S. A. Locryn: Gyufaláng (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Prológus

Emlékiratok – 1945.04.24.

Tudtam, hogy maga a földi pokol lesz az a nap. Sokszor felfogni sem voltam képes, hogyan éltük túl egészen máig. És én ott a többiek közt csatarendben állva egészen biztos voltam abban, hogy az aznap később egy újabb ilyen megmagyarázhatatlan esemény lesz a “valahogy megúsztuk” listán. Úgy vártunk a jelre hajnalban, hogy már nem csak azt tudtuk biztosan, hogy vége a háborúnak, de azt is, hogy csúfosan elvesztettük. A vöröslő fényben várva a százados már nem is győzelemről beszélt – bár tőle sosem lehetett hagymázas, földtől elrugaszkodott vágyálmokról hallani -, hanem puszta túlélésről.

 Tudtuk, hogy aznap azért harcolunk, hogy tartsuk a vonalainkat, amíg meg nem érkezik a fegyverletételi parancs. A százados azt mondta, ha rajta múlna, “már abban a rohadt pillanatban letetetné a fegyvert”. Csak azért nem merte kiadni a parancsot, mert félt, hogy kivégeznének minket a túloldaliak. Egyikünknek sem voltak kétségei afelől, hogy semmi sem állítaná meg az ellenfél pattanásig feszült idegzetű katonáit, amíg hivatalosan vége nincs a háborúnak.

Ott álltunk, fegyverrel a kézben, rohamra készen. És a százados arról beszélt, hogy mennyire sajnálja, hogy nem teheti mindünknek lehetővé a hazatérést. De biztosított minket, ahogy amennyit csak lehet, haza akar juttatni közülünk. Remegett a hangja, láttam rajta, hogy ő is józan esze utolsó darabjaiba kapaszkodik. Sajnáltam az iszonyatos terhek miatt, amiket cipelt.

Sokfelé szolgáltam a háború évei alatt, de olyan jó parancsnokom sehol sem volt, mint a százados ezen fronton Sopron mellett. És nem voltam egyedül ezzel a véleményemmel. Tudtam, hogy mások is így éreznek. Azt hiszem, az ő parancsára talán meghalni is könnyebb volt.

Figyeltem azt a megviselt arcot. Beesett szemei mélyen ültek, az utóbbi időben elvesztették a korábbi fényes ragyogásukat. Tompán csillogtak csak. Sötét hajába ősz szálak vegyültek, biztos voltam benne, hogy az utóbbi pár hétben jelentek meg, mióta egészen biztos lett, hogy elvesztettük a háborút. Bőre szürkés árnyalatot vett fel, mint bármelyikünké a rossz körülmények között. Sosem használta a rangját arra, hogy magának vagy a kedvenceinek jobb körülményeket biztosítson a többi szerencsétlen flótás kárára.

Kedvencet mondtam volna? Igen, volt egy kedvence. Az őrmester. Elválaszthatatlan barátok voltak. Nem volt ebben semmi furcsa, sok ilyen eltéphetetlen köteléket edzett a háború. Az őrmester volt az a századosnak, ami ő nekünk. Ő tartotta benne a lelket, miatta tudta megőrizni a józan eszét. Ugyanaz a rendíthetetlen támasz volt neki, mint amit mi kerestünk benne.

Figyeltem, ahogy az őrmester mellé lépett. Láttam az arcán, hogy bármire készen áll, amit megkövetel majd tőle az a nap. Volt viszont akkor azon a sápadt arcon valami leírhatatlan kifejezés, amit nem tudtam hova tenni. Azt mondtam magamnak, hogy biztos valami megérzés gyötri. Tudtuk, hogy jók a megérzései, általában mindig igaza lett, mikor valamit megérzett. Nincs ebben semmi furcsa, mondtam többször magamnak, hiszen a harcedzett bajtársak mindig megtanulták, hogy bízni kell azokban a szurkáló kis érzésekben. Ha pedig azt súgják, hogy vége, akkor nincs mit tenni, a vég úgyis megtalál.

Nem tudom, az őrmester mit érezhetett, de az arckifejezése alapján nem lehetett semmi jó. Ennek ellnére bátorítóan rávigyorgott a századosra. Azt nem hallottam, hogy mit mondott neki, de abban egészen biztos voltam, biztosította róla, hogy akár a poklok fenekére is követjük. Igaza volt, akárhova követtük volna. A százados halvány mosollyal az arcán odabólintott neki, majd zengő hangon kiadta a parancsot. Meg kellett védenünk mindent, ami számunkra kedves.

Szavait azonnal ellenséges tűz követte. Mintha a másik oldalon csak hozzánk igazították volna az órákat. Azonnal elkezdődött a tánc. Ágyúk, puskák és a legkülönfélébb lövegek játszották a talpalávalót. Hamar kiviláglott számunkra, hogy az ellenség a teljes megsemmítésünkre érkezett. Hatalmas volt a túlerő, reménytelennek tűnt a helyzetünk.

A senkiföldjét hamar elborította a fekete, fanyar füst és a por, nem túlzok, ha azt merem állítani, az sem lehetett volna rosszabb, ha a pokol kapujait nyitják ránk. Az ellenség nem kímélt minket, és mi sem kíméltük őket, mi csak élni akartunk, hiába tudtuk, hogy ők is. A ropogó géppuskák, és az egyéb fegyverek ugatása sem tudta elnyomni a sebesültek sikolyait, könyörgését, hörgését. Azt kívántam, bárcsak süket lennék. És vak… Bokáig jártunk a vörös sárban, sokszor a halottak mögött húztuk meg magunkat. Nekik már nem fájt, mikor egy újabb sorozat csapódott beléjük.

Észre sem vettem, mikor maradtam egyedül. De egyik pillanatban még ott voltak a bajtársak, a következőben viszont már egyedül voltam, mint az ujjam. Azt sem tudtam, hogy meghaltak-e, vagy csak a menekülés mellett döntöttek ebben a zavarodott káoszban. Körülnéztem, hogy hátha a holttesteket meglátom magam körül. De semmi. Testek voltak bőven körülöttem, de egyik sem az övék.

Vagy csak nem ismertem fel őket? Alaktalanok voltak és formátlanok, nem volt bennük semmi ismerős. Nem volt bennük semmi emberi. Csont, hús, szakadt szövet. Nem tudtam, mi történt, nem tudtam zajokat kivenni a körülöttem őrjöngő zűrzavarból. A szemem előtt összefolyt az a pokoli látkép. Ekkor szállt az inamba a bátorságom. Isten verje a háborút, ezt az utolsó csatát, a parancsokat. De még a századost is.

Megindultam, hogy elmeneküljek. Az sem érdekelt, ha menekülés közben valaki hátba lő. Még kutyaként megdögleni is jobb, mintha valami láthatatlan borzalom darabokra szaggatna. Fogalmam sem volt, hogy melyik irány merre visz, abban voltam csak biztos, hogy arra nem megyek tovább, ami addig volt előre.

Ész nélkül indultam meg egy véletlenszerűen választott irányba. Akkor már nem hallottam semmit a fülemben zakatoló vér miatt, és látni is csak valami delíriumos valóságot láttam. Fogalmam sincs milyen messze jutottam, sőt abban sem vagyok biztos, hogy nem csak körbe körbe jártam abban a harc okozta félőrületben. Az rázott fel, hogy a nevemet hallottam – azt a nevet, amin a seregben ismertek. Először nem figyeltem rá, meg sem álltam, utasítottam zselé-lábaimat, hogy vigyenek tovább. De felbuktam valamiben.

Arra emlékszem, hogy valaki megragadta az egyenruhám gallérját, és erősen megrázott. Elsőre még ettől sem tisztult ki a fejem. De a második, harmadik rázás, és az ahogy a képembe üvöltött valaki, visszarántott a valóságba.

– Emil! Figyelj rám, hallod?

Zavaromban pislogtam párat. Az őrmester? Mit csinál itt?

– Emil! Segítened kell! El kell vinnünk innen! Itt sosem találják meg a szanitécek és orvosok!

Hogy mi? Kit? Döbbenten meredtem az őrmesterre. Egymással szemben térdeltünk egy zöld kupac mellett. Lenéztem arra a kupacra. És akkor ismertem fel a századost. Eszméletlen volt, és sápadt. A nadrágszára csupa vér, az egyik lába furcsán állt, és úgy nézett ki, mintha leszaggatták volna róla a húst. Kiálltak a csontok a nadrág hasadásai közül. A senki földje aszályos barázdái mohón itták fel a vérét. Annak ellenére is, hogy egy övvel valaki – persze, hogy az őrmester -, elszorította a lábát a térde felett.

És azonnal megértettem. Az őrmester el akarta vonszolni a tűzvonalból. De egyedül valószínüleg nem boldogul, legalábbis erre következtettem a végtelen kimerültség kifejezéséből az arcán.

– Emil! Kérlek! Nem hagyhatom itt…

El sem hittem, hogy sírni látom, sáros, füsttől fekete arcába barázdákat mostak a könnyek. Az őrmester, aki mindig szigorú és távolságtartó volt mindünkkel. Sőt kelletlen, mikor beszélnie kellett velünk… Az egyetlen ember, akivel nevetni láttuk, aki mellett valaha is enyhült az a töretlen szigor, ami az egész lényét rideggé tette, az a százados volt. Egyikünknek sem volt semmi fogalma arról, hogy Szép Tamás őrmester milyen ember lehetett a civil életében. Csak abból voltak elképzeléseink, ahogy a századossal viselkedett.

Segíteni akartam. Őszintén. De megbénított a rettegés. Fejemet rázva még azelőtt válaszoltam neki, hogy egyáltalán végiggondoltam volna, hogy mit mondok.

– Mennem kell…

Megkapaszkodott a karomban, nem engedte, hogy felemelkedjek mellőle.

– Tudom, hogy dezertálni akarsz – mondta olyan gyorsan, ahogy a szavak csak előtörni képesek voltak belőle. – Ha segítesz… a senki földje széléről te is könnyebben el tudsz tűnni majd.

Vetettem rá még egy pillantást. Ennyire félreismertem volna? Vettem egy hatalmas lélegzetet. Összeszedtem minden bátorságomat.

– Rendben. Mondd, hogy mit tegyek.

Elmondhatatlan volt, ahogy felderült az arca.

– Fogd meg a lábát. Úgy, ott a térde alatt. Én benyúlok a hóna alá. Megvagy? Akkor, vigyük.

Számolnia sem kellett, egyszerre emeltük meg azt a megviselt testet, majd indultunk meg a századossal. Hagytam, hogy az őrmester vezessen. Ahogy haladtunk, éreztem, hogy a sérült hús kimállik a fogásom alól. Undorító, síkos érzés volt, öklendeznem kellett tőle.

– Őrmester… lassítsunk egy kicsit – préseltem ki magamból, minden erőmre szükségem volt, hogy az epét és a savat lent tartsam -, igazítanom kell a fogáson…

– Igyekezz! Ne ott fogd… azt hiszem, menthetetlen az a láb. Megvagy már? Már nem vagyunk messze…

Nem tudom, mit mondott ezután, mert a szavait elnyelte az a borzalmas sipítás, amit utána azonnal követett a becsapódás is. Valami az oldalamnak vágódott, a szél ledöntött a lábamról, azt még éreztem, hogy elengedtem a századost. A következő pillanatban a világ vetett körülöttem egy cigánykereket, de nem ugrott elég magasra fölöttem, mert iszonyatos erővel talált homlokon.

A fejem lüktetett, a bordáim visítottak a fájdalomtól. A szemem előtt minden vibrált az eszméletlenség határán. Aztán az őrmester alakja úszott be a látóterembe. Megpaskolta az arcomat. Egyáltalán nem finomkodott, de azt elérte, hogy ránézzek.

– Emil! – Sürgető volt a hangja. – Mennem kell, jönnek. Elterelem őket. Ne próbálj mozogni! Hallod? Azt hiszem, eltörtek a bordáid… Minden rendben lesz. Megtalálnak titeket. Megígérem…

Ezzel felpattant mellőlem, és célratartott puskával a kezében elrohant. Utána akartam kiabálni, hogy hazugnak nevezzem. Hogy mondhatott ilyeneket? Éppen nekem, aki épp ugyanazokkal a hazugságokkal hagyott hátra bajtársakat, amikkel most ő itthagyott minket…

Mikor legközelebb magamhoz tértem, fehérség vett körül. Fehér falak, fehér fertőtlenítő szag, fehér és kivehetetlen zajok. Valami keményet éreztem az oldalamba nyomva, elmondhatatlanul kényelmetlen volt. Megpróbáltam kissé feljebb emelkedni a fehér ágyon, ki akartam emelni magam azok közül a merevítések közül. De a bordáim közé nyilalló fájdalomtól még a lélegzetem is elakadt. Hangosan felnyöghettem, mert azonnal megjelent mellettem egy nővér.

Arcán aggodalmas kifejezéssel nézett le rám, sőt egyik kezét a vállamra tette, és tenyere finom nyomásával próbált mozdulatlanul tartani. Ahogy jobban szemügyre vettem, felismertem. Tünde volt. Azon kevés ápolónők egyike, akik elmerészkedtek a frontig, és emberesen helyt álltak, sokszor talán még emberesebben is, mint mi férfiak.

– Csak óvatosan, katona – mosolygott rám -, tudom, hogy kényelmetlen így, de valamivel meg kell támasztanunk a törött bordáinkat, nem igaz?

Azt hiszem, bólintottam, mire ő magyarázatba fogott. Elmondta, hogy mi történt velem, hogy a dokit, aki megpróbált megmenteni engem és a századost, eltalálta egy kósza golyó. Szerencsére túlélte. Mind a hárman túléltük. Megpróbáltam felmérni a kórtermet. Jobbra és balra fordítottam a fejemet a párnán. Balra tőlem a doki feküdt, jobbra pedig a százados. Amennyire tudtam, felemelkedtem a párnáról. Ekkor láttam csak, hogy milyen kicsi teremben fekszünk mi hárman. Rajtunk kívül nem fért volna be ide más.

– Nem látom az őrmestert – mondtam Tündének. – Ő is itt van valahol?

– Az őrmester sajnos nem került elő az ütközet után – rázta meg a fejét lemondóan a nővér.

Nyeltem egy hatalmasat. Visszafordultam a százados felé. Úgy tűnt, nyugodtan alszik. Annak a nyugodt arcnak az alapján nem lehetett megmondani, hogy magához tért-e már akárcsak egyszer is azóta az utolsó csata óta. Fájt érte a szívem.

– A százados tudja már? – Kérdeztem Tündét elcsukló hangon.

– Nemessy századost már tájékoztatták a harcok kimeneteléről és a sérülései mibenlétéről is.

– Milyen sérülései…? – Nem tudtam ennél többet mondani, kapart a torkom.

Tünde egy poharat tartott az számhoz, türelmesen, apró kortyokkal itatott meg. Jól esett még az a vegyszer ízű víz is. Miután nem tudtam többet inni, Tünde letette a poharat. Majd egészen közel hajolt a fülemhez, hogy belesuttoghasson. Úgy gondoltam azért, hogy a százados véletlenül se hallhassa, hogy róla beszélünk.

– A bal lábát amputálnunk kellett, nem tehettünk semmi mást. – Aztán rendes hangerővel folytatta. – Pihenjen inkább, katona. Aludjon egy kicsit. A gyógyuláson kívül úgysem tehet mást.

Bólintottam, és hagytam, hogy a dolga után nézzen. Bár nem akartam aludni. Nem akartam nyugton feküdni. A háború állandó készültsége után szinte természetellenesnek tűnt ez a nyugalom. Ahogy ezen merengtem, valahogy mégis elnyomott az álom.

Legközelebb mikor magamhoz tértem, teljesen sötét volt a kórteremben. A tagjaim továbbra is fájtak, határozottan úgy éreztem magam, mintha egy óriás ülne a mellkasomon. Kedvem lett volna felnyögni a fájdalomtól. Az gátolt csak meg benne, hogy meghallottam az éjszaka sötétjét szaggató fájdalmas szipogást. Levegőt sem mertem venni, ahogy jobban fülelni kezdtem. A jobb oldalamról jöttek a hangok.

A százados sírt. Kétségem sem volt felőle, hogy az őrmestert siratja. Meg akartam szólalni, hogy még nincs veszve minden. Lehet, hogy csak fogságba esett, és akkor viszont még életben lehet. De képtelen voltam bármit is mondani. Szinte kétségem sem volt afelől, nem véletlenül sír az éjszaka rejteke alatt. Soha senki sem látta gyengének. Nem árulhattam el magam, hogy ébren vagyok.

Figyeltem rá, hogy egyenletes maradjon a légzésem, nehogy gyanút fogjon. Nem tudom mikor, de valamikor még hajnalhasadás előtt visszaaludtam, mikor csendesedni kezdett a zokogás hangja a szomszéd ágy felől.

I.

1947.12.23

– Sándor!

Többedjére hangzott fel mögötte a név, de ő egyáltalán nem reagált rá egészen addig, míg az irritáló hang tulajdonosa meg nem állt előtte.

– Sándor! Nem hallottad, hogy…?

Az igazat megvallva a kérdés végét sem hallotta. Látta, hogy egy sovány, ráncos vénasszony áll előtte, és eddigre már afelől is biztos volt, hogy hozzá beszél. Sajnos. Végigfuttatta a tekintetét rajta. Ismerősnek tűnt neki az alak, a háború előttről. Ahogy az emlékei között kutatott, egy telt, kevésbé megviselt arcot talált, amihez még illett is az éles hang, amivel a gondolatai közé vágott. Szóval ismeri. Vagy legalább is ismerte a háború előtt. Akkor még nem irritálta a hangja vagy a jelenléte.

Sándor. Miért szólítja így? Évekig senki sem szólította a keresztnevén. Ki tudja hány évig, talán egy életen át is csak egy vezetéknév volt, vagy egy szám, vagy rang. Százados. Három évig százados volt mindenkinek, aki körülvette. Beleégett a csontjaiba, sokkal inkább a neve lett, mint az a másik. Olyan ritkán beszélt emberekkel, hogy az a szó; “Sándor” természetellenesnek hatott a nyelvükön.

Lenézett a töpörödött, sovány vénasszonyra, aki épp kinyúlt szakadt kabátja felé, hogy megakadályozza a hátrálásban. Sándor észre sem vette, hogy hátrál, mégis önkéntelenül lépett ki a felé nyúló eres kéz elől. Még szerencse, hogy nem lépett fel másképp is a tolakodás ellen. Mi bajuk van az embereknek? Így közelíteni felé…

– Hallottad egyáltalán, amit mondtam?

Reflexszerűen rázta meg a fejét, mikor a fülébe tolakodott a kérdés, mert semmit sem hallott a vénasszony beszédéből. Tovább akart menni, de az még mindig elállta az útját. Ahogy pillantását az arcára emelte, hogy mondjon valamit, amivel megszabadul tőle, az öregasszony megérzett valamit, és ellépett előle.

– Elnézést, nem az, akinek hittem.

Sándor egyetlen szó nélkül indult meg ismét. Az öregasszony felismerte. Sándor is ismerte, bár nem emlékezett, honnan. A vénségnek igaza van, hogy tényleg nem az, akinek hiszi. Nem az az ember jött haza a frontról, aki először útnak indult oda. Egy teljes világot hagyott hátra, reményeket, barátokat, könnyeket, elpazarolt életeket. Mindezek mellett a szintén otthagyott bal lába a legkisebb veszteségnek tűnt.

Próbált akkora méltósággal tovább bicegni, amennyire csak telt tőle. A műlábtól szinte állandóan fájt a dereka és a gerince. Az orvosok arról győzködték, hogy ha botra támaszkodna, az enyhítené a tagjain a terhelést, és csökkennének a fájdalmai. Sándor mindig meghallgatta a véleményüket, majd nem követte a javaslatot. Kénköves pokol! Ne látszódjon rajta jobban a nyomorúság, mint amennyire elkerülhetetlen.

Nem véletlenül nem járt emberek közé. Azok mindig arra emlékeztették, hogy mennyire képtelen visszatalálni a normalitásba. Ha sokan vették körül, a légzése felgyorsult, a szíve vadul kalapálni kezdett, hideg veríték folyt a hátán. Nem tudott mit kezdeni az emberekkel, ahogy azzal sem, ha váratlanul hozzá szóltak, vagy véletlenül hozzá értek. A szinte állandó pánikot a magány gyógyította a legjobban. Ha egyedül volt, nem fordulhatott elő az sem, hogy véletlenül ártott valakinek, mert a reflexei gyorsabban feleltek, mint ő maga.

Ahogy arrébb bicegett pár métert, sikerült lehiggadnia, majd arra is emlékeztette magát, hogy azért indult útnak, mert pár dologra szüksége volt a szegényes karácsonyi vacsorához, amit eltervezett magának. Nem vágyott semmi különlegesre, a fronton megtanult megenni szinte bármit, ami hozzáférhető volt az igazán nagy nélkülözések alatt.

Másnap karácsony. Vesz pár dolgot, amivel átvészeli ünnepeket, sőt beszerez valami folyékony orvosságot is, ami megakadályozza majd emlékezésben. Még szerencse, hogy egyedül van, és így nincs senki, aki elvárná, hogy megjelenjen bárhol is, és úgy tegyen, mintha alkalmas lenne emberi társaságra.

Befordult egy mellékutcába. Irritálta a karácsonyi forgatag. Két év telt el, hogy a háborúnak vége, és a város még mindig romokban, de a Vörösmarty téren az árusok a törmelékek közt már felhúzták a bódéikat, és árultak mindent, ami csak arra érdemes. Van egyáltalán bárki, aki vágyik ezekre a túlárazott mindenfélékre? Mert ő egészen biztosan nem vágyott.

A közeli piacra tartott. Amennyire kitapasztalta, itt volt a legolcsóbb minden. Jól csinálta, még mindig a katonáskodásból megmaradt pénzéből élt. Úgy számolta, január eleje-közepe táján fog elfogyni. Aztán jöhet az, ami a családja után maradt rá. Bőven volt belőle, ha jól számolt azzal is el lesz évekig, anélkül, hogy munkát kelljen keresnie, és feleslegesen emberek közé mennie. Ha olyan puritán módon él, ahogy a fronton is – ahogy most is tette – talán még tovább is kitart, mit ahogy eredetileg számolta.

Gondolataiba mélyedve vette be magát még mélyebben az utcai romok közé, csak hogy elkerüljön egy csoport gyereket, akik karácsonyi dalokat énekeltek némi adomány fejében. Nem arról volt szó, hogy nem érzett együtt a nyomorgó utcakölykökkel, a karácsonyi hangulatot nem érezte.

A hentesnél vett valami húst, amiből levest főzhet majd, és talán másnapra is marad belőle, hogy megsüsse. Mégse egye mindig ugyanazt. Fogalma sem volt, milyen húst vett, mikor átvette a papírba csomagolt darabot. Mindegy is, mi az, a lényeg, hogy ehető legyen. Rémlett még neki, hogy egy korszakkal korábban mintha halat ettek volna szenteste. De a hal macerás és szálkás, így jó lesz az a valami, amit végül is vett.

Nem sok időt töltött a hentesnél, de már az alatt a pár perc alatt is fojtogatni kezdte a füstszag. A frontok jutottak eszébe, a csaták, amiket túlélt. És az elfeketedett holttestek, és az alig élő, összeégett sebesültek. Nem a füstölt hús, amit régen annyira szeretett. Összeszorult a torka. Soha többet nem fog semmi ilyet enni.

Kimenekült az üzletből, a bejárat feletti csengő csilingelését sem hallotta, mikor felrántotta az ajtót. Nem látott, és nem kapott levegőt a füsttől, nem hallott a fegyverropogástól. Beletelt jópár percbe, mire visszatalált a jelenbe, és megtalálta magát a hentes ajtaja előtt. Miután meggyőzte magát arról, hogy már nem a fronton van, vett egy megerősítő lélegzetet, és tovább indult.

Már csak zöldségeket kell vennie a hús mellé. Szerencsére ezt a részét gyorsan el tudta végezni. A leves zöldség mellé vett jó sok krumplit is, mert az sokáig eláll, és sok mindent lehet készíteni belőle. Hogy több lehetősége legyen, vett még pár darab tojást is. Ezen utóbbit meg is bánta egy kissé, mert ezzel többet költött, mint amennyit eredetileg tervezett.

De mivel mást már úgysem tehetett, elintézte egy vállrándítással. Legalább ennyivel kevesebbet kell majd emberek közé mennie. Ha minden jól megy, talán újévig elég lesz ez a bevásárlás, akkorra pedig majd vesz lencsét. Még szerencse, hogy nem vágyott különleges ételekre. Azok után, amiket a fronton megevett, sokszor már az ételek ízét sem érezte. Enni is csak azért evett, mert muszáj volt.

Igyekezett nem gondolni semmiféle ételre, ahogy megindult haza. Továbbra is a romok közt ment a mellékutcákon. Ahogy egyre sötétedett, egyre nehezebbé vált a járás az akadályok között. Sándort nem zavarta a sötét, de attól azért tartott, hogy a műlábával nem érzi majd, ha megakad valamiben. Csomagokkal megpakolva nem szeretett volna felbukni.

Két éve ért véget a háború, de még mindig csak a főváros főbb utcáin volt közvilágítás. Az egyre sötétedő félhomály kísérteties képet festett a romokra, kőhalmokra, bombatalálatot kapott épületekre. Sándor szinte már otthonosnak találta a látképet. A fronton töltött évekre emlékeztette, ha igazán figyelt, és épp senki sem volt körülötte, szinte az ottani barátai, emberei hangját is hallani vélte.

Ebből a furcsa transzból az rántotta ki, hogy ember keltette zajokat hallott kissé távolabb maga előtt. Ahogy jobban meresztette a szemét, két épület romjai közt egy szakadt alakot vett észre. Épp kimászott a megnyílt falak közül. A hátán hátizsák lógott, bizonyára a magasabb lakásokat kutatta át, hogy hagytak-e még valamit a fosztogatók az instabil falak között.

Sándor figyelte, ahogy az alak leugrik az egyik törmelék kupacra, majd lecsúszik egészen a járdáig. A sovány alak kissé imbolyogva emelkedett fel, látszott rajta, hogy a hátizsák mennyire húzza a vállát. Aztán a koszos férfi – Sándor csak akkor vette észre, hogy szakadt, vékony katonaruhát visel a decemberi hidegben -, leguggolt a kupac mellé, és elkezdte félredobálni a köveket. Keresett valamit.

Sándor olyan halkan, ahogy az csak telt tőle, közelebb araszolt. Közben kezdett neki egyre ismerősebbnek tűnni a másik férfi. Az arcát félig takaró bozontos szakáll ellenére is felismerte. Lépett még két lépést, és a bizonyosság szinte arcul csapta. Szép Tamás. Az őrmester a szakaszából. Aki a legjobb barátja volt a borzalmak közepette. És akinek ő mindig csak a felettes tisztje volt, sohasem a barátja. És akit azóta a csata óta nem látott, amiben elvesztette a lábát.

– Őrmester? – Lépett még közelebb a romok közt kucorgó férfihez.

Olyan önkéntelenül szaladt ki ajkai közül az az egy szó a felismeréssel egyidőben, hogy egészen addig észre sem vette, hogy hangosan is kimondta. A másik férfi arcán rémült tekintettel felé fordult. Hirtelen mozdulattal egyenesedett fel, a bal kezében egy dobozt szorongatott, amit a romok közt talált. Tágra feszült szemeivel Sándorra meredt, aki nem volt benne biztos, hogy tényleg a felismerés villanását látta abban a szempárban, mikoris az őrmester kétrét görnyedt, borzalmas, ugató köhögés kezdte rázni a testét.

Sándor maga sem tudta, hogy mit érzett abban a pillanatban. De ahogy felismerte az őrmestert, máshogy kezdett verni a szíve. Ahogy levegőt vett, szinte a remény ízét is érezte a nyelvén. Ilyen érzés lehet életre kelni? És ehhez nem kellett más, mint viszont látni egy barátot.

És ő csak meredt az őrmesterre, miközben Tamást testét rázta a köhögés. Sándor egy pillanatig érezte a kétségbeesést, mikor magához tért a kórházban, és az őrmester nem volt a közelében. És az az érzés csak még tovább mélyült, ahogy rádöbbent, hogy senki tud róla semmit. Az egyik ágyszomszédja állította, hogy beszélt vele közvetlenül azelőtt, hogy megsebesült volna. De ennél többet tőle sem tudott meg.

Amennyire utána tudott járni akkor, az őrmestert nem találták a csata halottai közt sem. Persze nem volt ezen mit csodálkozni, hiszen sokan voltak, akik sosem kerültek elő egy-egy csata után. És ahogy csak nem jöttek hírek, Sándor lassan lemondott róla, hogy valaha is megtudja, hogy mi történt az őrmesterrel.

De most itt állt előtte. Borzasztó rossz bőrben volt, lehetetlen volt nem észrevenni. Sándor pislogott párat, még a szemét is megdörzsölte, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem csak egy jelenés, mint amilyeneket legrosszabb pillanataiban szokott látni.

Vett egy hatalmas levegőt. Minden halottnak hitt érzést beszívott vele magába, miközben kilépett, hogy elkapja az őrmestert, mielőtt az összeesett volna a borzasztó köhögés súlya alatt.

***

Tamás csalódottan és hidegtől remegve állt a bombatalálatot kapott, szebb napokat is megélt polgárház egyik romos helyiségében. Úgy tippelte, hogy valamikor régen nappali vagy vendégszoba lehetett. Nem véletlenül jött éppen ide, de mégsem talált itt a romok közt szinte semmit. És márcsak egy széltől védett zugot akart találni, ahol átvészelheti a fagyos éjszakát.

De sajnos az épület minden része, még a legeldugottabb cselédszobák és cselédlépcsők is épp olyan huzatosak és hidegek voltak, mint a nyílt utca. Annyira fáradt volt, hogy már ez sem érdekelte. Bárhol szívesen elheveredett volna, csakhogy rongyaiba tekeredve alhasson pár órát. És ha nem ébred fel, úgysem zavar majd senkit tavaszig. Az egyik lyukas falú szobában még egy ágyat is talált, ami valamilyen csoda folytán épen maradt.

Alig heveredett végig rajta, meghallotta a romok fájdalmas nyöszörgését. Keservesen nyikorgott a romos épület miden tagja, bár Tamás abban nem volt biztos, hogy a remegést nemcsak képzeli-e. Mindenesetre az életösztön a fáradtság fölé kerekedett, és most ismét itt állt ugyanabban a nappaliban. Próbált úrrá lenni a remegésen, hogy megtalálja magában az erőt a lemászáshoz.

Majdnem érzéketlen ujjaival szorosabbra húzta a vállain a hátizsák pántját, hogy stabilabban álljon a hátán. Annyi haszna legalább volt ennek a tortúrának, hogy átkutatta az épületet pénzzé tehető értékek után. Sok mindent nem lelt persze, a fosztogatók már régen megelőzték. De azok legalább nem merészkedtek igazán mélyre az instabil romok között. Így Tamásnak megmaradt egy ezüst hamutartó és egy folyami gyöngyökből fűzött gyöngysor. Nem tűnt különösebben értékesnek, de egy vacsorára való talán kijön belőle. Ahogy a törött szentkép medálból is.

Megindult lefelé, de fagyott lábujjaival a lyukas talpú cipőn át nem érzett semmit, lábai megcsúsztak a törött téglákon, és majdnem lezuhant. Lihegve kapaszkodott a magasságban. A tüdeje ki akart szakadni a mellkasából, a feltörni készülő köhögés majdnem megfojtotta. Ha nem éli túl az éjszakát, akkor már nem kell aggódnia amiatt, hogy mennyiért tudja eladni a szerzeményeit.

Mikor már nem volt annyira magasan, leugrott az egyik közeli, kiszakadt téglákból és törött bútorokból emelt kupacra, csakhogy egy könnyed mozdulattal leszánkázhasson az aljára. Csúszás közben kis dobozok ugrottak el a lábai elől. Gyufa! Nyilallt belé a felismerés. Ha lenne pár szál gyufája, azzal elviselhetővé tehetné magának az éjszakát. Talán valamennyire fagyott ujjait is ki tudná olvasztani.

Amint stabil talajt érzett a lába alatt, visszafordult a kupac felé, hogy összeszedhesse a gyufásdobozokat. Elszántan dobálta félre az útból a köveket. Két doboz gyufát azonnal zsebre vágott, épp lehajolt a harmadikért, mikor meghallotta. Valaki közeledett, majd meg is szólította.

– Őrmester?

Tamás először fel sem fogta azt az egy szót, rémületében azt hitte, a csendőrök találtak rá. Nem akart velük kokettálni, a saját bőrén tapasztalta, hogy bánnak a fosztogatókkal. Nem számított semmilyen kedvességre tőlük.

Minden tagját feszítette a rémület, ahogy felegyenesedett – az egyik kezében még mindig ott volt a harmadik doboz gyufa. Szembefordult az ellenséggel. De elég volt csak egy pillantást vetnie rá, hogy azonnal tudja, nem ellenség, és nem is csendőrök akadtak rá, ekkor már értette azt az egy szót, amit hozzá intézett. A felismerés megkönnyebbülésétől a lábai majdnem ki is csúsztak alóla.

A százados! Akit több, mint két éve nem látott, azt sem tudta, hogy túlélte-e a csatát, miután elhúzta a tűzvonalból, és olyan helyen hagyta, ahol a szanitécek rálelnek majd. Aztán a fogság, és hazatérés, majd a nyomorgás a főváros utcáin. És most ez a váratlan viszontlátás. Nem lehet ilyen humora a sorsnak. A százados nem lehet itt, biztos csak képzelődik a láztól. Bárki legyen is ez a férfi előtte – ha van itt egyáltalán valaki -, az nem lehet ő.

Tamást abban a pillanatban gyűrte le a saját teste gyengesége. A tüdeje úgy szúrt, hogy képtelen volt tovább felegyenesedve állni, iszonyatos erővel szakadt fel belőle a köhögés, ahogy összegörnyedt. Vért érzett a torkában, már nem csodálkozott ezen. Az utóbbi pár napban többször felrepedt a torka a szomjúságtól és a szinte állandó köhögéstől.

Nem bírt tovább talpon maradni, érezte, hogy a lábai kicsúsznak alóla, és még mindig rázta a köhögés. Abban a pillanatban kifejezetten vonzó lehetőségnek tűnt engedni a gyengeségnek, hagyni, hogy a tagjai elárulják, és végigvágódni a hideg aszfalton. De mielőtt még földet érhetett volna, a százados már ott is volt mellette, megállította a zuhanást, visszahúzta a talpára, a hóna alá nyúlt, és erős karokkal megtámasztotta.

Tamás döbbenten meredt rá, még mindig nem hitte el, hogy őt látja.

– Ne nézz így rám – rázta meg a fejét a százados, vonásai merevek voltak, mint a fronton is mindig. – Még a végén magamról fogom azt hinni, hogy kísértet vagyok, nem rólad.

– Én nem… nem vagyok… – Tamás próbált tiltakozni, de erőtlenségében inkább feladta. Inkább megtörölte a száját a köhögés után. Maga sem értette, miért nem akarja, hogy a százados lássa a vért.

A felettes tisztje nem reagált a mozdulatra, ő valahogy mindig tudta mikor kell félre néznie.

– Persze, hogy nem vagy – hagyta rá a százados.

Tamásnak beletelt pár percébe, hogy tudatosuljon benne, hogy épp vezetik valamerre. Más körülmények között felnevetett volna a helyzet abszurditásán, hogy a százados támasztja meg a saját testével, miközben egyensúlyozik a kezében tartott csomagokkal. Erőtlenségében annyit kérdezett csak:

– Hová megyünk?

– Ugyan hová mennénk? – Vigyorgott rá a százados. – Hozzám. Ha csak nincs jobb javaslatod.

– Nincs, uram.

– Helyes. Ahogy elnézlek, egy ágyra van most a legnagyobb szükséged, és nálam épp van egy.

– Köszönöm, uram.

– Ne szólíts, uramnak. Annak már vége.

Tamás csak bólintott. Nem volt ereje mást is mondani. Már az is emberfeletti erőt követelt tőle, hogy a fejét ne lógassa. Nemhogy rákérdezzen, hogy minek kellene szólítania uram helyett. Végül azért sem kérdezett semmit, mert az egyik kiálló macskakő miatt majdnem felbukott. Onnantól inkább a lábaira koncentrált. El sem tudta mondani, mennyire hálás volt a századosnak a támogatásáért. Annál is inkább, hogy Tamás szinte teljes súlyát a tiszt cipelte.

Akkori állapotában bármilyen ágy ígérete úgy hangzott volna, mint maga a megváltás. A századosra bízta magát, vigye oda, ahova csak akarja. Éppen úgy megbízott benne, ahogy a csaták előtt is bármikor. Hagyta, hogy a százados végigvezesse a kihalt mellékutcákon. Távolról érzékelte, hogy igyekszik úgy navigálni, hogy mindig elkerülje a romokat, kiálló macskaköveket. Nem botlott el még egyszer, lábai minden bizonytalansága ellenére sem.

Azt is tudta, később képtelen lesz felidézni, hogy milyen útvonalon is érkeztek meg a százados lakásához. A sötétben eleve sokkal nehezebb volt tájékozódni, aztán mikor a százados felkapcsolta a villanyt egy lépcsőházban, ahova beirányította, azt hitte még a szeme is kifolyik a fényességtől. Szinte semmit sem látott, amíg felfelé kerengtek a véget nem érő lépcsőkön. Akkor kezdett kitisztulni a látása, mikor már nem mentek magasabbra, hanem elindultak körbe a körgangon.

Eddigre már annyira az ereje végére ért, hogy alig bírta átemelni a lábait a küszöbön. A százados azonnal a hálószobába vezette, ahol megállította az ágy mellett. Egy pillanatra engedte csak el Tamást, amíg az egyik sarokba leszórta a bevásárlást egyértelműen azzal a céllal, hogy majd később elpakolja. Azután, hogy Tamást elhelyezte az ágyban a takarók alatt. Az alatt a fél perc alatt viszont, amíg támogatás nélkül a saját lábán kellett megállnia, vészesen imbolyogni kezdett. Talán fel is bukott volna, ha a százados nem fordul vissza felé időben.

Aztán Tamás annyit érzett csak, hogy lefejtette róla a kabátját. Majd leültette az ágyra, Tamás homályosan látta, hogy a százados elé térdel, hogy leszedje a lábáról a szakadt bakancsot. Próbálta elhúzni a lábait, és ellökni a tiszt kezét. Alig volt magánál, de elrettentette a gondolat, hogy milyen szag lehet a szinte lábára gyógyult cipőben. De a százados eltántoríthatatlan volt, ha meg is csapta az orrát a szag – és miért ne tette volna, mikor Tamásnak a könnye is szinte kicsordult, mikor megérezte… – egyetlen undorodó hanggal sem juttatta kifejezésre a felháborodását.

Más ruháitól nem szabadította meg, látszólag nem zavartatta magát a koszos nadrág, szakadt ing és pulóver miatt sem. Csak segített Tamásnak felemelni a lábait az ágyra, majd alaposan betakarta az odakészített paplannal. Sőt még egy pokrócot is terített rá. Erre következtetett ugyanis a kellemes hőségből, ami akkor körül ölelte.

Amennyire tudott, a takaró alá húzódott, csak a feje búbja látszott ki alóla. Magzati pózba gömbölyödött, hogy minél több hőt tudjon megőrizni maga körül. Nem forgolódott, nem próbált meg ennél kényelmesebb pozícióba kerülni, még a párnát sem igazgatta el igazán, csak bedugta alá az egyik kezét, hogy kényelmesebben meg tudja támasztani a fejét. És már aludt is.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (12 votes cast)
15 hozzászólás Szólj hozzá
  1. A történet nagyon tetszik. A prológus eseményeit jól láttam magam előtt ( viszont hemzseg benne a tudta és a bizonyosan mindenféle ragozott formája, ezt mind át kellene írni). A fő részben bővebb leírásokat használnék a rövid mondatok helyett. Látszik, h nagyon akarod vinni a sztorit, mert megvan a fejedben az egész, de ne siess, inkább ringasd az olvasót, h ne csak a felszínen sétáljon, hanem jó mélyen benne legyen a világban, amiről írsz.
    Ez az első regény, ami megfogott és ami érdekel is a pályázatok közül. Hihető és száz százalékig valóságos, érdekel a szereplők lelke és sorsa. GRATULÁLOK!

  2. Érződik az íráson, hogy nagyon szeretne minket a szerző elvinni abba a korszakba, szeretné elérni, hogy átérezzük amit ő lát a lelki szemeivel. Néhol sikerül, néhol nagyon megtörik a hatás. A legnagyobb baki számomra, ami megtöri az egész varázsát, hogy 1945 – ben, egyszerűen nem létezett olyan, hogy a hadseregben tegeződünk a felettesünkkel. Még a szüleiket is magázták a gyermekek, nem hogy a katonaságban a tiszteket. Ez nagy hiba… Ami nekem még hiteltelen volt, az a piacos bevásárlás. Mintha egy idős hölgy gondolatait olvasnánk. A többi résznél az érzelmi vonalat kéne csak erősíteni, hogy mi is lelkileg átélhessük, amit az író átél gondolatban.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  3. Kristin, szerintem volt tegeződés, ha régi cimborákról van szó, még a háború előttről. Itt persze erről eddig nem esett szó. 🙂 Én nagyon szeretem ezt a korszakot, de valóban én is érzem, hogy néhol kicsit megtörik a lendület. De nekem ennek ellenére tetszik. 🙂 Gratulálok a kikerüléshez!

  4. Bonanza, hivatalosan biztos nem lehetett. Esetleg, ha egyforma beosztásuk volt, egymás közt. De a lényeg itt nekem, hogy a tegeződés elvesz az írás értékéből. A magázódás hitelesebbé tenné. 😉

  5. Jó írás. Az elején a szóismétlés nekem is feltűnt, de szerencsére az ilyesmi könnyen javítható.
    Engem az gondolkodtatott el, hogy vajon azért van-e E/3-ban írva Sándor és Tamás része, mert meg fognak halni a történet folyamán, csak mert Emil része E/1-ben volt, és a kettő elbeszélőmód,
    Szerintem jó volt a hangulatteremtés, bár a bevásárlós részt kicsit hosszasnak éreztem. Ez viszont önmagában nem lehet gond, ha végig ez lesz a ritmus.

  6. Figyelemreméltó írás, csak attól tartok a szerző túl nagy fába vágta a fejszéjét. Ugyanis borítékolható a melegrománc, ez viszont az ötvenes évekbe helyezve a szokottnál is nehezebb téma. Galgóczy Erzsébet és Makk Károly elég magasra tették a mércét. Itt még az “Egymás szemében” leszbikus párosánál is páriább szereplőkkel van dolgunk: homoerotikus kapcsolat két egykori horthysta katona között a kibontakozó Rákosi-korban. Kemény! A korszak túl sötét ahhoz, hogy puszta háttér maradjon egy romantikus történethez, viszont ahhoz hogy felvesse az ezzel járó erkölcsi, politikai, lélektani kérdéseket, hajszálpontos korrajznak kell lennie. A hitelességgel viszont rögtön az elején akad pár probléma. A magázódást már említették (utalnék a kort jól ismerő Kondor Vilmos felháborodására, amikor a könyvéből készült filmben magázódás helyett tegeződtek a főszereplők) de akadnak olyan furcsaságok is mint rögtön a dátum (április 24-én már régen Ausztriában volt a front, nem Sopronnál). Mivel a dátum is bekavar és nincs a szövegben semmi konkrétum, amiről a katonákat be lehetett volna azonosítani, egy darabig nem is tudtam eldönteni, hogy az ütközet a múltban játszódik-e, alternatív történelemben vagy esetleg egy disztópiában. Aztán: fegyverletétel? Ezt most hogy? Hol volt az még akkor… Tovább: a “Tünde” anakronizmus, a név csak a XX. század vége felé terjedt el. Az is kizárt hogy kórházi ápolónőként a fronton is odatette volna magát, hiszen ez a felcserek dolga volt. Szóval sok a pontatlanság ami miatt kicsit szkeptikus lettem a továbbiakat illetően. A Rákosi-kor elején játszódó LMBT-sztori pontos korrajz nélkül az exploitation határát súrolná, pedig sajnos már most úgy tűnik, a szerző nem nézett utána alaposan a részleteknek. Ezen az sem segít hogy a szöveg minősége nagyjából egész jó (nagyjából, mert ilyenek: “egyetlen undorodó hanggal sem juttatta kifejezésre a felháborodását” – hogy jön ide a felháborodás, ha egyszer önként húzza le a csizmát?).

  7. Gratulálok!
    Őszintén szólva, eddig nem tudtam eldönteni, ez milyen történet lesz. Tisztán történelmi, vagy csak a kerete az?
    Némileg zavart, hogy alig tudok konkrétumokat a szereplők jelleméről, de a történet nagyon-nagyon szeretné, ha sajnálnám őket. A háború és a háborús hátország borzalmai elég lerágott csont, de persze ezen is lehet olyat csavarni, hogy újbak hasson. Itt ez nem sikerült.
    Valamint nem tudom, ez szándékos-e, de az őrmester és a százados kapcsolata kicsit homo beütésű. Ha ez direkt van, az egy rdekes ötlet, de nekem, mint esetleges vásárló, aki történelmi regényt akar, hamar kedvem szegné, ha ez ilyen hangsúlyos.
    Sok sikert!

  8. Azt hittem, csak nekem tűnt fel a meleg vonal. Nem is mertem írni, nehogy az legyen, hogy félre értettem valamit. Ez mondjuk még nem baj. Mármint a meleg vonal. Mostanában sok ilyen témájú könyv van a piacon.

  9. Tekintve, hogy romantikus részletként lett meghirdetve, de nők nemigen szerepelnek, egy idő után én is úgy olvastam, mint meleg sztorit. De hát ki tudja. Eddig semmi hű de homós nem történt, viszont a cipőlehúzós jelenet elgondolkodtató amiatt, hogy egy volt katona ilyen körülmények között képes volt szégyellni a lábszagát.

  10. A Tünde név nem feltétlenül anakronisztikus. Vörösmarty névalkotása, tehát már bőven létezett akkoriban, persze lehet, hogy nem volt olyan gyakori, mint most. Kicsit keresgéltem, Jámborné Balog Tünde (író, festő) 1938-ban született, Wehli Tünde (művészettörténész) 1943-ban.

  11. Viszont remélem, hogy a II.vh. akkori eseményeinek alaposan utánajárt a szerző, mert ebben a témában sok a “szakértő” aki a legapróbb pontatlanságért is ízekre fogja szedni… 🙂
    Én ott érzek egy kis anakronizmust. Ez a fegyverletétel hivatalossá válása előtt utolsót harcoló katonák, meg tüzérséggel előkészített roham, meg senkiföldje nekem kicsit inkább első vh-s hangulat.

  12. Üdv! 🙂

    Anakronizmus itt-ott nekem is feltűnt, de engem személy szerint nem zavar az ilyen, még történelmi írásokban sem. Úgyhogy e téren a végítéletet ráhagyom másokra 😀

    Összességében én egyéb problémát nem igazán találtam benne. Szépen gördülő írás.
    A százados és az őrmester közötti kapcsolat furcsa mélységére én is felfigyeltem, de én mindössze egy régre visszanyúló testvéri barátságnak raktam össze az olvasás alatt.
    Pusztán a hozzászólások és a ‘Romantikus’ címke által jöttem rá, hogy bizony valóban többről szól itt a dolog 😀

    Gratulálok a kikerüléshez!
    Sok sikert a lektorin! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük