Vasváry Csilla: Érintés (részlet)

Vasváry Csilla: Érintés (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

Figyelmeztetés: erotikus tartalom, korhatár: 18 év

*

1. RÉSZ
Strigula a falon

1. fejezet

Emma kortyolt még néhányat a száraz vörösborból, majd pár másodpercig csukott szemmel várta, hogy mindenütt átjárja a száját az ital, aztán szétáradjon a testében, és magával hozza az édes ellazulást, a mámort, vele a vágy lüktetését… Odafordult Tamáshoz, ölében már mohón sóvárgott a hiány. A férfi észrevehette ezt, mert olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy Emma mély hangon felnyögött. Aztán elengedte a száját, hogy lejjebb ereszkedjen, és pár pillanat múlva Emma már elviselhetetlennek érezte a férfi kezének dörzsölő simogatását a bőrén, nyelvének éhes játékát a mellbimbóján, a csípőjének nyomódó kemény férfiasságot, és nem bírt várni. Testében összeolvadt az alkohol türelmetlen zsongása a vággyal, szomjazott minden érintésre, azonnal magában akarta érezni a férfit, és megsemmisülni a forróságban, ami körülölelte, és a testét is uralma alá hajtotta.

Magához ragadta az irányítást. Finoman hátralökte Tamást az ágyon, majd elhelyezkedett az ágyékánál, a lüktető nyílásához igazította a férfiasságot, és egy határozott mozdulattal ráült. Kéjes nyögés hagyta el mindkettejük torkát, és Emma őrült tempóban mozogni kezdett föl-le, alig érezte a fáradtságot a combjában, csak a testében keringő végtelen örvény létezett, ami húzta lefelé. A tudata homályba veszett, felülírt mindent a mámor és a szédület, melyek egyetlen, kegyetlenül erős kéjjé kapcsolódtak össze a testében, és ő végleg elveszett, de mindennél jobban kívánta ezt.

Lihegve fordult le a férfiról. A szédülése még pár percig kitartott, ahogy Tamás mellett  feküdt, de a forróság közben hidegre váltott, a vágy cafatokra szakadt, akár egy rossz minőségű szálból szőtt ócska textildarab, és Emma émelyegni kezdett.

– Megiszod még ezt? – kérdezte Tamás a pohár felé intve, amiben még néhány kortynyi ital csillogott.

– Nem – morogta Emma. – Nem értem, miért kérdezed meg mindig.

– Csak udvarias akartam lenni, az is baj? – válaszolta a férfi cseppnyi sértettséggel a hangjában, majd felült, és felhajtotta a bort. – Azért egyszer e nélkül is megpróbálhatnánk…

– Már próbáltuk. – Emma émelygése erősödni kezdett, könyökére támaszkodva feljebb húzódott az ágyon. – Mi értelme erőltetni, ami nem megy?

– Talán már menne…

Most hagyd ezt abba. Ezerszer megbeszéltük…

Tamás egy hosszú pillanatig Emma szemébe nézett, majd halkan annyit kérdezett:

– És szerinted hogy esik ez nekem?

Emma indulatának a helyét fáradt belenyugvás vette át.

– Tudtad az elejétől fogva, hogy ilyen elcseszett vagyok, és azt mondtad, így is akarsz.

– Igen, persze, hogy akarlak, de… – Tamás nagyot sóhajtott, kezével sűrű, sötétbarna hajába túrt. – Azért lehetnél egy kicsit nyitottabb, és megpróbálhatnánk.

Emma épp egy cifra válaszon gondolkodott, amikor a kutya megjelent az ajtóban, odasomfordált Tamáshoz, hosszúkás állát a férfi térdére támasztotta. Emmához nem próbált közelíteni, már megtanulta, hogy nem érdemes.

– Azért jövő héten megeteted ugye? – Tamás hangját enyhe gúny tette érdessé.

– Nem értem, miért kell ezt így mondani. Feltételezed rólam, hogy hagyom éhen halni, amíg távol vagy?

Tamás lemondóan legyintett, de nem válaszolt. Talán érezte, hogy csak újabb vitát szítana, és Emma örült, hogy nem kezdték megint a szokásos köröket.

Feltápászkodott a széles franciaágyról, tekintete egy rövidke ideig megpihent Tamás szikár testén, lesimította az ágyneműt, majd kivitte a poharakat meg a félig kiürült borosüveget a konyhába. A bort gondosan bedugózta, és a hűtőajtóra állította. Aztán a fürdőszobába ment.

A vizet először a csuklójára irányította, és amikor sikerült beállítania a tökéletes hőmérsékletet, csak akkor lépett a zuhanyfülkébe. A gondolatai már percek óta tiszták voltak, és most a tusfürdő kesernyés-hűvös levendulaillata töltötte be az elillanó alkohol helyét. Emma lehunyt szemmel élvezte, ahogy a bőrét szurkáló vízcseppek nyomán a testében is cseppfolyóssá olvad a feszültség, majd valami láthatatlan lefolyón keresztül eltűnik a mélyben.

Elzárta a csapot. A gőz homályossá satírozta a levegőt, Emma szerette ezt a ködös, párás frissességillatot. Kicsavarta előreomló, hosszú, fekete tincseit, hajának rövid, szőkére festett részét pedig csak megtörölgette egy törölközővel, majd vizes testtel a tükör elé állva szárítani kezdte a haját. A párától matt tükör felületén lassanként kirajzolódott a felsőteste, de Emma csak egy futó pillantást vetett a mellére és a hasára. Tisztában volt vele, hogy mások vonzónak tartják, de őt soha nem érdekelte, hogy néz ki. Nem volt se túl sovány, se túl kövér, a férfiak soha nem panaszkodtak a melle méretére, melltartót is könnyen lehetett rá kapni…

Emma minden más testrészét is teljesen átlagosnak látta, bár a bőre kimondottan szép volt, így simán letagadhatott volna néhány évet a közel harmincból, ha akart volna. De nem foglalkozott ezzel. Igazán a haja volt az egyetlen, ami az aszimmetrikusra vágott, és két elütő színre festett részével kitűnt a hétköznapi frizurák közül, és izgalmas kontrasztot alkotott szürkéskék szemével.

Kikapcsolta a hajszárítót, és kinyitotta az ablakot. A múlt heti kánikula után szokatlan volt a július végi hirtelen lehűlés, az eső most is kitartóan szemerkélt, a beáramló levegő párája nem engedte a fürdőszoba gőzét elillanni. Emma törölközőt tekert maga köré, majd visszament a szobába, hogy felöltözzön. Tamás már nem volt ott, ilyenkor szokta még utoljára levinni a kutyát. Emma fogott egy szöszhengert, és eltüntette vele a szőnyegbe tapadt sárgásfehér szőrszálakat. Aztán felvette az éjszakai pólóját és rövidnadrágját, majd bebújt a takaró alá, és bekapcsolta a tévét.

Ám hiába kapcsolgatta a csatornákat, az idióta romantikus sorozatokon kívül csak riportműsorokat talált, amik egyáltalán nem érdekelték, meg ezerszer ismételt filmeket, mindet a felejthető fajtából. Nem is igazán tudta, milyen műsorra vágyik. Általában az elgondolkodtató, kissé elvont történeteket kedvelte, ám gyakran előfordult, hogy egy ilyen film után egész éjjel nem tudott aludni.

Ahogy kattintgatott, egyszer csak egy dokumentumfilmhez érkezett, melynek mély, bársonyos hangú narrátora színpompás, őszi tájra kalauzolta a nézőket, szinte érezni lehetett az avar lomha elmúlásillatát. Emma lejjebb csúszott az ágyban, és már épp arra gondolt, hogy ez megfelelő kikapcsolódás lesz lefekvés előtt, amikor néhány sötétlila szőlőfürt, majd egy öblös pohárba lágyan csorgó bor képe jelent meg a képernyőn. A korábbi feszültség egy szempillantás alatt visszaszökött Emma gyomrába, a szája kiszáradt. A férfi hangja erotikus töltettel telt meg, és lágy dorombolással cirógatta az érzékeit.

Emma egy heves mozdulattal kinyomta a tévét, és lekapcsolta a kislámpát. A szeme előtt fényes körök cikáztak egy darabig, aztán a sötét bekebelezte őket az egész nappali világgal együtt. Emma még tompán hallotta, ahogy hamarosan nyílt a bejárati ajtó, majd Tamás ráfordította a kulcsot, aztán azonban szétfoszlottak a zajok, és a helyükre iszap-sűrű, süket és vak álmok süllyedtek.

