Boglya Aletta: Nem lehet 2. részlet

Boglya Aletta: Nem lehet 2. részlet

Első részlet

2004-2005.

Adél azt szerette legjobban a nyárban, hogy ilyenkor Saci meg Barnus nála töltötték a délelőttöket. Ezen kívül nem sok gyönyörűséget talált a kéthónapos szünetben. Ha végképp nem akadt jobb elfoglaltsága, bemászkált az iskolába, körülnézett, hátha mégis van valami elintéznivaló. De általában nem volt, és Adél sétálhatott hazafelé, lassú, álmatag léptekkel, hadd lássa mindenki, hogy neki tényleg semmi dolga.

Aztán szinte könyörgött a húgának, hogy nyugodtan hagyja nála a gyerekeket, ne aggódjon, nem lesznek terhére. Lajos csak öt körül ért haza, és Adél úgy érezte, addig belebolondul az egyedüllétbe. A gyerekek jelenléte feldobta a napját. Adél azt akarta, hogy a húga gyerekei szeressenek nála lenni. Igazán bármit megtett, hogy szórakoztassa őket – focizott velük, mesét olvasott nekik, bábokat vágott ki dekorfilcből, kötélhintát eszkábált a diófára. Újabb és újabb kancsó limonádét tett a kerti asztalra, házi fagylaltot készített, gyümölcsös piskótát sütött.

Barnust könnyű volt lenyűgözni, Sacit jóval nehezebb. Megette az ételt, amit eléraktak, még meg is köszönte, de láthatóan semmi megkapót nem talált egy tál citromos szederhabban. Adél nem bánta. Sacit általában elkönyvelték „nehéz természet”-nek, de Adél nem tartotta annak. És ha valóban baj lett volna vele, őt nem zavarta volna az se. A kisegítő iskolában sem kényszerből tanított, hanem azért, mert az érdekes eseteket szerette, a megoldásra váró problémákat. Meg akarta fejteni Saci egyéniségét, a fura kis kényszeres szokások mögött rejlő okokat, a félszegségét, a váratlanul megvillanó indulatokat, a jellegzetes, dermedt tekintetet, és azt a hirtelen, pislogós és elfordulós visszahúzódást, amit magában redőnynek nevezett.

Idővel aztán jött az olvasás. Saci hét-nyolc éves lehetett, amikor elkezdett olvasni, úgy igazándiból. Elolvasott mindent, amit talált, és ha ilyenkor megzavarták, egészen megdühödött, csapkodott, kiabált. Adél alkalmazkodott. Előszedte neki a könyveket a saját könyvtárából, a húga ráhagyta, örült is, hogy kiválogatja a kislány olvasmányait.

A szenvedély kitartott, az olvasórohamok ritkán csitultak. Adél igyekezett kihasználni az alkalmakat, beszélgetni Sacival, játszani vele. Barnus is jobban szerette, ha a nővére nem vonult el tőlük. Barnus volt a „könnyű természet”, „jó természet”, ezt mindenki megállapította, aki ismerte kettejüket.

– Már egész kicsinek, tudod? – Erika a fia felé biccentett a fejével, aki félálomban lógott Adél karjai közt.

Adélt éppúgy elbódította a lugasban megsűrűsödött levegő, mint a gyereket; kényszerítenie kellett magát, hogy odafigyeljen a húgára. Nézte Erika erőltetetten révedező arcát, a tekintetében mocorgó kétségbeesést. Könnyen felismerte, merre irányítja Era a beszélgetést, és próbálta élét venni a szavainak.

– Mit? – kérdezett vissza bágyadtan. Tudta, persze, de nem akart belemenni a játékba. Saci meg Barnus már kicsinek is mások voltak. Hogyne lettek volna?

Erika habozott, egy száraz szőlőlevelet morzsolgatott az ujjai között.

– Hát Barnus… még kisbaba volt, és én már akkor csodálkoztam, hogy ez ilyen egyszerű is lehet.

– Era, a gyerekek különböznek. – Barnus felkapta a fejét nagynénje megélesedő hangjára. Adél végigsimított a haján.

– Amikor még csak Sacika volt, azt hittem, hogy én csinálok rosszul valamit. – Erika makacsul folytatta. Az ébredező gyerekkel nem törődött, talán nem is vette észre. Elmélyülten figyelte, hogy ugrándozik a szőlőleveleken átszűrődő fény a ház falán.

– Ez így szokott lenni – sóhajtotta Adél a szándékosan súlytalan mondatot, és Barnus mézszínű hajába fúrta az ujjait. A kisfiú egyelőre beérte annyival, hogy hallgatta az anyja meg a nagynénje társalgását. Saci elbóklászott valahol a kert végében.

– Barnussal kapásból más volt. Olyan volt, hogy… na, ezt végre értem!

Barnus fészkelődött. Adél maga elé húzta az asztalon heverő vázlattömböt, és állatokat kezdett rajzolgatni neki. Elefánt, mondta Barnus, kakas, kisegér.

– Saci okos. – Erika félrebillentette a fejét, úgy nézett a nővérére. Nagyon várt valami választ, talán azt várta, hogy vitatkozzon vele, de Adél csak rendületlenül rajzolta tovább az állatfigurákat, ahogy Barnus leadta a rendelést. Mókus. Kígyó. Zsiráf. Víziló. Erika eldobta a szőlőlevelet. – Fene – mondta csendesen. – Túl okos. Azon kívül meg…

– Egyéniség. – Adél ránézett, elmosolyodott. – Majd kialakul.

Alig egy évvel később Erika vadul reménykedni kezdett, hogy eljött az az idő, amikor végre minden „kialakul”. Saci harmadikos volt, és kissé mintha feloldódott volna, többet beszélt, értelmesebben viselkedett. Erika mondta így.

– Barátkozik. – Ennek örült a legjobban. – Jött egy új kislány az osztályukba, valami kis csodatévő.

Adél kíváncsian várt. A nyári szünetben aztán ő is megismerhette a csodatévőt. Nagyon sokat hallott róla az utóbbi időben, a húga szavaiból úgy vette ki, gyakran hívja át magukhoz délutánonként.

– Zűrös neki otthon – mondta vállat vonva, de Adél sejtette, hogy elszántan be akarja biztosítani ezt a barátságot.

Aztán kiderült, hogy a gyerek legalább annyira kapaszkodik a kapcsolatba, mint Erika. Valóban elhanyagolt kislány volt, vézna, nagy szemű jószág, kifejező arccal, meg-megrezzenő vonásokkal. Ácsorgott a kerítéshez simulva, felváltva pislogott Adélra meg Erikára.

Állítólag otthon csak kallódott, így jutott eszébe Erikának, nem mehetne-e át ő is Adélhoz. Sacinak társaságot jelentene, örülne neki.

– Persze, csak ha nem gond. Mondd meg nyugodtan, ha… – Adél a szavába vágott, hogy jöhet a gyerek, neki igazából annál jobb, minél többen vannak, még napközit is szívesen nyitna a saját kertjében.

Adél ezen nem aggódott. Bemutatkozott Alettának, kezet fogott vele, biztosította Erikát, hogy meglesznek majd, aztán beterelte a három gyereket a kapun. Erika elhajtott a kocsival, visszaintett nekik.

Aletta gyorsan megszokta az idegen helyet, feltűnően könnyen alkalmazkodott. Adél egész nap figyelte, ahogy hátrahúzódva vár, aztán a surranó lépéseit, amint átszeli a kertet, az élénk, csicsergő beszédét, a vad élvezetet, ahogy belemerül a játékba.

