Baranyai Dóri: Az idei nyár 2. részlet

Baranyai Dóri: Az idei nyár 2. részlet

Első részlet

*

            Miután Declan is letépett valamelyik utcabeli nénike kertjéből pár szál tulipánt, elindultunk kifelé a faluból a főút mentén. Az ég liláskékben játszott, messziről hallottam a hullámzó búzatáblák susogását. Declan letörten ballagott mellettem, és lassan kibékültünk.

– Hogy történt? – kérdezte. – Elmesélte Sedrick is, de te közelebb álltál hozzá. Gondolom, jobban tudod.

– Ugyanannyit tudok, mint ő. Autóbaleset. Véletlenül belehajtott az árokba. A véréből kimutatták, hogy részeg volt. Ezt persze mindenki tudta, de mindenki tagadta. És közösen döntöttünk úgy, hogy nem szólunk neked. Élni akartál, és nem élhetsz úgy, ha emészted magad valamin. Azt mondtad volna, hogy a te hibád, pedig mindannyiunk hibája.

– Dehogy. Csak az enyém. Én voltam a barátja.

– Ez gyerekes, Declan. Mindenki magát okolja. Mind szeretjük Maurát, de be kell látnod, hogy leginkább a saját hibájából halt meg. Túl heves lány volt.

– Maradnom kellett volna.

– Nem. Egyszerűen utána kellett volna menned azon az estén. Vagy nekem, vagy bárkinek, mégsem tettük.

            Lassan kiértünk a falu szélére. Körülbelül kétszáz méterre a házaktól, a balra forduló határi úton gyalogoltunk tovább. Az utat öregedő dió- és tölgyfák szegélyezték, egymástól tíz lépésnyire, szabálytalanul elrendezve. Érdekes, de sosem egymással szemben, az út két oldalán nőttek ki ezek a fák. Mintha nem akartak volna egymásra nézni. Távol a falutól, az egyik diófa tövében egy csillogó, fekete márványból faragott sír állt. Maura imádta a feketét. Rengeteget szabódtunk az anyjának, hogy ide temessük, ne a templom mögötti kis temetőbe, az öregek közé. Maurát nem lehet sírkertbe zárni.

– Szermusz, leányzó. Nézd, kit hoztam – köszöntem, és elrendeztem a vadvirágokat, amit biztos a barátnői vagy Sedrick hoztak neki. A jó idők kezdetével egyre többet jártunk ki ide. A szemem sarkából figyeltem, ahogy Declan próbál hozzászokni a látványhoz, de küszködik vele.

– Ez az az árok, amibe…

– Igen, ez az – mondtam érzelemmentesen, és mikor végeztem a munkámmal, leültem a fa tövébe, és nyújtózkodtam egyet. Declan körüljárta a sírt, és megállt a fejfára ragasztott apró porcelánképnél. Óvatosan megsimította.

– Nagyon szép rajta, ugye? Én választottam. Ez volt a kedvenc képe magáról – mondtam, csak hogy megtörjem a csendet.

– Ez akkor készült, mikor elszöktünk arra a fesztiválra, nem?

– De igen. Bocs, Declan, téged le kellett vágni a fotóról. De legalább olyan kép, amin te is rajta voltál, így mindig vele lehetsz. Téged szeretett a legjobban, az utolsó pillanatig.

            Szusszantam egyet. Az ír fiú leült mellém, és a bőr hátizsákjából, amit azóta irigyeltem, hogy megláttam rajta, kihúzott egy üveg rozét.

– Nem, nem, hétköznap nem iszunk. És amúgy sem szeretek keverni – csóváltam a fejem.

– Ki mondta, hogy megkínállak? – kérdezte, és agresszíven kirántotta belőle a dugót egy kulcs segítségével. – Amúgy meg imádsz keverni. Mindig keversz.

– Jó, hagyjál.

– Cigit?

– Nem úgy volt, hogy leszoktál?

– Jó, hagyjál – utánozta a hangomat, és miközben rágyújtott, elloptam az üveget az öléből. Még mindig jól tud bort választani, messziről kiszagolja, melyik a legjobb az olcsók közül.

– Már otthon maradsz? – kérdeztem két korty között.

– Igen. Elég volt Amerikából. Befejezem a sulit, és elmegyek kocsmárosnak a Patrick’s-be.

– Ne mondd, hogy ez a nagy álmod. Eddig bolondultál azért, hogy élj és világot láthass.

– De közben rájöttem, hogy nagyon szeretem ezt a helyet, és hiányzott mindenki. Hiányzott a Patrick’s hangulata, meg az ottani emberek, az esték, az emlékek. Tudod, ha ott dolgoznék, mindig élnék. Az összes bulinak része lehetnék, és még fizetnének is érte. Jó, mi?

– Nem tudom. Ha neked ez tetszik, és boldoggá tenne…

– Te jó ég, Sorsha, ne papolj nekem boldogságról. Neked nem áll jól ez a szöveg.

– Ó, bocs. Rögtön visszamászok a túltengő negativitásom csigaházába.

– Te már kitaláltad, mi lesz veled?

– Elmegyek, amint tehetem.

– Élni?

– Nem, nem élni. Én itt is élek. Inkább… kiszabadulni.

– A francba, beszéljünk felszínesebb dolgokról.

            Szóval csöndben maradtunk. Mikor elfogyott a rozé, hazaindultunk. Declan az utcaajtónkig kísért, és a békülésünk örömére felém nyújtotta a kezét, hogy megöleljen.

– Na, azért mindennek van határa – mondtam, ahogy kinyitottam az ajtót, és az előszobában gondosan elpakolt cipőkből kikövetkeztettem, hogy anyu is hazaért. Ilyen állapotban nem kerülhetek elé, a fenébe is. Hétköznap! – Jó éjt, Declan.

– Szermusz, Sorsha – morogta távolodóban, és lazán megigazította a hátizsákját. Egyszer el fogom tőle lopni.

*

Másnap(osan) amint hazaértem a suliból, bedőltem az ágyamba, és hálát adtam az összes szentnek, akinek a nevét valaha hallottam, amiért túléltem ezt a napot. Szörnyű volt. Bizony, képes voltam ilyen állapotban is suliba menni, anyuért mindent. Vagyis magamért mindent, mert nekem lenne rossz, ha anyu megtudná. Declannek igaza volt, mikor azt mondta, megszegtem az íratlan szabályt a hétköznapon iszogatás tilalmáról – ez most felrúgta az egész hetemet. Declan viszont az idei nyarat azzal, hogy visszajött, szóval ne szóljon semmit. Hasogatott a fejem, félóránként megittam egy üveg vizet (jó, valószínűleg nem ennyit, de engedd már meg, hogy költői túlzásokba essek, légyszi), és rettentően éhes voltam, de rá sem bírtam nézni a kajára. Még jó, hogy az utazást túléltem, úgy-ahogy a tanítást is, bár nagy részében csak a padon feküdtem. Már éppen azon gondolkoztam, hogy elkérem valakitől a mai jegyzeteket (na, ettől még erősebb hányinger kapott el), mikor éles koppanásokat hallottam az ablak felől. Te jó ég, volt már olyan veled, hogy fizikai fájdalomként élted meg a hangokat?

            Még fel sem álltam, máris tudtam, mi a helyzet – valaki kaviccsal dobálja az ablakomat, ez pedig csak Sedrick lehetett. Ez az ő bevett szokása. Így oldotta meg, hogy ne keltse fel anyámat a csöngetésével, na meg hogy akkor is tudjon velem kommunikálni, ha én azt éppen nem akarom. Ilyenkor muszáj kinyitnom az ablakot, különben egy idő után betöri a hülye köveivel. Sedrick újabb ismertetőjele, hogy valahogy mindig megtalálja a másnaposakat. (Vagy csak engem, mikor másnapos vagyok? Hm, elgondolkodtató.)

– Mit akarsz? – dugtam ki a kócos és nem éppen barátságos fejemet az ablakon.

– Csaó, Sorsha! Muterod otthon van?

– Igen, azt hiszem, még alszik.

– Kár, pedig lenne kedvem becsöngetni, hogy azzal is kínozzalak. Hallottam, milyen szépen szétcsaptad magát hétfő este. Hétfő este! A hétfőn van a hangsúly, ha nem éreznéd.

