Varga Gy. Brájen: A kék orchidea (részlet)

Varga Gy. Brájen: A kék orchidea (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

ELSŐ RÉSZ

Egy

Aranyló, kora őszi délután volt, amikor a Befogad-Lak névre keresztelt fogadó nyitóünnepségére sor került Albertkázmérpusztán. A kis település alig több mint húsz fős lakossága nem fűzött túl nagy reményeket a vállalkozáshoz: nem ez volt az első próbálkozás, de eddig mindegyik megbukott. Feltették hát a kérdést: ez most miért alakulna másképpen? És valóban: egy olyan helyen, amelyet senki nem ismer, nagy bátorság volt vállalkozásba kezdeni. Kolozsvári János és Edit tudták ezt jól, mégis belevágtak.

     Néhány éve történt, mikor először itt jártak a várbalogi nyugdíjasklub által rendezett ebéd apropójából. Akkor még nem sok mindent tudtak a faluhoz tartozó településrészről, csupán annyit, hogy régen az ünnepek alkalmából kinyitották a határt, és át lehetett menni Ausztriába. De aznap minden megváltozott. Edit régóta mondogatta már a férjének, hogy unja a városi életet: a panellakások égig emelkedő betontömbjeit, az autók zajától hangos utcákat, a zsúfolt bevásárlóközpontokat. És bár a színházlátogatásokat élvezte a barátaival, ez mégsem volt elegendő indok ahhoz, hogy maradjon. Onnantól kezdve naphosszat próbálta meggyőzni Jánost arról, milyen jó lesz majd itt nekik, és a férfi végül engedett. Ám amikor eljöttek ide, hogy megnézzenek néhány eladó ingatlant, a nő észrevette a régi panzió kerítésén az ELADÓ táblát.

     – Ó, nézd! – mutatta az autóból Edit a férjének.

     – Eladják a panziót. Na és? – vonta meg a vállát János, de mikor ránézett a feleségére, a tekintetéből már tudta, mire gondol. Úgy ismerte, mint saját magát: több mint negyven éve voltak házasok. Azelőtt a vendéglátás volt az életük: egy jól menő éttermet üzemeltettek Győr belvárosában, de eljött az az idő, mikor úgy érezték, ideje egy kicsit pihenni. Mivel bérbe nem akarták adni, gyermektelen pár lévén más választásuk nem volt, mint hogy eladják. Edit szíve azonban most megdobbant a lehetőség láttán, és János abban a pillanatban, mikor az asszony az épületre mutatott mellette az autóban, tudta, hogy a régi életük, igaz, más helyen, de egy csipetnyit visszaköszön.

     A nyár a felújítással telt el. Edit éppen olyan energiával szervezte és irányította a munkát, mint régen az étteremben. Végeztettek néhány átalakítást az épületen belül, praktikusabban osztották el a helyiségeket. Szállt a por, mikor kiütöttek egy falat, és a nyitott ablakokon keresztül, aki nem tudta, hogy felújítás folyik, azt hihette, füst terjeng. A szobákat a régi, szőnyegekkel eltakart parketta helyett rusztikus laminált padlóval burkolták. Az ablakok kereteiről lecsiszoltatták a lepattogott, fehér festéket, helyette mindegyik natúrszínben csillogott a fényes lakkréteg alatt. A bejárati ajtót kicseréltették egy biztonságosabbra. Hátul az udvaron kialakítottak egy kis parkolót a vendégeknek. A bejárathoz vezető út mellett megmetszették a sövényt, rá merőlegesen mindkét irányba rózsatövek kerültek a friss ágyásokba. Jó néhány hétre a mindig csendes település egyetlen utcáját kalapács és fúró zaja, és a munkás emberek hangos beszéde töltötte be. Edit lelkét pedig az elégedettség, főleg, mikor észrevette az arra járók kíváncsi tekintetét. De az igazi boldogság akkor költözött be a szívükbe, amikor az ajtó fölé felkerült a kovácsoltvas tartóra a régi időket idéző, kézzel faragott cégtábla.

     Száraz, forró nyarat tudtak maguk mögött, és úgy érezték, még mindig nincs vége. Szeptember volt, de a levegő mit sem enyhült, és Edit félt, hogy az étel, amit a nyitóünnepségre ő maga készített, meg fog romlani. Előzőleg meghívókat készíttetett, ami Várbalog és Albertkázmérpuszta összes lakosának postaládájába belekerült. A díszes lap első oldalára egy jól összeállított, már-már reklámszerű szöveg íródott, a másik lapon pedig a kérdés: részt kíván-e venni az eseményen? Edit nagy meglepetésére sok válaszlevél érkezett, a legtöbbjük pozitív visszajelzés. Kedve lett volna János szemére hányni, hogy ő megmondta, de tudta, mennyire utálja ezt a férje.

     Az egész heti készülődés eredményeképpen most ott álltak egymás mellé rendezve az asztalok, leterítve hófehér abrosszal, rajtuk szemet gyönyörködtető ételköltemények. Ezüsttálcán csillogó poharak, fehér tányérok, kifényesített evőeszközök, élére állított szalvéta szépen körberendezve. A falakon egy-egy festmény, az ablakokban virágok. Odabent, a konyhában fogpiszkálóra tűzött apró falatkák, a több üveg pezsgő már órák óta a hűtőben. Minden tökéletes volt, már ami a fogadás ezen részét illeti.

     A pincér, akit felfogadtak, nem volt még sehol. Edit felhívott néhányat a régi alkalmazottai közül, de munkára vagy más programra hivatkozva mindegyik nemet mondott. Egy reggel éppen egy idős asszonnyal beszélgetett az utcán, akinek elmesélte, hogy mekkora gondban van, mire kiderült, hogy néni unokája történetesen pincérként dolgozik Ausztriában, és ha jól emlékszik, bár ebben nem egészen biztos, de azon a hétvégén éppen szabad. Edit nagyon megörült, s megkérte, küldje át hozzá a fiatalembert, amint hazaér a munkából. Az akkori szimpátia azonban most a várakozással szinte teljesen eloszlott, helyét átvette a düh és a kétségbeesés, és Edit már-már azt hitte, hogy Gergő cserbenhagyja őket, mikor nyílt az ajtó, fölötte megszólalt a kis csengettyű, jelezve, hogy valaki belépett.

     – Mi a fenét csinált eddig? – ripakodott rá rögtön az asszony. – Nem ezt beszéltük meg!

     – Tudom, tudom, és sajnálom – szabadkozott a férfi. – Annyira siettem, hogy az ingem ujjáról leszakadt a gomb, és a mama addig nem engedett el, míg vissza nem varrta.

     – Ó, egek! – forgatta a szemét Edit, majd intett a férfinak, kövesse őt a konyhába, ahol a következő néhány perc során mindent megmutatott és elmagyarázott neki. Abban a pillanatban pedig, ahogy kiléptek, már jelzett is a csengő, és megérkeztek az első vendégek. Edit bólintott Gergőnek, aki visszament a konyhába, és hamarosan jéggel töltött vödörrel a kezében tűnt fel, benne egy üveg jó minőségű pezsgővel. Közben megjelent a házigazda is, mármint a névleges, hiszen gyakorlatilag az egész rendezvény, sőt az egész fogadó Kolozsvári Edit irányítása alatt állt. János kezet rázott mindenkivel, Edit pedig kedélyes csevegésbe fogott, mintha csak a régi szomszédok ugrottak volna át egy kis beszélgetésre.

     Miután a legtöbb vendég megérkezett, Gergő tálcán hordozta körbe a megtöltött pezsgős poharakat, és mikor jutott mindenkinek, Edit egy, az asztalról felkapott villát finoman a saját pohara oldalához ütögetett, s a csilingelésre egy pillanat alatt néma csend lett. Úgy állt a pult előtt, mint egy királynő: méltóságteljesen, állát felszegve, szép ruhát öltve magára. Ez volt az élete: mindig is parancsolnia kellett, a tökéletesre törekedni, színlelni, hogy minden rendben van. Más emberek mit sem láttak a villámló tekintetekből, mikor megrótt egy-egy alkalommal egy szakácsot, aki nem megfelelően ízesített egy ételt; az átdolgozott éjszakákból, mikor számolnia kellett, hogyan is jön ki a legjobban anyagilag, és az olykor felgyülemlett feszültségből, amit később a férjén töltött ki. János persze mindehhez már hozzászokott, és a sok évi házasságuk alatt megtanulta megfelelően kezelni.

     – Köszöntöm önöket, kedves vendégeink! – kezdett bele az asszony a szónoklatba. – Nagyon örülök, hogy ennyien elfogadták a meghívásunkat. A férjem és én reméljük, jól érzik magukat az itt eltöltött idő alatt. A Befogad-Lak sok változtatáson ment keresztül mind kívül, mind belül. Első körben ezt szeretném önöknek bemutatni. Megnézhetik a szobákat, betekinthetnek a konyhába, ahol ezek a csodálatos ételek készültek, hátul kiülhetnek a padokra, körbejárhatják a parkolót, amit szintén nemrég alakítottunk ki, és aztán, ha úgy tetszik, adják tovább az ismerőseiknek a tapasztalataikat. Jánossal mindketten a vendéglátásban töltöttük az életünk nagy részét, így biztosíthatom önöket, aki ide betér, jó kezekbe kerül, és igyekszünk minden óhaját kielégíteni.

     – Így igaz – vette át a szót Kolozsvári János. – Legyen egy fáradalmait kipihenő turista, egy kellemes hétvégét eltölteni kívánó házaspár, egy néhány napos csendre vágyó vendég, a Befogad-Lak nevéhez méltóan mindenkit befogad. Az elmúlt hónapok munkája során igyekeztünk úgy alakítani az épületet és a környezetet, hogy az a vendégeknek minél előnyösebb legyen, akár kényelmi, akár esztétikai szempontból. A terem, ahol most állunk, rendezvényekre is alkalmas, persze egy meghatározott létszámig. Reméljük, a pihenésre szánt nyugdíjas éveinkben megtisztelnek minket azzal, hogy minél többen, minél több munkát adnak nekünk. – Kuncogás hallatszott a vendégek felől. – Most pedig engedjék meg, hölgyeim és uraim, hogy részletesebben is megmutathassam önöknek mindazt, amiről az imént beszéltünk. Kérem, kövessenek!

     A vendégek János vezetésével elindultak az épület emeletére megtekinteni a szobákat. Gergő, a pincér továbbra is ott állt a pultnál, mint egy szobor, kezében a tálca pezsgőspohárral. Tisztelettudóan odaköszönt az embereknek, ahogy elhaladtak mellette, de a legtöbbjük szinte észre sem vette.

     – Hát, mit ne mondjak, beszélni, azt tudnak – hallotta a sor végéről egy vörös hajú nő megjegyzését. Alacsony volt, világoszöld, könnyű nyári felsőt viselt bézs színű térdnadrággal, lábán elegáns papucs. Mellette egy valamivel magasabb, barna hajú nő lépdelt, bizonyára a barátnője.

     – Szerintem eddig nem rossz – felelte a másik nő.

     – Jaj, Ildikó, ne legyél ilyen naiv. Sok mindennel találkoztam már, és hidd el nekem, itt sem lesz minden ilyen fényes, mint amilyennek lefestik.

     – Te meg az ördögöt fested a falra. Ne légy ilyen pesszimista. Na gyere már, lehagynak a többiek.

     Gergő csak a munkát látta a fogadóban. Nem ismerte a tulajdonosokat, míg a nagymamája össze nem hozta őket. A férfi pedig, mivel ráért, és mivel minden lehetőséget megragadott, hogy kettőjük életét kicsit megkönnyítse, elfogadta az ajánlatot, sőt, megbeszélték, hogy ha hasonló alkalom lesz, azt is elvállalja, amolyan beugró pincérként. Harminckét éves volt, több mint két évtizede a nagymamájával élt. A szülei külföldre mentek, őt itt hagyták. Korán fel kellett nőnie, mivel ő lett a férfi a házban, és ugyan a mamája sok mindent megcsinált, ami nem nőnek való munka volt, ahogy idősödött, az ereje is jobban fogyott.

     A megbeszéltek szerint, míg a vendégek odafent nézegették a szobákat, a férfi kihozta a konyhából a falatkákat, és lerakta az egyik asztalra a tálcát. Várt. Odafentről János és Edit felváltva beszéltek, de nem lehetett érteni, mit. Gergő végignézett magán, s próbálta felmérni, éppoly tökéletes-e a ruhája, mint amilyen egyébként a hivatalos állásában kell, hogy legyen. Beszaladt gyorsan a mosdóba, hogy megnézze magát a tükörben. Melege volt, fel akarta egy kicsit frissíteni az arcát hideg vízzel, míg a vendégek le nem jönnek. Fénylett a homloka és az orra, úgyhogy megmosakodott. Bezselézett hajából egy rakoncátlan tincs a homlokába hullott. Gergő roppant kényes volt a hajára, a fürdőszobában töltött időből – a borotválkozáson kívül – a legtöbbet azzal foglalkozott. Bevizezte hát azt is, próbálta a tincset a helyére tenni, ahonnan elszabadult. Közben hallotta, hogy a vendégek lassan jönnek le a lépcsőn, így kénytelen volt kimenni, és elfoglalni korábbi helyét. A hajából víz csorgott a homlokára, azt a látszatot keltve, hogy izzad. Magán érezte Edit szúró pillantását, de csak állt ott továbbra is fegyelmezetten, és csak akkor vette elő a zsebkendőjét, és törölte le a vizet, mikor a vendégek eltűntek a konyhában.

     Még mintegy negyedóráig tartott az idegenvezetés és a fogadó bemutatása, utána mindenki kedvére fogyaszthatott az ételekből és italokból. Edit szorgos méhként repdesett a vendégek között. Mindenkivel váltott néhány kedves szót, próbált jó benyomást kelteni. János néhány férfi társaságában leparkolt az egyik sarokban, és valamiről élénk eszmecserét folytattak. Gergő folyamatosan töltötte a poharakat és járt körbe az italokkal. A vörös hajú nő, aki a barátnőjével lemaradt a lépcsőnél, élénken nézegetett körbe. Néha odament egy-egy emberhez, és szóba elegyedett velük.

     – Kellemes a hangulat, ugye? Mintha csak egy családi összejövetelen lenne az ember. – Volt, aki kedvesen visszaválaszolt neki, de akadt, aki csak bólogatott. A barátnője, Ildikó egyre csak húzta el mindenkitől. – De hát hogy gyűjtsek információt, ha beszámolót akarok írni a megnyitóról? ­– méltatlankodott a nő. – Az olvasók nagyon is adnak más emberek véleményére, abból táplálkoznak.

     Gordos Éva újságíró volt. Egy női magazinnak, a Mademoiselle-nek írt, a legtöbb cikke online jelent meg. Voltak kritikái filmekről, könyvekről, néha éttermekről, de ha úgy esett, egészségről, szépségápolásról, vagy – szingliként – ne adj’ isten párkapcsolatról is megjelent egy-egy írása. Emellett, hogy a néhány éve elvégzett virágkötő tanfolyamnak hasznát vegye, olykor csokrokat, asztali díszeket, koszorúkat készített. Nem régóta lakott itt, Kolozsváriékhoz hasonlóan ő is nagyvárosi lányként költözött erre a csendes helyre. Kelemen Ildikó volt a legjobb barátnője, vele vett részt ezen az eseményen.

     Ők is kavarogtak az emberek közt, mintha csak a házigazda szerepét töltötték volna be. Editnek ez hamarosan feltűnt, s mikor odament hozzájuk, hogy kérdőre vonja őket, Éva elmondta, újságcikk készül a megnyitóról. Onnantól kezdve az asszony nyájasan viselkedett, hiszen mi adhatna a forgalmának nagyobb lökést, mint maga a sajtó? Felajánlotta, hogy ha lesz egy kis ideje az este folyamán, szívesen válaszol Éva kérdéseire.

     A vendégek mindent végigkóstolhattak. A tálakról jutott bőven mindenkinek hús, saláta, és sütemény, és a Gergő által körbehordozott tálcáról sem fogyott el sosem az ital.

     – Csodálatos ez a pezsgő! – dicsérte a férfinak Éva, s az üres poharát kicserélte egy telire. Gergő csak bólintott.

     A pezsgőn kívül persze többféle italt is kínáltak. Edit igyekezett a vendégeinek maradandó kulináris élményt nyújtani, és mikor látta, milyen élvezettel mennek oda újra és újra az asztalhoz, amelyen az életek kínálkoztak, büszke volt magára.

     Éva, mint lelkes újságíró, sok mindenbe belekóstolt, hogy aztán legyen miről írnia. Mindenből evett egy kicsit, ízlelgette a falatokat a szájában, s volt, hogy az arcára elismerő kifejezés ült ki, máskor pedig meglepetés, mikor egy-egy szokatlan ízt vélt felfedezni. Edit, mikor látta, hogy a nő kóstolgat, odasomfordált mellé, bízva a dicsérő szavakban. Éva azonban nem szórta őket, magában viszont minden fontos gondolatot igyekezett elraktározni. S mikor az italokat kínálgatták, akkor sem mondott semmire nemet, pedig nem nagyon bírta az alkoholt. Ildikó próbálta rábírni, hogy menjenek haza, de Éva erről hallani sem akart, hiszen még hol van a buli vége.

     – De nem ezt beszéltük meg! – felelte kissé sértődötten Ildikó. Neki másnap mennie kellett dolgozni Ausztriába, emiatt korán kellett kelnie. Viszont Évát sem akarta magára hagyni, mert attól félt, még jobban becsíp. Az újságíró persze hajthatatlan volt, így Ildikó, mikor megelégelte a könyörgést, fogta magát, és elviharzott.

     – A barátnője jól itt hagyta – szólította le Gergő Évát, aki éppen megint az asztal előtt álldogált, és a sütemények közül válogatott. Mandulás csók, házi sütésű kakaós keksz és barackos linzer között vacillált.

     – El kellett mennie – válaszolta a nő.

     – Úgy láttam, vitatkoztak valamin.

     – Semmiség – legyintett Éva. – Maga szerint melyik finomabb?

     – Nos, mivel egyiket sem kóstoltam, de a linzer a kedvenceim közé tartozik, így arra szavazok.

     – Hogyhogy nem kóstolta? Megtiltották?

     – Úgy valahogy. Tudja, ez a vendégeknek van ide kirakva, nem az alkalmazottaknak.

     – Ugyan, na jöjjön, kóstoljon meg egyet, majd én veszek kistányérra, és addig elfordul, nehogy az a hárpia nőszemély meglássa.

     – Honnan tudja, hogy az?

     – Aki ilyen szöveggel látja el a vendégeit, annak mindig van valami takargatnivalója.

     – Nem hinném, hogy bármiféle titkuk is lenne.

     – Nemcsak arról van szó. Hanem mondjuk saját magáról, hogy hogy bánik az embereivel.

     – Maga mindig ilyen borúlátó?

     Éva elnevette magát. – Újságíró vagyok. A dolgok mögé kell látnom.

     – És itt ezt látja? – vonta fel a szemöldökét Gergő, miközben elfordult, mintha csak Évának segítene választani az ételek közül, és gyorsan bekapta a linzert. Az omlós tészta pillanatok alatt szétolvadt a szájában, a vaníliás íze keveredett a házi baracklekvár és a dió ízével, megadva azt a régimódi különlegességet és házias jelleget, amit Gergő eddig csak a nagymamájánál tapasztalt.

     – Milyen? – érdeklődött mellette a vörös hajú nő, de a férfi nem tudott válaszolni, míg le nem nyelte a süteményt.

     – Ezt mindenképpen kóstolja meg. És ha nem ír róla ódát, kérdőre vonom – felelte teljes komolysággal Gergő, mire a nő a fejét hátravetve ismét elnevette magát. Apró, fehér fogai gyöngysorként villantak fel ilyenkor.

     – Adjon inkább egy pohár pezsgőt!

     – Nem lesz túl sok?

     – Dehogy!

     Lassan beesteledett, és a vendégek egyre fogyatkoztak. Gergő hallotta, amint a főnökasszonyának az egekig magasztalják a megnyitót, és tovaszálló ígéreteket tesznek, hogy ha erre járnak, beugranak, és az ismerőseiknek mindenképpen ajánlani fogják a helyet. Edit arcára mintha csak odafestették volna azt a széles mosolyt, amivel mindezt fogadta, mert egy pillanatra sem olvadt le róla. Csak mikor már mindenki elment, akkor sóhajtott egy nagyot, és a férjébe kapaszkodva felment az emeletre a saját szobájukba, hogy egy kicsit lepihenjen. Fárasztó volt számára az este, de úgy gondolta, megérte.

     Gergő, miután az idős házaspár elvonult, nekilátott összeszedegetni a szanaszét hagyott tányérokat, poharakat, evőeszközöket. Ugyan nem kérte meg rá senki, de nem bírt volna úgy elmenni, hogy rendetlenséget hagy maga után. Edit néhány perc múlva megjelent a lépcsőn, félig jött csak le, s odaszólt a férfinak, menjen nyugodtan haza, majd ők másnap elrendeznek mindent.

     – Még néhány dolgot el kell raknom – felelte a pincér. – Nem tart sokáig.

     – Rendben. Köszönöm. Később még lejövök és bezárok. A fizetéséért ugorjon be holnap!

     Gergő a tányérokon hagyott ételmaradékokat egy szemeteszsákba pucolta, majd mindent összeszedett, a mosogatónál elöblítette, behelyezte őket a mosogatógépbe, és elindította a programot. Végül fogta a szemeteszsákot, és miután lekapcsolta a villanyt, kilépett a fogadóból. Ahogy ment hátra a kukához, egy alakot látott meg az egyik padon, amit szintén a vendégek kényelméért helyeztek ki. Gergő meghökkent, egy pillanatra meg is állt. A hold fényénél aztán közelebb érve felismerte a nőt. Éva ült ott, némán, mint egy szobor, meredt maga elé.

     – Maga meg mit keres itt?

     – Csak egy kicsit… egy kis levegőre volt szükségem – felelte, majd egy kis szünet után hozzátette: – De jó, hogy jön! Olyan unalmas volt eddig itt egyedül!

     Gergő észrevette, hogy a nő eléggé becsípett. Tudta, hogy ez lesz a vége, hiszen nem egy hasonló esettel találkozott már. Odabent figyelmeztette is a nőt, nem lesz-e neki sok a pezsgő, de mivel ő csak egy pincér volt, ki kellett szolgálnia. Bedobta a kukába a zsákot, amit eddig a kezében fogott, aztán átkarolta Évát, hogy elkísérje haza.

     – Nem vagyok berúgva, de azért köszi a segítséget – mondta a nő hangosan, mire Gergő rögtön leintette.

     – Halkabban egy kicsit! Ha Edit meglátja, hogy itt van, hogy így van itt, azt hiszem, a cikkéből nem lesz sok minden.

     – Ó, ne is törődjön vele – legyintett a nő. – Pár dicsérő szó, és már kenyérre is lehet kenni.

     Gordos Éva a templomon túl, az utca jobb oldalán lakott egy takaros kis házban. Az ablakok párkányán fehér ládákban piros muskátlik virítottak. Maga a ház halványsárga volt, a kerítés dió színre lefestett léc. A bejárathoz kikövezett járda vezetett, mellette tavasszal nárciszok sárgállottak, ám most csak szabadon hagyott földdarabnak látszott. Beljebb rózsatövek és magasra nőtt pampafű váltakozva vettek körül egy kerti pavilont, mely ugyanolyan színre volt lefestve, mint a kerítés. Nyáron kellemes volt itt kint ülni a párnázott padon, teázni, olvasni, élvezni a madarak csicsergését kora reggeltől estig. Éva gyakran ült ki ide írni. Szerette a lágy szellő játékát, a nap meleg sugarának simogatását. Reggelente itt fogyasztotta el a kávéját, és miközben a csészéjéből szürcsölt, végiggondolta, mit fog tenni aznap. Most azonban, eme késői órán mindebből semmi nem látszott, hiszen csak a hold adott némi fényt, meg az utca túloldalán álló fehérfényű lámpa.

     Éva a táskájában kotorászott a kulcsa után, s mikor kinyitotta a bejárati ajtót, felnézett a férfira, és megcsókolta. Gergő ismét annyira meglepődött, mint mikor észrevette a nőt a padon, de nem volt ideje tétovázni, mert Éva már húzta is befelé.

     – Mit művelsz? – kérdezte tőle a férfi, aki bár nem így tervezte az estét, mégsem ellenkezett.

     – A pezsgő megtette a hatását – felelte a nő.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.7/10 (24 votes cast)

Leave a Comment

20 hozzászólás

  1. Ebből az elejèből nem derül ki, mi lesz a továbbiakban, lesz-e izgalom, krimi szál, stb.
    Fülszövegtől függ, megvenném-e.
    Az ilyen kezdetű történetekben azt szoktam szeretni, ha valami nagyon drámai, vagy vicces (Hattyúk szigete – Agatha Raisin).

  2. Az elején olyan érzésem volt, mintha egy vidéki lapban olvasnék egy decens újságcikket. Ez az érzés a részlet végére sem múlt el teljesen.
    Sajnos egyik karakter mellett sem tudtam “elköteleződni”, a személyeket és a történéseket annyira sablonosnak éreztem, hogy egyre csak nőtt a szöveg és a köztem lévő érzelmi távolság. Azt pedig végképp nem értettem, hogyha az elején elindult a panzióvásárlás, megnyitás témája, miért kanyarodott át a mesélő egy mellékszereplő sorsára?

  3. Kedves szerző!!

    Gratulálok a kikerüléshez.
    A részlet realista regénynek indul, de gyanítom, romantikus szál is lesz benne.
    Nem fogott meg.
    Nyugdíjból visszajönni a vendéglátásba? Az ír ilyet, aki nem csinálta. Ilyen természettel Edit sem lehetett volna korábban sikeres. Nekem a részlet egy zsákfalu poros unalmával volt tele. A karakterek sablonosak voltak, érdektelenek. Események kiszámíthatóak.

    Sok sikert a folytatásra.

  4. Kedves Szerző!
    Én csak gratulálni tudok, megfogott a történet, szívesen olvastam volna tovább.
    Kicsit botladozónak éreztem egyik-másik mondatot, a stílus is bizonytalannak, távolságtartónak tűnik, de ez még csak a regény eleje.
    A zsánert nem tudtam belőni, a konfliktus sem derült ki egyelőre, de így még kíváncsibb vagyok a sztorira. Krimit sejtek, de erre már egyszer rápacsáltam, úgyhogy inkább nem reménykedek.
    Külön öröm volt, hogy nem kellett sem fordítani, sem legózni magamban, hogy össze tudjam rakni a képet, mit is szerettél volna megmutatni nekünk, és még a neveket is ki tudtam ejteni elsőre.
    A négy karakter közül Évát nem tudtam hová tenni, őt talán jobban ki lehetne dolgozni.
    A helyszínek is jók, egyedül János beszédét találtam fölöslegesnek, a pasi papucsnak tűnik, ha a feleségére hagy mindent, akkor ezt is hagyhatta volna.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  5. Kedves szerző!

    Hát izé. Nem tudom mivel kezdjem. Azzal nem lehet, hogy nem az én zsánerem, mert nem tudom a zsánert belőni. Azt tettem, amit sose szoktam, hogy valami életet is érezzek a szövegben a teljesen tárgyias leírás helyett, megkerestem a falucskát a térképen. Reméltem, nem találom, és akkor olyan helyet találok ki az osztrák határon, amilyet akarok. Sajnos tévedtem. A hosszú, érzelemmentes unalmas, bár jól megírt szöveg egy valós helyen játszódik, egy optikailag unalmas és kihalt helyen, ahol van egy Kázmér nevű étterem és panzió – gondolom a helyszín -, valami csokikészítő kft. meg pár ház. Gyakorlatilag rajta áll a határon, de mivel Ausztria határán, manapság ez mindegy.
    Érdekessé az tehetné, ha hirtelen ez után a kezdet után egy krimibe huppannánk. Akkor ez a hideg, érzelemtől mentes, távoli leírás hirtelen értelmet nyerne.
    Amire még gondolhatok, hogy valami aktuálpolitikát belekevertél bele, de az már nagyon nem a szórakoztató irodalom vonulata.
    Remélem, krimi lesz. Vagy ötletem sincs mit tehetnek egy könyvön keresztül az unalmas szereplők az unalmas helyszínen a kihalt faluban. Legalább mentél volna még 10 kilométert, át a határon. Vagy akár 20 km-t a Fertő-tóig. Mert ez eddig csak a gördülékenyen megírt unalom 17 400 karakterben elmesélve, szóközöstül 20 700-ban.

  6. A nyelvtan nem sokrétűen gyenge, de szórendileg sok a hiba.
    Túl részletes a bevezetés, és itt-ott kissé logikátlan. A panziónak ábrázolt több szobás vendégház működtetéséhez általában nem elegendő egyetlen pincér, és ha valóban gondos és szakmáját alaposan ismerő ember a tulaj, akkor a nyitóünnepséget nem teszi kockára egyetlen ember alkalmazásával. A jelenetnek ez a része egyébként a túlírtság egyik eleme is, akár feleslegesnek is mondhatjuk – néhány egyéb mondattal együtt. A gyorsolvasás ördöge rám talált, semmi érdemleges nem tartott vissza a felületességtől. A szemelvény utolsó mondatainál akadtam rá a regény első mondatára, amelyből megtudtam, hogy az egyik szereplő megcsókolta a másikat. Persze lehet, hogy tévedek, és ez sem tartozik a cselekményhez vagy pláne a mondanivalóhoz, ha van egyáltalán ilyen.

  7. Egyetértek több előttem szólóval is. A kezdés nekem is újságírós, a többi pedig, ahogy Pálfi Anikó mondta, hát izé.
    Kicsit átgondolatlannak tűnik az egész, ahogyan többen is kihangsúlyozták a valószerűtlen elemeket, ebben az egyébként szépen fogalmazott történetben.
    Mégis Boncz András Facebook hozzászólása fedi leginkább az érzéseim, idézem: ,,Az ebből a részletből nem derül ki, hogy a történet jó-e, éppen csak elkezdődik, de legalábbis semmi jel nem utal rá, hogy nem az.”
    A véleményemhez hozzáfűzném: nem vagyok célközönség, hacsak nem szállnak le az ufók vagy gyilkolnak meg valakit a következő fejezetben!
    Gratulálok a kikerüléshez!

