Alice Kaen: Észak csillaga (részlet)

Alice Kaen: Észak csillaga (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. fejezet

Az összes ajtóra egy-egy papírlap volt szegezve. Linda csak akkor vette észre, amikor felért a negyedik emeletre, és kilépett a gangra. Az övé az utolsó lakás volt a sorban, így a többi ajtó mellett elhaladva önkéntelenül elkapott néhány szót a közleményből.

Sajnálattal értesítjük.

Rajtunk kívülálló okok miatt.

Három hónap.

Tulajdonképpen már akkor tudta, mit jelent, mielőtt még a saját lakásához ért volna. Megállt az ajtó előtt, és olyan óvatosan nyúlt a papírlap felé, mintha az egy hirtelen mozdulatára ijedtében köddé válhatna. Az ujjai közé csippentette a szélét, és letépte a rajzszögről, amivel odaerősítették a sötét fához.

Végigfutotta a szöveget. Úgy érezte, ha túl alaposan olvassa el, attól majd több joga lesz valóságosnak lenni. Sajnos azonban nem káprázott a szeme. Valóban arról értesítették, hogy az egész házat le fogják bontani, ezért minden lakónak három hónapon belül ki kell költöznie.

Mozdulatlanul bámult a papírlapra, megpróbálva eldönteni, mit is illik éreznie az embernek egy ilyen helyzetben.

A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. A szomszédban lakó nő is most érkezett haza. Linda gyorsan kinyitotta az ajtót, és beiszkolt a lakásba. Képtelen lett volna az ajtó előtt állva együtt szörnyülködni a híren. Hát nem borzasztó? Hogy megtehetnek ilyesmit? Hol talál az ember ennyiért még kivehető lakást?

Az ő mellkasában felbugyogó félelemnek azonban semmi köze nem volt ahhoz, hogy elveszíti jól megszokott kis otthonát.

Hátát az ajtónak vetette, markában összegyűrte a papírt, majd hagyta a földre esni. Eljátszott a gondolattal, hogy figyelmen kívül hagyja, és nem is gondol rá hetekig. Volt még ideje. Aztán arra gondolt, talán valóban új lakás után kellene néznie. Az lenne a normális, felelősségteljes lépés.

Ez azonban mind csak a félelem apró cincogása volt, amit a szívének heves dobogása hamar elnyomott.

Halkan felnevetett. Úgy tűnt, az égiek jóindulatúan hátsón billentették.

Már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy elmegy. Összepakol egy bőröndöt, és itt hagyja ezt a várost anélkül, hogy egyszer is visszanézne. Azóta azonban valahogy mindig meggyőzte magát a maradásról. Azt mondta magának, még spórolnia kell. Elintéznie ezt-azt. Nem is olyan rossz itt.

Valóban nem volt kifejezetten rossz Arlenben. Linda nehezen tudta volna megfogalmazni, mi az, ami annyira sürgeti arra, hogy elmenjen innét. Talán csak túl sokáig figyelte a várost, túl közelről, és így már képtelen volt meglátni benne a szépséget, mert a szép dolgait megszokta, a hibáit pedig minduntalan az orra elé tolták.

Arlen egy kicsit olyan volt számára, mint egy szerető, aki túl sokáig fekszik az emberen. Elég ideig, hogy elmúljon a kellemes bódultság, és hogy csak arra tudjon gondolni, a bőrük tapad az izzadtságtól, és nem kap levegőt attól, ahogy a másik álla a nyakába fúródik.

Nem egészen undor. De nem is az igaz szerelem édes megadása.

A földön fekvő kis galacsin elvette az utolsó lehetőségét is arra, hogy tovább áltassa magát. Ez már nem csak lehetőség volt, hanem szinte felszólítás. Eddig mindig a maradás volt a könnyebb opció. Most azért is meg kellene dolgoznia.

Lehajolt a papírért, majd gyakorlott mozdulattal az előszoba sarkában álló szemetesbe dobta. Már nem volt értelme ragaszkodni a tárgyakhoz.

Felakasztotta a kabátját a tükör melletti fogasra, majd felgyújtotta a falra erősített gázlámpát, és megfordulva úgy nézett körbe a lakásban, mintha először látná. Egyszobás kis lyuk volt, olyanoknak, akik kevéssel is beérték.

Az apró előszobából szemben kicsi fürdőszoba nyílt, jobbra egy épp hogy csak nagyobb konyha, aminek ablakai a gangra néztek, a nagyszoba pedig egyszerre szolgált nappaliként és hálószobaként is. Utóbbi helyiség falai még mindig mályvaszínűre voltak festve, pedig már akkor át akarta festeni, amikor négy éve beköltözött.

