Tóth Eszter: A Szent Brutus titkai I. – Vérvörös nevek a falon

1. fejezet
Egy borús szeptember elseje

– Gyűlöllek! – Szolnoky Ádám annyi dacot és megvetést sűrített ebbe az egyetlen szóba, amennyit tizenöt évesen nem szégyellt. Édesanyja halkan felsóhajtott a volán mögül. Arcáról fáradtsággal vegyes szomorúság sütött, ez a két érzés már napok óta úgy vette körbe, akár egy sötét felhő. Ádámot azonban a legkevésbé sem izgatta, sőt kéjes örömöt érzett, valahányszor a nő kétségbeesett, boci szemébe nézett. Mát több mint egy hónap telt el, de még mindig nem tudta elhinni, hogy az anyja, a saját anyja képet ezt tenni vele. Ezt sose bocsájtja meg neki. Soha.

– Tudom, hogy haragszol – szólalt meg a nő engesztelőnek szánó hangon. – De úgy állítod be a dolgot, mintha börtönbe küldenélek nem pedig egy új gimnáziumba.

– Gimnáziumba? – horkant fel megvetően Ádám. – Az egy javítóintézet.

– Dehogyis! A Szent Brutus nagyon jó hírű intézmény.

– Tényleg? Hallottál már róla egyáltalán? – kérdezte ellenségesen a fiú, majd ismét konok hallgatásba burkolódzott. Ahogy a láthatáron gyülekező esőfelhőket bámulta, önkéntelenül is visszarévedt arra a bizonyos, gyomorforgató napra, mikor az egész élete fenekestül felfordult.

***

Aznap úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Bár szinte minden egyéb a másnaposság homályába veszett, erre Ádám mégis élesen emlékezett. A padlásszoba ablakán koppanó esőcseppek, mintha csak az ő dobhártyáján kopogtak volna. Aztán ráeszmélt, hogy nem az ablakon, hanem a szobája ajtaján dörömbölt valaki.

– Mi van? – morogta, félre húzva az arcáról a párnát. Bár a szobában félhomály uralkodott, az is úgy bántotta a szemét, mintha a sivatag közepén nézne farkasszemet a napkoronggal. Anyja óvatosan belépett, és enyhe rosszallással nézett végig fián. Ádám lélekben már készült is egy anyai szent beszédre.

– Ádám, beszélnünk kell! – szólalt meg a nő.

– Akkor beszélj! – felelte a fiú, majd visszavonta az arcára a párnát. Még csak rá sem akart nézni az anyjára. Mindent utált benne, ahogy azt is, hogy annyira hasonlít hozzá. Egyforma sötétbarna haj és világítóan kék szemek. Még ovális arcuk és enyhén hegyes orruk is teljesen egyforma volt. Kész szerencse, hogy a személyiségi jegyeket nem örökölheti az ember. Belepusztult volna, ha olyan gyenge lenne, mint az anyja.

A fejére húzott párna ellenére is tisztán hallotta, ahogy az ágy rugói megnyikordulnak, miközben a nő leült mellé. Érezte a gyöngéd kezet, ahogy megrázta a vállát, így a fiú bosszúsan arrébb gurult, és végre kegyeskedett felé fordulni. Anyja nagyot sóhajtott, ujjait remegve fonta össze az ölében. Gyűrűsujján még mindig ott csillogott a jegygyűrűje, ami csak fokozta Ádám megvetését. Az asszony feszültnek tűnt. Ezt Ádám azonnal átlátta, pedig igyekezett az érdektelenség bástyája mögé bújni.

– Ádám – szólalt meg egy végtelennek tűnő perc után a nő. – Ez nem mehet így tovább! – Aztán, árvízként buggyantak ki belőle a szavak.

Ádám egy ideig csak fél füllel hallgatta. Már régóta nem figyelt arra, amiket az anyja mondott. Mindig csak ugyanaz a nóta: suli, pia, bagó, stiklik. Ezek voltak a kedvenc témái. Inkább azon gondolkozott, hogy amint a banya megunja és lelép, felhívja Tomit, hogy találkozzanak a Zöld lóherében. A másnaposság legjobb ellenszere kétségkívül az volt, ha az ember ismét földig itta magát.

– Szóval végül felhívtam a hirdetésben megadott telefonszámot, és beírattalak abba az iskolába – ütötték meg a fiú fülét az utolsó szavak, amire végre felkapta a fejét.

– Mi van? Milyen iskolába? – pattant fel fektéből. Anyja fáradtan sóhajtott fel.

– Egy szavamra se figyeltél eddig, igaz? – Majd kezdte elölről az egészet, de ezúttal Ádám végig is hallgatta. A szavak medúzacsípésekként szurkálták végig a hallójáratát. Anyja elmesélte, hogy tegnap talált egy újsághirdetést, amelyben egy bizonyos Szent Brutus Gimnázium reklámozta magát, miszerint minden diákot szívesen fogadott, akik változtatni akartak az életükön. A nő hosszas gondolkozás után végül felhívta a megadott telefonszámot, és beszélt az igazgatóhelyettessel. A rövid és nem túl udvarias csevej után úgy döntött, beíratja Ádámot abba a bentlakásos suliba. A fiú hirtelen fel sem fogta a hallottakat.

– Most szívatsz, igaz?! – csattant fel őszinte felháborodással.

– Kérlek, ne kiabálj! Beszéljük meg nyugodtan! Szerintem jót tenne neked. Új hely, új tanárok és osztálytársak. Mindent elölről kezdhetnél. Úgyis újra kell járnod a kilencediket.

– Eszemben sincs elmenni arra a rohadt helyre! Nem! Erre nem kényszeríthetsz! Nincs is rá pénzünk – tette hozzá, mint egy utolsó mentsvárként.

– Tudom, de… apád kifizeti. – Ádám szája megremegett. Nem akart hallani arról az emberről. Már az említésétől is rosszullét fogta el.

– Nem megyek! – ismételte.

– Figyelj, tudom, hogy nehéz időszakot élsz… ahogy én is. De már egy év eltelt, és én azóta várok, hogy javuljanak a dolgok. Elnéztem az iskolakerülést, azokat az alakokat, akikkel mostanában barátkozol, sőt még a rongálásokat is, de ez nem mehet így tovább!

– Oh, tehát erre megy ki ez az egész! Nem vagyok az a tökéletes kisfiú, akit elképzeltél magadnak, szóval bepaterolsz valami trágyadomb helyre, és azt hiszed, ott majd minden egy csapásra megjavul!

– Szerintem jót fog tenni a környezetváltozás. Mindkettőnknek. Ez az iskola elvileg direkt az olyan diákokra szakosodott, amilyen te is vagy. Segítenek megoldani a gondjaidat, és négy év múlva leteheted az érettségit. Talán egy egyetemre is bejuthatsz. Régen annyira szeretted a biológiát, emlékszel?

– Nem vagyok már ötéves! – csattant fel Ádám. – Tehát nem is egy új gimibe küldesz, hanem egy elmegyogyóba! Gratulálok! Te vagy az anyák mintaképe!

– Én csak neked akarok jót.

– Inkább magadnak! Alig várod, hogy megszabadulj tőlem, és kedvedre kefélhess annyi pasassal, amennyivel csak tudsz!

– Ádám! – Anyja arcán most először ült ki a megbántottság, amely kéjes örömmel töltötte el a fiút. Helyes, érezze csak pocsékul magát minden egyes percben, amiért ezt teszi vele. A nő hangosan beszívta a levegőt.

– Már döntöttem. Szeptember elsején elmész abba az iskolába!

Ez volt a végszó.

A következő hónapot Szolnoky Ádám igazi kálváriaként élte meg. Hiába volt minden káromkodás és dühroham, nem tudta megakadályozni, hogy szeptember elsején anyja a cuccaival együtt begyömöszölje a családi autóba, és elinduljanak a Szent Brutus Gimnázium felé.

***

A két és félórás autóút sokkal gyorsabban telt el, mint ahogy Ádám akarta. A reggel még borús ég egyre sötétedett, míg egyszer csak egy hangos dörgés kíséretében elkezdett szakadni az eső. Ádám meg sem lepődött. Ez a nap ennél rosszabb már úgysem lehet. Bárcsak egy villám belevágna az iskola épületébe, és porig égne az egész! Persze ilyen szerencséje úgysem lesz. Már lassan félórája, hogy letértek az autópályáról, és egy isten háta mögötti úton haladtak tovább.

Ádám látta, hogy az anyja egyre gyakrabban pillant a kocsi órájára. Az idióta tájékoztató szerint pontban tíz órára kellett az iskolába érniük. A nő híres volt pontosságmániájáról, most is, bár még alig múlt el háromnegyed tíz, már azon izgult, hogy el ne késsenek.

Ugyanez a tájékoztató tartalmazta a befizetési jóváhagyást, a szükséges (tollak, ceruzák, festékkészlet, mindenféle méretű és fajtájú füzet) és a tiltott dolgok listáját. Utóbbi volt az, ami kiverte a biztosítékot Ádámnál, a haverjai pedig majd megpukkadtak a röhögéstől. Az nem lepte meg, hogy a pia vagy a cigi szerepelt a listán, de hogy mindenfajta elektronikus vagy kommunikációra alkalmas eszközt is tilos volt bevinni az iskola területére, az egyszerűen felháborító! Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy az okos telefonját és a tabletjét bepakolja a bőröndje mélyére persze az anyja tudta nélkül. A cigivel már óvatosabban járt el, azt a bőrönd bélésébe rejtette. Ádám meg volt róla győződve, hogy ezek teljesen el akarják zárni a külvilágtól. Az se lepte volna meg, ha valami szektataggá akarnák átnevelni. Ha majd feláldozzák egy sátánista oltáron, akkor az anyja majd megbánja, hogy csak úgy, a megkérdezése nélkül beíratta egy új gimnáziumba.

Ádám dühösen fújt egyet, majd kibámult az ablakon. Közel és távol egyetlen ház, település vagy autó sem látszott. A fiú dühét pedig kezdte átvenni a nyugtalanság. Mégis hol lehet ez az iskola? A világ végén? Még csak villanypóznákat sem látott, vagy kilométerköveket. Aztán néhány kilométer múlva mégis csak feltűnt valami az út mentén. Ahogy közeledtek, már eléjük is tárult egy impozáns réztábla, rajta díszes aranybetűkkel az alábbi felirat állt:

SZENT BRUTUS GIMNÁZIUM
alapítva:1865

Alatta talán az iskola címere lehetett. Egy arany babérkoszorú, előtte, keresztben két lúdtollal.

Ádámék lassítás nélkül haladtak el a tábla mellett, néhány kilométerrel odébb pedig már fel is tűnt az úti céljuk.

Ádám először nem látott mást csak a hatalmas, kovácsoltvas kaput és a láthatárig elnyúló téglakerítést, amelyet vastagon benőtt a borostyán. A fiút kirázta a hideg. Ez tényleg egy börtön. A kapu előtt pedig egy óriási parkolóban megszámlálhatatlanul sok autó állt, közöttük a már megérkezet diákok és szüleik szaladgáltak, akár egy hangyaboly tagjai. A legtöbben csak most érkeztek, egyesek épp a csomagtartóból pakoltak ki, mások viszont már a kapu előtt várakoztak. Csupa Ádámmal egyidős fiú és lány, természetesen a szüleikkel. Igen vegyes társaság. Voltak köztük bakancsos rockerek, fekete ruhás, emo fiúk és lányok, és jó pár miniszoknyás cicababa is. Mindegyikük méretes bőröndöt szorongatott.

Percekig köröztek, mire sikerült találni egy szabad parkolóhelyet. Ügyesen befaroltak egy méretes, fekete terepjáró mellé, Ádám pedig kénytelen-kelletlen kimászott a kocsiból. A hideg futkosott a hátán a gondolattól, hogy már csak percek kérdése, és ő is annak a kapu előtt nyüzsgő, fura tömegnek a része lesz. Hiába állt el az eső, a borús ég tökéletesen tükrözte a fiú hangulatát. Sóvárogva gondolt régi osztálytársaira és iskolájára. Bár utálta a sulit, most mégis ezerszer jobban szeretett volna a megszokott padjában ülni.

Gondolataiból a szomszédos csomagtartó hangos csattanása zökkentette ki. Az autó mellett pedig a legfurább fiú állt, akivel Ádám valaha találkozott. Mellette az előbbi diáktömeg egész normálisnak tűnt. Ádám próbálta nem feltűnően bámulni, de nem járt sikerrel. Az idegen vele egymagasságú, mélybarna szemű fiú volt, fekete farmert és Greenpeace-es pólót viselt. De nem is ez volt benne a bizarr. Sokkal inkább válláig érő, sötétbarna, tépett haja, amibe valami érthetetlen okból kék csíkok vegyültek, és az egyik elülső tincsén még egy fekete toll is fityegett.

Ádámot egy elfuserált indiánra emlékeztette. Külseje láthatóan nem csak őt hökkentette meg. A kapuhoz igyekvők között is többen megbámulták, néhány lány még halkan fel is kuncogott, de mindez a fiút láthatóan hidegen hagyta. Még apja is rosszallva csóválta meg a fejét, mikor elindultak a sokaság felé. De előtte a srác még barátságosan odaintett Ádámnak, aki döbbenten meredt a mosolygó fiú után. Ezzel együtt megfogadta, hogy ő ugyan soha az életben nem fog ezzel a különös alakkal barátkozni.

– Drágám, segítenél? – szólalt meg az anyja, miután már harmadszor próbálta meg kiemelni a csomagtartóból a fiú bőröndjét, persze sikertelenül. Ádám legszívesebben hagyta volna, hagy szenvedjen, de végül mégis segített kiemelni a táskát. Már épp elindult volna a tömeg felé, mikor érezte, ahogy az asszony gyöngéden megragadja a karját, és visszafordítja. Ádám morcos tekintettel nézett a nő aggódó szempárjába. Tudta, mi következik most.

– Drágám, figyelj! – kezdte a nő, miközben idegesen végigsimított rövid, barna haján. – Én nem kérek tőled semmit. Nem fogom azt mondani, hogy ne keveredj bajba vagy, hogy viselkedj rendesen. Tedd azt, amit jónak látsz. Csak egy valamit ígérj meg! – Vett egy nagy levegőt. – Ígérd meg, hogy adsz egy esélyt ennek az egésznek, rendben?

Ádám konokul leszegte a fejét. Anyja várakozó tekintete szinte égette az arcát. Eszében sem volt megtenni, amire kérte. Azzal beismerné, hogy jogosan van itt, ami hazugság! Tudta, hogy ez az egész csak egy színjáték, és az anyja igazából csak meg akar szabadulni tőle. Hisz így végre szabad az út, és annyi pasit vihet az ágyába, amennyit csak akar. Gyűlöli! Őt és az apját is! Neki is a női voltak a fontosabbak.

Ádám már nyitotta volna a száját, hogy mindezt a nő képébe vágja, ám ekkor hangos csikorgás törte meg a Szent Brutus jövőbeli diákjainak nyüzsgését.

A több méter magas vaskapu lassan kitárult, majd feltűnt két grafitszürke busz, rajtuk az iskola címerével. A buszok egymás mellé parkoltak, nem messze a bejárattól, és két nő szállt le róluk. A tömeg rögtön köréjük gyűlt. Ádám és anyja is csatlakoztak hozzájuk.

Ádám kíváncsian vette szemügyre az érkezőket. Nem is volt kérdés, melyikük a szimpatikusabb. Az idősebb, fekete kosztümbe bújt nőről már messziről ordított, hogy nem tanácsos ujjat húzni vele. Ősz haját szigorú kontyba fogta, keskeny szemüvege mögül úgy nézett végig a gyerekeken, akár az áldozatra leső sólyom.

A másik, fiatalabb nő, viszont már ránézésre is szöges ellentétjének tűnt. Élénkzöld kosztümje tökéletesen állt rajta, vörös hajzuhataga dugóhúzószerű loknikban hullott a vállára. Kolleganőjével ellentétben kedves mosollyal fordult a diákokhoz. Mindkettőjük egy-egy mappát tartott a kezében.

– Üdvözlök mindenkit a Szent Brutus Gimnáziumban! – szólalt meg elsőként az idősebb nő. – Sinka Georgina vagyok, a gimnázium igazgatóhelyettese. Ő pedig Bambusz Judit tanárnő – mutatta be a kolléganőjét, aki kedvesen feléjük biccentett.

– Mi ketten leszünk a leendő két kilencedik osztály osztályfőnökei. Mindjárt felolvassuk az osztálynévsorokat. Kérem, aki a nevét hallja, tegye be a csomagját a buszba, majd szálljon is fel rá! A szülőknek a búcsú előtt még annyit, – itt Sinka tanárnő a felnőttek felé fordult –, ahogy a tájékoztatóban is megírtuk, a tanulókkal innentől kezdve kizárólag levélben érintkezhetnek. Levélosztás heti egyszer, pénteken van. Ám kötelességem elmondani, hogy az első félévben ezt a fajta kommunikációs módot sem ajánljuk a megfelelő viselkedésjavulás érdekében. Természetesen, ha valami halaszthatatlan ügyben kívánnak beszélni a gyerekekkel, az igazgató úr telefonja is mindig a szülők rendelkezésére áll. A téli szünet december tizennyolcadikán kezdődik, ezen a napon délelőtt tíz órától lehet jönni a gyerekekért. Most pedig kezdjük a névsorolvasást.

– Antal Éva! – kezdte Bambusz.

– Almássy Tamás – folytatta Sinka, és így tovább. Az említettek még utoljára megölelték vagy megpuszilták szüleiket, majd eltűntek a buszokban. Ádám kezdett aggódni. Ha már muszáj, sokkal szívesebben járt volna Bambusz osztályába. Ahogy ugyanis ránézett Sinkára, akaratlanul is rossz lett a lelkiismerete. A diákok egymás után szálltak fel a buszokra, mikor egyszer csak:

– Lendvai Dávid. – Az indián hajú, különc srác búcsúzóul megölelte apját, majd felszállt a Sinka mögötti buszra. Még egy ok Sinka osztálya ellen. Már alig maradtak néhányan.

– Szolnoky Ádám. – Ádám halkan felnyögött. Persze, hogy Sinka mondta ki a nevét. Érezte, ahogy az anyja magához húzza, és szorosan átöleli.

– Nagyon vigyázz magadra! Karácsonykor találkozunk!

– Üdvözlöm a pasidat! – vetette oda búcsú helyett Ádám, majd vissza sem nézve felszállt a buszra. Őszintén remélte, hogy az anyja végigbőgi a haza utat.

*

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.5/10 (26 votes cast)
25 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nem én vagyok a célközönség, ezért inkább nem is csillagoztam. Ötöst adtam volna egyébként. Talán. Értem én, hogy a csákó haragszik az anyjára meg minden, de mivel szó szerint egyetlen más tulajdonsága sincs ezen kívül, ezért viszonylag hamar átlépte az elviselhetőség határát számomra. Nem olvasnám tovább, vagy csak max azért, hogy hátha elnyeri minél erőszakosabb, méltó büntetését végül. Unszimpatikus karakterek persze simán lehetnek főszereplők, nem ez a gond, a gond ott kezdődik, ha csak egyetlen egy dimenziójuk van. Nem hiszem el, hogy nem lehetett volna legalább egy-két úgynevezett “megváltó tulajdonságot” beleszuszakolni a szövegbe, a folyamatos KÉJES gyűlölködés mellé! Bocsánat, de nálam ez nagyon mellé ment.

  2. Hopp! Az lemaradt, hogy a “később majd megváltozik meg satöbbi-satöbbi” ez esetben nem, illetve rossz mentség, mivel az első benyomás a legfontosabb, ami jelen esetben halmozottan érvényes!

  3. Mint egy pontosan tizenöt éves gyermek édes anyukája, bizton állíthatom, hogy a fiú és az anyja közötti konfliktus hiteles, tökéletesen jól van megírva, talán csak néhány “hagyjál már!”-t hiányoltam Ádám részéről. 😀 🙂 Persze az alkatához ez nem illett volna, hiszen ami a szívén, az a száján, úgyhogy tényleg csak a hangulat kedvéért. De minden egyéb, a rendbontó viselkedésétől kezdve a kis hülyeségekig, pl. hogy mégis magával viszi a kütyüit, pedig tilos, abszolút kamaszra vall. Nálam átjött a hangulat és a stílus is remekbe szabott.
    Gratulálok a kikerüléshez! Szerintem olvashatjuk majd a második részletet is. 🙂

  4. Egy újabb írás a jobbak közül. 🙂
    Érdekes a téma, az, hogy szereplők magyarok, noha a helyszín és a cselekmény kitalált.
    Tetszettek a névválasztások. Ádám egy kicsit irritáló karakternek tűnik, remélem, nem lesz végig ilyen. Mert ha főszereplő, ennyire “negatív” az a történetre is kihat. Kíváncsi vagyok mik történnek majd a gimiben.
    Egyelőre nem tudom t5eljesen belőni a műfajt, de gondolom hamar ki fog derülni. Fantasy-re tippelek. Nyelvtanilag is jó, talán egy kis leírást hiányolok még.
    Nekem egyelőre tetszik, várom a folytatást.
    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  5. „– Gyűlöllek. – Szolnoky Ádám annyi dacot és megvetést sűrített ebbe az egyetlen szóba, amennyit tizenöt évesen nem szégyellt.” A most Oscart nyert zseniális film kapcsán mondta – szerintem helytelenül – egy ismerősöm: Az a baj, hogy manapság a gyerekeink nevelnek minket, ahelyett, hogy mi nevelnénk őket. Belenéztem ennek a regénynek a nyitófejezetébe, és mit látok az első sorban? Valami komoly bicsaklás mégis csak lehet a világban, ha egy tizenöt éves fiú nyitómondata ez. Aztán a nyitómondat után sorjázik a többi, amelyben a fiú éppen, csak elviseli, vagy még az elviselésre is alig tartja méltónak az anyját. A mondatok – bár egy bétaolvasó sok helyen segíthetett volna rajta – többnyire rendben vannak, de a mögöttes tartalommal nehezen vagyok hajlandó azonosulni.
    A szereplőt belülről látjuk, és ott egyébnek is kell lennie a kamaszos zománcon kívül. Ha nincs, akkor fenti dohogásom a „nagy bicsaklásról” óriási bajt sugall.
    Miután akadt a pályázaton olyan szerző, aki azonnal visszatámadott a megjegyzésekre, mondván ne kötözködjünk apróságokon, azokat a szerkesztővel majd könnyedén kijavítjuk, hozok pár példát arra, hogy az apróságoknak mekkora jelentősége lehet.
    „Egyforma sötétbarna haj és világítóan kék szemek. Még ovális arcuk és enyhén hegyes orruk is teljesen egyforma volt. Kész szerencse, hogy a személyiségi jegyeket nem örökölheti az ember.” Kötve hiszem, hogy egy dacos, goromba, felsőbbrendű kamasz, a világ ifjú császára indulatos pillanatai közben az írástechnikai oktatás anyagának megfelelően azon morfondírozik, hogy neki és az anyjának „ovális” arca van. Tudom, kötelező leírni a külalakot, akkor is, ha egyébként arra pont ott semmi szükség, a szerkesztőt ki kell szolgálnunk, de legyen már bennünk bátorság megkockáztatni azt, hogy azzal foglalkozunk, amit fontosnak tartunk. Ezek a kötelező körök ne lógjanak ki a cselekedetek logikus sorából!
    „Érezte a gyöngéd kezet,” A fiú lelkében lakunk, ez a gondolat sem a duzzogó kissátáné.
    „Hiába volt minden káromkodás és dühroham, nem tudta megakadályozni, hogy szeptember elsején anyja a cuccaival együtt begyömöszölje a családi autóba, és elinduljanak a Szent Brutus Gimnázium felé.” Szóval csak kamu volt eddig, hogy ez a fiú igazi tökös csávó, valódi gonosztevő. Ha valóban az lenne, öreg kocsmába járó striciként nem dühöngene sokat az idióta anyja baromságain, hanem, mint bármelyik rendes haverja, szétkapná a sarki bankjegy automatát, és lelépne egy belevaló dögös csajjal, hiszen a tizenhatodik születésnapja előtt tényleg ideje megszereznie az első millát, aztán megszervezni azt az életrevaló, csajokat futtató és narkót árusító rendes galerit, amelyben minden jóravaló ember okésan érzi magát. Ha nem így tesz, kamu a durci.
    A „– Drágám, figyelj! – kezdte a nő, miközben idegesen végigsimított rövid, barna haján.” mondat nem a fiú agyából pattant ki. Egy ilyen neveletlen vagány ezt nem látja: Ő arra gondol: „– Ne vakard a fejed, mutter attól sem lesz jobb a séród!”
    Az új gimibe érkező fiú kíváncsi körültekintgetése, és a szemén keresztül látott képek is azt mutatják, hogy a fiú csak kamuduzzogó, de ezt az írónak úgy kéne előadnia, hogy a narrátor azért tudja, miről beszél. Nem váltogathatja a látásmódot úgy, hogy néha átlagos módon láttatja velünk a kölköt, néha meg a legsötétebb gengszternövendéknek.
    Szerkesztő legyen a talpán, aki ezt a nézőponti kuszaságot helyre teszi. Szerintem igen zseniális cselekményt, újszerű gondolatot és rendkívüli mondanivalót kell hordoznia az írásnak ahhoz, hogy ezt a hatalmas munkát elvállalja valaki.
    A szöveg túl rövid ahhoz, hogy az író valamennyi kedvenc szavát megismerhessem, de azt hiszem, az célszerű lenne, ha a Word segítségével a „nő” szót végigkutatná a szerző, és az egyszerűség kedvéért mindenhonnan kiirtaná. Akkor talán csak az elfogadható mennyiségben találkoznánk vele, mondjuk oldalanként egyszer.

  6. Akkor gondolkodjunk. A korábbi évtizedek, uram bocsá’, évszázadok során vajon egyetlen kamasz sem mondott vagy gondolt olyat az anyjára, hogy “gyűlöllek”? (Különben nem az anyja személyét gyűlöli, hanem a korlátokat, amiket a felnőtt képvisel és ő az, aki már sokkal több mindent megtehet, ezért is utált jelenség még a saját gyereke életében. Ez van.) Miért teszünk úgy, mintha a kamaszkor valami ördögtől való dolog lenne? Persze, hiszen Magyarországon vagyunk, ahol a fiatalok szárnybontogatását (legyen az bármilyen, ahány fiú és lány, annyiféle út) a lesajnálás eszközével közelítjük meg. A lázadás egyben a határok feszegetése, ami létfontosságú, egy tini számára. Ezért részegednek le hétvégi bulikban, dohányoznak, füveznek, etc. – amikor lehetőségük nyílik arra, hogy a mindennapi nyomás alól kicsit kivonják magukat. Nyugalom, nem fognak így maradni. De hagyni kell, hogy elkövessék a saját tévedéseiket, majd kijönnek belőle, azért vannak a szülők és a barátok, hogy mellettük álljanak és szükség esetén segítséget nyújtsanak, ez egy nagyon jó kifejezés, hiszen ha rájuk telepszünk, és folyton elllenőrizzük őket, annál jobban beleállnak a lázadásba.(Azt sem lényegtelen tényező, hogy a gyerekek, fiatalok abban a világban létezhetnek, amit mi, felnőttek, az idősebb nemzedékek teremtünk számukra. Annyi odafigyelést kapnak, amennyit adunk számukra!)
    Semmi baj a világgal, vagy legalábbis nem nagyobb, mint volt az ötvenes években, amikor a tizenöt éves, jólfésültségre kényszerített Kalmopyrinek a fiúvécében dohányoztak. Ajánlom megnézésre egyik kedvencemet, Gothár Péter Megáll az idő című örökbecsű klasszikusát. Vagy ott a Zabhegyező, egy csomó régi és új történet a felnőttéválás rögös útjáról. Pont manapság nem kellene ezt ennyire negatívan megközelíteni, amikor a társadalomnak lehetősége van régen tabunak számító dolgokat kibeszélni.

    Mint írók, abban megegyezhetünk, hogy egy regény esetében nagyon fontos a nyitómondat. Ezért se vessük Eszter szemére, amiért ezt a nagyon erős érzelmi telítettségű szót választotta. Gyűlöljön csak az a kamasz, dolgozzanak a történet erői, én kíváncsi vagyok a folytatásra, Eszter hogyan oldotta meg. 🙂 Hajrá! 🙂
    Ha pedig a zsáner fantasy, akkor a (korlátozott) mindentudó szemszög teljesen jó lesz.

  7. Nekem nem a “lázadás” a gond, hanem az üresség, hogy ez a csákó CSAK “lázad.” Az idézőjel azért van, mert igazából kéjes gyűlölet van, ami nem lázadás, hanem kéjes gyűlölet. A szöveg gyérsége alapján egyértelműen az anyját gyűlöli, és csak az anyját, ez az egész korlátos-szöveg csak magyarázkodás, mellébeszélés, meg terelés. Ráadásul kissé mintha el lennél fogulva ezzel az irománnyal kapcsolatban, nem vagy elég objektív. Objektíven nézve pedig ez az első fejezet bizony KONG az ürességtől. Nem is beszélve az Attila által említett nézőponti kuszaságról.

  8. Szia!

    Egy bentlakásos iskola nagyon jó színtér egy regénynek, mert rengeteg karaktert felsorakoztathatsz, akikkel lehet játszani, tetszik az alapötlet. Az intézmény nevét viszont átgondolnám, mert nekem egyből a Harry Potter Szent Brútusz Szigorított Javítóintézete ugrott be róla, amivel Vernon bácsi áltatta Marge nénit Harry neveltetését illetően 🙂 (aztán azon is elgondolkodtam, hogy vajon létezik-e Brútusz nevű szent, de a gugli csak Harry-t dobta ki) Az is furcsa kicsit, hogy egy ilyen dacos, lázadó karakter, bár szájal egy sort az édesanyjával, de különösebb akadályt nem gördít az új iskolába menetele elé, se egy szökés otthonról, sem semmi… Az még adott esetben hihető, hogy ha speciális igényű gyerekeknek fenntartott a gimi, úgyis beirathatók, hogy ők nem is tudnak róla, még egy elbeszélgetés sincs (bár ez is határeset), de kellene valami ráerősítés, hogy végül miért nem dacol.

    A szöveg többnyire gördülékeny, egy-két kisebb zavaró fordulat volt számomra, pl. “arcáról fáradtsággal vegyes szomorúság sütött” – összevonható esetleg “fáradt szomorúság”-gá, úgy kicsit egyszerűbb, de ezek apróságok.

    A célkorosztályból azt hiszem, már kinőttem, de tiniként biztosan szívesen olvastam volna hasonló témájú könyvet (csak árnyalni kéne még kicsit ezt a főszereplőt, mert eddig tényleg csak ez a meghatározó tulajdonsága, hogy duzzog és mar, de hogy miért, az nem igazán derül ki).

    Sok sikert kívánok a lektorihoz! 🙂

    Judit

  9. Kedves Jassó Judit! Benne vagyok, gondolkodjunk, de csak röviden, ez írós oldal, társadalmi vitának nem ez a helye. Talán hibáztam, amikor a gondomat felvetettem, de anélkül tettem, hogy az író terhére róttam volna. Továbbá a valóság legkevésbé sem arról szól, hogy a világ jó felé tart, és nem ígér eléggé rózsaszínű jövőt, ahogy az a mai, trendi gondolkodásból lejön. Családom pedagógus tagjai nem arról beszélnek. (Nem mind nyugdíjas satrafa, a lányom a diákjai mellett tizenéves kamaszokat nevel saját jogon, a menyem ugyanezt teszi, de nem Budán, hanem negyven kilométerrel távolabb.) Valós illusztrációként elég, ha rákapcsolsz a félévente rendszeresen megjelenő hírre, amelyik beszámol a szabadelvű iskolák hazájában, az USÁ-ban zajló iskolai lövöldözésről szóló hírek valamelyikére. Az átlagosan hét, nyolc halott diák bizony nem az ötvenes évek rock and rolljának mai interpretációja. Ezen kívül csatlakozom Szekeres Róbert gondolataihoz. Amit olvashatunk, az nem a tinédzserkori lázadás leírása, hanem egy eszement őrült lelkivilága. A legkevésbé sem árnyalt ábrázolást a hozzászólásomban megpróbáltam pontosítani, mielőtt az átlagos fiatalok világát belegyömöszöljük ebbe a kusza randalírozásba, érdemes lenne arra is időt fordítani, és pár szóban válaszolni. Terjedelemben az volt a több, és nem „renitens” gondolkodásom a jelenről.

  10. Köszönöm szépen mindenkinek aki elolvasta, hozzászólt vagy csillagozott.
    Bevallom, mióta megérkezett az a bizonyos e-mail, sokat gondolkoztam vajon milyen kritikák fognak érkezni. Volt egy olyan érzésem, hogy Ádám megosztó karakter lesz, és ez be is jött, de ez szerintem egyáltalán nem baj.
    Az hogy Ádám egy pszihopata őrült lenne kicsit meglepett és túlzásnak érzem, ahogy halad előre a történet ki fog derülni (remélem) hogy Ádám azért nem egy rossz gyerek, de ahogy Jassó Judit is rámutatott, kamasz korban van, ez eleve egy nehéz időszak és nála ehhez még hozzájön a szülei válása és az apja lelépése. A kortársak és a környezet hatásáról pedig nem is beszélve. Ahogy olvastam a hozzászólásokat, talán ezt a részletet kicsit erősíthettem volna, elismerem.

    A tippetek jó, valóban fantasy irányba tartunk 🙂

    Judit köszönöm, hogy említetted a nevet, próbáltam olyat keresni, ami különleges és nincs még egy, talán nem a legjobb választás, de ezen tényleg könnyű változtatni.

    A szökési kísérlet és egyéb durcásság jó ötlet, de úgy gondolom, mivel a regény lényege, hogy mi történik Ádámmal a gimiben ill. természetesen az anyjával való kapcsolat javulása, szerintem nem kell tovább szaporítani a szót, és további bizonyítékokat mutatni, hogy Ádám milyen rossz kölyök, lesz erre lehetősége a suliban, ahogy halad a történet.

  11. Kedves Attila! Bocsánat, hogy megint Neked címezve írok :), de elgondolkodtattál. Több dologban egyet értek Veled, több dologban nem. Utóbbi esetében főleg erre gondolok: “Szóval csak kamu volt eddig, hogy ez a fiú igazi tökös csávó, valódi gonosztevő. Ha valóban az lenne, öreg kocsmába járó striciként nem dühöngene sokat az idióta anyja baromságain, hanem, mint bármelyik rendes haverja, szétkapná a sarki bankjegy automatát, és lelépne egy belevaló dögös csajjal, hiszen a tizenhatodik születésnapja előtt tényleg ideje megszereznie az első millát, aztán megszervezni azt az életrevaló, csajokat futtató és narkót árusító rendes galerit, amelyben minden jóravaló ember okésan érzi magát. Ha nem így tesz, kamu a durci.”

    Szerintem ez is csak azt mutatja, hogy kifelé lázad, mint a kamaszok többsége, de belül nagyon is labilis és sebezhető. Végül is, mégis csak belemegy abba, hogy átvigyék abba a másik iskolába, miközben persze világgá is szökhetne, és egy híd alatt élhetne lopásból, ha nagyon akarna. Valami megfelelési vágy/kényszer/akármi mégis csak van benne, még ha látszólag utálja is az anyját. (Megjegyzés: nekem egy kicsit ellentmondásosnak tűnik – egyelőre -, hogy az anya kezén jegygyűrű van, miközben Ádám arról beszél, hogy pasikat hurcol az ágyába, nem azt mondom, hogy ezt nem tudom elképzelni, bár, ha tényleg így van, akkor az anya inkább könnyelműnek tűnik, viszont a viselkedéséből nekem egyelőre nem ez jött le, én inkább komolynak és felelősségteljesnek érzem. Bár lehet, hogy tényleg az, amellett, hogy nagyon liberális elveket vall.) Már korábban is kifejtettem, hogy szerintem nem szerencsés dolog olyat kijelenteni, hogy ez vagy az a karakter így vagy úgy biztos nem viselkedne. Ha 1000 emberből 999 nem úgy csinálná, de elméletileg lehetséges valakinek így vagy úgy reagálni valamire, akkor legyünk egy kicsit szélesebb látókörűek, én azt mondom, és fogadjuk el, hogy ez egy ilyen ember. Vannak persze kirívó esetek, egy véres krimi kemény bűnözője ne kezdjen el pityeregni (vagy csak igen jó lélektani indokkal), mert nem lesz hiteles tőle, de itt azért nem ilyesmiről van szó. Ettől függetlenül szerintem is elbírt volna Ádám karaktere egy kicsit több árnyaltságot. Az is borítékolható, hogy akit legelőször elutasít, az indián srác, lesz a legjobb barátja 🙂 Akadt pár kifejezés, ami nem tetszett (a sivatagi nap fényéhez hasonlító félhomály, vagy a szavak mint medúzacsípések a hallójáratban), és a párbeszédek sem voltak igazán lendületesek, de úgy összességében nem volt rossz.

  12. (Robi, nem vagyok elfogult; most olvastam először. Rá tudtam hangolódni a szövegre, és egyáltalán nem mondanám, hogy a srác KONG az ürességtől. Aki KONG, az nem vág vissza. Együttélve egy kamasszal, ilyenek a reakcióik. Nem belőlük lesznek a lövöldözők, az biztos, olvass(atok) utána. Lehet, hogy Ádám nem tudja, mit akar, de azt tudja, mit nem. Tipikus kamasz.)

    Szerintem nem kell szökési kísérlet a történetbe. A fiú közel áll az anyjához, tudja, hogy jót akar neki, még akkor is, ha ő nem akar jót magának. A kamaszok szeretnek kísérletezni. Az a kár, hogy felnőve ezt a korszakot is elfelejtjük ugyanúgy, mint a gyerekkort.

  13. Látom, hogy sok a hozzászólás, ezért el sem olvasom őket addig, amíg le nem írtam a benyomásaimat.
    Szerintem azzal kezdeni, hogy “-Gyűlöllek!” nagyon erős, és bátor dolog, és a szokott bevezető, felvezető mondatok helyett a közepébe csapni igenis felrázza az olvasót. Nekem bejön ez a stratégia, hiszen meg akarjuk tudni, ki gyűlöl, kit gyűlöl, és főképp, hogy miért.
    Ezek után szép sorban kapunk is válaszokat, az alapszituációval is kezdünk tisztába jönni, és nagyon is rendben lévőnek tartom, hogy “hullámzik” a párbeszéd, a belső gondolatok, hiszen egy kamaszról van szó, akitől nem várhatunk még érzelmi stabilitást, pláne nem egy új helyzetben. Nekem beugrott a saját kamaszkorom, engem is betettek egy bentlakásos iskolába, biztos ezért érzem át a dolgot, évekig nem bocsátottam meg a szüleimnek, főképp anyámnak. Az a célcsoport, akinek ez a könyv íródik, szintén érezni fogja, azonosulni fog szereplőkkel, és ez pont jól is van így, elvégre nem 50-es férfiakat céloz meg a mű, és nem is 30+-os nőket, bár némi nosztalgia szintjén még ő is évezhetik.
    Én azt mondanám, ha rajtam múlna, hogy jusson tovább, mert eladható, mert javítható, és mert illik a kiadói profilba. Az elsőkönyves szerzők pedig fejlődőképesek, sőt, talán el is telik néhány könyvnyi idő, mire megtalálják az igazi hangjukat, a komfortzónát az alkotásukban, és a lehetőséget meg kellene adni erre minél több embernek, főképp a sanyarú sorsú magyar szerzőknek, akiknek nincs igazán más kitörési lehetőségük.
    Hajrá kedves Eszter!

  14. Kedves Leona!
    Ne kérj bocsánatot, megtisztelsz azzal, ha megszólítasz, köszönöm!
    Nem vitatom azt, hogy a kamaszok mikre képesek, én is voltam kamasz, és emlékszem is rá. Tudod, az öregember azt felejti el, hová tette le a szemüvegét, azt nem, hogy kivel randevúzott először, és mi ment a moziban akkor, meg mit ettek a cukrászdában.
    Bár nemtetszésemet fejeztem ki a szituáció megfogása iránt, a véleményemet mégsem arra hegyeztem ki, hanem az írói viselkedésre. Semmi bajom nem lenne, ha egy kamasz lelkivilágának a színeit látnám viszont a regény elejéből, viszont az nem tetszik, hogy színek helyett csak a feketeségét látom. Fél mondat sincs arról, hogy kifelé duzzog, befelé dolgozik benne a jobb belátás. „…nem tudta megakadályozni, hogy szeptember elsején anyja a cuccaival együtt begyömöszölje a családi autóba…” Pont az ellenkezőjéről szólt a bekezdés. „Hiába volt minden káromkodás és dühroham…” Ez nem a tétovázó kamasz, hanem a tomboló ellenség. Ha a csak kamaszos álca lenne a kifelé mutatott düh – amelyet egyébként nem szabad és nem lehet folyamatosan száz fokon párologtatni, dramaturgiailag is problémás – akkor olvasnom kellene arról, hogy suttyomban a haverjának azért beismeri a követelményekhez való igazodás ésszerűségét. Ennek nyomát sem láttam. Nem tudom jobban megfogalmazni, mint ahogy Róbert megfogalmazta „… ez a csákó CSAK “lázad.””
    Az egész megfogalmazás felszínessé válik, minden mondat a hatásvadászat jegyében szól. Az első megszólalásomban az apróságokra hivatkoztam, és közben találtam még egyet itt, a futólagos szemezgetésben. Családi autóval mennek ketten. Bocsánat! Ennyi körültekintés sem volt a szerzőben. Egyáltalán miért van az anyának családi autója? Csakhogy ebben az írásban a téves apróságok teljesen befogják az ember szemét.

  15. Kedves Dyta Kostova! Bár engem nem szólítottál meg, mégis érintve érzem magam, mégpedig azért, mert a nyitómondaton bizony én is gondolkodtam abból a szempontból, amit említesz. Vitatkoztam magammal, megemlítsem-e, hogy ez egy remek első mondat, vagy hallgassak róla. A mondat ebből a szempontból ugyanis tényleg remek, de a környezet, amelybe került, számomra lerontotta a hatását. Ezért hallgattam, pedig tényleg értékelni szoktam a jó kezdéseket. Aztán van még egy érvem a hallgatás mellett. Egyetlen jó mondat kevés a kezdéshez. Mit mondott Egri Lajos a dráma/regény indításáról a Drámaírás művészetében? A regény mindig akkor kezdődjön, amikor a főszereplő élete változik. Ennek a kritériumnak az egész megnyitás nem felel meg. Változik-e Ádám élete az anyjával vívott 347. szokásos agytépő civakodástól? Nem. Az ilyen civakodások nyilván mindig fenyegetőzésekkel és gorombaságokkal voltak tűzdelve. Mikor változik Ádám élete? Amikor beszáll a buszba. Itt kezdődhetne valóban ütősen a regény. Ezt nem lehet felülírni egy vaskos gorombasággal, és hosszas locsogással az unalomig ismert civakodások valamelyikéről.

  16. Kedves Eszter!

    Nos, nem Ádám nem eszement őrült, ebben én is biztos vagyok. 😀 Nekem inkább olyan kamaszfiúnak tűnt, aki sokat szenvedett a szülei miatt (ha akarták őt bántani ha nem), és nyilván sok benne a harag és keserűség.
    A történettel kapcsolatban egyelőre várakozó állásponton vagyok. Egyrészt érdekel engem ez az iskola – meg hogy miért a kapuban kellett elbúcsúzniuk a szülőknek a gyerekektől?! 😀 -, kíváncsi vagyok, mi sül majd ki az egészből. Viszont néha az volt az érzésem, hogy ezek ismerős karakterek, egy ismerős történetben.
    Gondolok itt például Lendvai Dávidra, akivel Ádám semmiképpen sem akar összeismerkedni, aztán mégis egy osztályba kerülnek. GYanús, hogy később majd barátságba keverednek. Lehet, hogy tévedek, dea legtöbb regényben ez így működik. 😀 Sinka Georgináról pedig McGalagony professzor jutott az eszembe. Ha hozzáveszem, hogy bentlakásos iskoláról van szó, amit Szent Brutusnak hívnak – meg hogy csak levélben érintkezhetnek – már túl sok HP elem egy tőle függyetlen történetben. 😀

    Gratulálok, és várom a folytatást! 🙂

  17. Továbbra is egyet értek Attilával, Jassó Judittól pedig elnézést szeretnék kérni, ha esetleg megsértettem, nem állt szándékomban, bocsánat.

  18. Attila – én a családi autóról kapásból arra asszociálnék, hogy még abból az időből maradhatott, amikor férjnél volt, és mondjuk még 2 gyereket szerettek volna, csak aztán közbejöttek a problémák és a válás, ami után a család kocsiját a feleség kapta meg. Szerintem ez pl. egy ésszerű magyarázat.

  19. Kedves Attila, megértem, hogy neked nem tetszik Ádám karaktere vagy ahogy bemutattam, ezt el is fogadom, nem lehetünk egyformák. Azt nehezményezted, hogy nincs konkrét utalás arra, hogy Ádám valójában milyen. Nem rég kaptam egy tanácsot miszerint: az olvasó nem hülye, nem kell mindent a szájába rágni. Jelenleg ezt gyakorlom az írásaimban, lehet ebben a részletben nem sikerült tökéletesen, de miért kéne mindent pontosan leírni, hogy az olvasó értse? Anélkül tényleg nem fogja érteni? Én a kommentek alapján arra következtetek, hogy néhány embernek átjött a dolog, aminek örülök.

    Juditot valóban nem lehet elfogultsággal vádolni, ő is most olvasta a részletet, ahogy a többiek. Egyébként külön örültem, hogy egy gyakorló anyuka is elolvasta, úgyh Judit, köszönöm, amiket írtál!

    Kinda: szerintem a szigorú tanár karakter az összes gimis, iskolás regényben megjelenik, én is ezért mertem alkalmazni. A levelezést pedig azért gondoltam megemljteni, mert az már azért furi lenne, ha a szülők sehogy se tarthatnák a kapcsolatot a gyerekekkel, az már tényleg egy átnevelő tábor lenne. De köszönöm, hogy ezeket leírtad!

    Még egyszer köszönök minden hozzászólást!

  20. Leona, a családi autó kapcsán én is így gondolkoztam, köszönöm, hogy leírtad mert már félórája azon agyalok, hogy miért baj az, ha az anyukának családi autója van 🙂

  21. Kedves Eszter!
    Azt hiszem, félreérted a feladatot. Nem azt jelenti a “nem szájbarágás”, hogy nem kell ábrázolnod a főszereplőd jellemét. Muszáj ábrázolnod. Viszont ha a megfelelő módon, a cselekedeteinek leírásával ábrázolod, akkor ne meséld el, hogy milyen a jelleme. Ha a szereplődnek nincs jelleme, akkor tényleg üres, és emiatt érdektelen is. Még a legvacakabb akcióregény főhősének is van jelleme. Egysíkú, unalmas, de az író általában ábrázolja. Kemény öklű, bagózik, borostás, izmos… stb. Fordítottál gondot az ovális arc leírására, pedig ott a legkevésbé fontos ez a küldő vonás, viszont a belsőjének ábrázolását vitatod? Nem az ovális arca miatt lesz filmfőhős vagy gyilkos vagy élsportoló, hanem a jellem miatt.

  22. Sokkal jobb lett, amióta olvastam. 🙂
    Természetesen Ádám megosztó személyiség, és ez így van jól. Én sem kedveltem az elején. 🙂 De az, hogy őrült, nekem eszembe sem jutott. Egy tini igenis mond ilyet. Cifrábbat is. És ugye ismerni kellene a hátteret is. 🙂 És üresnek sem látom.
    Tanárként mondom, hogy a tanárok jó része szigorú. Vagy legalábbis annak mutatja magát. 🙂 Ez nem klisé, egyszerűen így van.
    Tény, hogy nem jó irányba megy az oktatás, a diákok műveltsége stb., de azt nem igazán értettem, hogy jött ez ehhez a részlethez.
    Én nem szeretem a HP-t, így nem tudok véleményt alkotni, mennyire hasonlít rá.
    De vannak olyanok, amik minden ugyanolyan helyen történő cselekménynél megjelennek.Így a tanárok is.
    Én nagyon szurkolok a második részletnek, és gratulálok a felkerüléshez! 🙂

  23. Egyébként az idáig jutók ne nagyon keseregjenek, mert ha jól emlékszem a MI kommentjeink nem igazán szokták befolyásolni a lektorokat. Ám szerintem ezek a vélemények kifejezetten hasznosnak bizonyulhatnak később, érdemes hát rágódni rajtuk picit.

  24. Szia Eszter!
    Én annak mindig örülök, ha magyar a helyszín. Ezekből valahogy mindig olyan kevés van. Mintha nem lehetne ütős fantasyt lebonyolítani kedves kis otthonunkban. Tetszik a sztori iránya. Érdekel mi fog történni, ezért szívesen olvasnám tovább, mert tuti, hogy csak ezek után indul be az akció-reakció 😀
    Ami picit zavart: a gyűlölet. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen jól nevelt szeretetmackó, de hogy soha nem viselkednék így azzal az emberrel, aki életet adott nekem, az biztos.
    Gratulálok a kikerüléshez! Hajrá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük