A romantikus történetek dilemmái – Kozma Réka cikke

Az előző cikkemben a new adult korcsoportra koncentráltam, és most némileg ehhez kapcsolódóan írnék általánosságban a romantikus történetekről és az azokat övező félreértésekről. Valóban egyszerűbb dolguk van a romantikus szerzőknek?

A romantikus regényekkel kapcsolatban az egyik leggyakoribb tévképzet, hogy azt könnyű írni, mert előre ki van jelölve a történet iránya: a cselekmény ott kezdődik, amikor a páros találkozik (vagy legalábbis olyan helyzetbe kerülnek, hogy kialakulhat közöttük kapcsolat), és ott végződik, amikor a páros egymásra talál.

Ez persze nem törvényszerű, mert vannak olyan regények, amelyekben nem jönnek össze a szereplők, vagy egyikük meghal, de nincs értelme tagadni, hogy a könyvek nagy része ugyanazon cél felé építkezik. Ha gonoszak akarunk lenni, azt mondanánk rájuk, hogy sablonosak vagy kiszámíthatóak (egyébként a többi zsánerben is vannak tipikus struktúrák, például a krimik is mindig egy konklúzió felé haladnak).

 

Azonban éppen azért, mert ezeknek a regényeknek hasonló a szerkezete, nagyon nehéz jó romantikus regényt írni.

A kezdő író számára könnyebbnek tűnhet ez a zsáner, mert akár tudat alatt, különösebb tervezés nélkül is tudja, hogy a regényben körülbelül minek kell történnie. Sajnos viszont az olvasó is tudja, hogy mi fog történni.

Éppen azért nagyon nehéz jól csinálni ezt a zsánert, mert az olvasó már a regény elején látja, hogy melyik két karakter között lobban fel a szikra, és sejti, hogy ők a végére egy pár lesznek. Az olvasó már az első fejezetekben tudja, hogy mi lesz a regény vége, de az írónak minden fejezetben meg kell győznie arról, hogy a végkimenetel bizonytalan, hogy a párost olyan leküzdhetetlen akadályok választják el, hogy lehetetlennek tűnik, hogy együtt legyenek. Emellett pedig a szerzőnek két olyan karaktert kell alkotnia, akikről az olvasó elhiszi, hogy ők olyan tökéletesek egymás számára, hogy csak egymással lehetnek boldogok – az olvasó végig szurkol nekik.

 

Kicsit hadd térjek ki a blogregényekre a fanfictionökre és az egyéb netes amatőr írásokra. Millió ingyenes történet található a neten, és ezek jelentős része romantikus történet. Valamikor ezek kimondottan népszerű művek, de az általam olvasott írások közül szinte egy nem volt olyan, ami szerkezetileg megállt a lábán. Voltak köztük jól megírt történetek is, amelyeknek a szerzője érezhetően tehetséges, de regényként ezeket az írásokat nem lehetne kiadni (tudom, volt pár olyan eset, amikor blogregényt adtak ki, de ez rendkívül ritka).

Az a szerkezet, ami egy folytatásos blogregénynél vagy fanfictiönnél működik, általában nem működik regényben.

A netes történeteket a szerzők általában lineárisan írják, többnyire nem látják, nem tervezik meg a teljes történetívet. Nincsenek ott azok a fontos fordulópontok, plot pontok, amelyekre egy regény cselekménye ráépül, hanem gyakran azzal tartják fenn az olvasó érdeklődését, hogy a fejezetek végére beraknak egy cliffhangert vagy érzelmi horgot.

Egy netes folytatásos történetnek még számos problémája lehet, pl. végtelenbe nyúló cselekmény, a semmiből előrántott konfliktusok, funkció nélküli jelenetek, rosszul kidolgozott háttér és mellékszereplők stb.

Ettől még egy netes amatőr történet is lehet szórakoztató és élvezhető, de tudni kell, hogy ez egy más műfaj, és hiába van az oldalán egy szerzőnek sok olvasója, ha regényírásra adná a fejét, a regények struktúráját és történetvezetései szabályait is el kell sajátítania.

 

A romantikus történetekhez visszakanyarodva, a következő szempont, amiért nagyon nehéz romantikus regényt írni – és ezt már számtalan szerzőnél láttam –, hogy a szerzők saját magukat blokkolják. Ez az a zsáner, ami a szerelmi szálat illetően a fiatalabb, gyakorlatlanabb, „csiszolatlan drágakő” szerzőknek jobban mehet (és sokszor a netes amatőr szerzőknek is jobban megy), mint egy idősebb és gyakorlottabb szerzőnek.

Miért? Mert egy fiatal és csiszolatlan szerzőnek kevésbé jut eszébe, hogy szégyellnie kellene magát azért, mert egy romantikus történetet ír. Ezért az érzelmi részeket bátrabban kibontja.

Lehet, hogy egy kezdő időnként túlzásokba esik, átcsúszik giccsbe, de szerkesztői szempontból sokkal könnyebb egy némileg túlírt érzelmes jelenetet nyelvileg finomítani, mint egy steril romantikus jelenetbe utólag beletetetni az érzelmeket. Az utóbbit még egy gyakorlott író se nagyon fogja tudni megcsinálni.

A romantika írás egyik nagy problémája, hogy a jó nyelvi szintű szerzők, akik igényesek, jó a stílusuk, érdekes és komplex történeteket találnak ki, sokszor nem tudják az érzelmi ívet hatásosan végigvezetni a történeten. Ám ha egy romantikus történet nem ragadja meg az olvasót, akkor hiába a szép stílus vagy a mély témák, az nem jó romantikus mű, mert a zsáner alapvető elvárását nem teljesíti. Hasonlóképpen, ha egy krimiben unalmas a nyomozás, az nem jó krimi, hiába erős más szempontból.

 

Az igényes stílus és a romantika nem egymást kizáró dolgok. Ahogy – és szomorú, hogy ezt hangsúlyozni kell – attól még, hogy egy regény (egyik) témája a szerelem vagy a párkapcsolatok, az még nem lesz automatikusan egy alacsonyabb rendű mű.

Irodalmi berkekben régóta él az a tévhit, hogy minél sötétebb egy mű, annál „minőségibb”, ebből következőleg egy olyan zsáner, ami többnyire boldog befejezést ígér, természetesen csak naiv és giccses lehet. (Egyébként a nyomorban és szenvedésben való hatásvadász elmerülés ugyanúgy giccs.)

Érdekes, hogy egyes olvasórétegek üdvözlik a zsánerkeveredést, ha a szerző kilép a kategóriája megszokott kereteiből, kivéve akkor, ha a romantika felé lép ki.

Látni arra példákat egyéb zsánerekben, hogy az egész történet a romantikus szálra épül, a szereplők kapcsolatának alakulása mozgatja a cselekményt, de a szerző a kapcsolati szálat nem dolgozza ki rendesen. Nem azért, mert ne tudná, hanem mert fél attól, hogy ha a romantikus konfliktusra épülő regényébe ír egy rendes romantikus jelenetet, akkor megbélyegeznék, hogy az már úgy nem igazi krimi, fantasy stb.

Ez lehet tudatos koncepció, valamikor a visszafogottság illik a történethez, de más esetekben látszik, hogy belső vagy külső nyomás miatt nem használja a szerző a képességeit. Valahol abszurd az, hogy szinte a romantika az egyetlen terület, ahol megdicsérik azért a szerzőt, hogy rosszabbul ír, mint ahogy tudna, és nem használja azokat az eszközöket, amit az összes többi érzelmes jelentnél használ.

 

Mivel más olvasórétegek felől sok negatív hatás éri a romantikus szerzőket, ezek az előítéletek öntudatlanul is beépülnek, és így alakulnak ki bennük a blokkok.

És minél igényesebb egy író, minél inkább ügyel a stílusára, annál jobban beépülhetnek. Így mikor egy érzelmes jelenetet ír, nem arra koncentrál, hogy például mitől lesz érzelmileg hiteles ez a jelenet, ez az esemény miért fontos a karakter számára, hogyan tudja a karakterben dúló konfliktust a legérzékletesebben átadni, hanem azon aggódik, hogy még véletlenül se legyen giccses, túl „sok”.

Ennek az eredménye, hogy időnként a szerzők túlkompenzálnak, és nem kifinomult lesz a romantikus jelenetük, hanem üres és steril.

 

A szerzők másik felének meg éppen az ellenkező problémája van. Vannak írók, akiknek nem okoz gondot egy érzelmes jelenet megírása, fenntartások nélkül beleírnak akármennyi drámát, kitörő örömöt és szívfájdalmat a történetükbe. Viszont nem elég magas a nyelvi szintjük, és sokszor felszínes a karakterábrázolásuk. Erre pedig a kicsit igényesebb olvasó azt mondja, hogy ez melodráma, ő ezt a történetet nem hiszi el, mert hatásvadász, hamis.

Kezdőknél gyakori gond, hogy még nincsenek meg teljesen a magasabb szintű írói eszközeik, amelyek segítségével hitelesen tudnának érzelmeket ábrázolni. Ehelyett fordulnak a hatásvadászathoz.

Egy jelenet nem attól lesz szomorú, hogy a karakter a földön vergődve sír, és közben monologizál, hogy mennyire szörnyű az élete. Egy jelenet nem attól lesz romantikus, hogy a karakterek hosszasan ecsetelik egymásnak, mennyire imádják a másikat, és percenként egymás karjába zuhannak.

Amit sokan nem tudnak, hogy a romantikának is van egy eszközkészlete, és ez egy nagyon kifinomult eszközkészlet is lehet.

 

Ha az előbbi két csoportot vesszük, akkor tulajdonképpen mindkettőnek egy közös hiányossága, hogy a romantika eszközkészletét nem tudják jól alkalmazni.

Amelyik szerző érzelmileg blokkolja magát, az inkább elmagyarázza, hogy a karakterek miért alkotnának jó párost, és nem érzékelteti.

Amelyik szerző meg hajlamos a hatásvadászatra, az gyakorlatilag szintén nem érzékelteti, hogy a karakterek szeretik egymást, hanem dialógusokban vagy sablonos romantikus gesztusokkal frontálisan szembesíti ezzel a ténnyel az olvasót.

Olvastam olyan romantikus történetet, amelynek nagy részében a páros egyáltalán nem közeledett romantikusan egymás felé, csak egymás mellett dolgoztak, mégis érezhető volt, hogyan növekszik közöttük a feszültség.

Egy másik történetben meg a párosnak már a regény kezdete előtt viszonya volt egymással, de a rendszeres találkáik ellenére érezhető volt közöttük az érzelmi távolság, és az is, amikor ez távolság elkezdet csökkenni. (Amit ezzel mondani akarok, hogy egy finomabb romantikus történetet is meg lehet írni hatásosan, de ha valakinek sok erotikus jelenete van, azt is meg lehet írni úgy, hogy ezek ne legyenek üresek és öncélúak, hanem járuljanak hozzá a történet előremozdításához és a karakterábrázoláshoz.)

A jó író akkor is tud szexuális feszültséget teremteni, ha a két karakter csak szótlanul dolgozik az asztal két oldalán. A jó író szét tudja választani a fizikai intimitást az érzelmi intimitástól, és ezeket tudatosan használja. A jó író el tudja különíteni a romantikát a szereplők érzelmi kitöréseitől, az erotikát a pornográfiától.

 

Lehet, hogy egy romantikus történetet sokan meg tudnának írni, de jó romantikus történetet, ami valóban kiemelkedő minőség szempontjából és az olvasóra tett hatás szempontjából is, olyat nagyon-nagyon kevesen.

Sokan kritizálják zsánert, hogy sok benne az igénytelen mű, és igazuk van. De hiba lenne beazonosítani a zsánert ezekkel rosszul sikerült szövegekkel, mert a romantikus történetekben rengeteg potenciál rejlik.

 

A zenéről úgy tartják, hogy a művészeti ágak közül az tud leginkább közvetlenül érzelmeket kiváltani. A romantika azért van a zsánerek között különleges helyzetben, mert ezek a történetek nem működnek a befogadóban kiváltott empátia és azonosulási képesség nélkül. Komoly témák kifejtésére nem feltétlenül a romantika a legjobb zsáner, de arra viszont valószínűleg a legjobb, hogy megtanítsa az olvasót fontos problémákkal együttérezni.

 

Amit pedig általában nem vesznek észre, hogy a romantika egy olyan varázspor, ami sok olvasó számára fogyaszthatóbbá tesz olyan tartalmakat, amiket amúgy elkerülnének.

Például valaki nem olvasna el egy 600 oldalas történelmi regényt a rózsák háborújáról, de ha van benne szerelmi szál, már kézbe veszi. Vagy nem olvasna el egy sci-fit, de ha az a felütése, hogy két szerelmesnek kell megakadályoznia egy intergalaktikus diplomáciai katasztrófát, arra már felfigyel. Sőt, láttam arra példát, hogy akik amúgy nem olvasnak szépirodalmat, elolvasnak egy szépirodalmi regényt, mert érzelmes szerelmes történet.

Ha a romantikus szerzők nem azokra hallgatnának, akik azt mondogatják, hogy az ő zsánerük buta, sekélyes és értéktelen, akkor végre rájöhetnének, hogy alkotóként nagyon tág a mozgásterük, sőt, sokszor tágabb a mozgásterük, mint más zsánerszerzőknek, mert ha a romantikus eszközkészletet jól használják, és fenn tudják tartani az olvasó figyelmét, akkor sok olyasmit megtehetnek, ami más zsánerben már kockázatos lenne.

 

Kozma Réka (szerkesztő, íróiskolai oktató, az Így neveld a regényedet blog vezetője)

 

Szívesen írnál fiatal felnőtteknek lebilincselő romantikus történeteket? Jelentkezz a New Adult regényíró kurzusra!

.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.7/10 (10 votes cast)
2 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Annyi cikket olvastam már tőled, hogy ha nem láttam volna itt a neved, akkor is felismertem volna, hogy ki írta. Szerintem bármilyen témáról szívesen olvasnék tőled, valahogy mindig olyan érzékletesen, érdekesen és üdítően fogalmazol. Köszi, Réka!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük