Tűnődések az íróasztal mögül, avagy mit látnak a lektorok…

Tűnődések az íróasztal mögül, avagy mit látnak a lektorok…

Mindig elgondolkoztató, hogy egy ilyen irodalmi válogatóból mit látnak a pályázók, és mit a lektorok. 

Tartottunk egy szerkesztőségi megbeszélést, ahol a kollégákkal megvitattuk, melyik kéziratban milyen potenciál van, hogy áll a két pozitív véleményt kapott írás, kiket javasolnánk a Rakéta Projektbe, mit gondolunk a Publik Star projekt kapcsán…

De most még nem a konkrétumokról lesz szó. Kicsit nézzük messzebbről a képet… 🙂

Az egyik témakör, amiről beszélnék, az a lehetőség – és annak elszalasztása.

A szórakoztató irodalomban gyakran az elsőkönyves író magánkiadásba kezd és maga fizeti a könyvkiadást. Vagy ha bejut egy kis kiadóhoz, ott nem feltétlenül van olyan terjesztés, ami igazán eljut az olvasóhoz. A nagyobb kiadóknál kevés az idő a kéziratok feldolgozására, sokszor ismeretségi kör kell hozzá, hogy a túlterhelt szerkesztők pont azt az írást vegyék elő. Ha meg mégis pályázat akad, akkor az első három helyezettnek van esélye, nem pedig minden jó kéziratnak. Bejutás után meg a fogyás dönti el, hogy a második regény is kijöhet-e. De mi van, ha nem nem azonnal sikeres a könyv? Mire egy író neve forogni kezd, az két-három könyv. Vajon belefekteti a kiadó ezt a tőkét az íróba? Ezernyi buktató, ezernyi kérdés…

Aki ezeket már tapasztalta, az tudja, milyen kirobbanóan nagy lehetőség a Könyvmolyképző Kiadó. Hat éve van regény- és mesepályázat, bármilyen eltitkolt zseni beküldheti az “utcáról” a kéziratát, szeretettel várjuk. A jó írásokat megjelentetjük, a szerzőnek pontosan fizetünk érte, a könyv országos terjesztésbe kerül, a könyvesboltokban előkelő helyen lesz, az írót minden nagyobb könyves rendezvényre visszük dedikálni, és a későbbi könyveit is gondozzuk. A megvalósulás nem csak ígéret, hanem könnyen követhető dolog, a mostani Könyvfesztiválon két tucat írónk dedikál… és ami a legfőbb: eljutnak a műveik az olvasókhoz. 

Miért mesélem el ezeket?

Mert felmerült bennem, hogy esetleg az ilyen dolgokat mi, szerkesztők tisztán látjuk, és annyira természetes, hogy nem is beszélünk róla, míg talán a kezdő íróknak nem nyilvánvaló.

Milyen önsorsrontások vannak, amikkel el lehet szúrni egy ilyen nagyszerű lehetőséget?

“Csak azért küldtem be az írást, hogy kipróbáljam, átmegyek-e az előszűrésen, mert akkor tehetséges vagyok.”

 Tegyük fel, nem ment át… Akkor az író leteszi örökre a tollat? Tegyük fel, átment, és kiesik a lektoroknál… Akkor az író veri a falba a fejét, hogy miért nem dolgozta ki alaposabban?

A tehetséget soha nem egy pályázat dönti el.  Már maga ez a gondolat is különös. Egy pillanatnyi megmérettetés szimplán csak egy adott regény vagy mesekönyv aktuális állapotát tükrözi, nem pedig valamiféle fellebbezhetetlen ítélet a háttérben húzódó írói képességről. Mi nem az írókról, hanem a művekről mondunk véleményt.

Fontos tudni, hogy 25 éves kor alatt a nyelvi szint ugrásszerűen fejlődik, hatalmas lehetőség van stílus tisztulására. De előfordul, hogy az élettapasztalat hiányzik, mint annál az írónál, aki 17 éves volt, és az egyetemet úgy képzelte el, hogy osztályfőnök is lesz ott, hiszen miért ne lenne?

25 éves kor felett pedig az írással eltöltött évek a fontosak. Heti hány órát szán az író az írásra? Kettőt? Ilyenkor nem csoda, ha a stílus nem tisztul.

 A próba szerencse alapján beküldött kéziratok bizony nem a tehetség fokmérői, hanem szimplán csak elvesztegetett lehetőségek. Ne tegyétek ezt önmagatokkal 🙂

“Épphogy befejeztem a kéziratot, és máris beküldtem. Ha lett volna több időm, akkor kijavítom.”

Ez valójában nem mentség, inkább súlyosbító körülmény. Előfordul, hogy az író annyira szorong, hogy rossz az időgazdálkodása, így aztán egy összecsapott írást lead. Halogatás, összecsapás, önigazolás… Ez sima önsorsrontás, aláaknázza vele a saját lehetőségeit. Ráadásul később is jellemző lesz. Hogy fogja betartani a határidőket? De előfordul az ellentéte is, amikor az író annyira laza, hogy nem veszi komolyan pályázatot. Akkor a kiadó miért vegye komolyan őt? 

Még a profi írók kézirata sem jó “melegen”, egy elsőkönyvestől meg inkább gőgnek tűnik, hogy ennyire zseninek érzi magát. Az pedig meghökkentő, hogy vannak olyan pályázók, akik minden évben begépelnek egy regényt, kiesnek, és a következő évben újra jönnek a kidolgozatlan írásokkal. 

Pihentetni, javítani, átírni… erre minden regény rászorul. Adjuk meg a tiszteletet a kéziratoknak, és főleg az olvasóknak. Tegyétek bele a legjobb tudásotokat. 🙂

 

“Nem mutattam meg senkinek az írást, majd a lektoroknak fogom.”

Bátor tett, de egyenes út a nemleges lektorihoz. Régen, amikor az író egy kis falucskából jött, még érthető volt, hogy nincs lehetősége, de a netkorszakban már rengeteg írós csoport létezik, egy-két kattintással megtalálhatók. Sőt, azért hoztam létre a Világ bétái egyesüljetek Fb csoportot, hogy teljesen biztosan legyen egy hely, ahol megtaláljátok egymást. Ne itt, a pályázaton derüljön ki, hogy pl már az első fejezetben logikai gondok akadnak. 

Ez az új évezred, az írás már nem magányos tevékenység 🙂

“Nem kérek véleményt az írásomról, majd az olvasóké érdekel.” 

Van egy olyan érdekes lélektani hatás, hogy az elektronikusan és a papíron olvasott írás közül a papíron olvasottban jobban kiugranak a hibák. És olyan hatás is van, hogy ha ingyen olvasunk valamit, vagy pénzt fizetünk érte, akkor utóbbi esetben szigorúbban ítélünk. 

Ha egy író elzárkózik a vélemény elől, még nem érett lelkileg arra, hogy országos könyvkiadásba kerüljön a könyve. Ne gondoljuk, hogy írónak lenni csillámpónis lovaglás a naplementébe. Az írók nagyon kemény véleményeket kapnak, és bizony sokszor akár személyeskedőt is, amit tudni kell kezelni. Előfordul az is, hogy a közepes írásokért a fiatalabbak rajongnak, míg az érettebb nyelvi érzékkel, és nagyobb műveltséggel rendelkező idősebb olvasók lehúzzák. De van olyan, hogy nagyon jó a mű, ám a sok rajongó, és a nagy hype eleve ellenszenvet vált ki a későbbi olvasóban.

Szokjatok hozzá a kritikákhoz, ha már megúszni úgysem tudjátok 🙂 

 

 

A másik témakör, amikről érdemes beszélnünk, az, hogy van az önálló fejlődésnek egy határa…

A korábbi irodalmi válogatókon is látszott, és a mostanin is meglátszik, hogy van, akinél valóban a tudása legjava benne van a műben. Nem csak egy alapvető tehetség csillan meg, de belefektette a munkát is. Ezerszer átolvasta, javította, megnézette másokkal is. Át is megy a mű az előszűrésen – ám a lektoroknál kiesik.

Mi történt? És főleg hogyan tovább?

Amikor kezdő író voltam, emlékszem, 2004-ben jött el az a pillanat, amikor minden idegszálammal éreztem, hogy nincs tovább. Gyakorlással, olvasottsággal, figyelemmel elértem tudásom legjavát, azt a pontot, ahonnan önállóan már nem tudok fejlődni. Kell a külső segítség… megkaptam, és utána hatalmas élmény volt, amikor robbanásszerűen letisztult minden, a helyére csúsztak az írástechnikai elemek, a részekből kijött egy egész. Iszonyatosan sok gyakorlásba és rengeteg munkába került, de megérte.

Menjetek, keressetek gyakorlott írókat, profi szerkesztőket, és tanuljatok tőlük! Akik Budapesten laknak, azoknak számos lehetőség áll rendelkezésére. Akik a nagyobb városokban élnek, ott is találnak majd irodalmi csoportokat, de a kis községekben élők is elérik a netes oktatásokat, akár a mi íróiskolánk kurzusait is.

Ami pedig ezt az irodalmi válogatót illeti…

Ne feledjétek, írók, lektorok, olvasók érdeke egy – hogy kiváló könyvek szülessenek… 🙂

(Holnap felkerül egy 100 szavas játék, remélem, jó szórakozás lesz húsvétra! 🙂 A jövő héten kiderül, milyen értékelést kapott a két kiemelt írás, a Meridia és a Lókötők és hazugok. Utána pedig Katona Ildikó kiadóvezető elé kerülnek a művek. )

– varga bea –

 

 


Leave a Comment

28 hozzászólás

  1. Köszönöm, Bea, ez az írás nagyon tetszett. Különösen ez a rész: “Ne gondoljuk, hogy írónak lenni csillámpónis lovaglás a naplementébe.” :D:D

    Ha megengedtek egy személyes történetet. Egy korábbi pályázaton én is indultam, én is lendületből írtam meg a regényemet, ki is estem vele annak rendje s módja szerint. Azóta eltelt 2 év, és az átírással még mindig nem vagyok készen. Sokat töprengtem rajta, hogy vajon bennem van-e a hiba, csak lusta vagyok-e, hogy ennyi idő alatt még nem bírtam befejezni, vagy mi lehet a gond? Többen mondták – laikus olvasók -, hogy jó az úgy, ahogy van, miért is akarom átírni egyáltalán? Én viszont úgy érzem, hogy nagy dolgokat kell benne – először gondolatban is – helyretennem, és ha ez ennyi időbe telik, akkor ennyibe. Nyilván nem érdemes egyetlen regényt évtizedekig csiszolgatni – mint ahogy erről már szó is volt az oldalon korábban -, de most ott tartok, hogy nem vádolom magam, hanem készen leszek vele, amikor itt az ideje, és akkor tényleg olyan lesz, amire azt mondhatom, igen, ez a legjobb, amit ki tudtam hozni belőle.

    (Hű, de zen kedvem van ma :D)

  2. (Ez a kép pedig nagyon vicces :D)

  3. “Mi nem az írókról, hanem a művekről mondunk véleményt.” S ha az író mégis azt kapja a lektoriban, hogy ő “nem szerette” a karakterét? Akkor az egy vélemény az íróról.
    Egy másik mondás is az eszembe jutott: A stílus maga az ember. Úgyhogy az írásban ott az író, ergo nagy különbséget nem látok, mi értelme van különválasztani a kettőt. Ez egy felesleges túlmisztifikálása a dolgoknak. Az ember nem tud önmagánál többet adni.
    “Még a profi írók kézirata sem jó “melegen”, egy elsőkönyvestől meg inkább gőgnek tűnik, hogy ennyire zseninek érzi magát.” Szinte lehetetlen béta csoportban vagy amatőr írókörben olyan embert találni, akinek nagyobb tudása van, mint az írónak. Így az utólag elhamarkodottnak bélyegzett beküldést nem gőgnek látom, hanem inkább bátorságnak, amiért az illető vállalja a véleményezést. Mert így fog végre “szakértőktől” véleményt kapni.
    Írókör: ezek helyett már ott kellene tartanunk, ahol Nyugaton, hogy az írók az egyetemek kreatív írás minor vagy major szakjairól kerülnek ki. Ám amíg pl. a (kereskedelmi) tévékben sem azok vezetnek műsort, akik elvégeztek egy kommunikáció szakot ÉS már bizonyították rátermettségüket, uram bocsá’, még műveltek és intelligensek :DDD is, hanem “a” celebek, addig a felvetésem csak álom, álom, édes álom. 🙂
    “Ha egy író elzárkózik a vélemény elől, még nem érett lelkileg arra, hogy országos könyvkiadásba kerüljön a könyve.” Mit tud a hasonlóképpen író véleményező “a” könyvről, amikor az első tíz-, majd húszezer karaktert olvassa el? Semmit. Még egy árva szinopszist sem futhat át. Akkor milyen lelki érettségről beszélünk? Ha valaki azt mondja, hogy figyelj, küldd el nekem az egészet, mert kivi vagyok rá, hogy gombolyítod a történet fonalát, adagolod az információt, fejlődnek-e a karakterek, akkor azt mondom, mint író, hogy oké, a fickó kellő alázattal fordul a mű felé, amit így nem félek kiadni a kezemből – ez is egy fokozat, hagyni, hogy a kézirat élje a saját életét -, már küldöm is neki, sőt, lehet, hogy majd egy kávé mellett elbeszélgetünk róla, ez egy kulturált megoldás. Ám az, ha idejön valaki, és nickname alatt leír egy véleményt, miközben az egésznek nincsen birtokában (és az egész több, mint a részek összessége), akkor a fenti kijelentést nem tartom helytállónak. Ha el mertem küldeni az itt pályáztatott kéziratot más, zsánerben érdekelt kiadónak, azt jelenti, hogy túlléptem az általam negatívnak tartott kritizáláson (ez is szubjektív, másképp éljük meg) és készen állok, hogy máshol is megmérettessem az írásomat. Folyamatosan lehet kapcsolatokat építeni, sőt, egy negatív lektori még arra jó, hogy abból kiindulva javítsunk a kéziraton és már be lehet adni máshova.
    “Kell a külső segítség… megkaptam, és utána hatalmas élmény volt, amikor robbanásszerűen letisztult minden, a helyére csúsztak az írástechnikai elemek, a részekből kijött egy egész. Iszonyatosan sok gyakorlásba és rengeteg munkába került, de megérte.” Egyetértek. Kell a külső segítség és azt el kell fogadni. Az író érzi, hogy az adott kritikának mekkora relevanciája van a művére vonatkozóan. Érdemes erre a belső iránytűre hagyatkozni.

  4. Kedves Aranymosó

    Őszintén értékelem az ilyen bejegyzéseket. Mióta komolyabban foglalkozom az írással, mindenféle oldalakat követek, tanácsokat, tippeket olvasgatok blogokon, mert úgy érzem, szükségem van rájuk. A jó napjaimon mindig írok egy kis részletet a regényemből, és boldog vagyok, amikor pedig újra leülök és nem megy, ott motoszkál bennem a gondolat, hogy nem vagyok elég jó, nincs elég ötletem se. Rossz (bár egyben jó is) szokásom, hogy mindig másokhoz hasonlítom magamat. Jelen esetben az írói tevékenységet, a módszert, a befektetett időt tb. Van, aki több regényt ír meg egy év alatt, én meg hetekig ülök egy novella felett. Ilyenkor kell néhány biztató szó, meg egyébként is szeretek az írásról olvasni és beszélgetni.

    Bevallom, először megijesztett a gondolat, hogyan döntenek a művekről a kiadóknál, mint amikor először szembesültem azzal, hogy nem, nem szokták elolvasni a teljes regényt, az első néhány oldal dönt arról, érdemes-e folytatni. Aztán jött egy kellemes jelenet. Elképzeltem, ahogy az egyik regény szereplőiről beszélgetnek(akik az én szereplőim voltak, haha) és valaki azt mondja, nem akarja elengedni a kezüket. Nem akarja elengedni ezt a csodás történetet. (: Szóval ábrándoztam egy sort. Viszont eszembe jutott az is, milyen sok regény vett részt az idei pályázaton és hányan jutották át, milyen gondok voltak velük, és leszálltam a földre, hogy reálisan gondolkozzak. Nagyon szeretném megpróbálni a novella pályázatot(a regényt is, jaj). Imádom a szerelmeseim minden pillanatát, de tudom, hogy nemcsak önmagában kell elég jónak lennie a történetnek, hanem a többi műhöz képest is.

    Még elég messze állok attól, hogy kész regényt nyújthassak bárhova, de tudom, hogy mekkora csalódás lesz majd, ha nem fog működni. Az ember szenvedélyesen ír, évek munkáját adja oda, és mégis milyen könnyű elutasítani. Egyelőre igyekszem fejlődni, mert ha valamit, az nagyon szeretném elkerülni, hogy olyan regényt adjak ki a kezeim közül, ami nincs eléggé kidolgozva. Ezt az egyet a kezdetektől tudtam, bár a többi dolog néha még mindig homályos.

    Érdekes egyébként, ismerek egy tizenhárom éves lányt, aki ír. Már ő is olyan lelkiismeretesen szokott gondolkodni az írásról, hogy valami jó, nem jó, mennyire hiteles. És mindig kérdezgeti, hogy szerinted van ilyen, van olyan. És ezért (is) nagyon szeretem őt.

    Nagyon örültem ennek a bejegyzésnek.

  5. Van vagy volt egy olyan kitétel, hogy a lektorok nem olvasnak kommenteket. Ám sok, itt felhozott hiba és elszólás a kommentekben merül fel. Pl. hogy “túl későn küldtem be”, vagy hogy “csak át akartam jutni az előszűrésen”. De szerepel az is, hogy aki nem tűrte jól a kritikát, vagy inkább egy ember kritikáját, az nem érett arra, hogy országos terjesztésben megjelenjen…
    Mindezek után azért annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ha az írót is így megítélik, lehet, tényleg azoknak van igazuk, akik csak gondolják ezeket, de le nem írják, nehogy ellenszenvet keltsenek a mégis kommentolvasó lektorokban és a szerkesztőségi tagokban. Ezt egy picit igazságtalannak vélem, hiszen ha pl. én nem árulom el, hogy a munkám miatt csak az utolsó nap tudtam befejezni, akkor nem értesültek volna erről a súlyosbító körülményről.
    De legalább már tudom, hogy nem kell tovább izgulnom, kiestem.

  6. Azt még szerettem volna hozzátenni, hogy azzal sem feltétlenül értek egyet, hogy:”a közepes írásokért a fiatalabbak rajongnak, míg az érettebb nyelvi érzékkel, és nagyobb műveltséggel rendelkező idősebb olvasók lehúzzák. De van olyan, hogy nagyon jó a mű, ám a sok rajongó, és a nagy hype eleve ellenszenvet vált ki a későbbi olvasóban.” Ha a célcsoport pont a fiatalabb olvasók, akkor inkább az ő igényeiknek kellene megfelelnie a szövegnek. Nem mondom, hogy akkor nyugodtan legyen közepes, de talán nem szépirodalmi magasságokat fognak várni, mert azt egy tizenéves leteszi. Nem lehet egyszerre kiszolgálni a fiatal, és az idős olvasókat is, legalábbis szerintem, főleg ha a könyv témája olyan, ami az idősebbeket már nem érdekli, nem érinti.
    Ha egy könyvnek pedig hypja, sok rajongója lesz, akkor az (szintén szerintem) csak egy szűkebb rétegben vált ki ellenszenvet, épp a hype miatt sokkal inkább venni fogják, hogy megnézzék, mi ebben olyan különleges. Pl. hiába van már tele a hócipőm a vámpíros könyvekkel, az utóbbi 5 évben mindent el lehetett adni,a miben vámpírok voltak. ezek sem feltétlenül, sőt, sokkal gyakrabban nem voltak irodalmi igényességgel megírt könyvek.

  7. Még ezt muszáj vagyok körüljárni: “Halogatás, összecsapás, önigazolás… Ez sima önsorsrontás, aláaknázza vele a saját lehetőségeit. Ráadásul később is jellemző lesz. Hogy fogja betartani a határidőket?”
    Ez azért elég erős általánosítás, sőt, olyan feltételezés A pályázati kiírás megjelenése és a beadási határidő között gondolom nem annyi idő telik el, mint egy rendelésre megírt könyv első betűje és beadási ideje között. Akik most pályáztak, azoknak nagyjából egy hónapjuk volt befejezni, rendbe rakni a szövegüket, ha nem akartak egy évet várni. Ennél biztosan több időt kap a kiadó szerzője a második vagy harmadik könyvére, így kisebb az esélye, hogy kapkodni fog, ráadásul már kevésbé stresszes állapotban ír, hiszen nem kell azon izgulnia, hogy bármikor valaha esélyt kap-e a megjelenésre. Úgyhogy nem, szerintem nem feltétlenül van az kőbe vésve, hogy az utolsó pillanatban való beadás később is jellemző lesz. Valakinek egyszerűen csak kell, hogy érezze maga mögött a hátteret.

  8. Dyta, ezek a mondatok minden évben ugyanúgy előkerülnek.

    A súlyosbító körülmény pedig szerintem nem is elsősorban a kiadó számára az – tehát nem téged fognak lenézni a kiadóban azért, mert elárultad -, inkább saját magad előtt (mondja egy egykor szintén utolsó pillanatos).

  9. Ok, igazad lehet abban, hogy minden évben előjönnek ezek a problémák. Teljesen elfogadom, amit írtál. Önvizsgálatot is kell tartani. Inkább csak úgy tűnik nekem, mintha elő lenne ezzel most készítve az indoklás a döntésre, vagyis olyan sejtetős lett. Nem leszek Rakétás, mert összevesztem a törzskommentelővel. A Diszlájk vagy Az utolsó nyár nem lesz rakétás, mert túl fiatalos, és az időseket nem érdekli. Ezeket olvasom ki ebből, és nyilván rossz érzés a szerzőknek. Ne legyen igazam persze, de a bejegyzés megágyazott a döntésnek szerintem.

  10. Igazából nem abban az utolsó hónapban kell befejezni a regényt, max. a végső-végső simítások maradjanak arra az időszakra. Erről írt a cikkben Bea is, hogy tiszteljük meg a kéziratunkat azzal, hogy kellő időt fordítunk a javításra. Évek óta fut ez a pályázat, és remélem, még fog is. Ha pihentetjük a kéziratot, és csak a soron következőre adjuk be, nem vesztünk, csak nyerhetünk vele. 🙂

  11. A leadási határidő előtt egy vagy két héttel kaptam egy hasznos kritikát a beadásra szánt írásommal kapcsolatban. Először felment az agyvizem, aztán szépen le (agyi árapály jelenség pipa), és hiába készültem úgy, hogy na, idén indulok x év kihagyása után a pályázaton, inkább mégsem tettem. Simán belefutottam volna legalább egy olyan hibába, ami itt felsorolásra került. Bár ezzel volt, aki nem értett egyet, én nem azért szeretem volna indulni, hogy tudott hibát bennehagyva kiszórjanak. Ha kiszórnak, lepődjek meg! Jöjjek rá, hogy nini, ez meg ez még mindig nem jó, de most már látom, mert eddig se én, és esetleg se a tesztolvasóim nem fordítottak rá kellő figyelmet. Ha meg nem szórnak ki, akkor meg örülök, és jöhet utánam a vízözön (mert ezután jön csak igazán XD).

  12. Ezt nem értem: “Nem leszek Rakétás, mert összevesztem a törzskommentelővel.” És az miért érdekelné a kiadót, ha egyszer a regényedben meg – mondjuk – látnak lehetőséget?

  13. Kedves Leona!
    Nem szólhatok bele senkinek a munkamódszerébe, de többen is vannak, akik itt azt írják, hogy gőzerővel küzdenek az egyszer már elkaszált regény átírásán. Csak úgy tudok hozzászólni a témához, mint aki hozzád hasonlóan elhasalt már itt az Aranymosás meddőhányóján, de azt mondom, hogy – figyelemmel követve a többi kolléga munkáját – idáig alig volt rá példa, hogy az egyszer visszautasított regény átírás után kiadhatóvá változott. Olyanról tudok, hogy különböző tanfolyamok elvégzése után valaki átjutott a szűrőn, de olyanról is tudok, az idei pályázat is tanúsítja, hogy a tanfolyam sem garancia az újraírt regények sikerére. Nem azért, mert a tanfolyam haszontalan, hanem azért, mert a kezdőként megírt regény hibái olyan mélyen gyökerezhetnek, hogy bármekkora munkával sem lehet kijavítani.
    Már nem emlékszem rá, melyik írás volt a tiéd, és amit itt leírtam egyáltalán nem valamelyik konkrét regényre vonatkoznak, hanem általánosságban kezelhető gondolat. Elhiszem, hogy egy írónak a legelső munkája a szívéhez nő, és örökre az első “gyereke” marad a szerzőnek, de ez ne jelentse azt, hogy nem eresztheted el a sikerületlen írást. A regény csak regény, nem valódi gyermek. Ha kigondolsz egy új témát, a szerzett tapasztalatokkal támogatva megírod, talán sokkal jobb eredményre jutsz, mintha háromszor akkora munkával agyon dolgozod magad az egyszer már elvetett regényen.
    Az pedig nem mellékes szempont, hogy képes-e valaki az első regénye után egy új témába kezdeni, új szereplőket kitalálni, új helyszínt, új hátországot megálmodni. Ha nem, az sokkal nagyobb baj, mintha az ember elbukik az első regényével. Éppen ezért, már csupán a saját magad számára szerzett bizonyosság miatt is inkább új regényt írj.
    Sok sikert kívánok!

  14. Dyta, egy kis sértődöttséget érzek a hangodban, amit megértek, hiszen én is pályáztam, én is sok más pályázóval együtt, vegyük úgy, elhasaltam. Viszont látni kell, hogy íróként nem csak addig tart a munka, hogy legépeljük a kéziratot aztán csókolom, nagyon sok időt azzal kell tölteni, hogy javítgatjuk, fejlődünk.
    Abban igazad van, hogy nem mindenkinek tetszik ugyanaz az írás, más korosztálynak, más közönségnek más írások szólnak. Anno valaki jó ötletnek tartotta a Júlia és Tiffany füzeteket, mert akkor éppen arra volt szükség, később pedig a Szürke ötven árnyalatától volt hangos minden. Trendek jönnek-mennek. 🙂 Viszont mivel a kiadó is egy profitorientált cég, figyelembe veszi, hogy esetleg ki az az író, akire hosszabb távon építhetnek. Nagy kockázat a részükről, hogy egy olyan kezdő íróval foglalkoznak, akiről mondjuk úgy, semmit sem tudnak. A pályázat amúgy is arról szól, hogy megtalálják a tehetségeket, a kiadó van annyira tapasztalt, hogy meglássa azokat a potenciális írókat, akik érdemesek arra, hogy odafigyeljenek rájuk.

    Nem tudom, hogy ki milyen háttérrel érkezik ide, hány év kemény munkája van a háta mögött, de szerintem az írói “szakma” is olyan, amit folyamatosan tanulni kell, rá kell érezni, hogyan kell csinálni. Gondolhatjuk azt, hogy az írás könnyű, hiszen írni mindenki tud, történeteket szőni, fantáziálni mindenki szokott, azonban a tényleges írás ennél sokkal több. Ha valaki komolyan ezzel akar “foglalkozni”, akkor nem kérdés a számára, hogy megéri-e a befektetett időt.
    Nem szabad elkeseredni, írni kell! 🙂

  15. Ma is tanultam valamit, köszönöm. 🙂

    Az írás tehát olyan, mint a zsebóra; néha pontos, néha késik, de mindig velünk van és az oldalunkon lóg, segítve minket? 🙂

    Puszi mindenkinek és pacsi a Könyvfesziválon.

    Lily

  16. Kedves Attila!

    Elgondolkodtam azon, amit írtál, és alapvetően igazad van, de szerintem arra is rá kell érezni, hogy mikor van ideje egy regény elengedésének. Most jöttem rá, ahogy olvastam a hozzászólásodat, hogy sosem gondolkodtam el azon komolyan, hogy annyiban kéne hagynom azt a regényt, és most legalább magamnak is megfogalmaztam, miért. Egyrészt, mert már látom, hol nem volt az első változat elég mély és alapos, és van valami fogalmam arról, hogyan lehet az. Másrészt, mert akik olvasták, még így is szerették, és ez is ad egy kis plusz biztatást, hogy megéri csinálni. Nem célom egyébként, hogy mindenképpen kiadják valahol, de szeretném olyanra írni, amivel én magam is elégedett lehetek – csak, hogy “meg legyen írva”. Persze, benne van a pakliban, hogy átírva se lesz igazán jó, de amint így érzem, elengedem, és tényleg írok egy másikat 🙂 Nem az első regényemről van szó egyébként, ez már legalább az ötödik komolyabb “projektem”, ha a rövidebb próbálkozásokat és az egészen gyerekkori írásaimat nem számítjuk. Volt olyan regényem, amivel nagyon sokat foglalkoztam, évekig meghatározta az életemet, de aztán annyiban maradt, és idővel rájöttem, hogy azért nem sikerült, mert túl nagyot akartam fogni vele. De szerettem írni, jó emlékek kötődnek hozzá, és sokat gyakoroltam rajta. Annak a regénynek ez volt a sorsa 🙂 Meglátjuk, ebből mi lesz, mindenesetre igyekszem nem nagyon rágörcsölni.

  17. Kedves Leona!
    Természetesen mindenki saját maga látja a saját munkáját elsőnek és legközvetlenebbül. Csak általánosságban írtam le a gondolataimat. Kívánom, hogy találd meg a hibát, javítsd ki, és a tapasztalatokat hasznosítsd a későbbiekben! Amíg képes vagy kételkedni magadban, addig biztosan megvan a lehetősége a helyes út megtalálásának.

  18. @Leona
    “Nyilván nem érdemes egyetlen regényt évtizedekig csiszolgatni – mint ahogy erről már szó is volt az oldalon korábban”
    A kis kedvencet érdemes 🙂
    Minden író életében vannak személyes jelentőségű írások, valami, ami túl fontos az elengedéshez. Csiszold jóra, és küldd be 🙂

  19. @Tibor
    >“Mi nem az írókról, hanem a művekről mondunk véleményt.” S ha az író mégis azt kapja a lektoriban, hogy ő “nem szerette” a karakterét? Akkor az egy vélemény az íróról.< Olyat lektor nem mond, hogy ő nem szerette a szereplőt. Olyat mondhat, hogy nem szerethető a célcsoport számára. Ez amúgy elég ritka mondat, és azt jelenti, az író nem rezonál arra a rétegre, akinek ír. Önmagában ez sem baj, mert egy társadalmi tükröt így is fel tud állítani - de ehhez az kell, hogy a többi része a regénynek jó legyen. "Egy másik mondás is az eszembe jutott: A stílus maga az ember. Úgyhogy az írásban ott az író, ergo nagy különbséget nem látok, mi értelme van különválasztani a kettőt. Ez egy felesleges túlmisztifikálása a dolgoknak. Az ember nem tud önmagánál többet adni." A kéziratok bírálásánál csak magát az írást vizsgáljuk. Az írót nem is ismerjük. Azért az író nagyságrendekkel több, mint a kézirata, egy komplex személyiség. Az, hogy a tehetségét mennyire tudta vagy nem tudta belesűríteni az írásba, rengeteg dolgon múlik. "Írókör: ezek helyett már ott kellene tartanunk, ahol Nyugaton, hogy az írók az egyetemek kreatív írás minor vagy major szakjairól kerülnek ki." Teljesen egyetértünk. 🙂 De két gond van, az egyetemeken a szépirodalmárok képzése folyik, a szórakoztató irodalom íróinak teljesen más dolgoknak kell megfelelniük. A másik a pénz kérdése, sajnos a hazai anyagi viszonyok miatt a szegényebbeknek sok spórolás egy tanfolyam. "Ám az, ha idejön valaki, és nickname alatt leír egy véleményt, miközben az egésznek nincsen birtokában (és az egész több, mint a részek összessége), akkor a fenti kijelentést nem tartom helytállónak." Elfelejted, hogy legtöbb olvasó úgy vesz könyvet, hogy beleolvas az elejébe. Pontosan azt látja majd, amit itt az oldalon egy látogató. És ez alapján dönt, hogy megveszi, vagy épp nem.

  20. @Nikó
    Örülök, hogy tetszett a bejegyzés 🙂
    Az, hogy heteket ülsz egy novella fölött, normális dolog. Én is regényt jóval gyorsabban írok, mint novellát, valahogy a rövidebb próza sokkal erősebb fókuszálást igényel.

    “Elképzeltem, ahogy az egyik regény szereplőiről beszélgetnek(akik az én szereplőim voltak, haha) és valaki azt mondja, nem akarja elengedni a kezüket. Nem akarja elengedni ezt a csodás történetet.”
    Amikor élő a mesélési mód (legyen bármiről is szó), az olvasó semmilyen módon nem akarja elengedni az első 5 oldal után. Szóval igen, az ilyen álmoknak van realitása 🙂

    “de tudom, hogy nemcsak önmagában kell elég jónak lennie a történetnek, hanem a többi műhöz képest is”
    Nem, ez csak akkor lenne így, ha az első helyezett jelenhetne meg. Itt nincs semmilyen egymáshoz viszonyítás. (Hogy tudnánk viszonyítani különböző zsánerű műveket? Ennyire bátrak nem vagyunk :)) Simán csak van egy kiadhatósági szint, és azt kell elérnie a műnek.

  21. @Aranymosó: félreértetted, mert nem ara gondoltam, hogy a lektor nem szerette, hanem a lektor utalt arra, hogy szerinte az író nem szerette a karakterét.
    “S ha az író mégis azt kapja a lektoriban, hogy ő [az író] “nem szerette” a karakterét? Akkor az egy vélemény az íróról.”
    Ha íróként belülről kibontottam egy történetet és végigvittem a szálakat, akkor az végképp nem mondható el, hogy “nem szerettem” a karakteremet. Ez nagyon leegyszerűsítené könyv és írója viszonyát. Hiszen elképzeltem az események egy lehetséges változatát, heteken, hónapokon keresztül foglalkoztatott a hősök sorsa, közben voltak megállások, elágazások, lehetséges végkifejletek, lezárások, melyek közül egyet ki kellett választani. Rövid példa: nemrég olvastam Az átkozott utat. SK brutális kalandokba vetette hősét, a társadalomrajz is megvolt, és végig szikrázik a feszültség. Közben egyszer sem jutott eszembe azon tűnődni, hogy az író “szereti-e” a figurát. Vagy nem tudom, Tolsztoj szerette-e Anna Kareninát, Flaubert Bovarynét, etc. (Főleg ez utóbbi író érdekes, aki híres volt részrehajlásmentes ábrázolásáról, persze a példa szépirodalmi, mindenesetre akár zsáneríróknak is lehet belőle tanulni.) Az olvasók sokszor azt szeretik, ha a főhős megjárja a mennyet és a poklot, de inkább ez utóbbit és ők vele mehetnek.

  22. @Dyta
    “Van vagy volt egy olyan kitétel, hogy a lektorok nem olvasnak kommenteket. Ám sok, itt felhozott hiba és elszólás a kommentekben merül fel.”
    Minden ember világa önmaga körül forog. Tudom, hogy ez a pályázat az íróknak nagyon fontos. De ne felejtsük el, a lektorok és szerkesztők hat éve látnak ilyen beszélgetéseket. Amikor munkaidő van, akkor a saját munkájukkal akarnak haladni, amikor meg szabadidő, akkor inkább kocogni mennek, és nem szeretnének írókat látni. Gondolom, te sem foglalkozol a munkahelyed ügyeivel ilyenkor.

    Én viszont admin vagyok, és látom, mivel ki kell engednem az újak első hozzászólását, illetve ha sok a komment, meg kell néznem, hogy kell-e moderálni.
    Amúgy a bejegyzésben szereplő gondolatok rendszeresen előjönnek a pályázaton, és nem csak kommentben, hanem számos írós csoportban, vagy épp íróiskolások személyes visszajelzéseiben. Pontosan ezért gondoltam, hogy idén erről írok.

    “Mindezek után azért annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ha az írót is így megítélik, lehet, tényleg azoknak van igazuk, akik csak gondolják ezeket, de le nem írják, nehogy ellenszenvet keltsenek a mégis kommentolvasó lektorokban és a szerkesztőségi tagokban.”
    Hm, sajnos simán önigazolás, amikor egy író azt gondolja, hogy a magatartása miatt esik ki, és nem pedig a kézirata miatt.
    Ha megjelenne nálunk az Évszázad Seggfej Írója egy zseniális kézirattal, akkor kiadnánk. Az egyetlen dolog, amit a stílusával elérhet, hogy cuki szerkesztő helyett karakán természetűt kap, akit az sem zavar, ha olaszos, asztalcsapkodós szerkesztés lesz. Ha jó a könyv, nekünk megéri.

    “Akik most pályáztak, azoknak nagyjából egy hónapjuk volt befejezni, rendbe rakni a szövegüket, ha nem akartak egy évet várni. Ennél biztosan több időt kap a kiadó szerzője a második vagy harmadik könyvére, így kisebb az esélye, hogy kapkodni fog, ráadásul már kevésbé stresszes állapotban ír, hiszen nem kell azon izgulnia, hogy bármikor valaha esélyt kap-e a megjelenésre. Úgyhogy nem, szerintem nem feltétlenül van az kőbe vésve, hogy az utolsó pillanatban való beadás később is jellemző lesz. Valakinek egyszerűen csak kell, hogy érezze maga mögött a hátteret.”
    A pályázat a MEGLÉVŐ, KIDOLGOZOTT fiókban álló kéziratoknak szól. És mivel minden évben van, így szó sincs arról, hogy egy hónap alatt kéne begépelni.
    Számtalan olyan írást kapunk, ahol az utolsó fejezetek tele vannak elütéssel, félsorokkal, látszik, hogy az író vissza sem olvasta.
    Az meg nagyon rózsaszín elképzelés, hogy a kiadóba kerülve csökken a stressz. Ugyanúgy lektorálva lesznek a kéziratok, és ha nem jó, akkor bizony nem jelenik még. (Persze, lesz segítség, lesznek átírási tanácsok, de előfordul, hogy az írás utána is nemet kap.) Csak itt már van egy lelkes olvasóréteg, aki az írót cseszteti, hogy de mikor jön a következő könyve… Ez egy nagyon kemény élethelyzet.

    “Ha egy könyvnek pedig hypja, sok rajongója lesz, akkor az (szintén szerintem) csak egy szűkebb rétegben vált ki ellenszenvet”
    Igen. De az az író, aki 10 pozitív vélemény mellett az egy negatívra figyel, az egy lelkes tömeg mellett is ezeket a hangokat veszi ki, és hatalmas depressziót él meg.
    A hype kiváltotta ellenszenvhez nem kell világhírű vámpíros írónak lenni. Tegnap kikerült ez a cikk, és ma az én művemet is félcsillagozták, kiidézve a saját cikkem mondatát. Meg kell tanulni vállat vonni.

    “Nem leszek Rakétás, mert összevesztem a törzskommentelővel. A Diszlájk vagy Az utolsó nyár nem lesz rakétás, mert túl fiatalos, és az időseket nem érdekli. Ezeket olvasom ki ebből, és nyilván rossz érzés a szerzőknek. Ne legyen igazam persze, de a bejegyzés megágyazott a döntésnek szerintem.”
    Nyugodtan vessz össze az összes törzskommentelővel. Semmi köze ennek a Rakéta projekthez.
    A Diszlájk és Az utolsó nyár kapcsán pont, hogy előny a fiatalosság.
    Szerintem nem érdemes belelátni a cikkbe olyasmit, ami nincs benne. 🙂

  23. @Puska Veronika
    Nagy hiba esetén jól tetted, hogy a kijavítás mellett döntöttél. Érdemes úgy elindulni ezen a pályázaton, hogy az ember minden tudása benne van, és a kiadó csapatába akar tartozni.

  24. @Tibor
    Á, igen, akkor félreértettem 🙂
    Amúgy van egy nagyon érdekes jelenség, a narrációs eltávolítás. Pont tegnap megbeszélést tartottam egy íróval és a szerkesztőjével, és arról is szó esett, hogy az író a női karakterek esetén akaratlanul a nagyon közeli E/3-ból átmegy a személytelen szintre. Eltávolítja önmagát és az olvasót tőle.
    Ez egy pszichés blokk, és ki is bogoztuk, mi az oka, a lényeg, hogy szerkesztőként mi érezzük a regényben. Az olvasók ilyenkor nem tudják megmondani, mi a gondjuk, csak azt érzik, hogy kilökődnek a szövegből. Nem tudom, ez így mennyire érthető.
    Szóval igen, van olyan, hogy az író tesz egy falat önmaga és a szereplője közé.

  25. Jól esett.
    Kezdő író vagyok, akinek eddig 100% a megjelenési aránya, mert mind a négy bárhova beküldött novellája megjelent nyomtatásban, és aki most úgy hiszi, itt az ideje a nagy regényét magánkiadásban kiadni. Tehát nekem szólt. Megyek, és folytatom a harmadik átdolgozást, hogy aztán küldhessem a profi írónak véleményezésre.
    Köszönettel
    Szilárd

  26. @Aranymosó

    Érdekes, de amiket válaszként írtál, pont azok nyugtattak meg. Így már minden sokkal érthetőbb, és a paranoiám is múlik 🙂
    (Minden vágyam egy karakán szerkesztő, akivel olaszosan lehetne együtt dolgozni, ezt csak megemlítem, mert nagyon tetszett a szemléltetés. Pont erre lenne szükségem! 🙂 )

  27. Kedves Aranymosó.

    Azon tűnődtem, miközben olvastam a cikket, hogy az írás, maga a mű megszületése nem csupán az adott felkapott zsánertöl függ, hanem attól is, hogy milyen zsánerben profi az író, vagy milyen műfajt szeret, és miben tud maradandót alkotni. Például nekem könnyebb a sci-fi és a steampunk, mivel a kor technológiája és a történetmesélési stílusa nekem tetszik, de mondjuk más például egyéb műfajokban tehetséges. Ez is könnyebbé teheti az írást, és a “motiváló” (egy termosz feketekávé) segítsége. Nekem ez a tapasztalatom. 🙂

    Olvasóként, ha a cselekmény leköt, vagy továbbélhető gondolatban és a műfaja tetszik, megveszem. Számomra a borítón lévő szöveg az elsődleges. Kellemes Húsvétot mindenkinek! 🙂

    Lily

  28. Amikor még decemberben megnyomtam a küldés gombot a regényemet tartalmazó üzenetben, fokozatosan végeim voltak: mindent csatoltam? Mi van, ha rosszul adtam meg a nevem? Mi van ha átmegy az előszűrésen? Mi van, ha nem megy át? Amikor megláttam, hogy átment, megnyugodtam, aztán megint izgultam. Jött a negatív lektori, jött az önostorozás. Végül az energiagyűjtés szakaszába léptem, hogy újra szembenézzek főszereplőm problémáival, és alaposan átrágjam magam rajtuk.
    Számomra ez a pályázat kész hullámvasút volt. Hányingerrel, nevetéssel. De végső soron azért ülünk fel a hullámvasútra, hogy jól érezzük magunkat 🙂
    Minden pályázónak azt kívánom, hogy a később kiderülő végleges döntésig élvezze a vidámparkot, mert utána valakikre kemény munka vár!
    Sok tojást és bolyhos nyuszikat mindenkinek!