Early Moon: Az örökké lány 2. részlet

Első részlet

3.

Silion hangokat hallott, amikor a késelés után eszméletére tért. Csikorgásszerű, de emberi hangokat, értelmetlen motyogást. Kinyitotta a szemét. Az a lány hajolt fölé, aki megmentette. Sötétbarna szem, kerek arc, széles orr, a szemébe lógó tincsek olyanok, akár a búzamező, hajának többi szála hátrafelé sötétedik. A lány úgy nézett rá, mintha évek óta várná, hogy kinyissa a szemét. Mondta a nevét is – Arvati, de ő csak a tekintetét látta, olyan titokzatosan mélynek tűnt, akár a csillagos égbolt.

Felfogta, hogy ágyban fekszik, nedves kendővel törölgetik a homlokát, vacog a foga, a háta merő verejték. A csikorgó hanghoz fogatlan vénasszony tartozott, aki rongyos ruhában ült Arvati mellett. Bőrből készült öltözete különös mintákkal teli, ősz haja derékig érő pókháló, hegyes orra majdnem belelóg töpörödött szájába. Amikor aszott testét jobbra-balra himbálni kezdte, élesen felvisított, mint egy ragadozó madár. Már a hangja is megrémítette Siliont, aki ezután nem tudott szabadulni zavaros tekintetének vonzásától. Egy idő után szavakat vett ki a vénasszony hadarásából.

– Közös a forrás. Ők testvérek, csupán a nevük más. Figyeljetek rám, öreg istenek, Yinnualé hív benneteket.

– Mit beszélsz? – kérdezte Silion. Rettenetesen erőtlen volt, alig bírta nyitva tartani a szemét, érezte, milyen lustán ver a szíve.

– Hallgass meg sötétség! – sikoltott a fogatlan vénasszony. – Váa ne vegyítsd őt a porba, kegyelmezz neki. Ne vidd el borzalmas öledbe, engedd ki száz kezed közül! És te, mindenható fény, hallgass meg! Az ég nem emberi, az ég nem fáradhat el soha, Aui adj neki erőt magadból, hiszen hatalmad végtelen, te szüntelenül munkálsz, ne engedd kifogyni ebből a férfiből az életet.

Csontos kezével markolászta Silion mellkasát, aztán felemelt egy fából készült, tűszerű ruhakapcsot, és ragacsos anyagokat kent rá – az egyik oldalára fehéret, a másikra feketét –, majd a férfi homlokához nyomta.

Különös bizsergés áradt szét Silionban, ami vad viharral gyülekezett ereiben, testében hihetetlen feszültség ömlött szét. Egy pillanatig azt hitte, végtagjai szétporladnak, akár a hamu, aztán minden lecsendesedett, gondolatai lelassultak, a sötétség bezárta…

A következő ébredésekor sokkal élénkebb, pihentebb volt. Arvati megint mellette ült, de már a vénasszony nélkül, érezte hűvös keze érintését.

–  Ne mozogj, pihenned kell!

– Mennyi… idő telt el?

– Két nap.

Csak? Silion nem hitte. Az ő képzeletében hosszú hónapoknak tűnt az idő, mióta megtámadták. Mintha huzamosabb ideig valahol máshol járt volna.

– Ugye meghaltam? – kérdezte. Hirtelen képek ugrottak emlékezetébe, remegve idézte fel, amit korábban látott. – Váa kezei elragadtak. A sötét isten mind a száz keze belém mart, vicsorogva nevetett rám, feneketlen szájához húzott.

– Menj már! Csak álom volt. – Arvati nevetett. Csilingelő hangja akár egy friss szellő a kibírhatatlan melegben. Hatására Silion egy pillanatig kitörő boldogságot érzett, aztán visszatértek aggályai.

– Láttam egy sarlatán vénasszonyt is, aki csalfa bűbájosságot művelt velem.

– Nyugodj meg, Yinnualét nem álmodtad. Ő idézte meg Auit.

– Az öreg istenekre! Hát igaz lenne? – kiáltott Silion. Belevillant a természetfeletti bizsergés, amit a ragacsos anyaggal bekent ruhakapocs hatására érzett.

Arvati csitította.

– Akanaparu és két gyermeke irányítja a sorsunkat. Yinnualé azt állítja, könnyű volt gyógyítani téged, mert Aui rendkívül erősen pártol.

– És téged?

– Még nem tudom, kié vagyok.

Silion fájdalmai ellenére felült, megfogta Arvati kezét.

– Te mentettél meg, nem Aui. Úgy estél neki a késes fickónak, mint egy megszállott. – Elgondolkozva nézte a különös lányt. Tizennyolc év körüli lehet. Melle kislányosan hegyes, teste első pillantásra nem túl nőies, inkább izmos, mégis van benne valami kirobbanásra váró érzékiség, de hogy ez honnan ered, azt nem lehet tetten érni. Származhat lázas pillantásából, vadságot sejtető szájtartásából, nyúlánk combjából, tulajdonképpen mindig jelen van körülötte. – Segíteni akarok neked – jelentette ki Silion. – Mivel foglalkozol?

– Kosárfonás – húzta a száját a lány.

– De hát az utóbbi napokban engem ápoltál, biztosan nem mentél dolgozni. Nem lesz bajod ebből?

– Majd azt mondom, beteg voltam.

– Tartozom neked. Figyelj! Nem akarsz elmenni ebből a koszos lyukból? A palotámba költözhetsz… tudod, én elég előkelő vagyok – nézett szét a szegényes szobában Silion.

Arvati nevetett.

– Mit csinálnék én ott?

– Hát, például szolgálónak állnál. Takarítás, konyhai munka. Egyik sem tetszik?

Arvati még komorabb lett.

– Szolga nem leszek – jelentette ki. A tekintete égetett.

– Pedig jobb életed lenne nálam, nem kellene úgy gürcölni, mint a kosárfonóknál, és a fizetség is több, meg aztán…

–  Igen? Talán ágyasnak is jó lennék, igaz?

– Nem ezt mondtam.

– De gondoltad. – Arvati arca haragtól pirult. – Maradok inkább itt, ebben a koszos lyukban a magam ura.

Silion bosszúsan kelt fel, de a kimerültségtől csak az ágy szélére tudott ülni.

– Vissza kell mennem. A palotában valószínűleg azt hiszik, meghaltam.

– Jól van. De várj még, valamit mutatnom kell – húzott elő Arvati az ágy alól egy görbe kést. – Az egyik támadód hagyta a földön.

– Harrui penge – szakadt ki a férfiből a felismerés. – Mit jelent ez?

– Fogalmam sincs, de azt hiszem, jobban tennéd, ha ezentúl te is hordanál fegyvert.

A férfi küszködve állt fel.

– Ha meggondolnád magad… Mirtuszdió utca, a jobb oldalon az első palota.

Arvati halványan elmosolyodott.

– Talán még összefutnak útjaink.

Silion Da Ark alig állt a lábán, mégis hazatámolygott. Később úgy tekintett vissza erre a különös, lázálmokkal teli két napra, mintha valóban eltelt volna egy hónap. Kudarcként élte meg Arvati büszke visszautasítását, de a nála töltött idő mélyen megmaradt emlékezetében, annak ellenére, hogy alig volt eszméleténél. Silion sokáig nem értette, miért nem múlik ez az érzés, miért támad olyan sejtelme, mintha ezer mosollyal átszőtt boldogságban éltek volna ez idő alatt, és a lány arca miért válik egyre erősebb emlékké, ahelyett, hogy elhalványulna.

Arvati felforgatta az életét, és Silion akkor kezdett még jobban megijedni, amikor lázálmai visszatértek. A szegényes szobában töltött idő megtelt különös, letűnt eseményekkel, amelyeket továbbra sem tudott hova tenni. Képtelenségnek tűnt az egész, Silion mégis nagyon valóságosnak érezte. A rátörő látomásokban Arvati és ő nem a városban jártak, hanem a suttogó fák között – csakhogy egy régebbi korban, amikor még Folyóváros sem létezett.

*

4.

Vízünnep napját tartották a folyóvárosiak. Mivel a Végtelen-völgy tikkasztó melegben izzott egész évben, a Különleges Nép csupán egy évszakot ismert, ezért az örök körforgás ünnepét akár minden nap, ugyanolyan eredménnyel megtarthatták volna, de hagyományosan az év utolsó napjára került, mint a legnagyobb vigasság a város életében.

Shayana végigment az egyik keskeny utcán, ahonnan akadály nélkül rálátott a folyóra. Itt nem volt akkora tömeg, csak néhány bőrtömlőkkel rohangáló siheder, akik földöntúli boldogsággal az arcukon locsolták a járókelőket vízzel. Ezt senki sem bánta, hiszen az esti időpont ellenére a forróság kevéssé csökkent. A fiatal nő is kapott a vízzel locsolóktól eleget, ruhája vizesen tapadt rá, fekete hajába belekapott az esti szél, hűsen borzongatta vizes bőrét. Halbűz csapta meg, és amikor körbenézett, felfedezte a falra akasztott halászhálót, ahonnan a szag jöhetett.

Az alkony lángként lobbant a távoli égen, csípős tűzvörössel támadt, meleg színekre festette a fehér házfalakat, Shayanát azonban nem érdekelte ez, a fejében hangyaként motoszkált jegyese bosszantó viselkedésének emléke.

Ma együtt ünnepelhettek volna, de Silion valami átlátszó kifogással elutasította. Mióta a férfi előkerült pár napos eltűnése után, savanyú az ábrázata, ha találkoznak. Megesküdött volna rá, hogy egy szajha van a háttérben, de a legrosszabb az, hogy Silion el sem mondja, hol töltött két napot, pedig csúnya sebesülés van az oldalán.

Férfidolog. Így intézte el a kérdéseket, mintha zaklatásnak venné aggódását.

Shayana mélyet sóhajtott. El akarta terelni gondolatait jegyeséről. Látta a ködöt, az erdő nyálkás lélegzetét, ahogy befonja a várost, aztán fürkészve nézte a folyópartot követő dombok felett látszó sziklafalakat, amelyek északról és délről is a Végtelen-völgy fölé magasodtak. Vajon mi lehet azokon túl? Sose értette, miért nevezik otthonukat végtelennek, amikor keleten és nyugaton is ugyanilyen megmászhatatlanul meredek sziklafalak állják útjukat. Az apja elmondta, több száz éve már, hogy a Különleges Nép felfedezte otthonuk korlátait, de a hegyek szorításából senkinek sem sikerült kijutni. Talán még a folyónak sem, amely szűk barlangokon, örvényes járatokon át bújik a föld mélyébe a völgy végén, és ha valaki megpróbálja követni, felpuffadt hulláját néhány nappal később kiveti a víz.

A papok szerint valamikor régen Aui vezette az embereket egy veszélyes úton az áthatolhatatlan hegyek közötti völgybe. A fényes isten jót akart, hisz ez a hely védett és termékeny, az emberek semmiben sem szenvednek hiányt. De Váa megirigyelte testvére örömét, és a hegyek alatti barlangokon át vad népet küldött rájuk, a harruikat, majd bosszúból megrengette a földet, így minden visszaút bezárult előttük. Akanaparu, a Teremtő újra utat nyithatna a hegyeken át, de ő mindkét gyermekét egyformán szereti, soha nem tesz igazságot köztük, hagyja, hadd vívjanak egymással vég nélkül.

Végtelen-völgy, sóhajtott Shayana. Otthonuk elnevezése egy bezárt nép vágyának kifejeződése, olyan népé, akik megbékéltek azzal, amijük van, összegyűltek a folyómeder védelmében, felépítették városukat, és itt már nem kell a suttogó erdőben élő harruiktól félniük.

A nő összerezzent – mintha nézné valaki. Sarkon fordult, és egy árnyékban álló, sötét alakra lett figyelmes. Megriadt, mert a szűk utcán egyedül voltak, a férfi pedig nem moccant. Tökéletes ellentétben állt az ünnepi hangulatban ugráló városiakkal, olyannak tűnt, akár egy fantom. Öltözete szokásos, csípőnél megkötött ágyékruha, amely combközépig ért, de Shayana furcsállta, hogy mezítlábas. Ez nem volt jellemző a folyóvárosiakra.

– Ki vagy? – kérdezte kiszáradt szájjal. A hangja remegett, és már bánta, hogy így eltávolodott az ünneplőktől.

– Uva Uva a nevem – felelt a férfi. Kilépett az árnyékból, és a nőt borzongató, hideg félelem járta át. Megingathatatlanul zord tekintetet látott, olyan sötétet, akár a csillagtalan éjszaka. Forradásokkal szabdalt arc nézett vele szembe, de a forradásokon jól látszott, hogy nem sebesülésből keletkeztek, hanem körkörös mintákat alkottak, mint a szándékos vágások nyomai.

Ezek a bőrbe vágott minták sűrűn sorakoztak Uva Uva homlokán, arca mindkét oldalán és csupasz mellkasán, hússzínük elütött a férfi napbarnított bőrétől. Shayana nem bírta levenni tekintetét a hegekről, erős késztetést érzett, hogy megérintse azokat, meg akart győződni róla, valóban kidomborodnak a bőr felületéből, mint ahogy sejtette.

– Tapintsd meg, ha akarod – szólt a férfi, mintha elkapta volna a nő gondolatát. Látszott rajta, hozzá van szokva, hogy félnek tőle.

Shayana hirtelen felocsúdott, mintha eddig varázslat alatt állt volna. Nem hitte el, hogy tényleg ezt akarja tenni, keze mégis felemelkedett, ujjai a széles mellkasra tévedtek. Csak egy pillanatra érintette meg Uva Uva egyik sebhelyét, azonnal vissza is kapta a kezét, ám a férfi gyors mozdulattal megragadta csuklóját, és tenyerét odaszorította bőréhez.

Shayana ki akart szabadulni, de karját mintha bilincsbe verték volna. A férfi kíméletlenül szorította, rézszínű bőrén fenyegetően dagadtak az izmok, ugyanakkor a szája szögletében halvány mosoly játszott.

– Ne félj tőlem – mondta visszafogott hangon –, minden sebhely a harruik műve. Sokáig fogságban tartottak.

Shayana szeme tágra nyílt; érezte a férfi szívverését, lüktető ereit. Halkan suttogott.

– Mély sebek lehettek… én nem bírtam volna ki. Féltél, ugye?

A férfi tekintete olyan metsző lett, mint valami szúrófegyver.

– Ha a halál közelében élsz, egy idő után megszokod. A harruik nem ismernek irgalmat. A gyerekeiket időnként vadkutyákkal teli verembe dobják, hogy a harc az életükké váljon, de nem mindegyik éli túl.

– Ez borzalmas.

Uva Uva nem válaszolt. Közelebb lépett, leplezetlenül nézte a nő átázott selyemtunikáján átsejlő melleit.

– Drága ruha. Előkelő lehetsz – mondta színtelen hangon. – De a bőröd selymesebb a ruhádnál, itt a válladnál olyan izgalmasan vékony, hogy átsejlenek rajta a vérerek. – A férfi egy mozdulatot sem tett, Shayana mégis megrettent. Veszélyt érzett. Gyerekkorából felvillant egy kép, csapdába esett rágcsálót látott, amelyet boa teste kerít körbe.

Ekkor zajos társaság toppant az utcába. Öt, tizenöt év körüli fiú, mindannyian csuromvizesek, egyikük kezében vízzel félig teli bőrtömlő. Hangosan nevettek, majd amint meglátták az egymással szemben álló férfit és nőt, közelebb jöttek. A víztömlős megszólalt:

– Úgy látom, meg kell mentenünk benneteket, másként kiszáradtok. – A fiú választ sem várva locsolni akart, amikor tekintete találkozott Uva Uváéval.  Keze megállt a levegőben. A forradásos férfi elhúzta ruhája redőit, és ott bőrtokba tűzött tőr tűnt elő.

A többi fiú is látta a fegyvert, hirtelen elcsitult mindenki, az utca fülledt levegője feszültséggel telt meg. Shayana nagyot nyelt, görcsösen megragadta tunikája szélét. Silion, bár itt lennél! Tett egy lépést a fiúk felé, úgy érezte, meg kell szabadulnia Uva Uva nyomasztóan félelmetes közelségétől.

– Én kérek vizet – nyögte halkan, majd arrébb szökkent, mintha fogócskát játszana.

A tömlős fiú habozva Uva Uvára nézett – aki szobormereven állt –, aztán társai Shayana után húzták. Víz fröccsent, nevetés vidította fel a házak közötti homályt, a fiúk bolondoztak a nő körül, így elértek az utca végére, a főtér sarkára.

Shayana remegését egy kissé lehűtötte a víz, látta, hogy Uva Uva nyugodt léptekkel közeledik felé. A téren hullámzott a tömeg, a fiúk már nem foglalkoztak vele, eltűntek a forgatagban. Ekkor megvolt a lehetősége belevegyülni az emberáradatba, a félelmetesen kinéző férfitól azonban hevesen vert a szíve, de már nem félelmet, inkább izgalmat érzett. Aui, ne engedd, hogy elcsábuljak! Ne engedd!

Lába azonban nem indult el. Vett egy mély levegőt, megvárta, amíg Uva Uva mellé ér.

– Úgy tűnik, nem szereted ezt az ünnepet. – Érezte, hogy megremeg hangja.

– Az istenek közül sem mindegyik szereti – felelt a férfi.

Váára érti? A sötét isten gondolatára Shayana újra borzongani kezdett. Szótlanul kilépett a térre, a főtemplom lépcsői elé, itt nagyobb biztonságban érezte magát.

– Vajon a papok is mulatnak? – kérdezte.

– Biztos vagyok benne, hogy bort vedelnek, pedig jobban tennék, ha imádkoznának.

– Miért?

Uva Uva úgy összehúzta szemöldökét, mintha fájdalmat érezne.

– Mert Váa soha nem alszik, és nem felejt.

Shayana a templom bejáratára nézett, aztán a férfira.

– Miért mondod ezt?

– Gyere – mondta felelet helyett Uva Uva, és a homlokzat falához húzta a nőt. – Itt a magyarázat – mutatott a bejárattól balra elhelyezett, több méter magas kődomborműre. – Mit látsz?

Shayana húzódozott. Nem volt kedve elismételni a papok kántálásából ezerszer hallott mondatokat, de a férfi átható tekintete addig ösztökélte, amíg megszólalt.

– Itt faragták kőbe a százkezű, százszemű istent. Kígyókarjai karmokban végződnek, mindenhol fogak villannak, Váa kicsavarodva marcangolja őrült mohóságában önmagát, mindenhol újabb és újabb karjai nőnek a leharapottak helyén, éhsége azonban csillapítatlan marad, akárhányszor mar saját testébe.

– Mégsem hal éhen, mert az emberek bűnei táplálják – súgta egészen közelről Uva Uva a nő fülébe, akin borzongás futott végig.

Szent Aui! A Különleges Nép nem így gondolkodik.

– Honnan veszed ezt? – kérdezte.

– A harruik így vallják. Ezért mutatnak be a sötét istennek véráldozatokat.

Shayana összerázkódott.

– Így szerezted a sebhelyeidet? Megkínoztak?

A férfi úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést, mereven nézte a felettük magasodó domborművet.

– Az idők kezdetén nem voltak madarak és fák. Hiányzott a Nap az égről, az idők kezdetén nem létezett se ember, se Hold, se csillagok, végtelen feketeség borult a földre egy szikrányi fény nélkül. De Váa már akkor ott lapult az éjben, száz szemével látta a láthatatlant, és már akkor vágyott a vágyra, amikor az meg sem született.

– Ez eretnekség – borzadt el Shayana. – Azt mondod, hogy nem Akanaparu, hanem Váa volt az első isten?

– Igen – nézett fel a férfi különös tekintettel, majd némi hatásszünet után hozzáfűzte: – A harruik szerint.

Shayana hevesen vette a levegőt.

– Egészen megrémítettél. Egy pillanatra azt hittem, te is ezt vallod – mondta, aztán halvány mosolyra húzta a száját. – Még a tenyerem is nyirkos.

– Az izgalom teszi – állt hozzá egészen közel a férfi.

– Igen, talán – bizonytalankodott Shayana. Félelem helyett forróság öntötte el. Nem. Nem tehetem, gondolta. Hátrált egy lépést, de beleütközött a homlokzat előtti széles oszlopok egyikébe. – Inkább nézzük meg Aui domborművét, én benne hiszek – mutatott a templom bejáratának jobb oldalára.

Uva Uva nem fordult arra, rezzenéstelenül nézte a nőt.

– Jobb ötletem van – mondta kimérten. Újra közelebb nyomult, meztelen mellkasa finoman a nőhöz nyomódott, aki nem tudott tovább hátrálni az oszloptól.

Shayana elméjében elcsendesült a külvilág zaja, lélegzete gyorsult, gerincén heves bizsergés indult lefelé. Nem volt meglepve, sokszor elragadták már az érzékei. Mosolyogni akart, de csak egy reszketeg pillantás lett belőle, miközben érezte, ahogy a férfi ujja megkeményedett mellbimbóját érinti a tunikáján keresztül.

– Vágyad elárul – leplezte le Uva Uva. – Szerintem adhatnánk egy kis eledelt Váának. Tudod, a sötét istent a harruik szerint az emberek bűnei táplálják – nevetett mély hangon.

A nő hangosan lélegzett.

– Miféle bűnök?

– Jóleső bűnök. A harruik azt mondják rá, Váa a sötét vágy istene.

Shayana elfordította a fejét, elbizonytalanodott a férfi mohó arcától. A tér felé nézett. Csak most érzékelte, hogy az alkony fényei kihunytak, és az éjszaka belepte a várost. Az újhold az égen függött, fáklyák lobbantak mindenhol, az emberek közül egyre többen tünedeztek el a házakban, a bolondos ünnep átalakult össznépi barátkozássá, sejtelmes fények alatti összebújássá.

Már nem akart Auira gondolni, úgy érezte, elvész az akarata. A vágy úrrá lett egész testén, annyira erőssé vált, hogy remegett, mintha fázna, mégsem múlt el teljesen a félelme. Egyetlen lehetőséget látott. Ott kell megtennie, ahol biztonságban érzi magát. Nagy levegővel kezdett neki.

– Az uralkodó ilyenkor szabad lakomákat tart a népnek. – A szíve nagyot dobbant, mielőtt kimondta: – Bemehetnénk az egyikre.

– Más vágyam sincs. – A férfi erősen az oszlophoz préselte, hangja nyersen szólt: – De azt is hallottam, hogy a lakomákon minden megtörténhet… és meg is történik.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (48 votes cast)
8 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Még mindig nem barátom az írás zsánere, de a szemelvény mégis tetszik. A szöveg eredeti, nem másoktól kölcsönvett szófordulatok, klisés mondatok, mondatrészek gyűjteménye. Meglepődnék, ha a szerzőnek ez a munkája – és várhatóan egyéb írásai is – a Winchesterén maradnának.
    Járatlan vagyok a műfaj kellékeiben, de nem ismerek rá mások által is megírt tájakra, szereplőkre, eseményekre.
    „Féltél, ugye?
    A férfi tekintete olyan metsző lett, mint valami szúrófegyver.
    – Ha a halál közelében élsz, egy idő után megszokod. A harruik nem ismernek irgalmat. A gyerekeiket időnként vadkutyákkal teli verembe dobják, hogy a harc az életükké váljon, de nem mindegyik éli túl.”
    Nem kiszámítható mondatok, nem máshonnan visszacsengő szituáció. A klisé a hős lenne. „– Féltél? – Ne sértegess!” A szerző magától ír és nem mások levetett, mindenhol használható patentjeit rakosgatja egymás mellé.
    „Itt faragták kőbe a százkezű, százszemű istent. Kígyókarjai karmokban végződnek, mindenhol fogak villannak, Váa kicsavarodva marcangolja őrült mohóságában önmagát, mindenhol újabb és újabb karjai nőnek a leharapottak helyén, éhsége azonban csillapítatlan marad, akárhányszor mar saját testébe.”
    A szerző, amikor behunyja a szemét, lát valamit, és azt megosztja velünk. A látomás pedig felfogható, kerek, egész. Aki nem érti a különbséget a valóságszerűnek születő és a rosszul felépített háttérvilág között, az bajban van. Amíg Early Moonhoz hasonló versenytársak is indulnak a pályázatokon, kéziratokat küldenek a szerkesztőségekbe, a bizonytalanul összetákolt világképek szerzői hátrányban vannak; és a barátaik, híveik hiába ismételgetik: ezek kis hibák, majd a szerkesztő rendbe teszi. A szerkesztők az eredeti, valóban új színeket és élő szereplőket bemutató írásokat fogják kiadni, és nem javítgatják a „kis” hibákat.
    Számomra már csupán hab a tortán, hogy a nevek nem az angolszász világba visznek – mintha a világon minden amerikai gyártmány lenne – és a helyszín nem a könyökömet rojtosra rágó ír/skót hegyvidék.
    Sok sikert a szerzőnek!

  2. El sem tudom mondani mennyire vàrtam ennek a történetnek a folytatàsât. Engem hihetetlenül elragadnak a mondatok, a környezet, és a kibontakozó vilàg. Csak gratulàlni tudok az îrashoz és nagyon remélem, hogy pozitîv lektorit fog kapni. Mindenféleképpen levenném a polcröl. Sok sikert!!!!!

  3. Sokkal inkább tetszik, mint az első részlet. Eddig is sejtettem, hogy érdekes lesz a világ, és most jó kóstolót kaphattam belőle. Shayana viselkedését nem igazán értettem (pontosan miért fordulnak érzelmei félelemből vágyba), sem Silion már-már földöntúli/sorsszerű vonzódását Arvatihoz, de itt most sehol sem éreztem logikátlanságot, inkább rejtélyt, ami tovább lapozásra késztet.

    Sok sikert kívánok!

  4. Köszönöm a véleményeket! Attila, örülök, hogy eredetinek találod a szövegezést, a világot, remélem, másokat is megfog. Most is felvetődött bennem a kérdés, vajon egy írónak elzárt elefántcsonttoronyból kell írnia vagy olvasson el mindent azért, hogy ne másoljon másokat véletlenül sem. Az én alkotó fantáziám is úgy működik, mint bárki másé; hallott, látott mozaikokból építkezik, de ha ötletem támad valami kapcsán, mindig felszólítom magamat, tudsz te ettől érdekesebbet is kitalálni. Aztán vagy sikerül vagy nem. Bármilyen apró dologról is legyen szó, szerintem, aki írásra adja a fejét, ne elégedjen meg az első középszerű gondolattal, agyaljon tovább, eszébe juthat jobb is. Ezzel csak azt mondom, milyen fontos az igényesség. Biztosan nálam is vannak elcsépelt, agyonrágott kifejezések, de ezekkel sincs bajom, mert ha minden egyedi, az olvashatóság rovására megy.
    Az is érdekes gondolatod, hogy képzelünk el valami olyat, amit még senki sem látott. Én sokszor lerajzolom a képzeletemben létezőket, máskor meg tartózkodom ettől, mert van, amit elront, ha pontosan meghatározható alakot kap. Az agy elvontabban működik. Szembesültem már azzal, hogy az általam leírtakat nem tudtam lerajzolni elég hatásosan – pedig elég régóta rajzolok -, a szavak érdekesebben, sejtelmesebben ábrázolnak. Különben bármennyire is körülírunk valamit, mindenki másképp képzeli el.
    Nolien, jó érzés tudni, hogy valaki nagyon várja a folytatást, elragadják a mondatok. Azért vigyázz, nehogy Váa ragadjon el.
    Bellone, örülök, amiért el tudtál merülni a Végtelen-völgy világában.
    A félelemből vágyba csapó érzelem fogós kérdés. Talán mert mindkettő izgalmat szül? Valakit a veszély ajz fel. Mindig logikusan cselekszünk?
    Köszönöm a jókívánságokat!

  5. Nem tudom, a kérdés „Mindig logikusan cselekszünk?” költői volt-e, mindenesetre szerintem karakteralkotásnál különösen fontos feltenni, úgyhogy elmondom a saját véleményemet.
    Igen, mindig logikusan cselekszünk. Lehet, hogy kívülről érthetetlen egy-egy döntésünk, sőt, akár utólag nekünk is, de az adott pillanatban nem véletlen a reakciónk. Logikus, de nem feltétlenül tudatos (a tudatalattink is játszik). Mindenesetre a döntés következik abból, hogy milyen a személyiségünk, gondolkodásunk, addigi élményeink.

    De visszakanyarodva a regényrészletre: bár a szereplőket még nem értettem, nem éreztem azt, hogy logikátlanok lennének. Elég jól és láttatóan írtad meg a reakcióikat ahhoz, hogy úgy érezzem, jól átgondoltad őket. Ezért írtam, hogy olyanok nekem, mint egy rejtély: tovább akarok olvasni, hogy megismerjem őket, és megfejthessem, miért úgy viselkednek, ahogy. Remélem alkalmam lesz rá.

  6. Kedves Early Moon!
    Köszönöm a válaszod! Szeretnék neked érdemben mondani valamit, de ha rövid akarok lennie, bármennyire is értelmetlen így összevonva, csak egyetlen szó szó jut eszembe: igen.
    Kicsit bővebben: Az író embert az különbözteti meg a gépészmérnöktől, amit leírtál. A gépészmérnököt kötik a táblázatok, elméletek, előírások… stb. Az írót is köti egy csomó szabály, de a szavak sokkal rugalmasabbak a csavaroknál, tartóknál, fogaskerekeknél. Mindig egyenként kell mérlegelni, és sokat számítanak a megérzések.
    Jó munkát kívánok! És a Fantázia meg a rend legyen veled! (Huh! Ez a kettő együtt? Lehetséges? A gépészmérnöknek alig, az írástudónak néha.)

  7. Bellone, egyet értek a tudatalatti fontos szerepével, de néha lehetnek kivételek, amikor minden csődöt mond, talán a félelemtől, vagy erősebb akarat befolyása alatt, időhiány miatt. Ha valaki autót vezetve vészhelyzetben a gázra lép a fék helyett /megtörtént eset/, azt nem nevezném logikusnak tudatalatti szinten sem, mert tudnia kell, melyik pedállal gyorsít és lassít, csak az adott esetben összezavarodott, túl gyorsan kellett döntenie.
    Örülök, hogy bízol a regényben; a rejtély kulcsa az istenek kezében van.

  8. Kedves Early Moon!

    Egyetlen dologra hívnám fel a figyelmed. Shayana érzéseit túlzó kifejezésekkel írtad le. Az a nő, aki össze rezzen, megriad, hideg félelem járja át, az nem így viselkedik és beszélget. Minimum felsikolt, elszalad vagy elájul. Szerintem a reakciói inkább voltak zavartságból, mintsem bénító félelemből eredőek.
    Kérlek, ha másképp látod, magyarázd el ezt nekem. Lehet, nem jól látom.
    Üdv Szabó Attila

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük