Baranyai Dóri: Az idei nyár

Baranyai Dóri: Az idei nyár

A szemei ugyanazok maradtak.

            Te jó ég, tavaly láttam utoljára, a nyár végén, és sosem gondoltam volna, hogy visszajön. Aztán egyszer csak itt áll a házunk előtt, mintha mi sem történt volna, és csak a szemeiről ismerek rá, pontosabban a nevetőráncokról a szeme körül. De most nem nevet. Lazán ellöki magát az ajtófélfától, amire eddig az alkarjával támaszkodott, és kérdő, keserédes, már-már megvető vigyorral kérdezi:

– Ugye miattad nem keresett engem azóta sem?

*

            Kicsit klisés lenne azzal kezdeni, hogy lefestem az időjárást, de fogalmam sincs, mivel kezdjem, sőt, azt sem tudom, hogy kell egy történetet elkezdeni, szóval leírom, hogy gyönyörű, verőfényes júniusi délelőtt volt, a nap forrón sütött, aminek nagyon örültem, anyu rózsabokrai viszont annál kevésbé: szinte depressziósan potyogtatták a barnára száradt szirmaikat, de hiába próbálták magukra felkelteni a figyelmet, tőlem nem kaptak mást, mint a szobámból kidübörgő basszust. Otthon voltam, kivettem egy szabadnapot – jó, nevezheted lógásnak is, nekem mindegy – a suliból, hogy rendet rakjak a fejemben meg a padlómon, hogy legalább le tudjak ülni valahova, és amúgy sem volt kedvem az emberekhez. Azzal, hogy nem mentem be, tulajdonképpen jót cselekedtem, megspóroltam egy csomó kedvetlen és gúnyos pillantást úgy másoknak, ahogy magamnak is. Szóval lógtam, élveztem, hogy enyém a ház, ami csak annyit jelentett, hogy kicsit hangosabban (na jó, sokkal hangosabban) hallgattam zenét, mint szoktam, és felvehettem a kedvenc, túlméretezett bandás pulcsimat, amiben anyu nem engedne ki az utcára. Éppen teli torokból üvöltöttem a refrént, belesűrítve az összes világfájdalmamat és emberundoromat, mikor csöngettek.

– Ki a franc keres ilyenkor? – kiabáltam kicsit hangosabban a zenémtől, és reméltem, hogy az illető olyan gyorsan elpárolog, ahogyan jött, de mikor már megnyugodhattam volna, hogy elment, újra csöngetést hallottam. Hosszas, idegőrlően éles csöngetést, amiből szinte sütött a hapsi türelmetlensége. Káromkodtam magamban egy sort, leszaladtam a lépcsőn, magamra varázsoltam a világon létező legunottabb arckifejezést, és ajtót nyitottam. Először azt hittem, valami vicc vagy átverés, vagy hogy nem az áll előttem, akit felismertem benne. Pislogtam párat, de még mindig nem hittem a szememnek.

            Declan visszajött.

Kicsit magasabb volt, szépen lesült, izmosabb lett, satöbbi, a sűrű, fekete haját ugyanolyan idegesítően rázta ki a szeméből, hogy az embernek kedve lett volna pofán vágni, és az a tekintet, basszus! Olyan vádlón nézett rám, hogy azt hittem, elnevetem magam. Elég abszurd helyzet volt.

– Ugye miattad nem keresett engem azóta sem? – kérdezte halkan, megvetéstől remegő hangon.

– Neked is szép napot, Declan. Milyen volt a hazaút? – kérdeztem a világ leghiggadtabb bájmosolyával. Azt hittem, gyűlölni fogom, mikor viszontlátom, ha viszontlátom valaha.

– Ne kerüld a témát. Hol van? Miért nem üzent? Miért nem hívott?

            A francba. Nem tudja. Ó, basszus. Valami nehéz, szorongató érzés zuhant rám.

– Mióta vagy otthon? Kivel beszéltél azóta? Találkoztál már valakivel?

– Válaszolj, az ég szerelmére! Rohadtul aggódok.

            Akkor kellett volna aggódni, mikor itt hagytad, gondoltam, és már nyoma sem volt az előbbi jókedvemnek. Nem szóltam. Hosszas hallgatás után végre elmondta, hogy ma jött haza, és én vagyok az első, akit felkeresett.

– Voltam náluk is, de senkit sem találtam a házban. A szobája kulcsra volt zárva, de éreztem, hogy nincs ott. Suliban van? Te tanácsoltad neki, hogy ne beszéljen többé velem? Mindig is tudtam, hogy egy boszorkány vagy, de hogy ennyire… és ő olyan befolyásolható… sosem gondoltam, hogy valaha ilyen mélyre süllyedek, de kérlek, könyörgöm neked, te szemét, mondd meg, hol van! – Declan hangja elcsuklott volna, ha megengedi a büszkesége. Megragadta a vállamat, és vadul megrázott, de nem tudtam rá haragudni. Őszintén, bármennyire is utáltam azért, amit múlt nyáron tett, most nem éreztem mást iránta, mint végtelen sajnálatot. Mély levegőt vettem, és percekig néztem őt, míg végül ki tudtam mondani.

– Declan… Maura halott.

*

            A fiú először a képembe röhögött.

– Ez megint csak valami lányos trükk, gondolom, teszteltek – fintorgott, de én megráztam a fejem. – Nem, Maura itt van valahol, és ha te nem mondod el, hogy merre, majd elmondja valaki más. Találkoznom kell vele – folytatta tovább, és lerohant a házunk előtti lépcsőn, aztán visszafordult, gondolom, hogy fenyegetőzzön, vagy elmondja, mennyire nem bír, mint már annyiszor. Ehelyett csak a szemembe nézett. És bámult, és bámult, először megvetően, aztán ahogy látta, hogyan tűnik el az arcomról az összes érzelem, a lépcsőre vágta magát, és artikulálatlanul ordítani kezdett.

            Azt hiszem, oda kellett volna mennem hozzá, átkarolni a vállát és csitítgatni meg részvétet nyilvánítani, mert hát most tudta meg, hogy elvesztette az ex- vagy mittudjaménmilyen barátnőjét (mert fogalmam sincs, szakítottak-e, mielőtt a srác szó nélkül elment a világ másik végébe), vagy valami ilyesmi együttérző hülyeséget, mint amilyet a filmekben szoktak, de csak álltam ott meglepetten, és arra gondoltam, rohadt drága lehetett az a bőrkabát, amit éppen tönkrekarcol a házunk előtti aszfalton. Meg hogy minek egyáltalán júniusban bőrkabát.

            Egy negyedórával később Declan, a méltóságteljes, világjárt fiatalember és a hajdani limpfieldi bandavezér felkelt, de szinte szikrázott belőle a feszültség.

– Nem tudnál legalább egy minimális szintű együttérzést mutatni? – sziszegte, mintha az én hibám lenne az egész.

– Bocs, nem – néztem le rá a lépcső tetejéről. Viccesen aprócska volt, pedig alig négy-öt lépcsőfokról van szó. – Ha nem lenne csupa nyál az arcod, talán átölelnélek. Különben az egész falu kezét én fogtam a temetésen, nekem elég volt annyi együttérzés egy életre.

– Cseszd meg!

– Talán annyira szeretted őt? Nem akarlak vádolni, csak kíváncsiságból kérdezem, akkor mi a fenéért mentél el?

– Ezt te nem értheted. Élnem kellett. Hogy rájöjjek, vele akarok élni.

– Te jó ég, egész télen romantikus komédiákat néztem, de ilyen nyálasat még nem hallottam.

            Összeszorult a torkom. Maura sokkot kapna az örömtől, ha ezt hallaná. Bármennyire is keserű és vad lány volt, imádta, ha valaki csöpögős baromságokat mondott neki. Rohadtul hiányzik.

– Akkor sem hiszek neked – mondta dacosan Declan, felriasztva a gondolataimból, sarkon fordult, és elrohant valamerre. Gondolom, Sedrickhez ment, a legjobb barátjához (ha még a legjobb barátjának nevezhetjük), én próbáltam nyugodt maradni, de amint felértem a szobámba, rájöttem, hogy az ürességet, amit Maura maga után hagyott, nem fogja kitölteni a max hangerő sem. Földhöz vágtam pár tankönyvet, amit szinte azonnal meg is bántam, mert ha esetleg nem élnék túl az egész évi dühkitöréseimet, nincs miből megfizetnem. Viszont annyim lett volna, hogy lemenjek a kiskocsmába valamelyik ideiglenes barátnőmmel, aztán inkább megkerestem anyu elrejtett whiskyjét, és a fehér, öreg konyhaasztalon ülve arra gondoltam, majdnem egy éve, hogy elkezdődött az egész.

*

            Maura szinte a testvérem volt. Jó, ez is klisés. De tényleg, minden időnket együtt töltöttük, együtt fedeztük fel a falut, aztán együtt jöttünk rá, milyen kicsi és unalmas. Együtt bandáztunk, és ha új zenéket találtunk, akár hajnal négykor is felkeltettük egymást, hogy megmutassuk. Szinte már nálunk lakott, aztán tavaly január körül megismerkedett Declannal, és ezzel mindkettőnk élete száznyolcvan fokos fordulatot vett.

            A falunkról, Limpfieldről annyit kell tudni (azon kívül, hogy unalmas, tehát aki teheti, ne jöjjön ide), hogy Anglia déli részén fekszik, hatalmas, kicsit dombos vidéken, két órányi autózásra a tengerparttól és a legközelebbi nagyvárostól is. A nyár kellemesen meleg, télen hónapokig nem látod a napot, a kettő között meg esik, esik, esik. Ja, szóval csak nyáron látod a napot, élvezd ki. Mi is ezt szoktuk tenni.

            A falu kétfelé oszlik, angolokra (ezen nincs mit magyarázni) és írekre, akik még a tizennyolcadik században idevándorló, munkát kereső ír családok leszármazottjai. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha a két klán nem utálná egymást kölcsönösen. Maura és én angolok voltunk, Declan viszont ír, ez rengeteg ellentétet hozott magával, de végül sikerült összejönniük, és átpártoltunk a másik klánba.

            Mi, a limpfieldi fiatalok (basszus, úgy beszélek magunkról, mintha már öreg lennék) nyáron élünk, nyáron próbáljuk meg behozni, amire máskor, a térdig érő sárban vagy vízben nincs lehetőségünk. Legtöbbször a falut körülvevő földeken meg réteken vagyunk, hogy addig is kiszabaduljunk a megszokottból, mert valljuk be, alig vagyunk a falun kívül, szinte nem is voltunk még máshol, a várost kivéve, ahová suliba járunk, mert Limpfielden csak alapiskola van, abból is csak annyi osztály, amennyire szükség van. Amíg „angolok” voltunk, rossz idő esetén a bárba jártunk a többiekkel – jó, hát ez sem volt túl modern, de legalább adtak mást is whiskyn és sörön kívül, és megpróbáltak nagyváros-hangulatot teremteni színes neoncsövekkel.

            Aztán március körül átkerültünk az írekhez. Persze, eleinte csak Maura járt velük, hogy addig is a fiúja nyakán lóghasson – te jó ég, olyan szerelmes lányt még nem látott a világ – én meg próbáltam a régi közegben maradni, de nélküle semmit sem ért, úgyhogy legközelebb én is velük mentem, és pár közöttük töltött péntek után olyat éreztem, mint még soha. Mintha hazaértem volna.

            Komolyan, legjobban így lehetne jellemezni azt a hangulatot, ami az ír srácok között fogadott: otthonos. Az természetes volt, hogy eleinte nem kedveltek. Maurát még csak-csak elviselték, hiszen Declan, a bandavezérük csaja lett, de azt tényleg nem tudták hova tenni, hogy én mit keresek ott. Meg lehet érteni – Maura legalább szép, és mer beszélgetni az emberekkel. Vagyis ilyen volt, amíg élt. Basszus, de morbid. A lényeg, hogy ha nem is szerettek, legalább megszoktak engem is, de nyár elejére már úgy bántak velem, mintha végig közéjük tartoztam volna.

            Fogalmam sem volt, hova jártak az írek szórakozni, aztán kiderült, hogy van egy kiskocsmájuk, a Patrick’s Inn, a falu másik végében, és ha bemész, hirtelen mindenki a barátod lesz. Bingó, ez is otthonos. Jó időben kint lehet üldögélni az udvaron, meg a kocsma előtt is van pad, de azt meghagytuk az idősebb törzsvendégeknek. Könnyebben megtalálják őket a feleségeik, na. Bent többnyire Declanék foglalták el, ha elmentél a Patrick’s előtt, és jellegzetes ír kocsmapunkot hallottál kiszűrődni, rögtön tudhattad, hogy kik vannak ott. Beleszerettem a tájszólásukba, és csodáltam, hogy meg tudták őrizni. Az írek sokkal barátságosabbak és vidámabbak voltak, egyszerűbben és optimistábban gondolkoztak, és ami a legfontosabb, nem képzeltek magukról annyit, mint az angolok. Egyáltalán nem hordták fent az orrukat. Náluk mindenki embernek számított, sőt, jó embernek. Szinte azonnal imádtam ezt a társaságot.

