Demi Kirschner: Ellopott élet 1. – Öld meg Jana Robinst!

Demi Kirschner: Ellopott élet 1. – Öld meg Jana Robinst!

Mr. Loran ugyanazt a rituálét követte mindennapjai során. Az evésen, iváson, alváson és a személyes higiénián túl azonban a legkedvesebb időtöltése különc módon túlmutatott az átlagemberek unalmas rutinján. Mr. Loran a kedvenc foglalatosságát zárt ajtók mögött művelte. Olyankor gondosan kulcsra fordította hálószobája masszív tölgyfaajtaját, felkapcsolta az éjjeli lámpáját, és ünnepélyesen megállt a szoba sarkát elfoglaló tölgyfaasztala előtt. Szerette a tölgyfából készített bútorokat. A hatalom fájának tartotta a tölgyet. 

Az asztal tartalma mindig le volt fedve egy fekete terítővel. Egy jó gazda védi a kincseit: időtől, portól, kíváncsi szemektől, és néha önmagtól. Egy igazán jó gazdának arra is akad gondja, hogy a legértékesebb kincsének lelke elfogadja a tulajdonosát, és úgy szomjazza az együttlétet vele, mint egy szerelemes a párja törődését.

Mr. Loran kincse pontosan kétszáz centiméter hosszú és százhetven centiméter széles volt. A magassága meghaladta az egy métert. Huszonnyolc ablakkal és kilenc ajtóval rendelkezett. A bordószínű tetejét félre lehetett hajtani, hogy könnyebben kézre essenek a szobák, a folyosók, a lépcsők. A házikó lakói nem mindig viselkedtek szófogadóan, Mr. Lorannak néha meggyűlt velük a baja. Olyanok voltak, mint a gyerekek: nem szerettek időben lefeküdni, néha szándékosan rosszalkodtak, összetűzésbe keveredtek egymással. Máskor úgy hízelegtek neki, mint a kiscicák, egymáshoz bújtak és hozzá. Sírtak, szerettek és veszekedtek ‒ tökéletesek emberien szenvedtek.

Mr. Loran derűs arccal simított végig a legkedvesebb figuráin.

‒ Jó reggelt, Oliver. Hogy érzed magad ma reggel? Jól aludtál? Mintha szomorú lennél, csak nem történt valami baj? Gyere szépen, fiam, ülj ide a reggeliző asztalhoz. Hogy mondod?… Nincs kedved reggelizni? Nem, fiatalember! A reggeli a nap legfontosabb étkezése, és ha nem fogadsz szót nekem, tudod, hogy mi fog történni. És te, Kathy? Milyen nagylány lettél. Úgy érzem, hiányzik neked a gyerektársaság.

Máskor egy hosszú, feketehajú, csipkeruhás leánybabát ültetett ki az erkélyre.

‒ Kedves Johanna, sápadt vagy. A sápadtságod aggodalomra ad okot. Már Clifford is panaszkodott nekem a napokban, hogy beteges az arcszíned. Úgy gondolom, nem ártana kicsit kimozdulnod otthonról.

Mr. Lorannak minden figurájára gondja volt, bár némelyikükkel az utóbbi időkben kevesebbet beszélgetett ‒ aki rosszalkodott, azt meg kellett büntetni. A ház alagsorában, a sötét pincében sok veszély leselkedett a lakókra. Senki sem szeretett odakerülni, tudták, mit jelent Mr. Loran haragja.

‒ Griffin, kedves, elárulnád nekem, mikor jártál utoljára a kedvemben? Mit mondasz? Hogy te mindent megtettél és mindig odaadóan szolgáltál engem? Talán így van, de a hűséget ápolni kell, kis barátom. Bizony, bizony. Jól figyelj rám! – emelte közel az arcához a merev arcú figurát a férfi. ‒ Eljött az idő! A madárkának haza kell térnie az övéi közé… Ó, ne aggódj emiatt, fiam. Gondom lesz rá. Hiszen tudod, Mr. Loran gyermekei örök szeretetet élveznek. Az én boldogságaim vagytok. Persze, hogy most bántja a kicsi szívedet, és nehéz is lesz, de bátornak kell lenned.

Mr. Loran együtt érző szomorúsággal simított végig a baba rövid, sörteszerű műhaján. ‒ Én sokkal fontosabbat vesztettem el. Vigyázni kell az értékeinkre, fiam. Rajtad áll, hogyan teszed. Hozd haza a madárkánkat! Hm, látom félsz a kutyától és attól a vörös boszorkától, de nincs mitől tartanod, megmondtam. A madaraknak szárnyuk van, a madarak repülnek, Griffin. És mindig hazatalálnak.

***

‒ Apa, hívj fel, ha lesz egy kis időd. Nem szeretek az üzenetrögzítőddel társalogni, belevisszhangzik a hangom. Mellesleg néhány hét és itt a karácsony, és még mindig nem beszéltük meg, hogy hol töltjük. Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, és három napra előre sem sejted, hová küldenek ki a cégtől, de nekem is szükségem van rád. ‒ Jana belesóhajtott a mobiltelefonba. Elég szánalmas egy gépnek panaszkodni, talán pont az érzés miatt lett fojtottabb a hangja, amikor az üzenet végén elköszönt: ‒ Szeretlek, apa! Hiányzol… Szia!

A parkon vágott keresztül, ami a hűvös novemberi időjárás ellenére nyüzsgött az élettől. A padokat teleülték a környékbeli srácok. Jana nem ismerte őket, általában kevés magával egykorú fiatalt ismert. Nehezen barátkozott. Nem lelki gőg, büszkeség volt az oka, egyszerűen képtelen volt a könnyedségre, ha társasági életet kellett élni. Hibáztathatta volna érte az apját, aki fiatalabb korában túlzott óvatosságra intette, vagy az anyja korai halálát, de egyik sem fedte teljesen a valóságot. Jana őszintén, komolyan tartott az emberektől. Szinte mindegyiktől. Ha a közelükbe került, olyasmi érzés járta át, amit nem tudott megmagyarázni, amiről beszélni se tudott. Még az egyetlen valódi, kitartó barátjának, Griffinnek sem.

Innen csak tíz perc gyaloglásnyira volt a házuk. Lipcse ezen környéke csendes utcák sokaságából állt. Jana jól emlékezett rá, hogy amikor kislányként ideköltöztek az apjával, a férfi azzal nyugtatta, az igazi otthon ott van, ahol együtt fognak élni, és a környék amúgy is hasonlítani fog a régi otthonukra. Ez igaz volt. Legalább ez az egy, ha már Jana apja sok minden másban messze nem tartotta be az ígéretét.

Ahogy hazaért, ledobta a táskáját a sarokba, és a konyhába ment.

‒ Arla, hazajöttem! – kiáltotta el magát.

Arla azóta élt velük, hogy ideköltöztek. Jana sokáig furcsállta, hogy az apja egy vak, néma házvezetőnőt szerzett maguknak. Bármilyen munkaközvetítő is ajánlotta Arlát, egy biztos volt: a középkorú, unalmas szürke munkaruhát és fehér kötényt viselő nő nemcsak csendes volt és nagyszerűen elvégezte a háztartás körül adódó teendőket, de olyan csípős humorral is rendelkezett, amit Jana fiatal gyerekkorától kezdve díjazott. Hogyan lehet szarkazmussal terhes humora egy vak és néma nőnek? Hát meg tudta oldani.

Arla épp a napi tennivalóit jelölte a mágneses mozaiktáblán. Az ügyes kis eszköz a hűtőszekrény ajtóra volt kifüggesztve. Amikor a nő első nap megjelent a házukban, csak egy közepes méretű, kopott bőrönd volt a kezében, és a tábla. A táblával egyszerűbb volt egymással kommunikálni. A mágneses, domború kockák az ábécé betűiből álltak. Arla ugyanolyan magabiztosan kezelte a betűkészletet, mint amilyen meglepően gyorsan kiigazodott a ház folyosói és szobái között. Jana sokáig boszorkánynak hitte ezért a meglepő képességéért, míg az apja ezt is gyorsan és racionálisan megmagyarázta. Azt mondta, a vakok füle jobb, mint a denevéreké. Igen, pont ennyire.

Arla egy kendővel letakart, fonott tálkát tolt a konyhaasztalhoz leülő Jana elé. A benne illatozó sütemény ránézésre is finomnak ígérkezett. A mágneses táblára a következő mondat került ki:

A fiú keresett.

Ezt itt az eleven szívéből sütöttem, a maradványait bezacskóztam a mélyhűtőbe.

– Griffin itt volt? És mikor? – kérdezte Jana. – Nem mondta, mi ügyben?

Arla nemet intett.

Egyél, még meleg!

‒ Köszönöm, viszek fel belőle a szobámba.

Át akarta nézni az e-mailjeit. A szobájában letette a tálból kiragadott süteményeket az íróasztalára, aztán megnyitotta a levelezőprogramját. Két új levele érkezett.

Az első Griffintől:

„Jana, pénteken buli az egyik havernál. Elmegyünk? Nem nagy ügy, csak pár srác, sör, zene…”

Ó, persze, mintha neki a bulizáson járna a feje! A második levél az apjától jött.        

„ Szia, Kincsem!

