Szabó Krisztina: Tempus (részlet)

Szabó Krisztina: Tempus (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

I. rész
Tempus rerum imperator

1. fejezet
Alice

A nyomomban voltak.

Minden új világ így kezdődött.

Cipőm talpa visszhangot verve csattant a betonon, miközben lélekszakadva menekültem.

Úgy ismertem a környéket, mint a tenyeremet, és bár nagyrészt ismerős épületek köszöntek vissza rám, egy-két dolog mégsem stimmelt. Korábban ezt az utcát is egy-egy gázlámpára hasonlító oszlop díszítette, most viszont csupán a sötéten ásítozó, olykor bedeszkázott ablakok és a konténerek néztek vissza rám. A cirádás, szobrokkal díszített homlokzat a múlté lett, helyette minden felületet egyszínű, unalmas vakolat borított. A lemenő nap fénye néhány perce még bekúszott a lepusztult irodaépületeket elválasztó sikátorokba, most viszont mintha az egész város fölé sötét kupolát húztak volna, hogy arra kivetítve reklámokkal bombázhassák a járókelőket. A holografikus karakterek időről időre kihajoltak és megvilágították a kisebb utcákat.

Bár épp senki sem járt a közelben, könnyedén el tudtam képzelni, mi mehetett végbe a zsúfoltabb helyeken – a gazdag üzletember egyik pillanatban még a limuzinja hátuljában üvöltözik az asszisztensével, a következőben pedig fáradtan tart hazafelé az egész napos gyári munkából. A szupermodell a kamerák kereszttüzéből hirtelen kassza mögött találja magát, ahol senki sem nézi meg jobban magának, holott külsőre mit sem változott. Csak én maradtam ugyanolyan. És persze az üldözőim.

Nem kockáztattam. Hiába égtek az izmaim és szúrt a tüdőm, nem lassítottam, csupán némán isteni közbeavatkozásért imádkoztam. Nyílt volna meg mögöttem a föld, fagyott volna meg az egész világ, hogy én tudjak mozogni, tört volna ki zombi-apokalipszis, hogy az élőhalottak rávessék magukat az üldözőimre…

Hirtelen lefékeztem és éles jobb kanyart vettem, amitől majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. Zsákutca. Az előbb még itt nyílt az átjáró a sugárút felé. Dühösen visszafordultam a keskeny sikátorba, amelyen eddig rohantam. A távolban mozgást láttam, ám szerencsére elég messze jártam ahhoz, hogy ez a kis botlás ne taszítson a kommandósok karjába. Ismét felvettem a hosszú távon is tartható leggyorsabb tempómat.

Rohamosan fáradtam. Szúrt az oldalam, és éles fájdalom hasított a bokámba. Nem lett volna szabad ennyit lustálkodnom az elmúlt hetekben. Csak hát olyan sokáig kerülte a világot a változás, hogy már-már felébredt bennem a remény…

Majdnem egy teljes hónap telt el csendben, nyugalomban. A leghosszabb időszak azóta, hogy több mint egy éve, egy átbulizott éjszaka után hirtelen megremegett az egész világ. És nem, nem másnaposság okozta, földrengést sem jegyeztek fel – akkor éltem át életem első változását.

Előtte teljesen normális életet éltem. Dolgoztam, együtt éltem Adammel. Ami azt illeti, a sorsdöntő nap előestéjén pont az eljegyzésünket ünnepeltük a munkahelyi barátnőimmel. Az életem… hát, ha eseménytelenül nem is, határozottan egyszerűbben telt. Aztán hirtelen minden megváltozott, és amikor azt mondom, minden, azt úgy értem, hogy az egész életem a feje tetejére állt.

Az utcák nem oda vezettek, ahová korábban, a főtérről eltűnt a szökőkút, a helyébe egy számomra ismeretlen ember szobra került, a járókelők teljesen más divat szerint öltözködtek. A korábbi ismerősök most értetlenül néztek rám, amikor rájuk köszöntem. Otthon kiderült, hogy valaki más lakik a lakásunkban, és megfenyegetett, hogy rendőrt hív, ha nem tűnök el azonnal. Az emberek többsége megfeledkezett rólam és a korábbi világról, csak én emlékeztem mindenre. Már nem számoltam, hányszor történt meg mindez. Életem egyetlen biztos pontját az előbb vagy utóbb felbukkanó fekete ruhás alakok jelentették.

Most lemaradni látszottak, így hamarosan lelassítottam. Már megtanultam, hogy nem a futás a menekülés legjobb módszere. Ha az ember tényleg meg akar szabadulni az üldözőitől, el kell bújni valahova. Olyan helyre, ahol még csak véletlenül sem találják meg. A konténertől elkezdve a kómába esett beteg szobájának szekrényéig mindenhol meghúztam már magam annyi időre, hogy feladják a keresésemet.

Elképzelésem sem volt, hogyan képesek rögtön a változás után rám bukkanni. Talán, amikor megváltozik a körülöttünk lévő világ, az olyan biztos pontok, mint én, valamiféle mérhető energiát bocsátanak ki? Vagy nem én vagyok az egyetlen, akit be akarnak gyűjteni, és csak ilyenkor mozgósítják az embereiket? Nem szándékoztam bevárni őket, hogy megkérdezzem.

Körülbelül egy háztömbnyi kocogás után behúzódtam az egyik mobil WC mögé, hogy pihenjek pár percet, és kitaláljam, merre tovább. Az égszínkék bódéból orrfacsaró bűz áradt, amiből rögtön tudtam, hogy ez itt nem a környezettudatos, pedáns emberek világa.

– Fúj! – öklendeztem halkan.

Úgy tűnt, két lehetőségem van. Vagy megpróbálok bejutni az egyik elhagyatott épületbe, vagy a tőlem néhány utcányira húzódó sugárút felé veszem az irányt – és reménykedem, hogy még mindig ott van. A második opció kockázatosabb volt, mert ha nagyobb változás történt a környéken, könnyen zsákutcába futhatok. Ha viszont minden olyan, vagy legalábbis majdnem olyan, mint az eggyel korábbi változáskor, gond nélkül elvegyülhetek a tömegben. Belógok az egyik moziba, és az épp aktuális kasszasiker elszórakoztat addig, amíg felhagynak a keresésemmel. Na, tessék, máris van tervem! Azt nem mondom, hogy bombabiztos, de a semminél jobb. Talán még segítségre is számíthatok a járókelőktől, ha mégis utolérnek.

Felkeltem, és a kapucnimat a szemembe húzva továbbindultam. Két utcával odébb megütötte a fülemet a távolban nyüzsgő tömeg hangja. Halk, ám mély sóhajtást hallattam. Már csak néhány lépés, és…

A szemem sarkából láttam, ahogy valami megmoccan a kukák mellett. Odakaptam a fejemet, és láttam, hogy valaki vontatott mozdulatokkal kiegyenesedik. Ijedtemben ugrottam egyet.

– Basszus! – szaladt ki belőlem, és akaratlanul is lelassítottam.

Amennyire a gyér megvilágításban meg tudtam állapítani, csak egy hajléktalan lány hozta rám a frászt.

– Van egy kis apród? – kérdezte. – Olyan éhes vagyok…

Már épp válaszolni akartam, amikor rájöttem, hogy valami nem stimmel. A kora lehetett volna az első árulkodó jel, ám ezt még ráfoghattam a rossz látási viszonyokra. A tökéletes artikulációjára is illett volna azonnal felfigyelnem. Az viszont talán még egy óvodásnak is feltűnt volna, hogy az égvilágon senki sem kéreget egy tök üres sikátorban.

Sprintelni kezdtem, de csak pár lépésnyire jutottam, amikor nagydarab, kommandós ruhába öltözött férfi tűnt elő a semmiből, és megpróbálta az utamat állni. Egy gyors mozdulattal kicseleztem, és megállás nélkül rohantam tovább.

Nem jutottam messzire, a hajléktalan lány elállta az utamat. Próbált megállítani, de mivel már lendületben voltam, úgy döntöttem, inkább felgyorsítok, a legjobb védekezés a támadás. Belecsapódtam, és szerencsétlen lány a földre zuhant. Mintha reccsenést is hallottam volna, nem tudom, a fájdalommentes esésre összpontosítottam. Gurultam kicsit a földön, aztán felpattantam, és továbbrohantam.

Egyre több feketébe öltözött alak bukkant fel minden irányból, és bár az elmúlt évben mindenféle értelemben hatalmas fejlődésen mentem keresztül a veszély elkerülése terén, ekkora túlerővel szemben esélyem sem volt. Bevittem ugyan egy-két fájdalmasnak tűnő ütést, és sikerült még néhány méterrel közelebb jutnom a népes sugárúthoz, a szabadság mégis elérhetetlen távolságban maradt.

Valaki megrántotta a vállamat, és erős ujjak kulcsolódtak a csuklómra. Egyszer még sikerült kiverekednem magamat a kommandósok szorításából, mielőtt végleg elkaptak. Legszívesebben sikítottam, segítségért kiáltoztam volna, csakhogy tudtam, hiába. Legfeljebb annyit értem volna el, hogy valami dajkamesével leszerelik a segítségemre sietőket, akik végül felvont szemöldökkel távoznak.

Felhagytam a küzdelemmel, igyekeztem tartalékolni az erőmet, hátha az elkövetkezendő percekben soha vissza nem térő alkalom nyílik a szökésre. Egyszer már történt ilyesmi, bár akkor nem kellett ekkora túlerővel szembeszállnom.

Egy ázsiai vonásokkal rendelkező, nagyjából velem egyidős fiú kérdezett valamit az egyik kommandóstól, aki ugyanolyan hangerővel válaszolt neki. Ugyan egyetlen szó sem jutott el hozzám, mégis az volt az érzésem, hogy a főnöknek tűnő, korombeli férfi meg akar bizonyosodni a kilétemről. Bólintott egyet, majd odafordult hozzám.

– Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk, Alice!

– Én is – feleltem gúnyosan –, de épp nem érek rá, úgyhogy…

– Csak beszélgetni szeretnénk – győzködött, ám óvatosnak tűnt.

– Anyám mindig azt mondta, hogy ne álljak szóba idegenekkel. Segíthetek még valamiben, esetleg?

Őszintének tűnő félmosoly jelent meg az arcán, majd megfordult, intett az embereinek, és elindultunk. Mármint, ők indultak el, én egy tapodtad sem mozdultam, úgyhogy magukkal ráncigáltak. Amikor egyértelművé vált számomra, hogy innen nincs menekvés, dührohamot kaptam. Nemcsak barátságtalan szavak hagyták el a számat, rúgkapáltam és a karomat rángatva igyekeztem kiszabadulni. Hiába küldtem el őket egyesével melegebb éghajlatra, végül viszonylag gyorsan sikerült betuszkolniuk a szürke furgon hátuljába. Hosszasan kocsikáztunk, mire rájöttem, merre tartunk. Abba a hatalmas, fehér épületbe vittek, amit a környék legmagasabb dombjára építettek. Úgy láttam, ezernyi ablak díszíti az oszlopos központot, az üvegpanelek vakítóan verték vissza a ragyogó napsütést.

Egész úton egyetlen szót sem szóltak hozzám, és ezt nem is bántam. Kellett pár perc, hogy lenyugodjak és összeszedjem a gondolataimat. Bár rengetegszer elképzeltem már, mi lenne, ha elkapnának, most, hogy megtörtént, mégis tanácstalan voltam. Az határozottan nem szerepelt a terveim között, hogy félőrültként rúgkapálok. Igazán viselhettem volna méltósággal is az elfogásomat. Így is sikerült egy évig, három hétig és öt napig elkerülnöm őket.

Rengeteg ellenőrzőponton léptünk át, mire az épület közelébe jutottunk, mintha egy szigorúan titkos ügyekkel foglalkozó katonai bázisra tartanánk. Persze, valószínűtlennek tűnt, hogy valóban a katonaság fogott el. Az elmúlt évben rengeteg lehetséges világot láttam, és jó néhányban erős katonai felügyelet alatt tartották a lakosságot, mégsem akartak elfogni egyik alkalommal sem. Ezek viszont minden egyes változás alkalmával felbukkantak. Csak abban reménykedtem, hogy nincs valami idióta, fontoskodó nevük, mint például a Változásügyi Főfelügyelet. Erre a gondolatra majdnem felvihogtam, de az utolsó pillanatban sikerült visszafojtanom a röhögést, és végül csak féloldalas, torz mosoly ült ki az arcomra.

