Emma Weaver: Ébrenlét – 1. részlet

Emma Weaver: Ébrenlét – 1. részlet

„Göröngyös út vezet a csillagokig.”
/Johannes Kepler/

1

NOOMI F. FÖLDI IRÁNYÍTÁS, ITT A 6-24-ES. VISSZAJELZÉST KÉREK!
KÖZP. VESSZÜK AZ ADÁST, 6-24-ES! HOGY ÉRZI MAGÁT? LEHETSÉGES, HOGY A TOVÁBBIAKBAN FÁJDALMAI LESZNEK.
NOOMI F. KÖSZÖNÖM, HOGY FIGYELMEZTETTEK, DE FEL VAGYOK RÁ KÉSZÜLVE.
KÖZP. NEM TAPASZTALT EDDIG FEJFÁJÁST, HÁNYINGERT?
NOOMI F. NEM, EDDIG MINDEN RENDBEN MEGY. ÉRKEZTEK ADATOK?
KÖZP. IGEN, MEGKAPTUK ŐKET. KAPCSOLJON ROBOTPILÓTÁRA! NE AGGÓDJON, FIGYELNI FOGJUK MAGÁT!
NOOMI F. VETTEM, FÖLDI IRÁNYÍTÁS! KILÉPEK A VONALBÓL. VÉGE.
KÖZP. SZÉP ÁLMOKAT!

107. NAPLÓBEJEGYZÉS

Nem emlékszem pontosan, melyik nap borultam ki igazán, de azt világosan fel tudom idézni, hogy azt üvöltöttem, semmi sincsen rendben. Ezután szétdobáltam mindent. Bizonyára ekkor tudatosult bennem, hogy olyannyira egyedül vagyok, ahogyan ember még soha.
Űrhajós voltam. Egy pilóta. És kétségbeesetten szükségem volt arra, hogy valaki azt mondja nekem, hogy megérkeztem. Megérkeztem, itt az út vége, és helyre állnak a dolgok. Ki ne szerette volna ezt hallani? Mégis tudtam, hogy ezzel már elkéstem.

106. NAPLÓBEJEGYZÉS

A csend beszél. Elmondja, amit hallani akarsz.
Ez volt egyetlen dolog, ami hirtelen az eszembe jutott, és nem sok értelme volt ugyan, de legalább megbizonyosodhattam arról, hogy még képes vagyok gondolkozni.
A rendszer automatikusan visszafelé számol. A 106. naplóbejegyzés, vagyis még 106 nap van hátra a zéró-pontig.

***

Túlságosan szűknek érzem ezeket a folyosókat, valahányszor végigmegyek rajtuk – mintha egy alagútrendszerben bolyonganék, ami bármelyik pillanatban a fejemre szakadhatna. Nem rémlik, hogy lett volna klausztrofóbiám, viszont ez a lassan egy órája tartó reszketés és fuldoklás mégis jelenthet valamit.
Találtam egy ezüstszínű, alufóliára emlékeztető takarót, ami felveszi az ember testhőmérsékletét, és ezt terítettem magamra. De még így is fázom. A hőmérséklet szokatlanul alacsony, a leheletem meglátszik a levegőben.
Ragacsos, kékes massza borítja a bőrömet, és úgy nyúlik, mint a rágógumi. Undorítóan nézek ki.
Bárhol máshol szívesebben lennék, mint itt.

A nő lehajtotta a fejét, és felkelt a monitoroktól. Tudta, hogy soha senki nem fogja elolvasni ezeket az „üzeneteket”, de szüksége volt arra, hogy kiadja magából. Valakinek el akarta mondani, mi történt vele. A képernyők fénye kékre festették az arcát, amikor lassan visszafordult a kijelzőkhöz.
Nem tudta, mi az úti célja, de biztosra vette, hogy a jelenlétének oka van. Biztosra vette, hogy nem hiába küldték el. Oka van annak, hogy itt reszket, és a sötétben tapogatózva próbál eligazodni a jelenben.
Az agya lázasan próbálkozott az emlékek előhozatalával, de semmire sem jutott. Nagyon remélte, hogy ez csak a hibernálás miatt van. Nem figyelmeztették semmilyen mellékhatásokra, a tesztek után tünetmentesnek nyilvánították ezt az eljárást. A NASA bátran állította a sajtónak, hogy a Földön végzett első „kísérletek” sikeresen zajlottak le, -amik csupán huszonnégy óráig tartottak-, mert minden normálisnak bizonyult; szédülés, rosszullét, hányás, remegés. Ezzel mindenkinek számolnia kellett, de hosszútávon semmiféle károsodást nem szenvedett az emberi szervezet.

KÉREM, VÁRJON…

A nő türelmetlenül rácsapott a monitorra.

AZONOSÍTÁS SIKERTELEN. A PARANCS MEGTAGADVA.
KÜLDETÉS CÉLJA: ISMERETLEN

105. NAPLÓBEJEGYZÉS

Pihenésre van szükségem. Fáj minden egyes porcikám. Úgy érzem magam, mintha ezer éve nem mozogtam volna… Vicces, mert majdnem ez az igazság. Ezer év, vagy ezer nap egy véget nem érő homályban, teljesen mindegy. A hibernáció alatt nem tartjuk számon az elmúlt időt.

***

Éveken át csak sodródtam a tudatlanságban, egy ismeretlen cél felé, elérhetetlen álmokat szőve (igen, igyekszem minél költőibb lenni), és ez most, ébren sincs másképp.
Többet aludtam, mint Csipkerózsika, (oké, szánalmas vagyok), akinek végül jóra fordult a sorsa, annyi különbséggel hogy ő nem akarta a padlóra hányni a beleit, amikor végre felébredt abból a gyönyörűséges álmából, hogy együtt éljen a hercegével teljes boldogságban.
Nekem nem voltak álmaim.

105. (2) NAPLÓBEJEGYZÉS

Senki sem fogja elolvasni ezeket a sorokat, szóval, azzal töltöm ki, amivel szeretném. Nem akarok arrogánsnak tűnni, de nem nagyon fog érdekelni, ha a Központ másképp vélekedik majd a dologról.
Kijár nekem ennyi! Mellesleg, az eddigi aktivitásukhoz mérve, úgysem fogják venni a fáradságot, hogy belenézzenek, főleg, ha igyekszem minél unalmasabban, közhelyesebben megírni a bejegyzéseimet a saját magam szórakoztatására, aminek eredetileg azt a célt kéne szolgálnia, hogy a Földi Irányítással folytatott kommunikációt a lehető legegyszerűbben bonyolítsa le arra az esetre, ha nem lenne lehetőség a képi, vagy a hangi összeköttetésre.
De ezeket a bejegyzéseket sosem küldöm el. Lehet, hogy némelyikért ki is nyírnának.
Nem kell tudniuk, hogy egyedül érzem magamat, és hogy gyakorlatilag kudarcot vallottam, mielőtt elkezdődhetett volna ez az egész. Ha nincsen cél, értelmetlen minden.
Ráadásul egyetlen gombnyomással törölhetek mindent, s utána már nem lehet előhívni. Addig viszont még csak szorgalmasan szaporítom a bejegyzések számát, hogy a végén lehessen majd mit megsemmisíteni.

Noomi nézte a digitális órát a képernyőn, nézte, ahogy telnek a percek, majd egyre gyorsabban változnak a számjegyek. Nem mozdult.
Talán csak gondolkozott. Az is lehetett, hogy várt valamire…

105. (3) NAPLÓBEJEGYZÉS

Várok valamire. Igazából, nem is tudom, mit remélek. Fájnak az izmaim, mélységesen kimerültem, de mindig azt mondom magamnak, hogy még csak egy percet bírj ki. Csak néhány percet maradj még… Ennek lassan három órája.
Nem lesz jobb a helyzet. Ragacsos vagyok. Fáradt. Dühös.
De nem szabad pánikba esnem.
A csend beszél. Elmondja, amit hallani akarsz, és hiú reményeket suttog a füledbe. Azt akarja, hogy higgyél benne. Nekem pedig nincs más választásom… Szóval, elhiszem, és várok egy üzenetre, ami azt írja, hogy ez az egész csak egy félreértés, aludjak nyugodtan, és reggelre, amikor felébredek otthon leszek…
Újabb zsákutcába ütközöm, s minden egyes megoldás, amit nagy nehezen sikerül kitalálnom, újabb és újabb válaszokat követel. Újabb elágazás, amit a sötétségbe visz tovább.

Felállt, és botladozó léptekkel megindult előre. A képernyőt bekapcsolva hagyta, hogy majd visszataláljon. A törékeny nő alakját elnyelte az űrhajó hűvös homálya.
Rogyadozva, tapogatózva haladt, nem tudta pontosan, hogy merre kell mennie, de halványan emlékezett egy helyiségre, s biztos volt benne, hogy felismerné, ha megtalálná.
Jobbra egy hosszú folyosó nyílt, aminek a végén egy elágazáshoz érkezett. A szemközti falakra monitorok voltak szerelve, de hiába érintette meg őket, nem akartak működésbe lépni.
Ekkor megfordult a fejében, hogy esetleg vissza kellene mennie, és belépve a hajó rendszerébe, megszerezhetné a tervrajzot. Feltéve, ha valóban hozzáfér azokhoz az adatokhoz.
Egy kis hezitálás után mégis úgy döntött, hogy nem fordul vissza. A kíváncsiság hajtotta előre, és engedve ennek a késztetésnek, tovább haladt. Amikor megállt a legközelebbi ajtónál, megakadt a szeme egy kis négyzet alakú mélyedésen, ami a falba volt beépítve, közvetlenül a bejárat mellett, baloldalon.
Rányomta a kezét, érezte a hideg fémet a tenyere alatt. Pár másodpercig nem történt semmi. Kisvártatva zaj ütötte meg a fülét, ami leginkább egy kisebb erejű robbanáshoz hasonlított, s ehhez hangos sziszegés társult, melynek nyomán hideg levegő áramlott ki a folyosóra. Noomi úgy érezte, a lélegzete belefagy a tüdejébe.
Az ajtó félrecsúszott, és ő átlépte a küszöböt. Odabent felkapcsolódott a világítás. Hunyorognia kellett a hirtelen jött fényességtől, de amikor már valamelyest megszokta e kellemetlen tényezőt, rájött, hogy hol van.
A fal mellett szkafanderek sorakoztak, a falhoz támasztva pedig az oxigéntartályok kaptak helyet. Összesen hat űrruhát számolt meg, és mindegyikre a NOOMI FALCON nevet nyomták rá. Csak így, egyszerűen. Semmi rangjelzés, semmi program-embléma, mint az egykori Apollo program legénységének, semmi amerikai zászló, semmi szín. Csak a nevet viselték. Nyilvánvalóan tartalékok voltak.
Kihátrált a szobából, és visszaindult, ahonnan jött. Hallotta, ahogy az ajtó bezáródik mögötte, aztán újra megszűnt az a kevéske fény. Ismét sötétség vette körül.
Azon a folyosón csak három ajtó állt. Legalábbis ennyit jegyzett meg. Az elsőt már felfedezte, a második zárva volt, az utolsóról pedig egy újabb elágazás nyílt tovább.
Óvatosan haladt, mintha attól félt volna, hogy nekiütközik valaminek, és bármelyik pillanatban hasra eshetne.
A még két kabint talált, amik közül az egyik egy raktárféle lehetett; rengeteg dolog volt összehányva a szobában, egymás hegyén-hátán hevertek a gépalkatrészek és a dobozok. A másik pedig egy hálókabin volt.
Alighogy belépett, fény árasztott el mindent. A hatalmas ablak teljesen lekötötte a figyelmét, de nem látott mást a feketeségen kívül. A mennyezett alatt csövek futottak végig. A fal mentén leereszkedtek, és végül eltűntek a padló alatt, az ajtó túloldalán pedig, a homállyal borított folyosókon folytatódtak.
Hidegnek és ismeretlennek tűnt mindez, nem voltak polcok és képek, nem voltak tárolásra alkalmas bútorzatnak kinéző berendezések. Csupán az egyhangú falfelület, amit az egyetlen nyomorult ablak és a fal mélyedésébe helyezett ágy tett változatossá.
Minden egyes sarkot lekerekítettek. Nagyon úgy festett, hogy a tervező kényesen ügyelt a részletekre, hogy még véletlenül se történhessenek balesetek.
Noomi halványan elmosolyodott. Nem hitt a véletlenekben.
A kabinból még egy terem nyílt – a zuhanyzó.

***

Idegenen, és a mennyezeti fényektől vakítóan állt ott a zuhanyzófülke. A falai szárazak és simák voltak –talán még sosem használta őket senki.
Noomi hagyta, hogy a forró víz a testére záporozzon, s közben végigmérte magát a fal egyik síkjába épített tükörben. Az a lány, aki szomorú szemekkel visszanézett rá, törékenynek és soványnak tűnt, ezért nem is tudta sokáig állni a tekintetét.
És mégis… a pillantásában látott valami különös nyugodtságot, és magabiztosságot, amit nem tudott hova tenni.
A bőre betegesen fehér volt, néhol kékre színeződött attól a ragacstól, amit minden igyekezettel próbált lesikálni magáról. Furcsa volt így, haj nélkül. A test e jellegzetességétől megfosztva, úgy érezte magát, mintha a fizikai ereje is fokozatosan gyengülne.
Remélte, hogy csak egy átmeneti állapot.
Lecsutakolta a koponyáját. Amikor végigsimított a fején sima, csupasz bőr ért az ujjaihoz, és megborzongott tőle. Becsukta a szemét, aztán még sokáig állt a vízsugár alatt, azt akarta, hogy lemossa róla az összes szennyet.

Valahol, a szobán túl várt rá valami, ami azt jutatta az eszébe, hogy milyen érzés lehet meghalni. Milyen egy szempillantás alatt megfosztva lenni mindentől… és egyetlen másodperc alatt elveszteni mindent.
A falakon túl a sötétséggel keveredett régi, ismeretlen halál várakozott rá, de Noomi nem akart szembenézni vele.

104. NAPLÓBEJEGYZÉS

Vagy öt üzenetet hagytam a Központnak, és még nem reagáltak. Nem tudom, mit csinálok rosszul, de vagy azért nincsenek hírek, mert a rendszer nem frissít, vagy pedig egyáltalán nem érkezik semmi… Mindenesetre próbálkozom.
Átböngésztem az adatokat, felmértem a készleteket, az oxigén tartályokat és az orvosi ellátmányt, amit kötszerek, fájdalomcsillapítók alkotnak (injekció formájában), aztán ehhez jön még néhány kalcium tabletta és végső esetre egy kis morfium. Nem tagadom, rendesen lesokkolt, amikor megtaláltam – remélem, azért nem lesz ennyire durva a helyzet.
Rábukkantam a hajó tervrajzára is, amiből két verziót dobott ki a gép. Az eredetit nem engedte megnyitni, így a másodikkal kellett beérnem. Mindent megnéztem, leellenőriztem, és eddig stimmel. Még a szellőző-berendezéseket és vész esetén a lehetséges útvonalakat is mutatja a zsilip felé.
Tudom, hogy láttam már, hiszen elvégre ez is a terv része volt, s mégis úgy tanulmányozom, mintha most látnám először. Pedig tisztán emlékszem a kiképző- központban felállított makettre, és a kivetítőkön lévő háromdimenziós ábrákra!
Aggaszt ez az átmeneti emlékezetkiesés… Nem, ezt nem lehet ennyivel letudni. Talán az agyam is elfáradt, és idő kell neki, amíg újra a régi lesz. Vannak emlékeim, szóval ez nem az a filmbeli, „nem emlékszem semmire az előző életemből, mert kitörölték a memóriámat” című rizsa. Nem tudom megmagyarázni… talán ahhoz lehetne hasonlítani, mikor az ember másnapos, és képtelen megmondani, mi történt előző este.
Például… tegyük fel, hogy sikerül felidézni neki valamit, tudja az előzményeket, emlékszik arra, hogy előszeretettel készülődött, sminkelte magát, meg hasonlók, tudja, hogy melyik cipőjét vette fel, és tudja, hogy melyik buliba ment el… aztán jönnek a homályos részek, csak egy – egy dolog, egy mozzanat maradt meg benne. Egy asztal, a diszkó fényei, egy zeneritmus… egy szín, egy hang…
Nagyjából az enyém is ilyen. Csak én nem szórakozni mentem, hanem meghalni. Nem voltak fények, az én színem a fekete, a zeném pedig a csend. Az örökkévalóság csendje.

***

Furcsa és különös. Valamikor újra tudni fogom a teljes képet, ahogy a másnapos ember is, miután felvilágosítják (jobb esetben a barátai, rosszabb esetben a rendőrség). Egyenlőre még nem zavar, hogy nem minden apró dolog ismerős; legalább lesz mivel foglalkoznom az unalmas perceimben, amíg várakozom.
Ó, igen, rengeteg a szabadidőm… persze, azon kívül, hogy üzeneteket küldözgetek, és alaprajzot tanulmányozok. Várok. Kinézek az űrhajó ablakán, vagy bámulom a fémfalakat és hallgatok.
Felkapcsoltam a világítást, így már nem lesz gondom többé a sötétséggel, valamint tegnap a zuhanyozás során sikerült felfrissülnöm, és találtam egy szürke egyenruhát. Kicsit nagy rám, mintha pár számmal elméretezték volna, de legalább kényelmes. Ennyit fogytam volna a hibernálás miatt? Ugyanakkor örülök, hogy ezekért az alapvető dolgokért már nem kell aggódnom.

104. (2.) NAPLÓBEJEGYZÉS

Próbáltam aludni, de hasztalannak bizonyult minden erre irányuló igyekezetem. Nem tudtam lenyugodni, hiába voltam fáradt. Ugyanis van egy dolog, amit nem tudok lenyelni olyan egyszerűen.
Zuhanyozáskor a tükörben észrevettem valamit, a nyakamon, ami leginkább egy zúzódásra hasonlít; piros és be van dagadva. Először csak azt hittem, hogy beütöttem valahova, ami elég valószerűtlen, mert az ember általában a könyökét üti be mondjuk az ajtókilincsbe, és nem a nyakát.
De kit is akartam hülyíteni? Pontosan tudtam, hogy miről van szó. Mégis megszámoltam.
Öt. Öt hosszúkás piros csík, pont, ahogy sejtettem. Ujjlenyomatok.
Valaki meg akart fojtani.
Így áll a helyzet. Merthogy ezek egyértelműen az erőszak jelére utalnak, ez vitathatatlan, de ugyanakkor az is tény, hogy az illetőnek nem lett volna erre lehetősége, csakis az indulás előtt, jó néhány éve. Rendben, elismerem, lehetséges, hogy mindezt csak beképzelem magamnak. Sőt, elég nagy a valószínűsége.
Megnéztem az adatlapomat, amin rögzítették, hogy bizonyos helyzetekben hajlamos vagyok a kiborulásra, de sem gyógyszert nem írtak fel, amivel lehetne kezelni az üldözésmániámat, sem nem közölték, hogy paranoiás elmebeteg vagyok. Szóval, azt hiszem, ez bíztató jel. Ezzel kapcsolatban megnyugodhatok. Egyenlőre nem vagyok megtébolyult őrült.

***

Tehát, van ez… (ez a nyakamon). Valami, de nem tudom, micsoda.

103. NAPLÓBEJEGYZÉS

A mai napomat kemény kutatómunkával töltöttem. Mivel most már van ruhám, bekapcsoltam a fűtést, ráadásul véghezvittem a világítás előállításának hatalmas csodáját, végre égetőbb kérdésekkel is törődhettem. (Ezt úgy is lehetne érteni, hogy marhára unatkozom, ha nem volnék még ehhez is túl fáradt.)
Mi van, ha mégsem nő vissza a hajam? Mennyi ideig ehetek annyi élelmet, amennyit csak akarok, hogy a készlet végig kitartson? Mennyire kell takarékoskodnom a vízzel, és mi lenne, ha valami váratlanul meghibásodna, és képtelen lennék rájönni, mi a teendő?
Aztán szerencsére abbahagytam, mert egyre sötétebb vízióim támadtak, amiket inkább most nem írok le. Ezek a problémák azonban mind eltörpülnek az átmeneti emlékezetkiesésem, – vagyis az amnéziás baromság, meg a Központ folyamatos hallgatása mellett.
És ezt az utóbbit még mindig nem teljesen értem.

103. (2) NAPLÓBEJEGYZÉS

Most jelenleg túl vagyok még egy étkezésen – nem bírtam ki, muszáj volt. (Az étel nem a legjobb, de azért nem panaszkodom. Mi értelme, ha úgysem kapok választ? Mellesleg, jól jönne most egy kis majonéz, mustár vagy bármi, mert ez a tészta borzasztóan száraz! Ha mégis halljátok, légy szíves küldjetek nekem valamit!) S amíg legyőzöm a késztetést, hogy hagyjak mindent a fenébe, (muhaha), mesélek egy kicsit arról, hogy milyen volt, amikor felkeltem a hosszú, hosszú (egy kis jóindulattal talán azt is mondhatnám, hogy az évtizedes) mély álmomból.
Mikor a hibernáló kamra működését ismertették, elmondták, hogy lesznek mellékhatások, amikkel számolnom kell majd, de ott ezt sosem próbáltuk ki. Utólag gondolva, nem ártott volna, mert az elmélet mindig édeskevés.
Fájdalmat éreztem, amikor ideje volt, hogy felébredjek. Tényleg szó szerint fájt. Rögtön meg is magyarázom, hogy miért.
Nem álmodtam azalatt az idő alatt, csak csendben lebegtem az őrület és a józanész határvonalán, amit igazából csak egy hajszál választ el egymástól. A testem bizsergett, az izmaim szét akartak hasadni a bőröm alatt, szét akarták tépni a húsomat, és kiontani a véremet.
Az első levegővétel volt a legfájdalmasabb, mert vízzel és nyálkával teli tüdőmet újra használnom kellett, a testem pedig kénytelen volt alkalmazkodni az űrhajó légköréhez, ami meglehetősen hidegnek hatott. Tisztán emlékszem, hogy arra gondoltam, meg fogok fagyni.
A gyomrom nem bírta a hirtelen változásokat, és kihánytam magamból mindent. Amikor megszűntek az öklendezések, akkor jött a rosszullét, és megrohamozott az a tudat, hogy végtelenül gyenge vagyok. Nem is voltam olyan messze az igazságtól. Újra használnom kellett egy olyan testet, ami nagyon sokáig mozdulatlanul várakozott.
A zselés massza mindenhol ott volt, és mindent beterített. A hibernálás előtt ezzel töltötték meg a kamrát, hogy az emberi test ekkor is el legyen látva nedvességgel és vízzel – nagyjából ennyi volt a szerepe. De, hogy miért kék a színe, arról fogalmam sincs. Tényleg, lövésem sincs, hogy valójában mi a fene ez. Nem kellett élelmet biztosítania, hiszen arra nem volt szükség. Átmenetileg halott voltam, csak arról kellett gondoskodni, hogy ne száradjak ki.
Először nem tudtam lábra állni, összecsuklottam a padlón, és reszkettem. Percekbe telt rájönnöm, hogy magzati pózba gömbölyödve, fekszem a földön. Itt is ugyanaz a nyálkás váladék fénylett, mint ami a bőrömet borította be.
A feszültség robbanásszerűen uralkodott el rajtam, de képtelen voltam megmozdulni, még a lábaimat sem tudtam megemelni, hogy pózt válthassak. A kezem az arcomtól pár centire hevert – mintha nem is az enyém lett volna. Miután sikerült befókuszálnom az ujjaimat sokáig bámultam. Aztán váratlanul felgyorsult a lélegzetem, és a reszketés, ami eddig a testemet uralta, heves rángatózásokba váltott át. Csapkodtam, akár egy partra vetett hal, pedig az előbb még mozdulni sem tudtam, – s közben fulladoztam.
Kiabálni akartam. Ordítani.
De csak zihálva lélegeztem, miközben éreztem, hogy valaki figyel a távolból.
Talán csak illúzió volt.

***

Olyan hosszúnak tűnt az az egyetlen éjszaka, mintha napok teltek volna el. Lehetséges, hogy csak elveszettem az időérzékemet, viszont még így sem cáfolja meg semmi azt a tény, hogy ez nem napokon át tartott. A Központ azt állít majd, amit akar.

102. NAPLÓBEJEGYZÉS

Néhány perccel ezelőtt találtam az én hibernáló kamrám mellett egy másikat. Üres volt, de ragacsos lábnyomok vezettek el onnan, és a kapszula körül minden csillogott a zselétől.
Tehát, nem én voltam az egyetlen.

A nő lélegzetvisszafojtva figyelte a padlón lévő kékes nyálkát. Ebben a pillanatban valahogy mégis helyett kapott a remény és a bizakodás a félelem mellett.
Elég nyilvánvalónak tűnt, hogy ha már egy ekkora hajóval küldték, akkor nem kell mindent egyedül elvégeznie. Nem az zavarta, hogy eddig nem szólhatott egy másik emberi lényhez, – voltak olyan helyzetek, amikor kifejezetten örült annak, hogy senki sem tartózkodik mellette, – hanem az, hogy erről nem tudott.
Aztán megtorpant, óvatosságra intette magát. Visszament az ajtóhoz és kilépett a teremből. Végigsietett a folyosókon, amíg ahhoz a szobához nem ért, amit raktárhelységnek gondolt. Belenézett a dobozokba, a nehéznek tűnő tárgyakról leszaggatta a fóliát, míg nem akadt a kezébe egy hosszú vasdarab, ami kétségkívül az egyik szellőző-berendezés pótalkatrészeként funkcionálhatott. Végigmérte az új szerzeményét.
Most már nem érezte magát védtelennek. Nem hitte volna, hogy használnia kellene, de ha mégis, akkor legalább ne azt tudja elmondani magáról, hogy nem volt mivel, hanem azt, hogy képtelen volt használni.
Mikor visszasietett, halk hangok ütötték meg a fülét, amik leginkább a fuldoklásra emlékeztették. Erősebben markolta a fém rudat, és ösztönösen megérintette a nyakát, amin ott voltak a fojtás nyomai.
Köhögések és hangos nyögések váltották fel a hörgést, Noomi pedig egyre tisztábban hallott mindent, ahogy a nyálkát követve eljutott a hibernálóból nyíló kisebb gépházba. Odabent megcsapta a forró levegő, és a párától máris homályosabban látott.
Célszerű lépés volt ez az idegen részéről – neki is a meleget kellett volna keresnie az Irányító – központ helyett. Ő azonban hiába fázott, hiába reszketett, tudni akarta, hogy nem felejtették el végleg, és nem mondtak le róla… Kétségbeesetten szüksége volt erre az érzésre.
Aztán megpillantotta a csövek között az összegörnyedő alakot. A férfi háttal volt neki, és öklendezve hányta ki magából a többi ragacsos masszát. A nő összeszorította a száját, majd lesütötte a szemét. Túlságosan élénken élt benne az emlék, amikor ő volt ugyanebben a helyzetben.
A fickó egy egyenruhát próbált magára ráncigálni, de a bőre nyálkás volt és összekente a tiszta anyagot.
Noomi lejjebb engedte a rudat a kezében, ami véletlenül hozzáverődött az egyik kiálló csőhöz. Az alak a zajra úgy fordult hátra, mint akit arcon vágtak, és hátrahőkölve, abbahagyta az egyenruha igazgatását. Meglepetten nézett a nőre.
Noomi nem indult meg feléje, nem tett semmilyen hirtelen mozdulatot, csak mereven állt, és alaposan végigmérte az idegent.
A férfi nem volt nagydarab, de széles válla volt. Rövidre nyírt, barna haja vizesen tapadt a homlokára, jobb vállán egy heg futott végig. Talán vágás lehetett. Keskeny szemei, egyenes, pisze orra kissé gyerekessé tette a megjelenését, s mikor a tekintetük találkozott, az övé mintha könyörgött volna; Noomi nem egy ellenfelet látott benne, hanem csak egy félmeztelen fiút.
Aztán a pillanat varázsa elmúlt, a jövevény észrevette a nő kezében tartott husángot, és lassan hátrálni kezdett.
– Csak szép lassan – mondta békítően.
– Ki maga?
A férfi még nem tért vissza a kábulatból, ezért csak nehezen tudott megszólalni.
– Az, aki ugyanezt kérdezi magától…
Szürke tekintet mélyedt az övébe, de a nő állta a pillantását. Megismételte a kérdését, hangja ezúttal élesebben csattant fel, és meglengette maga előtt a vasrudat.
Az idegen először a „fegyverre” nézett, majd újra a szemébe. Az arca nyugodt volt, és semmit sem árult el.
– A nevem…
– Nem a nevét kérdeztem!
A férfi arcán gúnyos mosoly terült szét és végigmutatott magán. Felfelé fordított tenyérrel, kérdőn pillantott a nőre, abban bízva, hogy hamar lerendezhetik végre ezt a kényes beszélgetést.
– Minek látszom? – reszketett a hidegtől, a szája lilára színeződött.
Noomi elgondolkozott, hogy vajon ő is ilyen szörnyen festett-e.
Hosszan meredtek egymásra, végül a földön térdepelő alak adat meg magát. Sóhajtott egy nagyot.
– A 6–24-es legénység második tagja vagyok – felelte. – A MERROW-1 űrprogram ötvenhatodik újonca, akit elsősorban az elsősegélynyújtásra képeztek ki, valamint a navigációra, hogy ha kényszerleszállást kellene hajtani a földközelben, még mielőtt elhagynánk a légkört.
– Földközelben… – Noomi tekintete hirtelen távolinak tűnt, érzelemmentesen visszhangozta ezeket a szavakat. Vonásai ellágyultak, és lassan leengedte a vasrudat.
– A szimulációkon állandóan ezt kellett gyakorolni, képzelheti, hogy mennyire utáltam! Nagyon úgy fest a helyzet, hogy erre már semmi szükség nem lesz. De nem siránkozhatok, hisz a kimerítő hetek alatt azért tanultam valami nagyon fontosat –folytatta tovább az idegen, és magára rángatta az egyenruha zubbonyát is. A finom anyag pillanatokon belül vizes lett. – Mégpedig azt, hogy rohadtul fogok félni, ha egy valóságos égő meteorittá alakult roncsot kell letennem egy olyan helyen, ami csak egy porszemnek látszik idefentről!
A nő nem szólt semmit. Csendesen emésztette a hallottakat.
– Elsősegélynyújtás. Valóban orvos, nem csak afféle újonc, akinek elsősegély-tanfolyamokkal zsúfolták tele a hetét?
– Ennél azért jóval többről van szó.
– És mennyire ért a gépekhez… a navigáción kívül? – tudakolta Noomi, és a tekintete a kezére tévedt, amiben még mindig a rudat szorongatta. Úgy érezte, már nem kell használnia, de a világért sem engedte volna el.
Nyugtalan perceiben, amikor a monitor fölé görnyedt, ismeretlen szemeket látott a távolban, idegen tekinteteket érzett a hátán. Mintha ez az egész hajó egy hatalmas élőlény lett volna.
– Bekrepált a Központi-rendszer – tette hozzá, mert az előbbi kérdése még hagyott maga után némi kívánnivalót. – Nem hiszem, hogy képes lennék helyrepofozni.
– Bekrepált – ismételte a férfi halvány mosollyal, elszíneződött szája egyetlen vonallá keskenyedett. – Maga pilóta, igaz? Azok szoktak így beszélni…
– Valami hasonló. De most már csak úgy érzem magam, mint egy őrült, aki a szimuláción igyekezett mindig a lehető legjobbat nyújtani.
– Pontosan mi a baja a gépeknek?
A fickó még csak nem is volt ideges. Noomi nem tudta, honnan van a társának ez a nagy nyugalma.
Társ.
Erre a szóra elfintorodott, mintha egy savanyú cukrot kellene lenyelnie. Nem attól viszolygott, hogy egy olyan személlyel kell ezentúl beszélnie, akit régebben nem volt alkalma megismerni, és nem is az zavarta, hogy pont egy programba tették őket, hanem az, hogy újra együtt kell dolgoznia valakivel. Valakivel.
Együtt kell lennie egy másik emberi lénnyel a nap huszonnégy órájában, és el kell fogadnia, hogy többé már nem lehet teljes mértékben szabad: nem döntheti el, hogy amit tesz, azt miképp teszi, és ha hibázik, akkor azt minden bizonnyal fel fogja ismerni a másik. Ha gyengének mutatkozik, és elbukik, akkor esendőnek és törékenynek bélyegezi meg.
Eddig azt tette, amit szeretett volna, azt az oldalát mutatta, amilyen volt. Itt senki sem láthatta. Itt senki sem bánthatta, és nem mutogathatott rá ujjal, hogy kigúnyolja. Senkinek sem volt alkalma belé látni.
És meg kell osztania vele a gondolatait – olyan régen nem beszélt senkivel! Ez volt az, amitől a legjobban félt.
Végül megtorpant, eldobta a rudat és sóhajtott egy nagyot. A hangos csattanás visszhangokat vert a helységben.
Megpróbált lehiggadni. Semmit sem szeretett volna jobban, csak újra egyedül lenni, hogy kitisztuljon a feje. A problémákkal csak később akart szembesülni, amikor már lesz annyi ereje, hogy kitaláljon valamit.
– Nem tudom felvenni a kapcsolatot a Földdel – mondta. – Már rengetegszer megpróbáltam, de… egyenlőre semmi. Meg tudja majd nézni?
Egy tétova mosoly volt a felelet.
A nő bólintott, és elmondta, hol találja meg a fürdőt, aztán sarkon fordult és távozott. Visszament a kabinokhoz, és még sokáig nézte a saját fekhelyét, tenyerét a hideg üvegre simította. A belseje üres volt, nem feküdt benne többé senki, a ragacsos massza tompán fénylett a homályban.
Arra gondolt, hogy vajon ettől a pár évnyi magánytól, – ami a hibernálással járt – tényleg megbolondulnak az emberek? Tényleg, mindenki egy kis egyedülléttől végérvényesen bekattan?

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.3/10 (39 votes cast)

Leave a Comment

13 hozzászólás

  1. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

    Jó látni egy ilyen, kissé lélektanba merülő scifit. A részletet olvasva néhol a Pandorum, néhol pedig a Marsi jutott az eszembe. Kifejezetten tetszett ez a zord, elhagyatott szetting. Ami furcsa volt számomra, hogy a harmadik személyű nézőpont távolsága néhol kicsit inkonzisztensnek tűnt: Egyszer eléggé eltávolodott a nézőpont: “Talán csak gondolkozott. Az is lehetett, hogy várt valamire…” meg “A törékeny nő alakját elnyelte az űrhajó hűvös homálya.”, máshol pedig “A nő lélegzetvisszafojtva figyelte a padlón lévő kékes nyálkát. Ebben a pillanatban valahogy mégis helyett kapott a remény és a bizakodás a félelem mellett.”
    A naplóbejegyzéses részeket itt-ott egy picit szájbarágósnak éreztem.

    Tetszett viszont, hogy mennyire élőn vibrált (vagy vergődött 🙂 ) a főszereplő személyisége. Ez a rész kifejezetten tetszett:

    “Többet aludtam, mint Csipkerózsika, (oké, szánalmas vagyok), akinek végül jóra fordult a sorsa, annyi különbséggel hogy ő nem akarta a padlóra hányni a beleit, amikor végre felébredt abból a gyönyörűséges álmából, hogy együtt éljen a hercegével teljes boldogságban.
    Nekem nem voltak álmaim.”

    Szóval nagy hajrá a részemről! 🙂

  2. Kedves Emma!

    Ez a műfaj idegen tőlem, ezért nem biztos, hogy 100 %-ig igazságos kritikát tudok írni, de talán pont az a legnagyobb írói bravúr, ha olyannak is felkelti a szerző az érdeklődését, aki annyira nincs oda a témáért, így egy-két észrevételt teszek, hátha segít.

    Az űrben egyedül rekedt, magánnyal küzdő ember témájához már sokan nyúltak, és itt különösen nehéz a dolga az írónak, mert egyetlen szereplővel kell lekötnie az olvasó figyelmét, nincsenek párbeszédek, különböző ízű-színű karakterek, akikkel játszani lehet, és nincsenek különböző, élő helyszínek sem, amikkel variálni tudna, és ez ennek a részletnek az elején is meglátszott. Unatkozik a főhős, mert nincs mit csinálnia, ezt kívülről nézni ugyancsak unalmas, nehezen haladtam vele. Az első izgalom ott jön be a történetbe, amikor felfedezi az ujjnyomokat a nyakán, ott jobban felfigyeltem, ez egy ügyes húzás volt, de nagyon apró.

    Annak örültem, hogy behoztál még egy szereplőt, viszont nem látom értelmét annak, hogy emiatt E/1-ből átválts E/3-ba, ez számomra zavaró törés volt.

    A fogalmazás többnyire rendben volt, kisebb hibákat, elírásokat találtam, pl.:
    – az egyenlőre-egyelőre kérdése (a kettő közötti különbséget két példamondat bevésésével örökre meg lehet jegyezni: “Egyenlőre áll a két csapat”, “ezzel egyelőre nem szeretnék foglalkozni.”
    – “a képernyők fénye kékre festették” – festette!
    – “Tudom, hogy láttam már, hiszen elvégre” – vagy hiszen, vagy elvégre, a kettő együtt sok
    – “Földön végzett első „kísérletek” sikeresen zajlottak le, -amik csupán huszonnégy óráig tartottak-…” – itt megcserélném a szavak sorrendjét: “a Földön végzett első kísérletek, amik csupán huszonnégy óráig tartottak, sikeresen zajlottak le.”

    Összességében véve engem nem kötött le a történet, de hangsúlyozom, ennek elsődleges oka az, hogy a típust nem szeretem, úgyhogy ezt ne vedd magadra. Akinek bejön az “űrlelkizés”, az biztosan szívesen olvassa majd, és gyanítom, hogy a későbbiekben azért akció is lesz benne 🙂

    Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert a pályázathoz!

    Üdv,
    Judit

  3. Nekem kicsit a Déli Végek trilógiát juttatja eszembe ez a mű. Az E/1 és E/3-as váltakozások nagyon zavartak, de egyébként jó írás.

  4. Eddig ez a legjobb.

  5. Hosszan olvastam úgy, hogy azzal a gondolattal küzdöttem, a ”Mutasd, ne mondd!” hasznos szabály. Elégedetlen voltam a dűlt betűs részekkel. Átéreztem ugyan a hibernálásból ébredő pilóta szaggatott gondolkodását, de közben nem szórakoztam. Az ember azért vesz könyvet a kezébe, mert szórakozni akar. A második űrutassal való találkozás már kissé szemléletesebb volt, de még mindig nem eléggé szórakoztató.
    Valaki már írta itt, hogy a főhős hibernálásból ébredve unatkozott, és ezt is érzékeltetni akarta a szerző. Kockázatos vállalkozás az unalmat unalommal ábrázolni. Ha az olvasó unatkozik, miközben arról van szó, hogy a hős is unatkozik…

  6. Wow! Kicsit odakozmált a tűzhelyen a kávém, úgy ideragadtam. Szeretem az ilyen elmélkedős sci-fit, ráadásul baromi jól fogalmazol. A műfajban alkotó írókkal sokszor az a baj, hogy filmet akarnak írni, és megfeledkeznek az írott szöveg előnyéről: tök jól lehet ábrázolni vele a belső folyamatokat. A forma miatt azt hittem, hogy ez a marsi copyja lesz, de nem, erre akkor jöttem rá, amikor a technikai magyarázatokhoz értem. Majd még nézesd át a szöveget valakivel,aki jártas az ilyesmiben, mert pl.: egy űrhajón nem kell takarékoskodni a vízzel, mert a rendszerek visszaforgatják, mint a levegőt. Asszem fejenként egy olyan húsz litert számolnak talán. Az orvosi csomagban is több minden szokott lenni, és a csaj pszichológiai jellemzésében még véletlenül se szerepelhet, hogy instabil, mert akkor maradt volna a fenekén a Földön,szóval ilyen technikai bakik vannak a sztoriban, amire a téma bolondjai nagyon harapnak, és hajlamosak az egészet rossznak elkönyvelni miatta. Ezek szerencsére olyan hibák, amiket pár szó vagy mondat átírásával korrigálni leget, csak ki kell vadászni mindet. Bennem igazából az ütött szöget, hogy a csaj hogy nem vette észre napokig, hogy nincs egyedül? Mivel ez egy ilyen pszicho jellegű írás, egy tippem van, de akkor lelőttem magamnak a poént. Az E/1, E/3 váltakozás engem nem zavart, viszont tényleg nem árt odafigyelni, hogy mennyire ülsz a karakter vállára, belelát a fejébe a narrátor, vagy nem. (Súgok, az előbbi érdekesebb választás. 😉 )Összegezve, talán ez az első írás, minek a folytatására tényleg kíváncsi vagyok, és az első, amit kommenteltem, szóval veregesd vállon magad helyettem! 🙂 Szeretem az ilyen elmélkedős írásokat, én az elejét sem untam, annyi kérdőjel volt a fejemben, hogy végigdaráltam, hátha kapok pár választ is. Lekötötte az agyamat a történet, így az írástechnikai hibák, elütések sem akasztottak meg, azok meg,ha kiadják, úgyis eltűnnek. Várom a kövi részletet!

  7. Töredelmesen bevallom, hogy a “Senki sem fogja elolvasni ezeket a sorokat,” részt én se olvastam el, és a “Csend beszél.” mondatnál inkább átugrottam oda, ahol a narrátor beszél. Noomi nyavalygós stílusa sajnos nekem nem jött be. De a történet érdekes, sok lehetőség van benne. Gratulálok a kikerüléshez!

  8. Összeségében tetszett. Nem az én műfajom, mégis végig tudtam olvasni. Tetszett ez a lelki mélység, ami feltárult a naplóbejegyzésekből. Emiatt nem zavart, hogy lassabban indul be a történet.

  9. Nekem igazán tetszett. Nem volt bajom a lélektani részével vagy az E/1 és E/3-mal. Sőt ezok kifejezetten tetszettek! Ahogy az is; hogy a lány nem tudta felvenni a kapcsolatot a Központtal. (Hümm… Vajon miért nem? 🙂 )Az egyedüli ami kicsit sok volt számomra az, hogy levágták a hajúkat. Azon valahogy elfintorodtam.
    Gratulálok a kikerüléshez! Remélem lesz folytatása is mert engem nagyon érdekel. 🙂

  10. Gratulálok!
    Távol áll tőlem a sci-fi, de ezzel a részlettel megfogtál. Megvan benne a kellő titokzatosság, ami lekötött és felkeltette a figyelmem. A naplóbejegyzés stílus is tetszik!

  11. kedves emma, bocsánat a kisbetükért, de kivan törve egy-két betüm ezen a régi klaviaturán.. szeretnék hozzászólni az irásodhoz…
    valóban, akinek ez a müfaj tetszik, annak, nagyon kellemes meglepetésben lesz része, és drukkolok neked, hogy megjelenjen könyv formájában is..
    a témádat érdekesnek, egyben olyannak tartom ami leköti az olvasót..képzeld, még engem is..hol ott nem ez a korosztály vagyok, de főleg a lelki leirásaid, érzések amiket megszemélyesitettél fogtak meg. pszochológus lévén, nagyon mély gondolkodásu vagy, letudtál irni valósághüen olyan érzéseket, melyeket igazából nem élhettél meg..
    bámulatosak a szófordulataid, a történés függvényében. sokáig tudnám elemezni neked, ezt a részletet a könyvedből, az emberi bizonytalanság érzését, melyet mély lelki átéléssel jelenitettél meg..gratulálok, szeretettel: évike.

  12. Nagyon érdekes írás. Annyira lekötött, hogy azokra hibákra, amik vannak benne csak a többi komment olvasásakor szembesültem. Pedig a nyelvhelyességre és a helyesírásra kényes vagyok.
    Gratulálok az íráshoz, kiváncsian várom a folytatást.

  13. Kedves Emma!
    Izgalmas szerkezet 🙂 Ha jól veszem ki, a bejegyzésekből időben visszafelé haladva építed fel a korábbi eseményeket (amitől az első föld-Noomi beszélgetéssel máris eltérsz) és a középponton fordul, ahogy a narráció előre mutatónak tűnik – ígéretes lehetőség, sok sok buktatóval, és ennyiből pont nem lehet helyes következtetéseket levonni 🙂
    Ami így nekem zavaró volt (az elütéseken kívül):
    A forró zuhany egy űrhajón kissé költséges, hacsak nem a távoli jövő, de akkor mit csinál ott a NASA, és miért kardinális kérdés a Föld…? A NASA emlegetése hozza fel bennem a mikor kérdést, amire semmilyen támpontot nem láttam. Ezért érzem a helyiségben szétdobált tárgyakat oda nem illőnek, olyan környezetben, ami súlytalanságba képes kerülni, és mozgásban van – nem a pakolóhely hiánya tűnne fel, hanem a túl sok rekesz léte, és a mindennek helye van tervezési elv. Vagy elfelejtett mindent a kiképzés biztonsági elemeiből – vagy a NASA-t már meghaladta az űrutazás technológiája?
    A folyosós űrhajó, kiscsoportnak luxus. (A meglévő űrutazás pszichológiai hatásának NASA tanulmányai alapján kizárható, hogy egyedül küldik útra). Kérdés mikor engeded megismerni a hol vagyunk és miért válaszokat. Még ha lélektanra is játszol, remélhetően az apró részletek illeszkednek egymáshoz. Az indítás a maga döccenőivel együtt komplex. Kíváncsi lettem, mi történt a projekttel és hol vannak a társai 🙂
    Sok sikert a folytatásban!