Balsay N. Orbert: A Kényszer Nagyúr (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Prológus

– A legfontosabb.

– Hogy mit parancsolsz?

– Hát tudod. Azt mondják minden történet első mondata: „a legfontosabb”.

– Oh, te magasságos… Hol hallottad ezt?

– Mindenki ezt mondja.

– Ez így azért nem teljesen igaz. Kevés kivételtől eltekintve az első mondat teljesen lényegtelen.

– A „Mindenki” szerint ezzel kell igazán megragadni a figyelmet.

– Igen, és pont ezért kezdik túlzásba vinni ezt az emberek. Már semmi sem fontos, csak az, hogy ha kell vért pisálva is, de ragadjuk meg a figyelmét az olvasónak, hallgatónak.

– Kicsit túlzol azért, nem gondolod?

– Úgy véled? Na várjál csak, előveszek egy-két könyvet. Aham… Ehh… Itt is vannak. „Karl a saját maga nagyanyja lett és élvezte, hogy végre képes csörögefánkot sütni”.

– Mindig vannak kivételek.

– Itt egy másik: „A végtagok és elsődleges nemiszervek egymásba gabalyodtak, hogy kié volt melyik, már az orgiában résztvevők maguk se tudták megmondani.

– Hát ez…

– „Susan könnyezve bámulta a macskahányás színű naplementét. Életében nem látott ennyire zavarbaejtően csodálatos és gusztustalan természeti jelenséget.” Folytassam?

– Ez mondjuk technikailag kettő mondat volt, de igen, értem, amit mondasz. Te mit tennél?

– Én például biztos nem dobnék be egy szót kontextus nélkül kezdésnek.

– Pedig tényleg azt hittem, hogy ezúttal valami jót találtam ki.

– Egy próbának jó volt. (Ha másnak nem is).

– Megtennéd akkor, hogy mutatsz nekem egy gyakorlati példát? Még kezdő vagyok, te is tudod.

– Gyakorlati példát? Mire gondolsz?

– Például egy teljes történetre, az iránymutatásoddal biztos sokat tanulhatok.

– Hát legyen, vagyis nem! Határozottan nem!

– De miért nem?

– Mert bármikor, ha mesélek te állandóan belekötsz valamibe és megszakítasz jelentéktelen kérdésekkel.

– Most nem fogom tenni! Ígérem! Szeretném, ha mesélnél, fontos hogy tanuljak! Szeretnék egy napon én is nagy történetmesélő lenni, mint te!

– Hmm… ravasz, ravasz! Pontosan tudod, hogy ennek nem tudok ellenállni, elvégre tényleg fenomenális vagyok. Ám legyen. Hallottad-e már Bob Bobinszki történetét a takarítóból lett kalandorét?

– A középkorú, alacsony, köpcös, feje búbján kopasz, de kétoldalt lelógó hajú, borzas bajszú, a legkisebb fizikai erőfeszítésre gyöngyöző homlokú, parasztinges, bőgatyás Bob Bobinszki történetét?

– Igen, azét.

– Nem, sose mesélted még.

– Nos, akkor ez remek alkalom lesz rá. Ha készen állsz, bele is vágnék!

Első fejezet

Bob Bobinszki t…

– És ez a történet miről fog szólni? Lesznek benne látványos életnél is nagyobb háborúk? Elnyomás elleni drámai küzdelem? Világmentés vagy sárkányölés? A semmiből jövő, de indokolatlanul mindenre képes kiválasztott hős elképesztően kidolgozott felsőtesttel?

– Jaj dehogy lesz. Szóval…

Első fejezet

Bob Bobin…

– Nem lesznek? Mégis akkor miről fog szólni?

– Éppen azt próbálnám elmesélni.

– Jó de mégis, úgy nagyvonalakban.

– Egy állás visszaszerzéséről.

– Egy állás visszaszerzéséről? Hát ez… nem hangzik valami izgalmasnak.

– Ezt csak azért mondod, mert még nem hallottad ezt a fantasztikus kalandot.

– El tudom képzelni milyen fantasztikus lehet mindezek nélkül.

– Ne legyél már ilyen szűklátókörű! Háborúk? Kiválasztott? Izzadságtól csillogó hasizom? Unalomig mesélt történetek csak mindig más köntösbe öltöztetve.

– De én szeretem őket… főleg a hasizmokat.

– És ezzel nincs is baj, de néha kell a változatosság.

– Például izzadságtól csillogó hátsók?

– Nem, témában más.

– Muszáj?

– Most jobban örülnél neki, ha valami ilyesmiről szólna?

A történet kezdetén egy legalább három aposztróffal bíró kimondhatatlan nevű királyságban egy gonosz uralkodó terrorizálná az embereket és mindenféle eddig számukra sosem ismert vagy akart dolgot kényszerítene rájuk. Tíz éven keresztül nyögnék ezt, ami alatt a lakosság egy része már igencsak pipa állapotba kerülne, mert ami sok az sok. Aztán ugye persze követnénk néhány karakter élettörténetét, mondjuk ötét, mert az úgy jó. Lenne köztük nagydarab, tetőtől-talpig páncélba öltözött emberi óriás, három egyedi képességgel bíró harcos és egy jóképű izmos szőke, aki magának az igazságnak lenne a fizikai manifesztációja. Történne velük jó, rossz, mindenféle, akár még egyszer sütizni is elmennének közösen vagy mit tudom én.

Amikor elérkezettnek látnák az időt, akkor ez az öt illető egy kisebb hadsereg élén megrohamozná a főgonosz kastélyát, mondjuk egy emberöltő óta nem látott vihar kellős közepén, hisz az úgy klisés.

Kőkemény harcok közepette elveszítve minden társukat, rengeteg drámával kísérve átverekednék magukat az összes akadályon, hogy végül magával a gonosszal csapjanak össze. A szőke, a hasizmos, valami olyasmit mondana, hogy:

– Vége van Nagyúr! Az igazság így és az igazság úgy! Egy a lényeg, dögölj meg.

Persze a Nagyúr fennhangon nevetve válaszolna erre:

– Inkább nem döglök meg, mert élvezek gonosznak lenni, meg amúgy is, péntek este van és mást terveztem, mint megdögleni. Hagyjatok nekem békét vagy dögöljetek meg ti!

Szó szót követne és összecsapnának egymással, aminek végkimenetele megváltoztatná a világot.

Ilyesminek jobban örülnél?

– Ami azt illeti…

– Kár, mert ez nem az a történet. A miénk úgy kezdődik, hogy…

 

ELSŐ RÉSZ
– Posztumusz Humánerőforrás Menedzsment –

Amikor még az asztalosok se dolgoznak

Bob Bobinszki tüsszentett egyet. Ezek szerint valaki róla beszélt, legalábbis a népi hiedelem így tartja. Vagy ez, vagy megfázott ebben az őszi, emberöltő óta nem látott klisésen viharos éjszakában, ahogy a kastély felé tartott. Nem azért tette ezt mert a viharban mászkálós kastélynézés a kedvenc időtöltései közé tartozott, hanem mert a hely egyik alkalmazottja volt. Nem volt ő udvarszolga, hagymaszagú éjjeliőr vagy junior szintű nemzetközi szállítmányozási és logisztikai ügyintéző, nem. Ő csak az éjszakai műszakos takarító volt. Nem lebecsülendő persze! Sőt, ami azt illeti ez igen nagy szónak számított, mert nem akárki tölthette be ezt a munkakört.

Ezek alapján azt hihetnénk, hogy ha már ennyire nagy szónak számít ez, akkor elvárnák, hogy legyen neki releváns szakmai tapasztalata, különleges képessége vagy kivételes tulajdonsága, pedig nem. Egyetlen dolgot kértek csak, de azt nagyon.

Tekintve, hogy a terjedelmes kastély minden éjszaka az őrség és néhány személy kivételével kiürült, magányosan teltek az eltöltött munkaórák. Ezt pedig nem mindenki viselte jól. Mielőtt felvették őt, többször megkérdezték tőle, hogy: „El tudja viselni-e, ha nem lesz társasága, rendben van-e az, ha egyedül kell dolgoznia?”

Habár őszintén válaszolta azt, hogy ennél jobbat el se tudna képzelni, csak így bemondásra nem akarták elhinni neki, mert mondhatni ugye bárki mondhat bármit. A személyügyis kolléga a szívén viselte azt, hogy a legmegfelelőbb embert alkalmazzák. Nem engedhette meg magának, hogy a hibás kiválasztási folyamat miatt ő kerüljön kellemetlen helyzetbe. Rosszul venné ki magát, ha valaki a munkakörülmények hatására kialakuló depresszió miatt felakasztaná magát. Már megint.

Mint kiderült, a kérdésre adott válaszát követően kezdődött csak igazán az állásinterjú. Két napon keresztül kínozták. Ütötték-verték, korbácsolták, izzó vassal perzselték, ujjait kalapáccsal széttörték és a személyügyis saját kezűleg írt botrányosan gyenge verseit olvasták fel neki csak hogy kiderítsék tényleg igazat mond és végül alkalmazásba vegyék.

Többször, mikor utólag heges testét nézte, sokszor feltette magának a kérdést, hogy megérte-e? Minden alkalommal arra jutott, hogy igen, abszolút, kérdés nélkül, mi az hogy? Alacsony ár volt azért, amit ezzel nyert. Ezért akár kétszer ennyi kínzást is kiállt volna. Bár lehet, hogy még egy verseskötettől már beadta volna a derekát. Az „Óda a szőröstalpú ringyóhoz” címűnél már közel járt, hogy feladja.

Biztos munkahelyet nyert ezzel, amire jobban szüksége volt, mint azt szavakkal ki tudta volna fejezni. Túl sokszor veszítette el a munkáját, annyiszor, ami már egyre inkább kellemetlen élethelyzet felé sodorta őt, és akkor ez még enyhe kifejezés volt. Szerencsére kenyéradójának hatékony kormányzása miatt, úgy nézett ki még sokáig meg tudja akadályozni annak a kellemetlen élethelyzetnek az eljövetelét. Az pedig, hogy ezt a munkát még szerette is mellé csak plusz volt a számára. Jól illett érdeklődési köréhez és személyiségéhez.

A munka maga többnyire izgalmaktól mentesen telt. Meg volt adva, hogy mit, mikor és hogyan kellett csinálni, nem voltak változók, amikhez alkalmazkodnia kellett és nem volt közvetlen főnöke, aki megszakértette volna minden lépését. Szimplán elvégezte és kész. Annyi dolga volt, hogy amikor már a nappalosok hazamentek a kastélyból, körbejárt a kis takarítókészletével, ami egy kis fakocsiból állt különféle hasznos takarítóeszközökkel és hát… takarított. Egy átlagos napon a felmosás bizonyult a legnehezebb tevékenységnek némi pókhálótlanítással, ha sietett még unatkozni is volt ideje.

Ez a nap viszont nem az áltagosak közé tartozott.

Áthaladt a kastély hullórostéllyal ellátott főkapuján, ruhájából csurgott a víz. Amennyire tudta kifacsarta ingéből és hajából a vizet, hogy valamivel elfogadhatóbb módon tudja felvenni az aznapi munkát a tőle jobbra fekvő portán. Mint kiderült kár volt ezzel vesződnie, mert azt kellett észrevennie, hogy a portást már megint halomra mészárolták. Persze nem ugyanazt sokadjára, hanem a sokadikat elsőre. Bob már meg se jegyezte a portások nevét, mert feleslegesnek érezte. Mondjuk kicsit azért sajnálta, mert ez az utolsó portás – bár a nevét neki se tudta –, egész jófejnek tűnt. Annál többet, hogy köszöntek egymásnak és a kulcsot elvette vagy leadta nála nem beszéltek egymással sosem, de ennyiből neki szimpatikusnak tűnt. De hát mit várjon az ember, ha a hírhedt Kényszer Nagyúr szolgálatába áll?

Szegény flótás vérbe fagyva, a kis szoba falának dőlve „állt”. Három belőle kiálló dárda segítette őt ebben. Ránézésre órák óta halott lehetett, amit jó jelnek vett. Nincsen közvetlen veszélyben, az is lehet, hogy már el is mentek azok, akik ezt művelték.

Ebben a hónapban ez már a második ilyen eset volt pedig még csak tizennegyedikét írtak. Manapság egyik úgynevezett „felszabadító” csapat jött a másik után. Tény, az ősz volt ennek a szezonja, tehát valamilyen szinten számítottak rájuk, de ez a sűrűség állítólag még a veteránokat is meglepte. A portán lévő naptár szerint például csak holnaputánra vártak volna ilyen jellegű behatolást.

Kedvelte bármennyire is a munkakörét, az igazat megvallva ez már kezdte mind szellemileg, mind fizikailag megterhelni. Még ha esetleg csak több felmosni való lett volna, az még belefért volna, de sajnos ez más kategóriába esett. A többlet felmosás lesz a legkisebb gondja. Ezen a napon a szokásos teendői mellett emberi testeket is takarítania kellett. Erről az apró tényről nyilván nem esett szó az állásinterjún, de hát mit tudott tenni? Ilyenkor igyekezett emlékeztetni magát, hogy ez nem nagy ár azért, ami az alternatíva lenne. Egyáltalán nem.

Ebből merítve erőt kivette a szertár kulcsát, beleírta magát a jelenléti ívbe, felkészítette tompán sajgó derekát már előre a megterhelésre egy gyors derékkörzéssel és otthagyta a portát. Ezt a helyet majd a végén takarítja ki, ha minden mással végzett.

Habár számított rá, hogy érni fogja kellemetlenség, még őt is meglepte milyen gyorsan szembetalálkozott a következővel. Több árnyékszéken kifogyott a seggtörlésre használt kukoricacsutka! Oh és igen, a fülét megcsapta a kastélyban még mindig zajló küzdelem. Furcsállta. Általában hamar elverték a betolakodókat, ez most valami komolyabb támadás lehetett. Ráadásul vészesen közelített felé. Elmenni már nem volt ideje, amit pedig határozottan akart, mert a harcokat olyan messzire szerette kerülni, amilyen messzire csak lehetett, attól félt még a végén őt is védőnek néznék. Ugyan erre az esély csekély volt felépítése és kinézete alapján, Bob az esélyt sem kívánta meghagyni. Csak egyszer kell, hogy egy csökkentett látóképességű támadó is legyen közöttük.

Nem tehetett mást, foglaltra állította annak a budinak az ajtaján lógó kis táblát, amiben éppen pótolta az egészségügyi kukoricacsutkát, a kis zárat bereteszelte és leült az árnyékszékre. Saját érdekében inkább itt várta ki a konfliktus végét. Annyira talán még ők sem pofátlanok, hogy itt zavarják meg őt. Szépen kivárja míg odébb vonul a kastélyt védő őrség és a kastélyt támadók csapata, még akkor is, ha orrfacsaróan terjengett az ürülék szag. És ha már így alakult, legalább a pókhálót volt ideje leszedni a sarkokból.

A harcoló felek, ahogy várta kis idő múlva tényleg megjelentek a budi előtt. Gyepálták, gyilkolták egymást, káromkodtak és valaki közülük jódlizott, ami igen furcsán vette ki magát, de mint mondják szerelemben és háborúban minden megengedett. Csoda volt hát, hogy ebből a kakofóniából el tudott csípni egy párbeszédet.

– Hé! Állj már meg egy picit! Hé! Hallod? Hééé!

– Mi van? Éppen próbállak megölni, ha nem vennéd észre.

– Miért akarsz ennyire megölni?

– Mert fundamentálisan ellentétes értékeket képviselek az élet minden területén, mint te!

– Ez csak nem lehet igaz. Biztos vannak olyan dolgok, amik közösek az életünkben. Például a lángost fokhagymásan vagy sajtos-tejfölösen szereted?

– Sajtos-tejfölösen.

– Nos, akkor megkövetem magam. Csak egy barbár eszi így a lángost! Dögöljél meg!

– Még te beszélsz te kutya?! A fokhagymától kellemetlen lesz a szájszagod, ami nehézzé teszi a más emberekkel való közvetlen érintkezést!

Bob inkább a lekvárosért volt oda, és ezzel többnyire egyedül volt. Ha bárkinek elmondta ezt, mindig kérdő és megvető pillantásokat kapott. Ez persze most lényegtelen volt, mert ő éppen egy budin húzta meg magát, a véleményét senki nem kérdezte.

A hangzavar lassan elhalkult, áthelyeződött a kastély más részeibe. Mikor már úgy vélte biztonságos, kinyitotta a budi ajtaját. Kicsit nehezen ment ez neki, mert valakinek a fejetlen hullája eltorlaszolta az utat. Körbenézett, hogy tényleg tiszta-e a terep és hogy mit hagytak maguk után. Csak a fejét tudta rázni a látványtól. Legalább hat hullát hagytak hátra meg legalább húszméternyi hurkába tölthető kiontott belsőséget. Ez már nem csak kellemetlen, de bosszantó is volt. Még ha hentes lenne, azt mondja rendben van, de nem az volt. Egyéb tervei is lettek volna az estére ezen kívül, de úgy tűnik az a következő napra fog tolódni, mivel ezeknek az embereknek nincs jobb dolguk, mint péntek este csinálni a fesztivált. Arra jutott végül, hogy nem lesz elég aznapra a kiskocsi. Magában visszafogottan mérgelődve indult meg a takarítószertárhoz a nagyobb rakodó térrel rendelkező kézi szekéréért.

Bob estéjének java része hasonló szellemben zajlott. Budikban bujkált, hullákat és azokból származó testnedveket takarított és persze párkányokat portalanított. Ahogy haladt előre az idő a fegyvercsörgés is fokozatosan csendesedett, ahogy annak egyébként már órákkal ezelőtt történnie kellett volna. Konfliktusnak már nyomát se hallotta, amikor körútjának legfontosabb állomásához érkezett, a trónteremhez.

Úgy volt vele, hogy minden munkáját a tőle telhető legnagyobb körültekintéssel kezelte, legyen az kicsi vagy nagy. Ám ezzel a szobával végképp így tett. Köztudott volt, hogy Kényszer Nagyúr a végletek embere. Vagy kegyetlenül büntet, vagy bőkezűen ajándékoz, ezért tartják erősen megosztó személyiségnek. Így sosem ártott elővigyázatosnak lenni és megpróbálni a gazdája hangulatának pozitív oldalán állni.

A termet őrző kétszárnyas tölgyfa ajtó rendszerint csukva volt, de nagy ritkán, ha egy komolyabb „hőscsapat” jelent meg akkor vagy berúgták, vagy betörték, vagy befalkosozták esetleg ezek kombinációját vitték véghez. Ma csak a zsanérok voltak kiszakadva a helyükről, aztán így amíg ki nem jött az asztalos meg a lakatos, addig nem volt csukható a terem. Vagyis egész hétvégére már így is maradt. Nincs az a szakember, aki kijönne ezt hétvégén megcsinálni, még akkor sem, ha a Nagyúr fenyegeti meg személyesen. Elvégre a hétvége nekik is hétvége. „Majd, ha ők is mennek panaszkodni hétvégén hozzá, akkor ő is jöhet hozzájuk új ajtóért” – voltak vele az lakatosok. Ennek az önveszélyes makacsságnak Bob titkon örült, mert így legalább nem kellett egyedül megszenvednie a súlyos ajtó kinyitásával. Megfogta a kopogtatót a félig kiszakadt ajtón, ami azzal a svunggal a kezében is maradt. Kopogtató híján kénytelen volt beszólni a terembe.

– K-Ké-Kényszer Nagyúr kérem itt van? – jött ki a száján éppen alig valami hang.

Válasz nem jött. Nem is szokott. Ez idáig egyetlen egyszer látta csak őt. Vagy is hát ez így nem teljesen volt igaz. A barna csizmáját látta egyszer, amikor véletlenül itt hagyta ebben a teremben. Valójában sosem volt még alkalma találkozni a kenyéradójával. Talán jobb is így, azt mondják a láttán a gyengébb jellemű emberek menten szörnyet halnak sikítófrászban és Bob tisztában volt gyengébb jellemével. illetve azzal milyen kiváló a sikítófrászkapásban. Másfelől, ilyen későn mondjuk meglepő lenne, ha itt lenne a Nagyúr, mert legyen bár ő a környék leghatalmasabbik embere, aludnia csak neki is kellett. Azok után, amit pedig a teremben látott, biztos ráfért egy kiadós alvás. A bezúzott ajtón egyelőre csak félig behajolva nézett körbe és hitetlenkedve állapította meg a pusztítás mértékét. A falikárpitok leszaggatva, az a kevés bútorzat, ami volt széttörve, a gyertyatartók felborítva, a díszpáncélok szanaszét és öt hulla a padlón.

 

– Na várjunk csak egy pillanatot!

– Sejtettem, hogy nem fogod sokáig bírni…

– Bocsánat, de muszáj megtudnom. Amit az elején felvázoltál nekem az tényleg megtörtént? A harc, az öt fő, a zsarnok meg minden.

– Igen, sose mondtam, hogy nem, csak hogy nem róluk szól a történet.

– Ha már így van, akkor nem írnád le legalább a harcot a kedvemért?

– Jól mondod, nem írnám le. Szóval öt hulla volt a padlón.

Ebből kettő szénné volt égve, a harmadik – aki egy jól megtermett darab fickó volt teljes testet borító páncélzatban – a földön hevert kiterülve látható külsérelmi nyomok nélkül. A negyediket jó néhányszor szurkálta keresztül valami, körülötte tekintélyes vértócsa gyűlt már össze. Az utolsó horribilis módon eldeformálódott, nem volt egyéb, mint egy adag húsmassza. És még csak nem is ezek látványa volt a legborzalmasabb Bob számára, hanem hogy a vörös padlószőnyeget valaki összejárkálta a sáros csizmájával! Pedig szándékosan tett ki ilyen esetekre az ajtó elé egy lábtörlőt, úgy látszik teljesen feleslegesen. Az ember gondolná két ajtónak feszülés között ráérne beletörölni a lábát, de úgy látszik sokat remélt. Nem volt mit tennie, fogta a kézi szekerét, amelyen csak úgy sorjáztak a különféle már komolyabb kaliberű takarítószerek, eszközök és behúzta a trónterembe.

Morbidnak hangzik talán, de már megvolt a szisztémája arra, hogy milyen sorrendben kezdje az organikus matériák eltakarítását. Nem volt azaz újító típus, így tanították neki, és majd, ha visszavonul innen, ő is így fogja másnak átadni. Még mindig ott csengett a fülében, amit az öreg Rudi bácsi, az előző takarító mondott neki első tanácsaként a próbanapján.

– Édes fiam, a könnyebbtől a nehezebbig csináld.

Több tanácsot nem adott, másnap elvitte egy hullából származó fertőzés. Szegény öreg, pedig már csak két napja volt a nyugdíjig.

Úgy döntött, hogy a szénné égett áldozatokkal kezdi. Volt egy jó megérzése velük kapcsolatban. Kivette a szekérnek az oldalához csatolt cirokseprűt és annak nyelével leheletnyi erőt kifejtve megbökdöste a tetemeket. Azok, az égés olyan magas fokán mentek keresztül, hogy teljesen elszenesedtek. Úgy ahogy voltak beomlottak saját súlyuk alatt és más sem lett belőlük, mint egy jó adag szürke hamu. Ez jelezte, hogy Kényszer Nagyúr igazán dühösen vitte végbe a mágiáját. Bob enyhén elmosolyodott, ennyivel is kevesebb a munka. Ritkaság számba ment az ilyesmi, olyan volt ez, mint egy apró kis ajándék. Ennek a teljesítménynek az áldozatok nem, de ő annál inkább örült. A seprűje mellé kerítette a lapátját és néhány laza mozdulattal felseperte a hamvakat. Ezzel a legkönnyebbet letudta.

Következőleg azt a gusztustalan húsmasszát választotta ki, amihez mindig a legkevesebb kedve volt. Egy méretes szívlapátot rendszeresített erre a célra, amit evett a rozsda a sok vértől, amivel érintkezésbe került. Felkapta vele az egykor szebb napokat látott egyént – ezzel egyébként a húsmassza exfelesége nem értett volna egyet –, és behajította a szekerének a tároló részébe, ami hangos cuppanással állapodott meg néhány, idefelé tartó útján összeszedett testen.

A halálra szurkált emberhez nem kellett semmi speciális eszköz, csak a jó öreg dereka. Az utóbbi időben olvasott olyasmit a „Kastély takarítók” negyedévente megjelenő magazinjában, hogy érdemes nem lehajolva, közvetlenül törzsből emelni, mert az nagyon megviseli a derekat. Ha az embernek van lehetősége, akkor használja a lábát is. Guggoljon le, combból induljon a mozdulatsor. Valahogy ez eddig kiment a fejéből, de most itt volt a remek lehetőség, hogy kipróbálja a gyakorlatban.

És tényleg! Tényleg könnyebb volt így. Bob fontosnak tartotta a szakmai fejlődést, az elején ugyan kételkedett, hogy működni fog a dolog, de most már örült, hogy kipróbálta. Miután beszenvedte őt is a szekérbe vette észre, hogy ez az alak aztán igazán jeleskedett a vérzékenységben. A megszürkült fehér parasztingjét teljesen átitatta a vére. Persze, hogy akkor veszi ezt fel, amikor megtámadják a kastélyt. Nem ő lett volna, ha nem így történik. Felvehette volna a feketét is, de nem, neki a fehéret kellett. Lába megcsúszott a nehezen alvadó vérben. Épphogy sikerült megtartania egyensúlyát. Észbe kapott, hogy elkalandozott, holott még nem fejezte be.

A földön már csak az utolsó nagydarab hevert, akivel igencsak meggyűlt a baja. Majdnem elérte a két métert, a súlyát pedig megsaccolni se tudta volna. Az biztos, hogy igen jól felépített fickó volt. Képtelen volt megmozdítani, páncélostól legalábbis semmiképpen se. Úgy döntött megfosztja őt ettől. Először leemelte a sisakját és már értette miért takarta el a fejét a többiekkel ellentétben. Ritka rusnya egy fickó volt, az ő helyében ő is takarta volna magát. Gondolta ezt úgy, hogy maga se volt egy fáklyásmenet, szóval ez elmondott valamit a hulla ábrázatáról. Úgy, mint aki nem elsőnek csinált ilyet leszedegette róla a páncélzatának többi darabját is és csak az alatta lévő szövetruházatot meg a fekete csizmáját hagyta rajta. De még így is reménytelennek tűnt egymagában elvégezni ezt a feladatot. Ismét a megbízható szekeréhez és annak eszköztárához kellett fordulnia. Némi matatást követően megtalálta, amit keresett, egy jó élesre kifent fokos baltát. Egyedül kellett ezt megoldania, nem okozhatott kellemetlenséget másoknak.

Semmi személyes, vagy érzelmi alapú dolog nem volt a következő cselekedetében. Nem volt ő gonosz vagy szadista, pusztán hűvösen leleményes. Ha egyben képtelen volt, akkor kénytelen lesz darabokban. Valahogy úgy volt vele, mint más a nyers hús vágásával. Az elején mindenki undorodik a gondolattól is, hogy hozzáérjen, aztán egy idő után már azon lepődik meg az ember, hogy milyen gyorsan végzett. Meg hát amúgy is, ez az illető már halott volt, nem ő ölte meg. Abba belegondolni is szörnyű lenne, sose lenne ilyesmire képes. Pont ezért valahol csodálta azokat, akik olyan könnyedén tudtak ölni, mint ahogy más a gatyamadzagot veszi a boltban.

Ám a halott ember már más kérdés volt. Azzal kapcsolatban nem sok kifogása akadt.

Fájni ennek már nem fog, az pedig, hogy hiányzik-e valakinek Bobot nem érdekelte. Az elején még eltűnődött az ilyesmin. Ki lehetett és mit csinált? De mostanra az irántuk érzett empátia a velük járó munkával fordítottan arányosan csökkent. Öt darabra vágta végül szét a szerencsétlen fickót. A két karját, két lábát, és törzsét külön-külön már könnyebben el tudta távolítani.

Gyors felmosás közvetkezett. A felmosóvíz már egy ideje besűrűsödött a liternyi alvadt vértől. Ezzel nem moshatta fel a tróntermet. De ahogy a magazinban is olvashatta: „Egy felkészült takarító mindig több vödör vizet visz magával!” Ezért levette a szekérről az emiatt odakészített több vízzel teli vödör egyikét és azzal állt neki.

Hogy végzett az ocsmányabb részével, már csak a berendezés helyreállítása maradt hátra. Vagyis a gyertyatartók talpra állítása, díszpáncélok összerakása, bútorok eltakarítása, szétszaggatott falikárpitok cseréje. Utóbbi könnyen ment, mivel a ház ura volt annyira előrelátó, hogy azokból sok ugyanolyat rendelt. Bob sehogy se tudta megérteni, hogy milyen módon képesek ennyire összevandálkodni ezeket a tárgyakat. Lehet, hogy ő csak egyszeri takarító volt, de valahogy életszerűtlennek tűnt, hogy ekkora nagy helyiségben pont ott a fal mentén küzdjenek egymással és hogy kivétel nélkül az összes gyertyatartót feldöntsék. Kivétel, nélkül.

Mikor minden mással végzett feltekerte a vörös szőnyeget úgy ahogy volt és kicserélte a szekéren lévő tisztával. Később leadja a mosodában, azért nem mindent ő csinált.

Készen volt. Ahogy körülnézett újra a trónteremben elégedetten állapította meg, hogy most is kiváló munkát végzett. Az előléptetés már közel kell, hogy legyen. Ebben biztos volt. Még az is lehet, hogy egy anyagilag jobban megbecsült pozícióba helyezik. Mondjuk portásnak… bár jobban belegondolva az lehet nem a legjobb ötlet. Igazából az is elég lenne, ha csak anyagilag jobban megbecsülnék és kész. Igen, az lenne csak az élet!

Ábrándozásába belerondított, hogy folytathatta visszafelé haladva a munkát egészen a portáig a többivel. Ez egy hosszú éjszakának ígérkezett…

 

– Nem arról volt szó, hogy ez a történet arról fog szólni, hogy Bob hogyan szerzi vissza az állását? Hát még el se veszítette!

– Türelmetlenek vagyunk? Türelmetlenek vagyunk?

– Még hogy én türelmetlen?! Dehogy vagyok! Szóval hol az akció meg az esemény?

– Nos, kedves „türelmes” barátom, elsőnek nem árt kicsit megismerni a főhőst, a környezetet, amiben van, alapozni kell egy kicsit, hogy legalább picit is érdekelje az embert, amiről olvas. Nem gondolod?

–  Ezzel mondjuk nem „Mindenki” ért egyet.

– Ami rendben is van, de ez most a mi történetünk nem az övék. Hamarosan elérünk oda is, amit annyira vársz.

– Mikor?!

– Te csak figyeljél alaposan, ha már egyszer te kérted ezt az egészet.

– Ja tényleg, bocsánat.

– Nos, akkor a következő fejezet…

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.8/10 (18 votes cast)
14 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kíváncsi voltam, hogy milyen részletet tesznek közzé a mai napon. Úgy érzem, telitalálat volt.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  2. Ez nagyon betalált. Az eddigi legegyedibb, legkreatívabb részlet, engem megvett magának! Imádom ezt a fajta humort. Én nagyon szurkolok!

  3. Ez egy félelmetesen izgalmas , vagy izgalmasan félelmetes írás. Általában én a sztorit nem annyira értékelem, hiszen annyira apró részletet kapunk mi itt, hogy az alapján ez nagyon nehéz. Sokkal inkább a szóhasználat, a fogalmazás, a hitelesség a döntő számomra. Azonban itt annyira megfogott az egész, hogy a “külsőségek” teljesen elvesznek a történet mögött. Kíváncsivá tett, vajon mi történt itt? Mi ez az egész? De ugyanakkor más oldal is érdekes gondolatot hagyott bennem. Ez egy hatalmas fantáziával rendelkező szerző műve, de mégis milyen lehet egy könyvön át ilyen jellegű “fekete-humort” írni? Emberi testrészek között fantáziálni…Nos érdekes, az biztos.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  4. Gratulálok!
    Nem nagyon tudom hová tenni ezt a részletet. Egyfelől megvan a maga bizarr humora, másrészt elképzelésem sincs, hogy tartható ez fent egy komplett regényen keresztül anélkül, hogy az olvasó ráunna. Persze, nem vagyunk egyformák, mint az előttem kommentelők is bizonyítják. Az biztos, hogy látszik a beletett munka, minden mondat átgondoltan van megalkotva és elhelyezve, szóval témájától függetlenül, ez egy igényes írás.
    Sok sikert!

  5. Rendkívül szellemes kezdés.
    Amnyira, hogy már-már túlságosan is tömény. Ez a rövid részlet is nagy odafigyelést igényelt, egy egész regény ebben a stílusban roppant fárasztó lenne számomra.
    Elvitathatatlan a sok befektetett munka.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  6. És én még azt hittem, hogy ha kabalaként hordom ugyanazt az alsógatyát a pályázat beadási határideje óta, az nem lesz hatásos! Bár őszintén én is legalább annyira meglepett vagyok a kikerülést illetően, mint néhányan. Ezt ezúttal is köszönöm.
    Örülök annak, ha tetszett valakinek.
    Én jól szórakoztam az írása közben és ugyanezt szeretném ha olvasó is átélné, ha többnél nem is, legalább ebben az egy részletben. Köszönöm még egyszer.

  7. Imádom ezt a fajta humort, nagyon tetszett a kitett részlet, és köszönöm, hogy olvashattam! Remekül szórakoztam rajta, és ezzel nálam teljesen elérte a célját, mint “szórakoztató irodalom”. Sok sikert a továbbiakban!

  8. Jó lesz ez, köszi. Nagyon tetszett a bevezetés, annak ellenére is, hogy azáltal, hogy élcelődik rajta, pont azt csinálja, amin élcelődik. Igazi 22-es csapdája… Vagy valami olyasmi… De tetszik. A nagyon tipikus fantasytörténet leírása is. Engem tavaly hasonló gondolatok ragadtattak írásra. Kicsit azért már soknak éreztem a bevezetést, és mire Bob tüsszentett, már nem olvastam tovább. De ha itt lenne előttem kinyomtatva, akkor később kinyitnám újra, és folytatnám.

  9. Már a címen elnevettem magam, és ez a szöveg olvasása közben is többször megismétlődött. Szóval nekem bejött a humora, még a kissé nyakatekert, néhol szokatlan szórendű mondatok ellenére is. A vesszők nagy mértékű hiánya azért elvett egy picit az olvasás élvezetéből. A dőlt betűs részek néha már fárasztottak, és sajnáltam, hogy kizökkentünk a történetből, de értem, hogy ez volt a cél a paródiával.

  10. Jelen-jelen, végre! 😀
    Húh!

    Mi az, amit az előttem szólók még nem említettek? Áh, úgy félúttól kezdve a ‘Viscera Cleanup Detail’ nevű játék pörgött a fejemben az olvasás alatt. Ugyanúgy abban is csak egy takarítót játszik az ember, akinek rendet kell raknia a különböző véres/tetemes helyszíneken, ahol a hősök avagy gonoszok már átsétáltak.
    Meg is hozta hozzá a kedvem, bár eddig csak videókat láttam róla 😀

    Maga a történet és a hangulat nem felettébb az én kenyerem, de az kétségtelen, hogy jól megírt egy részlet, remek humorral. Még ha egy teljes regényként talán nem is (Ahhoz kicsit elnyújtottnak érezném ezt a kifejezett témát), de egy rövid novellaként biztos érdekelne tovább.

  11. Kedves N. Orbert!
    Gratulálok! Remek és intelligens humorod van, amivel tudsz is bánni. Engem újra és újra megmosolyogtattál, amit köszönök.
    Egy teljes könyven át fárasztó lehet, de ekkora (vagy fele ekkora) mennyiségben gyógyír a szürke napokra.
    Csak így tovább, szurkolok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük