Early Moon: Az örökké lány

Early Moon: Az örökké lány

1.

– Nagyon régen voltam már férfival – közli a harrui öregasszony gurgulázó hangon, élvezettel keni szét az olajat Silion Da Ark meztelen mellkasán.

A férfit azonban nem érdekli semmi. Már mindegy. Úgyis meg kell halnia. A kötelek olyan mélyen vágnak a csuklójába és a lábszárába, hogy lezsibbad tőlük, csak hevesen verő szívét érzi, ennek dobogása majdnem elnyomja az erdő hangját. A Végtelen-völgy fái most nem suttognak kellemes szavakat, inkább nyögéseket, csüggedt sóhajtozásokat hallani. Silion biztos benne, hogy a sorsán keseregnek. Felfelé pillant, a sűrű lombokra, már nem akarja nézni az öregasszony sóvár tekintetét, a körülötte sorakozó sátrakat, a kegyetlen harrui arcokat, akik között hiába keresné Arvatit. Nemrég tudatosult benne, hogy mióta kikötözték a cölöphöz, a lány felé sem nézett, pedig a közelben kell lennie.

A suttogó fák védik a harrui tábort, ágak szövevénye téríti el az erre járókat, az erdővel senki sem ellenkezhet, így Folyóváros katonái sem segíthetnek rajta. Egyedül neki sikerült idetalálni. Az erdő akarta így, és Silion még most, a kivégzése előtt sem bánja, hogy eljött Arvati után. A lánnyal töltött minden pillanat olyan mélyen a lelkébe gyökerezett, mintha vele született volna.

Az öregasszonynak szürke, fakéregszerű a bőre. Halkan motyog.

– Szeretem a férfiakat. – Keze a fogoly combja tövén jár, érdes ujjai lassan dörzsölik az orrfacsaró szagú olajat a férfi bőrébe. Szürke arcánál csak vörösre festett szemgödre a félelmetesebb, olyannak látszik, akár az eleven hús.

– Undorító banya, vedd le rólam a kezed! – kiált Silion. Hevesen vergődik, mintha esélye lenne kiszabadulni.

A harrui nevet. Vérben forgó tekintettel hajol közelebb, érezni döglesztő leheletét.

– Nagyon szeretem a férfiakat – mondja, majd vad arckifejezéssel hozzáteszi: – Jól megsütve!

Silion végtagjai önkéntelen remegésbe kezdenek, az ájulás határáról csak a hányinger hozza vissza. Beleborzad a gondolatba, hogy a harrui nem a levegőbe beszél.

– Finom, ropogós leszel, az olaj segít – mondja a banya, mintha kellemes időtöltést ígérne, majd erőszakosan megmarkolja a férfi ágyékát. Arcán elmélyülnek a ráncok, amikor újra megszólal. – De ezt már úgy sem fogod érezni, mert előbb szép sebeket vagdosunk beléd, és kifolyatjuk a finom véredet, mint egy csirkéét.

Silionnak eszébe jutnak gyerekkori ábrándjai, amelyek Werd apó meséit hallgatva születtek a fejében. Azok szóltak népe hőseiről, a suttogó fák hatalmáról, meg a vérengző harruikról, akiket mindig legyőztek.

Ez a helyzet kegyetlenül más, nem így képzelte. Már átkozódni sincs ereje, a tikkasztó trópusi hőségnél is borzasztóbb neki az öregasszony gyomorforgató szagát elviselni. Szédülni kezd, lila foltok táncolnak a szeme előtt, a harrui arcát csak homályosan látja, olyannak tűnik, mint egy húsra áhítozó, vérengző fenevad. Behunyja a szemét, képzelete démonai azonban még rémületesebbek, mint a valóság, ezért emlékeibe menekül, hátha a múlt erőt ad neki.

*

Fehér kövekből épített házak veszik át a harrui tábor látványát, rajtuk kecses oszlopok, csipkézett boltívek, harmóniáról árulkodó homlokzatok és aprólékos gonddal megalkotott kőminták.

Silion Da Ark belekapaszkodik ebbe a gyönyörű emlékfoszlányba. Folyóváros, a Különleges Nép sok-sok évszázados alkotása van előtte. Az utcák a víz színe felett láthatók, az épületeket masszív pillérekkel és cölöpökkel támasztották alá, ezek messziről nézve bonyolult és széles híd benyomását keltik, amely mesés lehetetlenséggel fekszik a folyón. A paloták fehérségét élesen tükrözi vissza a csordogáló víz. Nincsenek zuhatagok, sem vad sodrás, a folyó nyugodt, mert a Végtelen-völgy itt lapállyá szélesedik. Folyóváros azonban nem éri be a folyómederrel, kisebb házai felkúsznak a közeli domboldalakra is. Itt már nyoma sincs a rendezett harmóniának, a fenséges paloták helyét zsúfolt és szegényes házak veszik át, közöttük kusza sikátorok tekeregnek.

Silion ezek egyikében sétált néhány hónapja, gondtalanul, abban a hitben élve, hogy előkelő származása megvédi minden aljas szándékú embertől, és ez így is volt – egészen addig a napig.

Különös, hogy Arvatival is akkor találkozott először. Vajon Váa, a sötét isten vezette hozzá, vagy a tisztalelkű, mindenható Aui? Ma se tudja. Amikor a rongyos ruhájú férfiak körbefogták a néptelen sikátorban, bele sem gondolt, hogy bármi baja eshet.

– Hé, te! Keresel valakit? – szólította meg az egyik fickó, akinek a szakálla olyan sűrű volt, akár egy vadállat prémje.

– Több tiszteletet, ember! Az uralkodó közeli rokonával, a Da Ark család tagjával beszélsz – felelte Silion, és tovább akart lépni.

Másik férfi állta útját. Ápolatlan haja a vállát verdeste, és annyira összehúzott szemmel nézett, mintha nem is lenne szemgolyója.

– Látszik az óriási orrodon, hogy nagy ember vagy – röhögött, majd hozzáfűzte. – És adhatnál némi aprópénzt, ha olyan gazdagnak tartod magad.

– Ahhoz, hogy megszánjalak, nem ilyen pimasz hangon kellene beszélned – oktatta Silion, még mindig abban bízva, hogy meghátrálnak a rangjától, de akkor a harmadik férfi meglökte hátulról.

Elesett. A külvárosban ugyan nem kövezték az utcákat, mégis fájdalmasan érintette a dolog. Vadul a szemébe rúgták a port, alig látott valamit, de a benne feltörő harag erőt adott neki. Felpattant a földről, egyik támadóját a földre teperte, azért szerencséje is volt, félig vakon hadonászva orrba nyomott egy másik fickót, aki kiterülve maradt a földön. De a harmadik támadója megrúgta. Az oldalán találta el, szerencsére nem erősen, mert addigra odébb lépett. Akkor egyik ellenfele lefogta mindkét karját, és a szakállas fickó kezében penge villant.

Silion kézzel-lábbal hadakozott, valahogy sikerült kiszabadulnia, mégis kapott egy ütést, majd a következő pillanatban érezte, hogy az oldalát megbökik. Visszafordulva még a földre küldött egy támadót, amikor megrogyott a lába, és csorgó nedvességet érzett az ingén. Csak ekkor fogta fel, hogy megszúrták a késsel. A fájdalom borzalmas kínnal terjedt szét a testében.

Körülnézett. Ketten kiterülve feküdtek mellette, a harmadik fickó azonban egyre közeledett. A következő emléke, amint térdre esik. A kés közvetlenül a szeme előtt villan, majd hirtelen eltűnik, mintha arrébb löknék, és megjelenik előtte egy lány.

Sötétbarna szem, kerek arc, széles orr, hajtincsekre fűzött színes gyöngyök, amelyek ide-oda lengedeznek.

Arvati.

Ezután Silionra fátyol ereszkedett – a fájdalom bénító fátyla –, majd azon csodálkozott, hogy lehet valakinek olyan sokszínű a haja, mint annak a lánynak. Úgy tűnt, a legvilágosabb búzaszíntől a feketéig minden árnyalat megtalálható benne, de ebből a világosabbak voltak a meglepőbbek, mert a Különleges Nép tagjai mind fekete hajjal születnek. A férfi képzeletében Arvati arca sokáig élt. Lehetetlenség, de azt hitte, még akkor is látja, miután elvesztette az eszméletét.

*

2.

Arvati az erdőre emlékszik. Mindig az erdőre – mint tanítójára. A harrui dobok kivégzést hirdető tamtamját alig hallja, a kikötözött Siliont pedig most nem akarja látni, helyette a múlt nyomakodik elé…

Amikor először feleszmélt, a fák suttogása sürgető késztetést keltett benne, de el is gondolkoztatta, hiányérzete támadt. Mennie kellett, előre a Végtelen-völgyben, noha emlékezete furcsán kihagyott. Csak a nevét tudta, semmi más emléke nem volt, és amikor feltűnt Folyóváros, látványa vegyes érzésekkel töltötte el. Valahonnan ismerte, de nem volt benne biztos, hogy az otthonának akarja. Azt is tudta, hogy ha a városba megy, dolgoznia kell a megélhetésért. Amikor beállt kosárfonónak, azt mondták, ügyes és gyors a keze, ám ha sietett a munkával, akkor sem kapott több ezüstérmét. De legalább nem verték. A lazsáló lányokat rendesen büntették, sok kosárfonó kék és zöld zúzódásokkal vagy korbács ütötte sebekkel tért aludni éjjelente.

Persze Arvatit nem lehetett megütni, az erdő nem úgy nevelte. Ő sosem hagyta magát. Egy ízben, amikor az utcán kirántották a zsebéből erszényét, vadul a tolvaj kéz után kapott. Akik látták az esetet, szemmel követhetetlen ütésekről beszéltek, vadmacskának írták le a lányt, olyannak, aki még akkor is rugdosta a tizenöt év körüli tolvaj fiút, amikor az a földre került.

Arvatit ekkor már nem érdekelték a tömeg kiáltásai. Szavakkal nem lehetett leállítani, ő az igazáért harcolt, sérelem érte, és ezt meg is torolta. Pedig a fiú nem bizonyult könnyű ellenfélnek, korához képest erős testalkatú volt, magas, és nem kímélte a nála pár évvel idősebb lányt. Amikor összecsaptak, mindkét oldalon kemény ütések csattantak, Arvati azonban gyorsabb volt. Védte magát, rúgott és harapott, de nem céltalanul, hanem állatias hévvel, kíméletlen pontossággal.

A földön fekvő tolvaj arcán vér csorgott, ekkor Arvatit két nagydarab fickó megragadta. A lány hiába kapálózott és karmolt, lefogták. Látta az emberek szemében a rosszallást, pedig neki volt igaza, mégis a tolvajt sajnálják. Gyűlöletet érzett mindenki iránt. Különleges Népnek nevezik magukat? Megalkuvó, puhány banda. Abban a pillanatban már többre becsülte a tolvajt, mint bárkit körülötte.

– Engedjetek el, szolgalelkűek! – kiabált.

– Örülj, hogy lefogtak. Még megölted volna – vetette oda valaki.

Az uralkodó katonái nem foglalkoztak a kisebb dulakodásokkal, de a maradandó sérülésekkel járó verekedéseket keményen büntették. Arvatiban lassan csillapodott a tűz, és maga is csodálkozott, miért vesztette el így a fejét.

– Ó, Akanaparu, Teremtő! Köszönöm, hogy elküldted értem Auit, az erény és tisztaság istenét, hogy magamhoz térítsen – fohászkodott.

A piaci faasztalok között azonban nem Aui, hanem Nafan, a kereskedő pocakos alakja magasodott. Ő intett embereinek, hogy hozzák közelebb a lányt.

Arvati hallotta már a kereskedő hírét, akinek sok ember állt szolgálatában és el tudott intézni mindent – a némileg leplezett ügyektől a legpiszkosabbakig.

– Engedj utamra, vagy kikaparom a szemed! – zihált Arvati, miközben szabadulni próbált.

Nafan válaszra sem méltatta, elindult a piac sarka felé, egy sikátorhoz. Emberei szó nélkül követték, tovább hurcolva a meglepődött lányt. A kereskedő díszes ágyékszalagot és nyitott köpenyt viselt, hatalmas hasa jobbra-balra himbálózott járás közben, karja viccesen rövidnek tűnt hordónyi teste mellett, mégsem hallatszott egyetlen gúnyos hang sem, a tömeg hallgatagon szétvált előtte.

– Nagyon nem szeretem, ha ellenkeznek velem – mondta Nafan. Az álla elveszett tokája félholdjában, ahogy hozzátette. ­– Jobban jársz, ha velem jössz és nem várod meg az uralkodó katonáit.

– Ha szajhát akarsz, rossz helyen keresed.

Nafan csak egy pillantást vetett a lány testére, aki rövid tunikát viselt, olyat, ami a folyóvárosi szokásoknak megfelelően jobb mellét nem takarta. Az eladósorba került lányok kiváltsága ez, asszonyok nem mutogatták keblüket az utcán.

– Ne félj, nálad jobb szajháim vannak – röhögött a kereskedő olyan szaggatott hangon, mintha mekegne, majd hozzáfűzte. – Nekem a dühöd kell, gazdaggá tehet téged is engem is.

A lány meglepődött. A gazdagság említése elfújta elkeseredettségét, a kereskedőből azonban többet nem tudott kihúzni, Nafan intett kövér ujjával, hogy hallgasson, amiről beszélni akar az nem utcai téma.

Arvati az őt cipelő férfiakhoz fordult.

– Tudok menni, nem kell vinnetek, barmok! – De azok csak akkor engedték el, amikor a kereskedő bólintott.

Nafan háza egyszintes építmény volt, sok-sok szobával, fedetlen belső kerttel. Itt ültek le a csirimoyo fák árnyékában, egy márvány halszobrokkal díszített szökőkút mellett.

A kereskedő egy szolgával üvöltözött.

– Magyarázatot kérek! Miért vannak lehullott levelek a vízben? Ma hányszor takarítottad a szökőkutat?

– Ké… kétszer – dadogta a szolga sűrű hajlongások közepette, mire Nafan elvörösödött.

– Hogy szólítasz, te lárva?

– Nem mondtam semmit…

– Hogy Váa borítaná rád az eget, hát éppen ez a bajom. Ne bámulj rám, teee! Nagyon nem bírom, ha bámulnak!

A szolga még mélyebbre hajtotta a fejét, Arvati tágra nyílt szemmel hallgatott. Ő nem tűrné ezt a hangot senkitől.

Nafan tovább üvöltött.

– Szólíts parancsolómnak, vagy felnégyeltetlek!

– Igenis, parancsolóm.

– Nézz a szemembe, ha veled beszélek! Nagyon nem bírom a sunyi szolgákat. Most tűnj el, ne lopd az időmet, bizalmas beszélgetésem lesz. Úgy intézd, nehogy zavarni merjen bárki is.

A szolga bizonytalan léptekkel távozott, a kereskedő a fejét ingatta.

– Micsoda tiszteletlenség. – Csípőre tette a kezét, és egy szuszra kifújta hatalmas tüdejéből a levegőt. Ettől kissé megnyugodhatott, mert vörös arca kisimult, de amikor a lány felé fordult, ugyanolyan hangerővel folytatta. – Úgy verekedtél, mint akit démonok szálltak meg.

– Lopni akart tőlem a fiú – felelt dacosan Arvati.

– Ez engem nem érdekel – legyintett Nafan –, tetszett a mutatványod. Mit tudsz a női viadalokról?

– Semmit.

– Csillagom, hol éltél eddig, a föld alatt? Nagyon nem bírom a tudatlanokat. Na várj, elmagyarázom. Minden holdnegyed idején rendezek egy kis mulatságot, sok ember gyűlik össze nálam. Érted, szórakoztatni kell őket. Szóval néhány barátom hoz olyan nőket, akik jó harcosok. Puszta kézzel esnek egymásnak, szabályok nincsenek, a nyers erő és az ügyesség dönt, mi meg fogadunk rájuk. Lehetsz az én harcosom, és ha nyersz, osztozunk a nyereményen. Mit szólsz? Tiszta ügy.

– És ha vesztek?

– Miért vesztenél? Még egy nőt sem láttam ilyen vadul verekedni.

– Ha vesztek, nem történik semmi. A te veszteséged lesz.

– Madárnak nézel, csillagom? – Nafan mekegve nevetett. – Ha legyőznek, ledolgozod nálam a veszteségem árát. Takarító mindig kell.

Arvati összeszorította a száját.

– Neked nem fogok dolgozni, de mondok valamit. Ha veszítek, levághatod egy ujjamat.

– Viccelsz? Mit kezdjek az ujjaddal? – húzta fel a szemöldökét a kereskedő.

– Semmit. Csak ígérd meg, hogy levágod, ha nem nyerek.

– Á, értem már! A veszély ajz fel. Te aztán vakmerő vagy, egyre jobban tetszel nekem.

– Megegyeztünk?

– Attól függ, mennyit kérsz?

– Minden harc után húsz ezüst üti a markom.

Nafan a tokáját vakargatta.

– Tizenötöt adok.

– Tizennyolc.

– Egyáltalán nem bírom, ha levegőnek néznek – fújtatott a kereskedő. – Én nem lopom a pénzt, megdolgozom érte, még egy elkorhadt csónakban is találok ezer használható szeget. Ezért tartok ott, ahol most. Nélkülem semmihez sem kezdhetsz, tehát tizenhatot adok, többet nem, csillagom.

– Legyen tizenhat és nem hívsz többet csillagomnak.

– Rendben – vakarta az orrát Nafan –, de én választom ki, melyik ujjadat vágom le, ha alul maradsz, hehehe. Holnap reggeltől a házamban kapsz szállást. Hat nap múlva lesz az első viadal. Most menj, nem érek rá egész nap a savanyú ábrázatodat nézni.

Arvati még akkor is kábultnak érezte magát, amikor belépett bérelt szobája ajtaján. Tizenhat ezüst. A kosárfonó munkáért tíz ezüstöt kap holdhónaponként, ennyi idő alatt több mint hatszor annyit fog keresni, ha mindig nyer. A bőség lebegett lelki szemei előtt, a jómódúak életére vágyott. Minden viszolygása ellenére elkápráztatta a város: a pazar ruhák, a gyönyörű házak, a különleges ételek.

Szétnézett kopott vakolatú szobájában. Szakadt huzatú ágy a sarokban, mellette ajtó nélküli szekrény, ebben durva lenvászonból szőtt tunika árválkodott néhány ágyékszalag és egy vállkendő társaságában – a teljes ruhatára. Arvati végignézett magán, és szomorúan állapította meg, hogy a rajta levő ruha elszakadt a verekedésben.

– Akanaparu, teremtő isten – suttogta –, tudom, hogy vigyázol rám. Ugye, te küldted azt a tolvajt? Mostantól minden megváltozik. – Odalépett a szekrényhez, megfogta az egyetlen különlegesebb ruhadarabot, egy hímzéssel díszített vállkendőt. Ebbe kopott ruhakapocs volt tűzve.

Megsimogatta az ékszert, amelynek egyik oldalán a fényes Aui napkorongja, a másikon Váa sötét arca látszott. Arra gondolt, milyen erős kötelék fűzi a tárgyhoz, a kezdetektől az övé, de a legfontosabb, hogy néha megszólaltat a fejében egy belső hangot, ez segít neki emlékezni.

Az ősi ruhakapcsot megcsodálta az a pazar ruhába öltözött, hallatlanul erős tekintetű férfi is, akit megkéseltek az utcájukban. Azt mondta, hogy illik Arvatihoz az a tárgy, olyan mint a fény és a sötétség együtt, akár a haja árnyalatai.

Amikor Arvati ápolta Siliont, a belső hangja először szólalt meg. Azt súgta, hogy a férfi Legendajáró. Hogy mit jelent ez, nem tudta, csak érezte, gyökeresen fontos dolog lesz az életében.

Belső hangja most hallgatott, pedig a lány azt remélte, megint tanácsot ad neki. Vajon jól döntött, hogy a kereskedővel kezd üzletelni? Arvati bizonytalanul végigsimított egy tincsén. Talán Silion meghívását kellett volna elfogadnia. A férfi tekintetére emlékezett a legjobban. Pillantásának annyi tüze volt, akár egy szerelmes éjszaka kéjes nyögéseinek. Tőle Arvati ölében felbolydult valami – ám a lelke viszolygott.

Letűnt érzések bukkantak fel benne, ezek az érzések fájtak, de nem tudta megmagyarázni, miért. Silion csábította és taszította egyben, mint egy édes kaland, amelyről tudja, hogy veszedelmes véget ér. Ez az érzés visszarettentette. Belső hangja azt súgta, hogy a Legendajáró szenvedést hoz. Ha sorsuk összekapcsolódik, nem járhatja a saját útját, de a legrosszabb érzés az volt, hogy ő a Legendajárónak ugyanúgy szenvedést hoz. Már az elején tudta, el kell távolodnia a férfitól, nem akarhat neki rosszat.

*

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (71 votes cast)

Leave a Comment

9 hozzászólás

  1. Nagyon komoly volt az eleje. Csak pislogtam, aztán mikor kiderült miért ismételgette azt az öregasszony! Felszaladt a fejem tetejére a szemöldököm. Szerintem egy hatásos, erős kezdés volt. Legalábbis nekem átjött. A szöveget teljesen kellemesnek, gördülékenynek éreztem. Kicsit kapkodtam a fejem a nevek miatt, meg valamiért az ember rögtön tudni akar mindent a világgal kapcsolatban, de hagytam hogy elvigyen a történet. Érdekesnek találom és remélem láthatom majd a második fejezetet is! Gratulálok a kikerüléshez!

  2. Végre olyan írás került elénk, amelyiknek a szövege nemcsak látszólag felel meg az elvárásoknak, tényleg jók a mondatok. A hátteret is elképzelhetőnek látom, a szereplők – akik nem hemzsegnek egészségtelen zsúfoltságban – nem a levegőben vagy a semmiben mozognak, hanem élnek. Ha akarnám, látnám őket, pedig sehol sem olvastam „ovális”-nak írt arcokról. Nem vagyok a célcsoport tagja, tehát biztosan nem olvasnám el a regényt, de szakmai szemmel – amennyire értek hozzá – az a meglátásom, hogy a szerző alapos munkát végzett, és megérdemli a papírt a regényéhez. Meglehet, hogy a későbbiekben mutatkoznak olyan hibák, amik miatt nem kapja meg ezt a sorsot, de én egyelőre még nem látok ilyet.
    Dicsérgethetném az írást, de minek? A munka önmagáért beszél, és szerintem az olvasók dicsérik majd helyettem is – teljes joggal.
    Sok sikert kívánok.

  3. Egy szó… tökéletes!
    Nem viselkedtek eddig egyik helyzetben sem furán a karakterek. Nem éreztem cselekedeteiket erőltetnek vagy gondolatukat. Arvati gondolatai hitelesek, ahogy még mindig vacilál miképpen döntsön.
    Információk folyamatosan adagolva vannak pont annyi amennyi kell. Nem tudunk meg mindent, de elegendően felkelti a figyelmet, érdeklődést. Ugyeh látni milyen sémára épül mégis lehet érezni az életet. De tényleg mindenkit, ahogy Demeter Attila is írta. Érezni az információkból, hogy van egy világ a maga egyedi dolgaival amit meg kell… meg akarok ismerni. De ami feltűnt, hogy életszerűek a helyzetek, a kereskedő gondolkodása… szóval ha van alapok a megfelelők vannak kiválasztva.
    Ahogy előttem írták nagyon könnyedén olvasható, nekem a nevekkel szerencsére nem volt gondom. És elég erős a kezdés és jó a történet haladásának módszere is.
    Várom a folytatást!

    És gratulálok!

  4. Gratulálok ehhez a hangulatos, ügyes íráshoz, Early Moon. Sok sikert!

  5. Nolien, Attila, Sentis, zsuzsyb, köszönöm a véleményeket. Tudom, hogy a lektorok nem veszik figyelembe, nekem mégis sokat jelentenek.

  6. Kedves Early Moon!

    A részlet egésze minden fontosabb követelményt teljesít: a nyelvezeten látszik az igényesség, a világ érdekesnek ígérkezik, a fejezetek rögtön cselekménydúsak, a történetet szívesen olvasnám tovább.
    Az apróbb részletekre fókuszálva azonban jópár dolog zavaró volt számomra.

    Hajlamos vagy többszörösen összetett, vesszőkkel tűzdelt modatok írására. Ez lehet a stílusod, de sokszor indokolatlannak éreztem, természetesebb lett volna a gondolati lezárás.

    Többször esett meg, hogy kissé megcsúszva magyaráztál el dolgokat. Felvázoltál sematikusan egy jelenetet, és csak egy-két bekeztéssel arrébb pontosítottad az információkat. Csak ekkor jöhettem rá, hogy az addigi elképzelésem téves.
    Például, amikor Arvati verekszik a tolvajjal. Miután “vadul a tolvaj keze után nyúl”, a következő kép már az, amit a városiak beszélnek: fiú a földön, a nő pedig kegyetlenül rugdossa. A tolvajról megtudjuk, hogy csak tizenöt év körüli, de a lányról még nem – itt lehetne akár 20, 25 is. Vagyis Arvati egy nála gyengébb fiút piti bűn miatt a földre terített és megkínzott.
    Utána pontosítasz, hogy valójában a tolvaj egy ideig még ellenállt, és nem is az a vézna kölyök, akinek hittem. Ráadásul Arvati csak pár évvel idősebb. Ezek nem elhanyagolható részletek, ha épp egy főhősről szerzem az első benyomásokat.

    Számomra zavaros volt az alkudozás a kereskedővel. Először azt mondja, hogy a hasznon osztoznak, gondolom valamilyen arányban. Később mégis fix összegről folyik a tárgyalás, ráadásul nem is a fogadáson szerzett bevétellel arányosan, hanem meccsenként.
    A kereskedőről az volt a benyomásom, hogy mindent és mindenkit a tulajdonaként kezel. Fura volt, miért nem hozatja el magához a lány motyóját azonnal. Ráadásul aztán amikor Arvati a szobában körülnéz, hirtelen nem tudtam, ez most az új, vagy a régi szobája.

    Úgy vettem ki, Silion álló helyzetben van egy cölöphöz kötözve. Aztán kiderül, hogy ki akarják folyatni a vérét – szóval, eloldozzák és utána kötözik fel bokájánál fogva, vagy a cölöppel együtt forgatják? Minek a körülményeskedés, miért nincs máris fejjel lefelé?

    Egyszer időzavarba is keveredtem a visszaemlékezések miatt. Amikor azt írod, hogy “Belső hangja most hallgatott”, úgy hittem, vége a visszaemlékezésnek – tehát újra a dobszótól hangos tisztáson vagyunk. De a gondolatokból kiderült, ez nem így van.

    ndezek igazából apróságok. Ha az olvasó hagyja, hogy elsodorja az érdekes cselekmény és a különös világ, akkor valószínűleg fel sem tűnik neki. Ám ha valaki szereti részletről részletre ízlelgetni a szöveget, akkor elég zavaróak tudnak lenni.

    Elnézést a hosszú kommentért!
    Kíváncsian várom a folytatást, sok sikert kívánok!

  7. Köszönöm az észrevételeket, Bellone. Hasznosak. Neked is sok sikert!

  8. Gratulálok a kikerüléshez, további sikereket! 🙂

  9. Maga a stílus tényleg elég jó, és az is tetszik, hogy látszólag nem a szokványos fantasy panelekből építkezel, de az én ízlésemnek túl sok a ködösítés, és túl kevés a részlet. Egy ilyen keleties stílusú piacnak például, szerintem, fuldokolnia kellene a színekben és a szagokban, de annyira görgeted előre a történetet, hogy ilyesmivel már nem is foglalkozol. Az amnézia és az isteni vagy egyéb természetfeletti véletlenszerűség pedig csúnyán visszaharaphatnak később.