Early Moon: Időcsomó

Early Moon: Időcsomó

1. A testügynök

Annak a lánynak az arca csupán egy valószerűtlen pillanatig bukkant elő a tömeg áradatából, mégis úgy hatott rám, mint egy áramütés. Kivert a víz, a szívem meglódult, a következő másodpercben meg arra gondoltam, nem vagyok észnél. Képtelenség! Nora nem lehet ilyen fiatal! A látványa keserűséggel töltött el, átkozottul különös érzés tört rám, még Exapolisz egetverő házait is imbolyogni láttam, és amikor végre erőt tudtam venni magamon, kábultan, szinte támolyogva indultam tovább. Nora – vagy akit annak hittem – azonban eltűnt, elnyelte a gigászi város tarka, de lélektelen emberkígyójának forgataga. A nevét kiáltottam, tolakodtam előre, ám jellegzetes mandulavágású szeme nem bukkant fel sehol. Talán képzelődöm? – léptem bizonytalanul hátra a déli napsütésben. Nemrég ébredtem, másnapos agyam rémesen nehezen forgott, de a városban minden szokványosnak tűnt. Égitaxik húztak a magasban; egy lila hajú nő rám vigyorgott, akinek a tincsei olyannak látszottak, akár az összegabalyodott giliszták; mellettem feketére sminkelt szemhéjú lány szitkozódott, ahogy arrébb taszítottam. Egy pillanatra a szemébe néztem, de tekintete alig világlott ki a sötét festék mögül. Elég sokan sminkeltek magukra koponyát idéző szemgödröket, ez divat lett – talán a város így nevet a halál szemébe. Megteheti, hiszen lakói egy része csaknem halhatatlan.

A karomat váratlanul elkapta valaki.

– Tenna! Fogadjunk, nem ismersz meg!

Kacéran mosolygó, fekete hajú nő nézett rám szánalmas kutyatekintettel, annyira közelről, hogy megszámolhattam a szempilláit. A nevét akkor sem tudtam volna megmondani, ha az életem múlik rajta, Exapoliszban sohasem lehetsz biztos abban, ki kinek a testében járkál.

– Megismerlek a parfümödről – hazudtam, mire elszürkült az arca.

– Ne marháskodj! Mondd meg, ha tényleg tudod, ki vagyok! – kérlelt, aztán türelmetlen lett a hangja: – Nézd, nemcsak az arcom új! – Csípőre tette a kezét, csábosan illegette magát ezüstösen fénylő ruhájában, hosszú combja kivillant.

Egyáltalán nem volt időm erre, a Norának vélt lány után akartam menni, ráadásul nem hanyagolhattam el a munkámat sem. Muszáj szereznem mihamarabb egy testet a Másolóknak – férfit vagy nőt, egyre megy.


– Fényévekkel jobban nézel ki, mint a múltkor! – mondtam unott arccal a fekete hajú nőnek, és köszönés nélkül tovább indultam a téren. Ötletem se volt, hol futottunk össze korábban, de a pillantása vad lángot rejtett. Láttam, bujkál benne valami vadállati, olyan ösztönös határozottság, ami azt sugallta: mindent meg akarok kapni.

Igaza volt. Mióta a sejtformálás megvalósult, már nem kell félni az öregedéstől, és aki egy testügynökkel – például velem – üzletelt, annak a haláltól sem kellett tartania. Mégis keserűség öntött el, ahogy kapkodó tekintettel Nora nyomát kutattam. A felhőkarmolók acélszörnyei nyomasztó tömbként telepedtek rám, ablakaik csillogása sápadt ködbe burkolta a levegőt, és a mellettem siető emberek derűs arca mögött megláttam a város mocskát, a bűn végeláthatatlan fertőjét, amit jól kiismertem az utóbbi évtizedek alatt. De az a lány eszembe juttatott egy másik világot, amelyet ki akartam irtani az agyamból, egy világot a régi időkből, ami kegyetlenül fájt az emlékeim közül.

Hűs szellő rágott a bőrömbe, morcos felhők kergették a Napot. Próbáltam elhessegetni a múlt árnyait, de ahogy felpillantottam, a szívem kihagyott egy pillanatra. Nora! Egy szabadtéri mozgójárda hipervékony hártyáján tűnt fel újra. Mérgesen arrébb taszítottam egy utamba lebegő csomaghordó drónt, mire a visszajelzői méltatlankodva villogni kezdtek. Vadul nyomakodtam át a tömegen, a könyökömmel toltam arrébb néhány elképedt arcot, letapostam több lábat, de nem érdekeltek a felháborodott kiáltások. A Prédikátor elitjéhez tartoztam, nem kellett félnem holmi rendfenntartóktól, ráadásul a bűnözés visszaszorítása sokkal nehezebbé vált, mióta az emberi test szabadon alakítható. A fénykép, az ujjlenyomat érvényét vesztette, és már régen nem a város vezetői irányították Exapoliszt, hanem a pénz. A zsarnok Prédikátor pénze. Ő vette meg a városatyákat és a rendfenntartók főnökeit, tulajdonképpen a törvényeket is ő írta. Eszeveszett világot éltünk, az emberek legálisan váltogatták a testüket, a nők gyakran az arcukkal együtt.

A Norának kinéző lány azonban eltűnt, mire a mozgójárdán felértem a fedett bevásárló szintre. Csalódottan forgolódtam az egymást érő reklámhologramok között, próbáltam kitalálni, melyik üzletbe mehetett be.

Hatalmas kivetítő ernyők ontották mozgóképeiket. Az egyiken esetlen víziló repült, keskeny lécen ülve, alatta felirat hirdette:

A mi lebegődeszkánk könnyedén elbírja ezt is!

Kevéssel arrébb illatos cipőt és fejfájás elleni csokit reklámoztak, az a lány azonban sehol sem tűnt fel újra. Közönyösen nézegettem egy testformáló szalon óriásira nagyított ajánlatát, amelyben a legújabb divatot – a vékony arcot, a kis füleket hirdették. Alatta, a kirakat virtuális próbababáin szemérmetlenül jelentek meg a legújabb idomok. Káprázott a szemem a sok mell, fenék, szálkás izom láttán, amikor csalódottságomat lassan megkönnyebbülés váltotta fel.

Nora nem lehetett az a lány. Ő távol van Exapolisz fényűző pompába öltöztetett romlottságától, és egyébként is teljességgel lehetetlen, hogy fiatal maradt volna, hiszen mereven elutasította a sejtformálást. Akit láttam a tömegben, az húsz évesnél nem idősebb, Nora pedig egy nappal sem lehet fiatalabb negyvennél. Egyáltalán, miért is kerülne ide? Teljesen kizárt, hogy betegye a lábát ebbe az istenverte városba. Különben meg mi ütött belém, amiért ilyen zaklatott lettem egy lány miatt? Régen estem már bele valami érzelgős marhaságba.

Újra megdermedtem. Pont Nora mondta annakidején, hogy hiába lesz a testem halhatatlan, ha Exapolisz beszippant, a lelkem fog meghalni.

Erőszakkal próbáltam kiűzni Nora mandulaszemét a képzeletemből, és egy fogatlan, csoszogó vénemberre figyeltem fel a járókelők között. Rettentően kirítt a tömegből, hiszen itt mindenki szépnek és fiatalnak nézett ki, senki arcát nem csúfították kelések, pattanások, bármerre néztem, egészséges, makulátlan emberek bámultak vissza rám. Nem éreztem sajnálatot a fogatlan vénember iránt, inkább bosszantott a jelenléte. Hogy engedhették a rendfenntartók a belvárosba, miért itt rontja a levegőt? Ő vesztes. Megvénült, nincs pénze másik testre, pedig biztosan szeretne, ha itt sunnyog. Lecsúszott alak, egyszerűen nem életképes ebben a társadalomban.

Jobbnak láttam, ha abbahagyom a lány keresését. Undorodva fordítottam hátat a nyomorult vénembernek, és lesiettem a mozgójárdán, ki a térre.

