Early Moon: Balsorshozó (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1.

– Meg mernéd tenni? – kérdezte Kelu.

Toloc szeme összeszűkült, megrázta a fejét.

– Bolond vagy! Az erdő figyel.

Kelu felállt az asztalra, onnan elérte a fáról lelógó fényvirágok egyikét. Habozás nélkül megragadta hosszú szárát, meglendítette, mire az hintázni kezdett. Sárgás fénykévéje ide-oda pásztázott a kis kocsma asztalai felett, át-átsuhanva Toloc és Ithi arcán. Toloc nem mozdult, csak a szakállát simogatta; talán elképzelni sem merte, hogy Kelu valóban le akarja tépni a fényvirágot.

Ithi felemelkedett a helyéről.

– Szállj le, ne tökfejkedj! Eleget ittál. – Évődve mondta. Félrebillentette a fejét, hosszú szőke haja meglebbent az esti szélben.

Kelu megrándult.

– Tökfejkedek? – Nem vesz komolyan. Szája íze keserű volt a negyedik korsó toktoklétől, és az asztalon állva jobban érezte az ital hatását.

Estére csupán hárman maradtak a Mafla Mókus kerthelyiségben. A fák lombja védelmező sátorként borult föléjük, a fényvirágok gömbjeiben halvány indaerek látszottak. Az erdő csendesen figyelt körülöttünk. Szokásos fényei pulzáltak, a fák kérgén néha ezüstös csík futott fel, mintha vinne valamit, majd élénk foltok tűntek elő, a közeliek egymásba olvadtak, fel-felizzottak. A gyönyörű látvány most nem töltötte el Kelut boldogsággal, megvonta a vállát, majd egy hirtelen mozdulattal megrántotta a fényvirágot.

Toloc széles arca egy pillanatra úgy megnyúlt, akár egy ijedt rágcsálóé, aztán felpattant az asztalra, megragadta Kelu karját. A fiú számolt ezzel, másik kezével kapaszkodott bele a virágba, a növény szára elvékonyodva megnyúlt, tartóága kissé meghajlott.

– Állj, állj le! – Ithi már kiabált. Mandulavágású szeme kitágult, arca kétségbeesést tükrözött. – Elhiszem, hogy megtennéd – mondta csendesebben.

Kelu fájdalmat érzett. Kis késéssel döbbent rá, hogy Toloc vágta gyomron. Görcsösen kapaszkodott a fényvirágba, nem akarta elengedni. Nevetséges módon egy régi emlékkép villant az agyába, amikor vagy tizenhét évvel ezelőtt, kicsi gyerekkorában Toloc elvette a faragott játékmókusát, és ő sírt. Most összeszorított szájjal állt az asztalon.

– Tudod, hogy erősebb vagyok nálad, engedd el! – mondta halkan Toloc, arckifejezése részvétet mutatott, lefogta társa fényvirágot tartó karját.

– Hagyjál! – Kelu lihegett az erőlködéstől, kis ideig próbált szabadulni, hiába. Aztán végleg eldöntötte, mit fog tenni, közben érezte, milyen vadul ver a szíve. Felnézett izmosabb, magasabb társára, és lábát megfeszítve testsúlyával ledöntötte Tolocot az asztalról. Mindketten a földre estek.

Ithi felsikoltott. Odaugrott hozzájuk, kihúzta Kelu kezéből a leszakadt fényvirágot, megsimogatta.

– Szent Irruntu, szent Irruntu – ismételte halkan, amíg a virág végleg elhalványult. – Ugye fel sem fogod a híg agyaddal, milyen hatalmas életerejébe kerül az erdőnek a fényvirágok léte? Egyetlenegy közülük több mint fél évig fejlődik – fordult Kelu felé.

– Soha nem érdekelt, mennyi ideig fejlődnek – vont vállat az.

Toloc dühösen megragadta Kelut, két kézzel megrázta.

– Micsoda eszetlen barom vagy! – kiáltott rá, majd felállt, Ithi mellé húzódott, távolabb Kelutól, mintha ragályos betegségtől tartana.

Toloc tekintete ide-oda járt, a fákat vizslatta. Mély recsegés hallatszott a közeli fatörzsekből, átható hang kísérte, akár egy mély sóhaj. Az ágakon a zöldes fények villózása felerősödött. Éles, vijjogó hang szólt a magasban vészjelzésként. Egy ág megrázkódott.

Ithi elsápadva felnézett. Tunikája szoknyarészét morzsolgatta, amíg felállt. Leejtette a színét vesztett fényvirágot.

 – Jobb, ha megyünk – suttogta fakó hangon.

A vijjogás váratlanul hangosabb lett, és Kelu meglátta az ágak között ülő fekete, lombrázó madarat, pontosabban a fejét, ahol a tollak világosabb, szürkésfehér színben pompáztak. Hátborzongatóan világos szeme erősen kitűnt a levelek közül. A fatörzseken futó fények összevissza villogása hirtelen szabályosabbra fordult. Pontosan ugyanaz a színmintázat jelent meg mindegyiken, a fényjáték varázslatos lüktetéssé változott, mintha a fák lassan egyezségre jutnának.

Toloc kiköpött.

– Jobban vigyázhatnál magadra, te őrült – nézett Kelura, aki felállt, szaporán vette a levegőt, a lába remegett az izgalomtól.

– Én megtehetem – szegte fel állát.

Ithi a fejét ingatta.

– Mert még nem nyílt ki a jeled? Arra célzol? – mutatott a Kelu felkarján húzódó bimbó alakú bőrelszíneződésre. – Bolondabb vagy, mint eddig hittem! Az erdő nem felejt. Megbüntet majd ezért.

Az erdő sohasem téved, az erdő soha nem felejt, dobolt Kelu agyában a sokat kántált ima utolsó sora. Borzongva bámulta a többi fényvirág szemet kápráztató kisugárzását a fákon. Megdöbbenésére mindenhol lombrázók tűntek fel, a levelek között csak fehéres szemük világított. Hogy kerültek ide hirtelen ennyien?

Toloc megvonta a vállát, Ithihez fordult.

– Én ma még szórakozni akarok. Menjünk Hagul kocsmájába, úgy hallom, ott szól a zene.

– Igazad van. – A lány mereven fürkészte a fölöttük elterülő lombokat. Toloc megcsípte Ithi combját rövid tunikája széle alatt.

– Imádom, amikor így takarékoskodnak az anyaggal.

– Vidd innen a mancsod! – A lány hessegető mozdulatot tett, de Toloc nevetett rajta. Visszalépett az asztalhoz, a korsójába kortyolt.

– Akár jól is érezhetnénk magunkat – mondta, és megint a lány felé nyúlt.

Ithi odébb lépett, a ruháját igazgatta.

– Igyál csak. Ennél pofátlanabb már úgyse leszel.

– Ezt a szókimondó stílust kedvelem benned. Kár, hogy évente egyszer nevetsz.

A lány elvörösödött.

– Kedveled a szókimondó stílust? Akkor figyelj! Ha nem vennéd észre annyi rohadt lombrázó gyülekezik a fejünk fölött, amennyit a nyavalyás életedben soha nem láttál egyszerre. Remeg a lábam, úgy félek, te meg lüke kanmajomként viselkedsz.

– Én is be vagyok tojva, csak próbállak felvidítani. Nem vetted észre? – Toloc viccesen grimaszolt, mire Ithi végre elnevette magát.

Kelu némán állt kicsivel arrébb, alig tudott társaira figyelni.  Különös érzés fogta el; hogy a fatörzseken felvillanó fények közvetlenül az ereiben lüktetnek. Az utóbbi időben sokszor került ebbe az állapotba, mintha a földben húzódó gyökerek összefornának csontjaival, gerince fatörzs lenne, ágak és indák fonnák a karjait, bőre a levelek zizegésére bizseregne. Megborzongott. Talán ilyesmi érzés, amikor a végső jelet megkapja valaki az erdőtől?

Amíg kisétáltak a kocsma kerthelyiségéből az utcára, figyelte Ithi vállán a nap jelet, amelynek sugarai kacskaringósan futottak sugárirányba, majd Toloc izmos felkarján nézte a szem motívumot. Nekik az erdő már megnyilvánult, rájuk mérte sorsukat a jelöléssel. Irigyelte is őket meg nem is. Kelu visszanézett, mielőtt kilépett a kerthelyiségből. Én még nem tartozom elszámolással az erdőnek, örök gyerekként élhetek, gondolta, mégis megremegett, amikor a földön heverő fényvirágra pillantott. Gyorsan másfelé fordította fejét, az utcára kiérve a házfalakra terelődött figyelme. Szerette az egymásra rakott köveket, a boltíves ablakokat, a tetőcserepek vidám vörösét. Szabályosságuk ellentétben állt a mindenhol jelen levő növények kusza dzsungelével.

Az erdő uralkodott a városon. Mindenütt kerge indák kúsztak a falakra, fatörzsek bújtak ki a házak közül, folyondárok fűzére lógott a kövekre, virágok nyíltak a repedésekben, ágak terpeszkedtek az utca fölé. A növények jelenléte fenségesen megnyugtató volt, Kelu azonban feszült lett. Idegességét az elfogyasztott italokra fogta, de tudata mélyén érezte, más a magyarázat. Az eleven erdő az este folyamán egyre tolakodóbban hatolt érzékszerveibe, egyre sűrűbben fogta el az a szokatlan érzés, hogy beleolvad az ágak közé, ő maga is a fák része lesz. Magában harcolt ezzel a gondolattal, taszította, hogy az erdő irányíthatja. Talán ezért esett neki a fényvirágnak?

Toloc és Ithi előtte mentek pár lépéssel, láthatóan jobb kedvvel.

– A kisujjamat megpuszilhatod, ha megígéred, hogy nem fogdosol – évődött a lány.

– Tudod, egy ideje elegem van a nőkből, de te valahogy erős hatással vagy rám.

– Szent Irruntu, mindjárt elolvadok! De miért is lett eleged a nőkből?

A szakállas férfi az égre emelte tekintetét, felsóhajtott.

– Amikor a legutóbbi barátnőmet dögönyöztem az ágyban, azt sikoltozta, hogy ilyen gyönyörök között akarok meghalni. Szörnyű élmény volt.

Ithi csengő hangon kacagott.

– Annyira sajnállak, szegénykém! – kezét Toloc vállára tette, úgy mentek tovább.

Most megsimogatta az arcát? Kelu nem látta biztosan, mi történt közöttük. Megremegett. Én is lehetnék ilyen nyersen rámenős, mint Toloc.  Belerúgott egy kavicsba a földön. Jól elvannak nélküle is. Talán egész élete legnagyobb hülyeséget követte el az előbb, ők meg le se tojják. Megrázta magát. Nem vehetnek semmibe.

– Hé, Toloc! – kiáltott előre. – Gyere egy famászó versenyre! Ki ér fel hamarabb? – vékony testalkatánál fogva általában győzött az ilyen játékokon.

– Állj le ezzel az állandó versengéssel! Ma mulatni akarok – rándította meg a vállát a szakállas férfi.

– Ne zöldíts! Félsz, hogy megint leelőzlek. – Kelu erőltetetten nevetett, mire Ithi megállt.

– Hagyd már abba, tökfej, és gyere közelebb! Ha mindketten mellettem vagytok, nem félek. – Hirtelen elkomorodott. Nyugtalan tekintettel kémlelte a fölötte húzódó ágakat, amelyek alagutat alkottak az utca felett.

A lombrázók hangja elcsitult, a fák kérgén megjelenő színek lassabban villóztak. Az esti sötétség félelmetesre mélyült, mintha az erdő erősen figyelne valamire.

Kelu megint megérezte a fatörzsek lüktetését az ereiben. Nehezen vette a levegőt, úgy érezte, a mellkasát szorítja valami.

– Vihorásszatok nyugodtan. Hagyjatok itt – intett a kezével. – Ne foglalkozzatok velem!

Ithi meglepett arcot vágott.

– Ugyan, menj már! Most durcáskodsz? Nélküled nem éreznénk jól magunkat, hidd el!

Toloc csendre intette őket.

– Valami mozog a lombok között.

Kelu kissé szédült, a sok toktoklé éreztette hatását. Nehezen fogta fel, mit mondott Toloc. Aztán hangos levélzizegésre figyelt fel, önkéntelenül a feje fölé emelte karját. Váratlan erő döntötte le a lábáról, valami oldalba taszította. A szeme sarkából látta, hogy Toloc előrántja döfőtőrét, rohan felé.

Az irtózatos büdösre emlékszel, ami megcsapja orrodat, az émelygésre a gyomrodban, a véreres szemekre, a vicsorgó szájra, a kivillanó íny vérvörösére. Megfogalmazódik benned, hogy eljött a halál. Villámcsapásként hatol beléd a remegős félelem, csapzott haj lobog a szemed előtt, a vicsorgó száj annyira közel hajol, hogy érzed döglesztő leheletét. A szőrös test a földhöz szorít. Vadul kapálózol, kézzel-lábbal ütöd támadódat, hasztalan próbálsz szabadulni. Aztán furcsán édeskés vanilliaillat marad az orrodban.

Kelu végre ellökte magától a rá támadó szőrös lényt, amikor az hirtelen a közeledő Tolocra nézett, majd vad morgással ugrott fel, és menekült az ellenkező irányba.

Toloc meredten állt.

– Mi a szent rothadás volt ez? – kérdezte, majd azon szitkozódott, hogy milyen gyáván illant el a vadember.

Ithi térden állva imádkozott.

– Jöjj hozzám Irruntu Anyó, szépséges erdő. Tartsd távol a vészt, űzd a rosszat, űzd!

Kelu nem értette, hogy kerülhetett a békés Ligetvárosba egy ilyen ismeretlen lény. Szíve vadul vert, egész testében remegett, izmait düh feszítette.

– A picsába! Kapjuk el a mocskot! – Támolyogva felállt, a szemét meresztette. A fényvirágok halványan pislákoltak, az utca vége homályba veszett, de a sötétségből kitűnt a görnyedt testtartású menekülő alak. Toloc meglendült, Keluval együtt rohantak előre, földön döngő lépteiket elnyomta a lombrázók vijjogása. Ithi csatlakozott a két férfihoz.

A fényvirágok felragyogtak, a fatörzsek színes foltjai megélénkülve villóztak. A házak szürke kőfalain tompán és ridegen tükröződött a fák élénk világossága, mintha az építmények távol akarnák tartani magukat minden izgalomtól. De az ablakokból riadt arcok néztek ki, a lombrázók hangja felverte álmukból a házak lakóit. Emberek jelentek meg az utcán is, aggodalmas kíváncsisággal kérdezgetve, mi történt.

Mielőtt Kelu elérte az utcasarkot, éles sikítás hangzott fel valahonnan előttük, még a lombrázók vijjogásánál is erősebben. Pár lépés után kis térre értek, ahol patak csordogált; vizét kőből rakott díszmedencébe vezették a tér közepén. Mellette vénséges tilgufa nőtt, ágai évszázados terhet viseltek, lombja között szokatlanul sok fényvirág lógott. A szőrös alak sehol. Kelu figyelme a medence szélére hajló, kövezeten térdelő nőre tévedt, aki nagyon kétségbeesettnek tűnt. Amikor arcát a sok fényvirág jól megvilágította, Kelu felismerte. Hamvasfenyér Nara az, ő is korukbéli, sok éjszakai mulatságon találkoztak már.

– Megtámadott egy… egy vadember vagy mi a csoda – zihálta, amikor közeledtek hozzá. A vállán vérző sebére csorgatott vizet.

Kelu a környéket fürkészte. A szabályos nyolcszögletű térre néző kőházak ablakaiban gyertyafény pislákolt, a falakon repkény, a közöttük növő fák lombja áthatolhatatlan sávban húzódott felettük, egyedül a medence felett nyílt kilátás a sötét felhőkkel tarkított égre. A fényvirágok most gyér világosságot adtak, mintha félnének megmutatni teljes erejüket.

Toloc üdvözölte a térdeplő nőt.

– Ezüstös éjt, Nara! Nem láttad, merre ment az a vadember? – kérdezte.

A nő felnézett rá, körbehordozta tekintetét rajtuk.

– A három az jó szám. Ereje van. Hárman összefognak. Aranyparéj Toloc, Szelídszélfű Ithi és Aprócsucsor Kelu.

– Ne zagyválj! Mit láttál? – türelmetlenkedett Kelu. Megrázta a nőt.

Ithi hevesen ellökte a kezét.

– Hagyd már! Mi a fenét akarsz? Még jobban megijeszteni? Sosem tudsz viselkedni.

Nara fájdalmas arccal szemlélte sebét.

– Megharapott. Egyszerűen belém harapott – suttogta. – Nem láttam még hasonlót, mint egy vadállat. Nem kellett volna erre a térre jönnöm… A nyolc kegyetlen szám, a négy kétszerese!

Toloc a homlokát ráncolta.

– Miféle hülyeségeket karattyol ez a számokról?

Többen gyülekeztek körülöttük, de senki sem látta, merre menekült a vadember. A fákra felmászva is eltűnhetett, gondolta bosszúsan Kelu. Fülében hangosan lüktetett a vére. Képzeletében megjelent a lény vicsorgó szája, kérlelhetetlen tekintete. Engem is meg akart harapni! Émelygett a gyomra, hányinger fogta el, megszédült. Hirtelen Ithi kezét érezte a karján, a nő tekintete csodálkozó lett.

– Te… te – suttogta. – Odanézz a karodra! – Arca felderült. – Végre megkaptad.

– Miről beszélsz? – motyogta a férfi.

– Hát a jeled. Kinyílt a jeled – ismételgette Ithi.

Kelu szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte, kiesik a mellkasából. Lenézett a karjára. Bimbó alakú bőrelszíneződése fekete virág alakját öltötte. Agyában olyan kellemetlen bizsergés támadt az izgalomtól, hogy felkiáltott rémületében.

 

2.

Aznap éjjel Kelu csak pillanatokra tudott elaludni. Ha elszenderedett, álmot látott, felhőtlen gyerekkora képeinek felvillanásait, és amikor felriadt, nehezen hunyta le a szemét. Valamiért felrémlett emlékezetében a Mafla Mókus kerthelyiségében eltöltött pár hónappal korábbi este.

Sokan ültek a faasztalok mellett. Szólt a zene, lágy dobok és húros hangszerek pengetései andalították a hangulatot. Kelu pár ismerősével kártyázott, Ithi a közelében susmogott barátnőivel. Nara akkor érkezett egy zajos társasággal. Később az elfogyasztott italoknak köszönhetően még jobb lett a hangulat, mindannyian összeültek, hogy vicces vagy megdöbbentő történeteket meséljenek egymásnak.

Nara többnyire hallgatott, Kelu észrevette, hogy néha hozzásimul a mellette ülő jóképű bajszos férfihoz, aki mosolyogva átkarolja. Ithi elemében volt. Azt mesélte, amikor kagylókat keresgéltek Keluval és Toloccal egy gázlónál, de annyira részegek voltak, hogy nem tudták megkülönböztetni a meztelen csigákat a kavicsoktól, és a végén úszóversenyt rendeztek a térdig érő vízben. Általában az ilyen részeges marhaságokat együtt találták ki Ithivel, és arra is emlékezett, hogy ő nyerte meg az úszóversenyt. Ithi nagyhangú előadása minden tekintetet maga felé vonzott, senki sem tudta kivonni magát a hatása alól, Kelut melegség járta át a nő gyöngyöző kacagása hallatán. Ő nem nevetett hangosan az előadás alatt, csak mosolygott a toktoklevét szopogatva.

Később már nem mosolygott. Figyelte Ithit, hogyan majszol buja ajkával szopogatva egy gyümölcsöt, miközben a bajszos fickóval szemez, és látszólagos természetességgel pakolja a lábait úgy, hogy combjai kivillanjanak. Amikor a bajszos átült Ithi mellé, Kelu egy húzásra megitta a teli korsó toktoklevét, és Nara csalódottságtól beesett arcát figyelte. Végül vademberek ugráltak elő a fák közül, mind Ithire vetették magukat, de ez már álom volt. Rémálom, amelyben véres cafatokká szaggatták Ithi meztelen testét.

Kelu a padlóra terített szőnyegen ébredt verejtékben úszva. Hajnal volt. Amikor szaggatott lihegését lecsillapította, szobája falainak színes mintáit nézte, amelyek a mennyezetet is beborították. Ezt anyja festette még kicsi gyerekkorában, és látványa mindig feldobta a hangulatát. A szabálytalan csíkok, a tekergő vonalak, az egymásba fonódó foltok beindították fantáziáját, sokszor képzelt beléjük különös lényeket, olyanokat, amelyek talán az erdőn kívüli Vadonban tenyésznek. Korcsok félig ember, félig állat eltorzult alakjai jelentek meg képzeletében; ezt a fantáziajátékot legtöbbször izgalmasnak találta, most azonban a színes minták között minduntalan egy vadember szőrös arca bukkant elő.

Kelu elszakította tekintetét a mennyezetről. A függőágyként szolgáló hatalmas lapulevélre pillantott, ami kacsokkal kapaszkodott az indapolcba. Mindig elégedettséggel töltötte el, hogy az erdő milyen nagy mértékben kiszolgálja őket az otthonaikban is. De vajon nem kér nagy árat érte? Milyen sorsot szán neki? Megremegett, amikor az elkövetkezendő órákra gondolt. Úgy sem tud már aludni, inkább felkel. Halk léptek surrogtak, Vursa nézett be hozzá, az anyja.

– Aranyló napot, drágám! Beteg vagy, hogy nem a levélágyon alszol? – kérdezte.

– Semmi bajom – Kelu felállt, elhúzta a száját. – Te meg jól elaludtad a hajad.

– Az anyád hétszentségét, rosszul látsz? Ez már a kész frizurám. A mai különleges napra…

– Olyan mint egy madárfészek.

Vursa felvonta a szemöldökét.

– Ha szemtelenkedsz, nem főzök több gyümölcslevest neked.

– Különben nagyon jól áll neked ez a frizura – Kelu elmosolyodott.

– Hétpróbás csibész, most meg hízelegsz? – csattant fel Vursa, majd heves mozdulattal megölelte Kelut. – Én nagy fiam, büszke vagyok rád. – Hangja ellágyult. – Megértem én, hogy aggódsz.

Kelu mélyet sóhajtott.

– Annyi, de annyi ideje várom ezt a napot… Toloc több mint két éve kapta meg a jelét, Ithi már tizenhét évesen, három éve.

– Hogy telik az idő – Vursa elmélázott néhány pillanatig, majd megveregette fia vállát. – Későn érő típus vagy, semmi baj.

Kelu kényszeredetten mosolygott. Soha senkiről nem hallott, aki tizennyolc éves kora után esett át a Jelölés Hajnalán. Felsóhajtott.

– Apa nem ér ide, ugye?

– Nem. – Vursa meleg tekintettel nézett rá, végigsimított az arcán. – De ne aggódj a jelölés miatt. Örülj, hogy túl leszel rajta. Én tudom, hogy különleges fiú vagy, és hasznos tagja leszel népünknek. Mindannyian hasznosak vagyunk, bármilyen foglalkozást űzünk, bármilyen apró munkával járulunk hozzá Ligetváros életéhez.

Kelu megrázta a fejét, hátralépett.

– De én nem tudnék egész életemben cipőket készíteni vagy…

– Ruhákat varrni, mint én? – vágott közbe Vursa.

– Tudom, mást ez boldoggá tesz. – Kelu lehorgasztotta a fejét. Az anyja megemelte az állát, hogy szembenézzen vele.

– Még mindig áltatod magad? A te testalkatoddal…

– Nem lehetek Vigyázó. Már elmondtad ezerszer – Kelu járkálni kezdett a szobában. Vagyok olyan jó, mint Toloc.

Vursa megsimogatta a falat benövő egyik indát.

– Hidd el, az erdő nem téved, ismer mindenkit. Tudja, hogy Vigyázóként nem lennél boldog.

Kelu megremegett.

– Tegnap letéptem egy fényvirágot – vallotta be.

Vursa szeme nagyra nyílt, kezét a szája elé kapta.

– És nincs semmi bajod? Ez lehetetlen – nézte kutatóan Kelut, majd széttárta kezét. – Fenséges Irruntu Anyó, bocsáss meg neki, bocsáss meg neki – kántálta, majd elfordulva kitörölt egy kövér könnycseppet a szeme sarkából.

Kelu átfogta a vállát.

– Nem bírtam már a nyomást, az állandó várakozást, egyszerűen annyira dühös lettem…

– És így ünnepelted meg a huszadik születésnapodat – Vursa tekintete elhomályosodott a könnyektől.

– Sajnálom, anya – sóhajtott Kelu.

– Ne mondj többet – tette ujját a szája elé Vursa, csalódott arccal rázta a fejét. – Ideje készülődni.

 

3.

Az álmos szél virágillatot hozott valahonnan, a hajnali köd oszladozott, a lenyűgöző méretű Imafa körül azonban kékes homály lebegett. Kelu a szertartás szokásának megfelelően csak egy ágyékkötőt viselt, a szél hűsen borzongatta testét, de nem fázott. Az erdőben mindig meleg volt. Vegyes érzésekkel nézett fel a vidék legmagasabb fájára. Irruntu napján, az év leghosszabb nappalának idején több mint ezren gyűlnek alá, kört formáznak, és egymás kezét fogva épphogy átérik göcsörtös kéreggel borított törzset. Az Imafa semmihez sem fogható, ami csodálatos erdejükben tenyészik. Délceg uralkodóként áll felettük, nemcsak magassága okán, hanem a sziklás bérc miatt, amire ránőtt évezredekkel ezelőtt. Ligetváros körbeveszi. Irdatlanul széles törzse szétágazik, az ágak fa formává terebélyesedve külön kis erdőt alkotnak a felső részén. Kelu megremegett. Ha messziről nézte a szokatlan ágakat, mindig egy felfelé fordított tenyér jutott róla eszébe, amelyen az ujjak mindegyike egy-egy fa. Igaz, hét volt belőlük, nem öt, mint egy kézen, és kört formáztak, számára mégis olyan hatást keltettek, mintha a fa marokra fogná a saját lombját. A Hét Szent Ág. Különleges népük így hívja az egyedülálló lombot.

A Szellő-bérc fehér kövei között még fű is alig nő. Mintha az Imafa elszívná az életet, és a közelében nem engedné kisarjadni növénygyermekeit, így követelve tiszteletet magának. Kelu ezen gondolkodott, amíg határozottan, de megfontoltan lépdelt. Próbált nyugalmat erőltetni magára, mégsem sikerült csillapítania szíve heves dobbanásait. Tekintetét mereven a monumentális fán tartva lépkedett tovább, nem akarta látni a rokonok, ismerősök arcát, és a többi emberét sem. A város lakóinak jó része az Imafánál gyülekezett minden jelöléskor.

Indalétrák vezettek felfelé a törzsön. Kelu szerette a magasságot, társai közül már gyerekkorában kiemelkedett ügyességével, vékony termete lévén mókusokat megszégyenítően mozgott az ágak között, de erre most nem volt szüksége. A természetes létrák nem túl meredek emelkedőt alkotva körbefonták az Imafát, ezeken kényelmesen lehetett haladni.

 Ahogy egyre fentebb ért, kitárult előtte az erdő nagysága. Ameddig ellátott, zöld lombok sora húzódott, színes foltok sziporkáztak a levelek között, pedig a fényvirágok hajnalra bezárták különleges szirmaikat, hogy nappal kipihenjék éjszakai tündöklésüket. A fák között itt-ott kivillant egy cseréptető, egy kőfal, boltíves ablak; Ligetváros megbújt az erdő belsejében, akár gyermek az anyja karjában.

Kelunak nem kevés idejébe telt, amíg felmászott a monumentálisan széles törzs elágazó részéhez. Itt a hét, fává terebélyesedő ág együtt ölelte körbe az Imafa központi részét, egy tiszta területet. Ennek közepén színes kacsok és indák bonyolult hálózata terült el, ernyő alakú növények nőttek benne, amelyek lüktetve nyitódtak és záródtak. A színes burjánzás, mint egy képtelenül óriási virágkehely, tündöklő ékszerként rejtőzködött a védelmező lombok alatt. Ez Irruntu Szíve! Sokkal elevenebbnek nézett ki, mint ahogy Kelu elképzelte.

Fent negyven fős társaság, a Ragyogók várták sárga-arany köpenyükben, fejükbe húzott csuklyával Kelut, aki meghajolt a főatya előtt.

– Aranyló napot, drága gyermekem! – ölelte meg Raggar széles mosollyal. – Hát az erdő úgyszólván megtisztel téged is, felnőtté válsz. Légy büszke, és emlékezz mindenkor erre az életedet meghatározó pillanatra.

Kelu ki nem állhatta Raggar nyájas, fontoskodó stílusát, merev arccal bólintott. Ilyen közelről még sohasem nézhetett a szemébe. Rideg fényű tekintetétől borzongás futkosott a hátán. A főatya várt még néhány pillanatot, talán ünnepélyes köszönő szavakat remélt Kelutól, de ő hallgatott. A Ragyogók halkan énekelni kezdtek, Raggar magasra tartotta mindkét kezét.

– Szépséges erdő, Irruntu Anyó! Lásd és érezd ennek a fiatalnak a lelkét! Ugyebár érettnek találtad arra, hogy elfoglalja méltó helyét kivételes népünk tagjai között, érettnek arra, hogy tegyen valami fontosat a városért. Fogadd őt tőlünk, engedd be őt csodálatos világodba, mutass neki utat! És most, gyermekem – fordult Keluhoz –, mondd utánam! Szép Anyó, bölcs Anyó, te vagy az út, amin elindulok, te vagy az élet és a halál. Te vagy az egyetlen, az egyedülvaló, eléd tevém életem, beléd adám lelkem.

Kelu a megilletődöttségtől remegő hangon ismételte Raggar szavait, közben figyelte, ahogy a Ragyogók hátrahajtják csukjáikat, megoldják köpenyük felső részét, hogy látható legyen jobb karjukon a Nap jele. Félkörbe rendeződtek, amikor Kelu végre megpillantotta Ithit.

Mindig elámult makacsul lefelé görbülő szája széle ívén, ami ösztönös vadságot sugallt. Ezt szemlélte néhány pillanatig, végül apró, hegyes állának látványa ragadt meg, amitől a nő kirívóan bájosnak hatott. Vadság és báj, micsoda izgalmas párosítás! Ebbe a látványba, és az általa keltett kellemes érzésekbe kapaszkodott, hogy ne nyugtalanítsa a hatalmas téttel bíró szertartás. Ithi áhítatos arccal nézett a felettük elterülő lombokra, ahonnan aranyló pamacsként repítőszőrös magvak kezdtek hullani, lassan ereszkedve, ide-oda billegve, akár a pillangók. Kelu fejében megfordult, ha megkapná a Nap jelét, sok időt tölthetne Ithivel. Aztán keserű grimaszba fordult az arca. Majd pont egy fényvirágtépőt választ az erdő gyógyítónak. Nevetséges gondolat. Különben is mindig rühellte a Ragyogók állandó imádkozását, és nem vonzotta az sem, hogy orvosolja az emberek különféle betegségeit. Megrázkódott. Akkor már inkább ne változzon kinyílt jele, maradjon virág. Talán jobb beállni a sorba, elhelyezkedni erdőgondozónak, vagy bármilyen más kézműves foglalkozásúnak, mint ahogy a szüleinek kijutott.

Az ének nemsokára abbamaradt. Raggar recsegő hangon szólalt meg.

– Szent Irruntu, kegyeskedj megmutatni bölcsességed! Fogadd be Aprócsucsor Kelut! Jelölsz Vigyázót? Hogy harcoljon érettünk? Vagy Ragyogót, hogy gyógyítá betegeink? Legyen Kegyelt, hogy irányítsa városunk? Vagy Dolgozó? Dönts Irruntu Anyó, mutasd meg bölcsességed!

Kelu legszívesebben elfutott volna. Szaporán vette a levegőt, fejében őrült gondolatok cikáztak. Kegyeltnek lenni, mint Toloc apja? Milyen büszke lenne rá a családja. Ugyan! Esélytelen lenne az ő csapongó természetével. Vigyázó! Bárcsak az lehetnék, bárcsak az lehetnék! – fohászkodott magában.

Az aranyló pamacsok mindegyike felé tartott, lassan rátapadtak a bőrére. A főatya megfogta a karját, az Imafa szívéhez vezette. Kelut meghatározhatatlan félelem fogta el, remegett keze-lába.

– Nem – motyogta. – Nem, nem.

Raggar elmosolyodott.

– Légy erős, gyermekem! Ugyebár az erdő körbevesz bennünket. Mindenhol megtalál, ha akarod, ha nem – mondta. Finoman, mégis határozottan irányította Kelut a színes kacsok és ernyő alakú virágok hálójába.

 Az erdő jól tudja, hogy ott vagy. Mintha éberen figyelne rád. A fák kérgének színes villanásai, a virágokon fénylő kis foltok megannyi szemnek tűnnek, amelyek bizsergető kellemetlenséggel fürkésznek. Növényi nedvek csorognak a bőrödre, a kacsok tapogatózva közelednek, rád szívják magukat, érintésük forró, úgy érzed, elérik legbelsőbb zsigereidet is, bizsergető tolakodásuk az agyadba hatol. Már nem érzékeled a talajt, nem tudod, hogy állsz, fekszel vagy lebegsz. A levelek, az indák körbefonnak, beleolvadsz a színes burjánzásba, az erdő része leszel.

Kelu nem tudta, meddig lehetett ebben az állapotban, és amikor kinyitotta a szemét, Raggar döbbent tekintetét látta maga előtt. A főatya hátrált egy lépést, kezét védelmezően arca elé emelte, mintha félne, majd széttárt kézzel sárga-arany köpenyes társaihoz fordulva mormogott valamit. Ithi szeme úgy kiguvadt, akár egy több napja partra vetett halé, Kelu meg is ijedt tőle, sose látta még ilyennek. A kacsok eltávolodtak tőle, az aranyló repítőszőrös magvak újra felszálltak, lebegtek minden irányba, mintha menekülnének. Kelu állt a növekvő nappali fényben, a burjánzó háló már nem érintette. Lenézett a karjára, és a szíve kihagyott egy ütemet.

A virág jele, mint egy kitörölhetetlen tetoválás, fekete madárrá változott. Lombrázóvá.

– E… Ez mi a fenét jelent? – dadogta.

A főatya tekintete megdermedt, szája keskeny vonallá szűkült, úgy préselte ki a szavakat.

– Nem tudom. Soha senki nem kapott még halálmadár jelet.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.8/10 (19 votes cast)
21 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Szia!

    Ez egy szép erős írás, látszik, hogy régóta írsz. Ami talán kicsit fura volt, a T/1-ben írt bekezdések, mert ahelyett, hogy általuk jobban beleéltem volna magam, inkább kicsit kivetettek.

    A nevekről a Gyűrűk ura ugrott be, az Imafáról, meg úgy alapjáraton az eddig felvezetett világ hangulatáról a Shannara. Nyilván a történet egyedisége később fog kibontakozni, szóval az, hogy nekem ez jutott eszembe, lényegtelen.

    Az indításban tetszett még, hogy nem olyan direkt a világépítés, hanem fokozatosan adagolod az infókat, és ez a karaktetekre is igaz.

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  2. El kell ismernem, itt tényleg működik a kezdés. Az első három sorból nagyjából pontosan tudható, mit fogunk kapni, és ez nem is változik. Akinek az ilyesmi bejön, azt rögtön megragadja, akinek nem, az már teszi is le. Tipikusan olyan szöveg, amit lesz aki imád, lesz aki élből elutasít. Engem egy túlcukrozott rózsaszín sütire emlékeztet, de ez abszolút csak ízlés kérdése, sokan lesznek, akiknek pont ezért jön be. Korrekt anyag, nem csapja be az olvasót.

  3. Nekem olyan, mint egy felnőtt Csingiling. Az E/2 -es részek bizony kizökkentőek, de nem a pozitív, kiváncsivá tevő értelemben. Az írás könnyed, és gördülékeny, majdnem hibátlan. A sztori viszont egyáltalán nem fogott meg. Ha külön világot építesz fel, akkor ne rontsd el olyan hétköznapi káromkodással, mint ‘picsába’ , találj ki a könyved világába illő szitokszót.
    A szerkesztőktől kérdezném, h a való világról szóló írást egyáltalán nem fogunk kapni?

  4. A világ hangulata nagyon tetszik, jók a leírások is, bár valahol (nem tudom, hogy szándékosan-e) átváltott jelen időre, ami inkább tűnt bakinak. Épp úgy, mint ahogy az e/2-es részek, az elsőnél azt hittem, hogy tényleg véletlen hibáról van szó, és nem olvasták át rendesen, mielőtt elküldték.
    Kicsit kizökkentett az is, hogy az erdőre(?) Anyóként utalnak. Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de az anyó szóban semmi ijesztő és tiszteletet parancsoló nincs, nekem egy kicsi, kedves, ráncos néni jut róla eszembe, márpedig egyelőre így tűnik, hogy ez az erdő (vagy az istennőjük?) inkább fenséges és picit fenyegető, mint anyószerű:)

    A részlet viszont szerintem jól felkelti az érdeklődést, és egy izgalmas, misztikus regényt sejtet.

    Sok sikert!

  5. Elkezdtem olvasni, de nekem , ez nem… Nagyon nem vett be a szöveg.
    Viszont gratulálok a kikerüléshez!
    Kicsit most nekem is az az érzésem, amit itt előttem Beretton kérdezett. Tavaly kicsit színesebb volt a stílusok választéka.

  6. Szia! Szerintem nagyon jól, gördülékenyen írsz. Én nem vagyok fantasy rajongó, de tetszik nagyon a stílusod. Az elbeszélő mód különleges. Egyedivé teszi az írást. 🙂 Gratula és hajrá!
    ———
    Csatalkozom Berettonhoz és Kristinhez. Jó a fantasy, de eddig más nem volt még. Hátha változik, még nagyon az elején vagyunk. 🙂 De amúgy emlékszik valaki, hogy az elmúlt években nyert-e egyáltalán olyan írás, ami nem fantasy? Nincs ezzel baj, csak akkor ne az legyen a pályázatban, hogy minden műfajt várnak. Mert így csak reménykedem, hogy lesz valami, ami “valós”. Aztán nem. 🙂 De a szinvonalra mondjuk panaszunk nem lehet. 🙂

  7. Gratulálok!
    Nekem az Avatart juttatta eszembe, de annak egy sokkal szimpatikusabb, földhözragadtabb formáját.
    Érdekes háttérvilág, jólofa stílus. Az egyetlen negatívumnak azt találtam, hogy egyelőre nem látom a konfliktust, és nem tudom eldönteni, milyen jellegű mese lesz ez.
    Sok sikert!

  8. Az eddig kikerült négy részletből szerintem ez az első fantasy, ha kicsit tágítunk a fogalmakon, akkor mondjuk a második.
    Amúgy az elején vagyunk még nagyon, nyilván lesz itt más is, de ha nem lesz, akkor az nem a pályáztatók miatt van, hanem a pályázók miatt. Ha csak fantasyt küldtek be, pontosabban ha az előszűrésen megfelelő művek között csak az van, arról nem a kiadó tehet.
    Tavaly két pályázó művét adták ki, az egyik talán fantasy, a másik viszont egy tanmese.
    A lényeg: Nyugi-nyugi, biztos lesz itt még sok minden! 🙂

  9. Hello! 🙂

    Teljes őszinteséggel mondom, nehezen haladtam vele. A legnagyobb problémának én a ‘hirtelen a mélyvízbe’ gondolatot hoznám fel. Nem ismerjük a világot, nem ismerjük a kultúrát, de már a történet elejétől sorra jönnek az olyan idegen kifezejések, melyek vagy nem lesznek megmagyarázva, vagy túl későn. Ez engem gyakran kiragadott a történetből.

    A végére már valamennyire kezdett összeállni a kép, de a részlet első háromnegyede alatt folyamatosan olyan érzésem volt, mintha a teljes történet közepén lennénk és ezeket a kifejezéseket már régen ismernünk kéne.
    Megértem azt a gondolatot, hogy ne legyen bekezdések-hosszat csak nyers worldbuilding, és hogy engedjük a történetet is haladni, de személyes vélemény szerint ez már kellően egy olyan ‘idegen’ világ, ahol több magyarázat jobban hatna.

    Mindenesetre,
    Gratulálok a továbbjutáshoz! 🙂
    Sok sikert a lektorin!

  10. Kedves Bonanza!
    Ha van kérdésed a pályázatról, akkor kérlek, ne találgass, hanem egyszerűen kérdezd meg, beletéve a Magazin, vagy az Aranymosó nevet, és szívesen felelünk rá 🙂 Ha nem kérdezel rá, akkor a kolléga nem fog reagálni. Én is most csak azért tudok róla, mert ismerős szólt, nézzek rá a kommentekre és helyesbítsek 🙂
    De, hogy választ is adjak: nem, nem csak fantasy írások kerülnek ki.
    Ugyanolyan esélye van a krimiknek, történelmi regényeknek, kalandregényeknek és minden más témának is.

  11. Kedves Beretton,
    de, lesz majd realista írás is. Az előszűrők ilyen témákat is átengedtek. Felettem már leírták, de abból válogatunk, melyek beérkeztek.
    Ha egy fantasy átmegy a rostán, azt kitesszük az oldalra, nem fogjuk vissza, csak mert előtte volt még két fantasy 🙂 Sajnos nem tudunk egyenlő tematikai eloszlásban haladni, mert egyszerűen nem ebben a sorrendben mennek át a művek az előszűrésen.
    ***
    Majd szeretném kérni, hogy ha nem az adott írásról van szó, hanem általános kérdésről a pályázat kapcsán, vagy bármi, ami a szerkesztőkhöz szól, akkor az áttekinthetőség végett a pályázat nyitó bejegyzése alatt kérdezzétek meg, ott könnyebben látjuk, és könnyebben tudunk reagálni rá 🙂

  12. Kedves Aranymosó!

    Köszönöm a választ! Így fogok eljárni a jövőben. Nyugodtan törölje a kommentem nem a műhöz tartozó részét! 🙂 még1x elnézést!

  13. Fantasy? Furák a nevek. A helyszínt, országot nem tudom behatárolni. Amúgy egy erős 5-ös. Mert több kéne belőle. Mondjuk jobb lenne, ha nem fantasy lenne, mert a fantasy varázsos elemeitől kitör a frász. Akárcsak az egyéb babonáktól, mint pl horoszkóp vagy jóslás – egy kalap alatt.

  14. Köszönöm, hogy olvastátok a részletet!
    A rövid E/2-es részekben én is bizonytalan vagyok, szerencsére könnyen átírható. De ha kizökkent, talán épp az benne a figyelemfelkeltő. Persze, ha tényleg eltávolít a karaktertől, akkor nem működik. Mit gondoltok?

  15. Kizökkentőnek egy picit kizökkentő volt, szerintem is. Számomra azért, mert egybefolyt a többi szöveggel.
    Ha szeretnél maradni mellette, ami nem gond, én azt tudnám javasonli, hogy vagy dőlt betűvel írd, vagy:

    ***

    Határold el csillagok közé a E/2 bekezdéseket. Ez segít felkészíteni rá az olvasót (Engem legalábbis), hogy tudja, most valami más következik.

    ***

    Én ezt a két opciót ismerem jó megoldásnak, ha szeretnél kitartani mellette 🙂
    Írásügyileg nem volt rossz, és én is érdekesnek találtam Bonanza-hoz hasonlóan. Tényleg csupán az, hogy valami jelzés nélkül nagyon elüt a szöveg többi részétől.

  16. Nagyon ütôs kezdés volt, engem teljesen berantott a történetedbe. Szépek a leirasok, a nyelvhasznalat. Ugy lattam, annyit mutatsz meg ebbôl a vilagbol, amennyi még teljesen érthetô, és felkelti az érdeklôdést. Nem volt bajom a E/2-es valtasokkal, szerintem inkabb növelték a feszültséget, ott, ahol arra szükség volt. Kivancsi vagyok, mi lesz ebbôl a halalmadar jelbôl, szivesen olvasnam tovabb 🙂

  17. BERETTON
    Elnézést kérek a finom lelkű fantasy rajongóktól, ha a ‘picsába’ szitkozódást erősnek találják, bár éles helyzetben minden ember mond csúnyákat, és a szitkozódás karakterfüggő is. A hangsúly az embereken van, itt ők a főszereplők, nem attól fantasy ez a történet, mert más lények szerepelnek benne, épp ezért mondhatják a szereplők a fenti szitkozódást, ha felfokozott érzelmi állapotba kerülnek. Világspecifikus káromkodások pedig vannak a kéziratban, csak nem az elején.
    ERIN
    Az Anyóban igazad van, az én olvasatomban sincs benne félelmetes, inkább jóságos. Alapból az Erdő is ilyen, csak védi magát, ami egy igazi anyótól sem lehet idegen. Amikor nevet választottam neki, arra gondoltam, mit nyújt leginkább az embereknek, és ez a gondoskodás.

  18. Bolygónk agóniájának közepette érdekes egy olyan társadalomról olvasni, ami szimbiózisban él a környezetével. Szurkolok, hogy a regény több legyen egy young adult Avatarnál 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük