Sárközi Erika Nilla: Nordlys – Északi fény (részlet)

Sárközi Erika Nilla: Nordlys – Északi fény (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

– en (1) –

Anyám a vállamra simította a kezét búcsúzás gyanánt. Nem ölelt meg. Felhúztam a cipőmet, kinyitottam az ajtót, amikor utánam szólt.

– Reveca, várj egy pillanatot! Van itt neked valami.

Felvontam a szemöldököm. Legutoljára a születésnapomon mondta ezt, akkor megajándékozott két flakon samponnal.

– Tessék.

Könyvet nyújtott felém. Elvettem.

– Kösz. Újabb ajánlott szakirodalom?

Anyám a fejét rázta. Egy rozsdavörös tincs kiszabadult precíz kontyából, és az arcába hullott. Nem simította ki, engem figyelt. Felcsaptam a könyvet. A lapok üresen pislogtak vissza rám.

– Írd bele, ami jólesik.

Bólintottam. Anyám úgy tett, mintha ettől minden megváltozna, mosolya is ezt igazolta. Én ehelyett igyekeztem úgy tenni, mintha ott sem lennék, és a naplót a táskámba rejtve elhúztam a csíkot. A hűvös ellenére odakint vakított a napsütés. A napszemüvegem mögül figyeltem a várost, amit a barna lencse szépiára színezett. A piros házak borvörösnek tűntek, az Otra vize zavaros grafitszürkének, miközben norvég zászlókat tépett a szél. Az autók összemosódott surrogását egy robogó vérszegény berregése törte meg.

A megállóban várva a buszt szorosabbra húztam magamon a dzsekit. Három gimis lány azt hitte, hogy már nyár van, és csupasz bokával flangáltak tizenhat fokban. Nevettek. Szőkék és szépek voltak.

A busz halk szisszenéssel állt meg előttünk. Az üzemanyag szagát megérezve mélyet szívtam a levegőből: a benzin, papír és feketebors gyerekkoromban gyökerező kedvencek.

Fülhallgatót raktam a fülembe. A neonzöld kábellel játszottam, lassan tekertem az ujjam köré, de amint elértük a következő megállót, visszabontottam. Még három hazáig. Senki sem ült mellém. Anyukán csimpaszkodó kisgyerekek az ovi környékén. Körforgalomba nyári virágot ültető mellényesek. Útburkolat-javítás. Lefejtettem az ujjamról a madzagot, és leszálltam.

Az utca elejéről láttam, hogy üres a felhajtó. Miután beléptem a lakásba, biztos, ami biztos alapon bekiabáltam.

– Hahó?

Dylan nem válaszolt.

Lerúgtam a cipőmet, az már nem érdekelt, hogy el is pakoljam. A konyhába mentem egy kávéért, zoknis talpam meg-megcsúszott a parkettán. Benyomtam a kávéfőzőt, és ugyanazzal a lendülettel levettem a bögrémet a polcról. A mosogató fölötti ablakon ömlött befelé a meleg fény, odaálltam, ahová a sugarak vetődtek. Behunytam a szemem, élveztem a szélvész nélküli napsütést, mélyet lélegeztem. Meglocsoltam a cserepes mentát az ablakban, majd a kávéval a kezemben elnyúltam a kanapén. Betakartam a lábfejemet, a csendbe burkolóztam. A konyhai falióra monoton módon kattogott, a szomszéd kutyája ugatott. A karamellás kávé szinte szétolvadt a számban, régóta ez volt az első adag, amit színtiszta élvezetből ittam. A dohányzóasztal sarkán még kallódott egy stóc a jegyzeteimből, az üres bögrémet éppen egy bennfentes kereskedelemről szóló anyagra tettem.

Kihúztam a hajamból a gumit, szétziláltam a korábbi copfot, és összegömbölyödtem. Megfogadtam, hogy csak fél órát pihenek, mert be kell tennem a mosást.

Viszont amikor magamhoz tértem, már besötétedett. Dylan kulcscsomója fémes csörömpöléssel esett a cipős szekrényre. Felkapcsolta a konyhai világítást. Megdörzsöltem a szemem, és mielőtt felültem, a lábamat feszítve nyújtózkodtam.

– Szia.

– Azt hittem, nem vagy itthon – pillantott rám Dylan a válla fölött. Épp a hűtő tartalmát dobálta ki a pultra.

– Hát, itt vagyok. Tanultál?

– Szerettem volna – morogta.

– Nem ment?

– Nem terv szerint.

– Próbálj meg néhány órára kikapcsolni, ne pörögj rá.

– Kösz – morgott megint.

Máskor ennyiben hagytam volna a dolgot. Bevonulok a szobámba, hogy ne zavarjam, ő pedig felmegy az emeletre, hogy véletlenül se keresztezzük egymás útját. Csakhogy ma máshogy döntöttem. Ma jó napom volt. Ma ébredtem rá, hogy lediplomáztam, és tényleg nem vagyok többé egyetemista.

– Arra gondoltam, gyorsan összeüthetnénk valamit… Ha van kedved hozzá.

– Nekem tökmindegy.

Megkerültem Dylant, és megnéztem, mit vett elő. Olívabogyó, ketchup, kukorica. Egy pizzára tökéletes feltétek, máshogy nem tudtam elképzelni őket együtt.

– Oké – pördültem meg, és kihalásztam a fagyasztóból két vészhelyzet esetére fenntartott pizzalapot. – Kiolvasztom ezeket, te meg vehetnél egy forró fürdőt, de nehogy a tanulásra vagy a vizsgákra gondolj! Azt sem bánom, ha elhasználod az összes meleg vizet.

Mosolyogva pillantottam fel rá, ő nem viszonozta a gesztust. Gesztenyebarna szeme csillogott a sárga lámpafényben, tekintetéből kiolvastam, hogy nem érti a helyzetet. Már rég hozzászokott a zombi változatomhoz, régen megoldást igyekezett találni ellene, mostanra csak furcsán nézett, ha véletlenül jó napom volt.

Zavaromban félrenéztem, és bezsuppoltam a lapokat a mikróba néhány percre. Addig sem kellett a csendet hallgatnunk. Dylan végül az emeletet és a zuhanyt választotta a hallgatás helyett, amiért nem tudtam hibáztatni.

Miután kiolvadtak a lapok, megfestettem őket piros paradicsomszósszal, majd dekoráltam finom feltétekkel. Nekem a tonhal volt a kedvencem, Dylant a hideg is rázta tőle.

A fekete konyhapultot törölgettem, amikor visszaért. Rövid ujjú póló feszült a vállára, és engedte látni világos bőrét, karja vonalait. Barna haja kócos és nedves a víztől, tusfürdőjének illata betöltötte az egész szintet. Csatlakoztatta a telefonját a hangfalakhoz, pillanatokon belül zene csendült fel. Halk volt, akárcsak Dylan.

Emlékek ezrei zúgtak fel bennem. A közös borozások, a filmnézős esték, és istenem, a rengeteg nevetés… Az élcelődések, amikor még hárman voltunk, és a fiúk összefogtak ellenem, addig húzták az agyam, hogy majdnem megpukkadtam.

Élesen szívtam be a levegőt. Dylan a hajamat figyelte: ekkor kaptam észbe, hogy még mindig nem fogtam össze.

– Ne rejtegesd, Vörös – szaladt ki a száján, amivel sikerült megállítania a kezemet mozdulat közben. Elengedtem a copfomat, és hagytam, hadd bomoljon ki a vállamon.

Az időzítő csipogva jelezte, hogy mindjárt kész a vacsoránk. A hűtőn függő naptárra esett a pillantásom, Dylan a vizsgaidőpontjai mellett két dolgot jelölt meg benne. A korábbira, a kiállításra véletlenül sem gondoltam, mert akárhányszor így tettem, hányinger kerülgetett. Inkább a későbbi dátumra összpontosítottam.

– Egy újabb nappal közelebb a Quarthoz – mondtam.

– Na ja.

Már megvolt a jegyünk a fesztiválra. A korábbi években számolgattuk a napokat, mert az egyet jelentett a félév végével. A Quart egy misztikus fogalommá vált számunkra: egész évben várhattuk, és a szabadsággal azonosítottuk. Az a négy nap, amikor mindent szabad és minden lehetséges.

Kivéve tavaly. Tavaly egészen máshogy töltöttük.

– Megünnepelheted, hogy hivatalosan is szaktolmács lettél.

– Nem mintha sok minden változott volna.

– Mármint azon kívül, hogy a lehető leghamarabb lezavartad a legkeményebb vizsgákat?

– Ja, de ettől még egy Lindexben dolgozom.

– Látsz valami pozitívumot is? – ráncolta a homlokát Dylan.

– Felvettek teljes munkaidőre.

Dylan ugyanolyan „ez komoly?” tekintettel méregetett, mint végig a társalgás alatt. Régóta ez volt a leghosszabb beszélgetésünk, és a vizsgákról szólt. Na meg a munkáról, de az még annyira sem érdekes, mint a vizsgák. Napi tíz „elnézést, olíva zöld bőrdzsekit nem tartotok?” nálam sem számított izgalmasnak.

Felvisított az időzítő, úgyhogy kiemeltem a gőzölgő pizzákat a sütőből. Dylan előbányászott két tányért és a ketchupot. Mihelyst landolt a szelet a tányérján, meglocsolta egy adag szósszal.

Csendben vacsoráztunk a konyhapultnál, két szemközti bárszéken ücsörögve. Eszembe jutott egy régi este, amikor ugyanígy pizzáztunk, és még Max is velünk volt. Dylan hangosan nevetett, amiért villával és késsel ettem. Ez pizza – mondta úgy, mintha egy négyévesnek magyarázná –, mocskosan jó enni.

Ma már nem nevetett ki, nem is érdekelte, és Max sem volt itt, hogy a fejét csóválva figyeljen minket.

Legszívesebben a földhöz vágtam volna a tányért, a villát és minden finomkodást, hadd törjön száz apró darabra. Legszívesebben felüvöltöttem volna, hogy nézz rám, itt vagyok! Legszívesebben…

Dylan felállt, elöblítette a tányérját, majd a mosogatógépbe tette.

– Kösz – elhúzott mellettem. Felmarkolta a telefont a hangfal mellől, és az emelet felé vette az irányt. Mereven ültem, bámultam a hátát. Elment az étvágyam. Sőt, úgy éreztem, az a néhány falat is szívesen visszaköszönne.

Mintha lett volna okom haragudni, elbújtam a szobámban. Az ablakon sötétség ömlött befelé, úgyhogy felkapcsoltam a kupis íróasztal sarkán álló kislámpát. Kilenc múlt, mutatta egy félrehajított karóra.

A mobilomért nyúltam a táskámba, gondoltam, megnézem az ismerőseim kirakatéletét az Instagramon, ha már nekem semmilyen sincs, de anyám ajándékába ütköztem. Kivettem a naplót, megforgattam a kezemben, végigpörgettem az oldalakat. Talán ezt is beteszem a többi közé.

Mutatóujjammal végigszántottam a keskeny könyvespolcon álló kötetek gerincén. Francis Roe, mondták a kiugróan éles betűk. Veszteségnapló, Szülői értekezlet, Mi jön a belenyugvás után?, harsogták a címek. Vajon mit tenne anyám, ha tudná, hogy nemcsak a könyveit vettem meg, hanem el is olvastam őket? És mekkora balhé lenne, ha elmondanám, hogy a sok szöveg lószart sem ér? Rajtam legalábbis nem segített. Rajta is maximum akkor, amikor megírta őket. Terápiából.

Leültem a szőnyegre. A félredobott táskából kikandikált a neonzöld fülhallgató, magamhoz húztam. Megkerestem Matthew Barber Ghost Notes albumát, és ahogy a gitár dúdolni kezdett, kezembe vettem a naplót. Nézegettem, kinyitottam, becsuktam. Csütörtök este kilenckor ilyenekkel szórakoztam, azon morfondírozva, mit írhatnék. Hol kezdhetnék egy történetet, ami folyamatosan íródott? Indíthattam volna azzal, hogy boldog voltam, és az egész világ egy rózsaszín, bolyhos mamusznak tűnt, amiben elbújhattunk. De ez egy baromság. Bár valóban boldog voltam, a világ sosem hasonlított egy mamuszra. Mumusra annál inkább. Tehát a világ egy rózsaszín mumus volt, de amikor nem láttuk, nem féltünk tőle. A fehér lapok átjárót nyitottak a gondolatoknak, amelyeket nem mertem leírni.

Későn oltottam le a villanyt, és még később tudtam elaludni. A fejem zsongott a rettenetes szavaktól, amik a koponyámban vágódtak ide-oda, hogy aztán visszhangot verjenek. Mintha nem lett volna alapból elég siralmas a helyzet.

A Sleep Please Come To Me végül magával hozta az enyhülést, és Matthew bársonyos hangja álomba ringatott.

*

– to (2) –

Az ősz, szemüveges, Mikulásra emlékeztető, meglett férfi velem szemben ült a méretes mahagóni íróasztal másik oldalán. Előtte az asszisztense által kézben tartott rend hevert, még egy rebellis gémkapocs sem ténfergett el. A professzor a homlokát ráncolta, majd az előtte lévő monitorra pillantott, és csak futólag rám.

– Kisasszony – szólalt meg mély, érdes hangon –, maga teljesen egészséges.

– Biztos? A leletem azt mutatja, hogy…

– Azt mutatja, hogy nem iszik eleget, valamint magára férne némi C-vitamin.

– A vérsejtjeim?

Az öreg szemöldöke a haja tövéig szaladt.

– Minden értéke normális.

– Azért szeretnék még néhány vizsgálatot.

– Azokra csak szükség esetén tudom előjegyezni, magának pedig semmi szüksége rájuk. Nézze – szabadult meg a szemüvegétől, és hajolt hozzám közelebb –, maga egészséges. Ezt értse meg: nincsen, ami aggodalomra adhatna okot.

A hófehérre mázolt falak visszaverték a szavait.

– Ilyesmit hallottam egyszer egy orvostól, és csúnya véget ért – dünnyögtem.

– Minden eset, minden szervezet eltér egymástól. Kérem, ne hasonlítsa magát másokhoz.

Bólintottam. Tudtam, hogy ezt várja tőlem. Az utóbbi évben ő a hatodik orvos, akinél jártam, már kitapasztaltam, hogyan működnek. Ha az ember elhiszi, hogy minden rendben, hogy igazuk van, és „aggodalomra semmi ok”, akkor még véletlenül sem fogja megkörnyékezni egy olyan alattomos kór, mint a leukémia.

– Köszönöm – álltam fel, és gyűrtem a leletet a táskámba. Az orvos ráncolta a homlokát, mint egy nagyapa, aki tudja, hogy az unokája el fogja törni valamijét, ha leugrik a garázs tetejéről. De az unoka mégis leugrik.

Végigrobogtam a műanyagszékes folyosón, le a mozaikkockás lépcsőn, ki az üvegajtón. Minél rövidebb idő alatt akartam minél távolabb kerülni ettől a helytől. A műszakom kezdetéig még volt két üres órám, de le kellett adnom egy kitöltött nyomtatványt az egyetem titkárságán.

Megajándékoztam magam fahéjas csigákkal és egy közepes minőségű kávéval, átázós papírpohárban, miközben mások körülöttem frappét ittak. Nekik talán az ereikben is jégkása folyt.

Az egyetemi épületről mindig azt gondoltam, hogy egy mérnöki vénával megáldott kölyök illesztette össze legóból. Kocka alakú egységei és falanként változó, terrakotta tégla- és üvegburkolatai csak ráerősítettek erre az érzésre. A kampusz zöldellő, kifogástalan gyepén többen tanultak vaskos könyvek fölé görnyedve, míg akadt olyan is, aki néhány jógagyakorlattal lazított. A H szárny felé haladva a szél az arcomba fújta, hogy talán utoljára sétálok az ismerős falak között.

A vizsgák miatt nehezebben folyt az ügyintézés, de félórányi várakozással később leadhattam az egy szem papíromat, és utamra bocsátottak. Kifelé menet a faliújságokat, fotókról boldogan mosolygó alakokat és a nyári programok listáját böngésztem, a félreismerhetetlen érzéssel a torkomban, hogy mindez rám már nem vonatkozik.

A kávézó előtt ismerős társaságba botlottam. Mielőtt elrongyolhattam volna a másik irányba, Diss rám kiabált.

– Hé, Rev!

Levágatta hosszú, derékig érő barna hajzuhatagát, mióta utoljára láttam, villant át az agyamon, éppen mielőtt minden fej felém fordult. Innen már nem húzhattam nyúlcipőt.

– Sziasztok – mosolyogtam kényszeredetten. – Mi újság? Vizsgáztok?

– Veled mi újság, csajszi? Ezer éve nem láttunk! – Diss átölelte a vállamat. – Milyen jól nézel ki.

– Kösz. Dolgoztam, tudod, szokásos hétköznapi dolgok.

– Aha, naná – kacagott fel csilingelő hangon.

Hátulról közénk lépett egy másik lány, akit nem ismertem.

– Nem láttad Dylant? – kérdezte. Tőlem. Mintha bármi közöm lenne hozzá.

Vállat vontam.

– Nem.

– Megmondanád neki, hogy Helja üdvözli?

– Hogyne.

– Tényleg, Rev – fordult hirtelen felém Keldan, a társaság legmagasabb tagja. – Holnap este átjönnek páran hozzám. Ha van kedvetek, nézzetek be. Meghívlak Facebookon.

A srác előhalászta a zsebéből a telefonját, és pillanatokon belül csipogott az értesítés.

– Szívesen látunk – tette hozzá kacér mosollyal. Elhalt körülöttünk a beszélgetés, a válaszomra vártak. Hatszor levert a víz két másodperc alatt, amivel új rekordot döntöttem.

– Még meggondolom, kösz. Most viszont mennem kell, de nektek sok sikert! Szorítok.

– Köszi – harsogták egyszerre, miközben távolodtam. Amíg el nem tűntem a folyosóról, magamon éreztem pillantásukat.

A szemükben én voltam a lány, aki összezuhant. Az én szememben ők voltak a múlt. Régen közéjük tartoztam, ma már csak szarul éreztem magam, ha összefutottunk a folyosón.

A bevásárlóközpont egy toronyépületi szálloda legalsó szintjén kapott helyet. A hét minden napján tumultus volt, ami hétvégére elviselhetetlen emberfolyammá duzzadt. Mire elértem a cipő- és parfümbolt között megbújó Lindexet, úgy éreztem magam, mint szilveszterkor a Times Square-en.

Ledobáltam a cuccaimat az öltözőben, kitettem a névtáblámat és ellenőriztem a hajamat a megrepedt sarkú tükörben. Ahhoz nem volt elég erőm, hogy műmosolyt is ragasszak.

Nagyjából tizenöten nézelődtek az üzletben, két kisfiú rohangált a próbafülkéknél kuncogva, egy fáradt férfi zacskókkal a lábánál várakozott.

Lehúztam a kártyámat a kettes kasszánál, mert az egyes zárt. Két idősebb nő átállt a soromba, az egyik visszacserélt egy melltartót, mert végül nem lett jó, a másik kifizetett néhány pólót. A forgalom ellenére csendes volt a nap, senki sem lett rosszul, vagy panaszkodott a túl hangos zenére.

Mivel Monica leváltott a kasszáknál, kimentem hajtogatni és visszarakni a helyükre a próbafülkéknél felgyülemlett, olykor trehányul eldobált cuccokat.

– Szia – szólított meg egy kissé félénk, vékonyka hang. – Beszélsz angolul?

Alacsony, fülbevalós, sápadt lány állt velem szemben.

– Természetesen.

Ahogy mindenki, gondoltam magamban, de még jó, hogy nem tettem hozzá. A lány így is fülig pirult, miközben egyik lábáról a másikra állt.

– Reméltem, hogy tudsz nekem segíteni – kezdte ír akcentussal.

– Megpróbálok, ha elmondod, mit szeretnél.

– Nincsen véletlenül olíva zöld bőrdzsekitek?

Bingó. Már kétszer kellett utánrendelni belőle a kereslet miatt.

– Itt vannak – pörgettem végig az állványt, amelyről vállfákon lógtak lefelé a nyári szezon kedvencei. – Harminchatos méret?

– Nagyjából – pirult el ismét.

– Tessék.

– Köszönöm. Hmm.

Kis híján elmosolyodtam a hümmögést hallva. Kábé minden benne volt, amit a dzsekiről gondoltam. Ha engem kérdeztek volna, én biztos nem ajánlom a heavy metal nagyanyó kabátot, de hát engem nem kérdeztek.

– Csak ez a forma van?

– Igen.

Újabb hümmögés.

– Javasolhatok valamit?

– Ezek után persze – akasztotta vissza a kabátot.

– Nekem ez a piros a kedvencem – léptem át a két sorral arrébb található fogashoz. – Tudom, hogy első ránézésre kicsit vad színe van, viszont a szabása ellensúlyozza, mert sokkal visszafogottabb, mint a másik. Nekem is van egy otthon.

– Nincsenek szegecsek!

Elnevettem magam. Megvette a kabátot. Örült neki. És végre én is örültem valaminek.

Egy hónapja még sötét volt, amikor hazaindultam. Egy hónapja még forrócsokit lehetett kapni abban a kis bódéban, ahol ma gépi fagyit.

Elidőztem a folyónál. Akik itt éltek, kifejezetten büszkék az Otrára, ami a városban ömlött a tengerszorosba. Több híd is átívelt felette, az én kedvencem a Lundsbroa volt. Ez egészen a belvárosig nyújtózott; a folyófelszínen szép időben a napsugarak, sötétben a kristiansandi fények tükröződtek. Néhány csónak ringott a vízen, míg fiatalok egy csoportja a hídgerincre fújt graffitiket figyelte. A szemem előtt lélegzett a belváros, rezdültek benne a biciklisek, röpültek a sirályok, pamacsformájú felhők kergették egymást.

Mire hazaértem, Dylan autója a felhajtón állt. Csendben léptem be a lakásba, tekintetemmel azt kutattam, merre lehet ő. Ahogy kiléptem az előszobából, megtaláltam. A kanapén ült, körülötte jegyzetek, kezében termosznyi kávé. Mögötte a tévén egy régi film képkockái pörögtek némán, a papír susogásán kívül egyedül a falióra kattogása hallatszott.

Lábujjhegyen osontam a konyhába, óvatosan nyitottam a hűtő ajtaját, nyikorgott, majd kihalásztam belőle a reggeli almalevemet, és a szobám felé lopakodtam.

– Mit csinálsz? – kérdezte Dylan úgy, hogy felém sem pillantott.

– Nem akartalak megzavarni.

– De azért nem kell úgy tenned, mintha aknamezőn járnál.

Fogalma sem volt, mennyire beletalált. Tényleg aknamezőnek láttam az életet, ahol csak vártam, melyik lépés lesz az utolsó.

A hátamra gördültem az ágyon, beállítottam a telefonomat, hogy jelezzen egy óra múlva, és kényelmesen elhelyezkedtem. Nincs is jobb egy kis koraesti alvásnál, gondoltam, mielőtt behunytam a szemem.

Csakhogy a lakótárs máshogy képzelte. Alig, hogy elszenderedtem, Bruce Springsteen felébresztett. Noha visszafogottan, azért mégis kisajátította a hangfalakat. Néhány dalt fekvő helyzetben hallgattam végig, abban reménykedve, hátha sikerül varázsütésre visszaaludni.

Nem jött össze.

A félig alvástól fáradtabban, mint korábban, kivánszorogtam a fürdőbe. Megmostam az arcom, és kirámoltam a tiszta ruhákat a szárítógépből. A színes kupaccal a kezemben indultam vissza a szobámba hajtogatni, de az ajtóban Dylanbe ütköztem.

– Rendeltem kaját.

Kihagyott egy ütemet a szívem, miközben a pizsamám fölül pislogtam rá. Ezer éve nem rendeltünk kaját.

– Jól tetted – elléptem mellette. Ő viszont továbbra is mozdulatlanul állt a fürdőszobám előtt, úgyhogy visszafordultam. – Honnan?

– A Bellasból.

– Oké.

Imádtam a Bellast. Titokban Dylan is. A helyet a hatvanas évek Amerikájának stílusában rendezték be, voltak piros bőrüléses boxok, életnagyságú Elvis-baba, tejes turmixok és fekete-fehér kockás csempe. Dylan azt mondta, nyálas, de sosem ellenkezett, ha felvetettem, együnk ott. A gyerekkorunkra emlékeztetett, a költözés előtti időkre.

Mire kiválogattam és elpakoltam a ruháimat, megjött a vacsora. Foszlányokban hallottam, ahogy Dylan a futárral beszélget, aztán becsukja az ajtót. Kimerészkedtem a vackomból, a konyhában evőeszköz csörrent.

– Jó illata van. Elkérted a számlát?

– Nem. – Pakolászott tovább, nem nézett rám.

– Akkor tudod, mennyibe került?

– Nem.

Sóhajtottam.

– Utálom, amikor helyettem fizetsz.

– Tudom.

Csak nem érdekelte.

– Nem ehetünk állandóan sajtos makarónit meg csirkeszárnyat.

– A sajtos makaróni a te mániád, és tegnap pizzát ettünk – emlékeztettem.

Két egymást követő este vacsoráztunk együtt, zene mellett. A céklás rizottóm fölött futottam át a mai napot: ha mérleget akartam vonni, ezen az egyetlen napon sokkal több minden történt velem, mint a múlt héten összességében.

– Ja, igen. A hell yeah nevű lány üdvözöl.

Dylan elfojtotta a mosolyát, és igyekezett komoly arccal a kólájába kortyolni.

– Hol találkoztál vele?

– Az egyetemen belebotlottam Dissbe, ő is velük volt.

Dylan hallgatott. Kanalaztam még egyet, és azon gyötrődtem, vajon említsem-e meg a bulit. Jó lett volna csak úgy elmesélni, hogy meghívtak, vagy egy ír lány megkérdezte, beszélek-e angolul. De nem szóltam semmit.

Befejeztük a vacsorát, Dylan segített elpakolni. Megint fogta a telefonját és felfelé indult, ám ezúttal utána szóltam.

– Köszönöm.

Biccentett.

– Jó éjt.

Erre már nem felelt.

A szokásos négy falam között a csend is a szokásos volt. Leültem az ágy előtti szőnyegre, és átöleltem a térdemet a karommal, így legalább éreztem, hogy egyben tartom magam.

Bárcsak megoszthattam volna a mai, sőt az összes apró, érdektelen eseményt Maxszel! Bárcsak elmondhattam volna neki, hogy a nap melege cirógat, madarak csicseregnek, és a céklás rizottó tökéletes megkoronázása egy hosszú napnak!

Előrehajoltam, és levettem a néhányszor olvasott, keményfedeles, fehér, elegáns borítójú könyvet a polcról. Akkora lendülettel rántottam ki a sorból, hogy néhány másik kötet a földre hullott, de nem foglalkoztam velük. A hátoldalról anyám fotója pislogott vissza rám, fekete-fehér, mosoly nélküli, komoly portré. A megjelölt oldalhoz lapoztam, és ízlelgettem a kiemelt részt néhány pillanatig.

Azt írja, hogy a túl sok bárcsak megmérgezi az életünket. Szóval végeztem a szavakkal, mert nálam bárcsakból túl sok volt, megmérgezni való életből viszont lehetetlenül kevés.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.8/10 (78 votes cast)

Leave a Comment

42 hozzászólás

  1. Kedves szerző!

    A szöveget könnyű volt olvasni, de nem tudom merre tart. Romantikus? Zombi? Realista? Majd kiderül. Gratulálok a kikerüléshez!

  2. Kedves Szerző! A soraidból életuntság árad. Ez jó dobbantó lehet, ha a későbbiekben felpörögnek az események, de számomra egy kicsit hosszúnak tűnt két fejezeten át unatkozni. Akik szeretik a lassabb lefolyású, alaposan kidolgozott, apró részletességgel megírt műveket, azok biztosan kapnának a regény után, nekem kellene a fülszöveg, hogy el tudjam dönteni, érdekel-e a sztori. A szakemberek majd eldöntik, hogy ez a “lassú víz partot mos” stílus jó vagy rossz itt az elején, én a magam részéről cselekménypárti vagyok, és nem bántásból írom, de eddig nemigen történt semmi, ami érdekelt volna. Rev karaktere érdekes, enyhén hipochondernek tűnik, talán Max leukémiában halt meg. A lánynak valamilyen diplomája van, ennek ellenére eladóként dolgozik, ami miatt kissé frusztrált. A Dylannal való kapcsolatát nem tudtam befogni, érzelmeket nem találtam, csak a múlt utáni sóvárgás sejlett át a sorokból. Kíváncsian várom a lektori döntést, sok sikert kívánok! Gratulálok a kikerüléshez!

  3. Egyet kell értenem az előttem szólókkal, olvasás közben úgy éreztem, semmi nem történik az írásban.
    a kezdés nem izgalmas, figyelemfelkeltő számomra, ezek alapján én visszatennèm a polcra, nem olvasnám el. Mondjuk a fülszövegtől függ, de el se tudom képzelni, milyen irányt vesz a történet.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  4. Kedves Erika!

    Izé… Muszáj az egész szobát részletezően leírni rögtön az első fejezet elején? Elviseltem volna, ha a hányódó stócokról már a következő fejezetben lesz szó. Vagy belerejted a szövegbe. Megpiszkáltam egy hányódó stócot. Cselekedet közben is megoszthatod az olvasóval, mi van körülötted.
    Már megpizzáztak, és még mindig nem tudom, ki ez a Dylen, ki volt a harmadik lakótárs, és mi a baja az anyjával? Elöször azt hittem, a kiskamasz kijön a láthatás után, és beül apu kocsijába, de nem.
    Első fejezet: Nem értem, mi van az anyával, tudom, hogy a főszereplő levizsgázott, eladó, és kb semmi mást. Volt még két név, nem tudom, ők kik, és mi a kapcsolatuk a főszereplővel
    Második fejezet: Kiderül a főszereplőről, hogy hipochonder és antiszociális. Kiderül, hogy ha ruhákat ad el, be tudja valaki méretét nézni, és utálja a nyári kedvencet.
    De miről fog szólni a történet? Kikről? Miért? Milyen zsáner egyáltalában? Eddig mélydepressziós, hipochonder, antiszociális helyzetleírásnak látszik néhány be nem mutatott szereplővel.
    Ez nekem kevés. A szavak nem adják el a könyvet, az unalmon felül mondaniuk is kéne valamit…
    Bocs, de ha depressziós életet akarok, elég visszagondolnom rá, nem akarom elolvasni. Depressziósan nem akarok olvasni, ilyet pláne, most, hogy jó ideje nem vagyok depressziós, végképp nem olvasnék ilyet. És depressziósan se voltam se hipochonder se antiszociális, tehát ez még annál is unalmasabb.

  5. Kedves Erika!

    Először is gratulálok a kikerüléshez, neked külön örülök! 🙂

    A fogalmazás tőled megszokottan kellemes, finoman hömpölyögnek a szavak, mondatok, jól átadták a most még nem egészen ismert traumán átesett lány enyhén depressziós, szürke hétköznapjainak hangulatát. Megfontolt, lassú volt ez az indítás, ami itt az elején nem is gond, mert alapozunk, de a későbbiekben úgy érzem, fel kell kicsit pörögnie, hogy le tudja kötni a figyelmet.

    Ha jók a megérzéseim, ez egy részben emlékezős, részben egymáshoz visszatalálós történet lesz, sok lelkizéssel, amit nagyon sokféleképpen meg lehet írni, kíváncsi vagyok, hogy te mit hoztál ki belőle. Drukkolok! 😉

    Judit

  6. Kedves Szerző!

    Először is gratulálok a kikerüléshez. Ez sajnos nem az én műfajom, mivel én (és szerintem sokan mások is) azért olvasok könyvet, azért nézek filmet, hogy kicsit kiszakadjak a hétköznapokból. Ha arról forgatnának filmet, ahogy Pista és Mária élik az unalmas életüket, szerintem senki nem lenne rá kíváncsi. Persze biztos vannak olyan olvasók / nézők, akiknek bejönnek a kicsit elvont, lelkizős művek, de elenyésző a számuk.
    Ugyanakkor a pályázati adatlapban van 3 sor:
    4. formáld meg néhány szóval, ki az az olvasó, aki örömét lelheti benne
    5. írd le röviden, miért érdekes a számára, miért épp ezt a könyvet válassza több tízezer másik helyett.
    6. írj egy figyelemfelkeltő mondatot, mellyel az olvasó figyelmét ráirányítod a történetre.

    Nem ez az első részlet, ahol kíváncsi lennék rá, hogy a Szerző mit írt ide 🙂

  7. A sok rövid, gyakran egyszavas mondat nagyon szaggatottá teszi az olvasást, pedig az egyszerű eseménysor nem indokol semmiféle fokozott izgalmat, indulatot.
    Minden mondat semmit mondás magas fokon, unalmas hétköznapok unalmas leírása. Unalmas, de iskolásan részletes leírás. Vannak benne színek, ízek, szagok; van benne minden, amit az írós tanfolyamokon megtanítanak, csak abból nem találtam szemernyit sem, amiért szívesen olvasnám. Nem találtam igazi, élő karaktereket, nem találtam érdekes cselekményt, izgalmas helyszínt – izgalmat egyáltalán nem találtam.
    „– Rendeltem kaját.
    Kihagyott egy ütemet a szívem, miközben a pizsamám fölül pislogtam rá.”
    Ezt nehezen nevezném izgalmas fordulatnak.
    Ami a részletről eszembe jutott, az nem a regényhez tartozik, tehát itt irreleváns, vagyis a dramaturgiai ívet meg az alapvető hibákat nem emlegethetem. A dramaturgiai ívet innen egyébként is legfeljebb csak sejthetjük, de nem láthatjuk.

  8. Visszaolvastam mások kritikáját, és ismét feltűnt a fülszöveg hiányolása. Vajon miképp segíthetne egy számomra érdektelen könyv vonzásának megtalálásában a fülszöveg? A regénynek kell érdekesnek lenni, nem a fülszövegnek. A tízmondatos, reklámízű ismertetés, amely felerészben többnyire nem a műről szól, hanem a szerzőről meg a kiadóról, illetve arról, miért kerülhet egyáltalán a polcokra a könyv, nem fogja felkelteni az érdeklődésemet, ha a regény nem talál hozzám utat. A fülszöveget általában reklámszakemberek írják, és számomra feleslegesek, mert a reklámszakemberek nem érdekes olvasmányok írásában járatosak, hanem a jó vagy kevésbé jó áru eladásában. A vásárlásról viszont szeretek magam dönteni.

  9. Kedves Attila! Igazad van, hogy a fülszöveg sokszor félreviszi az olvasót, és én az ilyet hajlamos vagyok megjegyezni. Ilyenkor szegény író büntetve van, mert nem érdekel a többi regénye. Ugyanakkor a fülszöveg mégiscsak irányt mutat, ami alapján el lehet dönteni, hogy érdekes lehet-e a sztori, vagy inkább a “hagyjuk” kategória. Stephen Kingből indulok ki, akinek nem egy regénye olyan szintű unalommal indul és tart ki hosszú oldalakon keresztül, hogy azon nehéz túltenni. És sokan mégis őt tartják a horror és thriller műfaj atyaúristenének. Pár oldalból nem derül ki semmi, talán ez a sztori vad cafrangolásba csap át, és a csaj háromszáz oldalon keresztül menekül a gyilkos elől. De az is lehet, hogy háromszáz oldalon keresztül pizzát rendelnek a lakótársával. Azért a fülszöveg szerintem csak elárul valamit, hogy mire számíthat az olvasó.

  10. Nem szoktam kommentelni, főleg mivel a véleményem gyakran pont az ellenkezője az érkező kommentek többségének, és nem érzem, hogy bármi hasznosat tudnék írni, de most böki a csőröm a sok lehúzás, én kifejezetten szívesen olvasnám tovább. Valaki írta, hogy elenyésző azoknak az olvasóknak a száma, akik szeretik a lassú, lelkizőa műveket, de én ebben nem vagyok biztos. (Statisztikát persze nem tudok). Amikor rossz passzban vagyok, akkor gyakran keresem is az ilyen regényeket, valamennyire vigasztaló olvasni arról, hogy másnak is szívás az élet. Nekem tetszett!

  11. Gratulálok a szerzőnek a kikerülésért! 🙂
    Nem tudom hova tenni a történetet. Borzalmasan hosszú volt, vártam a csattanót, és semmi sem történt. :/ Sajnálom, de nekem nem tetszett. Sok dolog van megemlítve a történetben, de semmiről nem kaptam egyenes választ. Mit tud az a napló? Abba írja épp a saját történetét? Anyukával mi a baj? És ez a Dylan? Miért hiszik az egyetemisták, hogy összeroppant Rev? És amúgy is, mi baja van ennek a lánynak?
    Lehet, hogy a folytatás mindenre választ ad, nekem azonban az eleje annyira unalmas volt, hogy valószínűleg nem mennék tovább, nagyon sajnálom!
    Ha a töltőmondatok helyett ezeken lenne a hangsúly, akkor lehet, élvezhetőbb lenne az egész.
    De én egy vagyok a sok közül! Mindenesetre őszintén kívánom a legnagyobb sikereket!:)

  12. Hűha, megdöbbentett ez a rengeteg negatív komment! Én olvastam az egész regényt, pedig nem vagyok kifejezetten célközönség, ritkán olvasok realisztikus-romantikus regényeket. (Ebből következik, hogy ha nem tetszett volna, biztosan nem olvasom tovább, nem kínzom magam olyasmivel, amit unalmasnak találok.) Abszolút nem emlékszem rá, hogy azt éreztem volna, amit ti írtok, bár az tény, hogy van az egésznek egy különös, borús hangulata, viszont engem ez magával ragadott, kíváncsivá tett, tudni akartam, mi történt Revecával, merre kanyarodik a sztori. Azt hiszem, ez is az a fajta regény, ami nem mindegy, hogy mikor kapja el az embert. És ebből a szempontból nagyon hasznos a fülszöveg, egyébként. Segít belőni, hogy nagyjából mire számíts, ezért nem fogod olyankor a kezedbe venni, amikor nincs hozzá hangulatod.
    Drukkolok az írásnak, mert én őszintén szerettem, és hiszem, hogy másoknak is tetszene.

  13. Kedves Ildikó!
    Talán genetikus adottság nálam, hogy nem szeretem az előszavakat és a kísérőszövegeket, inkább a történetet olvasom, és attól várok mindent, viszont elhiszem hogy akadhatnak olyan olvasók, akiknek szüksége van az ilyesmire. Azt gondolomm, ezért nem is szállok veled szembe emiatt, hiszen a világ egyszerre lehet ilyen is meg olyan is és még számtalan másféle is. Kérlek, vedd úgy, hogy ez pusztán az én véleményem, és legkevésbé sem tartom szentírásnak a gondolataimat.
    Stephen King nekem is kedvencem, és helyes a meglátásod, sokszor gondoltam én is arra, hogy a valóban időnként unalmasnak látszó szöveggel együtt miért nem teszem le a könyvét. Talán azért, mert csak látszik unalmasnak az írása, de sosem unalmas valójában. Ez a különbség választja el a zseniális bestseller írót a szakmát tanult szerzőpalántától.

  14. Én csak úgy hivom ezeket a történeteket hogy “azt sem tudom mit akarok írni de írni akarok” A szerző, most komolyan nem tudott mást kitalálni ezért leírta a mindennapjait? A megdöbbenés tartott ébren. Két fejezeten keresztül szó szerint semmi nem történik!Én elhiszem hogy vannak könyvek amik lassan indulnak de itt a szerző konkrétan még irányt sem ad a történéseknek. Jön ez jön az, egyutt élek valakivel, mindenki élete tök király az enyém meg egy unalomtenger stb. Így nem írunk regényt. Ki kell alakítani az olvasóban a várakozást hogy valami felé azért tartunk.

  15. Tomoren es roviden:borzasztoan hosszu es unalmas kezdes.

  16. Nagyon szépen és részletesen megírt a szöveg, amit viszont teljesen céltalannak éreztem. Említették Stephen Kinget, több könyvét is olvastam és csak annyit mondanék, hogy unalmas dolgokról is lehet érdekesen írni, úgy, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Itt ez nem történt meg. Valakinek biztosan tetszeni fog az ilyen regény, gratulálok a szerzőnek a kikerülésért!

  17. Demeter Attila:
    Ami a reklámszerű fülszöveget illeti, igazad van. Én inkább az ismertetőre gondolok, amikor fülszöveget emlegetek. Mittomén A ​Prometheus-válság: A könyv egy atomerőműben és környékén játszódik, egy atomkatasztrófát, annak okait, és az ennek során közvetlenül érintett személyek által megtapasztaltakat írja le, filmszerű megfogalmazással. Ennyi.
    Ha ebből az ismertetőből az derül ki, hogy nem történik semmi, és még unalmas is, fölösleges bármit tenni. Ha unalmasan indul, de jó a sztori, visszarakás előtt kinyitom a közepén, és adok neki még egy esélyt egy bekezdés vagy oldal képében. Itt enélkül még azt se tudni, milyen műfaj.

  18. Kedves Pálfi Anikó!
    Már Ildikónak is írtam, igazatok lehet a fülszöveggel, főleg, ha azt az általad jelzett módon írják. Nem is annyira a fülszöveg ellen szólok, mint inkább csak azt hangsúlyoznám, hogy az unalmas, az első oldalakon semmi érdemlegest sem mondó regényeken szerintem a fülszöveg nem segít. Egy jó szerkesztő segíthet azon a munkán, amelyik csak balszerencse miatt kezdődik rosszul, de egyébként tíz tizenkét oldal után körömrágósan izgalmassá válik. Csak megemlítem, hogy nekem nem feltétlen a véres tragédia, vagy a világrengető rejtély okozhat körömrágást. Szerintem a szelídebb regények is izgalmasak, ha érdekes helyszín, erős karakterek, remek háttér és megoldásra váró konfliktusok tűnnek fel a munkában. Ha egyiket sem látom, akkor csak kis esélyt adok arra, hogy a fülszöveg arra ingerel, hogy a közepébe beleolvassak. Lehet, hogy ez helytelen gondolkodás, de a természetem ilyen. 🙁

  19. Előre leszögezném, nem olvastam végig a részletet, addig haladtam el, ameddig Dylannel lefolytatta a főszereplő az első párbeszédeket. Ennyi alapján az a véleményem, hogy…

    a többiek meglátásait megerősítve, van a szövegben valami, amit talán a monoton szóval tudnék a legjobban jellemezni. Nem a szó szoros értelmében unalmas, hanem körülbelül azt az érzetet kelti, mint egy nagyon hosszú nap az iskolában vagy munkában; megszámlálhatatlan cselekvés megy végbe, megy az idő, mégsem jut az ember közelebb a kicsengetéshez vagy a műszak végéhez, csak gázol előre az ingoványban abban a reményben, hogy majd történik valami. A terjengős leírásokkal semmi bajom, egyenesen imádom őket, mint ahogy Stephen King-et is, jelenleg is tőle olvasok, és azt értékelem benne talán a legjobban, hogy a semmiről is tud olyan érdekfeszítően írni, hogy lekösse minden figyelmemet, itt ez nem jött össze… Sajnálom, de egy idő után belefásultam az olvasásba, fel volt sorolva a rengeteg cselekvés, de nem éreztem azt, bármelyiknek is lenne jelentősége vagy a későbbiek, vagy annak a szempontjából, hogy érzékletesen meg lehessen ismerni a főszereplő jellemét vagy a környezetének erőviszonyait. Hiányzott ebben a bemutatástengerben az “íz”.

    Viszont, ha majd később beindul a történet, talán érezhető akkora növekvő tendencia, hogy úgymond “megérje” átverekedni magát az olvasónak ezen az állóvizesebb szakaszon.

  20. Ugyan nem sokat olvastam még a szerzőtől, de a nevét azért megjegyeztem magamnak, mert szépen fogalmaz, ráadásul – tudtommal – realista témákban ír, aminek személy szerint kifejezetten örülök. Oroszország és Finnország után pedig még egy “egzotikus” helyszín :), Norvégia, ez már önmagában is érdekesnek tűnik. A részlet maga tetszett is, meg nem is. Ami tetszett, hogy kifejezőek a leírások, láttam magam előtt a helyszíneket. Önmagában a lassúság nem zavart, de az egy kicsit igen, hogy eddig még tényleg nem történt semmi. Van ugyan utalás valamiféle konfliktusra a pszichológus (?) anyával (az Agymenőkből Leonard anyja ugrott be, ha ez mond valakinek valamit) és a lakótárssal, meg úgy egyáltalán az élettel, de eddig még sejtelmem sincs, hogy körülbelül miről fog szólni ez a regény. A lakótárssal pedig egy kicsit sok a céltalan(nak tűnő) párbeszéd, ami persze, azt hivatott megmutatni, hogy valami nézeteltérés van itt, de a vége felé azért már untam.

    Amint már említettem, a szerző szerintem szépen ír, de néhány furcsa kifejezésen azért megakadt a szemem. “Az ősz, szemüveges, Mikulásra emlékeztető, meglett férfi velem szemben ült a méretes mahagóni íróasztal másik oldalán.” Itt szerintem túl sok a jelző. “Előtte az asszisztense által kézben tartott rend hevert, még egy rebellis gémkapocs sem ténfergett el.” Talán inkább karbantartott. A ténfergett sem tűnik ideillő szónak, de ehelyett most nekem sem jut eszembe jobb 🙂 Még volt egy pár ilyen, de ezek persze részletkérdések. Én szurkolok ennek a regénynek!

  21. Kedves Nilla,
    itt is elmondom, hogy szerintem ez egy remek történet, remek kezdettel. Az életben sem minden azonnal nagy eseményekkel kezdődik, és jó, hogy megismerhetjük a szereplőket, érzéseket, leírásokkal. Kíváncsivá tettél a folytatásra! És bár ez nem egy varázslatos történet, nekem a Harry Potter jutott eszembe, ott sem az első mondat volt a döntő, vagy az első fejezet, hanem maga az egész szippantott be mindenkit. Ismerve eddigi munkásságod – javaslom mindenkinek megnézésre -, hihetetlen szenvedéllyel írsz, és én már alig várom, hogy a következő fejezetet is olvashassam a történetedből, és bízom benne, hogy a lektorok is hasonlóképpen vélekednek.

  22. Kedves Nilla,

    Szakmai szemmel nem tisztem boncolgatni a történetedet, nincs hozzá megfelelő képzettségem, és egyébként is, ezt majd megteszik a lektorok. Én mindössze egyszerű olvasóként tudom elmondani a véleményemet. Olyan olvasóként, aki ebben a zsánerben olvas és falja a lapokat.
    Gyönyörűen írsz! A mondataid árként sodorják magukkal az olvasót; kiszakítanak a valóságból és életre keltik az olvasottakat.De nem a lendület az egyetlen, ami megkapó esetedben, hanem a hangulat is, ami rendkívül domináns. A szóképeid, valamint a karaktereid cselekedetei, gondolatai mind-mind hozzáadnak ehhez, erősítve az egyébként is erős érzelmi állapotot.

    Ahogy beleolvastam néhány véleménybe,azt láttam, többen panaszkodtak, hogy nem tudják, merre tart a sztori vagy hogy milyen műfajú. Véleményem szerint, ha valaki elolvassa legalább az első fejezetet, könnyen rájöhet a megoldásra. Továbbá (szerintem) nagyon szépen kirajzolódik az apróbb utalásoknak, információ morzsáknak hála, mik is az egyes karakterek közti kapcsolódási pontok, vagy hogy merre halad a sztori. Épp így érezni, mi történhetett a múltban.
    Kifejezetten tetszett, hogy nem rágtad az olvasó szájába a tényeket, hanem hagytad, hogy magától álljon össze, ami kell. Erre a későbbiekben bőven lehet építeni, és ha ügyesen játszottál a szálakkal, akkor valami igazán gyönyörű kerekedhetett ki belőle.

    Én a magam részéről szívből drukkolok neked, szeretném megtudni, mit rejtenek a további fejezetek.

  23. Közepes. Nem ragadott meg annyira, de olyan ordító hibákat sem éreztem benne. Valószínű, hogy a regény inkább nem az én korosztályomat célozza meg. 7-es.

  24. Meglepődtem volna, ha Nilla nem jut tovább, szeretem az írásait, de most kicsit meg vagyok illetődve, ugyanis nem ezt szoktam meg tőle. Igényes mint mindig, de most először éreztem azt, hogy céltalan az írása, ami egyébként nyilván nem igaz, de most akkor is ezt éreztem. Vontatott volt, nem ragadtak magukkal a szereplők, szóval egyelőre kérdőjeles nálam a történet, én sem tudtam, hova is kellene sorolnom. Ettől függetlenül gratulálok és drukkolok!

  25. Kedves Erika!

    Munka után hajlamos vagyok a türelmetlenségre, így talán ez is lehetett az oka, hogy nehezen olvastam végig a részletet, és elnézést, hogy ezt így leírom, de végtelenül untatott. Nem kell feltétlenül valami ultrabrutális, nagyon akciódús jelenettel indítani, de a lassan folyó regényeknél is kell, hogy legyen valami, ami fenntartja az olvasó érdeklődését. Sajnos itt semmi ilyesmit nem találtam, még egy egészen aprócska információt sem, amiért azt mondanám, hogy érdemes lenne tovább olvasnom, és a szöveg sem vitt magával. Aprólékosak a leírások, amelyek valóban segítenek, hogy az olvasó jobban bele tudjon helyezkedni a regénybe, de egyelőre ez a történet nem áll másból, mint az – olykor túlságosan is elaprózott – leírásokból, kajálásból és munkából. Meglehet, hogy a főszereplő életunt, és ha jól rémlik, valamiféle depresszió vagy lelkiválság gyötri, de más dolog, hogy mindezt áterézzük, megértjük, és egészen más dolog, ha maga a szöveg untat bennünket, túlságosan monoton, ahogy mások is írták.

    Pedig egyébként a téma nagyon jó – legalábbis amit eddig láttam belőle, nem tudom, mi lesz majd a történet fő szála -, a sok tanulás okozta elidegenedés, a diplomázás utáni nehézségek, az útkeresés stb. olyan problémák, amivel a legtöbben tudnak azonosulni.

    Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert!

  26. Kedves Szerző! Gratulálok a kikerüléshez. Lassu kezdés ellenére lehet jó a sztori. Elolvastattam az egyik irományom béta olvasóval és őszinte véleményt kértem. Azt mondta, ha nem ígérte volna meg, hogy elolvassa az első tíz oldal után abba hagyta volna az olvasást. Elgondolkodtam rajta és igazat kellett adnom neki. Kosztolányi Dezső egyik mondása jutott eszembe miszerint a legnagyobb művészet a törlés. Így hát rengeteg dolgot töröltem, talán azt is amit nem kellett volna 🙂 Amennyiben valami csoda folytán kikerülne az írásom, már pontosan tudom milyen kritikákat kapnék, és pontosan tudom hogy hol változtatnék. Rengeteget tanultam az itt megjelent írásokból és kritikákból. A kritikák mindenképp építő jellegűnek kell lennie. Az olvasok itt nagyon kritikusak, nem mindig értek egyet velük. Szerintem Nilla kitartás kell és szurkolok neked, hogy a sztori jó legyen. 🙂

  27. Folyamatosan nyomon követve a kikerült írásokat, illetve a hozzájuk fűzött kommenteket, kezdek rádöbbeni, hogy egészen mostanáig tévképzeteim voltak az olvasói igényeket illetően. Az egyik bétám szavaival élve manapság „instant élményt” várnak az emberek a regényektől. Ha a szerző netalán tíz sornál többet merészel áldozni az atmoszféra megteremtésére, rögtön túlírtsággal vádolják, és a szöveg automatikusan megkapja az unalmas-címkét. Tényleg ekkora baj volna, ha az első fejezet csak kérdéseket hagy maga után, a válaszok pedig mondjuk úgy az ötödik fejezettől kezdenek felsejleni? Nem egy lektori döntésben olvashattunk arról, hogy az adott írás ugyan cselekményesen indul, a történet a közepétől ellaposodik, unalmassá válik. Fordítva talán szerencsésebb, gondolná az ember: indítsunk kicsit ráérősebben, majd szépen-fokozatosan pörgessük fel az eseményeket. Könnyen lehet, az olvasó az ötvenedik oldaltól fogva már le sem bírná tenni a regényt. Nagy kár, hogy az „unalmas” kezdés miatt rögtön félretette, és ilyen módon a fenti élményben nem lehet része többé… Bár ez a jelenség a felszínen általánosnak tűnik, mégis úgy hiszem, valójában csak a kezdő szerzőknek kell megbírkózniuk vele. Ha már elolvastunk egy írótól két kegyetlenül jó könyvet, kezdődhet a harmadik lassan, cselekménymentesen, mégsem fogjuk félretenni, mert már van bizalom bennünk a szerző felé, és hisszük, hogy valószínűleg ez a könyv is fene jó lesz. Kezdő íróként nem birtokoljuk még ezt az olvasói bizalmat, hogy miként lehet rá szert tenni, azt csak a nagyok tudják.
    Mindezt azért Sárközi Erika részlete alatt dobtam be a közösbe, mert egy január végén kikerült novellája kapcsán megjegyeztem a nevét. A nagymama pár soros túlvilági üzenete olyannyira tetszett, hogy általa a szerző elnyerte magának az én olvasói bizalmamat. Fülszöveg nélkül is hiszem azt, hogy ebben a regényben is lenne mondanivalója a számomra. Személyes preferencia, de én egyébként kifejezetten szeretem a borús hangulatú, szürke hétköznapokban játszódó történeteket. Olyan érzésem lesz tőlük, mintha valaki megértene. 😀 Szurkolok, Erika! 

  28. Kedves szerző, gratulálok a kikerüléshez!
    Őszinte leszek, nekem túl nehéznek érződött a szöveg, nem eléggé gördülékeny. A szereplőkről túl keveset tudhattunk meg, pedig szerintem a főszereplők megismerése nagyon fontos része egy könyvnek, jobban örültem volna, hogy ha egy kicsit eseménydúsabb a mű.

  29. Volt szerencsém olvasni a történet kerek egészében, s azt tudom mondani, hogy érdemes várni a folytatást. A szerző érdekesen alakítja a történetet és van mondanivalója.

  30. Meerah Krane: Nem ugyanaz a nem történik érdemi cselekmény, az unalmas, és a túlírt. Ebben mondjuk nem történik semmi, unalmas és túlírt. Nagyon érdekfeszítő leírások vannak komolyabb cselekmény sok könyvben, de azok olyan műfajt képviselnek, és semmiképpen se nevezhetők se túlírtnak, se unalmasnak. Le lehet úgy is írni, hogy van a falon egy kép, fekete keretben, hogy ahogy ott ültem végignéztem a szobán. Az ajtótól balra fekete keretben van egy kép. Mellette van egy barna. Mellette van egy kék. Meg úgy is, hogy bejöttem, és balra nézve megpillantottam, hogy a fekete, kis méretű képkeret, benne egy szöszke lány fotójával elmozdult. Egyenesbe igazítottam, és körülnéztem. Pláne, ha a szöszi szerepet kap később.
    Ami azt illeti, ha olyat írsz, ami az 50. oldalig unalmas és nem történik semmi, az azt jelenti, hogy az előtte levő 49 oldalt le kell váltani 1-2 oldallal, ami a folytatás stílusában íródik, és az 50. oldaltól meghagyni….

  31. “komolyabb cselekmény sok könyvben” Természetesen “komolyabb cselekmény nélkül sok könyvben”, csak még reggel van 🙂

  32. Kedves Lisa! Amit az érdekfeszítő leírásokkal kapcsolatban írtál, azokkal teljes mértékben egyetértek. Egy percig sem állítottam,hogy ne lennének meg a részlet maga hibái. Épp csak úgy hiszem, a nihilizmus, a monotonitás bemutatásának is lehet funkciója egy regény elején (pl. hogy később mélyebben érintsen a kontraszt). Egyébként a korábbi kommentemből az derülhetett ki,hogy olvastam a teljeses könyvet,holott nem,nem tettem. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy a benne olvasható számokat is csak hasraütésre írtam (mielőtt bárki messzemenő következtetéseket vonna le belőlük a regény kapcsán)!

  33. Meerah Krane Igazad van, annak lehet akár nagyon fontos szerepe is, csak akkor úgy kell megírni, hogy az olvasó ne lapozza át az egészet, mert elvész ez a szerep 🙂 Világos volt, hogy nem erről írod az ötven oldalt, nyugi 🙂

  34. Kedves Meerah Krane!
    Az unalmat unalommal ábrázolni nem kunszt, hanem finoman fogalmazva is botor dolog. Az unalmat is úgy kell egy regényben bemutatni, hogy az olvasó ne unatkozzon. Olyan ez, mintha a fényképezés feltalálása után megszüntetnénk a festőművészképzést, mert egyetlen festő sem tud olyan pontos képet adni a szemlélőnek, mint egy fénykép. A művésznek az a dolga, hogy a saját szemüvegén keresztül mutassa be a világot. Ha kimegyünk az erdőbe, élvezhetjük a természet hangjait, a madarak füttyét, a lombsuhogást és a nyúl puha lépteinek a neszét. Ezek is szép hangok, élvezetesek, de ha zenei élményre vágyunk nem az erdőbe megyünk, hanem meghallgatjuk Beethoven VI. szimfóniáját, amelyben a Mester dallammá formálta ezeket a hangokat, és hangszerekre bízta az előadást. Pont az unalmat kellene úgy bemutatni, hogy közben az olvasó unatkozzon?

  35. Kedves Szerző!
    Nekem tetszett ez a spleenes hangulat. Bár én azok közé tartozom akik inkább értékelik egy mű hangulatát életszerűségét, mint magát a cselekményt. Olvasás közben megtetszett a stílusod is. Elolvasnám szívesen az egészet, még fizetnék is érte. Hajrá!

  36. Kedves Szerző! Gratulálok a kikerüléshez! A nyelvezet nagyon szép, valóban képes egy borongós, lírai hangulatot megidézni. Ha már egy szöveg képes hangulatot teremteni, az szerintem már önmagában is nagy eredmény. Amit viszont hiányoltam, hogy semmit nem tudtam meg magáról a szereplőkről és a történetről. Nem tudom kik ezek az emberek, milyen kapcsolatban vannak egymással, és egyáltalán miért lehet érdekes az ő történetük. Még a történet műfaját sem tudnám behatárolni. Így sajnos azt sem tudom, tovább olvasnám-e a történetet. Kicsit olyan érzésem van, hogy a hangulatteremtés, és a nyelvezet szépsége a történet rovására ment. Persze, lehet, hogy a későbbiekben minden kiderül.

  37. Kedves Mindenki!

    Köszönöm szépen a hozzászólásokat, és egyáltalán azt, hogy időt szántatok az írásomra. 🙂

  38. Sajnos számomra is ez egy hosszú és unalmas kezdés volt. Ha nem halad előre a történet, mert van erre oka az írónak (és előfordulhat, hogy itt is ez jelenik meg) akkor fontos hogy az írói hang egyedi és izgalmas legyen. Nos, mindenképpen egyedi volt, de csak úgy áradt belőle a borúlátás ezzel együtt pedig az ásítozós hangulat is, nagyon sokszor unatkoztam olvasás közben.
    Nem igazán történik semmi, ez csak egy felvezetés, és még így is akadtak olyan mondatok, amelyek különösen érdektelenek voltak, szerintem ezen kéne javítani.
    Ami pozitívum az az, hogy figyelemfelkeltő, kíváncsivá tett, hogy mi történt illetve mi fog történni a főszereplővel, na meg persze az is, milyen kapcsolat fűzi őt az egyes mellékszereplőkhöz.
    Nem mondom, hogy mindenképpen elolvasnám, mert ez alapján nem tetszene a történet, legalábbis az elmesélési módja nem. Amolyan elálmosító hangulata van, de ezen lehet változtatni.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  39. Kedves Erika!
    Nekem tetszett ez a részlet.
    Az előttem szólók által felsorolt észrevételeket azért mindenképp érdemes átgondolni, én azonban nem mennék bele a részletek boncolgatásába, mivel kissé elfogult vagyok. (Pozitív irányba.) Az én írásomban is bőven akadnak borongós hangvételű elemek.
    Még egy kis biztatás: Az egyik legszebben megírt novella itt az oldalon a tied, úgyhogy hajrá!
    Én drukkolok ennek a kéziratnak. Remélem, olvashatom majd, hogy milyen tragédiát rejt a szereplők sorsa, és milyen szálak kötik őket egymáshoz.
    Sok sikert!

  40. Megint érdekes a helyzet, mert összességében jó volt a szöveg, szuper a hangulatteremtés, csak mint kezdés, kissé lassúnak éreztem. Persze, ha ez volt a kedves Szerző célja, akkor nem panaszkodok, de kéne tudnom, mi lesz a későbbi főtéma ahhoz, hogy eldöntsem, tetszett-e vagy sem.
    Sajnos nem fogott meg igazán, bár elképzelhető, hogy a folytatásban már kapnánk valami kis izgalmat, amire rávághatnám, hogy ,,Na igen, erre vártam, végre beindulnak a dolgok!”
    Sok sikert a továbbiakban!

  41. Kedves Szerző!

    Nagyon érdekes játék volt az utalások összeillesztésével játszani, ezúton is köszönöm. Egyelőre arra jutottam, Max halála a tragédia, leukémiában halt meg, a gyász tette tönkre a hármasukból lett párosukat és borította meg az anyát. Quarton vagy ápolással töltötték, vagy gyásszal. A kiállítást még nem tudtam hova tenni, mert nem hangzott el, milyen kiállítás.
    Ezt összerakni érdekes játék volt, viszont sajnos ez az érdekes alapkoncepció rovására ment. Ugyanis az egyértelmű képhez elég lenne pár félmondat extrán beleírva a szövegbe, és akkor máris érthetőbbé válna mind, hogy mi a helyzet, mind pedig, hogy merre tartunk.
    Az apró cselekvések leírása, a sehova sem vezető, ismétlődő körök és üres párbeszédek remekül megteremtik a reménytelenség érzetét és az állóképszerűséget, ahogy teszi ezt számos szépirodalmi regény, mint például Borbély Szilárd Nincstelenekje. Azonban az itteni részletből hiányzik az a komplex szimbólumrendszer és globálisan értelmezhető mondatok, amik miatt maga az értelmetlenség is szimbólummá válhatna.
    Mert egy mindent átható szimbolika, vagy legalább egy mély karakterábrázolás nélkül az ismétlés öncélú és unalmas.
    Ha ez a történet Dylan és Reveca kapcsolatának lassú újraalakulásáról szól, akkor arra kíváncsi lennék, viszont rengeteg húzással.
    Gratulálok a kikerüléshez, további sok sikert!

  42. Hát, nem tudom. Eléggé unalmas és vontatott volt a kezdés, túl sok volt a részletezés néhol, és úgy éreztem az olvasása közben, hogy én magam is megunom mindjárt az életemet. Szépen fogalmazol, de nekem nem tűnt izgalmasnak. Ha a polcról vettem volna le a könyvet, s olvastam volna bele ott, akkor biztos, hogy visszatettem volna és nem vettem meg.