Tavi Kata: Az utolsó zenész

A sötét hajú lány az eget bámulta. Olyan mozdulatlanul állt, mintha nem is lenne igazi, hanem egy ügyes grafikus vetette volna papírra az alakját és a fehér szárnyakat.

– Hé, Angyalka, hallasz? – a játékos, határozott hang a közelből érkezett, de válasz nem érkezett rá.

– Ne játszd az eszed, szivi, tudom, hogy észrevettél. Engem mindenki észrevesz.

Még mindig nem érkezett válasz.

– Mondj már valamit, Angyalka! Hahó, süket vagy?

A lány ennek hallatán képtelen volt magát tovább türtőztetni.

– Ne hívj így légy szíves. És nem vagyok süket, csak nincs kedvem veled beszélgetni – mondta fagyosan.

– Velem mindenki akar beszélgetni. Bár elsőre inkább autogramot kérnek meg fotózkodásért nyaggatnak, de látom rajtad, hogy nem vagy rajongó. Viszont ha már így összehozott minket a sors, akár dumálhatnák is. Időtöltés gyanánt. Ki tudja, meddig kell elviselnünk egymást.

– Nem érdekel a mondanivalód – közölte a lány, és a tekintetét továbbra sem fordította a vigyorgó fiú felé. Huszonéves, barna hajú fiú volt, aki hosszú kabátja gallérját felhajtotta, a kezében gitártokot tartott.

– Most mire vágsz úgy fel magaddal? Mert angyalszárnyaid vannak?

– Kettőnk közül nem én vágok fel. Ha jól látom, egész hadseregnyi lány akar letámadni, egyedül a kordonok tartják vissza őket.

A fiú tudta, hogy így van, de ha egyszer szerették a zenéjét?

– Rockzenész vagyok, ezért megvetsz?

– Nem. Egyszerűen nem vagyok rád kíváncsi.

– És mi van, ha a zenélés csupán eszköz, hogy démonokat öljek?

A lány gúnyosan felnevetett, mintha egyetlen szavát se hinné el a fiúnak.

– Akkor sem ismernél fel egy démont, ha épp cafatokra szaggatna.

– Gondolod? Ajánlom, nézz meg jobban.

A lány nem akarta, de a kíváncsiság fellobbant benne. A rengeteg rajongó mögött, aki a fiúra várt, egy sötét árny rajzolódott ki. Nem tudta kivenni a formáját, legalábbis nem hasonlított semmi… evilágira.

– Hallottam egy fiúról, akinek a zenéje magához csalja a démonokat – mondta az angyal döbbenten.

– Én lennék, szivi. Tudod, nem mindenki arra vár, hogy a hapsija, aki bizonyára valami patyolatlelkű angyalcsávó, eljöjjön érte, hogy… miért is? Igazából mit műveltek ti itt? Repülésórákat vesztek egymástól?

– Érzéketlen vagy. A fajunk fennmaradásáért küzdünk.

– Aha. A fajotokért. Izgi. Mindjárt elalélok.

– Az alapján, amit hallottam rólad, nem is vártam tőled együttérzést. De a férfi, akit szeretek, nem olyan, mint te. Nincs benne gúny, közöny, érzéketlenség.

– Uncsi lehet. Abból kiindulva, amit meg én hallottam rólad, azért van pasid, mert előre elrendezték a kapcsolatotokat.

– Itt fejezzük be! – felelte a lány mérgesen, pedig idegen volt tőle ez a hirtelen feltámadt harag.

– És ha nem? Bármeddig elszövegelek itt, úgysem tudsz lelépni. Általában nem szívesen alázok le tyúkokat, de te felpiszkáltál, úgyhogy lehetsz a kivétel. Hiába hordod úgy fenn az orrod, én vagyok a népszerűbb.

– Erre ment ki az egész? Hogy megmutasd nekem, rád többen kíváncsiak? Túl régen dobtak piacra. Mondhatjuk úgy is, hogy lejárt lemez vagy.

– Fogadjunk?

– Ugyan mibe fogadhatnánk mi ketten? – sóhajtott a lány, és ezúttal szomorúság vegyült a hangjába. – Nincs semmink, te is tudod.

– Attól még izgalmas.

– Attól még ostobaság… Te, az a két idegen felénk tart?

– Nagyon úgy látszik. Igen, idejönnek… Maradj csendben!

– Neked jár a szád egyfolytában.

A két idegen ekkor megállt előttük.

– Anya, anya! Ez kell nekem!

– Mi az?

– Ezt a regényt vadászom már hónapok óta. Eddig minden könyvesboltban azt mondták, hogy nem lehet kapni, meg kell várni az újrakiadást. Már meséltem róla, egy démonokat gyilkoló srác a főszereplő, aki közben rockzenész és tök jó dalszövegeket ír, amik egyébként valami varázsigék is, és ezzel odavonzza magához a dögöket, és…

– Rendben, értem. A te zsebpénzed, arra költöd, amire akarod.

– Szupi!

Anya és lánya hamar továbbálltak.

– Na, mit mondtam, Angyalka? – kérdezte a távolodó fiú. – Én vagyok a népszerűbb.

– Lehet – válaszolta a lány vidáman. – De mégiscsak nekem a jobb, mert így megszabadultam tőled. Szerencsére utolsó példány voltál.