*

            A Nap még nem ment le teljesen, mikor végeztem a rakodással, kicsit vidámabban, mint kellett volna (nem baj, hoztam anyunak másik whiskyt, és nem, nem vagyok alkoholista, csak meghalt a legjobb barátnőm), a fejemben attól még elég nagy zűrzavar volt és már negyedszer hallgattam végig az egész lejátszási listámat, a naplemente gyönyörű, vörös csíkokat húzott az emeleti szobám falára, anyu még nem jött haza a tizenkét órásról, mikor megint csöngettek. Lehalkítottam a zenét, és kilestem az ablakon. Jól sejtettem, megint Declan állt az ajtónk előtt. Beletörődtem, hogy nehéz estém lesz, és szorosan a korlátba kapaszkodva lebotorkáltam a lépcsőn.

– Úgy bűzlesz, mint egy depressziós ír – támadt nekem, amint kinyitottam az ajtót.

– Az is vagyok.

– Ezt a bandát én mutattam nektek – bökött a pulcsim felé, én meg bólintottam. – Megszegted a szabályt, hétköznap nem rúgunk be – folytatta tovább, és megpróbált besurranni mellettem a házba, de útját álltam.

– Nem vagyok berúgva. Mit akarsz már megint?

– Vigyél oda hozzá, légyszi.

– Ó, hirtelen mennyire megkedveltél.

– Ne viccelődj, Sorsha.

– Voltál Sedricknél?

– Voltam. Csesszétek meg ezt az egészet, el kellett volna mondanotok. Azonnal. Nem mentem volna el.

– Mit segített volna, ha maradsz? Hogy tudsz megvigasztalni egy halottat? Miért jöttél ide megint?

– Kérlek, gyere el velem hozzá!

– Sed nem akart odavinni, igaz?

– Igaz. Kérlek!

– Rendben, de csak a választékos szókincsedért.

– Fogd be! – Elröhögtem magam, a vállába kapaszkodva lebukdácsoltam a lépcsőről, és letéptem pár szálat a hervadozó rózsabokrunkról, annak már úgyis mindegy.

– Mindig vigyél neki virágot – magyaráztam Declannak -, azt szereti.

*

2015. január 1.

Nem fogod elhinni, de szerelmes vagyok.

Jó, jó, Sorsha, aki ismer, azt mondaná, hogy mindig az vagyok, de ez most más. Most tényleg. Nincs értelme élnem, ha nem lehetek együtt azzal a fiúval.

Szóóóval, szilveszter este. Sorsha unottan nézegette a telefonját, törökülésben az ágyamon, míg én ruhákat rángattam ki és gyömöszöltem vissza a szekrényembe olyan lassan, ahogy csak lehetett.

– Nincs hideg, csak vegyél már fel valamit – morgott So fel sem nézve, rajta egy szűk farmer meg egy bő, fekete, kapucnis pulóver volt. Ahogy ismerem, biztos a férfi részlegen vette.

– Hány réteg van alattad? – kérdeztem, mire fintorgott egyet. Szinte sosem volt hajlandó kabátot felvenni. Kinyitottam az ablakot, rám szólt, hogy így nem fogom megtudni, milyen idő van kint, de tudtam, hogy a szokásos pesszimizmus mögött ott van valahol mélyen, elfojtva az élni akarás, hiszen ő szedett rá, hogy menjünk el valahova szilveszterkor.

– Tudod mit? Te felveszed, ami rajtam van, én meg keresek magamnak a tieid között – mondta fél óra látványos ásítozás után, én meg beleegyeztem. Sorsha ruháiban úgy néztem ki, mint egy fiú, nemsokára ő is talált magának valami hasonlót, ami elég nehéz az én szekrényemben. Na mindegy, lehet, hogy az a pulcsi is az övé, csak régebben nálam felejtette. Kedvetlenül álltuk a tükör előtt.

– Jó lesz ez – csapott a vállamra, és nem tudtam, a kinézetünkre vagy az előttünk álló estére gondol-e. Elindultunk.

            So a falu főterére vitt (különben furcsa, hogy főtérnek hívják, mert több tér nincs is), és megkerestük a bandánkat. Nem volt nehéz, szinte csak ők voltak kint, elég volt követni a petárdák hangját.

– Vigyázz, hogy rájuk ne lépj – húzott el So egy lángoló karika mellől, ami a következő pillanatban hatalmasat pukkant.

– Ne félts már, anyu – forgattam a szemeimet.

– Légy szíves, ne az én felügyeletem alatt éld ki a szuicid hajlamaidat – fintorgott, mire közöltem vele, hogy én is szeretem, aztán lassan odaértünk a többiekhez.

            A téren még mindig ott voltak a karácsonyi vásárra idehozott asztalok, bár már foghíjas volt a belőlük alkotott félkör, mert a bandák egyet-egyet kisajátítottak maguknak. Nem fújt a szél, de a fehér, földig érő abroszok közepén vodkásüvegek álldogáltak. Szerintem is nehezéknek, aha. Míg So a többiekkel beszélgetett, odamentem a tér közepére Loganhez, aki nemrég lett a bandavezérünk, mert két felessel többet bírt meginni egy este a réginél. Ezzel tartja a rekordot. Az már egy másik történet, hogy hogyan jutott haza. Logan tűzijátékot készített elő a mobilja fényénél, és már nagyon örült valaminek, vagy inkább mindennek.

– Éjfélre kijózanodok – ígérte.

– Drukkolok, van még három órád.

– Kösz – vigyorgott Logan, aztán káromkodva segítséget kért a többiektől. Kíváncsi leszek én erre a tűzijátékra.

– Ó, szereztél petárdákat? – mosolyogtam Sorshára, mikor visszaértem, és mielőtt ellenkezhetett volna, kikaptam párat a zsebéből. – Nyugi, marad elég neked is.

            So fintorgott, és azt mondta, nincs itt semmi érdekes, ha hangulatot akarunk, akkor magunknak kell megcsinálnunk, ezzel a kezembe nyomott egy felest, és mielőtt megkérdezhettem volna, mi van benne, már a harmadik ember koccintott velem. Azt hiszem, citromos vodka volt.

– Hol a fék? – grimaszkodtam.

– Nálam nincs. Keress magadnak, ha kell – fordult felém So, dobott egy öngyújtót a petárdákhoz, azt mondta, vegyem még karácsonyi ajándéknak, aztán eltűnt valakivel a tömegben. Azta, észre sem vettem, mikor lett tömeg, biztosan hívtak ismerősöket a szomszéd falukból is. Még sosem volt ennyi fiatal Limpfieldben. Nem baj, vigasztal a tudat, hogy valahol annyira nincs élet, hogy inkább Limpfieldbe jönnek szórakozni.

            Tizenegy körül már elég sok új barátom volt, mind részegek, és tudtam, hogy másnap már azt sem fogják tudni, ki vagyok. Sőt, hajnal négyre már arra sem fognak emlékezni, hogy ők kicsodák. Egyszer Sorshát is láttam valami idegen fiú vállára támaszkodni.

– Utálok keverni – grimaszkodott, aztán magába döntött valami kétes színű folyadékot a poharából. Valaki véletlenül meglökött, és még a hangzavarban is (valaki hozott zenét meg hangfalakat az egyik asztalra) hallottam, ahogy az öngyújtóm koppan a tér macskakövein. Megtaláltam a szememmel, de berúgták egy asztal alá, és remélve, hogy nem taposnak össze, lehajoltam érte, és bemásztam az abrosz alá.

– Ó, a franc egye meg – káromkodtam, mert jól bevertem a fejem valami keménybe. Kisöpörtem a hajamat a szememből, és láttam, hogy az a kemény egy térd volt, és nemsoká bejött a képbe a hozzá tartozó fiú is. Az asztal lábának támaszkodva ült egy pezsgősüveggel a kezében.

– Szia, kislány – köszönt vigyorogva.

– Kislány az anyukád – vágtam vissza, de ezen még nagyobbat derült. Nem figyeltem rá tovább, négykézláb körbemászkáltam az asztalt.

– Arra van – bökött az üveggel maga elé, én meg a mutatott irányba másztam.

– Várjunk csak, te nem is tudod, mit keresek – fordultam vissza egy idő után, pont időben ahhoz, hogy lássam, ahogy elkapja a tekintetét a fenekemről.

– Perverz, szemét disznó! – támadtam neki, és ütöttem, ahol értem.

– Ennél szebbet még sosem mondtak nekem – röhögött, aztán megláttam az öngyújtómat a kezében, kifeszegettem az ujjai közül, és olyan gyorsan kimásztam az asztal alól, ahogy csak lehetett. Sorshát már sehol sem láttam. Kétségbeesetten forgattam a fejem, hátha megtalálom valahol, aztán találomra elindultam valamerre.

– Várj! – hallottam egy ismerős hangot. Te jó ég, ez az előbbi fickó. Pillanatokon belül utolért.

– Ha perverz disznó vagyok, lehetnél az agresszív kismalacom. Mit szólsz? – kérdezte, és próbált normálisan mosolyogni, kevés sikerrel. A lehelete úgy bűzlött, mint az olcsó pezsgő és a cigifüst keveréke.

– Eddig hányszor sikerült megszerezned egy csajt ezzel a dumával? – kérdeztem gúnyosan.

– Hát, próbálkozni szabad. Úristen, de rosszul vagyok, mindjárt elzúgok. – Tántorogni kezdett, én meg odaugrottam, és átöleltem a derekát, nehogy tényleg elessen.

– Látod, bejött! – nevetett diadalittasan, és átkarolt. Pfuj. – Azért ennyire nem kéne nyomulnia, kisasszony.

– Kisasszony az…

– Várj, kitalálom. Az anyukám. De jó neki! Örülni fog, ha elmondom otthon, milyen fiatalnak nézik itt a téren. Na, kérlek, maradj velem. Legalább erre az éjszakára.

– Többre értékelem magam holmi részeg disznók egyéjszakás kalandjainál.

– Hadd bizonyítsam be, hogy nem vagyok disznó! Megmutatom, hogy nem kurta a farkam, mint a mondókában.

– Undorító vagy – mondtam, de muszáj volt nevetnem.

– Hát jó. Ha meggondolnád magad, az asztal alatt dagonyázom. – Röfögött párat, és visszamászott a búvóhelyére. A pezsgősüveg nagyot koccant az asztal sarkában, a srác káromkodott, aztán már el is tűnt. Szusszantam egyet, hálás voltam, hogy magától lekopott, és elindultam a tömegben.

            Sorsha sehol sem volt, egy idő után feladtam a keresést, és jól éreztem magam azzal, aki éppen szembejött. Viszont nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak vissza az előbbi fiúra. Józanon egész helyes lehet. Sűrű, sötétbarna, szinte fekete haja volt, ugyanolyan színű szeme, kár, hogy keresztbe állt, kicsit magasabb volt mint én, az arca és orra hosszúkás, homloka magas. Nagyon pimaszul tudott vigyorogni. Bármennyire is igyekeztem kerülni a helyet, kicsivel később akaratlanul is az előbbi asztalnál kötöttem ki. Beleböktem az abroszba.

– Kismalac, kismalac, engedj be – kezdtem. Az abrosz hullámzott, és kicsivel később megjelent a föld közelében egy szempár.

– És még hogy ki a farkas – mondta csodálkozva, aztán bemásztam mellé. Az asztal alatt nyugodtabb volt a légkör. Igaz, hogy kicsit fojtottabb és alkoholszagúbb, de a zene tompábban szólt, és az ordibálás sem formálódott szavakká, úgyhogy semmi sem vonta el a figyelmemet. A srác tényleg helyes volt. Odanyújtotta nekem a pezsgőt. Beleittam, és azon nyomban elfintorodtam – valami keserű, erős sör volt benne.

– Voltam utántölteni – magyarázta, így már érthető volt, miért éreztem előbb csak pezsgőt, és hát, nem zavart volna, ha úgy marad. A sör már tényleg túlzás volt, még az erős parfümje sem tudta elnyomni.

– Rágót? – kérdeztem.

– Kösz, jöhet. De csak mert te kínálsz, röfi. – A szemeimet forgatva átkutattam a zsebeimet a rágó után, már alig volt a csomagban, de azért adtam neki.

– Hol vannak a barátaid?

– Fogalmam sincs. Valószínűleg részegen csajoznak, jóval több sikerrel és jobb szöveggel, mint én. Habár lehet, hogy sikernek vehetem, hogy visszajöttél hozzám.

– Na, azért ne bízd el magad. Van, aki hazavigyen?

– Nem vagyok részeg, és eszemben sincs hazamenni. Különben is, nekem az utca az otthonom.

– Minden limpfieldi fiatal ezt mondja, aki csavargónak álcázza magát, hogy úgy tűnjön, van személyisége.

– Ügyes, de engem nem tudsz megsérteni. Gyere, sétáljunk, sürgősen ki kell józanodnom. Holnap is emlékezni akarok rád.

– Ennél szebbet még sosem mondtak nekem.

– Mintha valahol már hallottam volna ezt a dumát.

            Észre sem vettem, és már nem is a téren voltunk, hanem a jól ismert mellékutcákban csavarogtunk, és a srác tényleg józanodott, egyre kevésbé tántorgott, viszont annál többször ütötte a kézfejét az enyémbe. Nem hagyom magam olyan könnyen, csak sétáltunk, próbáltunk értelmes dolgokról beszélgetni, sikertelenül. Bármivel is próbálkoztunk, mindig csipkelődésbe fulladt. Valahonnan messziről tompán odahallatszott a visszaszámlálás.

– Gyere – szóltam, és rohanni kezdtem a tér felé, fogalmam sincs, mikor ragadta meg mégis a kezemet, de a végén már ő húzott maga után. Megálltunk a tömeg szélén, és együtt kiabáltunk az emberekkel.

– Öt! Négy! Három! Kettő!

– Egy… – suttogta a fülembe hátulról, és éreztem, ahogy a macskakövek megremegnek a robbanó tűzijáték alatt. Új év, új kezdet, jutott eszembe, mint minden szilveszterkor, de a következő gondolatom nem az volt, hogy „persze, ez is ugyanolyan lesz”. A mögém simuló fiú tényleg egy új kezdetet ígért. Magához húzott, ahogy felnéztem az égre, az orra erőteljesen beleütközött az államba, fájdalmasan felnyögött, én meg elnevettem magam. Jellemző rám, hogy a tökéletes pillanatot mindig elcseszem.

– Bocsi – mondtam, és megpróbáltam lehámozni az arcáról az odaszorított kezeit.

– Ne bánts – kérlelt, és nem tudtam visszatartani a nevetésemet. Megkocogtatta az orrát, és mikor érezte, hogy a csont még mindig a helyén volt, ismét felém fordult.

– Csak meg akartalak csókolni, te vadállat.

– Hát, nem jött össze.

– Ha akarod, megpróbálhatjuk még egyszer. – Megvontam a vállam, mert egyszer élek, és engedtem, hogy ezúttal sokkal óvatosabban közelebb húzzon.

            Utána rohadt boldog voltam, és mivel még nem kellett hazamennem, megint sétálni indultunk, és egy csomószor megkérdeztem, nem akarna-e inkább a barátaival lenni, mindig megrázta a fejét és szerzett egy új üveget. Eszembe jutott, hogy Sorshát is meg kéne keresnem, de mikor legutóbb láttam, még tavaly (oké, szakállas vicc, de muszáj elsütni), elég jól érezte magát, szóval gondolom, nincs baj, különben már hívott volna. A fiú olyan utcákba vitt, ahol még alig jártam ezelőtt.

– Elviszlek hozzánk, mit szólsz? – kérdezte vidáman.

– Na, azért ennyire ne haladjunk gyorsan.

– Mi? Dehogy, minek képzelsz te engem? Már megint félreértettél. Nem úgy értettem. Na gyere, tetszeni fog.

            Ahogy közelebb értünk a helyhez, kezdtem felismerni. Az ír kiskocsma volt, néha elbicikliztem mellette, ha üzletbe küldtek. Patrick’s Inn, olvastam a cégérét. Eddig fogalmam sem volt, hogy így hívják. Sőt, azt is nehéz volt elhinni, hogy még működik. Bentről irtózatos decibelekkel üvöltött valami ismeretlen műfaj, amit leginkább az ír népzene meg az alter rock keverékeként jellemezhetnék. Bár a kocsma nyitva volt, a legtöbben mégis az udvaron iszogattak, a legtöbben kabátban, de volt olyan fiú is, aki póló nélkül üldögélt az asztalon, és kifejezéstelen tekintettel meredt a távolba, néha megtapogatva vörös haját, gondolom, ellenőrizte, nem rókázta-e le valaki. Míg a kísérőm elment piáért vagy valami fékért, felkaptam a legközelebb található gazdátlan ruhadarabot, és a vállára terítettem.

– Szia! Sed vagyok. Még nem láttalak er…

– Ne fűzd a csajomat! – bődült el mögöttem valaki, és már tudtam, hogy visszatért a malacom. A fiú, akinek nem értettem tisztán a nevét (mert ha fizetnek, sem hiszem el, hogy Sednek hívják), félszegen elmosolyodott és lepacsizott vele. Úgy örültek egymásnak, mint két barátkozni vágyó kiskutya. Vagy inkább mint két részeg haver. Igen, az utóbbi hasonlat a helyes.

– Tartsd a frontot, én megyek a fenébe. Látom, nem hozhatok ide lányt anélkül, hogy lecsapnál rá – mondta az újdonsült haverom a vörösnek, aztán kiráncigált a kocsmából, pedig jó volt a hangulat.

            Hajnal háromig sétáltunk, aztán kezdtem fázni, neki meg nem volt mit rám adnia, felajánlotta, hogy hazakísér, de nekem előtte a térre kellett mennem, hogy megkeressem Sorshát, mert úgy volt, ma nálunk alszik. So egy asztal mellett álldogált és próbált tornyot építeni félig üres stampedlikből, közben elég álmosan pislogott, tudomást sem vett róla, hogy körülbelül hárman beszélnek hozzá egyszerre.

– Gyere, So, hazaviszlek – húztam el onnan, ami nem volt könnyű, mert hozni akarta a tornyocskáját is. Elindultunk hármasban, aztán a fiú(m?) telefonja rezegni kezdett. Szólt bele pár szót, aztán gyorsan lerakta, szemeiben idegesség csillogott.

– Hazataláltok? El kell rohannom, megverték a haveromat.

– Persze, menj nyugodtan. Nem lakok messze, innen már boldogulunk.

– Biztos? Ha bajod esik, örök életemben magamat fogom okolni.

– Vigyázunk, ígérem. Na menj, most másokat kell megmentened.

            Búcsúzóul szalutált és röfögött párat, ami ugyan nem illett össze, de aranyos volt, aztán ígéretéhez híven elrohant, én meg mámorosan vigyorogva fordultam Sorshához.

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte, és mire a szobámba értünk, már ismerte az egész történetet.