Egy örökkévalóságba telt, mire végre kiszállhattam a járműből, és akkor sem maradtam sokáig a szabad ég alatt, azonnal továbbindultunk a sötéten ásítozó bejárat felé. Amikor beléptem, először semmit sem láttam. Jó néhány másodpercbe telt, mire a szemem hozzászokott a rosszabb fényviszonyokhoz.

A beléptetőkapun túl tágas, oszlopos csarnok húzódott, viszont ahhoz, hogy oda bejussunk, át kellett kelnünk még egy nagy ellenőrzőponton. Az őr piszmogott, mintha szándékosan minden apró szabályhoz tartaná magát. Amikor rájöttem, hogy hosszasan ott fogunk ácsorogni, inkább módszeresen szemügyre vettem a helyiség minden egyes apró részletét, nehogy belehaljak az unalomba.

*

2. fejezet
Caleb

Még sosem hoztak elénk bilincsben senkit.

Persze, olyanról sem hallottam ezelőtt, akinek egy éven keresztül sikerült elmenekülnie a Tempus ügynökei elől, a többség megváltásként fogadta őket. Az egyenruhások láttán megértették, hogy nincsenek egyedül és nem őrültek meg, pont az ellenkezőjéről van szó, ők azok, akik képesek ép ésszel átvészelni, ahogyan a világ újra és újra megtébolyodik.

Öt szinttel a felszín alatt végeztem a munkámat a hegy gyomrába vájt épületkomplexumban. Felnéztem az íróasztalomról. Hosszúkás, téglalap alapú teremben üldögéltem a többiekkel, akiket szintén aznapra osztottak be aktatologatásra. A termet szuperbiztosra tervezték. Ez egyrészt azt jelentette, hogy mélyen a hegy gyomrában helyezkedett el, és ablakok hiányában mesterséges fényforrások világították be a termet, másrészt pedig azt, hogy az ajtó előtt őrök álltak, és minden ki- és belépőt alaposan szemügyre vettek, sőt, akár át is kutattak, pedig az emeleti bejáratot kártyás biztonsági rendszer védte.

Hátul ültem, mint mindig. Innen jól láttam a többieket, és tulajdonképpen egy kis nyugalmat is élvezhettem, mivel a többségnek nem akaródzott egészen idáig elsétálni. Az volt a céljuk, hogy minél gyorsabban bepötyögjék, kinyomtassák, és kézjegyükkel ellátva leadják a jelentéseiket. Hiába digitalizáltak szinte mindent, a Tempusnál semmit sem bíztak a véletlenre, digitálisan és papíralapon is be kellett nyújtani mindent.

A helyiség tökéletesen ingerszegény volt. Fehér falak, egyforma íróasztalok, székek, számítógépek és nyomtatók. Még egyentollakat is kaptunk. Biztonsági okokból az óránkat és a ruhánkat leszámítva semmit sem hozhattunk magunkkal. Nyilván halálra akartak untatni bennünket, ha nem végezzük a munkánkat. A hatékonyság fokozásáért bármit…

Amikor széles, fekete karórám képernyőjén felvillant a csapatok visszaérkezését jelző üzenet, nem kellett kétszer végiggondolnom, hogy kinyújtóztassam-e elgémberedett tagjaimat. Gyűlölöm az irodai munkát. Egész nap adatlapokat kitölteni és jelentéseket fogalmazni felér a kínzással. Ennél még az is jobb, amikor az újoncokat kell kiképeznem. Szerencsére az elméleti oktatást nem szokták rám bízni. Csak egyszer próbálkoztunk meg vele, nem állítanám, hogy fényesen sikerült. Tizenöt perc alatt eldaráltam minden tudnivalót. További hatvan másodperc alatt megválaszoltam a kérdéseket is. A harmadik „Erről szól a Szabályzat x. pontja.” után a hallgatók elvesztették minden lelkesedésüket. Az egész ottlétem felesleges időpocsékolásnak tűnt. Ha vennék a fáradságot, és végigrágnák magukat a Szabályzaton… De nem, ezeket csak az érdekli, miért nem mehetnek az időben vissza, esetleg előre, mikor vehetnek részt éles bevetésen, és mit kell tenniük, hogy előléptessék őket az ügynökségen belül. Mintha ez az egész csupán szórakozás vagy egyfajta karrierépítési lehetőség lenne! Csakis és kizárólag azért vannak elfogadható Tempus ügynökeink, mert aki hosszú távon nem bírja a kiképzést, legfeljebb a konyhára juthat be.

Az őrök nem kérdezősködtek, ez persze nem lepett meg. Háborítatlanul sétáltam el a liftig, amely aztán felrepített az öt végtelenül magasnak tetsző emeleten át a „földszintre”. Csak azért nevezzük így, mert onnan nyílik a Tempus központjaként szolgáló épületegyüttes főbejárata. A fehér falak, a hatalmas oszlopok és a rengeteg csillogó ablaküveg már önmagában is impozáns látványt nyújt, ám az egyszeri bámészkodónak fogalma sincs róla, hogy a valódi munka a mélyben zajlik. A komplexum nagy része a felszín alatt húzódik, és sokkal kiterjedtebb, mint azt első ránézésre gondolnánk.

Épp abban a pillanatban léptem ki a felvonóból, amikor az ügynökök megálltak a lánnyal az ellenőrzőponton.

Alice O’Brien.

Összehúzott szemmel végigmértem. Nem tudtam eldönteni, hogy csalódást okozott-e nekem vagy sem. Jó néhány irreális elvárásom akadt vele kapcsolatban. Szerettem őt egyfajta femme fatale-ként elképzelni, olyasvalakiként, aki egyetlen mozdulattal képes kiütni egy egész csapatnyi támadót, hogy aztán megigazítsa a haját, és úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. Csak egy fiatal lányt láttam szakadt farmerben, szürke pulóverben és fekete mellényben. Nem volt lélegzetelállítóan gyönyörű, és nem lengte körül misztikus aura. Átlagos, szőke lánynak tűnt, aki bosszús arckifejezéssel, némán tűrte, hogy az ügynökök magukkal hurcolják erre az idegen helyre.

Az őr hosszasan piszmogott a csapat beléptetésével.

– Ne rángass már! – méltatlankodott Alice, amikor az egyik mellette álló ügynök, Davies, közelebb tessékelte a pulthoz.

– Mindenkinek könnyebb lenne, ha nem ellenkeznél – sóhajtotta Davies.

Alice egy ideig nem reagált, szemöldökét összehúzta, gondolkozott. Látszott rajta, hogy nincs ínyére a helyzet, nem akarta, hogy bármilyen adatot rögzítsenek róla. Nem ő az egyetlen, aki ennél a résznél vonakodik, rajta mégis olyasfajta ösztönös idegenkedés látszott, ami másokon soha. Végül kényszeredett mozdulattal Davies orra alá dugta megbilincselt csuklóját.

– Legalább elengednél?

Davies a parancsnokára, Junra nézett, ő pedig biccentett. Lekerült a bilincs, és Alice máris készségesebbnek bizonyult. Az arcára kirajzolódó düh és türelmetlenség helyét ezután teljes közöny vette át, és ha nem kellett aktívan közreműködnie, a plafont bámulta. Mintha tökéletesre faragott maszkot húzott volna magára, amelyen egyetlen aprócska érzelem sem szökhetett át.

Végül minden adminisztrációval végeztek, és a csapat elindult befelé. Amikor Alice belépett az előcsarnokba, tekintetünk egy pillanatra találkozott. Csupán egyetlen másodpercig tartott az egész, és rögtön el is fordult, mintha meg sem látott volna. Azonban tudtam, hogy észrevett. Hirtelen megváltozott a szeme – az érzelemmentes, már-már üres pillantás helyét enyhe döbbenet vette át.

Önkéntelenül a homlokomat ráncoltam. Felismert volna? Nekem nem tűnt ismerősnek. Rengeteg emberrel találkoztam már életem során, nem emlékezhettem mindegyikükre. Láthatott valamelyik bevetésen. Talán ő is egy volt a járókelők közül, akikről azt hittük, hamarosan úgyis minden emléküket felemészti a konverzió.

Sokakat megismerhettem volna, ám szinte sosem figyeltem a körülöttem lévő idegenekre. Amíg a bevetések zajlottak, fel tudtam idézni a legtöbb ember vonásait, viszont abban a pillanatban, amint feleslegessé vált ez az információ, igyekeztem megszabadulni tőle. Nem akartam olyan emberek arcát látni magam előtt, akikkel még csak véletlenül sem szabad megismerkednem, hiszen a következő héten, napon, vagy akár órában az egész életük megváltozik, és könnyen megeshet, hogy azt sem tudják majd, láttak-e már azelőtt valaha.

Természetesen nem mindenki gondolkozott úgy, mint én. Voltak, akik sportot űztek abból, hogy minél több emberrel megismerkedjenek, sőt, olyanok is akadtak, akik kifejezetten arra utaztak, hogy ágyba vihessék a kiszemelteket. Hazudnék, ha azt állítanám, velem nem történt meg, hogy olyasvalakivel kezdtem, akiről tudtam, a következő pillanatban teljesen megváltozhat, de egy-két csalódás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy többet ne próbálkozzam ilyesmivel. Arra viszont egészen biztosan emlékeznék, ha akár csak egy szót is váltottam volna ezzel a lánnyal. Minden ismerősöm kínzó pontossággal belevésődött az agyamba – nem számított, hogy állandó vagy futó ismeretségről volt szó.

Akármit is vártam Alice O’Brientől, annyi biztosnak tűnt, hogy nem a lenyűgöző képességeinek köszönhetően került el eddig bennünket, egyszerűen csak szerencséje volt. Nem tudtunk – vagy inkább nem akartunk – elegendő ügynököt mozgósítani ahhoz, hogy teljes mértékben kiiktassuk a véletlen szerepét. Azt viszont még mindig nem értettem, miért volt olyan fontos behozni őt. Rengeteg embert kellett átcsoportosítanunk az akcióhoz, sőt, még a zöldfülűek közül is bevetettünk jó néhányat. Persze nem én hozom meg a döntéseket, hanem…

– Anya! – mosolyodtam el ártatlanul, amikor valaki mellém lépett.

– Mit csinálsz itt, Caleb? – kérdezte anyám összehúzott szemmel. – Azt hittem, ma végre behozod az elmaradásodat.

– Így is van. Csak gondoltam, kinyújtóztatom a lábamat.

– Pont akkor, amikor visszaértek Alice-szel…

– Kellemest a hasznossal – vontam meg a vállamat. – Kíváncsi voltam, milyen.

– A hallottak alapján goromba – felelte. Davies odalépett hozzá, hogy a fülébe súgjon valamit. Bólintott egyet, majd visszafordult hozzám. – Mennem kell. Ne nyújtóztasd túl sokáig a lábad! Este találkozunk!

Nem feleltem, csupán bólintottam. Az örökké elfoglalt Evelyn Waller. Csodálkoztam is, hogy megszakította a napi programját, és személyesen jött le megnézni Alice érkezését, főleg, hogy később úgyis az irodájába viszik majd.

Próbáltam ugyan objektív maradni, mégis fájt, hogy én nem vehettem részt a bevetésen. Én vagyok az egyetlen, aki itt nőtt fel, aki tudta mindazt, ami a többi embert derült égből villámcsapásként érte. Ez egyben azt is jelentette, hogy a vén rókákat leszámítva én voltam az egyik legtapasztaltabb ügynök a Tempusban. Mégsem osztottak be a mai akcióra. Talán épp azért esett olyan rosszul a döntés, mert egyáltalán nem értettem az okát.

Egy darabig még a gondolataimba mélyedve álldogáltam, ám egyre többen vetettek rám furcsa pillantásokat, úgyhogy végül sarkon fordultam, és beszálltam a liftbe.

Bár legszívesebben magam mögött hagytam volna az épületet, ideje volt folytatni a munkát.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (47 votes cast)

Leave a Comment

34 hozzászólás

  1. Kedves Szerző!
    Szeretnék gratulálni az írásodhoz,ugyanis nagyon elnyerte a tetszésem 😀
    Egyszer sem éreztem,azt,hogy unnám a sztorit,futtot a történet,akárcsak az egyik főszereplőd 🙂
    A másik kedvencem a kettős szemszög volt 😀
    Gratulálok a kikerüléshez! 😀

  2. Kedves Szerző!
    Nagyon tetszett a részlet, annak ellenére, hogy kicsit túlírtnak gondolom, bár elég sok információt osztottál meg, aminek hely kell.:-)
    Nagyon kíváncsi vagyok, mi ez az örökös változás, olvasnám tovább, gratulálok!

  3. Kedves Szerző!
    Először is gratulálok a kikerüléshez!
    Valahogy sosem tetszettek az ilyen történetek, emiatt ez sem. Nem is tudtam elolvasni csak ugráltam rajta. Ami viszont szemet üt! A két megnevezett szereplőt én igen fiatalnak, mondhatni gyereknek képzeltem el! Miért? Mert fiúnak és lánynak nevezed! Ha legalább 20 éves kor felett vannak, legyenek már férfi vagy nő!

  4. Kedves szerző!

    Gratulálok a kikerüléshez. Izgalmas kezdetet hozott a szöveged, gördülékeny, könnyen olvasható. Ellentmondást első olvadatban csak ott találtam, amikor azt írtad:

    “Ismét felvettem a hosszú távon is tartható leggyorsabb tempómat.

    Rohamosan fáradtam.”

    Akkor most tartható volt a tempó vagy nem?

    Elsőre nekem Mátrixos volt a szöveg. Kicsit hollywoodi, gyorsan fogyasztható, pörgős, minden pillanatban akció. Nincs ellenemre az ilyesmi, de hamar elfáradok attól, hogy örökké reszketnem kell a főhős életéért. Remélem, ez a szöveg lassít kicsit!

    Sok sikert a folytatáshoz.

  5. Kedves Szerző!
    Gratulálok a kikerüléshez! Az első olyan írás a Tiéd, ami igazán tetszett! Pörgős, eseménydús, mégsem túl sok az info ahhoz, hogy elveszítsem a fonalat.
    A részlet alapján szívesen olvasnám a folytatás ☺

  6. Elfogult vagyok, így most csak gratulálok az írónak! 😀 Sok sikert, Krisztina! Szurkolok Neked!

  7. Kedves Szerző!
    Érdekesnek ígérkezik, felkeltette a kíváncsiságomat. 🙂 Bár ránézésre sok volt a leírás, nem éreztem unalmasnak. A menekülést, harcot jól leírtad, a Tempus központjánál Alice viselkedését nem teljesen értettem, kíváncsi lennék mi jár a fejében. Szívesen tovább olvasnám, Caleb is izgatja a fantáziám. 🙂

  8. Nagyon tetszett a részlet, az első olyan, ahol igazán kíváncsi vagyok a folytatásra. Gratulálok 🙂

  9. Kedves Krisztina! Gratulálok a kikerüléshez! Másodszorra sikerült végig olvasnom, amit nem bántam meg. Érdekes világnak tűnik, amit megalkodtál. Tetszik Alice erős jelleme, amit már a történet elején bemutatsz nekünk. A szöveg gördülékeny, talán kicsit többet mesélsz, mint mutatnád,ami nem is baj, hiszen tudnunk kell némi részleteket erről a rejtélyes világról. Kíváncsi leszek, milyen izgalmak várnak még a főszereplőkre. Sok sikert a továbbiakban. 🙂

  10. Jónak ígérkezik!
    Szerettem az Éhezők viadalát, egyből az ugrott be, meg a Kaptár filmek, azokat is bírtam.
    Érdekelne a folytatás!
    Gratulálok!

  11. Most nincs bajom a kezdéssel. Nincs türelmet kérő prológ, a történetet „magasabb” szintre emelő, máshonnan származó idézet, a szerző bátran belevág a cselekménybe.
    Izgalmat ígérő a kezdés. Úgy vélem, a szerzőnek sikerült megbirkóznia a kihívással, egyszerre adni cselekményt, megkezdeni a háttér leírását, horgot vetni az olvasó kíváncsiságába, de még a szereplők karakterének felrajzolását is sikerült megkezdeni. Nem kis feladat!
    A remekül kivitelezett mondatok – amelyekben az idén nem szűkölködtünk –, ezúttal valószínűleg jól olvasható sci-fit kínálnak.
    Az akcióval kezdődő történet kerüli a verekedés részletes és a verekedésben amúgy is járatlan olvasó számára követhetetlen leírását, helyette megtudhatunk ezt-azt a szereplőről. Túl sokat nem, így bennem marad a kíváncsiság, vajon kicsoda Alice, és mi történik vele. Mik azok a változások, amelyek időről időre felforgatják az egész világot, utcákat varázsolnak oda, ahol addig épületek álltak, és házakkal alakítják zsákutcává azt, ami korábban széles sugárút volt.
    Aztán találtam az eddigieknél is sokkal izgalmasabb mondatot. „…ezeket csak az érdekli, miért nem mehetnek az időben vissza, esetleg előre, …”
    Időutazásos történet következik? Ez lenne a „konverziók” titka? Előre és hátra utazni az időben komoly kihívás. Nem technikailag. Remélem, nem kerülnek elénk egyenletek és szabadalmi leírásba illő részletek, mert tudom, hogy egyelőre és még hosszú ideig biztosan nem kér szabadalmat senki ezekre a módszerekre. Logikailag hordoz buktatókat az időutazós történet. A híres nagypapa komplexus, amely minden sci-fi olvasónak eszébe jut ilyenkor. Persze el lehet kerülni ezt a buktatót, és bízom a szerzőben, sikerült a helyes úton maradnia a meséjével.
    A sci-fi sem nélkülözi a romantikát. Nem a keményen erotikus „romantikára” gondolok, ami manapság a szoftpornó álneve lett, hanem az igazira, amit százötven, kétszáz éve (vagy még régebben) megalkottak a klasszikusok. A két szerencsésen megrajzolt nézőpont nekem azt súgja, a történet valószínűleg hoz romantikus szálat is, ez szerintem szerencsés. Az emberi lét legalapvetőbb megnyilvánulása a férfi és nő kapcsolata, enélkül nem léteznének utódok, és nem létezne maga az emberiség sem. Természetesnek tartom, ha a keményebb műfajok, mint az SF, foglalkoznak ezzel is.
    Rég olvastam utoljára új ötletet az időutazásra. Szívesen megismerkednék ezzel a regénnyel a végéig, és remélem, hogy a szerzőnek sikerült a sztori további részeiben megőrizni a történet ívét, valamint a meséléshez szükséges logikát.
    Gratulálok az írónak, és sok sikert kívánok!

  12. Kedves Szerző, őszintén gratulálok a kikerüléshez!
    Jó ideje ez tetszett a legjobban. 🙂
    Miközben olvastam, a Mátrix, az Időutazó felesége, és pár hasonló film jutott eszembs. Filmek, mert legalább úgy pörgött a fejemben a történet, mint a filmek a TV-ben. 🙂
    A nevek nekem kicsit túl átlagosak, de még az Alice-irónia is tetszett (oké, a mesebeli hős Csodaországba repült, itt meg nagyon nagyon nem, de én tényleg értékeltem ezt a kis szerzői bravúrt). 🙂
    Kívánom a sikereket teljes szívemből a szerzőnek! 🙂

  13. Hűha! Ez volt az első szó, ami eszembe jutott, miután elolvastam a részletet. Tetszik, de még mennyire 😀 Szeretem a két nézőpontos történeteket, egy modern Rómeó és Júliára számítok (kivéve akkor, ha Alice nem rossznak lesz beállítva, hanem próbálják őt is magukhoz csábítani).
    Szurkolok, hogy továbbjusson! 😉

  14. Kedves krisztina!
    Ez volt az a történet kézdés amire már régóta vágytam. Egy saját atmoszférával rendelkeźő világ,amibe belecsöppenünk. Nagyon tetszett hogy Alice egy normal embernek van beállitva és nem egy kung fu harcos amazonnak vagy egy szende kis pinukának. Végre egy hús vér nő, akivel lehet azonosulni. Caleb még elég unalmas szamomra de majd kiderül. Elvégre rajta keresztül tudtunk meg többet a hatalmon lévő kormányról”vagy miről”. Izgalmasnak tűnik.
    Ahogy olvasom a kommenteknél legtöbben a Matrix cimű filmre asszocialnak viszont én tudok egy ennél is hajazóbb filmet. Ez pedig a Dark city, amiben hasonloan egy idegen társasag mozdidgatja el a hazakat es alakitgatja az emberek személyiségét.
    Mindezek ellenére szerintem meg van az első pozitiv lektori ha ilyen izgalmas a történet többi része.

  15. Az első pár sor után felkeltette az érdeklődésemet, és végig tartani tudta. Nekem nagyon tetszett, és szívesen olvasnám tovább. Pörgős volt és izgalmas, egyben olyan rejtélyek jelentek meg benne, amikről keveset, de éppen eleget tárt fel. Egyszerűen nagyon jó volt.

  16. Kedves Szerző,

    Gratulálok a részlethez, ez igazán felkeltette a figyelmem. Bár maga a koncepció nem egy helyen felbukkant már (ahogy fentebb többen említették is), magam részéről a Dark City című neo-noir kultfilm ugrott be elsőként, viszont ezt kellő egyediséggel könnyen a megfelelő irányba lehet terelni. Kicsit csalódtam, amikor átugrottunk a fiú (férfi?) szemszögébe, egyrészt nagyon nőies volt a megfogalmazása, másrészt Alice nézőpontja jóval izgalmasabbnak ígérkezik, könnyű volt azonosulni vele. Mindenesetre várom a folytatást, szép munka!

  17. Gratulálok a kikerüléshez, és ehhez a remek munkához!
    Nagyon tetszik az írásod,az erős, független női karakter, Alice, és a titokzatos Caleb, és imádom, hogy mindkét karakter szemszögéből olvashattunk. Kíváncsian várom a folytatást!

  18. /Bemásolnám ide is a véleményem,ugyanis a telefonomról írtam reggel a véleményt, és a Halottpénz23 felhasználónevet írtam be,a Halottpénz helyett :/ /
    Kedves Szerző!
    Szeretnék gratulálni az írásodhoz,ugyanis nagyon elnyerte a tetszésem 😀
    Egyszer sem éreztem,azt,hogy unnám a sztorit,futott a történet,akárcsak az egyik főszereplőd 🙂
    A másik kedvencem a kettős szemszög volt 😀
    Gratulálok a kikerüléshez! 😀

  19. Talán ez az első olyan kézirat-részlet, aminél sajnáltam, hogy máris vége. 🙂 Kíváncsivá tett a történet, remélem, sikere lesz. Gratulálok a kikerüléshez, Krisztina!!

  20. Kedves Kriszti!

    Gratulálok a kimerüléshez! Ez volt a második olyan írás, ami megfogott.
    Remélem tovább jutsz, és kikerül a második rész is! Szorítok neked!

  21. Hosszú ideje az első, amire 8-ast tudtam adni. Mert jó! ‘0-est azért nem adtam csak mert a részletből nem tudni, hogy disztópia vagy valóságon alapuló. A valóságon alapuló nekem kicsit többet jelent.

  22. Kedves Krisztina!

    Nagyon örülök ennek a történetnek! 😀 Mióta évekkel ezelőtt láttam a Keane Crystal ball című dalához készült klipjét – hasonló sztori, mint amit Nálad olvashatunk -, foglalkoztat a dolog, hogy mi történne, ha egyszer csak az ismerőseim nem ismernének meg többé. Szóval kimondottan kíváncsi vagyok, hogy miként folytatod a regényt. Amit eddig olvastam belőle, nagyon tetszik. 🙂
    Viszont kicsit zavaró, hogy fiúként és lányként utalsz a főszereplőkre, ettől kissé YA beütést kap.

    Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert! 🙂

  23. Wow, az eddig kikerült regények közül ez indul a legizgalmasabban. A világ és a karakterek is érdekesek. A szöveg gördülékeny, sőt úgy éreztem, hogy túl hamar a végére értem, szívesen olvastam volna még a regényt.
    Első olvasásra csak abba tudok belekötni, hogy a szerző szinonimaként használja a férfi és a fiú szavakat.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  24. Tetszik a részlet. Gratulálok! Jó írás.

  25. Köszönöm a rengeteg pozitív hozzászólást, nagyon jól esik, és örülök, hogy érdekesnek találtátok a részletet. Az építő kritikának is örülök, hasznos látni, hogy mi az, amit át kell gondolni, illetve érdekes volt az is, hogy ki miféle folytatást képzelt el. Senkinél sem éreztem úgy, hogy igazán sikerült volna eltalálnia azt az irányt, amerre a történet kanyarodik a továbbiakban, de így talán meglepetés lesz, ha egyszer olyan szerencsés lehetek, hogy a kezetekben foghatjátok a történetet. 🙂

    Nem vagyok nagy filmezős, de ha már többen is említettétek, meg fogom nézni a Dark Cityt. Mondjuk a leírások alapján egyáltalán nem hasonlít a történet az enyémre, mindenesetre izgalmas variációnak tűnik a hasonló alapfelállásra. Köszönöm a tippet!:)

  26. Kedves Szerző!
    Amit elolvastam tőled, tükrözi mennyire elmerültél ebben a fantasztikus világban, amibe behelyezted a cselekményt. Nagyon sok rejtélyt vet fel a mai világunk, a párhuzamos síkról, dimenziókról, számunkra megoldhatatlan jelenésekről, történetekről hallunk, olvasunk napról napra. Az időutazást eddig csak transz állapotban lévő személyek tudták átélni, amikor a tudatuk a szellemiségük külön tudott válni a biológiai testüktől. Ugyanabban a városban fizikailag jelen lenni több évtized különbségével, tiszta visszaemlékező tehetséggel keresni a menekülést az üldözők elől, kihívás, nem rossz téma szerintem. A fekete öltönyösök régóta itt vannak, sokszor bekopognak olyanokhoz, akik valamit láttak, tudnak, amit nem kellene tudniuk. Igazából már 1950-es évek óta, jóval az első “Men in Black” mozifilm előtt megjelentek, amit 1997- vetítettek le úgy tudom, azonos fekete öltönybe öltözött férfiak, kalapban és napszemüvegben, azt állítva, hogy a kormány ügynökei, rendre megjelentek fekete autókkal olyan emberek házai vagy munkahelyei közelében, akik UFO észlelésekről számoltak be. Azok szerint, akik részesültek ezekben a kellemetlen látogatásokban, a fekete ruhások megfenyegették vagy zaklatták a szemtanúkat, hogy hallgassanak az UFO-kal történt találkozásaikról. És itt van az időutazás kérdése: Einstein általános relativitás-elméletének híres egyenleteit tanulmányozva arra a megállapításra jutottak, hogy semmilyen fizikai törvény nem sérti meg az időutazás lehetőségét. Nagyon valószínű, hogy nagyon nehéz ezt megvalósítani, de nem lehetetlen. Tehát még realista alapokra is helyezhető a történeted, csak ugrani kell nagyot az időbe, előre, vagy nagyot a múltba. Mert a több millió évvel ezelőtt a volt civilizációk már rendelkeztek ennek a lehetőségével. Jó a téma, jó az írás. Gratulálok!

  27. Kedves Szerző!
    Gratulálok a kikerüléshez! A történet nagyon tetszik, pörgős,gördülékeny. Nagy kedvenceim a több szemszögből bemutatott történetek, sokkal érdekesebb, több infót kapunk. Remek a stílus, szívesen olvasnám tovább

  28. Imádom a scifit és ez a rész nagyon ütősre sikeredett! Gratulálok az írónak!
    Az egyetlen, amit hiányoltam, az az érzelmi visszacsatolás. A szereplők elmesélik mi történik, de az csupán ritkán merül fel, hogy ez alapján mit éreznek. Ez számomra rideggé tette a szöveget. Nem hosszú lelkizésre gondolok, egy-egy elejtett szó is sokat jelente.

  29. Kedves Krisztina!

    Tetszett az indulás. Amolyan sliders feeling 🙂
    Ha a hosszú távú tempójával elfáradt hamar, és szúrt az oldala, akkor az rövid vagy középtávú tempó. És ha folyton üldözik, miért nem mozog egyből azzal?
    Most futott zsákutcába. Más probléma kellene a sugárútnál.
    Bárhol volt, ha jobbról jöttek az üldözők, meg kellett volna várni az elhaladásukat, és arra menekülni, ahonnan jönnek, vagy nem állni meg. A lehető leghibásabb döntést hozta a lány.
    A famme fatale az nem a superwomen… Nem az a lényege, hogy mindenkit kiüt, a pasikat vagy a leszbikusokat indítja be 🙂 Ettől még tudhat verekedni, de épp hogy nem ezt várják el tőle.
    Izé… Az anyura ártatlanul rámosolyogtam így, egyes számban nekem kicsit fura. Olyan, hogy eddig gyilkos pillantással szemlélődtem, majd mellémért anyu, mire hirtelen eltűntek bűneim. Anyut meghallva ártatlan mosolyt próbáltam az arcomra erőltetni, vagy mittomén! Miért kell egyáltalában bármilyennek lenni a mosolyának, pláne ártatlannak? Miért valaki, mikor “Anya!”? Nem elég annyi, hogy “Anya! – szólaltam meg mosolyogva, mikor mellém lépett.”
    Szívesen elolvasnám, bár gondolom a továbbiakban is vannak olyan hibák, amiket általában az okoz, hogy nincs olyan tesztolvasó, aki figyelmeztet rá. Mindenki tömegesen követi el az ehhez hasonló hibákat. Eleinte a barátnőm, aki az első olvasóm, mindig csak a jót emelte ki, ameddig nem volt egy komolyabb vitánk. Utána jött a kihagytál egy pontot, rossz a ragozás, nézd már át, nekem ez a rész fura, és onnantól volt igazi segítségem. Mert megértette, hogy az, hogy tetszik, az szuper. Csak nem tudom a tetszésből kívülálló olvasói nézetben kibökni az összes hibát. Ezért olvasom el minden írásomat egy hónappal később, olvasó szemmel, de úgy is csak a nagyobb hibákat venni észre, ezeket az apróbbakat inkább csak a külső szem. Az is kell hozzá, hogy elgondolkodj azon, amit olyan ember ír, akinek tetszik a könyved, csak jobbat akar olvasni 🙂
    Ha nem menne tovább, akkor is szívesen elolvasnám 🙂 Sok idővel, dimenziókkal kapcsolatos műben logikai szarvashibák vannak már az elejétől, de itt olyat még nem láttam, aminek örülök 🙂

  30. A sok pozitív visszajelzés után, kicsit megijedtem, hogy nekem nem fog tetszeni. Ez amolyan berögzülés, na. Az első soroknál még nem értettem, de aztán ahogyan tovább olvastam, úgy nyerte el a tetszésemet egyre inkább.
    A stílus könnyed, gyorsan olvasható, sodor magával a történet. Egy izgalmas történetbe csöppenünk bele, az olvasó szinte izgul, hogy mi fog következni.
    A szereplők és az elképzelt világ is érdekesnek látszik, nagyon szívesen olvasnám tovább, igazán felkeltette az érdeklődésemet. Az eddigi részlet alapján pedig abszolút zsánerem a történet.
    Gratulálok a kikerüléshez, sok sikert a továbbiakban! 🙂

