Ebergényi Kata: Silhouette (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Prológus

Túl gyorsan hajtott.

– Isabel… – szólított meg rekedten. Hirtelen még arra is emlékezni véltem, hogy megismerkedésünk óta még sosem fordult elő, hogy a teljes nevemet használja. Megijesztett ezzel. – Be kell vallanom valamit.

A szívem hevesen verdesett a mellkasomban, ám ő mégsem folytatta – ez nem sejtetett sok jót. Kénytelen voltam én megtörni a csendet.

– Mit? – A hangom sokkalta kétségbeesettebb volt, mint szerettem volna, s reszketett, mintha rég nem használtam volna…

– Sajnálom – mondta nyugodtan.

– De mégis mit? Bökd már ki! – kezdtem elveszíteni a fejem. Véglegesen.

Tekintetét levette az útról, de nem lassított… sőt.

Mélybarna szemeit az enyémbe fúrta.

– Sajnálom. Az elmúlt pár hét mind hazugság volt. De ennek vége. Örökre. – Reagálni sem hagyott időt, mégis megválaszolta a fel nem tett kérdésem. – Most szépen mindketten meghalunk.

1.
Jack

– Jelenleg nem viselhetem a Jerrold és Catherine által választott nevet; igaz, Samuel?

– Így van, uram!

Homályos, görbe és egy összességében is ocsmány tükör előtt állva néztem farkasszemet saját magammal. Még a városszéli lerobbant fogadó gyér megvilágításában is láttam a sötét karikákat a szemem alatt. Idegesen húzkodtam lejjebb az ingem kézelőjét. Ha tehetném, sosem repülnék – nem is szeretek, ráadásul még a kockázat is túl nagy, hogy felrobbantják a seggem alatt a gépet; most azonban mégis egy kilenc órás út áll a hátam mögött, a testem összezavarodott a hirtelen időzónaváltástól, nekem pedig egy kiadós alvás helyett az első dolgom volt péppé verni egy gyerekkori „barátot”.

– A fenébe! – morogtam az orrom alatt, amikor megpillantottam egy éktelenkedő vörös foltot az addig makulátlannak hitt fehér ing ujján. Ebben sem mehetek már ki, hogy legalább a vacsorámat egy flancos étteremben költsem el. Túl gyakran történik meg ez mostanában. – Csak azt remélem, hogy legalább megérte – motyogtam. A tükörből Samuelre sandítottam megerősítésért, ő azonban felvette a szokásos búskomor ábrázatát. Megtanultam már, hogy ilyenkor esélyem sincs egy igennél vagy nemnél többet kicsikarni belőle. Ezt gyakran utáltam, máskor viszont pontosan értettem, hogy a hallgatásával büntet. Ezek szerint nem tetszett neki a mai akcióm. Bizonyára még mindig azt a kis elkényeztetett ficsúrt látja bennem, aki kisfiúként voltam… nagyon rég.

– Távozhatsz! – dünnyögtem, s nyomatékosítván, hogy nincs már rá szükségem aznap, a gombokhoz nyúltam, és vetkőzni kezdtem.

Este tizenegykor már amúgy sem találnék számomra megfelelő helyet, ahol ehetnék végre – nyugtatom magam.

És ami a legfontosabb: le kell sikálnom magamról a vért.

Death inspires me like a dog inspires a rabbit – suttogtam a tükörben rám meredő, fáradt ikremnek.

 

2.
Isabel

– Maia! Elmegyek futni. Nem jössz? – kiabáltam a csukott ajtaja előtt toporogva.

– Nem – érkezett az egyszerű és tömör válasz.

– Lusta – jegyeztem meg duzzogva, leginkább magamnak.

Kiléptem az ajtón, és azon gondolkoztam, vajon mindent eltettem–e az övtáskámba, amire egy egyedül kocogó, védtelen 19 évesnek szüksége lehet. Összecsukható esernyő verekedésre, olcsó parfüm megvakításra, multi funkciós zsebkés sohanapján kiskeddre. Tökéletes kezdő szett.

Mire leértem a másodikról, szinte visszavágytam a meleg, biztonságos lakásba. Furcsa volt egyedül lenni… régen mindent együtt csináltunk Maiaval. Azt hittük, hogy a gimnázium utáni összeköltözés egy közös albérletbe nem változtat majd semmin. Aztán mégis. Mindketten évet halasztunk, így időnk rengeteg lenne, de ő az írásaiba menekül, míg én a fotózásba – s lassacskán egyre távolabb sodródunk egymástól.

Mostanában annyiban kimerül a köztünk lévő kommunikáció, hogy egyik szobából átkiabálunk egymásnak a másikba. Pont, mint az előbb.

Azért egy valamire mégis „jó” ez így; feldühít, amitől pedig jóval könnyebben megy a futás. Ha ezt annak lehet nevezni egyáltalán. Sosem voltam egy nagy sport–ember, és ezt Maia is pontosan tudja. Tudná, ha rám is figyelne néha. Várom, hogy mikor jut el a tudatáig, hogy én csakis akkor kínzom magam ilyen formán, ha valami bánt.

És most nem csak „valami” bánt.

Konkrétan minden bánt. Mintha minden szépen lassan szétesne körülöttem… Nem tudnám szavakba önteni, miért – tán csak egy megérzés az egész.

Lassan több mint két éve megromlott a kapcsolatom a szüleimmel. Ezt még le is nyeltem. Nekik én voltam elviselhetetlen, nekem ők. Azt hitték lázadok, holott az ő elvárásaik voltak megugorhatatlanul magasak – egy idő után pedig már nem törtem magam, hogy megfeleljek. Végig az én egyetlen nővérem tökéletes árnyékában éltem, akiről jobb nem is szót ejtenem. Igaz, hogy még „csak” 29 éves, mégis mindig úgy viselkedik, mintha minimum 50 lenne; és természetesen mindenben is jobb nálam.

Maia pedig… ő csak Maia.

Vannak időszakok, amikor a tökéletes ikrem is lehetne (ugyanaz az átlagos magasság, a hátunk közepéig érő barna haj, télen sötétebb, nyáron egészen sötétszőkébe hajlik, amit én göndöríteni, ő pedig egyenesíteni szeret, zöld alapárnyalatú szem, annyi különbséggel, hogy míg az övé kékbe fordul, az enyém barnába, sápadt bőr, a szeszélyes személyiségünkről nem is beszélve), aztán meg egyik napról a másikra elsodródunk.

Ő az a lány, aki mindent megkap a szüleitől, mégsem szereti őket. Ennek ellenére még most is eltartják. Annyi pénzt kap, amennyit előző este megálmodik.

Ezzel ellentétben én kénytelen leszek hamarosan munkába állni. Eddig bírta a megtakarított pénzem, márpedig az albérletet valamiből fizetni kell.

Már azt sem tudom, merre járok.

A gondolataim homályában futottam eddig a nagyvilág elől.

De ez a valóság, és haza kell találnom… Több, mint egy órája jöttem el. Hogy lehet ez?

Amint visszaértem az ismerős környékre, két fekete ruhás férfi rohant el mellettem, majdnem fellökve engem.

Azon nyomban összébb húztam magam, mintha ettől láthatatlanná válnék. Ám szerencsém volt, ugyanis mit sem törődtek az én jelenlétemmel. Egymást… üldözték?

A kíváncsi– és a félős belső énem nagy csatát vívott egymással, de végül beléptem inkább a biztonságot nyújtó lépcsőházba. Nem kell mindenbe belekeveredned! – súgta az angyal az egyik vállamon. És én megadtam magam neki. Igaza van. Ki tudja milyen bűnözők…

Ki tudja milyen sztori… – mormolta a kisördög a másik vállamon.

Már az ajtónkban álltam, amikor megcsörrent a telefon a kezemben. Maia neve villogott a kijelzőn, úgyhogy gyorsan betárulkoztam. Épp idegesen járkált fel–alá a kicsi nappaliban. Azonnal rám kiabált, amint észrevett:

– Mégis hol voltál?!

– Te most komolyan számon kérsz? – kérdezek vissza az övével ellentétes nyugodt hangnemben.

– Sokáig el voltál, Isabel. – A szeme fenyegetően összeszűkül, miközben még jobban felemelte a hangját.

– Maia. Igaz, hogy együtt élünk, de lassan semmi közünk egymáshoz, úgy érzem. És különben is; én vagyok az idősebb, azt csinálok, amit akarok. Ééés még ezen felül; tudtad, hogy futni megyek. Az nem 5 perc. Szóltam. Semmi jogod… – a szavamba csengetnek.

Este tíz múlt. Összenézünk Maiaval, de nem tudok mit kiolvasni a szemeiből. Remélem, nem az egyik szomszéd jött panaszkodni a hangos szóváltásunk miatt.

Elballagtam az ajtóig.

– Vársz valakit? – kérdezném Maiatól, ám ő ekkorra beviharzott a szobájába, s egy hatalmas ajtócsapással jelezte nem tetszését. Csapdosson csak…

Résnyire nyitom a fehér bejárati ajtót, és ekkor egy vérző, összevert alak esik össze előttem.

– Te jó ég – nyögöm.

 

3.
Isabel

A szívem olyannyira hevesen vert, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Ráadásul a tenyerem is úgy izzadt, mint még soha. A sikítás határán voltam, bár ahogy magamat ismerem, egy hang sem jött volna ki a torkomon.

Erőt vettem magamon, és beljebb húztam az illetőt, hogy be tudjam csukni a bejárati ajtót. Még csak az kéne, hogy meglássák a szomszédok…

Kiabálni akartam Maianak, hogy segítsen, de rájöttem, hogy az sem lenne nyerő ötlet. Olyan ismerős nekem ez az „idegen”. Mibe keveredtem?

Minden világos lett, amikor a hátára fordítottam az ájult személyt.

– Baszd meg, Adam! – suttogtam.

Több helyen kék–zöld foltok borították, a szemöldöke felrepedt, és a keze is vérzett.

Finoman pofozgattam, és egy vizes zsebkendőt tettem a homlokára és a két csuklójára.

– Ébredj Adam, kérlek! Kérlek!

– Victoria?

– Nem talált, nagyfiú.

– Bellie? Jézusom. Ne. Ugye nem üldöznek?! – ült fel hisztérikus állapotban.

– Adam! Nyugi már! Befelé a fürdőbe! – parancsoltam rá, amikor láttam, hogy feláll, majd meg is tántorodik. Reméltem csupán, hogy nincs agyrázkódása…

– Nem vagyok jól, Bellie… – motyogta, majd beült a zuhanyzóba.

– Adam? Mi a fenét művelsz? – szinte nevetni lett volna kedvem a látványán, de nem volt erőm.

– Nem akarom összehányni a szép fürdődet.

Erre a kijelentésre az én gyomrom is nagy bukfencet vetett. Nem tudtam megállni, hogy ne grimaszoljak.

Miből gondolja, hogy annak jobban örülnék, ha a zuhanykabint hányja össze?

– Fáj a fejed? – kérdezem elé guggolva.

– Veszettül.

– Szédülsz is?

– Igen.

– És hányingered van?

– Kérlek, játszunk majd akkor orvosost, ha jobban leszek. – vigyorodott el kajánul. Legalább még mindig önmaga – nyugtáztam magamban.

– Vicces. Ne tereld a témát, Adam, mert kidoblak az ajtón, amin beestél.

– Pedig biztosan rögtön jobban lennék, ha dugnánk egy jót…

– Adam!

Csak reménykedtem, hogy nem látványosan pirultam el.

– Jó, na. Nem, már nem kell rókáznom. Túl gyönyörű vagy.

Kétkedve emeltem meg az egyik szemöldökömet, és összefontam a karjaimat magam előtt, hátha attól szigorúbbnak tűnök és komolyan vesz majd.

– Remek. Biztosra veszem, hogy az amúgy sem ép fejed megsérült.

– Szóval maradhatok éjszakára? – mosolygott sejtelmesen.

– Hová írták rám, hogy „bolond”? – nevettem rá.

– Bellie. Most viccet félre téve kérlek, hogy maradhassak. Pocsékul vagyok, egyedül körülbelül az első sarokig jutnék el, és jelenleg nincs is hová mennem.

Komolyan beszélhetett, mert sosem láttam még így a jóképű, életerős férfit… fáradtan, meggyötörten és szégyenkezve.

– Tudod, még ha csak egyedül laknék itt…

– Hogy mi? – vágott a szavamba – Van itt még valaki? Hol? Barátod van, Bellie?

Csak úgy hadarta a szavakat kiakadva. Úgy éreztem magam, mintha a tudtom nélkül nekem is jegyet váltott volna a saját érzelmi hullámvasútjára. Hibába kell a kora miatt férfinak hívni valakit, ha fejben még mindig egy kissrác.

– Ne szólíts így! 7 évesen lehet, hogy még szerettem, de most már ne. Tényleg ne! És egyébként egy barátnőmmel béreljük a lakást… nem mintha bármi közöd lenne hozzá.

– Megváltoztál…

– Mindenki változik.

– Nem úgy… mármint… mindegy. Örülök végül is, hogy nálad, és nem a nővérednél kötöttem ki.

– Hogy értetted azt, hogy nincs hová menned? Egyáltalán mi történt veled, Adam? – Nem tehettem róla, de nem tudtam tovább magamban tartani a kérdéseimet.

– Úgy, ahogy mondtam. Jobb, ha nem avatlak be a részletekbe… nem akarom, hogy bajod essen.

– Hű, ez aztán bíztató. És egy kicsit késő is.

– Komolyan, Bellie – kérlelt boci szemeket meresztve rám. –  Elalszom itt is, ha kell. Csak hadd pihenhessek kicsit, legalább míg alábbhagy a fejfájásom – nyögte.

Minden ellene szólt. Hiába ismertem kis–pisis korom óta – mivel a nővérem pasija volt hosszú éveken át, ki tudja, a két ellentét hogyan bírta egymással? –, akkor is tiltakozott az agyam józanabbik fele a maradása ellen. Hisz valaki mégiscsak megverte, és a múltja… Mi van, ha megtalálják nálunk? Engem és Maiat is bánthatják. Nyílt titok, hogy a családja neve évtizedek óta összefolyt bizonyos maffia–tevékenységekkel.

Túl kockázatos. De a szívem…

– Rendben. Egyetlen éjszaka. És holnap eltűnsz.

– Ígérem.

Hülye vagyok. Tudom. Egy komplett idióta.

De akkor is megsajnáltam.

– Zuhanyozz le, aztán a többit megbeszéljük a szobámban.

Teljes értetlenséggel nézett rám.

– Mi van? – érdeklődtem.

– Nem mész ki? – végül is jogos kérdés…

– Nem.

– Miért?

Miért is?

– Érdekesen venné ki magát Maia előtt, hogy én a szobámban vagyok, vagy akárhol, valaki meg fürdik… – magyaráztam. – Nem áll szándékomban leskelődni, ha ez a problémád – mondtam, és közben jót nevettem magamban. Milyen abszurd ez az egész? Kezdve a jelenlététől egészen odáig, hogy kifogásokat keresek, hogy a közelében maradhassak.

– Oké, tiéd a pont.

Levette a pólóját, nekem pedig figyelmeztetnem kellett saját magamat, hogy ne nézzem a tetkóit, se a felsőtestét, se semmilyen egyéb testtáját, csak forduljak el.

Ha őszinte lennék, azt mondanám, hogy kicsit nehezemre esett. Szóval inkább hazudok magamnak.

Érdekes, hogy az emberek azt mondják, a kislányok első szerelme az apukájuk. Na, nálam ez pont nem így történt. Innen visszatekintve nevetséges, hogy nekem Adam valaha is tetszett, de mégiscsak jobb bőr volt, mint a saját apám.

És most ha bármikor megfordulnék, látnám meztelenül…

– Bellie!

Most képzelődöm, vagy tényleg szólított? A zuhogó víz mellett nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam. Rá akartam kérdezni, hogy szólt–e, amikor újra meghallottam:

– Bellie, rosszul vagyok.

Megpördültem a tengelyem körül, ő pedig a fal mentén csúszott egyre lejjebb.

Sikerült elkapnom a karját, és óvatosan leültetnem. Alig pár másodperc alatt teljesen eláztam ruhástól. De a víz zavart legkevésbé… nem akartam, hogy újra elveszítse az eszméletét.

Szinte lovagló ülésben ültem az ölében, s átölelve próbáltam megtartani.

 

4.
Jack

Kimerült voltam, de annyi ideig sikáltam a körmeim alá száradt vért, hogy átestem a holtponton – így éberen feküdhettem aztán a keskeny ágyban.

Az egyetlen zajforrást a falióra ütemes ketyegése biztosította. Szárnyra kelt a képzeletem a fantáziátlan, sötét kis szobában. Elképzeltem, hogy minden a terv szerint halad.

Kisebb adag adrenalin száguldott végig az ereimben, amikor ismét lejátszódott előttem az este minden egyes történése.

Az érkezésünk.

Parker döbbent arca, és ahogy tiltakozni próbált…

A mámor, amikor végre szabadjára engedhettem a bennem lapuló nagyvadat és vadászatra indultunk.

A kifullasztó futás.

A levezető verés.

A befejező szúrás.

Arra persze ügyeltem, hogy komoly baja ne essen, hisz végtére is, minden csak egy nagy színjáték apró puzzle darabkája. Nem csúszhatunk el már az elején. Most minden Parkeren áll vagy bukik.

Bizarr érzés volt, hogy nem az én kezemben van az irányítás, nem tudok mindent kontrol alatt tartani. Bíznom kellett.

Pedig nem hittem, hogy szemernyi pozitív tulajdonság is maradt volna ezen a világon bárkiben.

De főleg nem bennem.

 

5.
Isabel

Hosszú éjszakánk volt.

Hosszabb, mint amit valaha Adammel akartam kettesben tölteni.

Miután sikerült nagyjából lemosnom a vért a testéről, különös figyelmet fordítva a sebesüléseire; felnyalnom a fürdőkabinból, és átvonszolni a szobámba, az ágyamba dőlt, majd meg sem mozdult.

Egy idő után aggódni kezdtem, hogy él–e egyáltalán. Ellenőriztem a légzését, de az normálisnak bizonyult, szóval nem mertem megcselekedni azt, ami a legjobb–legrosszabb lett volna neki; mentőt hívni. Hisz’ egy kórházban segíthetnének rajta, viszont ezzel a lépéssel minden bizonnyal veszélybe sodornám. Még nagyobba, mint amiben most van. És ezt nagyon nem akartam.

A szívem mélyén szerettem, és úgy tekintettem rá, mintha a bátyám volna, aki szerencsére valójában mégsem a rokonom. (Valószínűleg már rég utálnánk egymást, ha családtagok lennénk…)

Mi tagadás… Adam fénykorában elég jól nézett ki, ha nem számolom a nagyjából 10 év korkülönbséget, ami kettőnk közt volt. A gyönyörű kék szemei, sötét – szinte már fekete – haja…

Szóval ezzel telt az éjszakám; álmodoztam, agyaltam, és figyeltem, hogy mozog–e még a mellkasa.

Egyszer hagytam csupán magára huzamosabb időre, hogy gyorsan kézzel kiöblítsem a véres és piszkos ruháit. Egy angyal vagyok. Csak a rossz oldalon… De ez már az én bajom, nem?

Mikor visszaértem a szobámba, még mindig az ágyam közepén feküdt, mozdulatlanul. Pontosan a közepén. Remélni mertem csupán, hogy tényleg csak alszik.

Éjjel kettőig néztem, és aggódtam érte, aztán eljutottam arra a pontra, hogy úgy voltam vele, lesz, ami lesz, de nekem is szükségem van némi pihenésre. Vagy legalább arra, hogy a testem vízszintben lehessen.

Alaposan betakartam hát, és az oldalamon fekve mellé bújtam.

Általában egy csomót helyezkedem, ám most meg sem mertem mozdulni. Sőt, hozzá sem akartam érni, hogy még véletlenül se okozzak neki fájdalmat.

Talán egy perc sem telt el, hogy mellé feküdtem, átölelt hatalmas karjával, és magához vont.

Hosszú idő után ekkor éreztem nyugalmat újra. A legabszurdabb nyugalmat és biztonságot, amit valaha ember érezhet.

Ugyanebben a pozícióban ért minket a reggel.

Rajtakapottnak éreztem magam, pedig senki nem látott. Ráadásul mintha megérezte volna, hogy felébredtem, még szorosabban ölelt magához.

Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt a kínos pillanatot, amikor a fenekem az ágyékához nyomódott.

És ami még a kínosnál is ijesztőbb, hogy ez az érzés egyszer csak kényelmetlenből kényelmessé változott, és… talán… megszokhatóvá?

Megdorgáltam magam ezért a gondolatért, és hálát adtam, hogy este egy törölközőt rácsavartam a derekára és betakartam. Félve megfordultam, hogy szembe kerüljek vele, de ő látszólag még aludt.

Óvatosan kimásztam az ágyból, és átosontam a fürdőbe rendbe szedni magam.

Legnagyobb meglepetésemre Maia már a nappaliban teázott, amikor végeztem. Pedig még 8 óra sem volt, és őszintén megvallva, Maiaval egyikünk sem erősíti a korán kelők társaságát. Így csak furcsán pillantottunk egymásra, majd amikor a tudtomra adta, hogy ő bizony még duzzog, visszavonultam a szobámba. Érdekes, hogy tegnap este ilyen hülyeségen képesek voltunk összekapni, és ami még érdekesebb, hogy mindez „csak” tegnap történt. Pedig mintha oly’ rég lett volna…

Adam épp akkor nyögött egyet, amikor bezártam az ajtót.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem halkan.

– Mindenem fáj – és ezzel tovább nyögdécselt.

Nem láttam esélyét, hogy ezt egyhamar befejezi, úgyhogy zenét kapcsoltam, hogy legyen valami zaj, ami elnyomja a suttogásunk.

Leültem mellé az ágyra, ő pedig hirtelen ledobta magáról a takarót, és a sérüléseit kezdte vizsgálni.

Komor volt és szomorú. Egyik sem illet hozzá.

– Nem tudom, hogyan háláljam meg, amit tegnap este értem tettél, Bellie.

Én pedig nem tudtam mit válaszoljak erre. Hiszen egyrészről természetes volt, hogy segítettem, másrészről viszont…

Keze a bordáira siklott, ahol még az este bekötöztem egy eléggé mélynek tűnő sebet. Valami haszna mégis csak volt, hogy a nővérem egészségügyis, és hogy néha még figyeltem is rá. Utána nyúltam, és megfogtam a kezét.

– Ne piszkáld!

Ekkor végre a szemembe nézett. Csak meredt rám, és nem szólt semmit. Legszívesebben szorosan megöleltem volna. De gyáva voltam.

– Mi történt pontosan?

– Ezt még tőlem kérdezed? – nevettem rá erőltetetten.

– Halvány emlékképem van kettőnkről a zuhanyzóban, de ennyi. Semmi több.

– Mert nincs is „semmi több”. Ennyi történt.

– Gyűlölöm magam, amiért nem emlékszem, hogy mit csináltál velem. Vagy, hogy hogyan néztél ki vizesen – húzódott sunyi mosoly az arcára.

Újra rámosolyogtam, ami inkább volt nevezhető grimasznak, s ekkor már biztos voltam benne, hogy nem mondom el neki, hogy miután rosszul lett, a csupasz testén ültem, megmostam és elláttam a sebeit, s velem aludt egész éjjel. (Majdnem meztelenül, ugyebár.)

– És arra emlékszel, hogy előtte mi történt? Ki bántott?

Láttam, ahogy mérlegeli magában, hogy mit mondjon el, és mit ne.

– Kérlek, bízz bennem, és hidd el, hogy jobb, ha nem tudod. Nem akarlak belekeverni.

– Ezzel eléggé elkéstél, amikor a mi lakásunk ajtajában estél össze. Hogy találtam rám egyáltalán? – kérdeztem, s ez láthatóan idegessé tette.

– Jó… bocsánat, oké?!

– Ne emeld fel a hangod, Adam! Én nem haragszom, csak segíteni szeretnék!

– Segíteni? Mégis hogyan? – átváltott cinikusba. Remek. Kicsivel több hálát reméltem.

Lesütöttem a szemem, és elengedtem a kezét, majd annyit mondtam csak, hogy „Nem tudom”.

Ekkor ő ölelt magához.

– Ne haragudj! Nem akartalak megbántani.

Némán hozzá bújtam, s percekig élveztem a testéből áradó különös hőt.

Szeptember volt.

Egy meglehetősen hűvös szeptember.

Rajta mégsem lehetett semmit megérezni, pedig kis híján meztelen volt.

Érzések…

Mikor váltam érzelmi ronccsá mellette? Mert pontosan úgy éreztem magam.

Minden pillanatban az öröm és a szomorúság közt csapongtam.

Adam veszélyforrás, ez tény.

Mint ahogyan az is, hogy egyszerre akartam közel lenni hozzá, és távol maradni tőle.

Felelősséggel tartoztam, de közben semmi közöm nem volt hozzá.

És ez bántott.

 

6.
Jack

A telefonom csippenésére ébredtem; még nyolc óra sem volt, de Parker máris hívott.

–  Igen? – szóltam bele színtelen hangon, holott a szívem majd kiugrott a helyéről, hogy milyen híreket fog közölni.

–  El tudod te képzelni, mennyire gyűlölöm magam?!

–  Kérdésre sosem felelünk kérdéssel, Parker, apád megtaníthatta volna.

–  A családomat végképp hagyd ki ebből! – emelte fel a hangját, majd lemondóan sóhajtott egyet. – Egész éjjel ébren feküdtem mellette, miután kimosta és ellátta a sérüléseimet, mert ő egy jó ember, amit én mivel fogok meghálálni? Az árulásommal. Ez senkire nézve sem fair.

–  Még mindig nem értek egyet. Mindenki valakinek születik; neki pedig ez a sors jutott. Ne panaszkodj! Ellenben ha jól szűröm ki a szavaidból, minden jól halad?

–  Igen. Délután tanácskozhatunk a következő lépésről.

–  Csodás – mondtam és bontottam a vonalat.

Végre fellélegezhettem hát, s kifújtam a tudat alatt oly régóta benntartott levegőt.

A kékvérű projekt első lépése ezzel kipipálva.

Vörös tintát kértem.

 

7.
Isabel

Még alig esteledett.

Üresnek éreztem magam, és csak bámultam ki a fejemből.

Adam ebéd után nem sokkal lelépett, amikor Maia visszavonult a szobájába.

Először megkönnyebbültem, majd ez az érzés hamar átváltott bűntudatra, hogy hagytam elmenni. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez az ő élete, azt tesz, amit akar, tiszteletben kell tartanom. De akkor is ott motoszkált a gondolat: „Hol lehet most? Mit csinál? Biztonságban van?”

Az éjszakát, és a másnapot átszenvedtem. Szinte szó szerint, ugyanis nem bírtam dűlőre jutni saját magammal. Pedig ha az ember saját magával nincs jóban… abból nem sül ki semmi jó.

Aztán este olyan dolog történt, amit legszívesebben örökre kitörölnék az emlékezetemből.

Éppen leültünk Maiaval a nappaliban, hogy megnézzünk egy Batman filmet békülési célzattal, egy kis pattogatott kukorica kíséretével, amikor csengettek.

Maia indult ajtót nyitni.

Már kattant a kulcs a zárban, amikor rájöttem, hogy Adam is lehet az, ezért utána rohantam.

Nagyot dobbant a szívem, amikor a barátnőm kinyitotta az ajtót, ám nem állt ott senki.

Egy fehér boríték hevert csupán a lábtörlőn.

Gyorsan felkaptam Maia elől. Éreztem a zsigereimben, hogy ezt bizony nekem szánták, pedig nem szerepelt rajta sem cím, sem név.

Bevittem, és ledobtam a konyhapultra. Nem akartam, hogy Maia azt érezze, ennek a borítéknak bármi jelentősége van.

Én ugyanezt csupán remélni mertem, mint ahogyan azt is, hogy bármi is legyen benne, ráér még két órát. Remélni valamit pedig a legrosszabb dolog a világon, amit ember tehet.

Így aztán végignéztük a filmet, bár egyikünk figyelmét sem sikerült száz százalékosan lekötnie.

– Szeretőd van? – Maia csak ennyit kérdezett, amikor a film után elpakoltunk a konyhában. Erre őszintén felnevettem. Talán életemben utoljára.

– Tudnál róla. – Próbáltam elviccelni. – De te komolyan kinézed belőlem?

Felemelte a borítékot az addigi helyéről, én pedig megfeszültem, majd jobb ötlet híján egyszerűen kikaptam a kezéből.

– Fura vagy. – Ennyit tudott csupán mondani.

A szobám biztonságában remegő kézzel nyitottam ki a lezárt borítékot, amelyben egyáltalán nem az szerepelt, amire korábban számítottam.

Mélyvörös írás fénylett a hófehér papírlapon: „NEM JÓ ÖTLET LEPACKÁZNI A ROSSZAL!”

A kifejezés, hogy „halálra rémültem”, majdnem valósággá vált. S én kis naiv még abban bíztam, hogy tán Adam írt köszönő levelet…

Azonnal és ott helyben sikítani és sírni szerettem volna. Ez nem lehet több egy szörnyű álomnál.

Azonnal tárcsáztam is Adamet, és imádkoztam, hogy a száma még mindig a régi legyen.

Aztán minden egyes üres csörgéssel nőni kezdett bennem a harag. Tegnap még volt telefon a zsebében, azóta csak nem hagyta el… és ha köze van mindehhez…

– Haló? – szólt bele félszegen. Én azonban kirobbantam.

– Ez a te undorító játékod? Te írtad?! – kiabáltam.

– Mi a fészkes fenéről beszélsz, Bellie? – őszintének tűnt a hangja, ami még jobban összetörte a szívem.

– Kaptam egy levelet – immár suttogtam, ő pedig hallgatott a folytatásra várva. – Nem hálából – tettem hozzá cinikusan. – Fenyegető levelet. Valaki figyelt. Tudják, hogy itt jártál. – Mert csakis erről lehetett szó.

Síri csend a vonal túlsó végén.

– Adam! – úgy mondtam ki a nevét, mintha segélykiáltás lenne. Talán az is volt. De nem ért semmit.

– Nyugodj meg! Megoldjuk valahogy! Vagyis megoldom. Én. Egyedül. – Én azonban ismertem annyira, hogy tudjam a hangja alapján, épp hazudik.

– Most mégis mi lesz? Eljönnek értünk? Maia nem is tehet semmiről! – Amint kimondtam a csúf igazságot, akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy elakadt a lélegzetem.

– Ne gondold túl a dolgot! Valaki csak rád akart ijeszteni, és sajnálatos módon sikerült is neki.

– Adam, ez komoly! Tudnom kell, ha veszélyben vagyok!

– Jobb lenne, ha azt mondanám, hogy nem vagytok biztonságban?

– Nem, de attól még tudnom KELL, hogy kitől kell félnem, vagy ki ellen védekeznem, vagy talán rosszabb… ki tudja! Ez így nem fair.

– Az élet nem fair.

– Adam!

– Nyugi!

– Megöllek. Vagy ha netán engem ölnek meg előbb, biztos lehetsz benne, hogy kísérteni foglak, és megkeserítem az életed! Mostantól ne legyél nyugodt!

Ezzel rácsaptam a telefont. Fogalmam sincs, miért.

Oké, az ő hibája, de egyben ő az egyetlen, aki segíthet…

Talán fél perc sem telt el, és kaptam egy SMS–t: „10 perc és ott vagyok. Találkozzunk az elsőn, a lépcsőfordulóban.”

Minden még épen megmaradt idegszálam az ellenkezőjét követelte, s folyamatosan azt kiabálták a fejemben, hogy most nem hagyhatom el a házat.

Így aztán a 10 perc elteltével reszkető végtagokkal tettem meg azt a rövid utat. Az, hogy mindehhez honnan gyűjtöttem magamban kellő energiát és bátorságot, számomra is titok maradt. Egy magyarázatom volt csupán, méghozzá az, hogy nem vagyok normális.

Aztán ott állt ő. A falnak támaszkodott, sötét nadrágot, és fekete bőrdzsekit viselt. Arca borostás volt, megviselt kissé, mégis végtelenül higgadtnak látszott. Amikor észrevett, lassú léptekkel sétált hozzám, és szorosan magához ölelt.

Szinte hallottam, ahogyan abban a pillanatban eltörik bennem valami, s megjelent az első könnycsepp a szememben. Mindeközben Adam csak némán szorított, és a hajamat simogatta. Egy idő után próbált vigasztalni és nyugtatgatni felváltva, de nem ment vele semmire. Amikor ő is rájött erre, tudom, folyamatosan beszélt hozzám, mégsem ért el az üzenete az agyamig. Teljesen máshol jártam. Azt hiszem, éppen egy luxus jachtot béreltem „Félelmeim szigetére”, amikor Adam befejezte az üres csacsogást (saját magával), és megkérdezte, hogy ez oké–e így nekem.

Végre a szemébe néztem. Ám nem tetszett, amit ott láttam; aggódott. Ajkaim megformálták azt az igencsak apró szót, hogy „Mi?”, de közben egy árva hang sem jött ki a számon.

– Itt töltöm az éjszakát az autómban a házatok előtt, csak hogy megnyugodj végre. Rendben?

– Oké.

Pedig nem volt az. Ma éjszaka talán itt lesz, hogy megvédjen, de mi lesz azután? Nem maradhat örökre mellettem, hogy fogja a kezem. Elköszönés nélkül megfordultam és felrohantam. A lakásba érve háromszor ellenőriztem, hogy tényleg bezártam–e az ajtót, majd megnéztem az összes ablakot is, és a mini erkélyt. Éppen elcsíptem, ahogy Adam beül a régi terepjárójába, s ahogy becsapta az ajtót, a világítás szinte azonnal kialudt az autóban.

„Látlak, és azt ajánlom, pihend ki magad.”