Sajnos, rossz hírem van. Közbejött még két tárgyalás, így csak tizenötödike után tudok hazautazni. Tudom, hogy ebben a hónapban terveztük meglátogatni édesanyád sírját, de ha nagyon szeretnéd, Arlával megtehetitek. Ígérem, mindent bepótolunk!

Ölel: szerető és roppant csapnivaló apád!”

 

Hátradőlt a székben, és néhány másodpercig csak maga elé meredve ült. Arra gondolt, hogy jó lenne egy olyan szerkezet, amin csak megnyom egy gombot, és egyből láthatná, hogy a számára szeretett személyeknek épp mi jár a fejükben vagy mit csinálnak. De még jobb lenne egy olyan mágneses tábla, amire nem a napi teendőket írja fel az ember, mint Arla, hanem parancsba adja, hogy mások mit csináljanak. Ha utasíthatná őket, mit tegyenek, hogy ne rontsanak el véglegesen mindent maguk körül.

Később, mikor már túl volt az esti fürdésen, állt a tükör előtt és magát bámulta. Mi nincs rendben vele? Miért olyan nehéz… minden? A szokásos árnyék körvonala a háta mögött, ami pont egy fejjel volt magasabb Janánál és alig vállasabb, meleg bizsergéssel árasztotta el. Furcsa volt arra gondolnia, hogy a különleges tükörkép az egyetlen, ami első emlékezete óta figyeli, megérezi, amikor valami bántja, és mindig megnyugtatja. Nem tudta, másoké milyen lehet. Pont ennyire ködös és áttetsző, vagy színesebb? Nagyobb, vagy szélesebb? Janáé együtt nőtt vele. Úgy vélte, ez az a bizonyos képzeletbeli barát, amit annyi könyvben és filmben emlegetnek. Csak azt sajnálta, hogy ez a fajta barát nem beszél, nem ül le mellé az asztalhoz, nem eszik sütit, és sosem válaszol a feltett kérdésekre. Csak van. De az jó, hogy van. Griffin azt mondta, ő a sajátját egy ideje már nem látja. Sajnálta érte a fiút.

 

***

– Mi baj?

– Semmi.

– Nem hiszek neked. Mi baj?

Jana elgondolkodva forgatta villájával a tésztát, körülöttük nagy volt a zsivaj. Az iskolai menza zaja fárasztónak tűnt, az élettel teli nyüzsgés meg felszínes baromságnak.

Griffin nem tágított, nehéz volt lerázni. Jana néha úgy érezte, a koponyája belsejéig belát, és ott kutat infómorzsák után.

– Találgassak? – faggatózott tovább a fiú. – Reggel óta érzem, hogy bánt valami.

– Nem kell.

Griffin rosszalló tekinteténél csak egy rémesebb akadt: amikor gyanakodott.

– Megbántott valaki?

– Dehogy.

‒ Furcsa emberekkel találkoztál?

– Tessék?

– Követtek a suliig? Rosszul sikerült a dolgozatod?

– Nem.

– Elestél és…

– Griffin, hagyd abba!

– Halljam! – A konok nézéshez összehúzott szemöldök is dukált.

– Apa megint nem jön haza – adta meg magát, és csalódottan vette tudomásul, hogy Griffint a hír mintha nem taglózná le, sőt, úgy tűnt, megnyugtatja. – Mi van? Neked ez rendben van? Griffin, két hónapja nem láttam! Az üzenetrögzítője és a bankkártyája, ami beszélget velem, és nem ő.

– Dehogy. Sajnálom, hogy nem jön haza, de azt hittem, nagyobb baj van.

‒ Ez nem elég?

‒ De, bocsáss meg.

A fiú végignézett a menzán, majd hirtelen ötlettől vezérelve felállt, elkapta Jana kezét, húzni kezdte maga után. – Gyere, a szar napra egy orvosság létezik.

– Griffin, még van két órám! Biológia évzáró…

– Gyere! – Kirángatta magával a folyosóra, egyenesen a szekrényekhez, majd Jana ámuló szemei előtt háromszor rácsapott a lány szekrényfülkéjének ajtajára, amitől az magától kinyílt. Igen jó lett volna tudni, honnan a fenéből tudott ilyen trükköket. A kérdő pillantását Griffin figyelmen kívül hagyta: – A kabátja, hölgyem!

– Tenyérbe mászó vagy!

– Az majd egy következő szint lesz.

 

Átfutottak az iskola előtt az úttesten, egyenesen a korcsolyapályához tartottak.

– Korcsolyázunk? – Jana szkeptikusan álldogált a pálya szélén, tekintve, hogy életében másodszor kívántak korcsolyát erőszakolni a lábára, és első alkalommal csuklótöréssel hozták le a jégről.

– A közös bénázás a legjobb hangulatjavító.

– Közös alap? Tudsz te egyáltalán korcsolyázni?

– Csak figyelj! – intette türelemre Griffin, majd átpakolta hosszú lábait a korláton, és irigylésre méltóan stabilan állt meg a jégen. – Mit szeretnél, mit csináljak?

Jana elgondolkozott.

– Nos… talán tegyél egy kört, aztán amikor megvan a lendület, akkor hátra felé ismételd meg.

– Csak ennyi?

Jana félig döbbenten, félig irigykedve nézte, hogy Griffin pofátlanul stabilan mozog a jégen, és mindezt egy keskeny korcsolya élén műveli. A kör után vigyorogva tért vissza a pálya pereméhez.

– Megfelelt?

– Meg – dörmögte Jana. Kinyitotta a jégre vezető ajtót, majd óvatosan rálépett a pályára. Kiszaladt a lába alóla, és csak azért nem esett hatalmasat, mert még időben megkapaszkodott a korlátban. Griffin nevetett. – Szemét vagy.

– A jégnek lelke van, és megérzi, ha félsz. Még csúszósabb lesz.

Jana végül nem tudta, hány órát töltöttek nevetgélve a pályán, mikortól vált számára életbevágóan fontossá, hogy bebizonyítsa, nem annyira béna, mint amilyennek kinéz.

Griffin mindig előtte haladt, hátrált, hogy bármikor kéznél legyen. Aztán valaki a fiú nevét kiáltotta. Griffin lassított, még épp elkapta Janát és átölelte, hogy védje a következő eséstől, majd a kiáltás megismétlődött.

Két lány állt a pálya szélén. Mindketten őket nézték, és az alacsonyabbik hevesen integetett is. A bugyuta bojtos kesztyűje azonnal kiváltotta Jana ellenszenvét.

– Hé, Griffin! – sipította a lány éles hangon.

Jana intett és kapaszkodott egyszerre. – Menj már oda, mert olyat teszek, amit magam is megbánok.

– Mutasd! – Griffin díjnyertes vigyora kisütötte a szemét. – Jól van, gyere, egy perc az egész.

– Nem, jó nekem itt. Megvárlak.

– Biztos?

– Tuti. – Jana a mellkasa elé fonta a kezét. Ha nem mozog sokat, szépen el tud egyensúlyozni a fiú nélkül is.

Griffin elsiklott mellőle, befékezett a két idegen lány előtt, váltott velük pár szót, megvárta, amíg azok kiröhögcsélik magukat. Jana fel volt készülve egy hosszabb lélegzetű pihenőre, de mire elügyetlenkedett a pálya másik széléig, Griffin már megint ott siklott mellette.

– Ennyi?

– Mi ez a szemrehányó hangnem? – kérdezte a fiú.

– Nem tudom.

– Ne nősíts ki, légy szíves. Gyere, nem úszod meg ennyivel, majd éjjel pihensz.

Útban hazafelé még betértek Kudrett talponállójába egy bögre akármire, ami meleg, és Jana kíméletlenül feltette a fejében kavargó kérdést:

– Mondd, Griffin, hogy van ez? Ismerek látásból egy rakás korunkbeli srácot, tudod, két lábon járnak, hülyén röhögnek, és megbámulnak minden egyes szoknyát, ami elhalad előttük. Buzog bennük a tettvágy, a hormonok, időnként csillapíthatatlanul kretének, és egy valamiért bármit képesek feláldozni ebben a korban, és az a cici.

Griffin visszaprüszkölte a poharába a teáját. Jana türelmesen megvárta, amíg újra levegőhöz jut.

– Micsoda éles meglátás – törölte meg a száját a fiú.

– Igen, Arla vak, én nem vagyok az. Griffin, téged komolyan… Normális ez, hogy nincs rajtam kívül barátnőd? Úgy értem, igazi. Ha még nekem se mondod el, akkor kinek? – kérdezte Jana.

– De mit?

– Miért nincs barátnőd? Nem én, ne tátogj. Normális barátnőt mondtam. Bajod van a lányokkal?

– Jézusom, dehogy! – Griffin arca elzöldült. – Neked miért nincs barátod?

– Nekem? Micsoda hülye kérdés ez? – Tágra nyílt szemmel bámultak egymásra egy ideig, aztán Jana elnevette magát. – Nem számít. Én érzelmileg sérült vagyok, az anyám öt éves koromban meghalt, és nem is emlékszem rá. Az apám azóta nem törődik velem, amióta ő nincs velünk, egy vak bejárónő a családom és te. A francba már ezzel az egésszel! Hánykor lesz az a buli, amit tegnap emlegettél?

– Hétre megyek érted, szóval addig kapd össze magad és legyél csinos, de ezt hagyd otthon – mutatott Griffin a sapkájára. – Nem buli-kompatibilis.

 

Este hét előtt tíz perccel Jana fülhallgatóval a fején állt a fürdőszobatükör előtt, és az ütemre bólogatva próbálta elkerülni, hogy kiszúrja a szemét a szempillaspirállal. Dúdolt is hozzá, és amikor a szám refrénjének kellős közepén a háta mögött feltűnt Arla, Jana majdnem szívrohamot kapott. – A frászt hozod rám!

A házvezetőnő egy vattapamacsot tartott a kezében. Az első mozdulatából látszott az elszántság.

 – Ó, nem, Arla. Nem törlöm le a sminkemet. Egyébként is, honnan tudtad, hogy sminkelek? Hallottad lentről, hogy kifestem a szememet?

Arla még közelebb tolta a vattacsomót Jana arcához.

– Most mi van? Buliba megyek! Egy bulihoz fel kell öltözni, a smink pedig kellék.

Arla felemelte a mosdó mellől a szemetesvödröt, és egy mozdulattal a lány elé tolta, mintha csak azt kívánta volna jelezni, hogy ez itt mind szemét. Jana majd megpukkadt mérgében. Arla általában nem szokott ennyire utálatos lenni.

– Tudod, mi vagy te? Egy buldog! – vágta hozzá dühösen. Arla már az ajtóban járt, de lassított, és visszafordulva kézjelet rajzolt a levegőbe. Jana próbálta kitalálni, mit akar jelenteni: – Ja, hogy Griffin a buldog? Oké, átadom neki, megmondom, hogy ennyire szereted. És te, mi vagy? Tündérpillangó? Fiatal vagyok! Nem fogok itthon poshadni péntek este, és várni az apámat, aki fütyül rám, és még arra sem hajlandó, hogy felvegye a telefonját, ha hívom! És sört is fogok inni! Tessék!

 

Mire Griffin becsöngetett a házuk ajtaján, Jana mégis lemosta a félkész sminket az arcáról. Arla meleg kardigánt nyújtott oda Janának, ő meg inkább egy szó nélkül felvette, és belebújt a kabátjába.

– Ígértél valamit! – figyelmeztette Griffin, amikor a sapkájáért nyújtózott.

– Nem ígértem meg! Te közölted. Arla szerint buldog vagy, igaza van!

Griffin csodálkozva a nőre pillantott.

– Tényleg? – kérdezte. Egy bólintás volt a válasz. – Nem nyáladzok, nem horkolok, de a kitartásom stimmel.

Jana pont elcsípte, hogy Arla bosszúsan elhúzza a száját, de a nemtetszés okára már nem tudott rákérdezni, mert Griffin kitoloncolta az ajtón.

– Ígérem, nem maradok sokáig! – szólt még hátra Jana, mielőtt beszállt volna a taxiba.

 

Közel negyedórán át taxiztak a buli helyszínéhez. A kertes ház kapuja előtt Jana segélykérően nézett Griffinre, a fiú megszorította a kezét.

– Asszimilálódunk, lazítunk! Ha soha nem tesszük, hamarosan petéket raknak belénk a pókok és kiszáradt fűcsomók lógnak majd a fülünkből.

– Griffin, akármit is olvasol mostanság, tedd le. Ijesztő.

Felmentek az udvarra. A bejárati ajtó előtt egy vadidegen, főiskolás korú lány bámult rájuk zavaros tekintettel, hülye vigyorral. A haja borzas-szőke, a blúza félregombolva…

– Helló, ifjúság! – köszönt nekik nehezen forgó nyelvvel, aztán eltorzult az arca, és lehajolt, hogy kiadja magából az este folyamán elfogyasztott alkohol és vacsora maradványait.

A házban bömbölt a zene. A vendégek kisebb társaságokra oszlottak, néhányan az ülőalkalmatosságokon hevertek, páran táncoltak. Jana ritkán járt házibulikra, de ezt látva nem is vágyott egy újabbra. Griff az előszobán áthaladva szerzett két doboz sört, és az egyiket Jana kezébe nyomta.

– Gyerünk, lazíts! – kiabálta a fülébe, de a hangja a tomboló basszus miatt csak suttogásnak hangzott.

Itt? Jana nem igazán értette, hogy tudja itt magát bárki elengedni. Griffint a következő percben már három fiú és két lány állta körül.

Jana a falnak támaszkodott, és Griffint figyelve eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miért is nem járnak ők? Több időt töltenek együtt, mint azok a párok, akiket ismer. Griffin értelmes volt, barna hajú, barna szemű, kreol bőrű. Magas, formás, bárkit megkaphatott volna, hiszen most is, az a két szöszi úgy csöngött a szavain, mint gyümölcs a fán, és nem hagytak ki egy lehetőséget sem, hogy hozzáérhessenek, vagy elérjék, hogy Griffin érintse meg az ő vállukat vagy a derekukat… Túl sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel? Baj, baj. Amúgy meg még a baj sem jár egyedül. A következő percben az is bebizonyosodott, hogy ez a megállapítás Janára duplán igaz. Egy hórihorgas fiú a táncnak kicsit sem nevezhető, félrészeg vonaglása közepette nekitolatott, és Janának kilöttyent a söre.

– Ezer bocs – vigyorgott rá a fiú, Jana pedig egy „nem tesz semmit” legyintéssel elindult, hogy megkeresse a mosdót.

A házibulik egyik nagy hátránya, hogy mily meglepő: házban rendezik őket. Ahol két, de legjobb esetben is csak három helyiség van, ahol az ember rendbe hozhatja magát. Ha mindhárom foglalt, az már probléma. Jana pontosan ezzel szembesült itt is: kisebb sor alakult ki a mellékhelyiség előtt. A többnyire lányokból álló várakozók beszélgettek, Jana lecövekelt mögöttük.

– A legjobb iskolák a fővárosban vannak, ezt mindenki tudja – ecsetelte az egyes számú lány.

– De tedd hozzá azt is, hogy főiskolára menni egyet jelent szakítani az addigi életeddel. Mit csinálsz ott, ahol senkit sem ismersz. Jó, egy idő után ott a lakótárs, az évfolyamtársak, de akkor is. A régi barátságoknak annyi – mondta a kettes számú lány.

– A régi barátságoknak így is, úgy is vége, ha az ember férjhez megy. Nézd meg a szüleidet. Vannak barátaik? A főiskola arra való, hogy élj végre! – nevetett csalfán az egyeske. – Én biztos nem itt fogok megöregedni. Harminc évesen majd eldöntöm, hogy férjhez akarok menni, találok magamnak egy idősebb, gazdag manust, aki vak és süket, este hatkor már alszik, és túl sokat van távol. Eszményi.

Jana kritikus énje viszolygott a gondolattól, hogy azonosuljon ezzel a gondolatmenettel. Volt része az „apa sosincs otthon” világképből. Azon tűnődött, hogy ezek a kihívóan viselkedő, hangos lányok végül is menekülni akarnak az eddigi életüktől, hogy újba kezdjenek, míg ő még a mostanit is csak összekapargatni igyekszik. Hirtelen idegesnek érezte magát.

Mire bejutott a mosdóba, már minden baja volt. Odabenn egy lány fogat mosott, és nem is vette észre őt. Jana megpróbálta valamennyire kiszedni a sörfoltot a felsőjéből, a tükörképe sápadtan meredt rá. Különös, zsibongó érzés kerítette a hatalmába, és közben rájött, hogy minden furcsa ellenérzése ellenére jókedve van. Mire kilépett a helyiségből a bulizó fiatalok közé, egyáltalán nem zavarta a zene. A szemével Griffint kereste, és meg is találta.

Griffin ott állt, ahol hagyta, és feltűnően unatkozva bámészkodott, míg egyszerre négyen beszéltek körülötte. Jana odasétált hozzá, és nem törődve a többiekkel kijelentette:

– Elhagytam a sörömet.

– Hozok másikat.

Később ez egészen biztosan teljesült. Jana egyre kevésbé érzékelte a külvilágot. Tudta, hogy sokat beszél, hogy állandóan nevet, és azt is, hogy Griffin végig vele van. Ő, aki nem szeretett táncolni, magával húzta a fiút, és halványan még arra is emlékezett, hogy az éjszaka második felében még kétszer megfordult az ominózus mosdóban, de akkor már háborgott a gyomra, és az addigi széles jókedve elszállóban volt. Emlékezett rá, hogy ültek valahol, Griffin vállára hajtotta a fejét és hosszan magyarázott neki valamit, és a fiú, néha-néha az órájára pillantva hallgatta. Már senki sem táncolt, és az utolsó sört egy cserepes virág itta meg. Jana megesküdött rá, hogy fényesek lesznek tőle a levelei…

 ***

 Arra ébredt, hogy darázsfészek költözött a fülébe, a szája pedig egyszerre száraz és mégis tele van fura, kellemetlen ízzel. Kinyitotta a szemét. A függönyön átsejlő napsütés nem égette ki a retináját, de a fény mégis fájt.

De… az ő szobájában nem világosbarna a függöny. Jana felült és körbenézett. A buliban aludtak volna? A szobában túl nagy volt a rend, és ráadásul egyedül feküdt egy kétszemélyes ágyban.

Ahogy lábra állt, először megszédült, kellett pár perc, amíg el mert mozdulni az ágy mellől, de a gyomra nem akart kézen fogva haladni vele.

A fürdőszobába vezetett az első útja. A durva rosszullét még durvább hányásig fajult. Jana lassan rendbe szedte magát, igazán hálás volt, hogy egyedül tehette… Griffin! Meg kell keresnie, és viharos gyorsasággal hazamenni, mert Arla ki fog térni a hitéből.

Jana épp a vakító tisztaságú mosdó mellett élre hajtogatott törülközőért nyúlt, amikor feltűnt neki, ami eddig is simán kiszúrhatta volna a szemét. A törülközőn, az apró szappan papírcsomagolásán ugyanaz az embléma és felirat díszelgett: Hotel Francuski.

Végigsimított az emblémán, aztán kilépett a fürdőből, hogy újra szemügyre vegye a lakrészt, amiben ébredt. Zöld csíkos tapéta a falon, rengeteg függöny, friss virág az ablak melletti dohányzóasztalon.

Ez egy szálloda. A következő mozdulattal az ajtó felé akart iramodni, de a rézkilincs moccanása megelőzte, az ajtó kinyílt, és Griffin bűntudatos arca nézett rá.

– Megmagyarázom – mondta komolyan. Jana még azt is látta a fiún, hogy vele ellentétben nem a tegnapi ruháját viseli. Ahogy beljebb lépett, Jana a kitárt ajtón túli folyosót is látta. Valaki épp elhaladt a lakosztály előtt. – Csak ülj le, jó? És kérlek, ne akadj ki!

Jana a mondat második felét nem is hallotta.

– Hol vagyunk? Miféle hotel ez? Miért nem mentünk haza? – kérdezte egyre zaklatottabban, és közben próbált visszaemlékezni, hogy tegnap magával vitte-e a táskáját a buliba, de a gondolatok össze-vissza ugráltak a fejében.

– Jana, kérlek, ülj le! Hosszú lesz!

– Mi? Te nem érted? Nem ülök le, inkább menjünk haza, majd útközben a taxiban elmeséled, Arla kitekeri a nyakunkat, meg egyébként is, mi van, ha közben apa mégis hazajött? Halálra aggódja magát…

– Nem ment haza, oké? Nem ment. – Griffin közelebb lépett hozzá. – Ne borulj ki! Nyugi.

– Honnan tudhatnád ilyen biztosan, és egyébként is, mit hajtogatod folyton, hogy nyugi? Honnan van neked pénzed szállodai szobára? – Jana arca elvörösödött. A kimondott szavakat követő utolsó két gondolatot nem kellett volna megengednie magának, de amikor a saját öltözékére nézett, azonnal tudta, felesleges dolgokon rágódik. Csak Griffin…

Griffin megvakarta a fejét, és bágyadtan levágódott a dohányzóasztal melletti fotelbe. A vázányi virág pont eltakarta Jana elől az arcát.

– Nem tudunk hazamenni taxival, igazad van, annyi pénzem nincs, hogy Lipcséig furikáztassam magunkat. De nem is vinnélek, Jana. Ne ijedj meg, nem tehettem mást. Eleinte abban bíztam, hogy apádnak megjön az esze, és beszélni fog, de ahogy nézem, erre hiába várok. Ha én nem lépek, megteszi helyettem más, azt pedig nem viselem el.

Jana egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.

– Miket beszélsz? Hol vagyunk?

– Az egyelőre lényegtelen.

– Mit mondtál az apámról az előbb? Griffin, beszélj értelmesen!

– Hülye helyzet, hogy így tudod meg, de ideje, hogy valaki felvilágosítson téged. Azért hoztalak ide, mert Lipcse már tele volt velük, és csak napok kérdése, mikor támadnak rád. Mindenhová követtek.

– Kicsodák?

– Nem tudtam tovább várni. Oké, az sem érdekel, ha haragszol, de ha megérted, mi történik, arra is rájössz, hogy igazam volt. Azt hiszem, a Constituciónál eldöntötték, hogy a látszatdiplomácia már kevés, és elérkezettnek látták az időt, hogy üldözőbe vegyenek. Én próbáltam máshogy…

– Griffin! Hagyd ezt abba, hülye vicc! Azt akartad, hogy megijedjek? Oké, megijedtem! Most pedig menjünk haza!

Griffin felállt. Olyan hirtelen és olyan lendülettel, hogy Jana egy pillanatra elfelejtette, hogy a gyerekkori barátja áll előtte, hogy Griffin az, aki közelít felé, és igyekszik megölelni.

– Bízol bennem, Jana? – kérdezte. Legalább nevetett volna, de nem, halál komoly volt. És Jana ekkor rádöbbent, hogy fél. Nem tudott nemet inteni. A gyenge igenlő fejmozdulat bizonytalan volt, és félresikerült. Griffin megölelte. Igen, a mozdulat és a hozzá tartozó test is ismerős volt. Minden, és semmi.

– Ha bízol, muszáj meghallgatnod. Máskülönben lassan én is megőrülök. Nem vetted észre, mert gondosan ügyelnek rá, hogy csak a kellő pillanatban csapjanak le, de akkor hatékonyan. Itt biztonságban vagy. Figyeltem rá, hogy a bejelentkezésnél hamis adatokat adjak meg. Plusz úgy tudják, hogy ellopták az irataidat, tehát, bárhol is tűnik fel a bankkártyád száma, úgy fogják ítélni, a tolvaj használja, ez nagyon jó elterelő manőver.

Jana itt bontakozott ki a fiú öléséből.

– Mi az, hogy úgy tudják, ellopták? Hiszen ellopták! – Aztán valami keserű sejtés költözött a fejébe, és itt Jana már csak suttogni tudott: – Te lopattad el a pénztárcámat? Griffin, miért?

– Most próbálom elmagyarázni.

– Ne! Vigyél haza!

– Nem lehet, hát nem érted?

Griffin más volt. Ijesztő, idegen, furcsa dolgokat beszélt, zagyvaságokat.

Jana remegni kezdett. Már nem csak a karjai fáztak, hanem mindene.

– Jól vagy? – kérdezte a fiú.

Kétségbeesetten intett nemet, az ajtót nézte, majd újra Griffint.

– Azt kérdezed jól vagyok-e, amikor isten tudja, hová vittél, ja, és most jut eszembe, le is itattál! Miért kéne bármit is elhinnem, amit mondasz?!

– Mert meg akarlak védeni. – Más esetben Janának bőven elég lett volna ez a válasz, de most nem. Zaklatottan, és remegve lépett az ablakhoz, és elhúzta a függönyt.

A keskeny utca másik oldalán egy könyvesboltra esett a pillantása, nem tudta elolvasni a táblája feliratát. Nem németül és nem angolul íródott.

– Hol vagyunk?

– Krakkóban.

Jana lehunyta a szemét. Igyekezett levegőt venni, megnyugodni.

– És most mi lesz?

– Elviszlek egy biztonságos helyre, ahol megvárjuk apádat.

Jana olyan hirtelen fordult meg, hogy Griffin meglepődött.

– Nem.

– Nem? Miért nem, és mit nem?

– Ennyi. Nem megyek veled sehová.

A fiú kezdett a türelme végéhez érni. Beletúrt a hajába, és nagyot szusszantott. – Hogy magyarázzam meg ennél érthetőbben?

– Nem érdekel! – Jana nem akart kiabálni. Sírni sem. – Félek, érted? Haza akarok menni, engedj el.

– Jana, ezt ne, nem érted az egészet, ez nekem se könnyű!

– Tényleg?

– Miért bántasz, amikor csak segíteni akarok neked?

– Tehát tulajdonképpen hálásnak kellene lennem, hogy összevissza hazudozol, és kiszöktetsz, ki tudja hogyan az országból!?

– Nem kell hálásnak lenned, de bízz bennem.

– Ha akarsz valami értelmeset is csinálni, akkor szerezz nekem valami ruhát. Hideg van, és ebben a göncben nem léphetek ki az utcára.

Griffin felállt, valamit még mondani akart, a lassan elsötétedő tekintetet Jana kiválóan ismerte. Griffin így nézett azokra, akik nem tetszettek neki, akiket igyekezett távol tartani magától. Aztán megfordult és elindult az ajtó irányába: – Sietek vissza!

Jana alig várta, hogy Griffin eltűnjön a szobából, fojtott jajdulással temette az arcát a tenyerébe. Aztán még egy pillanat, és az ajtóhoz ment. Hallgatózott, de odakintről semmilyen zaj nem szűrődött be. Lenyomta a kilincset és kilépett a szobából.

A zöld posztós folyosó üres volt. Ránézett a szemközti lakosztályok szobaszámaira, gondolkozott, majd a sorszám csökkenő irányába indult a folyosón, a fülében dobogott a szíve, meg sem állt a díszes korlátú lépcsőig, majd az alsó szintig. A tágas előtérben, a recepció díszkivilágításában is csak néhány vendég járkált. Jana vett egy mély lélegzetet, és igyekezett olyan közömbös arccal és feszes tartással átvágni a termen, mint aki épp csak kiruccan a friss levegőre. A forgóajtón túl már az utca várta. 

Nem állt meg, gyors léptekben sietett végig a járdán, és csak a következő utcasarkon lassított, hogy kifújja magát. Szóval Krakkó…

Körülnézett. A belvárosban volt, ez biztos. A macskaköves út, aminek a szélén autók parkoltak, ismerős volt neki Lipcse régi negyedéből. Hiába bámulta azonban az üzletek és az utca feliratait, idegen nyelvű, furcsa hangzású nevek álltak rajtuk. Fázott, se pénze, se telefonja. Fogalma sem volt, merre tovább. Aztán eszébe jutott a rendőrség. A legtöbb, amit tehet, hogy odamegy.

Lefordult egy kis sikátornál, majd egy téren átvágva, egy szélesebb utcában kötött ki. Éttermek szegélyezték, az elsőnél kint állt egy pincér, aki a napi menüt írta fel egy nagyméretű fekete táblára fehér krétával. Jana vett egy mély levegőt, és megszólította.

– Beszél németül? Angolul?

A pincér elmosolyodott.

– Tízkor nyitunk. Enne valami finomat? – kérdezte tökéletes angolsággal.

– Köszönöm nem, azt szeretném megtudni, merre van a rendőrség.

– Bajba került? A következő sarkon van az aluljáró. A metróval négy megálló, és ahogy feljön az alagútból, szemben lesz a rendőrség épülete.

– Köszönöm!

Jana még soha életében nem bliccelt. Azelőtt eszébe se jutott utazás közben a jegyellenőröktől félni, most másra sem tudott gondolni, csak rájuk. Nem akart még nagyobb bajba keveredni, bár az eredmény mindenképpen a rendőrségre juttatná, inkább saját elhatározásából akart odamenni.

A metró peronján sokan várakoztak. A rengeteg idegen nyelvű szótól Janának csengett a füle, a metróvonal szemközti falát díszítő reklámok vigyorgó, boldog embereket ábrázoltak, számára most mégis torz szörnyszülötteknek tűntek.

A szerelvény huzatot keltve, nagy sebességgel érkezett meg. Az emberek közelebb léptek a peron széléhez. Jana is felverekedte magát a többiekkel együtt, aztán gyorsan keresett egy üres helyet, és leült. A szíve majd kiugrott a mellkasából, a tekintete riadtan járt ide-oda.

A metró elindult, az emberek ugyanúgy meredtek a semmibe, mint a lipcsei tömegközlekedési eszközökön. Jana torkát görcs fojtogatta. A napját se tudta, mikor pityeredett el utoljára, de most sírni akart. Megtörölte az arcát, és ugyanekkor leült mellé egy alak.

Jana elhúzódott az idegentől. Mereven nézegette az emberek cipőjét, nadrágját, aztán oldalra fordult, és a mellette ülő idegen kigombolt kabátján akadt meg a pillantása. A kabát nyitott széle alól kidomborodott valami, és ahogy a metrószerelvény fékezett, a férfi testének enyhe lódulása mellett a kabát alatt láthatóvá vált, hogy mi az: fegyvert viselt.

Ahogy az emberek a következő megálló előtt elindulnak az ajtók felé, Jana ötig számolt, aztán felpattant és kimenekült közöttük.

A rettegés olyan lendületet adott neki, aminek a létezéséről sejtelme sem volt. A mozgólépcsőn vaskos lengyel káromkodások harsantak, ahogy több embert félretolva előrefurakodott. Nem nézett hátra, nem gondolkozott, nem hagyta elgyengülni a lábát.

Kiérve az aluljáróból, az első kis utcán végigfutott, azt sem tudta, hová; Griffinnek igaza volt, valakik el akarták kapni. El kellett érnie valahogy az apját, a rendőrséget, akárkit.

Befordult egy boltíves, díszes kapu alá. Egy belsőudvarban kötött ki, ez zsákutcát jelentett. Jana hátrafordult, alig kapott levegőt a futástól. A boltíves kapu előtt ekkor lassított le a férfi, aki idáig üldözte. Jana nem látta rendesen az arcát, de azt igen, hogy a férfi megáll, körülnéz, aztán megindul befelé az udvarra.

Jana már a lelki szemei előtt látta a saját kihűlt hulláját egy szemetes konténerbe dobva, a rémült utolsó pillanatait, amikor az életéért könyörög, és még azt sem tudja, mivel szolgált rá a halálra.

Valahol az udvarban kicsapódott egy ajtó. Jana odafordította a fejét, és látta, hogy egy fehér kuktaruhát viselő férfi egy nagy fekete zacskót cipel a szemetes konténerig. Nem, Jana, nem fogja megadni magát ilyen könnyen.

Egy gondolatnyi idő múltán szélsebesen rohant a konyhai kisegítő felé, és teli torkából üvöltött:

– Várjon, várjon meg! Ne, ne csukja be az ajtót, segítség!

A férfi szerencsére észrevette őt. Jana elhadart angolul egy köszönömöt, aztán a férfi meglepett arckifejezését figyelmen kívül hagyva, besurrant az ajtón.

Az étterem konyháján kötött ki, ahol legalább egy tucat ember sürgölődött. Gőzölgő edények, forró tűzhelyek, zöldséget aprító férfiak és nők mellett lavírozott el. Az egyikük dühösen kiabálni kezdett Janával. Bocsánatot akart kérni, de pechére levert egy fél oszlop tányért az egyik pult széléről. A porcelánok csörömpölve zuhantak a padlóra.

– Bocsánat, nagyon sajnálom, komolyan… Ha lesz pénzem, visszajövök és kifizetem. Elnézést, elnézést!

Az amúgy csendes és nyugodt étteremben sok mindenre számíthattak a korai ebédet fogyasztó vendégek, de arra biztosan nem, hogy egy ijedt lány trappol végig az asztalok között, ráadásul egy férfi is követi. Néhányan felháborodottan, a legtöbben kíváncsian figyelték a váratlan jelenetet, aztán Jana üldözője hatalmasat esett. Ez a pár pillanat pont elég volt Janának, hogy el tudjon tűnni a szeme elől.

Egy szemközti utcát nézett ki magának, meg sem állt a következő sarokig. Ott befordult, és nekidőlt a hideg házfalnak, hogy kifújja magát.

Telefon… Jana úgy tudta, Európa valamennyi országára érvényes, hogy a mentőt, rendőrséget és tűzoltót ingyenesen lehet hívni. Eltévedt, kevés esélye maradt megtalálni a rendőrséget, de ha a rendőrséget hívatná magához? Körülnézett. Telefonfülkét keresett. Nem rémlett neki, hogy akár egyet is látott volna eddig, de az utca szemközti oldalán, egy kirakat előtt egy fiatal nő dohányzott. Jana végigtapogatta a zsebeit, de még apró sem maradt nála, aztán megakadt a szeme a gyűrűjén, amit még a születésnapjára kapott az apjától. Lehúzta az ujjáról, aztán elszánt lépésekkel odament a nőhöz és rámosolygott.

– Jó napot. Telefonra van szükségem, nézze, ez arany. Magának adom, ha használhatom a mobilját. Csak egy rövid hívás lenne, és aztán itt sem vagyok. Egy hívás a gyűrűért?

A nő ránézett és értetlenkedve nemet intett.

– Tessék? Nem értem! Ez egy aranygyűrű, érti? Sokat ér, nézze, ér vagy… ér vagy nyolcszáz eurót! Kérem, segítsen! Jó gyűrű! Nagyon jó gyűrű! Kérem!

Aztán Jana háta mögött felharsant egy ismerős hang.

– Jana! Fuss! – Griffin volt az. A fiú felé futott, mögötte pedig két idegen loholt.

Jana már a könnyeivel küszködött. Griffin odaért hozzá, megragadta a karját, és húzta előre, ő pedig azt sem tudta, hogy mit szeretne jobban, megölni ezt az idiótát, vagy zokogva a karjába borulni.

Egyikre sem volt lehetőségük. Pár lépésen belül valaki utánuk nyúlt, de csak Griffint érte el. A fiú elengedte Jana kezét, és egyre azt üvöltötte, meneküljön, majd az egyik alak előrántott egy gumibotot a kabátja alól, és teljes erejéből lesújtott Griffinre.

Jana felsikoltott, és a férfi nem tétlenkedve utána kapott, hogy őt is megragadja. A pánik győzött: Jana rohant.

Már nem mert hátranézni. Nem tudta, hogy mi lesz Grifinnel, hogy akik üldözik, hányan vannak még, csak futott, futott, futott. Utcáról utcára, sehol egy rendőr, sehol egy forgalmas terület, ahol elrejtőzhetett volna a tömegben. Végül megpillantott egy autómosót, jobb ötlet híján oda rohant be.

Legnagyobb sajnálatára a mosó üres volt, sehol egy kezelő. Jana gyorsan döntött: besietett a kezelőpanel mögé, és a mosó hátánál lógó, vastag gumifüggöny mögé bújt el. Volt ott pár faláda, kettő közé pont befért, leguggolt és még a lélegzetét is visszafojtotta. A saját szívdobogása süketítette meg. Fülelt, figyelt, zihált, remegett, minden rezzenést figyelt. Odakinn történt valami. Angolul beszélgető férfiak hangját hallotta, majd egy nőét.

– Nerót kellett volna hoznom! Szerencsétlenek! Nem tudtok elfogni egy kislányt? ‒ kiáltotta az utóbbi hang.

– Itt lesz valahol, asszonyom. Megtaláljuk, ha kell, minden centimétert átfésülünk.

Megcsörrent egy mobiltelefon, a nő vette fel:

– Nem, még nem találtuk meg. Fogalmam sincs, hogy tudta az a kölyök kicsempészni. Igen, utána fogok nézni. Értem… – Apró pittyenés, a nő kinyomta a telefont. – Ne okozzatok csalódást, keressétek!

– Asszonyom! – kiáltotta a távolból egy férfi. – A fiúval mi legyen?

– Máris megyek! – csattant fel a nő, és Jana sokáig hallani vélte a cipője távolodó kopogását.

Nem találtak rá, és közben Jana tudta, hogy Griffinről beszéltek, rettenetesen aggódott érte. Már belátta, kár volt megszökni a szállodából, most mindketten bajba kerültek, de nem törhette sokáig a fejét, itt nem maradhatott. El kellett tűnnie, mielőtt visszajönnek, és segítséget kellett szereznie.

Elszámolt tízig és óvatosan felállt, kikukucskált a függöny mögül.

A nő volt az első, akit meglátott. Fekete kabátot viselt, mint a férfiak körülötte, de olyan élénkvörös haja volt, ami vakított a ruhájához képest. Durva, természetellenes égővörös. Jana egy életre megjegyezte. Látta az üldözőit beszállni egy dzsipbe, és elhajtani.

Janának elgyengült a lába, lerogyott a ládára. Végül csak győzött fölötte a félelem.

Egy ideig csak ült, moccanás nélkül, mint aki attól retteg, a falak is elárulhatják őt. A vállai még mindig remegtek, a blúza átnedvesedett a futástól, és most hideg páncélként simult a hátához. Úgy tervezte, tíz percet vár, annyi elég lesz. Tíz perc múlva fel fog állni, és elindul, lesz, ami lesz. Te jó ég, honnan fogja tudni, mennyi az a tíz perc? – jött a következő gondolat. Jana dideregve átkarolta magát, pillantása egy, a sarokban álló vödörre esett, ami tele volt szerszámokkal. Odament a vödörhöz, alkalmas, marokra fogható szerszámot keresett, egy csavarkulcs megfelelőnek tűnt. Megforgatta a kezében, kisimította az arcába hulló hajtincseit, és kétszázig számolt el magában. Az nem tíz perc, de nem baj: elszántan nekiindult az utcának.

Kikerülte a gumifüggönyt, hallgatózott, lassan lépkedett előre, a mosócsarnok közepén haladva még nem látta rendesen az utcát, a kocsibeálló vége pedig messze volt. Szorongatta a csavarkulcsot a kezében, és csak egy gázfröccsös kocsibúgást hallott, majd fékcsikorgást. Egy fekete dzsip hajtott be a csarnokba nagy sebességgel, egyenesen neki Janának. Arra sem maradt ideje, hogy sikoltson.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (46 votes cast)

Leave a Comment

23 hozzászólás

  1. Tényleg sokkal jobb lett a szöveg, gratulálok 🙂 egy dolgon akadtam csak meg, ha én vagyok Jana helyében, addig nyaggatom Griffint, még a hotelben, amíg ad valami magyarázatot, mielőtt eldöntöm, hogy nem bízok benne.
    Sok sikert!:)

  2. Szia, Laura! 🙂
    Tökéletesen igazad van. A lány elköveti a maga hirtelen hozott hibás döntéseit, és meg is issza a levét 🙁 Én sem ezt tettem volna a helyébe, de én teljesen más természet vagyok 😀 Viszont Jana a kiszámíthatatlan döntései fényében ömlesztve megkapja mindazt, amiről eddig fogalma sem lehetett, max furcsaságokat fedezett fel belőle eddigi élete során. (Még ha sokkoló és kicsit fájdalmas módon is). Köszönöm, hogy írtál. 🙂

  3. Tetszett! Egészen izgalmas, szeretem a hasonló írásokat! Belekötni sem nagyon tudok mibe, maximum néhány vessző, de azokat könnyen ki lehet javítani. 😀 Gratulálok!

  4. Huh, hát amennyire vártam ezt a napot, úgy féltem is tőle. Köszönöm, hogy elolvastad 🙂

  5. Keves Demi!
    A kezdésed nagyon ütős, kíváncsivá tett Mr. Loran személyisége, valamint az abszurd „hobbija”. Feszültséget teremtettél, amit sokáig meg is tartottál. Figyelemfelkeltő indítás. A folytatás is végig izgalmas maradt, és a sorok végére érve egyértelműen azt éreztem, hogy továbbolvasnám a történetet. A karakterek hitelesek, az események pörgősek. Az első szakasznál úgy éreztem, hogy most egy igazán eredeti művel állunk szemben, ám a folytatás ebben halványan ugyan, de elbizonytalanított, mert felidézett bennem két-három már ismert és sikeres regényt és filmet. Természetesen a folytatást nem ismerem, így mindez csak egy első benyomás, ami a történet további jeleneteitől függően változhat. Lehet, hogy ezen észrevételeim csupán csak azért születnek meg, mert mint mindenki, aki alkotott valamit, én is folyton attól félek, hogy szembetalálkozok az én regényemhez nagyon hasonló művel, így már – kis túlzással ugyan-, de betegesen keresem a megegyezéseket. Egyébként sincs azzal baj, hogy bizonyos kategóriákon belül néhány történet alapja hasonlít egymásra, vagy már egyébként publikált siker sztorikra, hiszen attól még lehet egyedi és újat mutató egy regény. Biztos vagyok benne, hogy ha a BloodStorm következő fejezetét elolvasnánk, megdöbbennénk azon, hogy egyáltalán nem arra kanyarodik a története a sztorinak, mint amit sokan előre megjósoltak. A Kékszeműek első fejezetét is csak azért hasonlíthatjuk a Harry Potterhez, mert egy intézményen belül bontakozik ki a történet, de a többi részletből és az író stílusából kiindulva valószínűleg egyéb hasonlóság nem lesz a későbbiekben a kettő között. Nekem az is tetszett.
    Remekül bánsz a szavakkal – csupán egy-két hasonlat nem illett a képbe-, és irigylésre méltó a nyelvtani szint, amit megütöttél. Néhol lassítottam volna a tempón, és az egyes események előtt több előzményt kívántam volna (a hirtelen a korcsolyapályára kerülés előtt, a szállodai jelenet befejezése előtt, és az üldözés, menekülés leírása közben), de mindez már csak ízlés kérdése.
    Gratulálok az írásodhoz!

  6. Szia, Kamilla!
    Én is gyakran félek az áthallásoktól, ami nem meglepő, ez sok író lépfenéje, ijedten döbben rá újra meg újra, hogy bármennyire is hiszi egyedinek az írását, holnap belefut valamibe, ami hasonlít a sajátjára, és legjobb esetben javíthatja/satírozhatja az egyezéseket, rosszabb esetben dobhatja az egészet a kukába. Bár egy ideje már a kuka szót sem szeretem használni, mert eddig bármit írtam, tanultam általa, nem is keveset, a javítások közben még annál is többet. A történet urbanfantasy, és elég sajátos módon értelmezi az életet, mind fizikai, mind lelki vonatkozásban. A különc öreg az elején kulcsfigura, a történet címe is eléggé árulkodó. Mindenesetre nem vámpíros, nem démonos, nem vérfarkasos alapú, tehát ha ilyesmire gondoltál, megnyugtatlak, nem. 😀 Bár furcsaságok akadnak benne dögivel a világteremtésnek köszönhetően, remélem senkinek sem veszi el a kedvét a folytatástól.
    Még mindig izgulok, pedig már több órája szemezek a saját soraimmal az oldalon 😀
    Örülök a véleményednek, a kifejtéseknek. A jelenetlassításokat illetően, ezeket át fogom gondolni. Nagyon nehéz belőni a felvezetésnél, mennyit szabad meghagyni az eredetileg megírt szövegből, erős érzék kell hozzá, és egy biztos külső szem. Ha még egy évig ültem volna a kéziraton, akkor is találnék benne hibát, tehát, gondolhatod… 😀

  7. Az alábbi mondatot nem értettem:

    – Ne nősíts ki, légy szíves. Gyere, nem úszod meg ennyivel, majd éjjel pihensz.

    Jól eltaláltad a célközönséged stílusát, gördülékeny; üdítő olvasnivalü volt még az olyan, pár évecskével idősebb, borostás olvasóknak is, mint én vagyok. Tetszett, hogy modern, üzenetrögzítő, chat, meg minden kütyü, ami az életünk részét képezi, megjelenik benne.
    A korcsolyapályás idillnél meg kellett erőltetnem magam, hogy most konfliktushelyzetet érzéklejek, de ez a befogadáspszichológia bugyraiba veztene, hanyagoljuk. Akár elképzelhető, hpogy féltékeny egy kiscsaj, aki egyébként “little bit” aszociális, de miért is? Mert a barátja (aki nem úgy a barátja) beszél két másik bigével?
    (Direkt írtam a “bigét”, hogy avittasnak tűnjek, ódivatú vaskalaposnak)
    Elhanyagol Apa, ez nem újszerű, de való társdadalmi probléma. (Remélem nem ezt akartad bemutatni, és csak mellékszál). A főszereplő lány közeli E/3-a jó. a néma, vak házvezető túlspilázás, az első gondolatom az volt, hoyg miért nem süketnéma, de ez valószínű az én éretlen személyiségemre utal. (Nálam sok okosabb, és pár butább olvasó is fogja olvasni a regényt, ez utóbbiak egészen biztos ellövik majd ezt a poént, miként én is tettem).
    Ha biztosra mwhwtnék, és Griffin tutira elmebeteg sorozatgyikos volna, mint ahogy az elején sejteted, izgulhatnék Janáért, tutira kicsengetném a 2999,- Ft-ot a könyvért.
    Ha kiderül, hogy Griffin a pozitív hős, a legjobb fej a suliban akkor kicsit csalódott lennék.

  8. Szia, Jimbo! 😀
    Na, akkor perkálj! XD 2999(viccelek). Szerencsémre vagy pechemre nem kedvelem a hófehér lelkű jófiúkat, és a fekete, indok nélküli fő gonoszok megformázását sem, bár mindkettő tagadhatatlanul impozáns tud lenni, egy megfelelő árnyékban 😛 Nem mondom el, Griffin melyik irány formálódó katonája, de tudom, nem is úgy értetted 😀
    De akkor kezdem elölről, hogy minden kérdésre válaszoljak. A mondat, amit nem értettél, indirekt, vagyis már a következtetés-következtetésére adott reakció. Annyit tesz: ne akarj nekem most hirtelen barátnőt keresni, egyébként még hosszú a nap, és nem hagylak magányosan szomorkodni. Lehet, hogy ráfér egy formázás, hogy kevésbé legyen túlgondolt egy olyan hős szájából, akit a történet elején még senki sem ismer. 😛
    Azt a dicséretet, hogy eltaláltam a célközönséget, gyorsan zsebre teszem, és szorongatom – nagyon örülök neki, hogy így látod 😀 Én is elmúltam 16, érdekes belebújni a korosztály bőrébe, könnyű elrontani is. Ennek okán nem is csodálkozom, hogy nem kedvenced a korcsolyás jelenet, komolyan nagyon boldoggá tett a tudat, hogy férfi létedre mégis elolvastad, és még tetszett is!
    Az „elhanyagol apa” rész szerencsére, jól látod, mellékszál, és mindenképpen egy következmény, aminek a miértjei már jóval érdekesebbek – Jana ezt még nem tudja, nem érti. Megérteni is nehéz lesz, de erről majd később.
    A néma-vak házvezetőnő azért nem süketnéma, mert a hallása senkinek sem árt. A hangja, és a látása már más tészta. Arla, hogy is mondjam… így emberkompatibilis. Elismerem, valóban furcsa komponens, de rendkívül hasznos „lény”.
    Összességében még rengeteget tudnék róla beszélni, de elég hülyén nézne ki, ha elárasztanám vele a kommentsávot 😀 Inkább nem magyarázom agyon, és akkor (ha felkerül a következő rész esetleg) jobban megtapasztalom a reakcióitok alapján, mit szúrtam el a világteremtésben, mi állja meg a helyét, mi igényel még több magyarázatot a történetben. Izgalmas játék ez, és nagyon hálás vagyok minden olvasónak. Köszönöm, hogy írtál 🙂

  9. Kedves Demi!

    Először is nagyon gratulálok a kikerüléshez! 🙂
    Tetszett nekem a történet, mikor a végére értem úgy éreztem, hogy még képes lennék tovább olvasni! (Szóval már most várom, hogy kikerüljön új részlet! :D)
    A bevezető jelent tényleg feszültséget keltett, jó ötletnek tartottam. Az információ adagolás eddig jónak tűnik, nem érzem magamat elveszettnek, de meg van a homály mely fenntartja az érdeklődésemet.
    A jelenet váltásoknál egy picit több részlet nem ártana szerintem. Például egy pillanatban éppen megérkeznek a korcsolyapályához, Jana rácsodálkozik és a következő sorban már a jégen korcsolyáznak körülbelül. Szóval nekem kissé az átvezetések hiányoztak.
    Amit még érdekesnek tartottam, hogy Janát gyakorlatilag annyira leitatta Griffin, hogy az estére egyáltalán nem emlékezett. Mégis, a másnapossága alig volt észlelhető azon kívül, hogy beletelt neki egy kis időbe mire rájött, hogy egy hotelben van. Nem tapasztaltam még igazi másnaposságot, de legjobb tudásom szerint az jobban észlelhető, nem? 😀
    Az üldözős jelenetek… Nekem például nagyon furcsa volt, hogy egy fiatal lány átrohant egy éttermen nyomában egy férfival és senki meg nem állította őket, vagy egyáltalán bele nem szólt. Szerintem eléggé félre nem érthető szituáció… A lány szinte biztosan bajban van.
    Jól írsz, a stílusod élvezhető 🙂 Jól bánsz a szavakkal ez nem kétséges.
    Tehát sok sikert kívánok a történetnek és Neked is a pályázaton és azon túl is! 😀

  10. Kedves Zita, köszönöm! 🙂
    A legszebb dicséretek közé tartozik, hogy azt írtad, érdekel a folytatás.
    Szép számmal kaptam véleményt, és megfigyeltem, hogy nagyjából ugyanazoknál a pontoknál fordulnak elő kérdések, így nálad is – ezekre jobban oda kell figyelnem. Ami érdekes is, hiszen rejtélyből indul a történet, tehát néhányat meg kell hagynom, hogy ne lőjem le a poént, a horgok is megmaradjanak az első fejezetben, és mégse tűnjön átgondolatlannak a háttérvilág, inkább csak… furának? Talán ez a jó szó rá.
    Ö, bevallom, ennyi idősen én sem voltam másnapos, és az valóban durvább tüneteket produkálna. Griffin nem igazán „leitatta” Janát, ha megfigyelted, mindig ő hozta a lánynak sört, az ő kezéből vette át, és a fiú egy adott pillanatban egyre többet bámulta az óráját, vagyis várta, hogy a szer hasson. A sörtől max annyit várhatott volna, hogy felszívódik, és a lány kijózanodik, annyit sörből nem ivott, hogy emlékezetkiesése legyen, valóban. Szóval, volt abban a sörben más is.
    Az átvezetéseken sokat húztam. Igazából ez a tíz oldal eredetileg húsz oldal volt, mindenképpen rövidítést igényelt, mert az meg sok volt, és az olvasók elvesztették az érdeklődésüket a hosszas hétköznapi élet felvezetésénél. Néhány mondatot a jeleneteknél ezek szerint célszerű visszapakolni:D
    Örülök a kommentednek és köszönöm szépen a kedves szavakat. És megígérhetem, hogy a nyitójelenetben szereplő Mr. Loran sem marad üres szerepkörben, sem távol a karakterek sorsától.

  11. Nem bírok elszakadni az érzékelés problémájától:
    A “Hallottad lentről, hogy kifestem a szememet?” kérdés nagyfokú érzéketlenségre utal Jana részéről, mert egy olyan többszörösen fogyatékosnak szegezi, aki nem lát, és nem beszél. Jó, hogy nem azt kérdezi, az eddig amúgy szimpatikus lány, hohgy “kitapogattad?”. Ha egyáltalán vannak ép végtagjai Arlának, erre nem térsz ki a történetben. )Most nem cikizni akarlak, ezt tényleg át kell gondolni, ám! Mert a némák elhúzzák a szájukat???(
    Ami még borzasztóan nyomaszt, az a rengeteg párbeszéd. Ha megfilmesítik, akkor nyerő helyzetben lesz a dramaturg, mert elvégezted helyette a melót, de azért néha kellene egy kis leírás is. Lécci. Mit gondol Jana? Krakkó faja hely?
    A pincér miként vélekedik a multikultúráról? Egyébiránt Krakkóban nem erőltetném a németet (mint ahogyan az oroszt sem). Angolul tud a waiter, az jó, de alap, azok után, hogy “Griffin”-ek népesítik be Leipziget, nem Stephanok.
    Metró nem rémlik Krakkóban, legyen inkább villamos, ha elfogadsz tőlem egy tanácsot.
    “A kabát nyitott széle alól kidomborodott valami,” résznél szívemhez kaptam, hogy valami nagyon obszcén dolog fog kibontakozni előttem, olyan amit nem akarok tudni. Szerencsére csak fegyvernek látszó tárgyról volt szó 🙂 (Na jó, most vicceltem. De akkor se domborodjon. Lapuljon. Vagy csillanjon meg a fegyver a napsütésben. Mer’ ugye a villamoson lehet, metrón nehézkes lenne)
    “saját kihűlt hulláját egy szemetes konténerbe dobva” mondat azért odapakol. Brutális. Mintha egy Justin Bieber koncerten hirtelen feltűnne a belőtt Britney Spears, és előadna valami vulgáris performanszot.
    Elértem a mű végére, és már tudom, mi a közös bennünk hármunkban, Z. Zitában, Britneyben és bennem. Egyikünk sem volt még másnapos 🙂

  12. A “Hallottad lentről, hogy kifestem a szememet?” kérdés, amire Jimbo A.K felhívta a figyelmed, számomra azt árulta el,hogy Jana és a vak-néma házvezetőnő viszonya olyannyira bensőséges, hogy Jana megengedheti magának azt, hogy ezt a kérdést ilyen formában feltegye. Az én benyomásom szerint pimasz lazaságot tükröz mindez, nem érzéketlenséget. A lány nem akart senkit megbántani, és Arla sem vette magára a dolgot. Nekem az jött le, hogy Jana a házvezetőnő iszonyú jó hallásárát akarta kihangsúlyozni, ugyanis aki tud beszélni, és lát is, attól még nem fedezi fel azt, hogy odafent valaki éppen sminkeli magát. Arla mégis rájött erre. Az is lehet, hogy csak az én fantáziám szüleménye az, hogy Arlának nagyon jó a humorérzéke. 😀 Mindenesetre, ha valóban félreérthető Jana szándéka a kérdéssel, akkor tényleg finomítani kellene rajta. Kíváncsi vagyok a többiek véleményére. 🙂
    Metró tényleg nincs ott.

  13. Helló, Jimbo! : )
    Világos, hogy nem tudsz elszakadni az érzékelés problémájáról, mert egy embernek legyen szeme, nyelve, füle, orra. És ez tök normális, hogy ennyire megakaszt. Kamilla jól mondja, nem az érzéketlenségre preferált a szereplő, szimplán a sokat emlegetett jó hallására. Ami valljuk be, Jana részéről nagy naivitásról árulkodik. Ő, aki nem tudja, hogy Arla bár humanoid vonásokkal rendelkezik, nem ember, gyanakodhatna jobban is, igaz? De nem gyanakszik. Az ember egy csomó mindenre nem gyanakszik, amiben felnőtt, és természetesnek hisz. Itt van a kutya elásva. Ezzel a lánnyal egy csomó mindent elhitettek életes során, és ő elhitte, mert a környezetében élők egyöntetűen állították, igen, ez a normális.
    Ami a párbeszédeket illeti, tényleg akad belőle elég, főleg az elején, de később is. Elég jól lazítja a szöveget, néha célzatosan használtam, háttérinfók felvillantásához, néha figyelemterelés miatt, ez tényleg vegyes, és stílusfüggő is. A forgatókönyv-látásmód eszembe se jutott, bevallom 😀
    Amúgy van metró Krakkóban, emlékeim szerint még 1974-ben kezdték el kiépíteni, bár ez a történet szempontjából nem annyira fontos infó, mára egész szép kis hálózat épült ki. 🙂 közel vagy az igazsághoz, mert a helybéliek sokan csak gyorsvasútnak nevezik. Történetesen a föld alatt a napfényt nem akartam csillogtatni, és mást sem 😛
    A pincér multi kultúráról való vélekedésére nem tudok neked válaszolni, megfogtál. Justin Bieberrel meg sajnos nem vagyok képben. De most komolyan, ezt hogy vezetted le? Jimbo, te meglátásom szerint költői képekben, hasonlatokban erősebb vagy, mint én XD Látod, minél többször olvasod el, annál több apró kérdésed születik, én pont így vagyok azokkal a történetekkel, amelyek nem hagynak nyugodni.
    Szorgalmasan jegyzetelek. Köszönöm 🙂

  14. Szia Demi!

    A történetben két naíva van: az egyik a főszereplő, Jana, aki nem gyanakszik, a másik pedig a szimpla olvasó, én. Nem tudhattam, hogy Arla egy álcázott Treminátor.
    (Ez esetebn az “Arla elhúzta a száját” félmondatot átfogalmazhatnád a “kiborg grimaszba húzta krómózott huzaljait” azövegre). Így icipicit megkönnytenéd az asszociációt:-)

  15. Bocsánat, a közlekedés még egyszer. Gyorsan megnéztem, pontosan, hogy nevezik úgy zusammen: premetrónak. A város belső részein alagútban járó metró, külső részeken villamosként működik, hosszabb szakaszokon gyorsvasút. Ilyen van Krakkóban is.

  16. Jimbo, én Arla érzékelésében nem találtam sok kivetnivalót (a kommunikációjában már inkább, de ez elsősorban szerkesztési kérdés, hogy ha napjainkban élünk, inkább fog egy laptopon válaszokat gépelni, mint Braille-hűtőmágneseket kirakosgatni, mert az pergő párbeszédre nem igazán alkalmas.) És igen, a némák is elhúzzák a szájukat, sőt, valamennyire még a vakok is, bár náluk ez többnyire tudatosan tanult gesztus, nem automatikus utánzással jön be.

    Arla ügyében én inkább azon akadtam fenn, hogy ő a házvezető. Nyilván el lehet vakon vezetni egy háztartást, de sokszorosan több munka (és helyenként sokkal több szívás), mint egy látónak, főleg a digitális, érintőgombos korban. Nem tudom, mekkora és milyen szerepe lesz Arlának a későbbiekben, és persze át sem akarom írni a történetedet, de például egy “távoli rokon, aki néha besegít ebben-abban” formában sokkal könnyebben el tudtam volna képzelni.

    Ezzel együtt továbbra is várom a folytatást 🙂

  17. Végigolvastam, és is jó kérdés, ha valami oknál fogva nem ismernénk a mai zsánerirodalomban olyan lényeket, mint sellő, vámpír vagy alakváltó, mennyire fura lenne egy kézirat első fejezetét olvasni, amiben az egyik karakter lát a sötétben, vagy menthetetlenül kerüli a napot, bár első ránézésre semmi racionális okot nem látunk a viselkedésére. Larisa Laptev novellájának hőse például nem viselt karórát, és nem használt telefont, mert mindkét eszköz megbolondult az érintésétől. Ezért aztán folyton, mindenhonnan elkésett. A vámpír meg nem lép be az otthonodba, csak akkor, ha behívod, mégis lehet olyan szitut kreálni, ahol ez csak egy jel, de nem értjük, a karakter miért teszi azt, amit. Szóval, szerintem nem lehet tudni, hogy ez itt most hiba, más képességekre kellett volna felhívni az olvasófigyelmét, hogy vigyázat, a karakter fura, vagy nagyon is eltalált a dolog, mert morbid kifejezéssel a különbözősége kifejezetten „szembetűnő” XD.

  18. Múltkor is tetszett, most nagyon tetszik! Hajrááá!

  19. Rezisz, most is azt mondom: köszönöm! 🙂

  20. És bocsi, hogy rosszul írtam a neved Reszisz! ^^”

  21. Kedves Demi!

    Gördülékenyen fogalmazol, könnyen olvasható az írásod, itt-ott találni benne egy-egy rosszul megválasztott képi elemet vagy nyelvi botlást, de ezek könnyen javíthatók.
    Az indítás érdekes volt a babaházzal és mivel Griffin később is szerepel folyamatosan próbáltam valami összefüggést kreálni.
    A mobil használatából arra következtetek, hogy napjainkban játszódik (de mindenképpen 1990 után) – úgyhogy Arla kommunikációs módja engem zavart – az eszköz, amit leírsz “kőkorszaki” – valójában mobilra vagy házon belül számítógépre telepített felolvasó szoftvert használna – mivel vak és néma, ezért a saját mondandóját is hallás útján tudja kontrollálni és gyorsabb is mintha a célszemély elolvassa…
    A tapintással való kommunikáció amúgy is csak a vak személynek van szánva, egyirányú eltérő idejű információ átadásnál, ráadásul azoknak, akiknek nem született a látásproblémájuk az is körülményes módszer, nehezen vagy egyáltalán nem tanulják meg. – ha ebben az elemben reális akarsz lenni érdemes megfontolni a változtatást 🙂
    A másik, amit szóvá tennék, az Jana és Griffin hotelbeli párbeszéde – voltaképpen üresnek érzem, nem mondasz vele a történet szempontjából lényegeset és ezért az indulataikat is hamisnak láttam, több lényegi információt vártam volna azon a ponton.
    Sok sikert a továbbiakban 🙂

  22. Kedves Demi!

    Az első, ami eszembe jutott atörténetről, hogy Mr. Lorannak érdekes hobbija van, a második, hogy az általa említett Griffin és Jana barátja nem csak névrokonok, hanem a kettő egy és ugyanaz szerintem, de tévedhetek is. Nagyon előhozta belőlem a történet eleje a kombináló énemet. Bár hogy ez hogy lehet lehetséges az még ennyiből nem derül ki, de izgalmasnak tűnik a dolog. Várom, hogy kiderüljön, a két szál hogyan is kapcsolódik össze. Nagyon pörgős volt végig a történet, élveztem olvasni és nagyon várom a folytatást 🙂

    JT

  23. Szia, Valter 🙂 Ne haragudj, amiért ilyen későn reagálok, de úgy jártam, mint a vakegér, aki hatszor néz a sajtra, mégis csak a szagát érzi 😀
    A kérdések kapcsán:
    Párszor már próbáltam rá utalni a kommenteknél, hogy a házvezetőnő nem azért kommunikál úgy, ahogy , mert nem tudom milyen friss technológiák léteznek, hanem azért, mert a nőnek nincs is szüksége a szemére, szájára, mivel nem ember. Kapott egy átlagos viselkedési formanyomtatványt, amit ötven éve írtak, és azt követi 😀 Ez csak egy álca, amiben emberi testben mozog. csak ugye, mivel itt már a végén humoros poénkodás tárgya lett a dolog, gondoltam nem erőltetem tovább a dolgot, talán kiveszem a csudába az egész szereplőt, ha ennyire zavaró. Peig a fura lények felsorolása még csak Arlával kezdődik, jesszus pepi mi lesz itt a többivel, amikor majd előjönnek? 😀 nem tudok úgy infót mondani, hogy ne spoilerkedjek, de majd csak túl élem, igaz? 😀
    Köszönöm a kommentet, és sajnálom tényleg, hog
    Szóval, ja, így nehéz, a figyelmet, és mindent 🙂
    Demi.