  31. Kedves Szerző!

    Tetszett a nyitás, főleg az első két mondat. Olyan érzésem volt, máris a történet kellős közepébe csöppentem. A máshova tartó utcákról a Nagate jutott eszembe, de ez a kép hamar átváltott Markovits Botond: Az időutazás napja című könyvére, ő dolgozik ott hasonló témával.
    Hasonló, mégis más: nála egyértelmű az összeomlás oka, és másodpercenként változik a valóság. Itt az első két jelenetből sok minden nem derül ki. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy miért nem akadályozta meg a Tempus a világ változásának elkezdését, ha már évek óta számítottak rá? (Márpedig évek óta számítottak rá, a fiú a főhadiszálláson nőtt fel.) Illetve a másik lényeges kérdés, mitől függ, ki változik a világgal és ki marad önmaga – milyen szabálytól függ ez?
    Ha van olyan technológiája a Tempusnak, amivel állandóvá teszik az épületet, miért nincs nyomkövető festékük? Rálőnek vele a csajra, és elrabolják álmában. Már napjainkban is vannak olyan nyomkövető festékek, amik mondjuk UV-ben vagy IR-ben világítanak, esetleg radioaktív sugárzást bocsájtanak ki. Ezzel a bújkálást is ellehetetlenítik (a gammasugárzás átjön a falon) és bőven elég lenne három ember az elkapásához.
    Egyáltalán, miért akarják megtámadni, miért nem épülnek be az életébe? Valamiből a lánynak is ennie kellett, munkahelyet keresni stb. Azaz volt szociális interakciója, és egy futó ismerős könnyebben elmagyarázza neki a helyzetet, mint nagydarab, fekete ruhás kommandósok. (Egyébként profi kommandósok utcára miért viselnek fekete ruhát?) Ha üldözni kezdenek valakit, minden épeszű ember menekül, ez teljesen érthető a lány részéről – viszont a szupermenő, képzett ügynökök számíthatnának erre.
    Azt sem értem, milyen státuszban kerül be a lány az épületbe. Ha rab, akkor altatózzák. Egyszerűbb szállítani, biztosan nem képes beazonosítani a főhadiszállás helyét ha később kirakják, és egyéb hasznos előnyök. Ha meg a beleegyezését akarják, nem nyerő a bilincs. Ugyanígy a lány se érthető: szökni akar, leveteti a bilincset, mégis bemegy velük.
    A Tempusnál lévők emberi lények? Csak mert az embereknek a kommunikáció egy elég erős inger. Ha unják a munkát és ingerszegény a környezet, egy idő után lanyhul a figyelem – és a másik ember érdekes, a pletykák pedig az izgalmas munkák mellett is terjednek. Papírmunka mellett meg még inkább. Itt viszont láthatóan kölcsönösen semmibe veszik a másikat.
    Az óra beengedése és a toll kizárása is logikátlan emberi lények esetében. A csuklón lévő órák egy faliórával pótolhatóak, míg tollat mindenkinek kell adni, ráadásul az óra szíjában legalább annyi dolog elfér, mint egy toll belsejében.
    A lánynál is kérdéses az ember-volt, egy átlagos ember nem képes ilyen mozdulatokra, még ha sportos is, elvileg képzett kommandósok ellen megy, nem rázza le őket ilyen könnyen. Az sem világos, miért idegenkedik a lány az adatai megadásától – a XXI. században ez a mindennapi élet része.
    A Tempus milyen technológiát használ? Hogyan oldja meg önnön állandóságát? Mi itt az időutazás technológiája, melyik modell értelmezhető az időre? Működőképes az időutazás? Ha igen, melyik féle időgéppel? Mi a szervezet célja?
    Apróság, de összemosódott a két E/1, nem különült el markánsan a két hang.
    A kérdések közül némelyik apróság, némelyiknek nem feladata kiderülni az első pár oldalon. Viszont a háttérvilág kidolgozottsága kulcsfontosságú, mert az eddigi egyetlen konfliktus a világban rejlik: miért kezdődtek a változások és miért nem akadályozta meg a Tempus?
    Egy kidolgozottabb háttérvilággal ez egy érdekes sci-fi lehet, illetve a kidolgozatlanságok (és apróbb logikai bakik, mint mondjuk az óra bevivése) elnézhetőek, ha mondjuk romantikus a regény, és ez esetben a két narrátor hangjának el nem különülése sem probléma, viszont ez esetben erősebb első találkozás és fizikai vonzalom kellene, illetve nem ártana egy mélyebb karakterábrázolás: mondjuk az elvesztett barátok, a családi háttér megjelenése a lánynál, hitelesebb emberi reakciók az elfogásakor…
    Egyébként hajrá, és gratulálok a kikerülésedhez!

  32. Ezt olvasva nem is tudom hirtelen,miért idegenkedtem mostanàig a sci-fi-k világàtól. 🙂 Nagyon tetszett a részlet,megfogott a téma,ráadásul igen ütősre sikeredett ez a nyitàs. Nem csak azért,mert figyelemfelkeltő,hanem azért is,mert úgy hiszem,minden benne van,aminek benne “kell” (érdemes) lennie. Elindul a cselekmény,a karakterábrázolás,a vilàgbemutatás, és még a leíràsok sem keltik a kötelező elem benyomását. Gratulàlok a szerzőnek az íráshoz és a kikerüléshez! 🙂

  33. Egyszer már említettem az olvasói klisék kérdését, de most tényleg! Az író kitalál valami eredetit, valami sajátot. Lehet jó, lehet hibás, de mégsem klisés. Aztán jön egy olvasó, és követeli a megszokott kliséit.
    Kedves írótársaim! Ne kövessétek a kliséköveteléseket. Igyekezzetek továbbra is eredeti ötleteket kiagyalni, az a néhány olvasó, aki hiányolja a megszokott sablonokat… hát valahogy majdcsak megbékél a helyzettel.

  34. Nagyon szeretem az időutázásos sztorikat, gyengém a több nézőpont, plusz a szuper fogalmazás… ezek mind együttesen azt eredményezték, hogy újabb kedvencet avattam. Hurrá!
    Nagyon szurkolok a kedves Szerzőnek, hogy pozitív lektorija legyen, mert nekem ez a regény kell a polcomra, ilyen kezdés után ki nem lehetne rángatni a kezemből.
    Gratulálok!