 

2. fejezet

– Gyere már, te dög! – Emma harmadszor parancsolt a kutyára, de az még mindig nem moccant. – Akarsz hugyozni, vagy nem akarsz hugyozni? – förmedt rá, miközben majd’ felrobbant az idegességtől. – Ha Tamás nem lenne oda érted ennyire, már rég szarnék a fejedre… – morogta még Emma, és átkozta magát, amiért elvállalta ezt az egész kutyafelügyeletet – vitte volna el Tamás valami haverjához –, illetve azt, hogy egy évvel ezelőtt nem adott ultimátumot a férfinak, hogy vagy a kutya, vagy ő…

A kutya Tamás nevének hallatán kissé megemelte a fejét, így Emma végre rá tudta adni a pórázt, amivel aztán húzni kezdte maga után. Mire a nappali egyik sarkában kialakított kuckójától a bejárati ajtóig elértek, rájöhetett, hogy jobb, ha engedelmeskedik, mert a folyosón már szófogadón lépdelt Emma mellett. A liftben találkoztak a felső szomszéddal; a kezében tartott rózsákból áradó intenzív édesség émelyítően keveredett a felvonó szokásos bűzével. Emma tekintete egy másodpert törtrészéig a tövisekre tévedt. Nem értette, az emberek mit szeretnek ezen a kétszínű virágon, ami egyszerre csábít és támad.

A néni ráncos mosollyal, erősen artikulálva gügyögni kezdett a kutyának:

– Milyen kis cuki vagy – mondta, és megsimogatta a fejét. – Bátor, ugye így hívják? – nézett most Emmára, aki sóhajtva, de udvariasan válaszolt, mert fenn akarta tartani a jó kapcsolatot a ház lakóival, viszont roppantul idegesítették a felesleges kérdések, hiszen a néni pontosan tudta a kutya nevét. Szerencsére hamar leértek a harmadikról. Emma nem bírta a bájcsevegést, abból bőven elég volt neki a munkahelyén, ahol viszont ő számított a legprofibbnak benne. A magánéletében éppen ezért próbálta minimálisra lecsökkenteni az olyan helyzetek számát, ahol maszkot kellett magára öltenie. A hétvégeken pihenni akart, nem viselkedni.

A ház hátsó, üvegezett ajtaján kilépve Emma elköszönt a nénitől, és az ellenkező irányba indult a kutyával. Habár a hőmérséklet még nem tudott felzárkózni a nyári reggeleken szokásoshoz, legalább az eső ma már nem esett.

 A kutya gyorsan elvégezte a dolgát, azután Emma ment vele egy kört a háztömb körül, a kutyafuttatóba viszont nem vitte be, mert elég volt egyszer rátenni a pórázt, és legyűrni az undorát. Megfordult ugyan a fejében, hogy kesztyűt húzzon, de hamar elvetette. Abban egyrészt sokkal ügyetlenebben csinált bármit is, másrészt borsódzott a háta attól, ahogy az anyag a bőrére tapadt.

Amikor már hazafelé tartottak a régi lakótelep színesre festett szocreál tömbjei között, nagy sóhajtással nyugtázta magában, hogy ma még kétszer, aztán a következő két nap még összesen négyszer kell levinnie a kutyát, amíg Tamás végre hazaér. Miután óvatosan lecsatolta otthon a pórázt, az állat elfeküdt a kedvenc helyén, Emma pedig rendet rakott a lakásban, és alig várta, hogy vége legyen a hétvégének.

Emma szerette a hétfő reggeleket. A hétköznapok összeszedettségre kényszerítették, és ő vágyta a kereteket és az elvárásokat. Úgy érezte, hogy összetartják. A munkában soha nem eshetett szét, élvezte, hogy elismerik a teljesítményét, és szinte megszállottként állt helyt, mert folyamatosan bizonyítani akarta, hogy valóban érdemes a megbecsülésre.

Ezen a hétfőn viszont a kutya már korán reggel kiborította, amikor megmakacsolta magát, és Emma nem tudta rácsatolni a pórázt anélkül, hogy meg ne kellett volna érintenie. Ahogy a nyakához ért, a szőr millió tűvé változott, melyek felsértették a bőrét, és a csontjáig hatoltak. Megtántorodott a fájdalomtól, le kellett ülnie a padlóra pár percre. Aztán ördögi kísértésként villant az agyába a gondolat, hogy maradt még egy kis bor a hűtőajtón…

Felállt, elindult a konyha felé, de még idejében megtorpant. Nem engedhetett a csábításnak, hiszen az alkohol egyébként sem segített, csak még zavarosabbá vált tőle minden. Csak egy bizonyos helyzetben engedte meg magának, hogy éljen vele. És ez most nem az a helyzet volt. Fél óra múlva indulnia kellett dolgozni, és még a kutyát se vitte le.

Odalépett az előszobai, sötétzöldre festett beépített szekrényhez, és a túlzsúfolt polcokról leszórt néhány holmit. Megtalálta a kesztyűt, amit szükség esetére tartott, hiszen télen sem húzott semmit a kezére, még akkor sem, ha érzéketlenné fagytak az ujjai. Viszolyogva húzta fel a csikorgós ruhadarabot, a művelettől kirázta a hideg. Mélyen beszívta a levegőt, hogy nyugalmat erőltessen magára, majd határozott mozdulattal megfogta a pórázt, a másik kezével felemelte a kutya fejét, és a pórázt rácsatolta a nyakörvre. Maga után vonszolta a kutyát, gyorsan körbevitte a ház körül, aztán miután visszavezette a lakásba, végre indulhatott dolgozni.

A villamoson zötykölődve idegesen ropogtatta az ujjait a zsebében, zavarta, hogy késésben van. Máskor élvezettel mosolygott magában az elgyötört, reggeli arcokon, ami hétfőnként még szembetűnőbb volt, mint máskor. Nem értette, mások miért élik meg a munkájukat tömény unalomként, de jókat szórakozott rajta.

Ma viszont nem volt olyan fegyelmezett, mint egyébként, és gyűlölte magát azért, amiért ennyire könnyen kizökkentette egy apró esemény. Na meg persze Tamást és a kutyát is. Kényszerítette magát, hogy az emberek arcát figyelje, és ha veszélyes irányba terelődtek a gondolatai, határozott rántással visszahúzta őket a villamos belsejébe. Ahogy a középső részben egyensúlyozott, orrán beáramlott az emberek hétfő reggeli, álmos-savanyú szaga, ami most kimondottan jól jött ahhoz, hogy visszazökkentse Emmát a jelen pillanatba.

Amikor végre belépett a nívós szálloda személyzeti bejáratán, ahol az értékesítési részleg vezetőjeként dolgozott, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy visszatért a határozott, hidegen kedves, profi Emma, és biztos volt benne, hogy most már maradni is fog.

– De jó, hogy megjöttél – köszöntötte a főnöke, hangjából nyugtalanság csengett ki. – Van itt egy neked való feladat.

Emma gyomrában izgatott pezsgés támadt. Gábor a tárgyaló felé intett, bementek, leültek egymással szemben.

– Felhívott a minisztérium kommunikációs vezetője, tudod, az a kopasz, keselyűorrú fickó, aki már tavaly is megkeserítette az életünket…

– Tudom – vágott közbe fintorogva Emma –, miatta nem értünk el rekordbevételt, pedig simán meglehetett volna…

– Épp erről beszélek. Tavaly én tárgyaltam vele, de most te fogsz. – Gábor mélyen Emma szemébe nézett, Emmában felerősödött az előbbi bizsergés. – Érd el, hogy kifizessék a főszezoni árat. Nem fogják megint fillérekért áztatni a seggüket a wellnessben, amikor tele lennénk konferenciákkal. Azóta tudom, hogy te képes vagy erre, amióta tárgyaltál azzal a biztosítós fószerrel, és végül kétszer annyit fizettek, mint amire számítottam. Nem tudom, hogy csinálod, de csináld úgy most is. – Gábor szélesen elmosolyodott, karjával Emma válla felé nyúlt, de ő mintha csak véletlen tenné, hátradőlt a fotelben, így a férfi nem érinthette. – Tízre jön. Addig igyál egy jó kávét, épp most főtt le.

Emma nem riadt meg a lehetetlen feladatoktól, sőt, ilyenkor érezte igazán, hogy él. Elvonult az íróasztalához a kávéval együtt, belekortyolt. Szerette, ahogy a forró ital végigégeti a torkát; sohasem várt addig, amíg langyosabbra hűlt, és sosem tett bele cukrot. Az íróasztala fiókjából előhúzott viszont egy bontott, fekete étcsokoládét, és letört belőle egy kockát. Beleejtette a kávéba, aztán amint krémessé olvadt, élvezettel elkortyolta a sűrű italt.

Örült, hogy most egyedül lehet – a kolléganője, akivel ketten dolgoztak ebben a helyiségben, szabadságot vett ki a hétre. Emma bekapcsolta a gépét, rápillantott a levelezésére, de egyelőre semmi fontosat nem látott, ezért úgy határozott, hogy főnöke tanácsát megfogadva lélekben rákészül a beszélgetésre. Úgy emlékezett, hogy középkorú, metsző tekintetű, kissé gőgös és tudálékos a fickó, aki jönni fog.

Emma kigombolta a két felső gombot finom csipkével díszített blúzán. Így sem volt túl mély a dekoltázsa, de ha előrehajolt, akkor tapasztalata szerint ez már képes volt elvonni a vele szemben ülő férfi figyelmét. A szűk, combközépig érő szoknyáján felhúzta az oldalsó hasítékot lezáró cipzárt, így a harisnyáját díszítő csipkebetét egy leheletnyit kilátszott.

Fekete bőr táskájából mélyvörös rúzst vett elő, felkente az ajkára, majd ráharapott egy papír zsebkendőre. Mosolyogva szemlélte a fehér felületen kirajzolódó, csábító szájformát. A szekrényéből magas sarkú cipőt húzott elő, és erre cserélte át a kényelmesen lapos utcai lábbelijét. Az arcába hulló, hosszú, fekete tincseket a füle mögé tűrte, és egy hullámcsattal rögzítette.

Ahogy belenézett a szekrény belső oldalán elhelyezett egész alakos tükörbe, elismerően bólintott a tökéletesen megközelíthetetlen, mégis ellenállhatatlanul csábító külsejű önmagának.

Másfél órával később a keselyűorrú férfi széles mosollyal távozott a tárgyalóból. Emma a válla fölött elnézve a feléjük közeledő főnökét pillantotta meg.

– Értékes munkaerő, becsülje meg – fordult a pasas Gábor felé, majd kézfogás nélkül elhaladt mellette, és távozott.

Gábor széles vigyorral méregette Emmát, aki semleges arckifejezést magára öltve lehúzta szoknyája oldalán a cipzárt. Látta a sürgető türelmetlenséget főnöke arcán, de szándékosan nem mondott semmit. Ki akarta várni, hogy Gábor meddig bírja kérdés nélkül, és hogy mi lesz az a kérdés, amit fel fog tenni. Imádta az ilyen játszmákat: kiismerni az embereket, és kipuhatolni a határokat. Mindig csak addig ment el, ameddig érezte, hogy lehet, viszont annál előbb soha nem hátrált.

Gábor még mindig némán figyelte, ezért Emma úgy döntött, hogy visszamegy az irodájába. A főnöke követte. Alig csukta be az ajtót kettejük mögött, maga felé fordította a nőt, amitől Emma gyomrán hányinger hullámzott végig. Aztán összeszedte magát, és udvarias mosolyt villantott a férfira.

– Na mi volt? – hadarta Gábor.

– Minden simán ment. Kifizetik, amit kérünk.

– Ne már! Hogy csináltad? – a főnök arcára irigységgel vegyes csodálat ült ki. Majd gunyoros mosoly vette át a helyét, és élvezettel figyelte, ahogy Emma begombolta a blúza felső két gombját. – Talán ha nekem is ilyen eszközeim lennének…

– A szavaimmal tárgyalok, nem a testemmel – vetette oda Emma ridegen. Két keze ökölbe szorult a gondolattól, hogy Gábor azt képzeli, bevetett más eszközöket is a sikerhez. Ezt soha, senki nem képzelheti róla. Persze figyelemelterelésnek jó eszköz volt a női báj kissé fedetlenebb megmutatása, de semmi több.

Gábor közelebb lépett Emmához, kezét a nő arca felé emelte, mire ő hátrahőkölt.

– Ezt ne – mondta szigorúan, közben mélyen a férfi szemébe nézett. – És most végezném a dolgomat, ha nem haragszol – ezzel leült az asztalához, és ráfrissített a levelezésére.

Gábor láthatóan vette a lapot, mert az ajtó felé lépett, és arcáról eltűnt az előbbi pimasz mosoly. Kezét már a kilincsre tette, amikor újra megszólalt:

– Azért elárulhatnád, mit mondtál neki…

– Ha nem bánod, ez az én titkom marad – mondta Emma közömbösen, már a monitor felé fordulva. Bár hízelgett neki, hogy Gábor próbálja kifürkészni a munkamódszerét, ezzel elismerve, hogy valamit olyasmit tud, ami kíváncsiságot és esetleg irigységet ébreszt másokban, de okosabb volt annál, mintsem egy pillanatra fellobbanó dicsfény miatt kockára tegye a róla kialakult képet. Mert a titokzatosság jócskán belejátszott abba, hogy mindenki tisztelettel és kellő távolságtartással közelített Emma felé. És ez tökéletes volt így.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.3/10 (24 votes cast)

Leave a Comment

37 hozzászólás

  1. Érdekes egy ilyen – egyelőre – inkább ellenszenves szereplővel kezdeni, de már most sejteni lehet, hogy Emma elutasító viselkedése és hűvös álcája mögött valamiféle trauma állhat, amiért iszonyodik az érintésektől. (Külön érdekes, hogy ennek ellenére egy férfival él együtt, legalább már egy éve.) Ettől többet egyelőre nem is tudok. Nekem egy kicsit sok volt a sok apró részlet, főleg a fürdőszobában a víz hőfokával meg a gőzzel, és ahol Emma a saját külsejét is leírja (így harminc felé még egész szép bőre van?? kedves Szerző, ne tedd ezt velem :D:D), bennem a felemás haj miatt egy elegánsan öltözött punk képe jelent meg. Ha már női bájait használja fel a tárgyaláshoz, tehetné egy kissé diszkrétebben, úgy értem, én biztos nem ott helyben a folyosón (és a főnök előtt) húznám vissza a szoknya cipzárját, miután az ügyfél éppen csak arrébb ment, hanem így “nem láttatok semmit” módon inkább visszavonulnék a mosdóba visszarendezni az öltözékemet. Lehet, hogy ez a nemtörődömség is a szereplő jellemének része, de szerintem ebben a formában egy kicsit kirívó. Összességében nem tudom még, mi lesz ebből, de lehet belőle akár egy érdekes lélektani regény is.

    Illetve, még egy észrevétel: “- Azért jövő héten megeteted ugye? – Tamás hangját enyhe gúny tette érdessé.” – Tamás nem csak a hétvégére utazott el?

  2. A lehetséges legintimebb konfliktusok egyikével indítunk, ha nem is költői magasságokban, de a szükségesnél nem jobban részletezve, és még a jó ízlés határain belül. Hamar jellemrajzot kapunk a szereplőkről, és az jó. Az olvasóban felmerül a kérdés, tulajdonképpen mi tartja együtt ezt a párt, erre remélhetően majd időben kapunk választ, egyelőre úgy látszik, sem lelki összhang nincs közöttük, sem szexuális kompatibilitás nem áll fenn az esetükben.
    Néhány elgépelés, illetve az általában jól gondozott szöveg néhány mondatszerkesztési hibájából arra következtetek, hogy a szükségesnél kevesebb tesztolvasóval találkozott az írás. Ezt figyelembe véve viszont az eddigieknél jóval kellemesebb benyomást kelt bennem. Nem akarok érdemtelenül, hosszan kötözködni azon, hogy a magyar nyelvben semmit sem lehet lecsökkenteni, mivel az ellenkezője, a felcsökkentés lehetetlen. Érdemtelen ezt emlegetni, mert az eddigiekben ennél jóval súlyosabb hibák kerültek elém, az ilyen „apróságok” emlegetésére már nem maradt kapacitásom. Itt a kisebb hibák csak hézagosan jelennek meg, ezért nyafoghatok emiatt.
    A jó írásból kilóg Emma külsejének a tükörből adott leírása, a módszer eléggé elcsépelt és fantáziátlan megoldás, de nem szeretném ezt sem túlhangsúlyozni, hiszen a szerző remek, rövid mondatokkal, tömören és érzékletesen jellemzi a szereplőit, nemcsak Emmát, illetve a kutyákhoz való viszonyulás egyik módját, de Tamást is és a liftben pár másodpercre látott nénit.
    Emma külsejét kiválóan ábrázolhatta volna a szerző egyszerre, amikor a munkahelyi átöltözős jelenetet leírja. A reggeli munkába indulás pillanatainak kettéosztását, viszont hibaként említem, ha már jártunk a liftnél jelen időben, akkor ne lépjünk vissza a kvázi múltba a póráz felcsatolásának pillanataihoz. Jobb az ilyen kötelező feladatokat – a külső bemutatását is – egyszerre letudni, nem érdemes többször nekifutni.
    Az sem szerencsés ötlet, hogy a jellemzés félbeszakad, egyoldalú marad, és nemcsak Gábor nem tudja meg, hogy Emma mivel veszi rá ügyfelét az áremelés elfogadására, de mi, olvasók sem tudunk meg ebből semmit.
    Mégis! A karakter ábrázolása az eddigiekhez képest számomra a legtetszetősebb, a konfliktus felvázolása ugyancsak az idei sorozat lezárásához közeledően magára vállalhatja a slusszpoén szerepét – bár azt nem tudom, csattan-e az ostor itt a végén még egyet. Az írás kellően szűkszavú, mégis szemléletes, és olvastatja magát. A nyelvi hibák csekély száma most tényleg belefér abba a kategóriába, amelyre azt mondhatjuk: majd a szerkesztő vagy a korrektor megfésüli a szöveget.
    Az írónak sok sikert kívánok!

