Boglya Aletta: Nem lehet

Boglya Aletta: Nem lehet

2013. december 6.

Saci nem törődött a körme alá fúródó szálkákkal. Önkéntelenül kapargatta az asztal repedezett műanyagbevonatát és az alóla kikandikáló farostlemezt. A kimustrált padokat meg székeket hasznosították itt újra, odatolták őket a folyosó legvégére, az ablakhoz, hogy a diákok leülhessenek a szünetekben, lyukasórákban, de ha máshol tanítás folyik, azt azért ne nagyon zavarja a beszélgetésük. Ezek a padok népszerű helynek számítottak, napközben nem is lehetett itt elférni rendesen, Saci nem szeretett idetolakodni. Hát most már kellően kihalt volt minden.

Előtte ott hevertek a fizikakönyvei, szétterítve az asztalon. Valahogy úgy tervezhette, hogy azokat fogja bámulni, de most idegesítették, szinte rögtön félretolta őket. Nem tudta, miért ül itt. Haza kellene mennie, belesöpörni a fizikaholmit a táskájába, vagy akár itt hagyni, úgyse veszi semmi hasznát. Ezt kellene tenni, mert ez volna logikus, de Saci túljutott már azon, hogy vitatkozzon magával; ha itt akar ülni, hát üljön, bámuljon ki az ablakon, és tegyen úgy, mintha a hétfői leckéjét írná. Nagyon ügyetlen álca volt, de nem tellett jobbra, és talán nem is kellett jobb, mert ugyan ki járkálna négy óra után a folyosón? Saci nem próbálta megérteni, hogy neki mi dolga még itt, egyszerűen nem bírt elmenni. Előfordul ilyen.

Az ablakból jól rálátott a tornateremre. Egyenesen belátott annak az ablakán. Szerencsére jó nagy ablakai voltak, csaknem egybefüggő üvegből állt a főépület felőli fala, és ez most tetszett Sacinak, egészen megbabonázta. Táncoltak odabent, zajlott a főpróba, Saci nézte már az elejétől fogva.

A lányok abroncsban próbáltak, nevetségesen festettek a hatalmas lámpaburával a derekuk körül. Saci nem igazodott ki a koreográfián, csak a kavarodást látta, a tömeget, meg hogy néha-néha megbotlik valaki. Persze látványosabb lesz ez holnap, amikor majd teljes díszben adják elő, meg hallani lehet hozzá a zenét, úgy több értelme lesz. Saci akkor nem fogja látni. Ezt az egyet elhatározta, megígérte magának, ez is ostobaság, ez, amit most művel, de holnap már nem tesz ilyesmit, hát most élvezze ki a nyomorúságát, ha annyira muszáj. Dühítette őt a tánc, dühítette, bosszantotta, de el is kábította valahogy, olyan volt az a kavargás, mintha ingát lógattak volna a szeme előtt, nem bírt megmozdulni, csak egyre görcsösebben karmolászta az asztallapot.

„Én táncolok veled, Saci, ha akarod. Nekem mindegy.” Aletta mondta ezt egy fél évvel korábban. Saci válaszul rácsapta a mosdó ajtaját. Évek óta nem tett már ilyesmit, de akkor igen. Aletta még csak meg se sértődött, nem is említette többet. Táncolt Tibivel, ahogy eredetileg tervezte. Saci könnyen felismerte őket, hiába a távolság, Aletta kisebb és karcsúbb volt mindenkinél, és fürgébben, határozottabban keringett náluk. Jól csinálja, gondolta Saci, biztos jól csinálja. Majd’ felrobbant a gondolattól, hogy ő is lehetne ott vele, még képzeletben is égette a szemét az a szánalmas látvány, amit ők ketten nyújtanának, ez a feltételezés… És mégis hogy mondhatott ilyet Aletta, hogy hihette, hogy majd ezzel ő segít neki!

Megrándult a keze, óvatosan kinyújtotta az ujjait. El kellene menned, Sacika, mondta magának. Majdnem kimondta hangosan, de csak a szája mozgott. Nem vagy jó helyen itt, ezt nem volna szabad. El kellene menned innen. De mégse ment el, csak közelebb húzta az egyik fizikakönyvet, ráhajtotta a fejét, és úgy nézett ki még mindig az ablakon, laposan, oldalról.

Arra most számított a legkevésbé, hogy megszólítják. Próbált megnyugodni, ilyen külső tényezőkkel nem számolt. Elfeledkezett róla, hogyha nem is sokan, azért néhányan még ilyenkor is vannak az iskolában, és valakinek talán ugyanaz jut az eszébe, mint neki – hogy az első emeleti folyosó végéről át lehet látni a tornaterembe –, és egy ilyen illető puszta unalomból, kíváncsiságból vetni akar majd egy pillantást a keringő főpróbájára. Meg aztán a tanárok között is akadnak olyan szerencsétlen alakok, mint Saci, akik néha cél nélkül lófrálnak az épületben, és összerezzennek, ha valaki rájuk köszön. De az ilyenek tapintatlanok; Saci magáról is tudta, hogy tapintatlan, Aletta sokat mondta neki.

Róka János megszólította, bár csak az után, hogy egy kis ideig tétován állt mögötte, épp ahogy Saci tette volna. Saci tudta, hogy figyeli, hallotta a lépteit, ahogy közelített, és abban bízott, hogy majd szó nélkül továbbáll, veszi a lapot, a finom udvariatlanságot, hogy ő nem köszön, még a fejét se emeli fel. De hát azt kapta, amit megérdemelt.

– Sacika. Hát maga mit keres itt?

Saci felnézett, hátratolta a székét. A nyikorgás szinte a torkát kaparta.

– Tanulok.

– Fizikát? – Róka elvette Saci elől a nyitott könyvet, nézegette egy kicsit, végigpörgette a lapjait az ujjai között. A fizika az ő tárgya volt, tudta, mit adott fel hétfőre, tudta, hogy nem azt, amit Saci olvasgatott. Tudta azt is, hogy Sacinak nem sok újat mondhat a középiskolai tankönyv. – Minek tanul? – kérdezte kedélyesen. – Úgyis tud már mindent.

Saci megvonta a vállát. Megint lefelé bámult, a körmei alól piszkálgatta ki a szálkákat. A tanár állt mellette, érezhetett valami furcsát a helyzetben, de úgy tűnt, ez inkább szórakoztatja, mint zavarja. Visszatette Saci könyvét az asztalra, és kinézett az ablakon, át a tornaterembe. Odakint már jócskán sötétedett. Bent, náluk nem égett villany, a teremben viszont igen, megvilágította a táncolókat.

– Ezek maguk – mondta Róka János. – Nem maguk azok, Sacika?

– De. – Saci elfordult. A keze vérzett, gyorsan lenyalta. Na most, gondolta, tessék, megérdemled. A tanár olyan ösztönös egyszerűséggel ejtette ki a szavakat, hogy az szinte gyönyörű volt. Saci máskor örült is, csodálkozott is, ha így szóltak hozzá. De ez most csak olyan volt, mint az ítélethirdetés. Róka azt kérdezte:

– És maga hogyhogy nem táncol? – Túl gyorsan kérdezte, meggondolatlanul, a szavak kibuktak belőle, mielőtt felfoghatta volna, mit beszél. Ezen mosolygott Saci, ez tetszett neki. Különben meg magának építette a csapdát, és már úgyis mélyen benne ült. Nem válaszolt, csak megemelte a fejét, ránézett a tanárra. Az mintha hirtelen idegessé vált volna tőle. – Hát igen… Van az úgy, hogy az ember nem táncol. Én se szerettem soha táncolni, elhiheti.

Saci egész ártatlanul fordulhatott vissza az ablakhoz. Róka szabadkozik. Persze nem kellene neki, felesleges. Sacit nem érdekelte. A kérdés nem is az, hogy miért nem táncol, hanem hogy miért van akkor mégis itt. Ezen kapták rajta. De ha már az előtt szabadkoznak, hogy ez kiderülne, akkor végül is minden rendben.

Róka elment, még egy szó nélkül, és Saci valahogy megsajnálta. Most azt hiszi, megbántott, zavarba hozott, pedig hát nem is. Róka János volt Saci kedvenc tanára, mindennel együtt. Egy egész kicsit hasonlítottak egymásra, és Saci sejtette, hogy az öreg tanár végtére is megszerette őt, bár néha még mindig megrémült, viszolygott tőle. De azért az évek során megszokta nagyjából, és mégiscsak a saját diákjának érezte, a versenyeken mindig kimutatta, hogy őhozzá tartozik.

Mostanra ez is főleg tettetéssé vált – hogy nekik közük van egymáshoz. Saci számára a tavalyi évvel kifulladtak a tanulmányi versenyek, kémiaórára nem is járt már, csak fizikára, arra is inkább unalomból, megszokásból vagy ki tudja, miért. Róka nem sértődne meg, ha abbahagyná, még ő csodálkozott a legjobban, amikor a faktot felvette. „Minek magának, Sacika?” Semminek. Csak hát kellett valami.

Saci abban bízott, hogy a táncpróba mindjárt véget ér, és ő elmehet végre. Azt már igazán nem akarta megvárni, hogy az osztálytársai elszabaduljanak, rátaláljanak a folyosón, pedig könnyen rátalálhatnak, elég, ha feljönnek egy-egy itt felejtett kabátért, matekpéldatárért, és akkor ő máris látótávolságba kerül. Aletta megkérdezné, mit csinált itt, ő meg bámulna rá, és tűrné, hogy olvassanak a gondolataiban.

Szedelőzködött. Felnyalábolta a padról a könyveit, úgy döntött, nem viszi haza őket, mert minek, hanem bedobálja mindet a szekrényébe. Otthon kerít jobb olvasnivalót. A kihalt folyosó nem tetszett neki, nem szeretett ilyenkor járkálni az épületben, nem is volna szabad itt lennie. Alettának persze tetszett volna, ő ügyes lidérc volt, Saci meg ügyetlen. Meg-megakadtak a léptei. Elérte a szekrények sorát, és ott egy pillanatra hátranézett. Még innen messziről is kilátott az ablakon, be a kivilágított tornaterembe. Mintha már pakoltak volna.

Saci feltépte a szekrénye ajtaját, behajigálta a könyveket. Aztán megint rajtakapták. Így, ebben a kiszolgáltatott helyzetben, a falnak fordulva, a szekrényben kotorászva. Olyasvalaki, aki rosszabb volt Rókánál, vagy legalább olyan rossz. Most határozottabban szólították meg, kevésbé tétova, bár nem kevésbé csodálkozó hangon.

– Saci? – Saci kibújt a szekrényből, hátranézett, meg akarta előzni a kérdést, de nem lehetett. – Mit keresel itt?

Erre Saci nem válaszolt. Ő se tudta, hogy az öccse mit keres itt, nem is érdekelte, de Barnus elmondta anélkül is. Nyilván elmondta, mert gondolkodhatott rajta korábban, megtervezte a magyarázatát. A végzősök keringőpróbája után neki kosáredzése lesz, azért jött be, arról meg talán volt valami halvány sejtése, hogy itt találja Sacit, ám ezt nem tette hozzá. Közelebb sündörgött. Saci becsapta a szekrényajtót, elhúzódott.

– Ott hagytam a táskámat. – Az összetolt padok felé intett, mintha muszáj volna vallania. Barnus elszaladt érte, egy kis időre megállt az ablaknál bámészkodni. Saci nem ment utána. Barnus nem hülye, Barnus hasonlít Alettára, Barnus lassanként felfog mindent. A vállára vette a hátizsákot, hozta vissza Sacinak. Beszélni kezdett, még mielőtt odaért volna hozzá, arról, hogy vége a keringőpróbának, meg az abroncsokról, amiket összehajtogatva felakasztottak a falra, meg hogy milyen jól lehet látni mindezt az ablakból.

Odanyújtotta a táskát Sacinak.

– Ha a lányoknak tesiórájuk van, mi is innen szoktuk őket lesni.

Saci megismételte az utolsó szót, halkan, mintha nem ismerné: – Lesni… – A táska puffant egyet a földön. Barnus azt hitte, fogja, de nem fogta. Egyszerre hajoltak le érte mindketten, összekoccant a fejük.

Saci ez után küldte el az öccsét a fenébe, de olyan mély kétségbeeséssel, hogy Barnus nem nevetett, nem szólt semmit, csak ment.

*

2013. január

– Érti, mit beszélek, Sacika? Hallja egyáltalán?

Saci lesütött szemmel mosolygott, nézte a padlót. Nem bírt megszólalni, fogalma se volt róla, hogy mit lehetne mondani ilyen helyzetben, de Róka megoldotta a maga módján. Úgy beszélt hozzá, olyan hangon, mintha például megbukott volna félévkor, vagy betörte volna az ablakot, és ez jólesett, sokkal jobban, mint a lelkendezés.

– Tudja, mit jelent ez? Mehet Bécsbe a tavasszal. És ami még rosszabb: mehetek én is.

Saci felnézett.

– A tanár úr is jön?

– Hát kénytelen leszek, azt hiszem. Ez a hagyomány. Szépen elintézte nekem, Sacika, bőven elég lett volna másodiknak lennie.

Saci érezte, hogy elvigyorodik, a szája teljesen magától húzódott szét. Róka várt egy kicsit, hátha mond valamit, de nem mondott semmit, úgyhogy odavetette neki:

– Addig meg tanulhatja hülyére magát.

Saci ezt nem bánta, ennek nagyon örült. Valami fura módon annak is örült, hogy Róka olyan büszke rá – mert az nyilvánvaló, ezt még Saci is megtanulta felismerni, így négy és fél év alatt. És neki most valóban lesz elfoglaltsága az elkövetkező hónapokban. Az országos verseny, az még egy dolog, azt még elég könnyen meg lehetett nyerni. De hát a nemzetközi, az már más lesz.

– Az nem baj – mondta Saci. Tényleg szerette magát hülyére tanulni.

Róka szöszmötölt valamit az asztalán, eligazította a papírkupacokat.

– Maga most a havat bámulja? – szólalt meg hirtelen.

Saci elkapta a tekintetét az ablaktól.

– Igen.

– Nem értem, miért nézik az emberek mindig ugyanígy a havat, mintha még sose látták volna. – Saci vállat vont. Valóban szokták bámulni, főleg az első havat. A tanárok mindig idegesek tőle, hogy nem lehet tanítani, mert az egész osztály elandalodva néz ki az ablakon. De ezúttal már sokadjára havazott, és Saci nem is azért bámulta, mert megbabonázták a kavargó pelyhek, hanem mert valamit mégiscsak bámulni kellett, és ez kapóra jött. – Na, jól van – mondta végül Róka, aki legalább olyan kevéssé értett a társalgáshoz, mint maga Saci. – Hát gratulálok, mindenesetre.

Saci kibotorkált a tanáriból. A kezében ott szorongatta a nemzetközi versenyre szóló meghívást (azt jó szórakozás lesz majd otthon olvasgatni, két nyelven van, angolul meg németül, olyan, mint egy kis rosette-i kő, meg lehet vele fejteni a németet). A feje zúgni kezdett, tartott tőle, hogy meg fog fájdulni. A folyosón gratuláltak neki, akikkel szembetalálkozott, de ő nem nagyon felelt semmit, csak hülyén mosolygott, vagy azt se. Most majd kiteszik a fényképét a dicsőségtáblára, hogy ő első helyen jutott ki Magyarországról a nemzetközi természettudományi versenyre, hogy még többen gratulálhassanak neki, ő meg menekülhessen előlük. De azért jó, még így is jó, még így is megéri.

Pár perc múlva kikeveredett a hóesésbe. Gyalog járt mostanában, meg villamossal, idefelé is, haza is. Az anyja új munkahelye messze esett az iskolától. Korábban ő furikázta Sacit meg Barnust reggelente, előfordult, hogy délután is, az ebédszünetében, de kirakták a cégtől leépítés miatt, és most az APEH-ban dolgozott. Rosszabbul fizettek, és így a gyerekeit se tudta elvinni az iskolába.

Saci nem szerette a villamost. Az még hagyján, ha kevesen utaznak rajta. Néha ki lehet fogni olyan időpontot, hogy ne legyen csúcsidő. Ez akkor jó, ha Saci korán végez az óráival, például csütörtökönként, amikor dupla olasz van, amire Sacinak nem kell bejárnia, mert már megvan a nyelvvizsgája. Akkor lehet lézengeni a villamoskocsiban, vagy leülni az ajtó mellé, és nem kell félni, mert senki nem foglalja el a szemben lévő ülést. De minél tovább tartanak Saci órái, annál rosszabb utánuk hazamenni. Az emberek elszabadulnak a munkájukból, és megindul a népvándorlás.

Saci utálta a tömeget a járműveken, irtózott tőle. Ő általában ott szerencsétlenkedett az ajtóban, útban volt a többieknek, valaki mindig beléütközött. Az se sokat javított a helyzeten, ha talált ülőhelyet – leültek vele szemben, és nem fértek el rendesen, összeért a térdük. A legnagyobb gond meg a nyugdíjasokkal volt, az idősekkel. Saci nem értette, miért kell azoknak is olyankor utazni, amikor mindenki másnak, szabad az egész napjuk, igazán választhatnának jobb időpontot. Ha neki lehetősége volna rá, sose közlekedne együtt a tömeggel.

Az idősekkel az volt a probléma, hogy át kellett nekik adni a helyet. Saci ettől előre rettegett, ült a zsúfolt villamoson, és tekergette a nyakát, hogy hol lát meg egy öregembert. Egyébként sose tudta eldönteni, hogy ki számít öregnek, és ki nem. Nem bírta megsaccolni az emberek korát. Ami baj, mert ha át akarja adni a helyét valakinek, akinek nem kellene, az sértő, ha meg ácsorogni hagy valaki igazán öreget, az udvariatlan, sőt. Persze próbálta, hogy ne nézzen semerre, de nem bírta megállni, épp az idegesség vitte rá a nézelődésre.

Hamarosan autóval járhat majd, az apja nekiígérte a régi kocsit, azt direkt neki tartogatták, miatta nem adták el. „Majd jó lesz neked meg Barnusnak.” Csak egy hónap, és betölti a tizenhetet, megszerezheti a jogosítványát. Úgyis elég jól vezet már, az apja régóta tanítgatja félreeső útszakaszokon. Addig meg lapulhat a villamoson vagy gyalogolhat a hóesésben.

Ma az utóbbit választotta. Annyira nem lakott messze, gyalog talán háromnegyed órára az iskolától. Valahogy arra gondolt, hogy jót tenne neki a hideg, enyhítené a fejfájását. Arra vágyott, hogy a hópelyhek elolvadjanak a hajában, átcsorogjanak a koponyáján, hűsítsék egy kicsit a túlhevült agyát. Nagyjából be is vált a számítása, a szabad levegőn jobban érezte magát. Hideg volt, de azért nem túlságosan, és az utcán nem járkáltak sokan. A hó elég sűrűn hullott ahhoz, hogy rögtön elfedje a lábnyomaikat, és összefüggő, fehér réteget képezzen a betonon.

A behívót apránként eláztatták a hópelyhek, és Sacinak csak erről jutott eszébe, hogy be kellene tennie a táskájába, meg hogy akkor legalább a kezét is zsebre rakhatná. Újra átolvasta a versenykiírást, mielőtt begyűrte a lapokat a táskába, és átfutott az agyán, hogy a fizikával baj lehet, ahhoz nem ért annyira. Természettudományi verseny, gondolta, abban minden benne van, fizika, biológia, még földrajz is lehet. Ő igazából csak kémiából jó.

A hópelyhek megültek a kabátján, Saci oldalra hajtotta a fejét, lenyalt néhányat a válláról. Semmi baj, Sacika. Most hazamegy, és máris kezdi a tanulást. Mostantól három hónapig (sőt, majdnem négyig) semmi egyébbel nem törődik, csak a természettudományokkal.

*

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.1/10 (14 votes cast)

Leave a Comment

13 hozzászólás

  1. A második bekezdésig jutottam. Olyan, mintha egy nyersfordítás lenne. A szemszög össze-vissza csúszkált és ami még aggasztóbb, a nyelvi, hogy úgy mondjam, kifejezőerő még alapos fejlesztésre szorul.

  2. Kedves Aletta!

    Nem is tudom, mit mondjak… Egyrészről tetszik a különleges hangulat, a gondolatoknak ez a hullámzása, és Saci lelki drámája is érdekesnek ígérkezik (én se táncoltam a szalagtűzőmön egyébként, úgyhogy egy kicsit át is érzem a helyzetét). Viszont sokszor az volt az érzésem, hogy semmi nem történik, mármint, a gondolatok szintjén sem, csak körbe-körbe járunk. Volt pár nagyon ütős mondat (“Alettának persze tetszett volna, ő ügyes lidérc volt, Saci meg ügyetlen.” “Saci ez után küldte el az öccsét a fenébe, de olyan mély kétségbeeséssel, hogy Barnus nem nevetett, nem szólt semmit, csak ment.”), de olyan részek is, amiket simán kihagyhatónak vagy lerövidíthetőnek érzek (pl. a helyátadós dilemma a villamoson). Az nem derült ki számomra, hogy Saci kedveli-e Róka Jánost, egyszer a kedvenc tanára, máskor viszolyog tőle. Léteznek persze ambivalens érzések, de itt csak úgy éreztem, hogy ő maga se tudja, mit érez. A köröm alá fúródó szálkák meg… hát, szerintem engem akkor is zavarnának, ha épp apátiában lennék, bár nem tudom, ki hogy van ezzel. Egyelőre nem tudtam eldönteni, tetszik-e a regény vagy sem, bár bizalmat szavaznék neki, és tovább olvasnám. (Még egy apró megjegyzés: engem személy szerint mindig zavarba hoz, ha egy regényszereplő neve megegyezik az íróéval, mert nem tudom eldönteni, hogy most akkor ez önéletrajzi írás? Jelen esetben ráadásul másvalaki szemszögén keresztül? Szóval, én ezt nem annyira díjazom, mert mindenképp valami kapcsolatot feltételezek a karakter és a szerző között, de nem tudom, hogy mit feltételezzek. Egyéni szociális probléma, tudom :), de gondoltam, elmondom.)

  3. A mai, az előzőleg megjelent írás ellenpéldája. Olvasáskor a pongyolán fogalmazott mondatok elvonják a figyelmemet, és állandóan helyesbítgetem magamban a néhol az érthetetlenségig megkavart írást. A gördülékeny szöveg nagy érték, és ezt kevesen érzik kézenfekvőnek.
    Először azonban egy szövegtől független kifogás: most is kapunk egy nevet, amelyről gőzöm sincs, hogy fiú vagy lánynév, és a szerző, mintha bosszantana, direkt nem árulja el a szereplő nemét, hadd törje a fejét a kissé műveletlen olvasó. A szemelvény végéig nem tudom meg, hogy kicsoda Aletta.
    Lássunk pár példát a bizonytalan lábon álló szövegből!
    „Arra most számított a legkevésbé, hogy megszólítják. Próbált megnyugodni, ilyen külső tényezőkkel nem számolt.” Töprengek az idézett rész második mondatán. Önállóan elolvasva kiderül, nincs értelme. Akkor is csak alig, ha egy mondattá alakítom az előtte lévővel, de mert az előző mondat is összetett, az új, egybeolvasott szöveg bonyolultsága arra késztet, hogy ezt a nem szép mondatot forgassam, értelmezgessem magamban, mint egy Arany János ballada sorait. Azt pedig túlzásnak tartom. Az idézetet követő mondat egyenesen mintapéldája a túlbonyolított szövegnek.
    Másik idézet: „Odakint már jócskán sötétedett. Bent, náluk nem égett villany, a teremben viszont igen, megvilágította a táncolókat.” Helyettesítő szavaknak nevezem azokat a névmásokat, mutató és hely vagy időhatározó szavakat, amelyek egy máshol elrejtett alanyra, állítmányra utalnak. Szeretném tudni, hogy itt mit helyettesít a „Bent” és a „náluk” Az utca kint, ez világos. A tornaterem bent, ez is világos. Viszont a szövegben említett „Bent” a folyosó végét jelenti? A tornateremhez képest az kint van. Arról végképp nincs fogalmam, mit helyettesít a „náluk”.
    „Ezek maguk – mondta Róka János. – Nem maguk azok, Sacika?” Találjam ki, kit fed a „maguk” névmás. Így írtam volna: „A maga osztálya táncol a tornateremben, Sacika?” Egyértelmű lenne, és nem az olvasónak kellene dekódolni a helyettesítő szavak értelmét. („maguk, azok”)
    „Addig meg tanulhatja hülyére magát.” Idegen nyelvek tanárai mondják: Angolban, franciában, berberben, hottentottában nem úgy van, mint magyarban, ahol a szórenddel azt csinálunk, amit akarunk. Ezt el kellene felejteni. A mi nyelvünk szórendje is kötött, itt csak ezt írhatjuk: „Addig meg hülyére tanulhatja magát.” (Ettől ez még hiányos mondat, amelyben kellene lennie alanynak, ha máshol nem, az előző mondatban, csakhogy ott nincs.)
    A mondattani zűrök mellett az sem tetszik, hogy az sem világos mindig, ami a mondatok mögött van. Ha lefordítom a mondatot tisztességes magyar nyelvre, felötlik a mondat feleslegessége, vagy néha több egymás melletti mondat szükségtelensége is.
    „Gyalog járt mostanában, meg villamossal, idefelé is, haza is.” A határozók sorrendje kötött, nem bolygathatjuk. Ha jól emlékszem: hely, idő, módhatározó; ez a sorrend. (Az alany rejtett, ez itt helyénvaló.) Talán így lenne helyes: „Mostanában ide- és hazafelé is gyalog meg villamoson járt.” (Így sem szépségdíjas mondat.) Az időhatározó szó kiemeltként kivételesen megelőzheti a többit, de ez sem lehet ötletszerű.
    A következőkben olvasható mondatok hasonló módon kavarognak, mint a fenti mondatban a szavak. Alaposan rendbe kellene szedni őket ahhoz, hogy kiszolgálják a történetet.
    A nyelvhelyesség lehet ösztönös, de ha nem az, akkor megtanulható. Jó történeteket kitalálni nem mindenki tud, és azt nem lehet megtanulni, a nyelvtant az emberek kilencven százaléka elsajátíthatja –, ha másképp nem, akarattal. Az író egyetlen módon adhatja át a gondolatait az olvasónak, a szövegbe írva. Az olvasó a könyvért fizet, a szerző nem várhatja el az olvasótól, hogy a fizetségért cserébe még a mondatok értelmét is a könyv olvasásakor tegye helyre az ember.
    Nekem ebből a részletből az sem derült ki, hogy a történet jó, de az sem, hogy rossz. A mondatok tehetnek róla.

  4. A Saci a Sarolta becézése, ha jól tudom.

    A cím és a részlet alapján valószínűleg, de nyugodtan ki lehet javítani ha tévednék, ez egy LMBTQ-s történet lesz, ami részemről tök okés, csak az a baj, hogy az LMBTQ-s történeteket nagyon könnyű elbénázni, ezért megmondom őszintén, én picit aggódom.

  5. Szia!

    Töröm a fejemet ezen a részleten – azt hittem az elején, lány a főszereplő, mert hát Saci, de utána mégis inkább fiúnak tűnik, aki nagyon okos, de mindenki úgy beszél vele, mintha fogyatékos lenne. Ennyiből a tippem az, hogy autista, de semmi biztosat nem tudtunk meg. Most még nem igazán érzem, mi lesz a fő vonala a történetnek, mert ha csak a versenyre felkészülés, az nem volna túl izgalmas. Egyelőre semlegesség érzet van bennem, de ha kikerülne a második részlet, még elolvasnám.

    Maga a fogalmazás gördülékeny volt, én nem találtam benne semmi kifogásolnivalót. Sok sikert a lektorihoz! 😉

    Judit

  6. Köszönöm szépen a hozzászólásokat!
    Dillon, valóban vannak szövegek, amikre nem érdemes pazarolni az időnket. Sajnálom, hogy nálad ebbe a kategóriába esett az írásom, de köszönöm, hogy azért megosztottad velem a tapasztalatod.
    Leona, igazad van, ahogy most nézem, tényleg túl sok rizsát hagytam az elején, pedig többször is átfésültem a szöveget. Úgy fest, nem elégszer. Örülök, hogy a hangulat ennek ellenére átjött. Ami a neveket illeti, úgy gondolom, egy regény minőségét nem befolyásolja, hogy tartalmaz-e önéletrajzi elemeket. Miért számít az, ha kapcsolat van a szerző és egy karakter között? Amúgy valamilyen szinten majdnem mindig van. De persze elhiszem, hogy zavaró lehet, és köszönöm, hogy szóltál erről is!
    Attila, a lényeget tekintve tökéletesen egyetértünk. Ha egy szöveg nem ér el egy bizonyos nyelvi szintet, akkor tökmindegy, miről szól. Természetesen nem akartam felesleges nyelvi bonyodalmakkal fárasztani az olvasót. Köszönöm az észrevételeket, megfontolom őket. És itt is egy név: nem szándékos a bosszantás, azt hittem, a Saci elég közkeletű becenév ahhoz, hogy egyértelmű legyen.
    Róbert, tudom, hogy rizikós a téma, tettem vele egy próbát, aztán meglátom, mi lesz. Szerettem Saciról írni, úgyhogy nekem már megérte.
    Judit, köszönöm, hogy megosztottad velem a kétségeidet meg a tippedet. Ezutóbbit különösen jólesett olvasni, mert arra utal, hogy átjött a lényeg. Bízom benne, hogy ha tényleg továbbolvasnád, változna valamilyen irányba a semlegesség.

  7. Kedves Letti!
    Engem nem Saci neve bosszantott, hanem a vele kapcsolatban említett Alette neve, akiról azt sem tudom, fiú-e vagy lány. Így tényleg nem tudom ledönteni, hogy az ultradivatos LMBTQ ssztorik egyik újabb mutációjával találkozom-e vagy másféle történettel.

  8. Attila, bocsánat, félreértettelek. Azt hiszem, az Aletta név valóban kevésbé elterjedt. Egyébként női névről van szó, és nyilván zavaró lehet, ha ez nem egyértelmű.

  9. Szeretném egy kicsit megvédeni a regényt.

    Szerintem nem érdemes minden áron standard jólfésültséget várni egy szövegtől. Tudom, ezt tudjátok, csak gondoltam, hozok egy példát. „Ezek maguk – mondta Róka János. – Nem maguk azok, Sacika?” Ez sokkal tömörebb, és nagyobb érzelmi töltete van, mint ha tisztán és világosan fogalmazna a tanár. „A maga osztálya táncol a tornateremben, Sacika?” Nekem legalábbis sokkal jobban tetszik. Ezektől a kicsit “kevéssé jólfésült” kifejezésektől lesz atmoszférája a szövegnek. Voltak persze kusza mondatok, amiket lehetne (sőt, kellene) javítani, ez igaz. De egy regény akkor jó, ha hatást tud kiváltani, nem feltétlenül akkor, ha nyelvileg kifogástalan (bár mi számít nyelvileg kifogástalannak, és hogy döntjük el, hogy mi hiba, és mi az, ami már stíluselem?…). Nekem ez a történet olvasás után is többször eszembe jutott, ami számomra azt jelzi, hogy alapvetően nem jár rossz úton a szerző, még ha nem is fog mindenkinek tetszeni, amit ír.

    Hogy mi fog történni a későbbiekben, arról természetesen gőzöm sincs. Érdekes, de az jutott eszembe, hogy bár “szenvedős” főhősről van szó, de úgy szenved, hogy mégis érdekel, hogy mi lesz ebből, és nem arra gondolok, hogy “jaj, Istenem, most itt fog nekünk nyavalyogni”.

    Mint mondtam, a névegyezős dolog egyéni szoc. problem 🙂 Hogyne lehetne kapcsolat a szerző és a karakterei között, szerintem ezt el se lehet kerülni, csak ha ugyanaz a nevük, én személy szerint összezavarodok, mert hát annyi névből választhatott volna a szerző (még akkor is, ha a saját élményeit írja meg), vajon miért éppen a sajátját választotta? Ez az én szememben feltételez egy nagyon erős azonosulást, ami egy dokumentarista/életrajzi könyvnél oké, de amit egy – elvileg – fikciós műben nehezen tudok hova tenni. De ez tényleg csak az én dilemmám.

    Nekem amúgy egyértelmű volt, hogy Saci is és Aletta is lány.

  10. Akkor eltaláltam? 🙂 Biztos, hogy valamilyen irányba elmozdulna a semlegességem, hiszen akkor nem egy felvillanó kép lenne ez a történet, hanem egy alaposan szemügyre vett festmény. A később kikerült írások szerzőinek egyébként is nehezebb mélyebb nyomot hagyni, hacsak nem kiemelkedően jók, mert magamból kiindulva ilyenkorra már kicsit telítődik az ember az első részletekkel, amiknek ugye többnyire nem folytathatjuk az olvasását.

    Érdekes dolog egyébként ez a “vajon ki, milyen nemű” kérdés. Már más műnél is írtam az egyik hozzászólásban, hogy ez az írósuliban is előjött, mert egyáltalán nem olyan egyértelműen átjövő információ ezt, mint azt az ember hinné. Itt is, a Saci valóban közismert becenév, de aztán az Alettához való vonzalom (erről a névről épp tudtam, hogy lányé), meg a “hangja”, amin megszólal Saci, az inkább fiús volt nekem. Gyanítom, ezért (is) van párbeszéd kurzus, hogy erőteljesebben ki lehessen fejezni már a szóhasználattal, beszédstílussal is, hogy férfi vagy női szereplőnk van, még ha nem is egyértelműsítjük egy szakállról vagy épp mellről írt megjegyzéssel 😛

  11. Leona, köszönöm!
    Judit, bevallom, annak is örülök, hogy Saci hangját fiúsnak érezted. 🙂

  12. Most olvastam másodszorra el, mert kijött a második rész és egy ismerősöm is nagyon jónak mondta.
    Első olvasásos élményem, hogy nem tetszett az írásmód. Kuszának tűnt az egész. Gondolatok folyton ismétlődtek, mintha csak képembe akarnák nyomni. (pl. hogy röviden fogalmazva okos, megy neki a fizika, ha ideges akkor totál érzéketlen a szálkákra, bár én nem a tanár előtt kezdeném kiszedni, majd előtte nyalnám le a vért, de ha félreértettem olvasás közben akkor bocsánat, csak hogy erre a tanárnak sem volt semmi reakciója… az is fura volt)… nem értettem, hogy ha legeleje óta még a fizika tanárja is azt mondja minek tanulja a fizikát, akkor a végén hogy jön az, hogy abból is rossz. Ez a kérdés még mindig bennem van. Ő így látja magát? Sok dologban nem elég jónak?
    Megjegyzem ez az első olvasás két alvás között tettem.

    Most ismét elolvastam. A gondolatok kavarogtak az írásban, de nem zavaróan. Könnyebben beletudtam élni magam a helyzetbe (én sem táncoltam szallagavatón és szerintem rendben van, hogy a tanár kérdésben nem tette hozzá az “osztály” szót, mert tőlem is folyton csak így kérdeztek, hogy “ti” még csak magázás sem volt. Azon kívül a reakcióból, ahogy nézi őket, ahogy a gondolatai járnak simán kivehető kik táncolnak). Apró utalásokat is könnyebben észre tudtam venni. Érdekesnek találom a testvér viselkedését. Amolyan tényleg védelmezőnek, de ebből az jön le, hogy a múltban voltak olyan dolgok, amiért így figyel a testvérére. A kibontakozó személyisége is kicsit erről árulkodik.
    Most mindjárt kívncsian fogom olvasni a folytatást. Eddig még Aletta karaktere is kérdéses számomra. De igen… megvolt az apró, egyértelmű utalás, s furcsállom, hogy első olvasásra nem jött le.

    De eddig egy újabb bizonyíték, hogy nem mindegy az ember milyen állapotban olvass.

  13. Sentis, köszönöm, hogy adtál egy második esélyt a részletnek. Azt hiszem, a regény eleje tényleg egy kicsit kuszábbra sikerült, mint terveztem. Valószínűleg túl elszántan igyekeztem karaktert ábrázolni, és közben sok minden másra nem figyeltem eléggé. Örülök, hogy a második olvasás során azért tisztult a kép. Nagyon köszönöm, hogy megírtad a tapasztalatodat, és azt is, hogy az eddigiek alapján bizalmat szavaztál a folytatásnak.