki többször publikált már folyóiratban, akinek díjnyertes novellája jelent meg, aki nem először pályázik az Aranymosón. Méltó ez a szöveg ehhez az Emmerich Palmerhez? Ha Emmerich Palmer szerint az, akkor Lobo Marunga véleménye lényegtelen. De ha nem, akkor Lobo Marunga hasznos tanácsokat adott Emmerich Palmernek, még akkor is, ha nem egészen azt írta, amit hallani szeretett volna. De az alapján félretenni egy véleményt, hogy nem tudod, ki írta, és nem tudod, ki az, aki írta, már megbocsáss, de dőreség.

  39. Szeretnék megkérni mindenkit, hogy most elegánsan vegyen egy nagy levegőt. Köszönöm.

  40. Oké, visszatöröltem, és innentől moderálok már. Aki szeretne a SZÖVEGHEZ hozzászólni, azt szeretettel várjuk. Az írók és véleményezők távkiértékelése, kéziratcsere, önreklámok – ez mind nem a témához tartozik, és nem releváns a bejegyzés alatt.

  41. Úgy érzem mindenki a megírásra koncentrál nem a történetre. Az ötlet jó, azért törődik a főszereplő a családdal, mert ott a kislány, aki emlékezteti valakire. Abban nem vagyok biztos kire, de segít elmélyíteni a karakterét. Unalmas lenne, ha csak erkölcsből segítene sőt nem hihető egy ilyen gyalázatos világban. Az érzelmek átadása jó a sokk átjött a főszereplőn. Kellően misztikus mi az ami leledzik növényben. Úgy érzem azért ilyen szótlan a karakter, inkább gondol mint cselekszik, mert sok ideje egyedül va és megszokta, hogy a gondolatai csak gondolatok maradnak, mintha elfelejtett volna beszélni. Lehet csak én látok bele többet, de minden történet többet rejt mint amit magában mutat. Még ha nem is gondolt ezekre esetleg (esetleg!) az író, tudatalatt ismeri ezeket a tényeket. A főszereplő kötelesség tudó de ebben a világban a kötelesség teljesen más mint a sajátunkban. Elfogadó, mintsem küzdő a helyzetével kapcsolatban. Nagyon logikus, és nem dönt gyorsan. Ez egy karakter egy igazi lélegző karakter. És lehet hogy elveszítette Emmerich a reményt, de ne tegye, mi megkeseredett emberek vagyunk csak 🙂 “Amíg élünk remélünk”

  42. Előbb olvastam a kommenteket, mint magát a részletet, így lehet sejteni mit vártam. És azt is, hogy végül pozitívan csalódtam! Érdekes a világ, amit megismertünk és egységes, erős stílusban van megírva. Hogy vannak kitekert mondatok és vesszőhibák? Na, bumm. Ha érdekes az olvasmány, a fene se bánja. Minden részletben vannak hibák, még a megjelent művekben is akadnak.
    Kedves E. Palmer! Van néhány ember, akinek nem tetszett az írásod és ennek hangot adtak. Szívük joga. Viszont a csillagozásod 7,4 ponton áll és egy rossz írás nem kap ennyit! Az idei mosáson előfordultak 5-ös értékelések is. Nem olyan rég írta Aranymosó, hogy naponta több ezren olvassák az oldalt, vagyis talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, akár több százan csillagoznak is (én például ritkán kommentelek, de mindig csillagozok). Ez a többszáz ember 7,4-re értékelte az írásodat, ami szerintem nem rossz eredmény. A kommentelők között 6-an, 8-an negatív értékelést adtak? Ahhoz, hogy kijöjjön a 7,4 a csillagozásnál, ennél sokkal többen kellett, hogy 8, 9, akár 10 csillagot adjanak. Az ő kedvükért (kedvünkért) elemezd ki a negatív kommenteket, aludj rájuk egyet, használd fel a hasznos észrevételeket és engedd el a felesleget.

  43. Volt, aki kérdezte, hogyan, miért alakultak ki ezek a növények. Nos, talán nem is vagyunk olyan messze tőle: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kauk%C3%A1zusi_medvetalp

  44. Kedves Hozzászólók!

    Köszönöm szépen a tegnapi utolsó soraimat követő véleményeket is. Nagyon sokat jelent nekem, hogy elolvastátok a részletet, és örülök, hogy megosztottátok a gondolataitokat, hálás vagyok minden észrevételért, tanácsért, biztatásért. Még egyszer köszönöm.
    Barátsággal és üdvözlettel: Emmerich Palmer

  45. Kedves Emmerich!

    Nekem bejött a részlet. Nem tökéletes, oké, de a negatívumok számomra nem rontották el az olvasás élményt. Az a kérdés, hogy miben tudja megújítani a regény a zsánert: szívesen tovább olvasnám, hogy kiderüljön. 🙂
    Gratulálok!

  46. Kedves @Aranymosó!

    Ez volt az utolsó részlet? Vagy holnap esetleg várható még? Nem láttam erre vonatkozó kiírást. 🙂