Nem volt nagy lakás, de nem is volt szüksége többre. Most, hogy végighordozta rajta a tekintetét, egyedül az lepte meg, mennyi mindent sikerült felhalmoznia annak ellenére, hogy mindig is tudta, nem akar sokáig maradni. A könyvespolc az idők során csak-csak megtelt használt, megrepedt gerincű, ám szeretett könyvekkel. Vett egy rádiót. A konyhaszekrényben már sokkal több volt az egy bögre és egy tányér párosánál, amivel beköltözött. A ruhásszekrényéről már nem is beszélve, bár az valamennyire szakmai ártalom is volt.

Lerúgta a cipőjét, majd az előszobai gázlámpa halvány fényénél besétált a konyhába, a hűtőhöz lépve kivett és megbontott egy üveg sört. Nem kevés iróniával megemelte az üveget a lakás belseje felé. Végül is ez volt az egyetlen hely ebben a rohadt városban, ahol valamennyire otthon érezte magát. Itt, és talán még a piacon.

Jólesőt kortyolt az üvegből.

A nappali mennyezetén lógó egyetlen árammal működő lámpában rég kiégett az izzó. Errefelé nehéz volt ilyesmit beszerezni, és Linda egyébként is utálta az elektromos fényt. Inkább meggyújtotta a viharlámpáját, meg azt a pár gyertyát, amik állandóan a szoba különböző pontjain álltak, ezzel kellemes, meleg fényt szórva szét a helyiségben.

A könyvespolchoz lépett, lámpáját az egyik polcra tette és fényénél végigfuttatta ujjait a könyvek gerincén. El kellett döntenie, melyikeket akarja újraolvasni, mielőtt elmegy.

A korábban érzett félelem apró izgatottsággá alakult át. Kihúzott egy különösen szakadt gerincű kötetet, majd bemászott az ágyába, amit bevetetlenül hagyott aznap reggel. A sörösüveget maga mellé tette és olvasni kezdett. Soha nem örült még ennyire, hogy nem vette meg azt az éjjeliszekrényt, amire egy hónapja majdnem rábeszélte magát.

***

Arlen városa mintha minden évben ilyenkor mutatta volna ki a foga fehérjét. Véget értek az indiánnyár aranyló napjai, amikor a színes avar jóindulatúan eltakart minden szemetet, a napsütéstől felmelegedve pedig az ember el is feledkezett a hűvös szélről, ami már most maró telet ígért.

Október végén a hőmérséklet hirtelen zuhant le, a nap egyszer csak a fejére húzta felhőpaplanját, és csak ritkán és sápadtan kukucskált ki alóla, mint egy durcás, beteg gyerek. A lehullott levelek megfakultak, majd megbarnulva rothadni kezdtek, és velük együtt az egész város sokkal lehangolóbb színpalettát öltött magára.

Arlen lakói sötét kabátokat terítettek színes ruhájuk fölé, a kávézók bevonták csíkos ponyváikat és napernyőiket. Az is elkezdett fűteni, aki eddig még nem tette meg, és a pöfékelő kémények állandó, szürke füsttel töltötték meg az utcákat.

Hamar sötétedett, és a vezetés már megint azon vitatkozott, vajon érdemes-e átállítani az órákat. Linda ilyenkor mindig kikapcsolta a rádiót, mert azon a véleményen volt, hogy bárhogy is döntenek, az végül úgy is csak a saját zsebüknek, és nem az átlagembernek lesz jó.

A piac ilyenkor még inkább menedékhelynek érződött. A Nemona piac volt a környék gyöngyszeme, amiről az egész kerület a nevét kapta. Linda egyszer azt olvasta a helyi újságban, hogy a tengeri rózsáról nevezték el. Arról a gyönyörű, kecses, ártalmatlan virágnak tűnő lényről, ami valójában egy húsevő ragadozó volt, és aminek csápjai között csak az nem tévedt el, aki oda tartozott.

Ha valaki megkérdezte volna, azt válaszolja, tökéletesen passzol a név.

A piacot egy régi gyárépületből, az udvarából és raktárházaiból alakították ki, a város fő kikötőjének, Pandora Portnak a szomszédságában. Itt mindent lehetett kapni, ami csak az embernek eszébe juthatott. A déli udvar tele volt ételárusító standokkal, amik a legkülönbözőbb kultúrák fogásait készítették. A sátorponyvás, vagy deszkából ácsolt tetővel rendelkező kis üzletek egyedi kézműves termékeket árultak. Lehetett kapni ruhát, ékszert, ajándékot, és aki tudta, hol keresse, még bizonyos illegális árukat is beszerezhetett. De a legtöbben csak nézelődni jöttek, beszívni a hangulatot, finomat enni, és kellemesen eltölteni az időt. Sokszor utcazenészek szolgáltak zenei aláfestést a bámészkodók számára, és a belső udvaron felállított színpadon szinte minden hétvégére akadt egy-két fellépés.

A hely olyan szövevényes volt, hogy mikor először járt itt, Linda egészen eltévedt. Most viszont, hogy már vagy öt éve ő is itt dolgozott, könnyű, magabiztos léptekkel sétált be. Az idő során volt lehetősége alaposan kiismerni a helyet, így ritkán követte a hivatalos útvonalakat. Ma reggel, mint általában, a hátsó kapun ment be, ami a kikötő egyik sikátorából nyílt, majd rögtön balra fordult a régi gyárépület sarkánál, ami a téglával borított vörös falaival a piac közepén gubbasztott. Az ő üzletük azok közé tartozott, amik a belsejében voltak, így bár nehezebben jutottak el oda az emberek, ám védve volt a csípős, őszi időjárástól.

Linda felmászott az épület oldalához erősített tűzlétrán, miközben magában dudorászott. Végigszaladt az első emelet magasságában lévő párkányon, bemászott egy kitörött ablakon, majd néhány, a folyosón az ablak alatt feltornyozott ládán végigsétálva lehuppant a földre, sikeresen a frászt hozva Emmára, aki épp az üzlet rácsának zárjával bajlódott.

A lány a szívéhez kapta a kezét, Linda meg csak nevetett.

– Mindig ezt csinálod! – szidta meg Emma.

– Így a leggyorsabb – vonta meg a vállát. – Igazán megszokhattad volna már.

Kivette a kulcsot a kezéből, és gyakorlottan belerúgott a rács aljába, ahol mindig megakadt. A zár elfordult, és ő könnyedén tolta fel a rácsot. Hátravigyorgott a válla fölött.

– Mondtam már, hogy agresszívebbnek kell vele lenni.

A másik lány játékosan megforgatta a szemét.

Emma még csak néhány hete csatlakozott a csapathoz, de Linda, aki már látott jönni-menni embereket, fogadott volna rá, hogy maradni fog. Egy bizonyos típusnak kellett lenni ahhoz, hogy az ember alkalmazkodni tudjon a piac kaotikus, és állandóan pörgő ritmusához.

Gyakorlottan kezdték kipakolni az árut. A Bársonydoboz női ruhákat árult a legújabb nemonai divat szerint. A kerület, mint mindenben, úgy ebben is különbözött a város többi részétől. Míg az arleni elit a letisztult, modern öltözékeket szerette, addig az átlag nemonai szerette a ruháján keresztül kifejezni az egyéniségét. Itt nem is engedhették volna meg maguknak az emberek azokat a vadonatúj textilekből a régi tömeggyártás mintájára készített darabokat. Az ilyesmi a Második Világvége óta borzasztó költségesnek számított, csak az elit szerint divat volt a régi dolgokhoz ragaszkodni.

A Bársonydobozban ehhez képest minden darab egyedi, és kézzel készített volt, hiszen általában maradék anyagokból, régi, használt ruhákból, meg hasonló kreatív megoldások felhasználásával készültek. Szedett-vedettségükben is elegánsak voltak, arról nem is beszélve, hogy praktikusak. A hosszú, fodros szoknyákban is lehetett lépni, de akinek ez nem tetszett, az választhatott elegáns nadrágot is, aminek Linda anyja már a gondolatától is kiakadt volna, hiszen szerinte csak kétkezi munkások viseltek ilyesmit. A blúzaikra Linda kifejezetten büszke volt, hiszen nem volt egyszerű addig fakítani, és úgy összevagdosni, tűzdelni az anyagdarabokat, hogy igazi csipkének nézzen ki. Az elegánsabb alkalmakra mell alatti fűzőket is árultak, ami ellen Linda más körülmények között legszívesebben személyes hadjáratot indított volna, de ezek a viselő alakját követték, és nem úgy szorították el a levegő útját, mint amikkel az elsőbálozó lányokat tanították meg a világ igazságtalanságára. Most pedig a lehűlő időjáráshoz alkalmazkodva a vastag anyagból készült kabátokat is elővették persze, amik melegen tartották viselőjüket a legcudarabb téli hidegben is.

Lindát mindig egyfajta büszkeséggel töltötte el, amikor arra gondolt, hogy a ruhák a saját keze nyomát hordták magukon. Itt ugyanis mindent ők készítettek, a bolt minden dolgozója felváltva dolgozott az üzletben, és az emeleti apró varrodában.

Volt egy speciális előnye ruhaboltban dolgozni, amit szinte minden hasonló üzlet alkalmazott, mégpedig az, hogy az eladókat élő próbababának használták. Linda magától soha nem fordított volna ennyi időt és energiát abba, hogy megfeleljen a divatnak, hiúságát mégis kielégítette, ha a munkanapjain úgy nézhetett ki, hogy minden szempár megakadt rajta.

Ez nem volt azért teljesen igaz. A piac gócpontja volt a furcsán öltözött, egzotikusan szép, vagy éppen polgárpukkasztóan kihívó embereknek. Egyszerű, kényelmes nadrágjában, és minta nélküli sötétkék kabátjában, amiben jött valószínűleg több feltűnést keltett volna, mint kicicomázva.

Emma elkezdte ruhákkal feltölteni a bolt széle mellé állított állványokat, meg eligazítani a már ott lévőket a fogasokon. Kiemelt egy vállfát, és Linda felé tartotta.

– Mit szólsz ma a zöldhöz? – kérdezte vidáman. A szoknya különböző olívazöld árnyalatú anyagdarabokból készült, majdnem a földig ért, de elől egy kis madzaggal feljebb lehetett húzni, hogy széles hullámokat vessen. Linda megvonta a vállát, és elvette.

– Megteszi – felelte nemtörődöm módon, pedig tudta, hogy a szín a lehető legjobban állt neki sötétbarna hajával, világos bőrével. Krémszínű blúzt, és barna bőrfűzőt választottak hozzá, amit Emma segített bekapcsolni neki.

– Olyan kis madárcsontú vagy – jegyezte meg a lány, mint szinte minden nap, ahogy szorosabbra állította a fűzőt. Linda nem válaszolt. Hallotta már elégszer. Néha bók volt, néha szidás. Már rég kinőtt abból, hogy érdekelje.

Szerette ezeket a reggeleket. Nem voltak testvérei, így soha nem volt része abban, ahogy két lánytestvér segítene egymásnak a készülődésben egy különleges alkalomra. A reggeli rutinjuk, amikor mindketten az üzletben dolgoztak, mindig kicsit ilyennek érződött számára. A tükörben rámosolygott Emmára. Arra gondolt, hogy hiányozni fog neki, amikor elmegy. Igazán remélte, ő megtalálja majd itt a számítását. Hozzá talán jobb lesz a város, mint hozzá volt.

Emma rézvörös és sötétbarna árnyalatait választotta, amik remekül álltak rövid, vörösesbarna hajához.

– Biztos nem jössz este? – kérdezte Linda, miközben segített meghúzni a fűzőjét. – Azt hallottam, látványos kis műsorral készülnek.

Emma félénken mosolyodott el.

– Á, dehogy. Nem érdekel a politika.

Linda megingatta a fejét, és újrakötötte a fűző tetején pusztán díszből odatett masnit. Emlékeztette magát, hogy legközelebb megkötve varrja oda az egészet, és akkor majd nem kell vele bíbelődni.

– Ez a lehető legrosszabb kifogás – válaszolta elégedetlenül. – Csak azt nem érdekli a politika, aki teljesen indifferens azzal kapcsolatban, hogy a nála nagyobb hatalommal rendelkezők éppen milyen módon próbálják meg elcseszni az életét. Emlékeztetnélek, hogy erre Nemonában amúgy is az átlagnál nagyobb esélyed van.

Emma megvonta a vállát. Csendben volt, ameddig Linda hirtelen felindulásból előkapott tűt-cérnát, és valóban odavarrta az engedetlen masni csomóját. Csak utána bökte ki.

– Tudod, hogy engem szétszednének.

Linda éppen nekiállt saját két hajtincsét hátrafogni, hogy ne lógjanak az arcába. Szájában a csattal horkant fel.

– Dehogy szednek szét – válaszolta, miután kivette a csatot a szájából. – Sőt, szerintem Soren például kifejezetten kedvel – tette hozzá nyomatékosan, utoljára ellenőrizve a kinézetét a tükörben.

Emma elvörösödött, amitől a szeplői szinte kiugrottak az arcából. Zavartan legyintett, mintha csak egy idegesítő bogarat akarna elhessegetni.

– Ugyan már. Veled akkor is kedvesebbek. Nem én vagyok a főnök csaja – vágott vissza jelentőségteljesen pislogva.

Linda elkeseredetten sóhajtott.

– Hányszor mondtam már, hogy az égvilágon semmi nincs, és nem is volt köztünk Ronnie-val, hm?

Eddig legalább százszor, de már rég elfelejtette számolni. Egymás ugratása már-már rutinnak számított. Tudta, hogy a lány csak jót akar, úgyhogy nem akarta elrontani a kedvét azzal, hogy túl sokat akadékoskodik.

– Majd pont el is hiszem! – vágta rá Emma jókedvűen. – A fél piac az ellenkezőjét gondolja, remélem, tudod.

– Egyébként meg velem sem kedvesek – terelte el Linda a témát –, csak én nem veszek mindent magamra, amit mondanak.

Emma megforgatta a szemét, de nem mondott semmit. A piac órája elütötte a tízet és ők felkészültek a nyitásra.

***

Linda tisztában volt vele, hogy az átlag arleninél többet dolgozott, valószínűleg kevesebb pénzért. A bolt, mint a legtöbb üzlet a piacon reggel tíztől este nyolcig volt nyitva a hét minden napján, ők pedig nem engedhették meg, hogy egy fél óránál tovább egyedül hagyjanak valakit eladóként. A hétvége volt a legforgalmasabb, így olyankor kizárt volt, hogy szabadnapot vegyen ki az ember. Valamennyire kárpótolta a pörgésért, amikor a varrodában volt egész nap. Ilyenkor zavartalanul végezette a munkáját, és általában korábban is hazamehetett. Még így is nagyon sok munkája volt, mivel csak öten dolgoztak az üzletben.

A Bársonydoboz tulajdonosa Mr. Corwin volt, egy kissé szórakozott, idősebb úriember, akit nagyon ritkán láttak. A boltot azonban tulajdonképpen a felesége, Ingrid vezette, egy kedves, igen művelt nő, törhetetlen türelemmel. Ingrid bárkit hajlandó, és képes is volt megtanítani varrni. Lindának sem volt semmilyen tapasztalata, amikor idekerült, így kizárólag eladóként kezdte, miközben a munkaidő egy részében Ingrid felügyelete alatt tanult az emeleten.

Lindán és Emmán kívül jelenleg még ketten dolgoztak az üzletben: Tom, Ingrid fia, aki a családi vállalkozásba igyekezett beletanulni, és Sara, egy csendes, magának való lány, aki a legfiatalabb volt a csapatban.

A hajtás ellenére nem volt rossz az élete, és ahogy zárás után elköszönt Emmától, és kilépett a boltból egy pillanatra sajnálta, hogy már nem lesz itt sokáig. A maradás azonban nem volt opció. Túl sokat álltatta magát már ahhoz, hogy még egyszer visszakozzon.

Szorosabbra húzta magán a kabátját a hideg ellen, és hálásan gondolt arra, hogy nem kellett magán tartania a napközbeni öltözékét. Szépnek lenni nem volt túl praktikus.

Ahelyett, hogy hazaindult volna, átsétált a belső udvar felé, ahol egymás mellett két raktárépület állt. Az egyiket valóban raktárnak használták, méghozzá a kevésbé legális áruk számára, a másik pedig főleg a helyi banda félig titkos, kormányellenes összejöveteleinek szolgált helyszínül. Linda ez utóbbi felé vette az irányt.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.9/10 (18 votes cast)

Leave a Comment

15 hozzászólás

  1. Egyelőre csak gratulálok a kikerüléshez.

  2. Gratulálok a kikerülèshez! 🙂

  3. Feltételezem, ifjúsági regényt kaptunk mára. Persze nem biztos, csak a második világvége, és hogy kalandban is lesz részünk, hisz szervezkednek a kormány ellen. Bár a szöveg néhány hibától eltekintve jól megírt, túl hosszúnak érzem a felvezetést, hacsak nem egymillió karakteres lesz a regény. Tudom, hogy most ismerjük meg az író alkotta valóságot, de akkor is, az első részt teljesen feleslegesnek érzem. Ez már nem az az idő, amikor az író kedvére elmerülhetett a maga alkotta világban és az olvasó szájtátva követte. Történés kell, párbeszéd, konfliktus, horog. Gratulálok a kikerüléshez.

  4. A háttér mindig nagyon fontos, ezt gyakran felejtik el azok, akik nem veszik a fáradságot arra, hogy felidézzék magukban a leírt világot.
    A stílus apróbb, javítgatható hibái mellett nekem – más esetekhez hasonlóan – bántotta a szememet a háttérrel kapcsolatos hibák sora. Egyszerűen nem tudom elképzelni a helyszínt, ahol a történet játszódik. Száz évet is visszamehetnék az időben, akkor sem találnám jogszerűnek azt, ahogy egy teljes ház lakóinak egy ajtóra rajzszögezett cédulán felmondják a bérleti viszonyát. Az sem életszerű, ha a gázlámpák fényében valaki a maihoz hasonló hűtőszekrény ajtaját nyitogatja. Aztán szó esik a működésképtelen villanyégőről, ilyesmit nem lehet kapni, de a hűtőben ott áll a hideg sör. A mesélő elmondja, hogy a szereplőnk nem szereti az elektromos fényt, inkább gyertyát meg viharlámpát használ világításra, de akkor miért ég az előszobában gázlámpa? csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy abban a korban, amikor még gázzal világítottak, a kis lakásoknak nem volt előszobája, a gangról egyenesen a konyhába lehetett jutni, általában onnan nyílott az egyetlen szoba.
    Helyt adnék ennek a kusza világépítésnek, ha valamiből kiderülne, hogy egy elképzelt világban vagyunk, valamely alternatív történelemben vagy helyszínen, de a logikával ott sem mehetünk szembe. Ahol van elektromos hűtőszekrény, ott iparilag szükséges a villanyvilágítás. A technika ezt így követeli. Ha nincs villany, akkor legfeljebb gázzal működő hűtőszekrények lehetnének, de ezt talán meg kellene említeni.
    Várom a magyarázatot a világkép bajaira, de helyette felerősödnek a fogalmazás bajai. Rengeteg indokolatlan jelző, elcsépelt hasonlatok a nap felhőpaplanjáról és a város őszi képéről.
    A sok „ami” vonatkozó névmás nemcsak monoton módon cseng, de szükségtelenül bonyolulttá tett mondatokat jelez. „A hosszú, fodros szoknyákban is lehetett lépni, de akinek ez nem tetszett, az választhatott elegáns nadrágot is, aminek Linda anyja már a gondolatától is kiakadt volna, hiszen szerinte csak kétkezi munkások viseltek ilyesmit.” A példa nem a legszörnyűbb, van ennél rosszabb is, viszont bemutatja, miképp lehet egymáshoz nem tartozó gondolatokat azonos mondatba zsúfolni. A vonatkozó névmások használata nem bűn, de többnyire zavaros mondatokat jelez.
    A szereplő viszonyát a divathoz hosszan olvashatja, akit érdekel, aztán következik valami nagyon oda nem illő mondat „Csak azt nem érdekli a politika, aki teljesen indifferens azzal kapcsolatban, hogy a nála nagyobb hatalommal rendelkezők éppen milyen módon próbálják meg elcseszni az életét.” Kétlem, hogy akit ilyen részletesen érdekel a kabátok alatt viselt fűző magyarázata, az politológiai vagy szociálpszichológiai elemzésre kíváncsi.
    A „Nem én vagyok a főnök csaja” mondat aztán annyira kilóg az egészből, amennyire lehetséges.
    A részlet – legalább is a tényleges tartalmához képest – túlságosan hosszú és mégsem tudunk meg semmit a történetről, annak lényegéről. Utópisztikus lányregénynek tűnik, ez számomra ismeretlen kategória. Nem tudom, hogy a fiatal lányokat ez mennyire érdekli valójában.

  5. 6-os – a felet le kell hzni, mert tulirt, es akkor mar jo lenne.

  6. Kedves Alice!

    Ez egy szépen megírt részlet, hangulatosak a leírásaid, a ruhabolt/varroda világa külön tetszett! 🙂

    Viszont a tágabb háttér számomra nem áll össze. Ez egy disztópisztikus világ? A második világvégéből erre gondolok. De a leírt piac egy disztópiához túl gazdag, hatalmas területű, van kínálat mindenből, ételből és egyéb portékákból is, vannak kávézók, színes napernyők. Ennek ellenére maradék anyagokból és használt ruhából készítik az öltözeteket a varrodában, és az elektromossággal is gondok vannak, izzót is nehéz beszerezni. A piacról az arab világ színes-szagos forgataga jutott eszembe, Linda lakásáról meg egy lepukkant város, ami a végnapjait éli, és a kettőt valahogy nem tudtam összeegyeztetni. De persze lehet, hogy erre később kapunk magyarázatot.

    Tudom, hogy egy kitalált helyszínen játszódó regénynél fontos, hogy felépítsük a világot, de azért az is, hogy elindítsuk a cselekményt. Én itt úgy érzem, hiába olvastunk 15-20e karaktert, a cselekmény igazából nem indult el. Esetleg Arlen és a ruhabolt bemutatásából néhány, kevésbé fontos részt későbbre lehetne tolni (pl. ruhabolt tulajdonosai, dolgozói, Arlen gazdagjai mit viselnek, a piacon megfordulók mit viselnek – ezek mind nagyon hangulatos részletek, de szerintem ráérnek később is). Én itt az elején csak felvillantanék egy-egy részletet, és később bontanám ki. Mert így egyelőre nem tudjuk, mi várható. Linda Arlenben marad? Az ellenállás tagjaival szembeszáll a politikai elittel? Vagy tényleg elhagyja a várost, ahogy mondja, és keres egy számára jobb helyet? Ezek mind más-más típusú történetet feltételeznek, pedig itt már tudnunk kéne, milyen regénnyel is állunk szemben. Én pedig még azt sem tudom, tényleg disztópia-e, vagy teljesen rosszul gondolom. 🙂 Gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert a lektorihoz!

  7. Simán el tudom képzelni, hogy a helyi banda félig titkos összejövetelén arról megy majd a témázás, hogy az idei mosáson Pöttömpötty mellett lesz-e még pozitív lektori.
    Mert ez is jó, de valahogy nem elég jó. A világépítés logikátlanságait már említették, de amíg pld a gázlámpa-hűtőszekrény dolog seccperc javítható, a konfliktus hiánya már keményebb dió. Nekem ebből a részletből Arlen egy nyugodt, álmos közegnek tűnik, ahol a lázadást legfeljebb az unalom motiválja. Önkénynek vagy elnyomásnak eddig semmi jele sem a leírásokban, sem Linda gondolataiban, tehát az összeesküvéses dolog lóg a levegőben, nincs megalapozva sem a konfliktusnak sem Linda motivácójának. Sőt, inkább egy unatkozó gyereknek tűnik aki kezében iPhone-nal és starbucksos lattéval, cheguevarás pólóban épp forradalmat akar csinálni.

  8. A részletet olvasva előttem egy steampunk (esetleg cyberpunk?) világ jelenik meg: hosszú fodros szoknyák, gázlámpa, kicsit borongósabb, sötétebb hangulat. Számomra van néhány zavaró stilisztikai elem, például a “csaj”-os sor, amit Attila is említ, illetve az “indifferens” kifejezést kicsit művinek érzem.
    Ha a célközönség ifjúsági, akkor kicsit lassú az indulás, a fiatal generáció nagyon beleszokott az azonnali akcióba, gyorsan felívelő cselekménybe.
    Van egy kis Déjà vu-m a Galaxis útikalauz stopposokkal kapcsolatban: ott is egy kilakoltatással indul a történet, és annyira lassan indul az eleje, hogy majdnem leteszi az ember a könyvet, viszont, ha jól emlékszem, ott az ötödik oldal táján felrobban a Föld 🙂

  9. Kedves Alice!

    Sok mindent megtudtam a kitett részletből, hogy milyen lakásban lakik, és hol dolgozik Linda, de vhogy mégis információ hiányban szenvedek. Tudom, milyen a piac, ki mit szeret viselni, de a főszereplőt mégsem látom magam előtt.

    Még nem derült ki számomra, hogy milyen zsánerben írtál, ami nem feltétlenül baj, de egy kis utalás jó lett volna támpontnak, és hogy időben hol is járunk valójában. (Még ha ez egy alternatív valóság lesz, akár a múltban, a jelenben, vagy a jövőben.)
    Gondolom a Te esetedben a regény teljes hossza (karakterszám) magyarázatot adhat, hogy miért ilyen lassú az info adagolása…

    Ma úgy tűnik fáradtabb vagyok a kelleténél, mert itt többször visszaolvastam, de még most sem értem: „Linda tisztában volt vele, hogy az átlag arleninél többet dolgozott, valószínűleg kevesebb pénzért. A bolt, mint a legtöbb üzlet a piacon reggel tíztől este nyolcig volt nyitva a hét minden napján, ők pedig nem engedhették meg, hogy egy fél óránál tovább egyedül hagyjanak valakit eladóként.”
    Hogy kapcsolódik egymáshoz a nyitva tartás, és az egyedül hagyjanak valakit eladóként?

    De… nálad is itt van a DE! 🙂
    Szépen írsz, a szókincseddel ezek alapján nincs is probléma. A leírások is hangulatosak, a várost, a piacot szinte magam előtt láttam.
    És az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen türelmetlen, hogy ebből a részletből már többet meg akartam ismerni. A fülszöveg biztos segítene benne, hogy eldöntsem, akarom-e tovább olvasni vagy sem.

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  10. Gyönyörű szöveg, ami már a gázlámpánál megvett magának. Kicsit lehetne faragni itt-ott, ahol valamit túl hosszan fejtesz ki, de nem erre való egy jó szerkesztő? Többen írták, hogy teljes háttér még nem áll össze, de engem ez annyira nem zavar, amíg a mondatok ilyen szépek, és kíváncsivá tesznek. Linda karaktere érdekesnek tűnik, megvan a maga múltja, félelmei és szándékai. Drukkolok!

  11. Úgy látszik, csak én szenvedek az első mondat szenvedő szerkezetétől. Kellett vennem pár mély levegőt, mire folytatni tudtam az olvasást.

    A voltok nagy részét szívem szerint kiirtanám a szövegből, bár erre gondolom a szerkesztők is felhívják majd az író figyelmét.

    Ugyanakkor mindezek javíthatóak, semmiképpen sem szeretném elkedvetleníteni a szerzőt!

  12. „Úgy érezte, ha túl alaposan olvassa el, attól majd több joga lesz valóságosnak lenni.” Ha agyonütnek sem értem ezt a mondatot. Persze, sejtem mit akart mondani az író, de attól még se füle, se farka. Semmiképp sem szerencsés ilyenbe botlani olvasóként, de rögtön a legelején pláne nem az. Kérdés, hogy ha már az első fejezetben logikátlan szövegrészek vannak, akkor vajon milyen lehet az egész regény dramaturgiája?
    A túlírással is egyetértek.
    Engem a „csajos” mondat nem zavart, mert máshol is van a szövegben szleng. De ha maradunk ennél a mondatnál: „Csak azt nem érdekli a politika, aki teljesen indifferens azzal kapcsolatban, hogy a nála nagyobb hatalommal rendelkezők éppen milyen módon próbálják meg elcseszni az életét.” Akkor az egy mondaton belüli „indifferens” és „elcseszni” szavak már jobban bántják a szememet.
    Szépen ír a szerző, nekem tetszik a stílus. Érdekesnek tűnik ez a világ az alapján, amit megtudunk róla. Szóval, ha az író kiollózza a részlet közepét és javítja a zavaros részeket, akkor bízva abban, hogy a dramaturgia rendben van, nagyon szívesen olvasnám tovább.

  13. Kedves Mindenki!
    Köszönöm, hogy vettétek az időt és a fáradtságot arra, hogy elolvassátok a részletet, és külön köszönöm, hogy még kommentet is írtatok. Az egyik nagy előnye ennek a pályázatnak, hogy olyanok véleményét is hallja az ember, akikkel egyébként nem kerülne kapcsolatba.
    Hatalmas meglepetés volt a saját írásomat látni az oldalon. (Bevallom, magamban már lemondtam ennek a lehetőségéről.)
    Akármi is legyen jövő pénteken, én ezt már egy nagy sikernek könyvelem el, és nagyon jól esik.
    A hozzászólások sok mindent felvetettek, amin el kell gondolkodnom a történettel kapcsolatban. Van, amiről pontosan érzem én is, hogy hiba, és van olyan, ahol egészen biztosan nem egyezik az ízlésünk az olvasnivaló terén. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember olyasmit próbáljon írni, amit maga is szívesen olvas, és én azt hiszem, elég jól tisztában vagyok vele, hogy az én ízlésem hol mutatkozik meg az írásstílusomban.
    Egyébként egészen érdekes fénybe helyezi a dolgot, amikor az ember látja, hogy hogyan lesz levágva a története elejéből a részlet. Tanulságos hogy, az első fejezet számomra kedvenc része maradt le. Így jártam, vágni kellett volna 😉
    (Egyébként én mindig jót derülök rajta, amikor a szerzőre harmadik személyben hivatkozunk, pedig a saját részleténél nagy valószínűséggel jelen van az ember. 😉 Persze én is biztos alkalmaztam már ezt valahol )
    Mindenesetre mindenkinek még egyszer köszönöm a hozzászólásokat, szerintem mindegy, hogy az író profi vagy amatőr, a visszajelzések hajtják előre. Alig várom a lektorit, hogy egy profi visszajelzését is hallhassam az írásomról.
    Ez már mindenképpen a fénypontja a hetemnek!
    puszi,
    Alice

  14. Katherine, bár jómagam nagyon szeretem az egymillió karakter közeli regényeket, az enyém sajnos nem sikerült ilyen hosszúra, úgyhogy hasznos információ, hogy túl lassúnak érezted a felvezetést 🙂
    Julianna, köszi, hogy drukkolsz, nagyon jól esett a kommented 🙂
    Csikesz, most miért? Pedig én azt hittem, ez hiteles ábrázolásmódja a mai fiatalságnak…

  15. Drága Alice! Lehet hogy hiteles ábrázolás, de ahhoz hogy érdekes legyen és olvastassa magát, kéne egy valódi konfliktus is. Például, ha azért kell a lakóknak kiköltözni a házból, mert Arlen teljhatalmú admirális-tábornoka elrendelte, hogy a házuk helyén menekültszállást/futballstadiont kell építeni, már sejtünk valamit. Vagy ha nem egy színes napernyős-kávézós városka lenne, hanem valami lepusztult, szürke hely, minden sarkon rendőrökkel. Bármi, ami arra utal, hogy itt valami ellen szervezkedni, konspirálni, tiltakozni kell. Tényleg csak ismételni tudom magamat: az eddigiek alapján Linda egyetlen motivációja az unalom, ezzel viszont nehéz lesz “eladni” a könyvet.