– Ha tovább provokálsz, kénytelen leszek letörölni azt a pofátlan vigyort a képedről.

– Jé, a szókincsed maradt. Örülök, ezek szerint nem lehetsz olyan rossz állapotban.

            Fáradtan sóhajtottam egyet.

– Sed, ha akarsz valamit, gyere fel. Megöl a napfény. – Kivételesen nem a hatás kedvéért hunyorogtam, hanem mert tényleg fájt. Basszus, ne igyál soha.

– Á, dehogy, nem érek rá hozzád hasonló homályba és önsajnálatba merülő gótokkal cseverészni.

– Kikérem magamnak a gótok nevében.

– A lényeg, hogy nekem van jobb programom, és éppen neked is próbálok azt szerezni. Jössz iszogatni Maurához? – Fél szemmel felpislantott rám, és várta, hogy hozzávágjak valamit, de nem találtam semmi használhatót a közelben. Először azt akartam mondani, hogy megy a franc, aztán inkább megkérdeztem, hogy miért teszi Sedricket menőbbé az, ha nem hétfőn, hanem kedden rúg be, aztán a vörös srác addig piszkált, amíg le nem másztam a túlélő hátizsákommal meg egy kétliteres ásványvízzel a ház elé.

– Csak hogy tisztázzuk, nem iszogatni megyek.

– Csodálnám is. Te lennél az új példaképem.

– Kuss.

– Ilyen szókészlettel nem leszel jó költő.

            Sed mellélőtt. Zenész akartam lenni, amihez ugyan hozzátartozik a dalszövegek írása, de ez mégsem hasonlítható a költéshez. A költők csak a haláluk után lesznek híresek. Ha zenész vagy, a rajongóid előtt halhatsz meg, a színpadon.

– Be kell ugornunk Declanért is. Megvársz a sarkon, vagy…?

– Tudtam, hogy van valami trükk a dologban. Oké, hogy kibékültünk, méghozzá úgy, hogy haja is maradt, de muszáj mindig az ő fejét bámulnom?

– Akár haza is mehetsz, de innen nem kísér vissza senki. Szólj, ha mész, megnézném, hogy boldogulsz egyedül.

– Szemét.

– Én is bírlak, alkesz.

            Sedrickből, mint mindig, most is áradt az optimizmus, a pozitív energia meg az életerő, és ez így mind, egyszerre. Néha túl tömény, az ember ne menjen a közelébe, ha nem bírja ezt a hihetetlen mennyiségű kisugárzást. Sed olyan, mintha radioaktív lenne, próbál megfertőzni a vidámságával (és akkor is megfertőződsz, ha nem próbál), ha sikerül neki, akkor te is egy ilyen pattogó jókedvbomba leszel, vagy a stílusod átalakul valami furcsa morbiditássá. Legalább próbálsz vicces lenni. Nálam aznap az utóbbi következett be. A sarkon vártam, és próbáltam csukva tartani a szemeimet, aztán Sed visszatért Declannel, akinek olyan sötét lila karikák feszültek a szeme alatt, amilyet még magamon sem láttam. Sed megjegyezte, hogy egyik gótabb, mint a másik, aztán a nem túl kedves beszólásainkat hallgatva elindult Maura sírja felé, mi meg követtük. Nem volt kedvem két napon belül másodszor is ott lődörögni (ez természetes, ugyan ki szereti a sírokat?), mehettünk volna a Patrick’s-be is, a törzsvendég alkeszek úgysem szólnak be, amiért kedden késő délután ott próbáljuk nem halálra unni magunkat. Vagy lehettünk volna nálunk is, vagy Sednél, vagy Declanéknál, azzal egyetértettem, hogy a srácot ki kell rángatni a szobájából, különben ott porlad el bánatában. Szegény, szörnyen nézett ki. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer sajnálni fogom – vagy bírtam, vagy nem, de sajnálatot eddig még nem éreztem iránta. Üres tekintettel bámult maga elé, ha szóltunk hozzá, megrándult a szája, mintha válaszolni akarna, de nem volt képes megszólalni. A látványától viszketni kezdett a hátam, meg akartam szabadulni tőle, üvölteni. Én már láttam az egész falu fiatalságát ilyen elkeseredetten, reménytelenül, élőhalottként lézengeni, és nem, nem akartam újra eljátszani. Amikor mindannyian túltettük magunkat Maura halálán, és mindenkinek újra ugyanúgy csillogott a szeme, mindenki ugyanolyan szomjas volt az életre – ez körülbelül november és december között történhetett -, az olyan volt, mint maga a megváltás. Hiányzott, persze. Nekem a leginkább. De ez a letargia megfojtja az embert, és Declan visszahozta azt az érzést. Inkább elfordultam, és Sed szökdécselő lépteit néztem. Hogy lehet valakinek még a járása is életvidám?

*

2015. január 14.

– Az egyetlen nyom, amin elindulhatunk, az a srác, aki azt mondta, hogy Sednek hívják. Te jó ég, ilyen név nem is létezik. Tényleg annyira kell az a perverz csávó, hogy feltúrjuk érte az egész falut?

            Sorsha a szobája padlóján ült és szórakozva hangolgatta a gitárját, fel sem nézve a “munkájából”. Meg sem próbáltam felhívni magamra a figyelmet, ilyenkor nem érdemes próbálkozni.

– Mi az, hogy kell-e a csávó? Hiszen már az én csávóm! Annak a Sednek is azt mondta, hogy a csaja vagyok, szóval…

– Igen, de szilveszter volt, ő meg részeg, és szerintem a saját kilétével sem volt képben, nemhogy a tieddel.

– Akkor már nem volt olyan részeg. És ne beszélj ilyen unottan, úgyis tudom, hogy érdekel a dolog.

            So egy olyan számot kezdett játszani, amit nemrég mutattam neki. Elmosolyodtam, végre rám nézett, és viszonozta a gesztust.

– És mire jutottál, limpfieldi nyomozó? – vonta fel az egyik szemöldökét. Ezt mindig is meg akartam tanulni, rohadtul irigyeltem, amiért ő tudja.

– Hát, csak egyféleképp tudhatjuk meg, kicsoda a fiúm. Elmegyünk az írekhez – jelentettem be határozottan.

– Aha. Elmész az írekhez, és aztán hogyan tovább?

– Nem-nem, félreérted. Elmegyünk. Mi ketten.

– Az írekhez? Kösz, de én kihagyom. Féltem a fejemet.

– Mert a tiéd még nincs elcsavarva. Na, légyszi, légyszi. Kérlekszépen, esedezem, meg még egy csomó ilyen régi frázis, amiket úgy szeretsz használni.

– A “frázis” szóért kapsz egy pontot.

            Leültem hozzá a földre, és szorosan átöleltem.

– Kérlek! Muszáj eljönnöd velem az írekhez.

– Ha meghalok, vagy kinyírok valakit, a te hibád lesz.

– Köszi! Majd egyszer meghívlak ezért pár körre.

            Na, szóval így történt, hogy egy szép péntek estén ott álltunk a Patrick’s Inn előtt, és fogalmunk sem volt, hogyan csináljuk. Már vagy negyed órája fagyoskodtunk egy helyben, bentről nevetés és dübörgő basszus hallatszott ki.

– Na. Indulj, én meg megyek utánad. Te akartál idejönni.

-Ennél lelkesítőbb már nem is lehetnél – nevettem rá erőltetetten. Tettem egy lépést, aztán egy kiszűrődő üvöltés miatt megtorpantam.

– Nem nézem ezt tovább. Mi van, nem jártál még kocsmában? – kérdezte Sorsha, és határozottan belökött az udvarba, ahol szerencsére nem volt senki. Egy ideig. Abban a pillanatban, mikor a kilincs után nyúltam, az ajtó kivágódott, és szó szerint elénk pottyant a vörös hajú srác.

– Az anyátokat! – kiabált, de mégis nevetve rázta az öklét befelé. – Kereshetem hajnalig, rohadékok.

– Sed! – ismertem fel. A felkiáltásomat inkább So-nak szántam, de úgy látszik, ő is meghallotta.

– Nahát, szilveszteri csaj – nézett rám, és felragyogott a rozsdabarna szeplőkkel borított arca. Lehet, hogy mégsem szedik le itt a fejemet. – Declant keresed?

– Declan?

– Így hívják a csávót, aki szilveszterkor végigrángatta a falun? – kérdezte So közömbösen.

– Igen, így. És téged hogy hívnak, kislány? – fordult ismét felém. Ez a kislányozás valami ír hagyomány, vagy csak az itteni fiúk használják megszállottan?

– A csajszi Maura, és éppen eksztázisba zuhant a pasija nevétől.

– A pasija? Erről még én sem tudtam. Declan, te szemét – ordított be a csukott ablakon – gyere ki, itt a megkésett karácsonyi ajándékod.

– Remélem, most kivételesen minőségi whiskyt szereztél nekem – hallatszott tompán, aztán megint kicsapódott az ajtó (újabb limpfield-i ír hagyomány), és megjelent Declan.

            Azta.

            Azta, azta, azta. Húha. Megkapaszkodtam Sorshában, és próbáltam valami elfogadható vigyorba rendezni az arcom. Declan szeme elkerekedett, aztán széles mosolyra húzta az ajkait.

– Malacka! – csodálkozott rám gyönyörrel. Sed felvihogott, a barna srác pár laza lépéssel már előttem is termett, és ügyetlenül megölelt. – Mi szél hozott erre?

– Hát, csak gondoltam… – Nem folytattam. Amúgy nem is gondoltam semmit. De ez mondják a filmekben, és bejön nekik, nem igaz?

– Tökmindegy, örülök, hogy megtaláltál, már kezdtelek hiányolni. Az a baj, hogy már megint nem vagyok a legjózanabb, szóval ha benne lennél egy sétában…

– Itt ne hagyj – sziszegte Sorsha, mielőtt bólogathattam volna, és belemarkolt a karomba.

– És ki ez a vadmacska, akit magaddal hoztál? – kérdezte Sed vidám érdeklődéssel a hangjában.

– Elég klisés dolog vadmacskának hívni egy lányt, csak mert nem ugrik lelkesedéssel a nyakadba, amint megszólalsz – válaszolt So hidegen.

– Húha! – nevetett fel Declan vidáman, belém karolt, és az utcaajtó felé húzott. – Én a helyedben vigyáznék magamra, Sedrick. – Aha. Szóval így hívják. “Ezért még nagyon meg fogsz fizetni”, tátogta felém némán Sorsha, aztán Sed a kezébe nyomta a felesét, hogy őrizze meg, és kutakodni kezdett az ablak alatt.

– Nem a szüzességemet keresem – kacsintott fel So-ra, aki már rég felhajtotta a srác whiskyjét, és karba tett kézzel állt fölötte, mint egy szigorú pszichiáter.

– Hát, attól nem félek. Tudom, hogy azt esélyed sincs elveszteni – vágott vissza.

– Aú, ez övön aluli volt.

– Képzelem.

– Ha állom az estédet, megtanítasz csajozni?

– Ha nem rajtam akarsz kísérletezni, lehet, hogy megszánlak.

            Tovább már nem hallottam őket. Az első sarok után tompa csönd hullott a falura, a kétnapos hó elnyelte az összes zajt, köztünk a lépteinkét is.

– Szóval, téged hogy hívnak, kislány?

– Nem is vagyok olyan kicsi. – Tényleg, alig tíz centivel volt magasabb nálam. Nagy különbség lenne? – Különben nem is akarok bemutatkozni. Túl sablonos lenne.

– És hogy talállak meg később?

– Na jó, meggyőztél. Maura vagyok.

– Még sosem hallottam ezt a nevet. Idevalósi vagy?

– Nem messze lakom a tértől.

– És még sosem láttalak?

– Eddig az angolokkal voltam. – Alig láthatóan elhúzta a száját.

– Akkor mit kerestél ma a Patrick’s-ben? – Kicsit mintha visszahúzódott volna, ahogyan az összes limpfieldi írnek, neki sem voltak szimpik az angolok, de igyekezett ezt elhallgatni előlem.

– Nem, nem fogod kiszedni belőlem, hogy téged kerestelek.

– Biztosan véletlenül keveredtél oda – mosolyodott el végre. – Vagy valami újabb vadállat ráncigált hozzánk megint.

– Sorshára gondolsz? Nem, ez az én ötletem volt.

– Mindenesetre kösz, hogy megkerestél. Igaz, nekem kellett volna, már ha a csajom vagy, nem? – Kérdőn rám pislantott, én meg vállat vontam.

– Az vagyok?

– Ha kibírod mellettem, lehetsz az.

– Nehogy úgy tegyél, mintha én nyomulnék rád! – Nevetve meglöktem, ő meg elfutott.

– Hé, nem én mentem a rivális klán törzshelyére a szilveszteri kalandom után.

– Nyugodtan megtehetted volna. Így most én vagyok a hősiesebb.

– Jól van, nyertél. Egy-null a javadra.

            Szinte egész Lipmfieldet körbejártuk, és a világért sem vallottam volna be, hogy agyonfagytam, Declan viszont nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy fázik, úgyhogy visszaindultunk a Patrick’s-be.

– Te jó ég, mondd, hogy nem csak engem alázott porig valami angol lányka – fogadott minket Sedrick. Sorsha, ügyet sem vetve a hidegre, a kinti padon foglalt helyet törökülésben és görbe háttal (messziről megismertem, ez a „hagyjatokbékén” testtartása), és fél kézzel söprögette a havat a whiskyspohara körül.

– Sorsha egész jó fej tud lenni, bírom. Csak képtelenség társaságba vinni.

– Nem fogadtak jól? – szaladtam oda hozzá. Már azt hittem, átszúr a szemeivel.

– Épp ellenkezőleg. A fiúk túl jól fogadták. Ebből az következik, hogy a lányok nem. Pedig nem csináltak semmit, csak a szokásosnál csúnyábban néztek, azt meg könnyen lehet ignorálni, de mégis inkább kijött ide. De nem kell félni, Sed bácsi vele maradt és vigyázott rá.

– Vagyis úgy viselkedett, mint egy pedofil dilidoki – nézett fel So, és halványan elmosolyodott. Azta, összebarátkozott a csávóval. Kibújt a csigaházából, ezt fel kell írni valahova.

            Körülbelül éjfélig maradtunk (eddig bírta So a hidegen), így négyesben az udvaron, bár mikor megbizonyosodtunk róla, hogy Sedrick tényleg nem szekálja, bementünk és Declan bemutatott a többieknek. Jó fejnek tűntek, bár a lányok (kivétel nélkül mind kockás ingben és fekete bandás pulcsiban) (jó, többnyire a fiúk is így néztek ki) tényleg nem a legkedvesebbek voltak, de Declan azt mondta, ez idővel majd változik, és megszoknak.

            Basszus, fiúm van a rivális klánból.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.1/10 (10 votes cast)

Leave a Comment

3 hozzászólás

  1. Szia Dóri!
    Alapjában tetszik a történet, néhol a stílus is beszippantott. Nekem még mindig nem angolos a helyszín. Nem érzem annyira az ellentétet az ír és az angol “csapat” között. Később ezt még kidomborítod? Mert az egy érdekes konfliktus lehet.
    Ami még feltűnt olvasás közben: néhol elvesztettem ki beszél éppen; Maura és S…Sorsha (amúgy hogy ejtik a nevét?) szemszöge eléggé egyhangú.
    Egyébként eddig Sedrick a kedvencem 🙂
    Sok sikert a továbbiakban!

  2. Szia Annika, köszi, hogy elolvastad! 🙂 A csapatok közti konfliktus nagy jelentőséggel fog bírni – az angolok csúnyán beleköpnek majd az írek levesébe, de többet nem mondhatok 😉 Sorsha nevét “szorsa”-nak ejtik, az ő szemszögéből követjük a történetet. Maura szemszögéből csupán pár naplórészlet íródott, azért, mert így jobban meg lehet ismerni mind a karaktereket, mind találkozásuk körülményeit. Örülök, hogy Sed szimpatikus neked, ő a legjópofább karakter 🙂
    Még egyszer köszi, hogy időt szántál az olvasásra és véleményezésre is, nagyon sokat jelent nekem! 🙂

  3. Szorsa… Érdekes név. Hát, ebből akár egy Rómeó és Júlia-féle sztroi is kikerekedhet 🙂 Az ír vs. angol szál mindenképpen izgalmas…