Egy pillanatra lesunyta a fejét, amikor Adél limonádéval kínálta, majd egy gyors mosollyal elvette a poharat. Eleinte ő is olyan könnyen zavarba jött, mint Saci, de hamar feloldódott. A zavara is más volt, mint Sacié, nem olyan durva, bénító. Éppen ahhoz van tehetsége, amihez Sacinak nincsen.

Adél örült ennek az új jövevénynek. Szórakoztatta. És ami neki olyan ritkán sikerült, azt Aletta könnyűszerrel vitte véghez: kimozdította Sacit a dermedt ücsörgésből, a folytonos olvasásból, rábírta, hogy játsszon, szaladgáljon. Adél a lugasból figyelte őket, nem akart zavarni. Tudta, hogy Sacit feszélyezi a jelenléte, de Aletta rá se hederített, felszabadítóan hatott Sacira is. Esettanulmány, gondolta Adél élvezettel. Az iskolában is ezt szerette leginkább – amikor levitték a gyerekeket az udvarra, és ő csak figyelhette a játékukat. Era most dühös lenne rám, hogy elemezni akarom a gyerekét.

Adél már azzal is erőt vett magán, hogy nem készített jegyzeteket, hanem megelégedett a puszta leskelődéssel. Mindig lenyűgözte őt, hogy milyen ötletesek a gyerekek. Aletta ragyogó fantáziával bírt, ez szinte rögtön látszott rajta, benne csillogott a szemében. Szerepjátékokra vette rá Sacit, és csodálatos volt látni, ahogy Saci a maga esetlen módján próbálja eljátszani az esőerdei bennszülöttet, a filmrendezőt, az utcai csavargót, vagy épp a kengurut. A kenguruugrást Aletta tökélyre fejlesztette, és páros lábbal körbeszökdelte a kertet, amíg az ausztráliai vadászok elől menekült. Saci kétszer megbotlott a saját lábában, és majdnem elesett. Adélnak nehezére esett, hogy ne nevessen fel a rejtekhelyén.

Aletta állandó vendéggé vált Adél gyönyörűen gondozott kertjében. Erika kérdezgette a nővérét, nincs-e terhére, nem sok-e neki a három gyerek, meg nem zavarja-e az idegen, de Adél lelkesen rázta a fejét.

– Olyan szépen eljátszanak Sacival. Barnust is beveszik, nagyon aranyosak.

Aletta szüleivel egyszer sem beszélt. Szeretett volna megismerkedni velük, de úgy látszott, őket a legkevésbé sem érdekli, hol tölti a lányuk a nyári szünetét. Valószínűleg az se, hogy mit reggelizik, milyen ruhát vesz magára, és hogy hordja a haját. Aletta néha reggeli nélkül jött el hazulról – Adél megtanulta, hogy ezt meg kell kérdezni tőle –, fura összeállítású ruhákat hordott, a haja pedig többnyire csálé fonatokban lógott, különféle csatokkal megtűzdelve.

– Ki fonta be a hajad? – kérdezte Adél, a kezébe véve a kislány egyik vékony, selymes copfját; aztán elmosolyodott Aletta öntudatos válaszán.

– Én.

Később mégis előfordult, hogy a gyerek kérésére kibontotta az amúgy is szétcsúszó fonatokat, és addig fésülte a mogyoróbarna, puha tincseket, amíg olyanná váltak, mint a folyékony selyem. Sacival ilyet nem lehetett csinálni. Azt is szinte megbotránkozva nézte, ahogy a barátnőjét fésülik. Ő nemigen hagyta másnak, hogy a hajához nyúljon, csak néha az anyjának. Azt pedig abszolút senkinek nem engedte, hogy hajasbabának használja. Nem is növesztette olyan hosszúra a haját, pár évente szólt, hogy menjenek, vágassák le, mert már idegesíti. Erikának meg majd’ megszakadt a szíve a szőke angyalfürtökért.

Sacinak szebb haja lehetne, mint Alettának. Ám Saci nem lelt benne örömet, Aletta viszont igen, így Adél az ő haját fonogatta. Ügyes fonásokat ismert, elszórakoztatta Alettát a különféle figurákkal, majd figyelte, ahogy boldogan nézegeti magát a tükörben.

– Így most olyan vagyok, mint egy hercegnő! – A homlokát vékony hajfonatok övezték. – Igazi koronám van. Aranykorona, drágakövekkel.

Barnus lelkesen helyeselt, Saci nem szólt semmit. Aletta még utoljára körbepördült, és visszalibegett a kertbe. Barnus szaladt utána, Saci konokul követte. Adél lemaradt tőlük, elhelyezkedett szokott helyén a lugasban.

– Szép vagyok? – kérdezte az aranykoronás hercegnő, majd végigfuttatta az ujjait a haján, és a hosszú, csíkos trikóján. – Halványkék selyemruha van rajtam, a földig ér, és ezüstöv van a derekamon. A nyakamban meg egy nagy drágakő, ilyen nagy, látod, és az is kék, de egészen sötét, csak a napsugarak csillognak rajta. A hajam szőke, világosszőke, sokkal világosabb, mint a tied, és leér a derekamig. – Adél előrehajolt a szőlőlevelek között, és fülelt. – Ott születtem – mutatott Aletta a kert vége felé –, látod, ott messze, a hegyek között, ott van az apám királysága, és a cseppkőbarlangokban épült a palotánk. Azért ilyen fehér a bőröm, mert sokáig éltem a föld alatt, és nem találkoztam a nappal. Még mindig nem szoktam meg a fényt. – Felpillantott az égre, majd képzeletbeli csuklyát húzott a fejére. Az értetlenkedő Sacinak odasúgta a mozdulat magyarázatát. Lassan tett néhány lépést, és a hangja szomorkássá vált, amikor újra megszólalt. – Apámnak eszébe jutott, hogy új termeket akar a palotába, és bányászokat fogadott, hogy még több barlangot tárjanak fel. De a bányászok megzavarták a föld mélyén élő fekete koboldokat. A királyuk el akart venni engem feleségül, de én nem mentem hozzá, megmondtam neki, hogy ronda és utálatos, erre rátámadt a népünkre, megölte az apámat, az anyámat meg a nővéreimet, és elárasztotta vízzel a cseppkőpalotát. De én elmenekültem.

Saci nézett rá, leplezetlen csodálattal.

– Én segítettem neked a menekülésben, jó?

Barnus körülöttük ugrándozott.

– Meg én is. Én is!

– Igen. – Aletta megdicsőülten mosolygott. – Kik akartok lenni?

– Én lovag vagyok – kiabálta Barnus –, nagy karddal és páncéllal.

– Te legfeljebb a hercegnő pulikutyája vagy – vakkantott rá Saci. Adél elcsodálkozott a jól irányzott sértésen, de Barni nem vette magára, hanem csaholva szaladgálni kezdett.

– Akkor kutya vagyok, és megharapom a koboldokat!

Aletta ráhagyta, és inkább Saci felé fordult.

– Te pedig… – Saci szégyenlősen lesütötte a szemét. – Na?

– Én vagyok a lovag – mondta valami dacos határozottsággal.

– Jó – bólintott rá Aletta. – Erős és hatalmas lovag vagy, aranyló páncélban. A páncélodat a hegy gyomrában kovácsolták, és csillogó drágakövek díszítik.

– Drágaköveket nem akarok.

– Akkor nem kell.

– De van kardom.

– Persze. Arra mindenképpen szükséged lesz. És mi a neved?

– Nem jó a Saci?

– De, ha azt akarod. Engem Széliának hívnak. – Aletta hátrapillantott a válla fölött, majd megragadta Saci kezét. – Gyere, el kell bújnunk. – Behúzta őt Adél jókora gránátalmafája alá. – Üldöznek minket a koboldkatonák. – Lekuporodott a bokor tövében, és felszedegette a tenyerébe a földre hullott virágokat. – Ez az ételünk – mutatta oda Sacinak. – Nagyon kevés helyen terem, és össze kell gyűjtenünk, amit találunk. – Saci segített neki. Időközben befutott Barni is, és Aletta megveregette a fejét, ahogy egy hűséges kutyának szokás. – Most aludjunk. Már mind nagyon fáradtak vagyunk. Én alig látok az álmosságtól, Saci. Holnap sietnünk kell, mert a koboldok a nyomunkban vannak. De én ma már nem bírok tovább menni. Nem bírok, Saci. – Összegömbölyödött a fűben.

– Én őrködöm – jelentette ki Saci.

– Jó – felelte Aletta, és egy kicsit megemelte a fejét. A rendező hangja szólalt most meg, nem a hercegnőé. – Én elalszom, te pedig majd néhány óra múlva szólsz, hogy közelednek a koboldok. – Azzal visszahajtotta a fejét a fűbe. A kutya hangosan horkolt mellette.

Kis idő múlva Aletta finom kézmozdulattal jelezte a lovagnak, hogy letelt a néhány óra. Saci riadót fújt. Sokat fejlődött ebben a színészkedésben Alettának köszönhetően.

– A koboldok, hercegnő! A koboldok! Bekerítettek minket. Itt vannak a koboldok!

A kiskutya azonnal, hangosan ugatva ugrott neki a támadóknak. Szélia hercegnő riadtan ébredezett.

– Nem tudunk elfutni?

– Nem tudunk. Teljesen bekerítettek minket. Te maradj itt, hercegnő, én megküzdök velük!

Saci előrevetette magát, és vadul csapkodott a levegőben. Próbálta feltartóztatni az ellenséget. A hercegnő a szájára szorította a kezét, még remegett is.

– Saci! – szisszent fel Aletta, ideiglenesen kilépve a szerepéből. – Amíg te egy helyen harcolsz a koboldokkal, a királyuk megkerül téged, és mögém lopódzik, hogy elraboljon. – Saci kezében megállt a képzeletbeli kard.

– De akkor mit csináljak?

– Csak harcolsz. A koboldkirály meg közben rám talál. Most te vagy a koboldkirály, jó?

Sacinak beletelt pár másodpercbe, amíg megértette, mit várnak tőle. Aztán meglepően könnyen alkalmazkodott az új szerephez. Négykézlábra ereszkedett, és a földön kúszva-mászva megközelített Alettát. Szélia hercegnő felsikoltott. Saci odaugrott, és befogta a száját. Szélia vergődött, inkább jelképesen, mint igazán.

– Mondd, hogy el akarsz venni feleségül! – súgta Saci ujjai közül. Saci szót fogadott. – De én nem megyek hozzád! Soha, soha, soha! – Elhúzta a szájáról Saci kezét, és kiabált. Saci habozott.

– Akkor megöllek. – Mindkét kezét rákulcsolta Aletta nyakára. Szélia hercegnő elernyedt, és összeesett. Saci elengedte. – Most mi lesz?

– Meghaltam – méltatlankodott fojtott hangon Aletta.

– Akkor tényleg megölt a koboldkirály?

– Nem látod?

– De mi lenne, ha visszajönnék? Vagyis a lovag.

Aletta felült.

– Megölöd az összes többi koboldot? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen – vágta rá Saci.

Aletta felpislogott rá a földről, és elhúzta a száját.

– Csak itt találnál engem holtan.

– Nem tudlak feltámasztani?

– Nem. Az hülyeség.

– Akkor visszajövök hamarabb. – Aletta elmosolyodott. – Meghallom, hogy kiabálsz, és visszarohanok hozzád. Látom, hogy a koboldkirály fojtogat. Leszúrom a kardommal, és megmentelek.

– De akkor még mindig itt van körülöttünk a több száz koboldkatona.

– Akkor mi legyen? – Saci tanácstalannak látszott. Aletta csukott szemmel mélázott egy kicsit, majd lassan felemelte a bal kezét, és szétnyitotta az ujjait. A tenyerén egy összenyomódott, kócos kis gránátalmavirág ült.

– Vedd el! – mondta Szélia hercegnő hangján. – Ezekkel el tudod pusztítani a koboldokat.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.4/10 (5 votes cast)

Leave a Comment

7 hozzászólás

  1. Nekem mar ez elso reszlet is tetszett, igazabol nem sok minden tortenik, de valahogy olyan erovel tudsz hangulatokat megragadni, hogy minden gond nelkul olvastam vegig ezt a jelenetet is. Nyilvan nehez ket fejezetbol kovetkeztetest levonni, de ugy erzem hogy szepen felrajzoltad a kesobbi konfliktust.
    Szerintem a parbeszedeid nagyon szepen illeszkednek ezekhez a szepen felrajzolt jelenetekhez, az egyetlen felvetesem, hogy jelenleg nem biztos, hogy el tudnam donteni, melyik korosztaly a celkozonseged.

  2. A második részlet után megállapítottam, hogy nekem az idei mezőnyből talán ez az írás tetszik a legjobban. Nagyon hangulatos a szöveg, a szereplők pedig borzasztó hitelesek.
    Szurkolok a pozitív lektoriért!

  3. Hú, nagyon jólesik ilyen hozzászólásokat olvasni, köszönöm, hogy megírtátok a véleményeteket!
    Reka, ebben a regényben tényleg nem a külső eseményeken van a hangsúly, de örülök, hogy a szöveg ennek ellenére nem vált unalmassá. A célközönséges felvetést is köszönöm, ez tényleg problémás egy kicsit. Én elsősorban a felnőtt női olvasókra gondoltam.
    Megaphone, örülök, és nagyon köszönöm a szurkolást!

  4. Ez a részlet eddig sokkalta jobban tetszett. Talán, mert nem volt olyan komor. Adél karaktere kedves számomra, Aletta képzelőereje is elkápráztató. Ahogy leírtad miképp játszanak a gyerekek, egyszerűen zseniális. Rögtön felidézte a saját gyerekkoromat. Az a tudom, hogy játék mégis nagyon beletudom élni magam. Teljesen érződött az írásodból.

    És így a két részlet többet mond el. Teljesen más volt olvasni Saci szemszögéből, mint Adéléből. Érződött, hogy két külön személyiség. Az első részlet így még jobban is értékelhető, hisz tényleg nem egy megszokott karakter.

    Csak gratulálni tudok az íráshoz! SOk sikert!

  5. Szia!

    Ez a részlet sokkal jobban tetszik, mint az első, valahogy több élet van benne, lendületesebb (persze, az könnyen meglehet, hogy ha a múltbeli jelenetekből jobban megismerem és megszeretem a szereplőket, a jelenben zajló szál is érthetőbb, gördülékenyebb lesz.) A gyerekek játékának leírása nagyon jó volt, fel is elevenített bennem pár szép emléket 🙂

    Kitartást péntekig és sok szerencsét a lektorihoz!

    Judit

  6. Szia!
    Nekem is sokkal könnyebben lecsúszott a második fejezet, és több értelmet nyert az első is. Van egy olyan érzésem, hogy egy szívszorító történet fog kibontakozni.
    Sok sikert!

  7. Köszönöm az újabb hozzászólásokat! Úgy látom, ez a részlet ehetőbbre sikerült, ennek nagyon örülök, annak pedig külön, hogy vannak, akiknél saját élményeket is felidézett a szöveg.
    Sentis, ez egy erősen karakterközpontú történet, úgyhogy örülök, hogy elválnak egymástól a személyiségek.
    Judit, nagyon örülök, hogy ennél a részletnél pozitív irányba billent a mérleg. 🙂
    Annika, hát igen, elég hangsúlyos lesz az érzelmi szál. 🙂