R. C. Hoot: Métely – 2. részlet

Első részlet

A vallatószobákat – kit tudja milyen megfontolásból – sehol nem tervezik kényelmesre. Kámfor az égvilágon semmi gyakorlati értelmet nem látott ebben. Már fél órája ült egy, széknek alig titulálható alkalmatosságon, melynek a deszkáit nem gyalulták le tisztességesen és ráadásul a jobb első lába is erősen kijárt. Egyébként pont az utóbbi fogyatékosság kiküszöbölése végett billegett a két hátsó lábon, poros csizmáit az asztalon nyugtatta. Nem volt kimondottan kényelmes, de jobb, mint a semmi. Életében először volt fogdában, pedig huszonhét évéből eddig huszonnégyet masszívan bűnözéssel töltött. Mondhatni, veleszületett tehetség. De most mégis elkapták.

      Hátravetette hosszú, vörösréz színű haját, elégedetten elmosolyodott. Ugyan ettől kissé húzódott a lassan gyógyuló seb, ami a bal szemöldökét keresztezte, de nem zavarta különösebben. Az sem igazán aggasztotta, ami rá várt. Csak egy egyszerű, mezei akasztás. Legalábbis, a törvény betűi szerint, ennek kellett következnie. Mégis annyira, de annyira irreális volt a feltételezés is, hogy biztos volt benne: közbejön valami. De egyelőre csak a Pászmai Városi Őrség főkapitánya lépett be, arcán a megvetés és a káröröm visszataszító egyvelegével. Széles, vörös képe volt, lapossá deformálódott orra alatt drótszerű bajusz burjánzott. Úgy viselte a rosszindulatot, mintha a becsületrend keresztje lenne. Kámfor udvariasan rámosolygott.

      – Szép-jó napot.

      – Ha csak pimaszkodni tud…- a kapitány súlyos fújtatással ereszkedett a szemközti székre. – Jobb ha már most befogja a pofáját.

      – Ahogy óhajtja, uram. – Kámfor összefonta a karjait, lekapta a csizmáit az asztalról, mielőtt a kapitány lelökte volna, és négy lábra eresztette a széket. A végén még szétesik alatta. A főkapitány szeme megvillant, Kámfor mosolygott.

      – Nem sokáig lesz ilyen jó kedve, őrizetes. – morrant a bajusza alól. A szőrzet szálanként külön rezgett, mintha maga is ideges lett volna. Kámfor szórakozottan figyelte a bajusz táncát, amíg hirtelen ki nem szaladt alóla a szék, bal szeme pedig nem lépett szoros ismeretségre a kapitány sziklakemény öklével és mindezek következtébe nem terült el a hideg kőpadlón. Felnyögött. Oldala lüktetett, fél szeme előtt sötétbe olvadt a világ. A kapitány karba tett kézzel állt a szék mellett. A jelek szerint fürgébb a rohadék, mint amilyennek kinéz.

      – Elrebegné hová tette a bilincseit, fiam?- érdeklődött megtévesztően jóságos atyai modorban. Bajusza széle gúnyosan felfelé rándult. – Ugyanis abban a hitben éltem, hogy még azokkal sétált be ide.

Kámfornak még a földön fekve, a gyorsan múló fájdalom mellett is volt ereje elmosolyodni.

      – Sajnálom. Úgy fest elhagytam őket valahol.

Próbaképpen felkönyökölt, és mivel az őrkapitány nem tett semmi fenyegetőt, feltápászkodott.

      – Érdekes.

      – Tudja mi az érdekes?- huppant le a székre Kámfor. A kapitány egyik bozontos szemöldöke megemelkedett. Kámfor óvatosan megtapogatta a szeme környékét, felszisszent. – Auuh…azt hiszem ez a bánásmód merőben felesleges volt. Na, hol is tartottam? Ja persze. Épp azon merengtem, hogy egy hozzám hasonló piti besurranó tolvajt miért éppen maga hallgat ki? Kevés az embere? Betegszabadságon a bakák?

      – Nahát…- hümmentett a kapitány, majd az asztal szélére telepedett, karjait keresztbefonta. – mégsem annyira idióta, mint amilyennek kinéz.

      – Ez kedves öntől, uram. – mosolygott rá szerényen Kámfor mind a két kapitányra. Illetve egyre, ha a bal szemét lehunyta. – Akkor akár a tárgyra is térhetünk: mit akarnak tőlem?

Rövid szünet következett.  A kapitány meredten figyelte Kámfort, a férfi jóindulatúan mosolygott vissza, közben az agya veszettül járt. Eddig is sejtette, hogy az egész múzeumos ügy csapda volt, de azt hitte azért, mert már túl sok borsot törtek a Magisztrátus orra alá. Hát, a jelek szerint mégsem. Aggasztó volt. Rohadtul aggasztó.

      – Egy ajánlatunk van a maga számára. – a kapitány arcán tömör undor tükröződött. – Amivel elkerülheti a bitót. Javaslom, hogy fogadja el. A társa, Kámfor, már beleegyezett.

Pillanatnyi csönd állt be, majd a fogoly prüszkölve felnevetett, szép lassan az asztallapra emelte csizmás lábait.

      – Azt erősen kétlem.

A kapitány felhorkant, szemöldökei egyetlen borzas hernyóvá álltak össze.

      – Nincs azon a szinten, hogy megkérdőjelezze a szavamat.

      – Dehogynem. Mégpedig azért, mert Kámfor én vagyok.

A Pászmai Városőrség Főkapitányának szája némileg elnyílt, tekintete egy pillanatra üressé vált.

      – Úgy érti, az a nőszemély…

      – Igen. – Bólintott vigyorogva Kámfor. – Ő Titán, nem én. Ne aggódjon, gyakori tévedés.

Igazából sajnálta, hogy nem Titánt hallgatták ki először. Ha nála kerül napfényre ez az apró félreértés, az némileg érdekesebb véget ért volna. Persze, tény ami tény, nem segítette volna előre az ügyüket, ha a lány se szó, se beszéd szétveri a széket a mozgékony bajszú kapitány fején.  Viszont mindenképpen szórakoztató lett volna.

      – Hmpprff. – nyugtázta a kapitány az információt egy ronda morranással. – Végeredményben nekünk teljesen mindegy melyikük melyik. Csak a képességeikre lesz szükségünk.

      – Úgymint…?- kerekedett el Kámfor szeme a meglepettség, ártatlanság és megbotránkozás jól előadott elegyétől. Az őrkapitány vett egy mély, bajuszrezgető levegőt és az orrnyergét masszírozta. Láthatóan egyre nehezebben viselte Kámfor bájos személyiségét.

      – Tudja, én élveztem, amikor beverhettem a rusnya, behízelgő pofáját. De azt nem gondoltam volna, hogy maga is meg szeretné ismételni.

      – Úgy érti, hogy ha ilyen szellemiségben folytatom, nem által újra erőszakot alkalmazni?

      – Pontosan.

      – Micsoda ronda egy alak maga. – sóhajtott Kámfor, majd megadóan széttárta a karjait. – Rendben, halljuk, miként kerülhetem el, hogy holnap már a talpam alatt fütyüljön a szél?

A kapitány bajsza alól kivillantak sírkőszerű fogai. Nem vicsorgott. Meglehetősen visszatetsző vigyorral fejezte ki, mennyire nagyra tartja az élet olyan apró szépségeit, mint a káröröm.

      – Ezt nem tisztem közölni. Csak rá kell vennem, hogy igent mondjon. Ez Pászma Városának érdeke.

Kámforból mély sóhaj szakadt fel, négy lábára döccentette a széket.

      – Látványos jó kedvéből úgy tippelem, hogy Pászma Városának érdeke nagyobb büntetés, mint a kis szimpla akasztás.

      – Kitűnő emberismerő maga, igazán… Ez talán segít majd túlélni.

      – Nahát, Titán, de jó téged újra látni!

Amikor az őrök Kámfort nem túl finoman betessékelték az alig négylépésnyi cellába, sikeresen a priccs sarkába ütközött, így lába most enyhén vérzett. Óvatosan leereszkedett a deszkára, aggodalmas pillantást vetett a térdére.  Felszisszent. Most vette észre, hogy a bal csizmájáról eltűnt az egyik csat. Fenébe! Az igazi ezüst volt.

      Az őrkapitány úgy rendelkezett, hogy a két bűntárs külön zárkába kerüljön, hogy még csak érintkezni se tudjanak egymással. Ez volt a három hiba közül az első, amit a nagyra becsült főkapitány elkövetett. Merthogy, hely szűke híján, a hanyag őrök két egymással szembeni cellát utaltak ki nekik a fogdában. Na mármost, ha a börtönben történik ez, nem is gond. Elég tömörek az ajtók, elég vastag a fal.  De a városi őrség épületében lévő fogda cellái rácsos ajtókkal záródnak.  Így Kámfor kiváló rálátással bírt a szemközti zárkában köröket rovó partnerére.

      Titán alacsony volt, Kámfor vagy két fejjel magasodott volna fölé, ha történetesen mellette áll. Ilyen távolságból csak még kisebb, még nyeszlettebb, véznább és inasabb volt, és még kevésbé indokolta a saját nevét. Nem csoda, hogy összekeverték őket.  Első látásra az sem volt egyértelmű, hogy Titán nő, főleg, mert a legtöbb szemlélő figyelmét elvonta az éles vonású, sápadt arcot beárnyékoló hatalmas pápaszem. Az okuláré különleges darab volt. Felülete opálos, kristályosan darabos volt. A tejüvegszerű felszín mögött két sötét, elmosódott árnyék volt csupán Titán kísérteties pillantású fekete szeme.  Kámfor rettenetesen csodálkozott, hogy rajtahagyták a szemüveget. Ez volt a második hiba. Még hozzá milyen mélységesen súlyos!

      A két lencse most egyenesen felé villant, Titán pengevékony ajkai alig látható vonallá préselődtek.

      – Barom.

      – Hé! Csak egy pillanat türelmet! – Kámfor feltápászkodott, és a rácshoz bicegett. Igaz, ennyire nem fájt a lába, de jól esett sántikálni. A cellája mellett posztoló őr egyre idegesebbnek rémlett. Persze, Kámfor leginkább a könyökét és a bal vállát látta, de ha egy könyökről süthet az idegesség, hát erről sütött. Az említett izület egyébként egy őrtizedesi egyenruha ujjába bújtatott, igencsak izmos felkarhoz, és egy hasonlóképpen vészjósló alkarhoz csatlakozott, utóbbi természetesen egy szürkére fakított bőrkesztyűs kézben végződött. Gazdája boldog tulajdonosa lehetett hiánytalan tíz ujjának, és ebből öt a szolgálati fegyverére, a szuronyos puskára fonódott.

      Kámfor a rácsos ajtó keresztvasára könyökölt, súlyát a kevésbé sérült lábán nyugtatta, és buzgón hálát adott a Fényhozóknak, hogy Titán szemüvegében nem látja a tükörképét. Nem volt biztos benne, hogy elég erős ahhoz, hogy szembesüljön saját, összevert ábrázatával.  Vette egy mély, bordaropogtató lélegzetet, széles mosolyba rendezte arcvonásait. Kis híján ki is ment a fejéből, hogy Titán baromnak titulálta.

      – Az égvilágon semmi alapod sincs arra, hogy sértegess. Elvégre nem miattam kaptak el minket.

Titánról sütött, hogy ellenkező véleményen van, de mielőtt riposztolhatott volna, az őr közberecsegett.

      – Csend legyen!

Most már a fickó arcéle is betolult Kámfor látómezejébe, és azonnal ellenszenvesnek találtatott. Húszas éveinek elején járó, tejfölösszájú kölyök, nagy barna bociszemekkel, amiket nem körítettek lila foltok. Ökölbemászó ficsúr. Kámfor vetett egy pillantást bűntársára.  A szinte átlátszóan sápadt arcon nem volt jele egy szemernyi szimpátiának sem. Ha megtehették volna, már rég az őr üldögélne valamelyikük zárkájában, felpeckelt szájjal, hátrakötözött kézzel, száz százalékig kirabolva. Igazából megtehették volna. Megtehették volna, ha a zárkából kivezető egyetlen folyosó nem a Városi Őrség barakkjába torkollott volna, azon belül is a gyakorlótérre. Ahol ez idő tájt minimum két tucat egyenruhás lézeng. Vagy több. Úgyhogy a kivárás volt a legjobb taktika. Kámfor már egyébként is kíváncsi volt rá, mit akar tőlük Pászma színe-java.  Merthogy, mialatt a fogdába kísérték –nem túl udvariasan- lehetősége nyílt megszemlélni az udvarba bekanyarodó hintót, ami kétségtelenül Révész Magiszter tulajdonát képezte. El sem téveszthette volna az agyoncsicsázott batárt. Elvégre egyszer már kirabolta a gazdáját.

      Az, hogy Révész Magiszter személyesen képviseli magát legnagyobb riválisának Márvány Főparancsnoknak a barlangjában, felettébb szokatlan volt. Elég nagy horderejű ügy lehet, ha még Ő is idefáradt. Kámfornak rendesen semmi kifogása nem volt az ellen, hogy a figyelem középpontjába kerüljön, ami lássuk be, nem előnyös egy tolvajnál, de ez még neki is sok volt. Mi a fenébe akarják itt belerángatni?

      Ellökte magát az ajtórácstól, levetette magát a priccsre, fejét párnaként elégtelenül funkcionáló bal karjára fektette.

      – Hé, Titán…

      – Fogd be, Kámfor.

      – Szerinted mit akarnak tőlünk?- folytatta zavartalanul. Titán nem válaszolt. Kámfor pontosan tudta miért orrol rá. Pedig a múlt éjszaka történtek abszolút nem voltak a nyakába varrhatóak. Vagyis nagyrészt nem.  Az egész azzal a fülessel kezdődött. Kabóca azelőtt sosem tévedett biztos célpontokkal kapcsolatban, megbízható informátor volt. Fene se tudta, hogy lefizették a zsandárok. Ezért sétáltak bele a városi őrség kedves kis kelepcéjébe, a Pászmai Archívumban. Kis híján meg tudtak volna pucolni, de egy helyen rosszul fordultak – igen, ez speciel tényleg Kámfor ötlete volt- így egyenesen nekirohantak az egyik alakulatnak. Nem volt szívderítő fordulat. Kámfort az azóta eltelt tíz órában elég gyakran megverték, ami nem a Pászmai Őrség agresszivitásából fakadt, hanem egészen egyszerűen abból, hogy sosem tudta, mikor van itt a hallgatás ideje. Titánt természetesen egy ujjal sem bántották. Semmi oka nem volt duzzogni.

      Hosszú idő telt el néma csendben. Kámfor jobb híján a plafont bámulta, lévén sem a társa gyilkosan villogó üvegszemeire, sem a bosszantó őrük könyökére nem volt kíváncsi. Hat óra felé kaptak vacsorát – egy bádogtálnyi sűrű és kissé égett kását némi kenyérrel- és az őrségváltást is akkorra időzítették. A másik két fickó, aki eddig a fogdában strázsált, gyorsan átadta a helyét az újaknak, csak az ő őrük maradt mozdulatlan. Bár ez tökéletesen lényegtelen volt, Kámfort mégis bosszantotta.

      Fogyott az egyetlen ablakon beszivárgó természetes fény. Teljesen sötét persze később sem lett. Pászmában sosem volt teljesen sötét. Az Áldott Város levegője magában hordozta a tompa ragyogást. Magától, magában fénylett, állandóan, évszázadok óta. Egyedülálló csodája volt Pászmának, olyan, mint Suhogó égő aranya, vagy Métely legendás mérge.

      Kámfor igazából rohadtul unta a város önfényezését. Ragyogó levegő így, ragyogó levegő úgy. A háromlábú patkányt sem érdekli. Nem hordozott közvetlen értéket, csak volt. A többi városban luxuscikknek számított az üveggömbbe zárt Pászmai levegő, amit egyes felvágós dámák ékszerként viseltek, de az egésznek a trükkjét csak a Fényzenit kerületi céhek üvegfújói ismerték. Az ötvösség egyébként hanyatlott, mióta Métely is beszállt az iparágba. Valamiért az előkelő dámák szívesebben hordtak olyan gyöngyökből fűzött nyakéket, amiben ragyogó levegő helyett, állandóan mozgásba lévő, acélkék folyadék örvénylik. Rettenetesen nagy divat lett az elmúlt időben, de Métely következetesen nem exportált Pászmának. Kámforék is csak meglehetősen nagy nehézségek útján tudtak ellopni egy darabot egy idelátogató Hangafali nagykövet feleségétől. Ugyan az ékszer a maga módján érdekes volt, és persze irracionálisan drága, igyekeztek minél gyorsabban továbbadni rajta. Kámfort mindig elfogta a szédülés, ha sokáig nézte a tompa kéken pulzáló gyöngyöket.

      Léptek csattantak a folyósón, megzörrent a zár. Kámfor felkönyökölt. Nem fogadott volna rá, hogy nem nyomta el pár percre-fél órára az álom. Az ablakon túl gyéren pislákolt a pászmai este. Az őr –még mindig ugyan az- épp a zárral bajlódott. Mögötte a Pászmai Magisztrátus talárját viselő hórihorgas férfi állt. Hegyes, denevérszerű arca köré hófehér szakáll-bajusz-hajkorona és fülszőr vont dicsfényt.

      – Nahát! Kőriság tanácsos személyesen?- Tápászkodott fel a tolvaj. Bár a Magiszter magas alak volt, Kámfor még így is pár ujjnyival lepipálta. A férfi hatalmas homloka alatt nyomottnak és alulméretezettnek rémlő vonásai, halvány, gúnyos mosolyba rendeződtek. Hangja lusta volt, nyúlós és vontatott.
– Bűnöző. Maga csak egy bűnöző. – lustán végigmérte. – Ehhez tartsa magát. Nincs joga hozzám szólni. Nincs joga megjegyzést tenni. Ha rajtam múlna, itt helyben megöletném az Őrnaggyal. A maga fajtájának… annak a csatlósainak nem kéne több esélyt adni.

Kámfor gyors pillantást vetett az őrre, aki épp a kulcscsomót akasztotta vissza az övére. A fickó nem a Városi Őrség tizedese volt, hanem a Magisztrátusi Gárda Őrnagya. A két egyenruha között volt egy fél hangyányi különbség. Megbocsátható tévedés. Kiújult ellenségeskedéssel nézett a fiatalember szeme közé. A tanácsos nem érdekelte. Jöhet bármilyen kemény szavakkal, de a döntés láthatóan nem az ő kezében volt.

      – Jöjjön, fiam. – intett a magiszter, denevérarca rosszindulattól volt árnyékos. – Ne várakoztassuk meg a magisztrátust. Avar, hozza a nőt is!

A gárdista vonakodva mozdult. Láthatóan nem szívelte a tanácsost. Kámfort azonban más foglalta le. Az egész magisztrátus? Mi a fenét akarnak tőlük?

      Tekintetét végig Kőriságon tartotta, ahogy ellépett mellette. A vénember gonosz volt. Az egész biztos. Az agresszió és az alattomosság hullámokban áradt belőle. Pillantásuk találkozott, Kőriság magiszter ráncokkal keretezett apró szeméből sütött a vegytiszta undor. Kóbor elszakította a tekintetét róla, és Titán felé fordult töprengve. Akármit is tervez a tanács, a magiszter a jelek szerint nem helyesli.

      A gárdista kivezette Titánt a cellájából. Kámfornak eddig fel sem tűnt, de a nő vékony csuklóin még mindig bilincs volt.

      – Hát te minek tartottad meg azokat a vackokat?- vigyorodott el szélesen, igyekezve palástolni, hogy mennyire meglepi ez az apró tény. Kámfor ugyan értett a zárakhoz, de Titán a mesterük volt. Pár másodperc alatt megszabadulhatott volna az ormótlan karperecektől, és mégsem tette. Gyűltek a megválaszolatlan kérdések.

      – Egyszerű. Nekem nem állnának ilyen jól a lila foltok. – vetette oda Titán, amíg Avar őrnagy megszabadította a bilincseitől.

      – Oh… világos.

Legalább már egy válasz megvolt.

       A Városi Őrség épületének keleti szárnyában, a legfelső emeleten volt a Lovagterem. Elavult elnevezés volt, és bár többször is megpróbálkoztak azzal, hogy új nevet adjanak neki, a kísérlet mindig hamvába holt. Makacsul és megátalkodottan tartotta magát az eredeti elnevezés, már az őrség fennállásának kezdete óta. A terem egyébként nem volt különösebben nagy. Persze, negyven főnek kényelmesen helyet tudott biztosítani, de az alsóbb emeleteken több olyan helység is volt, ahol akár több százan is elfértek volna. De ez most nem volt szempont.

      Márvány Főparancsnoknak, a Pászmai Őrség fejének számos oka volt rá, hogy indítványozza: itt tartsák meg a gyűlést. Először is, ebben a teremben tette le az esküjét az első Pászmai Magisztrátus, a Nagy Zavargások idején. Úgy vélték akkor, a magasságot és a vastag falakat egy renegát sem tudja majd leküzdeni. Nagyot tévedtek, mint az a beiktatás után tizenöt perccel kiderült, amikor egy, az ablakon berepülő gránát végzett csaknem mindegyikükkel. A második beiktatást ezért inkább az alagsorban tartották pár bála viaszosvászon és meglehetősen sok krumpliszsák társaságában.

      A balvégzetű esemény után sokáig zárva tartották a termet, majd a kiselejtezett felszerelés lomtárává vált. Márvány Főparancsnok beiktatása utáni egyik elő rendelete a terem rendbehozatása volt.  Kihordatta az évek alatt felhalmozódott szemetet, új bútorokat rendelt, restauráltatta a falon körbe futó, kissé gyermeteg lovagi viadalokat ábrázoló képeket. És természetesen rácsot szereltetett minden ablakra.

       Most, a gazdag intarziával díszített hosszú asztal mellett heten ültek. Ebből négy erősen zihált, arcszínük a krétasápadttól a bíborvörösig a spektrum minden árnyalatát lefedte. Egyikük sem volt már fiatalember, nem tett nekik jót a sok lépcső. Az asztalfőn hanyagul helyet foglaló Márvány Főparancsnok piramis alakban összeérintett ujjbegyei felett figyelte a magisztrátus többi tagjának kimerült pihegését, hallgatta az asztmatikus lihegést és az öreg tüdők sípoló hangját. Elégedett volt. Elsősorban azért választotta a Lovagtermet, mert ez volt a legmagasabban.

      Neki nem okozott gondot a lépcső. Csupán harminchat éves volt, ezzel a legfiatalabb tagja a magisztrátusnak. Általában lekezelően bántak emiatt vele az öreg tanácsosok, de most nem voltak hazai pályán és nem voltak olyan állapotban, hogy fölényeskedjenek. Mindjárt itt volt a balján ülő Napforduló kancellár, aki Pászma pénzügyeinek volt a legfőbb ellenőre. Arcáról most kimerültség sugárzott, tömött, hófehér barkója és szürkülő haja erős kontrasztot alkottak bíborba hajló arcszínével. Már a harmadik kupa vörösbort itta, ápolt keze enyhén remegett.

      Vele szemben Kötélfonó Magiszter foglalt helyet, lehunyt szemmel vetette hátra a fejét a szék támlájának. Az oktatásért és a vallás ügyeiért felelő tanácsos kis híján kidőlt felfelé menet, két testőr cipelte be végül a terembe. Drótkeretes okuláréja előtte hevert az asztalon, üvegén alig lehetett átlátni a rengeteg ujjlenyomat és koszfolt miatt. Őt kissé sajnálta Márvány. Szétszórt, ártalmatlan ember volt, hatalmas tudással.

      Nem úgy, mint Leveles magiszter, a Város belső ügyeiért felelős tanácsos. Széles, egyszerű képe súlyos zihálásának ütemére duzzadt-apadt. Gyakran törölgette az izzadtságot lapos homlokáról, és sokáig dörgölte a szemét. Ostoba alak volt, az utak karbantartását sem lehetett rábízni.

      Ők voltak a legrosszabb állapotban. Gomoly hadügyi tanácsos ugyan kivörösödött és kurtán-gyorsan lélegzett egy ideig, de hamar összeszedte magát.

      Damaszt Magiszter, a külügyek felelőse, Gomoly mellett ült, elnéző, negédes mosollyal szemlélte a város nagyjait. Mint mindig, most is drága, más városokból hozatott ruhákat viselt, nem tartotta kötelező érvényűnek magára nézve a magiszteri talár viselését. Pisztáciaszínű inge fölé haragos zöld pelerin borult, mindkettőt bőven díszítette gyöngy és ezüstpityke. Vállig érő, hullámos barna haját hátrasimítva viselte. Negyvenes éveinek elején járt, mégis jóval fiatalabbnak tűnt mindegyiküknél.

      Márvány csaknem mindegyik magisztert pokolba kívánta, talán Kötélfonó, Gomoly és az asztal másik végén helyet foglaló Révész magiszter kivételével. Bár utóbbival nyílt konfliktusai voltak és elítélte a férfi legtöbb nézetét, valahogy mégis tiszteletet keltett benne, ahogy szinte mindenkiben. Bár ő is túl volt már a hatvan éven, nem volt látható jele annak, hogy megviselte volna a lépcsőzés. Nyugodt, tengerkék tekintete az ablakon túli háztetőkön függött, a gyér esti megvilágításban horgas sasorra különös árnyékot vetett az arcára. Hosszú haja teljesen ősz volt, lófarokba fogva viselte. Bár Pászmában igen ritka volt, hogy valaki betöltse a hetvenedik életévét, mindenki biztos volt benne, hogy Révész matuzsálemi kort fog megérni. Aztán jött az a betegség…Egy éve támadta meg a kátrányhimlő. A hosszú lefolyású betegség rendszerint nem különösebben veszélyes, de Révész szervezetét nagyon megviselte, és még mindig nem sikerült leküzdenie a kórt. A felcserek még egy-két évet jósoltak neki, mielőtt a szervezete teljesen felmondja a szolgálatot. Méltósággal viselte, a munkáját sem adta fel. A kereskedelmi kapcsolatok még mindig jól működtek, már a lehetőségekhez mérten, és ez kizárólag az Ő érdeme volt. Lehetett egy fafejű, vaskalapos konzervatív, de attól még nagy ember volt. Nem úgy, mint az a mocsok Kőriság. Már vagy egy fél órája csatlakozott az őrökhöz, hogy felhozzák azt a két bűnözőt a tárgyalásra. Teljes fél órája. Márvány el sem tudta képzelni mi tart ennyi ideig. Vagy elkezdett inkvizítort játszani, vagy leesett a lépcsőn. Erősen reménykedett az utóbbiban. Kevés visszataszítóbb alakot ismert az igazságügyi magiszternél. Szinte megsajnálta azt a két tolvajt.

      – És mondja csak, kedves magiszterem, mennyit is kóstál az ön lelke alkalmanként? – A harmadik lépcsőfordulóhoz értek, és Kámfor még mindig nem merítette ki a korrupt, megvesztegethető bírák és ügyvédek témáját. Szinte még őt magát is meglepte mennyire érzékletesen tudja ecsetelni a kérdéskört. – Csak kíváncsi vagyok, többet-e, mint az a jelentékeny vérdíj, amit a fejünkre tűztek ki.

      – Kámfor. Fogd be. – morrant Titán, könyökét gyengéden társa oldalába mélyesztette.

      – Ugyan már, csak nem akarod azt mondani, hogy a magiszter úr nem tudja megvédeni magát ilyen kis ártatlan csipkelődéstől?

      Kőriság magiszter igazság szerint épp nem volt olyan állapotban, hogy vitába bocsátkozzon. Ha meg akart őrizni felsőbbrendűségét és magabiztosságát a foglyok előtt, nem dőlhetett ki némi lépcsőzéstől. Viszont hallgatása inkább arról tanúskodott, hogy minden csepp erejét a látszat fenntartására tartogatja és nem arról, hogy pusztán a büszkesége miatt nem száll vitába Kámforral. Így másztak meg három emeletet. Elől Kámfor és Titán, hátukban Avar őrmester a szuronyával, a magiszter pedig mellette, hátul. És mivel senki nem adott parancsot Kámfornak, hogy hallgasson, nem látta okát, hogy miért ne nyilvánítson szabadon véleményt

      – Hallgatása ékesszólóbb, mint hinné, uram. – folytatta, figyelmen kívül hagyva Titán fenyegető arckifejezését. Szórakoztatta a helyzet. Mivel előfordulhatott, hogy most utoljára szórakozik valamin, úgy döntött kiélvezi.

      Nekivágtak az utolsó szakasznak. Harmincnégy, fehér márványból készült lépcsőfok állt köztük és a magisztrátus között. Ez a harmincnégy lépés Kámfornak nem volt akadály, mint ahogy Titánnak sem, sőt, feltételezhetően az őrnagyuk sem fogja feldobni tőle a patáit. Mind a három potenciális túlélő szívből remélte, hogy negyedik társuk nem lesz ilyen szerencsés. Bár a magiszter légzése egyre tisztábban hallhatóvá vált, ráadásul érdekes rezonáns hangokkal bővült, mégis egyben felért a lépcsősor tetejére.

      Rövid folyosó végén álltak. A falak frissen meszeltek voltak, a lőrésszerű ablakok előtt vastag rács sötétlett.
– Óh, az első magisztrátus esete? – Kocogtatta meg Kámfor az ablaküveget. – Nem is gondoltam, hogy az őrség bármilyen szempontból fejlődésképes lenne, erre tessék! Le vagyok nyűgözve.
Senki nem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon.

      A lovagterem csalódást jelentett. Kámfor valami nagy volumenűre számított. Rengeteg nehéz, gazdagon faragott bútor, drága olajképek, meg persze minimum egy tucatnyi teljes vértezet. Ehelyett a terem sivár volt, a falakon elmosódott, gyermeteg freskók illusztrálták egy réges-régi lovagi torna eseményeit. A fenséges páncélok helyett csupán pár testőr várakozott a fal mellett, és az egyetlen említésre méltó bútordarabot egy unalmas, faragott asztal jelentette, aminek az érdekessége csupán az volt, hogy történetesen épp körülötte ült a teljes Pászmai Magisztrátus. Kámfor ezt a tényt sem írta volna az asztal javára.

      Az asztalfőn az eltéveszthetetlen, kackiás bajszot viselő Márvány főparancsnok malmozott az ujjaival, és olyan tekintettel szemlélte a két tolvajt, mintha egy pár különösen ronda skorpiót lelt volna reggel a cipőjében. A vicces csupán az volt, hogy ez még mindig szelíd és kedves pillantásnak tűnt a többiekéhez képest. A magiszterek nagy hányada nyíltan kifejezte megvetését, és csak páran uralkodtak, úgy ahogy a vonásaikon.

      Kőriság felszegett állal vonult az utolsó, üres székhez és elhelyezkedett Napforduló és Leveles magiszter között.

      Kámfor ráérősen végigmérte az egybegyűlteket. Csupa ráncos arc és löttyedt bőr, már persze Márványon, Damaszt magiszteren és a jelenlévő testőrökön kivéve. Egy csomó, besavanyodott vénember, akik, ha már életük elillant, legalább a hatalmukba igyekeztek szuvas, vén foggal, és csorba, sárga körömmel kapaszkodni.
– Nos, uraim. – Köszörülte meg a torkát Révész magiszter. – Azt hiszem, elkezdhetjük az ülést.  – Fakó, zöld tekintete hol Titánon, hol Kámforon függött. A pillantásából ítélve még nem felejtette el azt a pár évvel ezelőtti esetet.

      Kőriság maga elé húzott egy terjedelmes kötegnyi pergament, majd lustán átböngészett pár sort.

      – Maguk a Titán és Kámfor néven ismert bűnözőpáros?

Kámfornak gunyorosan rándult meg a szája széle.

      – Szolgálatukra, uraim.

Titán panaszosan felsóhajtott, akkurátusan megigazgatta a szemüvegét. Kőriság nyúlós, rosszindulattól csöpögő hangon folytatta.

      – Elismerik, hogy maguk felelősek több tucatnyi bűntényért, köztük a Holdmaró ház, a Fényzeniti üvegfúvó céh pénztára, a Pászmai Főmúzeum, a Papírmártók céhének székháza és a Városi Archívum kifosztásáért?

      – Valamint a családi birtokom feltöréséért és kirablásáért. – Tette hozzá hidegen Révész. – Ez valahogy lemaradt.

      – Ez így felsorolva elég soknak tűnik. – kockáztatta meg Kámfor a világ legudvariasabb mosolyával.

       – Uraim. – Emelkedett szólásra Gomoly. – Tisztában vannak vele, hogy mindezekért a Városunk törvénye alapján mi a büntetés?

      – Akasztás. – szólt látható élvezettel Kőriság. – Kemény ítélet, de keménykezűnek kell lennünk, hogy rendet tartsunk.

      – Magától értetődik. – Bólintott Kámfor.

Pár magiszternek összeszaladt a szemöldöke.

      – Kámfor! Befognád végre a lepcses szádat? – sziszegte egy kobra dühével és vehemenciájával Titán. – Mennyivel akarsz minket mélyebbre ásni? Vagy még nem vertek meg elégszer?

      – Ugyan már, Titán. – sóhajtott a férfi. – Ez a sok, szimpatikus, szakállas úriember pontosan ezért jött ide. Színészkednek. Véletlenül sem nyögnék ki, mit akarnak, inkább körbetáncikálják a témát, mint leégett aranyifjú az örökösnőt. Hogyha rajtuk múlna, még vagy fél óráig folytatták volna ebben a szellemiségben, hátha ránk hozhatják a frászt. Nem tudom miért akkora gond, ha belekeverek a játékukba. Elvégre nem fognak minket lemészárolni itt helyben. Ahhoz túlságosan akarnak tőlünk valamit.

      Mély, fagyos csend állt be. Majd egy tucat szempár meredt Kámforra meglepetéssel vagy felháborodással vegyes értetlenséggel. Aztán a székében kényelmesen elterpeszkedett Damaszt magiszter felkacagott.

      – Azt hiszem, uraim, nem fogunk felsülni a tolvajainkkal.

      – Azt hiszi? – csattant fel nyávogó fejhangon Leveles.

      – Én azt mondom, adjuk egyszerűen hóhérkézre őket. – fröcsögte Kőriság.

      – Én meg azt, hogy városunk érdeke előrébb való, mint az önérzetünk. – mordult Gomoly és végigjáratta fagyos tekintetét a többi tanácstagon. – Időnként engem is bosszant a rengeteg diplomáciai körítés.

      – Ezzel inkább nem dicsekednék, magiszter. – vágott vissza Kőriság foghegyről.

      – Én semmi esetre sem bíznék ilyen ügyet köztörvényesekre. – vetette közbe szenvtelenül Napforduló. – Elhibázott ötletnek tartom az egészet kezdettől fogva.

      – Az üvegfúvási monopólium bevezetését is elhibázott ötletnek tartotta. – kapcsolódott be a szópárbajba Révész. – Úgyhogy bocsásson meg, ha nem tartjuk a véleményét mérvadónak.    – Én osztom a magiszter véleményét. – sipította Leveles. – Ez csakis katasztrófához vezethet. Katasztrófához!

      – Egyértelműen rossz ötlet. – ismételte Kőris.

      – Ugyan már, uraim. – igyekezett nyugtatni a magisztereket Damaszt. – Én egyáltalán nem tartom problémának, hogy kedves barátainknak éles esze és csípős nyelve is van. De mivel ennyien fejezik ki ellenérzésüket, javaslom, bocsássuk szavazásra a kérdést. Ki tart ki még mindig a terv mellet?

       Gomoly és Márvány keze egyszerre lendült határozottan a levegőbe. Révész kimért nyugalommal csatlakozott hozzájuk. Damaszt szórakozott mosollyal emelte magasba a kezét.

      – Úgy fest, ez döntetlen. – jegyzete meg szinte vidáman Kőriság.

      – Egy pillanat, uraim. – emelkedett szólásra Kötélfonó magiszter. Megigazította az orrán a szemüvegét és Kámforra pillantott. – Mit is mondott, fiam, mi a neve?

      – Kámfor vagyok, magiszter uram.

      – Persze, persze. – mosolyodott el. – De milyen Kámfor?

      – Leginkább semmilyen. Utcagyerek voltam, uram, nem tudok róla, hogy valaha is lett volna családnevem. – válaszolt Kámfor kivételesen komolyan.

      – Oh, hát ez sok mindent megmagyaráz. – bólintott atyaian a magiszter. – Egyébként igaza van fiam. Mi egy csapat dagályos, vén pojáca vagyunk. Tisztelet a kivételnek. – biccentett a többi magiszter felé és leült. – Én még egy esélyt adok nekik.

      – Így hát összesen öt szavazat, három ellenében. – összegezte Damaszt elégedetten. Csönd volt. Leveles magiszter feje paprikapirosra váltott, Napforduló még mindig döbbenten tátogott, akár az aranyhal, ha a tartály falának ütközik, Kőriság tekintetéből pedig egyenesen sütött a gyűlölet.

      – Akkor most már a tárgyra fogunk térni? – érdeklődött Kámfor szerényen.

      – Feltétlenül. – mosolygott rájuk szélesen Damaszt. Révész megeresztett egy panaszos sóhajt.

      – Hát rendben. Mint gondolom, még önök is tudják, elég kétségbeejtő helyzetbe kerültünk kereskedelmi téren.

      – Métely miatt. – szólt közbe Gomoly. Vonásain bősz undor tükröződött, szinte köpte a város nevét. Révész biccentett.

      – Szó, mi szó, komoly riválisaink lettek az elmúlt időben. A metszett kvarc, a mágneskövek, meg persze maga a méreg kelendőbb a piacon, mint bármi, amit mi termelünk. Rengeteg készletünk halmozódott fel, de nincs rá kereslet, főleg mióta Hangafal is elkezdett üvegfúvással foglalkozni.

      – Olcsóbb, de koránt sem ugyan az a minőség. – tolta feljebb a szemüvegét Kötélfonó. Révész nem zavartatta magát.

      – A probléma azonban igazából a méreg. Nagy divat lett mostanában, és Suhogóban gyakorlatilag már mindenre ezt használják. Tudják. Az örökmozgó tulajdonsága miatt kiváló hajtóanyag, a hőelnyelése legendás és már minden elegáns hölgy ezzel dekoráltatja a nyakékét. Évekig a mi sűrített levegőnket használták Sárkörtől Télkorányig, de ez az átkozott matéria olyan gázt termel, ami egyenletesebb fehér fénnyel ég. Pár év, és teljesen kiszorítanak minket a piacról.

      Kámfor figyelmesen hallgatott. Kezdett egy halvány, nagyon-nagyon aggasztó elképzelése lenni arról, mit is keres itt.

      – A napokban – vette át a szót Damaszt. – sikerült nyélbe ütnöm, hogy egy pár fős követség bebocsájtást nyerjen Mételybe. Gondolom, nem kell részleteznem, milyen erőfeszítésekre volt szükség. – nem kellett. Mindenki tudta, hogy lassan százhúsz éve egy pászmai sem tette be a lábát Mételybe.

      – Na, várjunk csak. – emelte fel mindkét kezét Kámfor. – Találgathatok? Ipari kémkedés? Be kell jutnunk a városba, és amíg maguk tárgyalnak velük, addig mi… elment az eszük? Szinte biztosan elkapnának.

      – Hát persze. – bólintott Damaszt. – ezért lesznek maguk a küldöttség.

      – Hogy mi? – hőkölt hátra Titán. Már persze amíg lehetett. Avar őrnagy nem nagyon mozdult mögülük, és vele együtt a kedvenc szuronyos puskája is stabilan a helyén maradt.

      – Nem vagyunk diplomaták. Semmi perc alatt rájönnek. – vetett ellent Kámfor. Gomoly erélyesen bólintott.

      – Pontosan ezért fog Révész magiszter önökkel tartani.

      – Óh, hát egészen csodás. – csattant fel Kámfor. – Beküldnek minket a legendásan démoni városba, hogy elcsenjük a legféltettebb titkaikat, egy olyan férfival, akit már egyszer kiraboltunk? Rettenetesen kedves, köszönjük.

      – Ha inkább a bitót szeretnék, különösebb gond nélkül megoldható. – Közölte hidegen Márvány.

      – Azt azért nem mondanám. – horkantott Kámfor.

      – Végeredményben pofon egyszerű az egész. – vette át újra a szót Damaszt. – Bemennek, részt vesznek pár tárgyaláson, fogadáson, úgy élnek, mint a kiskirályok, és teszik, amihez értenek. Megtudják, hogyan állítják elő a mérget.

      – Gyerekjáték. – fanyalgott Kámfor.

Kötélfonó újra megigazította a szemüvegét.

      – Nos, mit mondanak? Vállalják?

A magiszterek mint éhes keselyűk meredtek rájuk. Kámfor Titánra pillantott.

      – Mit gondolsz?

Titán vállat vont.

      – Meg tudjuk csinálni.

      – Remek. – mosolyodott el szívélyesen Kötélfonó. – Egyébként nagyon csinos a szemüvege, kisasszony.

Titán összevonta a szemöldökét, de nem szólt.

      – Négy napon belül indulunk. – dőlt hátra a székén Damaszt. – Maguk, Révész magiszter, és Avar őrnagy.

      – Mi? Ez is jön? – háborgott Kámfor.

      – Igen, biztonsági szempontokból. – bólintott Gomoly. – Biztosítja a munkájukat. Az akadémia legjobbja, csak úgy, mint maguk ketten. Csak persze a szakterület más.

Kámfor halványan elmosolyodott. Ketten? Ez a feltételezés volt a harmadik hatalmas hiba. Méghozzá olyan hiba, ami végzetesen befolyásolja a jövő történéseit.