– Gratulálok. Maurának pasija lett, és még a nevét sem tudja – foglalta össze a szilveszteremet röviden. És a francba is, igaza volt.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.1/10 (28 votes cast)

Leave a Comment

14 hozzászólás

  1. Egyre inkább felismerhetőek a stílusjegyek, amelyek felhasználásával a kezdő írók meg akarnak felelni a szerkesztőknek. Bosszantónak látom a kötelező köröket, mert ugyanakkor más, nem megjegyzett vagy a tananyagból kimaradt szabályokra fittyet hánynak a szerzők. Követelmény – nem teljesen értem miért, de ez nem ide tartozik – a külalak ábrázolása, ha kell, ha nem, és ezt a kötelező penzumot minden áron teljesíteni akarják a szerzők. Tananyagi követelmény az összes érzékszerv foglalkoztatása, kötelezően be kell mutatni a színeket, szagokat, hangokat, tapintási érzéseket, de mintha nem lenne követelmény a pontos mondatszerkesztés, a magyar nyelv stabil használata. Nem idézem a második bekezdés első, hosszú és bonyolult körmondatát, csak az egyik részletét: „…de hiába próbálták magukra felkelteni a figyelmet…” és megkérdezem. Ez a nyelvérzék tökéletes hiánya vagy egyszerűen slendriánság? Nem kellene az íróiskolákban a nyelv helyes használatával is foglalkozni? Nem egyenértékű a nyelvhasználat a barnára száradt szirmokkal? Az első 139 szóban, három a „de”, az egyik a mondat elején. Már várom azt a regényt, amelyiknek az első szava lesz az említett ellentétes kötőszó. Bekezdések elején már láttam párszor, és erre céloztam tegnap, amikor a nyelv szabályainak trendi felforgatását emlegettem. Tegnap igen PC módon fogalmaztam, nem mertem a trendi dolgok ellen lázadni, és azt láttam, mások bátran megtették. Most ezért nem finomkodom.
    Nem akarok kizárólag a többieknél is tömegesen használt nyelvi pongyolaságról írni, ezért megemlítem az ugyancsak szaporán felbukkanó logikai hézagokat is. „..mert hát most tudta meg, hogy elvesztette az ex- vagy mittudjaménmilyen barátnőjét…” Egy egész esztendővel ezelőtt faképnél hagyta a leányt a leírásból feltételezhetően húsz év alatti fiú, tehát felnőtt életének, mondjuk tizennégy éves kora utáni éveinek felét, negyedét a lány nélkül töltötte el. Ehhez képest az elmúlt év alapján reális a „most tudta meg” váratlanságról beszélő fogalma?
    Megpróbálok a szétszórt és zökkenőkkel telehintett stíluson átszűrődő történetre is koncentrálni. Valóban ütős nyitójelenet – jól elrejtve a nyelvi és gondolati zűrzavarban, és nem értem a stílust. Az írás mindenről szól, a szerző hemzsegve felvállalja az írói kiszólások tömkelegét, úgy tesz, mintha a barátja lennék, akinek épp most ír hosszú levelet a szomszédos galaxisból. Sajnos nemhogy a mondanivaló, de a valódi tartalom is elvész a körítésben. Tegnap ötletszerűen használtam a „ridikül irodalom” kifejezést, talán rendszeresítenem kellene a fogalmat. Tévés tere-fere módján beszélünk mindenről, addig is megy az adásidő, és ez a lényeg. Szerintem nem ez a lényeg. A valamit mondás a lényeg!
    Aztán a szomszéd galaxisból küldött levélben levelet találok, benne ismét logikai bukfenc: „– Hány réteg van alattad? – kérdeztem, mire fintorgott egyet.” Elgondolkodom, vajon a szereplő fogalmaz pocsékul vagy a szerző? Válaszolok a levélbeli barátnő helyett, mert érdekes műszaki feladat. „– Lássuk csak: Először a parkett, aztán a ragasztó, aztán a födémbeton, persze benne néhány kefni… Bocsi, a szőnyeget kihagytam, az is alattam van.”
    A hiábavaló szócséplés melletti leglényegesebb bajomról is szólnék. Skizofrénnek találom a nézőpontokat. A történet elején Sorsha beszél Maura haláláról és a fiújáról, azután az elhunyt Maura nézőpontjából olvasunk bensőséges beszámolót Sorsháról. Ez lehet érdekes kísérlet, de a logikai és nyelvi pongyolaságot nézve tartok tőle, ilyen módon a próbálkozás túl gubancos ahhoz, hogy a könyvesboltban az írásba botolva követni akarnám. Azt nem tudom, más miképp van ezzel. Akik szeretik a hiábavaló kísérletezgetést, nyilván szívesen kísérik el a szerzőt kanyargós, és a lényegtelen dolgokkal is aprólékosan bánó útján.

  2. Kedves Dóri!

    Ez egy nagyon hangulatos részlet volt, engem megnyertél vele 🙂 Mindkét szál érdekel, olvasnám még tovább.

    Kisebb csiszolni valók:
    – “ő szedett rá” – ő vett rá; a rászedés becsapást jelent
    – “Kedvetlenül álltuk” – itt csak kimaradt egy “n”
    – Megszámoltam, összesen 11-szer szerepel a szövegben a “szinte”, a legtöbb helyről lehagyható, vagy legalább be kéne helyettesíteni, mert ez az egy, ami kifejezetten zavart az egyébként gördülékeny fogalmazásban.

    Sorsha elég nyers, kifejezetten érzéketlennek találtam a halál közlésénél, de ezt nem hibaként rovom fel, hiszen ő valószínűleg ezzel az “érzelmi bénultsággal” reagált a gyászra.

    Ami tetszetős volt:

    “Minden limpfieldi fiatal ezt mondja, aki csavargónak álcázza magát, hogy úgy tűnjön, van személyisége”

    “Biztos? Ha bajod esik, örök életemben magamat fogom okolni.” – ez nem tudom, mennyire volt tudatos, de ügyes dolog volt beleírni ezt a mondatot, mert az olvasó már tudja az első rész után, hogy a lány meg fog halni, és így megvan az a hátborzongató érzés, hogy a srác itt még nem is tudja, hogy amit kimond, az később tényleg valóság lesz.

    Az agresszív kismalacon is nevettem, még ha nem is ez lenne álmaim udvarlásindítása, így képernyőn megmosolyogtatott.

    Drukkolok neked! 😉

    Judit

    P.S. A csillagokkal valami megint lehet, mert amikor a szöveg végére értem, épp 5.0-át mutatott, én rányomtam egy 8-ast, de maradt 5.0…

  3. Szeretem, ha ábrázolva van a szereplő külseje, főleg a fiúk érdekelnek. 
    Kedves történet, ki lehet belőle hozni dolgokat, erős érzelmeket, de nekem ne jött át. Valahogy szétfolyik a semmibe. A lány túl fiatalnak tűnik, akinek sehogy sem sikerült angollá változnia, valahogy túl egyszerű, és sablon. Nem elevenedett meg, de lehet a vevőkészülékemben van a hiba. A zárómondat abszolut nem illik egy lányhoz, még akkor sem, ha nagyon vagány. Sablonos fiú szöveg.
    Nem bántani akarlak, csak nem értek dolgokat, miért kerülnek fel ennyire kezdetleges írások.

  4. Attila és Rafiella jól összefoglalta. Én még csak annyit tennék hozzá, hogy szerintem – ha már elvileg olyan hatalmas, nagy, világra szóló szerelem volt ez -, szóval szerintem az első csókot nem-részletezni, sőt egy az egyben átugrani elég nagy hiba volt! Végül is nem fontos, csak az első csók élete szerelmével. Miért kéne részletezni?

    És akkor most beszéljünk egy kicsit az előszűrésről is! Mostanában elég sok írás “csusszant át”, olyanok, amikre nyilvánvalóan ráfért volna még egy alapos bétázás. Olyanok, amikkel még egy igazán jó szerkesztő is megizzadna adott esetben. Természetes, hogy az ilyen, kérdésesebb minőségű írások nem lesznek körülrajongva. Értem én, hogy kell a töltelék, de talán mégsem kéne. Ha emiatt rövidebb lesz a pályázat, akkor legyen rövidebb a pályázat!

    Ráadásul, ha még ez nem volna elég, tisztelet a kivételnek, de ezen írások szerzői meg rendre jól meg is sértődnek. Én én kérek elnézést, hogy számon merészelem kérni az amatőrök amatőrségét, egy amatőröknek kiírt versenyen! Legtöbbször hasznos, megfontolandó dolgokról esik szó, amiket talán érdemes lenne ha nem is megfogadni, de legalább megfontolni. De persze nyugodtan meg lehet sértődni, és nem kell hallgatni senkire! Már készítem is a rágcsát a Molyos, Mandineres, és egyéb felületeken fellelhető, bizonyosan pozitív értékeléseitekhez! 😀

  5. Nagyon nem tudtam mit kezdeni az inditassal, kicsit azt volt az erzesem, hogy probalsz reagalni a zsanerirodalom kotelezo elemeire (“kicsit klises lenne leirni az idojarast, de fogalmam sincs mivel kezdjem”), de ez ahogy tavolsagot tartasz a sajat szovegedtol, ugy az olvasot is eltavolitod. A masik problemam maga a cselekmeny felutese. Itt van ket ember, aki egy harmadik halalrol beszel, es ertem hogy ez egy sulyos teher, ami a szereplok eletere nehezedik, de mivel csak most kezdodott el a tortenet, nem erzem, hogy engem mint olvasot megmozgatna Maura halala.
    A masik, szerintem igen nagy problema az irassal, hogy bar a tortenet szempontjabol hangsulyos, hogy egy kis angliai faluban jatszodik, de nem sikerult ezt hangulataban megragadnod. Pl. nem nagyon vannak ilyen klasszikus ertelemben vett barok, mint amire utaltal, az angolok vagy kocsmazni mennek es ott csapatjak ejfelig, vagy a nagyobb varosokban vannak klubbok, ahol tancolni lehet. Ugy aranyos a hangulata van a tortenetednek, de valahogy nagyon steril a helyszin, az ir-angol konfliktust leszamitva barhol lehetne.
    Egyebkent felre ne erts, van valami nagyon kedves az egesz irasodban, ami nagyon tetszett, igeretes kezdes!

  6. (Az előszűrésről, lektorálásról majd ne a bejegyzések alatt, hanem a pénteki lektori hírek kapcsán csevegjünk :))

  7. Jó napot kívánok mindenkinek! Köszönöm szépen, hogy időt szántatok a részlet elolvasására és véleményezésére, ez nagyon sokat jelent nekem.

    Kedves Demeter Attila! Köszönöm a hozzászólást, sok dologra rávilágít, amin tényleg javítani lehetne, sőt, kellene is. Eddig még nem jártam íróiskolába. A szétszórtságról annyit mondanék, hogy szerettem volna minél élethűbben visszaadni egy átlagos, tizenéves lány csapongó, társalgó gondolkodásmódját, beszédstílusát. “…a szerző hemzsegve felvállalja az írói kiszólások tömkelegét, úgy tesz, mintha a barátja lennék, akinek épp most ír hosszú levelet a szomszédos galaxisból.” Tényleg szeretnék kicsit barátja lenni az olvasónak a történet által. A célcsoport, vagyis a kamasz lányok általában szeretnek közvetlenül beszélgetni egymással, tehát főszereplőm is ilyen hangon mesél nekik. Nos, a mondanivalóról annyit: ez csak az első pár oldal, alig törtrésze a regénynek, a bemutatott helyzet (Maura halála) csak egy a sok közül, amikkel a történet foglalkozik. Hogy mi a lényege, mondanivalója, üzenete, az csak a végén derül ki. 🙂 Egyes szófordulatok helytelenségén pedig könnyűszerrel lehet javítani, mert – ahogy sokan már mondták előttem – egy kéziratot nem lehet elégszer átfutni. A “levél a levélben” nem nézőpontváltás, hanem naplórészlet.

    Kedves Judit! Elmondhatatlanul örülök, hogy megmosolyogtatott a részlet – ez volt vele a célom, szórakoztatni és nevettetni. Köszönöm, hogy leírtad! 🙂 Sorsha esetében igazad volt, tényleg érzelmi fásultsággal reagált, ügyesen kiismerted őt. “ő szedett rá” – jé, erre eddig nem is figyeltem, nálunk, Felvidéken elég gyakran használják “ő vett rá” értelemben is. Jó, hogy szóltál! 😀

    Kedves Rafiella! Örülök, hogy látsz benne esélyt, fantáziát. Köszönöm a hasznos észrevételeket, és hogy időt szántál a részletre! Eddig még nem jelent meg prózai művem sehol, szóval minden visszajelzés hasznos nekem.

    Kedves Szekeres Róbert! Az első csóknál Maura még nem tudhatta, hogy a szerelem világra szóló lesz, hiszen, lássuk be, azon az éjszakán találkoztak először. Ráadásul egy tizenhat év körüli lánynak minden szerelem “élete szerelme”! 🙂 Ám egy dolog nagyon bántott a hozzászólásodban. Mégpedig az idézett rész: “De persze nyugodtan meg lehet sértődni, és nem kell hallgatni senkire! Már készítem is a rágcsát a Molyos, Mandineres, és egyéb felületeken fellelhető, bizonyosan pozitív értékeléseitekhez! ” Kérlek, ismeretlenül ne feltételezd rólunk, hogy azonnal megsértődünk. Azért neveztünk be, hogy visszajelzéseket kapjunk a műveinkről, a megfontolandó ötleteket meg is fontoljuk, minden hozzászólást építőnek tekintünk. Ez a vádaskodás azonban tényleg leheletnyit sértő.

    Kedves Reka! Nem is kell, hogy Maura halála megindítson Titeket, olvasókat az első fejezetben, hiszen még nem ismeritek őt, nem kell tehát azonnal, “láttatlanban” megrendülnötök. Ahogyan magad is mondtad: “mivel csak most kezdodott el a tortenet, nem erzem, hogy engem mint olvasot megmozgatna Maura halala.” Ez csak a kezdet, az ismerkedés a karakterekkel. A regénynek van egy másik fő szála is, egy megoldandó konfliktus, ami azonban csak a mű negyedénél szövődik bele a cselekménybe. Köszönöm az észrevételeidet Angliáról, nagyon hasznosak!

    És köszönöm a lehetőséget a pályázat szervezőinek! 🙂

  8. “Nem fogod elhinni, de szerelmes vagyok.

    Jó, jó, Sorsha, aki ismer, azt mondaná, hogy mindig az vagyok, de ez most más. Most tényleg. Nincs értelme élnem, ha nem lehetek együtt azzal a fiúval.”

    “Ráadásul egy tizenhat év körüli lánynak minden szerelem “élete szerelme”!”

    Ezek alapján szerintem azért kicsit fura, hogy pont a csókokról nem áradozik, de az is elképzelhető, hogy a csókolózás elveszítette királyság faktorát, míg nem figyeltem. 🙂

    “Kérlek, ismeretlenül ne feltételezd rólunk, hogy azonnal megsértődünk. Azért neveztünk be, hogy visszajelzéseket kapjunk a műveinkről, a megfontolandó ötleteket meg is fontoljuk, minden hozzászólást építőnek tekintünk. Ez a vádaskodás azonban tényleg leheletnyit sértő.”

    A többség valóban ismeretlen, és te éppenséggel nem sértődtél meg, de nyugodtan vess néhány pillantást a héten kikerült részletek kommentjeire!

    De amúgy meg bocsánat, elfelejtettem sok sikert kívánni! 😀 Szóval sok sikert! Tényleg.

  9. Szia ismét! Igazad van, valóban furcsa, hogy a lány nem áradozik, pedig igazán érdemes lenne. De csókleírásban tényleg katasztrofális vagyok, úgyhogy gondoltam, megkímélek tőle mindenkit. 😀 Én is figyeltem a sok kommentháborút, igyekszem, hogy itt még véletlenül se törjön ki egy. 🙂 Köszi még egyszer!

  10. Jó, csak hogy igazságosan legyünk, ezt mondjuk elég nehéz volna felülmúlni:

    “A csók feltalálása óta, csak 5 olyan csók volt, amit a legszenvedélyesebbnek, a legcsodálatosabbnak minősítettek. De ez, túltett az összesen.”

    De ha valami nem megy, nem az a megoldás, hogy inkább kihagyod, mert úgy sohasem fog menni. Ám ha még kiadós mennyiségű gyakorlás után se megy, akkor sincs baj, ugyanis nem minden csók tökéletes! A bénaság kifejezetten hasznos is lehet, mert adott esetben csak még valóságosabb lesz tőle a szöveg. A mértékletes esetlenség a karakterek megítélésén is sokat segíthet. 🙂

  11. Nekem is tetszett, irigylésre méltóan (persze jó értelemben véve) gördülékeny a stílus és ez már egy csomó mindent elvisz a vállán. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂 Egy író folyamatosan fejlődik, csak idő kérdése.

  12. Gratulálok a kikerüléshez!
    Megfogott a részlet. Fiatalos, üde, gördülékeny, hangulatos, könnyed humorral. Kíváncsivá tett, olvasnám még tovább – a választ a MIÉRT-re (Maura). A regény cselekménye a részletből ugyan nem derült ki (ami nem meglepő, hiszen arra lenne a tartalom a könyv hátulján 🙂 ), de szívesen megismerném a bonyadalmait, és valószínűleg bájos kamaszos megoldásait is.
    Könnyen azonosulni tudtam a fiús, fanyar, önironikus Sorshával, érdekelne változik-e a jelleme a regény során, lesz-e metamorfózisa. A felbukkanó fiúk története is izgat (Declan, Sed – sejthető, még fontos szereplő lehet).
    Bírtam a zárójeles kiszólásaidat is (közvetlenné vált a szöveg), hiszen mi nők néha tényleg ilyenek vagyunk 🙂 .
    Mivel tanárként majd fél életemet kamaszok között töltöttem, kijelenthetem, hogy a karakterek hitelesek, a párbeszédek őszinték és ötletesek. Jókat vidultam. Köszi, pergett a film 🙂 .
    Szerintem a műfaj célközönsége élvezné a regényedet. Ahogy én is, aki szívesen olvas YA-t, meg a kamaszgyermekeim kedvenc könyveit. 🙂
    Női olvasóként szerettem a szavaidat, találékony hasonlataidat, a tépelődéseidet, nemcsak a puszta cselekményt. Szorítok Neked! 🙂

  13. Sziasztok, szép estét mindenkinek! 🙂
    Szekeres Róbert: Tényleg nagyon szép az az idézet. Igazad van, gyakorolnom kell, és igyekszem is a lehető legtöbbet gyakorolni, reszkessetek, olvasók! 😀

    Kedves Jassó Judit! Nagyon örülök, hogy tetszett a részlet, és könnyednek találtad az olvasását. Látom, te is YA-ban utazol, jó volt visszajelzést kapni egy hasonló hangulatú történet szerzőjétől is. 🙂

    Kedves Abigél, köszi a kommentet, nagyon szívmelengető 🙂 Eltaláltad, Sed nagyon fontos szereplő lesz, hiszen ő Sorsha legfőbb cinkosa, imádtam leírni a szópárbajaikat. Jó hallani, hogy tényleg élethű a kamaszos közeg, meg hogy nem csak mi, tizenéves lányok olvasunk YA-t. Örülök, hogy itt jártál! 🙂

  14. Szia Dóri! A stílus és a téma tetszett. Ami nekem is szemet szúrt az a gyász bemutatása, illetve a környezet “angoltalansága”.
    Egyébként gratulálok a kikerüléshez!