  8. Jó lett volna, ha a mindent látó narrátor egy kicsit közelebb húzódik, ès kiválaszt egyetlen karaktert, akinek a nèzőpontjából bemutatja a törtènetet. Mert ìgy ki-be ugráltunk a karakterek fejèből. Ìgy senkit sem ismerhettünk meg igazán, senki nem vált szimpatikussá.
    A törtènetből hiányzott a horog, ès kèptelensèg volt belőni a zsánert. Talán krimire tippelnèk, mert az ùjságìró “szaglászása” erre enged következtetni.
    Egyèbkènt a szöveg gördülèkeny volt, könnyen vègig olvastam. Gratulálok a kikerülèshez ès sok sikert kìvánok!

  9. Szia!

    Ebben a részletben az volt nekem a szokatlan, hogy kettőnél több szereplő is bekerült a narrátor fókuszába mindjárt itt, az elején, rövid szakaszonkénti váltással. Az abszolút követhető volt, hogy mikor, kiről van szó, tehát nem vált zavarossá, csak így most nem tudom, hogy kinek a történetén van a hangsúly. Az új élet kezdése a zsúfolt várostól távoli, de azért nyüzsgő panzióban jó alaphelyzet, mert biztosan mindig történik valami, ez hozhat pörgést a történetbe. Most még azonban nem indult az “eseménylavina”, ezért lenne jó, ha maga a főszereplő lenne olyan érdekes, figyelemfelkeltő, hogy már azelőtt tudni akarja az olvasó, mi lesz vele, hogy beindulnának az események. Talán emiatt nem vonzott be annyira, mert elaprózódott a figyelem a Kolozsvári házaspár, Gergő és Éva között, akikből épphogy egy leheletnyit láttunk.

    Ha könyvként lenne a kezemben, még egy kicsit olvasnám tovább, hogy lássam, történik-e valami, ami beindítja a regény motorját, eddig nem kötött le igazán. (Éváék meg kiábrándítóak is voltak itt a részlet végén. Aki szingli újságírónő, annak muszáj mindjárt annyira kiéhezettnek is lennie, hogy egy becsiccsenés elég legyen egy vadidegen lakásába (ágyába) cibáláshoz?) Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy csak tökéletes emberekről és habos-babos, rózsaszín kapcsolatokról/kapcsolatkezdésekről bírok olvasni, de ez a zárás valahogy keserű szájízt hagyott bennem.

  10. A rengeteg expozíció egy kissé unalmassá teszi a szöveget (amikor csak beszél a narrátor, hogy ez is történt, meg az is, meg még amaz is, de nincsenek jelenetek), nem biztos, hogy ez a lehető legjobb kezdés. Az alapötletből kisülhet valami jó: egy szinte néptelen (tényleg 20 fős??) településen panziót nyitni mindenesetre kalandos vállalás. Amit nem értek: miért a helyi lakosokat invitálják? Ha én egy kis faluban élek, nem hiszem, hogy átmegyek az utca túloldalára eltölteni egy hétvégét egy fogadóban. Az újságírós-hírveréses gondolat jó, de miért nem maguk a tulajdonosok hívták meg a sajtót, miért véletlenül értesülnek róla, hogy ott van egy újságíró? Egyébként nem sok értelme van a megnyitónak, ha csak a szomszédok tudnak róla (akik nyilván elmennek az ingyen sütiért bőszen dicsérni a háziakat, de ebből nem lesz üzlet :D). A szereplőkről is megtudunk sok mindent, de nem a legjobb helyen. Ráterelődik a figyelem valakire, és rögtön kiderül, hogy ezzel és ezzel foglalkozik, itt és itt lakik, ilyen színű kerítése van (ami épp nem is látszik, mert sötét van). Ez a fajta nem standard narráció akár jól is működhetne, de talán csak egy erősebb, egyedibb stílussal.

  11. Gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez! 🙂
    Sajnálom, de nekem nem tetszett a történet. :/ Unalmas, és nagyon monoton. A folytatás lehet, hogy felpörgeti az eseményeket, de én ennyi után sajnos lehet, nem is olvasnám tovább. De ez én vagyok, ne vegye magára a szerző! 🙂
    Amiért hálás vagyok, azok a magyar szereplők, és helyszín. 🙂 Nekem ez mindig tetszik. 🙂
    Sok sikert kívánok a jövőben! 🙂

  12. Mostanában ez az egy tetszett, tetszett meg. Végre nem esetlen mese vagy kutyult fantasy. Valóságos. 9-es

  13. Kedves szerző, először is szeretnék gratulálni a kikerüléshez!
    Nagy realisztikusan van megírva a mű, ami nem baj, csak engem nem igazán ragadott meg a történet. Elég lassan haladtam az olvasással, nekem egy kicsit túlírtnak érződik, és bizonyos részeknél mintha még a szerző is belegabajodott volna az írásba.

  14. Kedves Brájen!

    Sok nézőpontkarakter felbukkan, ami nem baj, de valahogy mindegyik túl távolinak tűnik. Az egész szövegre jellemző ez a kissé udvarias távolságtartás, vagy minek is nevezzem.

    Az a furcsa, hogy ettől függetlenül nekem tetszik ez a sztori. 😀 Meglehet, hogy kissé távolságtartó, mégis, én kíváncsi vagyok ezeknek az embereknek a sorsára. Na meg arra is, hogy mi lesz végül a Befogad-Lakból, és hogy egy ilyen idős házaspár vajon tudja-e üzemeltetni.

    Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert!

  15. Gratulálok a kikerüléshez! Kicsit bizonytalan vagyok abban, hogy miről is fog szólni ez a regény, vagy ki, kik is a főhősök. Ez alapján a rövid részlet alapján ezekre az alapvető kérdésekre nem sikerült rájönnöm. A távolságtartó elbeszélésmód, a jellegtelen helyszín, a nagyon is hétköznapi karakterek alapján Móricz Az Isten háta mögött című kisregénye jutott eszembe, csak persze a szöveg nyelvezete fényévnyi távolságra van Móriczétól. A történet lapossága mellett ugyan is nagyon szembetűnőek a nyelvezet hiányosságai. Valaki írta, hogy a részlet leginkább egy újságcikkre emlékezteti, és nekem is rögtön ez volt az érzésem, főként az első mondat magyartalansága miatt. “Sor került”, “megrendezésre került”, ezek ma nagyon elterjedt kifejezések, de a magyar nyelvben nincs szenvedő szerkezet! Sajnos több helyen előfordul ez a nyelvtani hiba a szövegben. Emellett a rengeteg kettőspontozás is zavaró, pláne mivel több helyen elég lenne egy vessző. A nyelvtani, stilisztikai hibákat még lehetne sorolni, de nem szeretném teljesen szétcincálni a szöveget.
    Összességében nem igazán fogott meg ez a részlet. Bár lehet, később érdekesebb vagy szerethetőbb lesz a történet, ez alapján úgy érzem, nem olvasnám el a regényt. Ettől függetlenül további sok sikert kívánok!

  16. Amikor elkezdtem olvasni a részletet, azt hittem, hogy a Befogad-Lak lesz a központban, meg valami olyasmire tippeltem volna, az étterem megváltoztatja a pici falu életét, de váratlanul elkanyarodtunk Gergő irányába. Amivel egyébként nem lett volna baj, de most olvasóként kicsit össze vagyok zavarodva, hogy miről is fog szólnia történet, kire kellene koncentrálnom. A másik, hogy a szöveg stílusa nekem kicsit távolságtartó volt, nem éreztem, hogy közelebb kerülnék ahhoz, milyen típusú történettel állok szemben.
    Gratulálok a kikerüléshez, kíváncsi lennék, hogyan folytatódik tovább a szöveg, mert egyébként ígéretes!

  17. Nem volt rossz, de hiányoltam belőle valamit. Már furcsa volt a kezdés, mert az elején még az idős házaspárt hittem a főszereplőknek, aztán már inkább Gergő volt az, akire a szöveg koncentrált. Ha az egész regény Gergő és Éva kapcsolatát meséli majd el, akkor szerintem felesleges egy ilyen aprólékos kezdés. Úgy viszont el tudnám képzelni, ha még a házaspárnak is fontos szerepe lenne a későbbiekben. Nem akarok ebbe belekötni, mert nem tudom, mi lesz a sztori főtémája a későbbiekben, úgyhogy ez inkább csak egy aprócska megjegyzés.
    Sajnos nem lett a kedvencem, nem igazán az én zsánerem, de azért sok sikert kívánok a kedves Szerzőnek a továbbiakban, valamint gratulálok a kikerüléshez!

  18. Kellemesen gördülő szöveg, szép leírások. Nem tudom volt-e béta, de talán nem volt elég szigorú: kellene húzni a szövegen, túl sok információt akar átadni leírással, keveset mutat. Sajnos nem derült ki, hogy ez a történet miről szól majd: Gergő és Éva kapcsolatáról? A panzióba beköltöző mindenféle érdekes népekről? Valakit meggyilkolnak? akármi is lehet:)
    (mint volt vendéglátós: javaslom azt is, hogy szakmai szemmel is át kellene nézetni egy ilyen részletet, elég sok minden nem stimmelt)
    Szerintem némi írástechnikai tanulmányok után nagyon könnyen lehet javítani a történetvezetésen.

  19. Letisztult szöveg, talán ez a legjobb szó rá. Szerettem is volna, ha nincs ez a gyakori nézőpontváltás. Nem szerencsés ki-be ugrálni egyik karakter fejéből a másikba, ennek ellenére érdekelne, milyen történések zavarják majd fel Albertkázmérpuszta nyugalmát! 🙂

    Gratulálok a kikerüléshez!

  20. Tetszik is, meg nem is, inkább amolyan semleges. Nem sok minden derül ki a részletből, igazából az sem, hogy kiről fog szólni a történet. Elindultunk egy szálon, aztán valami másba csaptunk át. Ezen lehetne javítani, tisztázni a helyzetet. Egyébként nem rossz, vidéki hangulat árad a reszletből, talán kicsit jobban, mint amennyire a valóságban előfordul. Nekem kicsit Miss Marple falujára hajazott, de ne felejtsük el, hogy az 20. század elején játszódik Angliában. Mindenestre van mit rajta javítani, de sok sikert kívánok hozzá, gratulálok a kikerüléshez!