Különös érzésem támadt, mintha menekülnék valami elől, mintha Nora szelleme üldözne. Már annak örültem, hogy eltűnt. Mit is mondhatnék neki? Dühös lettem magamra, amiért így felzaklatott az emléke, inkább a munkámmal kellene foglalkozom, a Prédikátor iszonyúan kellemetlen tudott lenni, ha az emberei nem dolgoztak rendesen. Városi legendák keringtek arról, milyen mocskos büntetéseket eszelt ki, ha nem nyerte el a tetszését valami, és én magam is láttam egy számla-chipjétől megfosztott férfit, akinek nem volt lába. Nyomorékká formálták a testét, esélye sem maradt rá, hogy pénz nélkül visszanyerje egészséges alakját; a kezével tolta magát előre egy repedt lebegődeszkán, úgy vegetált egy ideig a belvárosban, eleven példaként arra, hogy jár az, aki kiesik a Prédikátor kegyeiből. De hamar elpatkolt. A csatornában találták meg, két külön darabban – lézervágóval metszették el a testét.

Önkéntelenül is megérintettem a tarkómat. Ugyan a beültetett számla-chipemet így nem lehetett kitapogatni, mégis megnyugodva gondoltam arra, hogy az én egyenlegem igen magas, és a testem is egy darabban van. A Prédikátor hűséges emberei egyvalamiben nem szenvedtek hiányt: pénzben. Akár minden héten vehettem magamnak új testet.

Hirtelen tudatosult bennem, miért lettem dühös. Nora emléke eszembe juttatta, honnan jöttem. Lunnobar: a koszfészek, amit kisvárosnak tituláltak, ahol az emberek nem érték meg a nyugdíjat, mert munka közben estek össze holtan. Felrémlett előttem az egyforma bérházak olcsó műanyag fala, a sarki kocsmákból támolygó emberek a betegesen fáradt szemükkel; az apám, aki reggelente úgy jött haza az éjszakai műszakból, hogy már nem láthatta anyámat munkába menni; és a lakásunk egyetlen szobája, ahonnan csak a mocskos utcára menekülhettem a hétvégi családi veszekedések elől.

Mégis sikerült felemelkednem a nyomorból, talán mert gyerekkorom óta él bennem valami elképesztő elszántság: ha meg akarok szerezni valamit, mindig többet teszek érte, mint mások. Így értem el, amit akartam. A kisvárosi gyárak sárga füstje emlék maradt, de ugyanígy a szüleim arca is – eltemettem őket tizennyolc éves korom előtt. Na meg Nora. Az ő emléke is megfakult. Jóllehet fiatal koromban kizárólag vele éreztem, hogy igazán élek, mégsem jött velem a százmilliós Exapoliszba. Azt mondta, nem vonzza a csillogás, pedig egy utcában laktunk, méghozzá ugyanolyan szánalmas körülmények között.

Kisgyermekként a félig lebontott házak között bujkáltunk, és már akkor borzasztó szemléletbeli különbség feszült közöttünk. Ma is előttem van annak a kócos kislánynak a pillantása, aki benézett a romház szakadt műanyag falai között, és megkérdezte:

– Legelteted azokat az aranyos csigákat?

– Gyagyás vagy? Versenyeztetem őket – feleltem büszkén. A gazzal benőtt házmaradvány árnyékában feküdtem, és egy fémhuzallal szurkáltam a leglustábban mászó csigát egy porba firkált pályán.

Ha Nora most látná, milyen körülmények között élek, nagyra nyitná mandulaszemét a csodálkozástól. Most nekem kell a legkevésbé tartanom a Prédikátor haragjától, akármilyen kiszámíthatatlan, velem jól bánt minden körülmények között – bár gőzöm sem volt, miért. Azt hiszem, rohadtul nem érdemeltem meg.

Mindig többet ittam a kelleténél. A szervezetem most is jelzett, le kellene csúsztatnom némi alkoholt, ezért a közelben álló, fényes üvegfelületű étterempavilonok felé vettem az irányt, és a város csillogásának látványa visszarántott nyomorúságos emlékeimből. Hirtelen egy háromdimenziós reklámkivetítő szivárványos buborékokat varázsolt a tömeg fölé, az emberek megtorpantak. Szájtátva nézték, ahogy megjelenik felettük a Másolók jellegzetes robotarca. Furcsán elcsendesedett mindenki, lélegzetvisszafojtva vártak a csodára, és a csoda felvillant. A legújabb reklám képei peregtek: egy-egy pillanatra megelevenedett Elvis, Lincoln, Lollobrigida, Angelina Jolie, Belmondo, Einstein, Hitler, Marylin Monroe, majd megszólalt a Prédikátor recsegő hangja:

– Lépj a legmagasabb szintre! Már elérhető több ezer híres ember teste is. Végre olyan lehetsz, mint ők, ne tétovázz! – sulykolta szuggesztíven, aztán suttogóra váltott a hangja: – A testformáló szalonokban ne keress hírességeket, álmaid testéhez csak korlátozott számban és csak az ügynökeinknél juthatsz hozzá. Figyelj az öröklét jelére, ha megmutatják neked a kulcsra emlékeztető keresztet, nyertél, de vigyázz, ne áruld el magad, szó nélkül kövesd az ügynökeinket, különben lemaradsz a csodáról!

Ezzel egy időben az egyiptomi ankh kereszt óriásira nagyított képe jelent meg a tér fölött, majd a reklám váratlanul véget ért. Az emberek értetlenül nézegettek egymásra, én meg magamban nevettem. A Prédikátor mindig rafináltan üzletelt. Nem teszi közszemlére a legdrágább termékeit, addig kecsegtet vele, amíg mindenkivel egyenként elhiteti: ő a kiválasztott, és az emberek szinte ölni fogják egymást, hogy vásárolhassanak.

Nála telhetetlenebb figurát nem ismertem. A Föld leggazdagabb embereként állandóan azt hajtogatta, hogy az a nyüves aszteroida húzta keresztbe a számításait. Ha az nem csapódik be 2010. december 20-án a Perzsa-öbölbe, több kontinensen is üzletelhetne. Így azonban meg kellett elégednie az amerikai túlélőkkel, a Csendes-óceán szigetei nem számítottak piacnak, az ott megmaradt emberek legfeljebb kókuszdióval tudtak volna fizetni. Azt persze elfelejtette, hogy az aszteroida elsöpörte az európai, ázsiai, afrikai, ausztráliai konkurenciát is, anélkül nem lehetne egyeduralkodó a sejtformáló piacon.

Megvetően figyeltem az irigységtől sárga arcokat a tömegben, le se tagadhatták, mennyire vágynak valamelyik híresség kinézetére. Nekem azonban nem volt kedvem a munkához. Nem kívántam embereket győzködni, és közben hamisan mosolyogni, valahogy megint Nora arca tolakodott lelki szemeim elé. Úgy döntöttem, iszok valamit, hátha az alkohol elűzi a múltat, és megszűnik a másnaposságom is.

Az elegáns Barradillo étterem üvegpavilonja nem állt messze, akadály nélkül odasétálhattam – Exapolisz összes utcáját és terét a gyalogosforgalom számára tartják fenn -, útközben csupán egy többszintes parkolót kellett megkerülnöm, amit a suhanóknak építettek. Ezek a karcsú légi járművek gyorsak, de én nem tartottam ilyet, megtehettem, hogy égitaxival közlekedtem, ha sietni kellett. Közömbösen figyeltem, ahogy a tér monumentális magasházainak árnyékában egymás után szállnak fel és le a suhanók.

A Barradillo kreolbőrű főnöke rögtön meglátott, miután beléptem az étterembe, és gyorsan intett egy vézna pincérnek, hogy ugorjon a törzsasztalomhoz.

– Mi az Ferd? – kiáltottam a kreolnak harsányan. – Pokoli rosszul állhatsz, ha ilyen nyamvadt suttyókat alkalmazol? Miért nem vásárolsz inkább elit pincérrobotokat?

Ferd bosszúsan dörgölte a bajszát, és csak akkor felelt, amikor közelebb érve kezet fogtunk.

– Nem vagyok bolond! Te is tudod, mennyire túl van népesedve Exapolisz környéke, a drónok egy vagyonba kerülnek, az alkatrészeiket csillagászati összegekért vesztegetik, ezek fickók meg bagóért eljönnek dolgozni, és ha felajánlok nekik prémiumként egy kis extra testformálást, még a legalacsonyabb bért is lealkudhatom. Képzeld, kötöttem egy gyümölcsöző üzletet a Prédikátorral, negyedáron rendelhetek tőle az alkalmazottaimnak a szolgáltatásaiból – tette hozzá halkan.

– És ezt mind emberbaráti szeretetből műveled, igaz?

Ferd elvigyorodott.

– Természetesen! Segíteni akarok ezeknek a nyomorult patkányoknak, hogy emberibb kinézetük legyen!

Ez a beetetés – gondoltam. Ha rászoknak a testformálásra, a Prédikátor markába kerülnek, ahonnan nincs menekvés. Nem az a lényeg, hogy drágán vásároljanak először, hanem, hogy az életük részévé váljon a testformálás. Olyan ez, mint a kábítószer, és közben a Prédikátor zsebe még nagyobbra hízik, de Ferd is jól jár, munkabérre alig költ.

– Tenna! Ne tökölj már, gyere ide! – hallatszott egy sötét sarok felől, amit a Prédikátor embereinek tartottak fenn.

Namur ült ott, egyik testügynök társam.

Megkönnyebbülten intettem neki. Egy perccel azelőtt pont abban reménykedtem, hogy itt találom egyik simlis ivócimborámat. Namur rögtön azt ajánlotta, hogy szívjunk fel némi szíverősítőt, amit nem utasítottam vissza. Hátradőlve fürkésztem az odaérkező pincér nagy orrát, csenevész termetét, ahogy lerakta az italokat. Micsoda nyamvadék kinézet! Hozzánk képest elcseszett gnómnak tűnt.

Legurítottam a tequilás mixet, amit a Barradillóban Villám Fejbecsapás néven árultak. Namur önelégülten vigyorgott méregdrága felöltőjében, tökéletes arcával.

– Képzeld, ma már eladtam egy Marilyn Monroe kópiát! A pasas simán megadta érte a szokásos ár ötszörösét – mondta jellegzetes, dörmögő hangján.

– Az aszteroida csapjon beléd, te mázlista! – irigykedtem, és csak egy pillanattal később fogtam fel, mit is mondott. – Pasas!? És magának vette?

Namur mosolyogva bólogatott, én a fejemet fogtam.

– Ebben a hónapban nem kezdek ki egyetlen Marilyn-nek kinéző nővel sem, az biztos…

– Pedig lesz belőle elég! – csapott a vállamra a társam, aztán halkabban folytatta: – A korlátozott példányszám csak mese, a Prédikátor azt mondta, ne szégyenlősködjünk, akármennyit eladhatunk egy termékből, akkora ez a város, hogy kicsi az esély két ugyanolyan kópia összetalálkozására. De a látszatot fenntartjuk, úgy kell kommunikálni az eladásokat, mintha ragaszkodnánk a leszorított példányszámokhoz. Különben meg mit finnyáskodsz? Lehetséges, hogy a vevőm nő volt, csak férfi kinézetbe bújt, és a Marilyn kópiával akart visszatérni eredeti neméhez.

A francba! Húsz év után is nehezen tudtam megszokni ezt. Az Exapolisziak többsége leginkább a külsőségekkel foglalkozott, általában hidegen hagyta őket, hogy a partnerük milyen neműnek született, egyedül ebben viselkedtek szemérmesen, majdhogynem tabunak számított a kérdés feltevése is. Én sem feszegettem mélyen az igazságot, de mindig igyekeztem viselkedésükben, mozdulataikban igazán nőies partnereket felcsípni. Biztosat azonban így sem tudhattam, kizárólag az emberek azonosítókódjáról derülhetett ki a születési neműk, azt meg csak a rendfenntartók olvashatták le.

Aznap elég rossz passzban voltam, Namur okfejtésére mégis kedvem támadt egy kis üzlethez. Alighanem a versenyszellem győzte le fásultságomat, nem akartam lemaradni ügynöktársam mellett, amikor a reklám ennyire beindította az üzletet. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy rendkívül sok üzletem ütött ki balul, és állandóan lemaradtam az összes ügynöktársamtól.

Lehajtottunk még egy italt, majd piszkálni kezdtem Namurt.

– Tehát csak egy unalmas férfitestet tudtál szerezni Marilyn Monroe-ért!

– Húzz az űrbe, vagy agyonütlek! – hördült fel a társam. – Te talán vettél valakit a mai napon?

– Nem. De, várj csak! Most megfigyelheted, hogy üzletel egy profi – hőzöngtem.

Hirtelen otthagytam az elképedt Namurt.

Lassan ballagtam a székek között, már előbb kifigyeltem egy magányos nőt, aki az asztalba integrált tableten böngészett. Biztosra vettem, hogy még nem adta el a testét. Ügynöki tevékenységem alatt kialakult egy hatodik érzékem az ilyenek felfedezésére, láttam, milyen természetesen viseli hamvas fiatalságát, semmiképp sem lehetett idős. Sejtettem, hogy az anyagi háttér nem lesz gond, a Barradillóba kizárólag gazdagok jártak, de a nőt pokoli csinosnak találtam, úgy nézett ki, mint egy királynőbe oltott dögös prosti. Nehezen tudok majd eladni neki bármit is – gondoltam, de vonzott a kihívás, azonkívül le akartam lombozni Namur önbizalmát.

– Hölgyem, egy táncra? – álltam pimaszul a kiválasztott nő elé. Furcsán nézett rám – a puccos étterem nem számított kifejezetten táncos helynek -, de egy pillanattal később megenyhült, nem tudott ellenállni lefegyverző mosolyomnak. Hozzáteszem, a legutolsó sejtformálásomnál a húsz legvonzóbb férfi közül választottam arcizmokat, és az ilyen listákat legalább negyvenmillió szavazat alapján állítják össze.

Mielőtt a nő megszólalhatott volna, gyorsan leültem mellé, és közelről – hogy kizárólag ő lássa – kihajtottam a felöltőm gallérját. Ott lapult az egyiptomi ankh kereszt, az öröklét szimbólumának motívuma. Áldozatom nyelni is elfelejtett, furcsán elsápadt, a keze megremegett a tableten, amikor meglátta. Az arca még szebbnek tűnt közelről, hatalmas hajkoronájával valóban királynőinek tetszett, és merészen kivágott dekoltázsa ellenére visszafogott eleganciát tükrözött. Igaz, gyöngyházfényű ruhája olyan élesen rajzolta ki a csípőjét, mintha nem is lett volna rajta semmi, öltözete hosszú szoknyában ért véget. Ez volt a legújabb divat: a szoknya, aminek az alja gyorsan lecsatolható, így mini lesz belőle, a lecsatolt rész pedig praktikus napernyővé ugrik szét.

– Jöjjön arrébb, itt nagy a tömeg – súgtam a nőnek, most már udvariasabban, és a Namur melletti üres asztalhoz vezettem.

Ügynöktársam elsápadt az irigységtől, de azt is láttam rajta, mennyire drukkol, hogy felsüljek.

– A nevem Tenna – fordultam a „királynőhöz”. – Azt hiszem, meg tudnám valósítani egy álmát.

– Mire gondol? – nézett rám hatalmas szempillái alól kihívóan, és már nem is tűnt annyira megilletődöttnek, mint az első pillanatban.

– Beugorhatna velem egy elektromasszázs kádba meztelenül – mondtam ki az első ötletet, ami eszembe jutott.

Mindig így kezdődik. Ha iszok, meggondolatlanná és tolakodóvá válok.

Namur röhögött a szomszéd asztalnál, biztosra vette, hogy képen törölnek, mégsem ez történt. A nő kacagott merészségemen.

– Maga teljesen bolond!

– Elismerem. Mégis én vagyok az, aki megadhatja önnek az igazi halhatatlanságot.

Erre vállat vont.

– Van elég pénzem, és a testformáló szalonokban mindent megtalálok, amire esetleg szükségem lehet – jelentette ki lebiggyesztett ajakkal.

Váratlanul a frizurája új formába rendeződött – valószínűleg a ruhájába integrált elektrosztatikus mezőgenerátornak köszönhetően -, én azonban meglepődés nélkül néztem vissza rá.

– Külsőleg átalakíthatják az idomait, de mi történik, ha beteg lesz? Hallott már hirtelen felfúvódásokról? Mikor a belső szervek valamelyike megdagad, aztán meg placcs… szétrobban, mint egy elejtett lágytojás?

– Egyáltalán nem hallottam ilyen zagyvaságról – felelt a nő fagyos mosollyal. – Úgy látom, magának igen élénk, beteges fantáziája van.

Fél szemmel láttam, ahogy Namur a markába nevet. A baromságaim nem jöttek be, ki kellett játszanom a legnagyobb ütőkártyámat.

– Maga igazán tökéletes, és valóban nagyon fiatal, nem kell még félnie a súlyos betegségektől, de kérdés, van-e olyan jómódú, hogy felvegye Exapolisz elitjének életstílusát. A leggazdagabbak naponta vesznek egy testet, akár születésnap, buli vagy csak egy forró éjszaka kedvéért.

Végre láttam az érdeklődést az arcán. Namur csalódottan felállt, intett, hogy mennie kell.

– Mennyibe kerül egy híres ember kópiája? – bökte ki titkos vágyát a nő.

Mondtam egy árat, mire felakadt a szeme. Ha mégsem olyan gazdag, mint amilyennek kinéz, akkor nyert ügyem van!

– Eladta már a testét a Másolóknak? – kérdeztem rá.

– Nem volt rá szükségem – felelt büszkén felszegett állal.

– Akkor bármilyen gazdag, nem tudja megvenni egyetlen híres ember testét sem. Előbb el kell adnia a sajátját, csak úgy tudjuk átformálni.

– Na és?

– Volt már egyáltalán testformálása? – néztem pimaszul a szemébe, amitől kissé zavarba jött.

– Igen, de csak részleges – tette hozzá, és halványan elpirult.

– Ó, már értem, ezért nincs tisztában a lehetőségeivel. Eddig csupán a peremén mozgott ennek a határtalanul csodálatos világnak; vékonyabb boka, formásabb mell, kerek csípő, érzéki száj. Ilyesmik? – puhatolóztam bizalmasan.

A nő kényelmetlenül fészkelődött a székén.

– Nincs túl sok időm, bökje már ki az ajánlatát, vagy elmegyek – mondta váratlanul.

Bekapta a horgot – tudatosult bennem. Elégedetten hátradőltem.

– Ha eladja a testét, akkor mi fizetünk. Az eredeti testével ezt mindenki megteheti egyszer. Önnek nem kerül semmibe, és cserébe megkaphat bárkit, sőt az első híresség teste bónusz.

– Csakhogy ezután bármikor szembe jöhet velem saját magam, az én testem is áruvá válik!

A női hiúság – dühöngtem magamban. Ezen mindig nehéz áttörni, pláne azoknál a fiataloknál, akik a városon kívülről telepednek be.

– Látom, nagyon ragaszkodik ehhez a testéhez… és nem is csodálkozom ezen. Maga különleges nő – csettintettem elismerően, a dekoltázsára pillantva. – Igaz, ha eladja a testét, másokat is ilyenre formálhatunk, de bármikor visszakaphatja az eredeti kinézetét, mások meg hamar megunhatják az önét, tehát csak nyerhet az ügyön. Ha a Másolók elkészítik az őstestét, az ön számára megáll az idő. Ez a halhatatlanság! Fogja fel úgy, mint egy életbiztosítást. Nemcsak betegségek érhetik, hanem balesetek, erőszakos cselekmények is.

A nő türelmetlenül intett.

– Ezzel tisztában vagyok, de az orvostudomány is meg tud oldani sok problémát manapság…

– Viszont az eredeti, fiatal alakja elveszhet végleg – csaptam le. – Ha balesetben elveszti valamelyik végtagját, vagy egy mocskos testrészgyűjtő karmaiba kerül… Exapoliszban sok bizarr és beteges figura akad, akik olyan gyönyörűségekre vadásznak, mint maga.

A nő kényesen elhúzta a száját, a szemében ijedt fény villant. Tovább ütöttem a vasat.

– Csak akkor lehet biztonságban, ha biolenyomatok formájában a Másolóknál van az ősteste. Ez alapján újra felépíthető ez a csodálatosan igéző kinézet, amit most az öné.

A nő elmosolyodott.

Hiúság kipipálva – könnyebbültem meg. Most kell egy lehengerlő ajánlat, nem szalaszthatom el ezt a kifogástalan testet.

– Mivel még újdonság a híres emberek kinézetének elérhetősége – mondtam -, az első vevők számára ingyen biztosítunk két kópiát is, ami egy hónapig felhasználható.

– Értem, de tegyük fel, ha egy testformálás után vissza akarom kapni a mostani kinézetemet, akkor fizetnem kell?

– Nos… igen. Megértheti, költséges folyamat a sejtosztódás felgyorsítása, de eredeti testnél mindig van akciónk. Ilyenkor nem jelentős összeg.

Jöhet a végső meggyőzés: a képek! Ujjaim gyorsan mozogtak az asztalba épített tablet érintőfelületén.

– Hogy dönteni tudjon, nézze meg ajánlatainkat – keresgéltem a legújabb modelljeink között, de a nő leállított.

– Előbb árulja el, hogy képesek halottak alakját megformálni? Tudtommal csakis élő emberek testrészeit használhatják a Másolók – váltott csevegő hangnemre, de a tekintetében hervasztó bizalmatlanság fénylett.

Fifikás ez a nő! – gondoltam ingerülten, mégsem árulhattam el neki, hány hónapig keresték a múltban élt híres emberekre emlékeztető alakokat, milyen hosszú ideig tartottak a beavatkozások, a különböző testrészek egybegyúrásáról nem is beszélve. Tudtam róla, micsoda piszmogós meló volt, mivel az elején egyik donor sem hasonlított teljes egészében egy híres emberre sem.

Újra felvillantottam drágán vett mosolyomat.

– Szakmai titkokat nem fecseghetek ki. Elégedjen meg annyival, hogy tökéletes hasonmásokat alkottunk, a minőséggel semmiféle probléma nem lesz, erre garanciát vállalunk.

– És a hang? Ha olyan mély, búgó hangon szeretnék énekelni, mint Marlene Dietrich, a testével együtt azt is megkapom?

– Énekelni nem taníthatjuk meg, ha azelőtt nem tudott, de a válaszom igen, a testformálás kiterjedhet a hangszálakra is.

– Kiterjedhet? Nem válaszolt egyenesen – vonta fel gyönyörűen ívelt szemöldökét a nő. – Pontosan ugyanolyan lesz a hangszínem?

Mennyit kukacoskodik! Mit képzel, istenek dolgoznak nálunk? – forgattam a szememet türelmetlenül.

– Ugyanolyan lesz – hagytam rá, noha tudtam, hogy sok modellnél nem foglalkoztak ezzel. Ki a fene tudná ellenőrizni, milyen hangja volt Napóleonnak? Akiről hangfelvétel is létezik, annál azért próbáltak a Másolók hasonló hangszálakat is összerakni. Na de ugyanolyat? Az erős túlzás lenne.

Az étteremben furcsa zúgolódás támadt. Majdnem kiesett a szemem, amikor megpillantottam azt, akinek az irigykedő felkiáltások szóltak.

Brigitte Bardot – illetve a kópiája – lépkedett az asztalok között. Egy modell a kínálatunkból! Jobbkor nem is jöhetett volna – dörzsöltem a markomat, az üzlet szinte biztosnak látszott.

– Nézze meg! Mi ilyen precízen keltjük életre a múltat – mutattam derűsen a közeledő nőre, de a vigyorom hamar lehervadt.