  3. Kockázatos szexjelenettel kezdeni, mert jó szexet írni nehéz. (Mikor legutóbb Novák Zsuzsától megkérdeztem, szenvedjek-e szexjelenettel, tömve vele az internet, azt felelte, persze, hisz ismerősök szexéről olvasni érdekes. Nos, ismeretlenekéről, hisz ez a regény legeleje, csak akkor élvezetes, ha a jelenet nagyon jó). A mai részletben több mindenen felvontam a szemöldököm. Többek között nem tartod a narrációs távolságot, a karakter vagy Tamással bújik ágyba, vagy a lüktető férfiasságot igazgatja, emellett nem döntötted el, hogy költői vagy naturalisztikus leszel. Ha dörzsöl, akkor zavaróak az örvénylések. Tavaly hasonlóan indított a Pillangólány, ki is akadtak sokan, én szerettem. Ezt a szexjelenetet viszont kissé hatásvadásznak érzem, noha megértem a szándékot, nekem is kipattant a szemem reggel tőle, de épp, mert fókuszál a figyelem, jobban kitűnnek az írói hiányosságok, amik viszont vannak.
    Remek dolognak tartom a témaválasztást, a hősnőt, aki jelentősen eltér a szabványtól, és kiváló ötlet a kutya, röviden és hangsúlyosan lehet vele jellemezni a karaktert. Ám a kutya is sok, legalább háromszor annyi, mint szükséges, a második sétáltatás már sok, a liftes jelenet sok. Az egész szöveg túlírt, szinte hallom a kurzusvezetők hangját, hogy tegyél bele leírást, legyen ott minden érzékszerv – minek megjeleníteni a TV–ben az avar, vagy mi szagát például –. Az írás rengeteg értékkel bír, de még nem letisztult, az író keresi az épp eleget, de biztos vagyok benne, hogy némi munkával és kis idő elteltével ebből a műből remek kézirat lesz.

  4. Ha levenném a polcról ezt a könyvet, kinyitnám, izgalmakkal teli várnám vajon mi lehet benne, az első két bekezdés után úgy tenném vissza, hogy csak úgy koppanna. Nem tudom, maga az írás miről szólhat, de ilyen indítás után nem is érdekel. Nem tartom jó ötletnek szex részletekkel indítani a könyvet, mert nem mutatja meg, milyen könyv vár ránk. Nem volt ízlésesen megalkotott a jelenet sem, hogy kedvet csinált volna az olvasáshoz. Nekem ez a Júlia, Romana füzetkék, stb. szintje, nem egy regény.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  5. Igazából nem értem, nem látom a konfliktust. Vagy bennem van a hiba, vagy – ami valószínűbb – nincs itt még konfliktus. Először nem is kerestem, később is csak azért, mert írta valaki, hogy van. Megvan a figyelemfelkeltés, de szerintem a lényeg majd még később jön. És remélem, hogy lesz még célja is az erotikának, különben öncélú és unalmas. Merthogy szerintem szexről olvasni egy kicsit sem érdekes. Pont annyira nem, mint evésről zuhanyozásról, kutyasétáltatásról, lefekvésről, autóvezetésről és egyéb hasonlókról olvasni. Emberekről, az ő kalandjukról, lelki fejlődésükről, problémáikról, konfliktusaikról érdekes és érdemes olvasni. Van itt némi probléma a szexszel meg az itallal, én ennél többet egyelőre nem látok, de felteszem, nem is ennyi az egész, a kikerült részletből inkább még csak a szereplőről kaptunk információt, nem a történetről.
    Megírt szöveg, bár itt-ott zavaróan beköszön némi olvasókönyvi stílus (pl. “Ahogy kattintgatott, egyszer csak egy dokumentumfilmhez érkezett”), némi túlmagyarázás (ilyesmik: kinyitotta a csapot, kinyitotta az ablakot, levette a pórázt… kezet fogott a kezével…), és az alanyok szóismétlésig fajuló kiírása. Ezek szerintem kis dolgok, nagyok akkor lesznek, ha nem tudja javítani az író, de bízzunk benne, hogy igen.
    Ahogy bízzunk abban is, hogy lesz konfliktus, fejlődés, változás, és akkor érdekes lesz olvasni bármiről, amit a szereplők csinálnak.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  6. Kedves Csilla, Szépen, összeszedetten írsz, végig is olvastam a kitett részletet, ami nálam ritkán fordul elő, de ez most vitt magával. Viszont, mire az irodába értünk, már tudtam, bármennyire is jól “forgatod a tollat”, nem olvasnám ki a könyvet. Ennek egyetlen oka, hogy Emma elképesztően ellenszenves. Érzem én, hogy valami súlyos terhet cipelhet, talán megerőszakolták, ettől függetlenül nem tudtam azonosulni vele. Márpedig, ha ennyire nem szimpatikus egy karakter, cseppet sem érdekel mi történt, és mi fog történni vele. A másik bajom, hogy úgy nagyjából hússzal többször írtad le Emma nevét, mint szükséges lett volna, de ez szerkeszthető hiba. Nem értettem viszont a lehúzta a szoknyája cipzárját részt. Miért húzta le, és mi volt vele a célja? Mert az utána következő jelenet erre nem adott magyarázatot. Gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert a lektorihoz!

  7. Kedves Csilla!

    Nagyon szépen és gördülékenyen írsz, olvastatja magát a részlet, ez vitathatatlan, és az is, hogy Emma egy antipatikus hős. Ami nem lenne baj, van ilyen, és nem is azt mondom, hogy minden esetben szeretni kell a szereplőt, de kell a történetbe valami olyan momentum, ami bevonja az olvasót, ami miatt érdekelni kezdi Emma sorsa. Számomra ez itt nincsen meg.

    /Ismered a Pixar módszert? A pixaros mesék alapján készült (igazából inkább forgatókönyvírás, de nagyon jól használható regényírásnál is), és azt vizsgálja, hogyan kedveltetheted meg az olvasóval a főszereplőt már a regény elején annyira, hogy izguljon a szereplőért. Van róla egy nagyon jó youtube videó, angol, de ha valakit érdekel szívesen bemásolom az elérhetőségét. Amúgy nem én vagyok ilyen okos, még csak nem is én találtam meg a neten, hanem Novák Zsuzsától hallottam róla, és már csak ezért is nagyon hálás vagyok a bétázásáért! 🙂 (Egyébként a nem angolosoknak nagyon ajánlom Zsuzsa videóit, amikben több ilyen módszert is lefordít és bemutat. A legújabban fog szerepelni pont a pixar. :))/

    Visszatérve a részletre, az indító szexjelenet nagyon szúrja a szememet, pedig én szeretem az erotikus történeteket. De itt igazából a kutyasétáltatós részből is megtudjuk azt, amit a szexből: hogy Emma érintés-fóbiás és valamilyen trauma érte. Emiatt a szex számomra öncélúnak tűnik, inkább figyelemfelkeltés, nem a történet egészét szolgálja. Emellett szerintem sok benne a sablonos mondat (Pl. ölében mohón sóvárog a hiány, szomjazott minden érintésre, uralma alá hajtotta a testét).

    Én a szex helyett a kutyás jelenettel indítanék. A későbbi erotikus tartalomra szerintem elég utalás az, hogy Emma bedobja a nőiességét is a tárgyalásnál. Ráadásul így hamarabb eljutnánk a lényegi ponthoz, ahol a főszereplő életébe változás áll be, és felvillan a konfliktus. Mert e kettő közül egyelőre egyik sem történt meg, kicsit, úgy érzem, elvesztünk a részletekben.

    Gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert a lektorihoz!

  8. Gratulálok a kikerülèshez! 🙂

  9. Kedves Demeter Attila!

    Sokszor fölösleges írnom, mert már más helyettem megírta, amit gondolok. DE! Mi az elcsépelt a tükörbenézős főszereplő leírásos jelenetben. Egy én ezt egyedül a Harry Potterben olvastam (4-dik rész). Kettő ez olyan írói bravűr, amin fölösleges akadékoskodni. Jó részlet! Gratulálok a kikerüléshez, valamint szerintem a lánynak valamilyen fajta személyiség zavara van. Talán borderline.

  10. A szexszel indítás a legkisebb baj, igaz, én még ahhoz a generációhoz tartozom amelynek a kedvenc romantikus kamaszkori története így kezdődött: “Egy hete ismertem Bettyt. Minden éjjel b*sztunk.”
    Ha úgy alakul, a fülszöveg és a kategória amúgy is megóvja az érzékenyebb lelkű olvasókat a sokktól. Egyébként itt is kirakták a figyelmeztetést, szóval nem értem a kiakadást.
    A stílus és a pszichológia már keményebb ügy. Attól, hogy feltehetően női a célközönség, nem muszáj csajosan írni: a szexet letudjuk egy rövid, romantikus klisékből összerakott finomkodással, de visszatérően, apró részletekbe menő, részletes leírásokat szentelünk a női főszereplő külsejének és ruházatának. Ráadásul úgy, hogy a tükörben nézi magát – inkább kerüljük az ilyen klisés, tízezerszer látott-olvasott megoldásokat.
    Talán azért is akadtak ki páran a bevezető szexjeleneten, mert azon túl, hogy téyleg elég romana-júliás volt, pszichológiailag nem illett a történetbe. Nem alapozta meg. Aki érintésfóbiás, és még egy kutya bundájától is fizikai undort érez, arról nehezen tudom elképzelni ezt az őrült tempóban mozgó, testében keringő végtelen örvényes, homályba vesző tudatú, mindent felülíró mámor és szédület etb etb stb dolgot. Szerintem Emma fóbiáját nem érzékelteti ez a megoldás, hogy a szenvedélyes szeretkezés után jön az undor. Ha érintésfóbiás, akkor nem tud így ráhangolódni: kívánhatja, de pont attól szenved, hogy fizikailag leblokkol a testi érintéstől. Az főleg nem működik, hogy még a kezdeményező szerepet is átveszi. Feküdjön mint egy fadarab, nyúljon magához, tűrje vagy próbálja élvezni, de ne élvezze, mert így pszichológiailag máris a legelején inkonzisztens és zavaros.
    A pszichológiával kapcsolatos másik probléma onnan adódhat, hogy a szerző a sztereotípiák csapdájába esett. Szeretném férfiként leszögezni, hogy akármit gondolnak rólunk a nők, NEM veszítjük el a fejünket, ha egy rövid szoknyát, kirúzsozott szájat vagy kigombolt dekoltázst látunk. Ha egy nő ráadásul üzleti környezetben veszi olyanra a figurát, mint itt Emma, nemhogy épp ellentétes hatást fog kiváltani, mint amit akar, hanem még el is könyveljük komolytalan ribancnak és megkérjük a főnökét, hogy legközelebb valaki mást küldjön tárgyalni helyette. Akinek arra van igénye, hogy mindenki tisztelettel és kellő távolságtartással közeledjen feléje, nem így viselkedik (és láttuk is hogy a főnök sem épp távolságtartóan viselkedik vele). Ez az önmagát tárgyiasító viselkedés talán egy másik ok, amiért többen is antipatikusnak érezték a főszereplőt.
    Az apróbb nyelvtani-stilisztikai hibákra nem térek ki (“karjával Emma válla felé nyúlt” – miért mivel nyúlt volna, a lábával?), mert a fő gond a lélektannal van, azt meg nem lehet szerkesztéssel javítani. Kár, mert a Romana jellegű megoldásokat kigyomlálva érdekes történet lehetne belőle.

  11. Csikesz, igazad van, a férfiak nem ilyenek (a 40 pluszosok biztos nem 🙂 ) Én mondjuk még csak ribancnak se tartanám a nőt, kínosan sajnálnám, vagy egyszerűen kiröhögném.
    Ennél a jelenetnél ugyanakkor én nem a férfiak sztereotipizálását vélem felfedezni, sokkal inkább érzem úgy, hogy a főszereplő egy sztereotípia miatt bután megalázza saját magát. Ezt erősíti a keselyűorrú pasas megjegyzése is, ami vagy arra utal, hogy az illető egy kabaréjelenetből vagy reklámfilmből szökött véglény, vagy arra, hogy gúnyos megjegyzést tett, tovább fokozva ezzel a nő megalázottságát.

  12. Krisztina, a cipzár teljesen rendben van. Ez egy oldalsó cipzár, amit ha lehúz, akkor húz össze. Vagyis végzett a “csábítással” ezért zárja a combja fölött a szoknyát.
    Valami ilyesmi: https://hu-hu.facebook.com/envyfashion.hu/photos/r%C3%A1t%C3%A9tes-body-%C3%A9s-cipz%C3%A1ras-b%C5%91r-szoknya19-springsummer-collection-el%C3%A9rhet%C5%91-budapest/2974723342553341/

  13. Bocsi, nem…mintha egy füzetes kiadású, olcsó erotikus füzet eleje lenne. Nagyon. nagyon nem jó. 2-es, de csak azért, mert kikerült.

  14. Idén ez már a sokadik olyan kezdés, ahol egy nem túl szimpatikus, nem túl szerethető női karaktert kapunk.
    Érdekesnek találom ezt a tendenciát.
    Tisztában vagyok vele, hogy egy jellemfejlődés ábrázolásához kellően mélyről kell indítani, csak nehéz azonosulni egy ilyen szereplővel. Ugyanakkor nagyon tetszik, hogy kockáztatsz, és nem félsz szexjelenettel elindítani egy olyan történetet, amiben egy érintéstől viszolygó nő lesz a középpontban. Meredek, de figyelemreméltó kezdés.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  15. @Lobo – maradjunk annyiban hogy én sem értem.

    @Jason – ez a klisé-ügy kicsit olyan mint a zene, amiben vannak jól bevált harmóniák meg ritmusok amikből simán össze lehet dobni egy random eurovíziós slágert, de igazából nem lesznek sikeresek mert nincs bennük egyediség. Az ilyen klisék – tükörbe nézéssel leírni a külsőt, ébredéssel bevezetni valakit a történetbe, szerelmesek tévedésből történő összeveszése, mellékszereplők arra redukálása hogy csak a főszereplőre reflektáljanak és hasonlók – nemcsak azért kerülendők, mert az igényesebb olvasó fintorogni fog, hanem mert az átlagosnak is olyan érzése lesz, mintha már olvasta volna valahol, ez pedig nem tesz jót a szerző igyekezetének, hogy az olvasó figyelmét fenntartsa.
    Igaz hogy önmagukban még nem az ördögtől valók, de elegánsabb csak akkor használmni őket, amikor tényleg szükség van rájuk. A kinézet leírása például simán belefér egy szűk E/3 elbeszélői nézőpontba, nem kell ehhez a tükör előtt páváskodni, de ha például a szereplő külsejében beállt változást kell leírni, nagyon is természetes dolog a tükörben negnézni.
    Gondolj bele, hogy ez már talán a 3. vagy 4. olyan regénykezdet ami ugyanarról szól és majdnem ugyanúgy (egy nő felkel, összekészül és az irodájába megy dolgozni). Márpedig ugye senki sem akar úgy és arról írni, amiről mindenki más 🙂

    Egyébként ha már sztereotípiák… még az tűnt fel, a korábbi részletekre is visszagondolva, mennyire életidegenek ezek az irodai történetek. A főszereplő női karakter mindig főnök és/vagy kimagasló szakember, dögös megjelenésű, fölényesen magabiztos, a munkahelyi férfiak vágyának és szakmai irigységének tárgya. A munkahelyi párbeszédek és emberi kapcsolatok pedig sokszor olyanok, mintha némely szerző még soha az életében nem dolgozott volna egyetlen napot sem irodai környezetben…

  16. @Csikesz Attól, hogy valami klisére épül, még nem biztos hogy rossz. Habár el kell ismernem, két lépéssel hátrébb indul akkor a mű, mert kétszer nagyobb lesz az elvárása az olvasónak, hogy ne az legyen amit vár. Ebből a műből is lehet egy teljesen kreatív és megmozgató történet. Ha megnézzük a Star Wars Luke sztorija – tipikus hős történetet követi. “Nincs új a Nap alatt”

  17. @Jason – a klisé az íróra is veszélyes, mert gondolj bele, valaki belerakja szívét-lelkét aztán szembesül azzal hogy nemhogy nem alkotott nagyot, hanem épp ellenkezőleg. Lehet, hogy nem mindenkit zavar, engem igen. Sorozatoknál is, ha elkezdek nézni egy ígéretes krimit és “már megint” egy válóper utáni/gyógyszerfüggő/alkoholista/PTSD-s detektívről van szó, rögtön el is kapcsolok, mert nem szeretem az egy kaptafára, szokásos recept után készült történeteket. Szóval jobb elkerülni a közhelyes megoldásokat vagy ha már alkalmazzuk, akkor tudatosan, akár pont eljátszva azzal, hogy az olvasó a klisét látva azt hiszi, tudja, mi fog történni. Egy példa: a 24 valamelyik évada kezdődött azzal, hogy egy nő méregette a frissen elkészült frizurás, gondosan sminkelt arcát a tükörben. Aztán egyszerre csak placcs, belevágta az arcát frizurástól-sminkestől a vízzel teli mosdókagylóba 🙂

  18. Látom az ellentétet néhány véleményező társam és közöttem. Ennek azt hiszem, elsősorban az az oka, hogy számomra a könyv nemcsak szórakoztató olvasmány, de szellemi kaland is. A kihívást pedig az jelenti, hogy a szerző pont ne a kliséket írja hatszázadszor. Ugyanakkor éppen azok panaszkodnak a nem éppen klisés negatív főszereplőre, akiknek az a bánatuk, hogy „nem szerethető” a főhős. Azt hiszem, hibázik az, aki a főszereplő tulajdonságaitól teszi függővé azt, hogy szeretni fogja-e a regényt vagy sem. Számomra sokkal fontosabb az, történik-e valami, és valljuk be, sokkal izgalmasabb dolgok történhetnek egy unszimpatikus figurával, mint egy mindenki kedvence szőke, osztályelső tinédzserrel, aki ettől függetlenül szereti az izmos rosszfiúkat, akiknek van egy két szexi tetoválásuk, és a kockahasukat a tévéreklámokban is meguntuk már. Szóval ezért nem kedveltem én sok itt megjelenő írást, mert mind tipikus szereplőkről szólt, és a tizedik oldal után bárki kitalálhatta a folytatást. Csikesz is írt erről az előbb.
    Egyetlen szóval sem mondtam, hogy csípem ezt a lelki sérült spinkót, de érdekel, hogy mi lesz vele. Nem érdekelne, ha egy presszó tulajdonosaként hódítaná a tévésorozatok valamelyik lovagját. A tévésorozat sem érdekel, pont a klisés főszereplője érdekeljen? Attól sem riadok vissza, ha a főszereplő a végén teljesen zizi lesz, megöli a főnökét, és következményként maga is a metró alá ugrik. Elvárom, hogy mondjon valamit a regény, legyen premisszája. Attól, hogy a végén meghódítja Dzsokit, a piac legkanosabb hordárját, feltehetően nem fogok benne mondanivalót találni, viszont a sorozatgyilkosság mögött lehet mondanivaló – ha jól írják meg. Szóval ne erőltessük azt a nyavalyás klisét, bár tudnunk kell, hogy klisé nélkül nincs írás, de mégis inkább keressük a rendkívülit!

  19. Kedves Jason Dame!
    Hadd mondjak röviden ellent! Ami klisére épül, az bizony rossz. Az előbb azt írtam, klisé nélküli írás nincs, de árnyalnám kicsit a képet. Ha minden klisét mellőzünk egy írásból, akkor vagy érthetetlen lesz, vagy agyon kell magát magyaráznia a szerzőnek. Ha egy sötét házban megnyikordul az ajtó, akkor bizony számíthatunk a klisére, vagy a huzat mozgatja, vagy a behatoló. Történhet más is, de akkor a fókuszt elvisszük valami lényegtelenre. Lehet földrengés is, amiből egyébként semmi, a regénnyel összefüggő dolog nem lesz, viszont többnyire nem ez történik, és az író megmenekül attól, hogy századszor leírjon valamit, ami nyilvánvaló. Ez nem baj, tehát ilyen vagy ennél hétköznapibb klisék gyakran előfordulnak írásokban, ezek a helyükön vannak. Az elvált szülők elhanyagolt gyermeke viszont olyan klisé, ami a könyökünkön jön ki egy idő után. Az iskolában tanultam, hogy sztereotípiák nélkül nem tudnánk élni. Reggel, felkelés után fürdőszoba, teaforraló, kávé, cipő, slusszkulcs… stb. Belezavarodnánk, ha ezeket minden nap újra kellene alkotni. Ugyanez a helyzet a klisével. Van, amikor az egyszerű, hiteles történetvezetést segíti, és van, amikor az írja le valaki, amit már számtalanszor leírtak, és felesleges leírni. “Felkelt a nap, aranyló sugarai végigömlöttek a …” Nekem az jobban tetszik: “Vak volt a hajnal, még szennyes, szürke, üveges szemmel aludtak a boltok…”

  20. Nekem amúgy bejön a mű alapötlete ezzel az érintésfóbiás karakterrel, és nem is várom el, hogy az itteni párezer karakterből kibontakozzon az egésze, azt viszont igen, hogy ha már felvázolták a karakter alapvető, a történetet meghatározó tulajdonságát, akkor az legyen logikus és következetes.
    Persze maga az alapötlet sem új: fogunk valakit, akinek valami csak rá jellemző oknál fogva semmi köze ahhoz, amit csinál, és épp ettől lesz benne kiváló. Például Süsskind Parfümje is hasonló felállást használ, és pár éve olvastam egy könyvet egy márkafóbiás marketingtanácsadóról (aki olyan szinten iszonyodik a márkáktól hogy minden tárgyáról eltávolítja a márkanevet, és pont azért jó a brandek felépítésében mert annyira sterilen, kívülről látja azokat). Ehhez képest itt pont ez szorul háttérbe a részben logikátlan, részben (eddig legalábbis) indokolatlan részletek mögött. Akinek fóbiája van az érintéstől, nem hiszem hogy nyögdécsel a mámortól ha meg…csókolják; az irodai rész az írói ígérethez képest (már ha egyáltalán jól értelmezem az egészet) zavaros is és irreleváns.
    De az alapgondolat felkeltette az érdeklődésemet és remélem megtudjuk merre megy a történet – kivéve, ha a végén egy elsöprő, romantikus szenvedély fogja Emmánkat kigyógyítani a kórságból. Mert akkor nekem lesz érintésfóbiám a könyvvel szemben. Ha ilyesmire lennék kíváncsi, inkáb veszek egy raklap málnaszörpöt és összekeverem két mázsa cukorral. Nade a remény hal meg utoljára, hátha pont ebből lesz egy “okos” romantikus történet.

  21. Amúgy még azt is el tudnám képzelni hogy pont az érintésfóbia fog a románc kiteljesedésének útjába állni és eből lesz a történet alapját adó konfliktus, ehhez viszont egy szimpi Emma kellene különben nem fognak az olvasók szorítani a boldogságáért, márpedig gondolom nem pszichiátereknek és bőrgyógyászoknak íródott a könyv.

  22. Az indítás nekem itt sok volt.
    „In medias res” vhogy furcsán hat. Még meg sem ismerkedem a szereplővel, de már a legintimebb pillanatokat olvasom vele kapcsolatban, amiben ráadásul nincs is érzelem.
    Ha egy kis bevezetés lenne pár mondattal, akkor még azt mondanám, hogy oké (a tavalyiban legalább találkoztak, megbeszélték, felmentek a lakásba, és addigra már megtudtunk ezt azt a főszereplő(k)ről).

    Nem sokszor, de szerintem előfordult, hogy nem azt a szót használja az író, mint ami odaillik, vagy képzavart éreztem:
    „Nem volt se túl sovány, se túl kövér, a férfiak soha nem panaszkodtak a melle méretére, melltartót is könnyen lehetett rá kapni…” –> nekem itt olyan furcsán hat a „kapni” szó. Főleg az indítást követően. A venni vagy találni szó talán szerencsésebb lenne.
    „Ezen a hétfőn viszont a kutya már korán reggel kiborította, amikor megmakacsolta magát, és Emma nem tudta rácsatolni a pórázt anélkül, hogy meg ne kellett volna érintenie. Ahogy a nyakához ért, a szőr millió tűvé változott, melyek felsértették a bőrét, és a csontjáig hatoltak. Megtántorodott a fájdalomtól, le kellett ülnie a padlóra pár percre.” –> nem tudom, hogy milyen kutyus, de én még nem találkoztam olyannal, amelyiknek gyökérkefe szőre lett volna. Néha hullik elég rendesen, ami inkább csiklandoz, esetleg kicsit bök, ha keményebb, de semmiképpen sem sérti fel a bőrét, főleg nem úgy, hogy a fájdalomtól le kelljen ülnie. Vagy ha van is ilyen, akkor azt biztos, hogy nem a lakásban tartják. Többször visszaolvastam ezt a részt, mert elsőre nem értettem, hogy ez most ugyanaz a séta csak két megközelítésből, vagy már ugrottunk egy napot. De azt hiszem, hogy a 2. séta már egy újabb nap reggele lehetett.
    „Ahogy a középső részben egyensúlyozott, orrán beáramlott az emberek hétfő reggeli, álmos-savanyú szaga, ami most kimondottan jól jött ahhoz, hogy visszazökkentse Emmát a jelen pillanatba.” –> több helyen is kicsit túlírtnak érzem, itt is nekem már sok volt az „álmos-savanyú szaga” rész. Amúgy szép lenne a gondolatmenet, csak ne lenne benne a savanyú.
    „– A szavaimmal tárgyalok, nem a testemmel – vetette oda Emma ridegen. Két keze ökölbe szorult a gondolattól, hogy Gábor azt képzeli, bevetett más eszközöket is a sikerhez. Ezt soha, senki nem képzelheti róla. Persze figyelemelterelésnek jó eszköz volt a női báj kissé fedetlenebb megmutatása, de semmi több.” –> képzavart érzek. Igen, bizony tudatos volt a tárgyalás előtti készülődés, és a testével is győzködte az ügyfelet. Itt indokolatlannak érzem a felháborodását Gábor észrevételével kapcsolatban. Vagy ha szándékos volt, akkor itt az egyik olyan pont, ahol a főszereplő jelleme majd fejlődhet. Megismeri saját magát és felismeri, hogy bizonyos cselekedetei milyen hatással vannak másokra, milyen következményekkel jár. Aztán vagy változtat rajta, vagy nem, attól függ, hogy mit akar kihozni a regényből a szerző.

    Itt is bebizonyosodott, hogy mennyivel hamarabb észrevehető a hiba, elírás, ha más szövegét olvassuk. A saját írásunkat már annyiszor átolvassuk, hogy észre sem vesszük, mivel mi magunk tudjuk, hogy mit is akartunk írni valójában.
    A túlírtság is látszik némely mondaton, pedig alapvetően jók lennének, ha kicsit kevésbé akarná cifrázni az író. Ennél a történetnél is igaz, hogy néha a kevesebb több…

    A fentieket leszámítva gördülékeny a szöveg, olvastatja magát. Így elsőre, ha volt is benne elírás, én nem vettem észre.
    Érdekes, hogy bizonyos szituációkban Emma egy sündisznóra emlékeztet, és az utalások alapján az álarc mögött egy megsebzett lélek rejtőzik, de bizonyos esetekben törtet előre, és szemrebbenés nélkül sajátos módon lecsap a lehetőségekre.
    Kíváncsi lennék, hogy merre halad a történet, miért gyűlöli ennyire a kutyát (van-e külön oka, vagy csak nem szereti), és miért ilyen rideg a barátjával(?), akivel együtt lakik? Vajon milyen traumát élt át, ami miatt a főnök közvetlen közelségét taszítónak tartja, holott ő maga idézi elő ezeket a szituációkat, hogy közeledjen felé?
    És vajon mit jelent az alcím? Erre én még nem találtam utalást…

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  23. Köszönöm a hozzászólásokat, véleményeket! Megmondom őszintén, rosszabbra készültem. 😀
    Ez egy lélektani-erotikus-romantikus regény, ezért úgy kezdtem, ahogy. 🙂
    Sajnos az egyik visszatérő hibám a logikai probléma, valószínűnek tartom, hogy a lektor ebben az írásomban is találni fog, de Csikesz felvetésére a válasz: az alkohol.
    Nagyon köszönöm azoknak, akik bíztatnak – pozitív lektorira nem számítok, de az értékelést nagyon várom.

  24. Kedves Csilla, az alkohol miatt már kezdtem rosszra gondolni, aztán rájöttem hogy a kezdő jelenetről beszélsz. 🙂
    Utánanéztem, és Emma problémája egy létező pszichés betegség, aphefóbiának hívják: az érzelmektől, intim helyzetektől és másokhoz való túlságos fizikai közelségtől való félelem.
    Ebből nagyon mély, egyedi és izgalmas történetet lehet írni, azt ne mondjam, drámait. Ahhoz viszont, hogy ne egy romantikus történet puszta kelléke legyen, utána kell nézned a pontos részleteknek és hozzájuk alakítani a történetet. Ha nem is kell az orvosi alaposság, de az alapoknak muszály hitelesnek lennie. Például rögtön el kell felejteni, hogy egy aphnefóbiás szereplőnél az alkohol hatására elmúlnak a tünetek. A zsúfolt, reggeli metróban pedig egy valódi aphnefóbiás talán még ámokfutásba is kezdene, akárcsak egy liftben összezárva valakivel.

    Mondok egy példát, ami annyiban nagyon rossz példa, hogy nem betegségről van szó. Már-már divatos lett a romantikus történetekbe beleszőni egy meleg karaktert, sőt LMBT-témájú romantikus könyveket írni(nekem is van egy “butch” mellékszereplőm). Ez akkor jó, és nem csak egy közösség vagy szubkultúra öncélú kizsákmányolása, ha a cselekmény hiteles. Van olyan szerző, aki nyíltan felvállalja a “másságát”, mégis nem egy értékelést olvastam, amiben a szemére vetik, hogy a meleg szereplő(k) nem hitelesek, egyedül azért vannak a könyvben, hogy legyen benne egy öncélú (de jól marketingelhető) meleg-vonal. Ez szerintem is kerülendő hiba, és a felszínesség egyben tiszteletlenség is az érintettekkel szemben. De mondhattam volna a depressziót is. Rengeteg depressziós-alkoholista szereplő van már mindenhol, de ritka az, amikor a “depressziós fiatal lány” (vagy épp az alkoholista nyomozó)karaktere több, mint egy ócska, öncélú klisé. Akinek meg volt köze igazi depresszió(s)hoz, olvasás közben szeretné kínjában a falba verni a fejét, de végül inkább csak a könyvet vágja oda.
    Szerintem az alapötleted a betegségével küszködő Emmáról talán az egyik legjobb az idei felhozatalból, mert, hadd mondjam még egyszer, benne van egy érzelmekkel telített, valódi emberi dráma potenciálja. (A másik számomra a Homo Impius volt, de egész más kontextusban, és annak kéziratnak a tiédnél még sokkal hosszabb utat kell bejárnia.) Ezt te találtad ki, ez már a tiéd, és inkább írd újra elölről az egészet ha muszáj, akár többször is, minthogy elpazarold egy közepes színvonalú kéziratban. Íráskészséged van hozzá, úgy tűnik adott egy adag okos alázat is az írás iránt, minden esélyed megvan kibontakoztatni ezt a pazar ötletet. EL NE RONTSD.

  25. Izé… muszáj bocsánatot kérjek Demeter Attilától…

  26. Beszállnék a klisé témába.
    A klisé jó dolog, bizonyos szintig még szükséges is. Nagyon közel áll hozzá jelentésben a “toposz”, ami ugyebár már sokkal jobban, sőt már egészen előkelően hangzik. Klisére a műfajazonosság miatt is szükség van. Nem tudom, ki nézte volna a Trónok harcát szőrbe öltözött benga harcosok nélkül, vagy ki olvasna Gyűrűk urát bányásztörpök nélkül, Huckleberry Finnt babonás né… izé afroamerikaiak nélkül. Elnézést, hogy visszatérek rá, de éppen a klisé hiánya zavart engem az előző részlet (Koboldföld rózsái) koboldjai esetében. A klisére a műfajazonosság (zsáner, ha úgy jobban tetszik) miatt is szükség van.
    A lényeg ebben a kérdésben szerintem nem a mit, hanem a hogyan kérdése. Jason Dame említette a SW-ból Luke alakját. Hát, ha itt tartunk, Han Solo még klisésebb, nem beszélve a droidokról, vagy a bölcs, öreg mesterekről. Mégis lehet benne valami, ha már ekkorát hódított. Mégpedig az, hogy a kliséket új kontextusba helyezte, továbbá hogy egyedi színt adott nekik. Na szerintem valahogy így működik ez egy regénnyel is. Hogy mondjak bárki által ismert irodalmi példát is: Baradlay Richárd nem egy klisé? A nép akart (és akar) egy tipikus huszárt, mert imádja, sőt imádja imádni. Mégis értékes irodalmi alakká válik a jellemfejlődése által, és azáltal, hogy egy másik klisét-toposzt is beleolvaszt, a lovagot. Kell a klisé, kell a toposz. Várja, sőt elvárja az olvasó, de nem egy “fénymásolt” karaktert, vagy helyzetet akar, hanem olyat, ami a kliséhez valamit hozzá is tesz vagy a szereplő jelleme, vagy a kontextus által. A nagy sikerek így működnek, pláne egy amatőröknek szóló pályázatnál. Legalább is Nobel-díjas írónak kell lenni ahhoz, hogy valaki kliséket ne használjon, bár szerintem még azon a szinten is bőven van.
    És hát ez a nagy kérdés ezzel a regénnyel kapcsolatban is, hogy vajon sikerül-e ily módon valami újat és izgalmasat alkotni. A részlet alapján talán még nem, de ahogy Csikesz is utalt rá, van rá esély.

  27. Kedves Csikesz! Miért is muszáj tőlem bocsánatot kérned? Nem látom az okát, nem bántottál kicsit sem. Persze, ha szükségét érzed, hát legyen! Megbocsátok! 😀

  28. Kedves Lobo Marunga!
    Nagyon pontosan és helytállóan fejtetted ki a klisé témáját. Nekem is így kellett volna, de neked jobban sikerült. Pontosan ez a lényeg. A klisé megkönnyíti, de nem helyettesíti az életet. A fénymásolt klisés figura már rossz. Persze ha az alaphelyzet is klisés, akkor nincs tovább, az nagyon rossz.

  29. Sebaly, Attila, néha kicsit nehéz követni az észlyárását. 😀

  30. Aham, Lobo! ärtem.

  31. Minden klisé toposz, de nem minden toposz klisé. “Az első ember, aki rózsához hasonlított egy nőt, költő volt. A második idióta.”

  32. Az attól függ, hogy a nőnek bejött-e a dolog… 🙂

  33. A nő már az elsőnek is ezt mondta: “jaj minden férfi ezt mondja”

  34. Gratulálok a kikerüléshez. Ebben a részletben a következetesség és tapasztalat hiánya tűnt fel. Háromszor olvastam végig, tegnap reggel és késő délután, illetve ma is adtam egy új esélyt a komment megírása előtt.
    Néhány a következetlenségek közül: “Aztán elengedte a száját, hogy lejjebb ereszkedjen, és pár pillanat múlva Emma már elviselhetetlennek érezte a férfi kezének dörzsölő simogatását a bőrén, nyelvének éhes játékát a mellbimbóján, a csípőjének nyomódó kemény férfiasságot, és nem bírt várni. Testében összeolvadt az alkohol türelmetlen zsongása a vággyal, szomjazott minden érintésre,”. Egy érintés-fóbiás szereplőről van szó, aki alkohollal igyekszik oldani a viszolygást. Az idézet első tagmondatában még elviselhetetlennek érzi a férfi simogatását, a következőben viszont szomjazott minden érintésre.
    A cselekmény következetlensége akkor szokott előfordulni, ha a szerző nem látja át a saját történetét, vagy ha egyszerűen csak leírta a történetet, nem volt mögötte kellő tervezői munka. Azt nem állítanám, hogy minden apróságot előre ki kell dolgozni, viszont a konkrét kézirat mellett érdemes egy külön word doksiban vezetni, mi mikor és hogyan történik, hogy ne maradjanak következetlenségek a sztoriban. Jelen esetben a kutya kapcsán szaladtunk bele ebbe. Amikor Tamás arra utal, hogy ‘jövő héten ugye adsz neki enni?’, akkor a szerzőnek pontosan tudnia kell, Tamás mennyi időre utazik el, mikor jön haza. Eztán az első kutyasétáltatós jelenethez jutunk, amiben utalás van arra, hogy már csak a hétvégét kell kibírni, illetve arra is, hogy hány kutyasétáltatás van még hátra. Reggel vitte le, utána pedig konkrétan kielemzi, hogy ma még kettő, aztán még hétvégén Tamás hazatértéig összesen 4. Mivel a reggeli séta után még kettő továbbit irányoz elő aznapra, abból az következik, hogy napi három sétával számolhatunk. Ez esetben Tamásnak vasárnap délelőtt / délben haza kell érnie, hiszen a szombati három sétát követően vasárnapra már csak egy reggeli marad. Ezek után viszont hétfőn reggel újabb sétával indítunk, ami egyrészt redundáns jelenetnek tekinthető (pláne ilyen közelségben) ráadásul a saját maga kontextusában lefektetett szabályrendszernek ellent is mond, mivel ekkor Tamás elvileg már otthon van.
    További következetlenség a felfestett régi panelházas környezetben játszódó liftes jelenet a felső szomszéddal. Ezeknek a lifteknek az automatikája még nem a racionális és gazdaságos működési elvről híres: értsd: ha a harmadikon hívod a liftet, a negyedikről lefelé tartó szomszéddal nem fog megállni nálad, hogy téged is felvegyen út közben. Simán lemegy, majd fel tudod hívni magadhoz. Ha pedig felfelé jönne a néni, akkor sem állna meg a harmadikon, hogy találkozhassanak. Egy pláza lift ezeket már tudja, talán egy modern, új építésű emeletes liftje is, de a leírt panelrengeteges környezetben lévő szinte biztosan nem.
    Az ilyen és ehhez hasonló következetlenségek kiszűrése véleményem szerint az író saját feladatkörébe tartozik.
    A tapasztalatlanság kérdésköre két részre bontható, és egyben felveti annak a kérdését is, miről érdemes írni? Az első a fóbia kérdésköre. Feltételezem, hogy a szerző személyesen nem érintett a témában. Kétségtelen tény, hogy nagyon érdekes egy ilyen szereplőt megtenni főszereplőnek, ugyanakkor a választással együtt bizonyos szempontból túl is lépünk a szórakoztató irodalom határain. Egyenesen a lélektani dráma irányába, ami viszont azt követeli meg az írótól, hogy az érintett területnek “szakavatott mesterévé” váljon. Személyes érintettség híján ezt részletekbe menő kutatómunkával lehet elérni még jóval a kézirat megírásának elkezdése előtt. Mondok egy egyszerű példát. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az alkohol képes volna oldani egy ilyen jellegű fóbiát. Ha pedig nem képes, egyszerű placebo hatásról beszélhetünk, amit a szereplő csupán bebeszél magának, vagyis egy másik szemszögből ez az alkoholizmus egy formája, a főhős nagy nehezen képes felülemelkedni a fóbiáján, de azt képzeli, hogy ez az alkohol mámorának következménye. Pedig nem. A történet jelenlegi szakaszában sejtelmünk sem lehet arról, hogy mi állhat a fóbia kialakulásának hátterében. Többen felvetették a klasszikus bántalmazott sémát. Nem gondolom, hogy a szexuális bántalmazás eredményeként létrejönne állat, valamint sima kesztyű érintése miatt érzett undor. Ráadásul ha a kesztyű zavarja, a viselt ruhái miért nem? Adódhatna a válasz: csak a tenyérrel való érintés esetén áll fenn ez a fóbia, de mint korábban és később is kiderül, ha őt érintenék bárhol máshol, azt sem igazán tűri. Volt egy megjegyzés a főszereplő szájából: “Tudtad, hogy ilyen elcseszett vagyok” talán a fóbiája mögött nem is kell keresni semmiféle okot, az egy kifejlődött szerencsétlen adottság.
    Végül a tapasztalatlanság másik megjelenési formája a munkahely és az ott történtek részletezésében jelenik meg. Értékesítési osztályvezetői szinten a saját egy személyes iroda alapvető követelmény. A dolgozóasztal mellett helyet kap ezekben a vezetői irodákban egy 4-6 székes kisebb tárgyalóasztal is arra az esetre, ha a közös nagy tárgyaló valami okból nem állna rendelkezésre. A tárgyalás során felsliccelt szoknya, kigombolt blúz egyenesen a hiteltelen kategóriába sorolható. Az üzleti élet nem egy vizsga, ahol a diáklányok különböző praktikákkal igyekeznek megnyerni a vizsgáztató tanár jóindulatát. Egy magára valamit is adó női vezető ilyesmit egyszerűen nem engedhet meg magának, még a látszatát is ösztönösen kerüli. Általában nyakig begombolt kosztüm, és hosszú nadrág jellemző. Éppen azért, mert bármi egyébnek még a látszatát is igyekszenek elkerülni. Nem beszélve arról, hogy a tárgyaló partnerek üzletemberek. Az üzletben pedig a pénz a legfőbb szerelem, nem pedig a tárgyaló partner kitett bájai. Minden tárgyalás egy sakkjátszma, amit ha egy ilyen átlátszóan gyenge praktikával igyekezne befolyásolni a női fél, a rutinosabb férfi tárgyalópartner az első pillanatokban közölné, hogy legyen szíves begombolni a blúzát, amivel pár másodperc alatt megsemmisítő csapást vinne be a nőnek.
    A főnök viselkedése szintén valahogy picit hiteltelennek tűnik. Folyton a testi kontaktot keresi. Az első jelenetben a válla felé nyúl. Aztán az irodába lépve szabályosan maga felé fordítja. Ilyet egyszerűen egy férfi nem csinál, maximum akkor, ha az adott illetővel szeretői vagy afféle státuszban állnak. Ez vonatkozik az arc simogatási próbálkozásra is. Mind olyasmi, amire a mai világban simán ráhúzható a munkahelyi zaklatás címke, ha a dologban nem mutaatkozik mindkét oldalról igény és hajlandóság.

    Mindezek mellett a szerző kommentjét példaértékűnek tartom. Pontosan tisztában van a hibáival, és helyén kezeli a kéziratát. Én sem várok pozitív lektorit, ugyanakkor miért ne lephetnének meg a lektorok, ha a sztori egészében van valami olyasféle tanulság, mondanivaló, amiért hibái ellenére is érdemes magunkévá tenni a történetet?
    Bárhogy is lesz, ezzel a hozzáállással még számos sikert érhet meg az író, a mostani hibákat valószínűleg a következő írásában már nem követi el. Ha pedig így lesz, a kiadásra érett kézirat esélye is jelentősen növekszik majd.
    Sok sikert a további munkához.

  35. Kicsit keresgéltem. A toposznak lehet szinonimája a klisé, de a klisének nem szinonimája a toposz. Vagyis fordítva van: Minden toposz klisé, de nem minden klisé toposz. De ez a lényegen nemigen változtat, legföljebb annyit, hogy toposzt bátrabban lehet használni. Mondhatnánk úgy is, hogy a toposz a művészetileg elismertebb klisé.

  36. Bravó János, sokkal szabatosabban sikerült megfogalmaznod azt, amit én is próbáltam.

    Lobo – talán így: a klisé a fantázia nélküli, közhellyé koptatott toposz.
    Például Trónok harca: Tarth-i Brienne. Toposz: a harcos. Klisé formája: a gáncs nélküli, csillogó páncélú lovag. Hogyan kerülte el GRRM a klisét? Csavart egyet rajta és csúnya nőt csinált belőle.

  37. Jaja, egyről beszélünk.