Először a felforrósodó levegőt észleltem. Aztán alig látható sugár vágott Brigitte Bardot felé, akinek furcsán megrándult az arca, vonásai eltorzultak a fájdalomtól. A szeme alatt fekete folt kezdett növekedni, a halántékához kapta a kezét, de az ujjai is elszenesedtek, szőkés haja pillanatok alatt pernyévé hullt szét. Visítozva megfordult, hogy a kijárat felé rohanjon. Közben a hátán is fekete folt terjedt szét, és a vézna pincér, aki kihozta az italomat, kilépett a pult mögül. Már láttam, ő tartja kezében a roncsolásért felelős bőrhevítő fegyvert, amit csak akkor eresztett le, amikor Brigitte Bardot üvöltve a földre rogyott.

– Így büntetik a Szabadlelkűek a múlt gyalázóit! – ordította a pincér, és fegyverét lóbálva kiszaladt az utcára.

Rohadt helyzet volt. Nem kenyerem a hősködés, sok esetben elég beszari tudok lenni. Pedig nekem is volt fegyverem – jófajta kinetikus, mint minden testügynöknek -, mégis bénán ültem, és az agyam egyetlen gondolattól lezsibbadt kocsonyává vált.

Gyanítottam, hogy az üzlet ismét kútba esett.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (115 votes cast)

Leave a Comment

17 hozzászólás

  1. Kedves szerző!
    Remek olvasmány volt, főképp a szóválasztásokat, a nyelvi kifejezőkészséget élveztem. Ritka számomra, hogy a stílus ennyire olvasmányos legyen. Érdekesnek tartom a címet, a koncepciót úgyszintén. Az elnevezéseket picit klisésnek találtam: Másolók, kópia – ezek elég klisé fogalmak szerintem a műfajon belül. Az egy mindenható főnök, akit ráadásul Prédikátornak is hívnak szintén klisé. Persze, ez még válhat az írásnak az előnyére is. 🙂
    Helyenként soknak tartottam a tipikus sci-fi metropolisz bemutatását. Ezt a világépítést kiforrott, becsületes munkának látom, a bemutatása is érzékletes a megfelelő részletekkel, hangulatos, csak abban nem vagyok biztos, hogy jó helyre került. A Szárnyas fejvadászban látott városi képek jelentek meg előttem, valamint sok más sci-fiben találkozott elem jött szembe, de jól van ez így szerintem, mert aki szereti a műfajt, annak fontos ez a “táj” 🙂 Olyan igazi. Leírásban ügyes, csak abban nem vagyok én biztos, hogy a cselekményt rendesen felkarolta így a regény elején. Éppen ott tartottunk a főhőssel, hogy láttuk Norát, vagy legalábbis a formáját. Megtudjuk, hogy ez felkavarja a hőst, aztán utána elveszünk az utca részleteiben. Nekem ez így nem hiteles, mert ha felkavar valami, akkor nem figyelem az utca részleteit és reklámjait úgy, mintha először látnám és egyéb dolgom nem is lenne. Tehát a világbemutatás megszakítja az elindított cselekményt. Lelassítja, aztán találgathatok, mennyire mélyen vagy felszínesen érintette a hőst az, hogy kit látott, nem reagál különösebben rá, és a cselekmény betéved egy kocsmába. 🙂 Kicsit olyan érzésem támadt, mintha Nora csak azt szolgálná, hogy a főhős a háttér történetét, a gyerekkorát is azonnal tudassa velem.
    Ott amikor Tennának mondja Ferd, hogy “Nem vagyok bolond! Te is tudod, mennyire túl van népesedve Exapolisz környéke,” szintén a világ bemutatásának a csapdájába esünk. Ha Tenna tudja, akkor miért kell elmondani neki? És miért ilyen direkt? “túl van népesedve” – az emberek aligha mondanának ilyeneket egy ilyen helyzetben. Ők ketten csak az olvasóért beszélgetnek, úgy érzem.
    Ami még furcsa volt számomra, hogy egy ilyen intenzív, könnyed testformáló társadalomban kell azért aggódni, hogy a balesetben elveszti valaki valamelyik végtagját? Ha testeket tesznek vesznek, formálnak, akkor akár újra is növeszthet egy végtagot, nem? Már most gondolkodnak azon, hogy legyenek újranövő végtagok.
    Az ilyen leírásokkal meg óvatosabb lennék: “az agyam egyetlen gondolattól lezsibbadt kocsonyává vált” Egy ilyen témájú történetben ezt szó szerint értheti az olvasó, maga előtt fogja látni. 🙂
    sok sikert! Hangulatos írás, csodálom a nyelvi szintet és szeretem a témáját, örülök neki. 🙂

  2. Kedves Early Moon!
    A téma érdekes, de sajnos olvasás közben ki-kizökkentett, hogy a narrátort ellentmondónak érzem. Maga is bevallja, hogy a Prédikátor elitjébe tartozik, _ugyanakkor_ elég élesen krizizálja a világot (megláttam a város mocskát, a bűn végeláthatatlan fertőjét, amit jól kiismertem az utóbbi évtizedek alatt), _ugyanakkor_ vesztesnek gondolja az öreget, amiért nem formáltatja magát, és eszébe sem jut, hogy esetleg ő is, mint Nora, elvből elutasítja a dolgot.

    Az idővel is gondom akadt. Az aszteroida 2010-ben pusztított. Hány év telt el azóta, hogy Amerika ilyen technikai szintet ért el, és ezalatt hogyhogy nem népesítették be újra az Óvilágot? (Ha erre később magyarázatot adsz, akkor tárgytalan 🙂

    Húsz év után is nehezn tudtam megszokni ezt, gondolja a narrátor, aki egyébként testügynök — a számomra ez sem hiteles. Egy testügynök húsz év alatt mindennel és mindenek anyjával is találkozik szerintem — főleg, ha hatodik érzéke is lett ezalatt.

    A stílus nekem kicsit sok volt, de könnyen olvastatta magát, a nagyváros bemutatása valóban szinte filmszerű. Kár, hogy a részlet végére elfeledkeztünk Noráról, érdekelne, ki ő és mi lett vele.
    Várom a folytatást, sok sikert!

  3. Mindenkinek köszönöm, hogy olvasta vagy olvasni fogja a részletet, azoknak meg különösen, akik időt és energiát szánnak a véleményezésre.
    zsuzsyb: Egy alternatív jövőbeli társadalom működésének bemutatása rengeteg újdonság leírásával jár, ezért maradtam néhol az egyszerűbb elnevezéseknél – pl. Másolók -, mivel ezt nem kell azonnal magyarázni.
    A “túl van népesedve” infotartalma csekély, Ferd nem erről beszél, hanem a drónok alkalmazását cáfolja, ami Tennának is újdonság lehet.
    Laura, te is hiányoltad Nora további szerepét, azonkívül kiemelted Tenna ellentmondó érzéseit. Remekül érzed a főszereplő meghasonlottságát, amivel ő maga is küzd, ez lesz a konfliktusok kiindulási alapja. Nora pedig katalizátor – az ő emléke kavarja fel az állóvizet, amiben Tenna él -, de nem csak ennyi a szerepe.
    A “húsz év után is nehezen tudtam megszokni ezt” szerintem nem furcsa gondolat, annak fényében, hogy Tenna nem született bele a testformáló társadalomba, hanem kívülről jött.
    Melinda Susuk, a kifogásolt mondat összefüggése valóban nem egyértelmű, de a választ magad is leírtad.
    Örülök, hogy így megmozgatta az agyatokat ez a részlet, minden kérdést azonban nem válaszolhatok meg anélkül, hogy fontos dolgokat árulnék el.
    Igazán aranyos – és nagyon fontos – Mária Fodor kérdése, de nem volt célom jövőbeli biológia tankönyvet írni, pláne az első fejezetben; a téma egyébként is sok olyan kérdést vet fel, ami megválaszolásához egy teljes regény kevés lenne.
    Köszönöm elgondolkodtató észrevételeiteket!

  4. Kedves Moon!

    A szöveg gördülékeny és olvasmányos, nem meglepő, hogy kikerült 🙂
    A felvetett alaphelyzet is érdekes, a végére kifejezetten tetszett és könnyen olvasnám tovább, bár a konkrét cselekményt nem igazán látom még merre megy és miről is fog valójában szólni a mű.
    Remélem elnézed a kukacoskodásomat (és tudod használni valamire), de már csak a műfaj miatt is teljes racionalitással olvastam és a következők voltak zavaróak:
    – néhány szókép hatása átgondolatlan (pl emberkígyó forgatag – sima tömegre, irigységtől sárga arcokat a tömegben) ezeket szó szerint vizualizálva vicces, bár értem mit akarsz velük mondani. – ehhez hasonló még a “a mellettem siető emberek derűs(?) arca mögött megláttam a város mocskát” (azon a ponton még nem értjük a mélyebb összefüggést…)
    – az eseménysorba több helyen hibásnak gondolom az okozati összefüggést pl Nora egész alakja – akit észreveszünk (bár miért csak a mandulaszemét a tömegben? – távolság függő, de arcot, testformát és mozgást előbb ismerünk fel, mint szemet) – és Norát felismerve zaklatottan utánaeredünk – aztán hátralépünk nézelődni (feladtuk?) – aztán a zavaró csajt ezért rázzuk le? – belevetjük magunkat a forgatagba, ahol lökdösődni közrendészeti kihágás egy túlnépesedett városban? – következőnek le is beszéljük magunkat Noráról, hogy csak képzelődünk (ekkor a nő elveszti a jelentőségét, amivel az egész addigi jelenet és indoklás elveszti a jelentőségét) – de utána még ismét őt képzelegjük (de ha valós személy akkor inkább az emlékével és nem a képzeletünkkel küzdünk?) – ám az előbb hiába győztük meg magunkat, következik egy adag gyerekkori visszaemlékezés és Nora. – ami az alkoholfüggőségbe vész – értem, de gyengének érzem a motiváció váltást.
    – A Prédikátor reklámja után “Az emberek értetlenül nézegettek egymásra,…” (hát akkor az egy rossz reklám – akár csak a korábbi reklámszöveg a lebegő vízilóval – ha a kép egyértelmű vizuális hatás elég a márkanevet párosítani hozzá)- később pedig irigyen vágynak a termékre (amit fel sem fogtak?)
    – a 3D kivetítő, a hologramok és a kivetítő ernyők összevissza felbukkanása nekem zavaró (vagy ugyanannak a szinonimái akarnak lenni?)
    – “az asztalba épített tablet”et szintén túlhatározott körülírásnak éreztem
    – “arrébb taszítottam egy utamba lebegő csomaghordó drónt” – mennyi egy ilyen teherbírása? és hogy viszonyul a külsőségekre átépített hősünk testi erejéhez? különösen ha lebeg és tele van stabilizátorral és biztonsági szabványoknak való megfelelés után állították forgalomba?
    – A globális katasztrófáról kevés az infó – a 6 kontinensből 3+1/2 többé nem konkurens (a bolygó nagyobbik fele – ez túl kevés infó ahhoz, hogy tisztán értsem, kizökkent a történetből) valszeg az a terület nem is piacképes – de 2010ben a társadalmi összefonódások miatt egy a föld nagyobb részét piacképtelenné tevő becsapódás (drasztikusabb esetben szintén igaz) amerikára is erős gazdasági, társadalmi és politikai (vagy fizikai?) hatásokat gyakorolt volna… szóval nem az lenne a legnagyobb gondjuk hogyan nézzenek ki… (hacsak a másolok nem egy idegen faj akik az aszteroidát a föld felé mozdították stb…)
    Összességében kiforratlannak tűnő részletekkel dolgozol egy komoly alaptémán, amiben számtalan lehetőség rejlik. Szívesen tovább olvasnám, hogy megtudhassuk mi is a valóság a látszatfelszín mögött 🙂
    Sok sikert a folytatáshoz!

  5. Valter!
    Örülök, hogy a részlet végig fenntartotta az érdeklődésedet, kukacoskodni meg hasznos is lehet, ne mentegetőzz!
    A tömeg távolról látszhat emberkígyónak, közelről forgatagnak, én a két képet összekapcsoltam, ez okozhatja a zavarodat. A derűs arcok mögötti mocsokban igazad lehet; az irigységtől sárga arc képletesen értendő. Nem vagyunk egyformák, én a “fut, mint a villám” kifejezésnél nem gondolok energiakisülésre.
    Nora mandulaszemének említése a főszereplő képzeletében jelenik meg – visszaemlékezhet rá, mivel ismeri -, amikor korábban megpillantja, mindig az arcáról és az alakjáról írok. Azt hiszem, ebben a vádban nem vagyok bűnös.
    A következő tételben kissé elvesztem, nem értem, mi a problémád. Tenna másnapos aggyal gondolja, hogy képzelődik, aztán megint meglátja Norát, és visszakozik. Tipikus reakciója egy gyenge jellemnek, ettől még nem veszti jelentőségét az, hogy korábban ment a lány után.
    A Prédikátor reklámjánál ezek szerint nem egyértelmű, hogy csak a végét nem értik? Tehát, hogyan juthatnak hozzá a hőn áhított testhez?
    /Különben sok évvel ezelőtt volt egy reklám, amiben kopasz fazon lépett elő, csettintett egyet, és azt mondta, Müszi. Senki nem tudta, mit jelent a Müszi, mégis mindenki erről beszélt. Az a reklám elérte a célját, elültetett egy szót a fejekben, hiába tűnt értelmetlennek./
    Mennyi a csomaghordó drón teherbírása? Erre nem tudok válaszolni, talán odaírhattam volna, hogy kisméretű, én annak képzeltem. Érdekes kérdés, hogy arrébb lehet-e taszítani. Az általad említett stabilizátor miatt a szerkezetet nem lehetne kibillenteni az egyensúlyából? Az még balesetveszélyesebb lenne, mert lepattannának róla az emberek.
    A globális katasztrófa infó tényleg kevés, de pont ezért nem hiányolhatod a gazdasági, társadalmi hatását, amikor azt sem tudjuk, mennyi idő telt el a becsapódás óta. Ez később kerül részletezésre, itt a Prédikátor jelleme bemutatásának kapcsán merül fel, azért minimális a leírása.
    Jó, hogy felhívtad a figyelmemet a vetítők szinonimáira, lehetne őket egyféleképpen is nevezni, ha zavaró, bár én azt akartam érzékeltetni, mennyire sokfajta mozgókép tolakodik a járókelők arcába.
    A lökdösődésnél viszont lefüleltél, az valóban ürügy arra, hogy a Prédikátorról beszélhessek – de remélem, megbocsátható.

  6. Kedves szerző!

    Tetszett a szövegrész, elaboràlt, viszont néhàny helyen làtható a töbszöri àtdolgozàs; ìrhatnàm úgy is: làtszik, sokat tököltél vele.
    Bravúrosak a pàrbeszédek közti àtvezetések, a szereplőknek nemcsak szàja van, hanem mozognak, elszürkülnek, fàtyolossà vàlik a hangjuk. Az ilyen “fàtyolossà” vàlàsoktól falra màszom; akkor màr jobb a “kérdezte; mondta; szólt” triumviràtus, de ez a kitérő is csak arra volt jó részemről, hogy hangsúlyozzam: kívàló a technikàd!
    A gondolatfolyamok erősek, néhol hitelesek, màshol túlzàsokba esel a mocskos bűnökkel, miegymàs.
    A leíràsok nàlam annyira nem ülnek, a felhőkarmoló miatt kapsz egy fekete pontot is.
    Összességében, ha pontoznék, nyomarnék egy kilencest, bejött az íràs.
    De! Nekem a főhős inkàbb egy lepattant biztosítàsi ügynökre hajaz, mint valamilyen sztàr salea menedzserre 🙂

  7. Moon:
    A kígyózó tömegnél nem érzékeltem a távolságot – ezért zavart
    a „fut, mint a villám” egyértelmű hasonlat – a sárga arc sima jelzős szerkezet (angolban pl zöld lenne…) szóval zavart annyira hogy megemlítsem
    Nora mandulaszeme pedig sokat van emlegetve a részletben, mintha más sem lenne belőle fontos– egyéb jellemzője nincs? (lehet ez nem hiba csak kérdéses pont)
    A korábbi kommentedben is írtad, hogy Nora egy katalizátor a sztoriban, ami megfelelő hatással van a főhősre – a jelenetben annyi a problémám vele, hogy 5-6 körben hintáztatsz a témában és a 4. elég meggyőzőre sikerült, hogy elhiggyem nem is fontos – tehát ha ez a „hinta” a sztoriban hosszabb kilengésekkel van jelen, pl egy jelenethez egy állapot tartozna (ha kitartanál annál, hogy ebben a részletben fenntartja az érdeklődését és egy későbbi jelenetből tudjuk meg, hogy Nora egy viszkető lelkiismereti pont) – akkor könnyebben érteném, és nem érezném megcáfoltnak a mélyebb lelki összefüggést, és a cselekmény szempontjából valóban érződne a motivációs erő.
    így hogy elmagyaráztad rendben van, de a részletben nem ez volt a hatása számomra.
    A prédikátor reklámjánál, nem derül ki, hogy csak egy részletet nem értenek – én az egészre értelmeztem, lehet másoknak más részletre kerülne az értetlenség, vagy fenn sem akadnak azon a szón – a Müszivel igazad van, erre mondtam, hogy ha a (vizuális) hatás erős elég a márkanév – de itt a prédikátol eléág sokat beszél – szóval nem egyértelmű.
    A drónról nem derült ki a mérete – számomra akkor van jelentősége a segédszállítónak ha az nehéz dolgot cipel helyettem (lehet hibás alapfeltevés) – azt is érdemes átgondolni, milyen magasságba lebeg? Miért van közöttünk, miért nem a fejünk felett, ha kicsi? Mennyire zsúfolt a környezet, mi az előfordulási gyakorisága, hogy rögzítek rá és milyen csomagot? – mert ezek függvénye hogy stabil vagy labilis mozgás a működési elve,( pl egy zárt kemény doboz fel is borulhat és neki is ütődhet dolgoknak, a benne tárolt ruha nem szenved kárt, de pl egy lap amin tejesüvegek csörögnek egy rekeszben már igényli, hogy ne hasson rá a lökdösődés- ezek szélsőségek, mennyire univerzális az eszköz?) – de nem kell minden válasznak benne lennie a szövegben, csak neked érdemes ezeket ismerni, és így ábrázolni ezt az eszközt. – és igen, lehet ez is csak mérnököknek érdekes kérdés 
    A golbális katasztrófa ábrázolása tényleg egy nehéz kérdés, hogy hogyan és hol kezdődjön és mivel – valóban az időintervallumokat sem ismerjük – szóval nekem ez a megjelenés egy hatalmas kátyú az úton, és voltaképpen enélkül is megoldható lenne a Prédikátor jellemének ábrázolása – van az az eset is, hogy a regény egészében sem kellene kiderülnie annál többnek, hogy valaha valami volt… mert nem releváns résza a cselekménynek – nem tudom nálad mennyire hangsúlyos a történet szempontjából – de ha megemlíted, célszerű lenne egy olyan mennyiségű információval elindítani, amiből tágabb összefüggéseiben megérthető mi volt a hatása hőseinkre. (ez talán csak két mondat, de több lenne mint két utalás)
    Ha a lökdösődés tényleg ürügy – azokat az infókat csak simán csoportosítsd későbbre, mert így sugallsz valamit, ami nincs is ott.
    Persze fenn áll a lehetősége, hogy ezek csak nekem zavarók, de örülök, hogy tudsz vele mihez kezdeni.:)

  8. Nekem annak ellenére is tetszik ez a részlet, hogy a téma nem áll közel hozzám. Színes, érdekes világot mutatsz be. A főhős ellentmondásos tulajdonságai szerintem élethűek. Megkedveltem. Érdekes, hogy a legtöbb sci-fi témában a változás és az átalakulás, a távoli jövőkép, vagy az új világ megszületése a technikai fejlettség, a tudomány hatalmas fejlődése és a külsőségek fontossága felé mozdul. Érdekes lenne, hogy ha mondjuk egy olyan távoli jövőbe tekinthetnénk be, ahol az öltözködés, a smink, a technika már egyáltalán nem számít, mert az emberek olyan lelki átalakuláson és fejlődésen esnek át, hogy a szellemi képességeik kerülnek középpontba, és válnak a legfontosabb értékké. Ez csak egy érzés, amit kiváltott belőlem a regényed. Természetesen tudom, hogy a te alaptörténeted egészen más, hiszen egy aszteroida becsapódásának a következménye az általad megteremtett helyzet. A történeted szereplőinek a megjelenése Az éhezők viadala című könyvben szereplő, a Kapitóliumhoz tartozó emberek külsejére emlékeztet. Kíváncsi vagyok Norára, arra, hogy merre visz a történet. A nyelvezet csodás, a stílus olvasmányossá teszi a szöveget. Nem volt olyan szakasz, amit átugrottam volna, mert nem kötött le, végig kíváncsian olvastam. Gratulálok!

  9. Tegnap kiszúrtam már az írást, mindenképpen szerettem volna elolvasni. Már csak azért is, mert scifi, és nekem is az a fő profilom. Kicsit naivan azt is gondoltam, hogy célközönség vagyok, de lassacskán be kell látnom, hogy a disztópiák menthetetlenül átterjedtek a tinédzserirodalomra.

    Az első és legfontosabb téma egy disztópiánál a világteremtés – mert minden más ezen alapul. A benyomásom ezzel kapcsolatban felemás. Egy adott technológiát kiemelni, végletekig felerősíteni, és kultúrát meghatározó értékűvé alakítani mindig jó alap egy disztópiának. Elválasztja a szociális és gazdasági milliőket, álmokat és igazságtalanságokat teremt. Jól nyitottál ezzel, viszonylag szépen fenntartható, ki lehet hozni belőle egy regényt.

    Ugyanakkor a világ kinézetéről, a helyszínről, a korról szinte semmit sem tudok meg és ez zavaró. Nem tudom, hogy mire számíthatok, nem tudom a kereteket, nem tudom, hogy ez most egy laza cyberpunk vagy valami távoli jövőben játszódik, ahol sok minden más is átalakult.

    És itt jön be az, hogy vajon mit is szeretnél, ki a célcsoportod? Látom, hogy gondolkodtál ezen a témán, de nem vagyok benne biztos, hogy mennyire néztél utána. (Ennek filozófiája, szakirodalma, és nagyon gazdag fikciója van.) Nyitsz egy transzhumanista témával, minden test lecserélhető, és az az alapfeltevésed, hogy mindenki a szépségre törekszik. Ez szép és jó. (Lehetne épp mindenki célja a hatékonyság is, és akkor egy sportvilág alakul ki, de sokkal valószínűbb, hogy párhuzamosan több ilyen nézet/szemszög kezd el terjedni – de ezt most hagyjuk, a te választásod az volt, hogy szépségorientált mindenki, teljesen jó hozzáállás, minden konkurencia kihalt, értjük, ez terjedt el.) Ami viszont már döccenik az az, hogy nem igazán látok olyan dolgokat, amikre kíváncsi lennék.

    Mi a szépség? És hogy viselkednek az emberek, amikor a szépséget keresik? Többet foglalkoznak magukkal, többet szeretnének reflektorfényben lenni? Vagy többet foglalkoznak másokkal, szeretnék élvezni a szép világot? Hogyan képzelik el, hogy milyen egy híresség testében élni, és mit kapnak ehhez képest?

    Példa: a tökéletes mellforma leírható matematikailag, mondják a plasztikai sebészek. Térfogat, tartás, gerinchez képest bezárt szög, stb. Ezek számok. Tételezzük fel, hogy mindenki ilyet vagy hasonlót akar – egyik sem lesz feltűnő, mert mindenki ugyanúgy néz ki. Ezért az ember nem fogja izgalmasnak tartani, nem ugrik fel a vérnyomása, ha meglátja. Ha van mondjuk ötven-száz ideál, mint valószínűleg nálad, akkor is viszonylag könnyen habituálódunk ezekre a formákra, nem bír újdonság erejével, egy idő után unalmas lesz. Kérdés, hogy az ilyen vonások határozzák-e meg a szépséget?

    Érdemes utána nézni napjaink testtel kapcsolatos hype-jainak: tightgap, bridge, stb. Apróságok, amikkel le lehet írni az alkati különbségeket. Érdemes azt is végiggondolni, hogy a lecserélhető testek világában a kisugárzás és a viselkedés mennyire válik vagy nem válik meghatározóvá – sok jó és érdekes válasz létezik -, kik lesznek sikeresek testváltás után és kik azok, akik nem, mennyire valósulnak meg a vágyaik és mennyien csalódnak? Ezekre lehet, hogy még adsz választ a könyvben, de igazából nem érzem az előszelét. Pedig ezek a kérdések azok, amik megadják a mélységeit ennek a témának.

    Mi az, aminek kapok előszelét? A Prédikátor nagyjából eltörölte az emberi jogokat. Hogy miért és hogyan, az majd nyilván kiderül, de ez egy gigantikus visszalépés a kultúrában. Ez hatalmas problémákat szül, és egy erős társadalmi igazságtalanságot, ami alapvetően határozza meg a könyvet. Ez nagyon erős alap egy könyvhöz, nagyon jól lehet lázadni ellene. Amíg lázadó korban vagy, mert a pár évvel idősebbek iszonyúan kényes kérdéseket fognak feltenni ezzel kapcsolatban. Nem érzem ezt a témát átgondoltnak, kiforrottnak. Megpedzegetted a posztgenderizmust (szabad nemváltás témáját). Erre felcsillant a szemem, de nem látom, hogy hova fut ki – a társadalmad alkalmazkodott hozzá, vagy teljes tagadásban van, elfogadott, vagy csak tudomásul vett perverzió, stb.

    Szóval a világteremtés nagyon sok kérdést vetett fel bennem. Néhány kérdés olyan, amire ha nem kapok választ olvasás közben, akkor nagyon csalódott lennék.

    Technikáról nem szólnék sokat, mert kifutok a terjedelemből, és amúgy épp órán ülök. (Máskor nincs időm bőven foglalkozni a témával. :\ ) Zavaró, hogy nincs tiszta benyomásom a karakteredről, egyszerre próbálod szegénynek bemutatni – elvesztette Norát -, társadalomkritikusnak – szenny, bűnözés -, az elit részének – erkölcstelen testügynök, az elit része, lenézi a pénzteleneket. Egyszerűen nem áll össze egy egész személyiséggé. Az ember komplex, több szerepet tölt be életében, de ritkán váltogat ilyen gyorsan. (És nem tudatosult bennem, hogy hol adta fel “Nora” keresését.)

    Mindent összevetve a világ viszonylag érdekes, semmi új, de erős erkölcsi értékítélet és valamennyi társadalomkritika is akad benne. Szerintem – az a benyomásom ennyiből -, hogy nem tudod eldönteni, mennyire vedd vagy ne vedd komolyan, mennyire menj bele mélyen, mennyire legyen igazi disztópia, és mennyire maradjon meg laza scifi-kalandregénynek. Én hét csillagot adnék rá, ami nálam a középmezőny teteje.

  10. Kedves Moon,

    úgy látszik, a kommentelők között én bizonyultam a leglelkesebb rajongódnak. Ez sok jót nem jelent 🙂
    Valahogy Valter észrevételeit most nem találtam annyira relevánsnak, a billeg e a droid, meg miért a mandulaszem tűnik ki problémára csak azt írhatom: hogy mikor a kocsmában droidként cipelem a méter söröket, és meglök valamelyik ökör, igenis, kibillenek az egyensúlyamból, de ettől még észreveszem a leghátsó boxban ülő mandulaszemű csinos feketét.
    (Nem cseszegetésképpen írtam, , mert egyébként Valter az esetek nagy többségében baromi jó dolgokat vet fel).
    Más tészta Hollódombi kartárs, aki utópiákkal kapcsolatos filozófiai téziseit osztotta meg: kemény dió. Most elsőre nekem rendben volt a világ. Rendben volt a teremtett világ, nem gondolom, hogy a katasztrófa, vagy a szépségeszmény bővebb kifejtésre várt volna az első 10 oldalban. Isten ments, bár én nem játszom el azzal a gondolattal, még akkor sem amikor pajzán gondolatok cikáznak a fejemben, hogy Marylin Monroe legyek.

    És: a posztgenderizmus egyáltalán nem vonzó jelenség, nekem is fenn akadt rajta a szemem…
    Valamint: kedves kommentelők, és kedves Moon, Ti kinek a testét rendelnétek meg a Másolókétól?
    Én az elhízott, szakállas Jim Morrisonét. (Esetleg Rod Stewart hangja még játszhatna)

  11. Jól esik látni, mennyi gondolatot ébresztett az általam felvázolt alaphelyzet. Kényes a téma, és mindenkit megérint. Jó néhány kérdést azonban mindenkinek magában kell megválaszolnia, továbbgondolnia, mert egy ilyen regénynek pont ez a célja. A válaszok sokfélék lehetnek, sokfélék vagyunk.
    Egy testcserélő társadalom nem fulladna az ideális alak vagy szépség unalmába, ezek egy idő után elvesztenék a jelentőségüket, a mozgatórugója a változatosság lenne, és preferált kinézetként a csúnyaság vagy a túlsúlyosság is teret nyerhetne, akár a divathullámok esetében a szélsőségek. A szépségre törekvés csak kezdetekben lenne jellemző, ezt a regényemben is így képzelem, ezért nem kell attól félni, hogy egyforma próbababáknak kinéző emberek unalmas csacsogásáról szól, nagyon is végletes karakterek szerepelnek benne.
    Milyen a kisugárzása a viselkedése valakinek? Nagyon meghatározó, fontosabb, mint a kinézete. De az igazi kérdés az, hogy fontos-e egyáltalán a kinézet? Az ilyen és hasonló kérdések mélységei megjelennek a regényben. Nem az idő és a helyszín a lényeges, hanem, hogy rólunk, emberekről szól.
    Valter, Kamilla, Hollódombi, köszönöm, hogy ma is kifejtettétek a meglátásaitokat!

  12. Halihó, én is kifejtettem ám az értékes meglátásaimat!

    Na, elő a farbával, ki lennél, ha volnál? Nixon? Bush? Obama?

  13. Jimbo, a te kommented később jelent meg nálam, azért hagytalak ki. Egyébként a szívemből beszélsz, még a kor is stimmel. Én nem sima testcserére vágynék, hanem szívesen belebújnék, mondjuk Jimmy Page bőrébe a hetvenes évek elején.

  14. Na akkor ezért tetszett a regényed! 🙂

  15. Jimbo, én a beteg perverz pszichológus elmémmel, nem a hírességeket próbálnám ki, hanem két hetente váltogatnék az ismerőseim között. 😀 A hírességek nem érdekelnek. Vagy ha igen, akkor valami kiakasztó, Ozzy, Manson, Zambó Jimmy… 😉 De lehet, hogy polgárpukkasztásként egyszer kipróbálnám azt a posztgenderizmust, bevállalnék egy Angelina Jolie-t, úgy, hogy mindenki tudja, hogy férfi vagyok. Bújjon csak ki az a szög a zsákból, nézzük meg, ki mennyire tudja kezelni a helyzetet! 😀

  16. Nagyon érdekes volt, számomra teljesen újszerű (nem olvasok sci-fit), kiválóak az ötletek. A tálalás néhol még igazítható lenne, vannak félrevezető, egymással ütköző apróságok, de összességében engem megnyert, gratulálok! 9 pont

  17. Mivel az Aranymosó lehetőséget adott az írói blogok linkjének kirakására, ezt most megteszem a tavaly kikerült regényrészletem alá. Köszönöm!
    http://early-moon.blogspot.hu/