Póli Emma: Enigma (részlet)

Póli Emma: Enigma (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*

Első rész

1

Dahlia egy enigma volt – már azelőtt is, hogy eltűnt, utána pedig már végképp. Kristálytisztán emlékszem a napra, amikor először találkoztam vele. Péntek este volt, szeptemberben: igazi indián nyár tombolt már napok óta, és minden barátunk ott volt abban a kertipartiban, ahova valahogy ő is odakeveredett. Mi mind ezer éve jóban voltunk egymással, számtalan szál kötött össze mindenkit mindenkivel: ovistársak, osztálytársak, szomszédok, egymás párjainak közeli barátai voltunk mind, egy igazi összeszokott társaság, akiket éppen akkoriban, a húszas éveink közepéhez tartó úton kezdett szétfújni a szél. Dahliát nem ismerte senki, Alexet leszámítva, akivel még az egyetemen találkoztak, ő hozta el a buliba. Mi szinte semmit nem tudtunk róla, mert a válasz minden kérdésünkre csak egy sejtelmes mosoly volt, meg egy „majd meglátjátok”. Mondanom sem kell, hogy már azelőtt felkeltette mindenki érdeklődését, hogy megérkezett volna. És aztán megérkezett.

Az időzítése persze tökéletes volt: amikor besétált a kertkapun keresztül, a Nap már alacsonyan lógott a horizonton, aranyszínbe burkolva mindent, beleértve őt is. A barátunk körbevezette, bemutatta mindenkinek, és ő a szokásos két puszi helyett mindenkivel kezet fogott, miközben a lemenő Nap fényében izzó olívazöld szemeit a másik tekintetébe fúrta. Felkavaró élmény volt ismerni őt már az első perctől fogva, és ez mit sem változott az elkövetkező években, melyek során ki-be úszott az életünkből, de valahogy mégis mindig ott volt az ember tudatának a szélén, mint valami firka a margón.

Gyönyörű volt, ehhez kétség sem fért. Olyasfajta szépség volt az övé, ami után még egyszer visszafordulsz az utcán. Zavarba ejtően finom és különleges. Semmi köze nem volt azokhoz az ideálokhoz, amik ordibáltak ránk az óriásplakátokról és a magazinok lapjairól, és mégis: nők és férfiak ugyanúgy utána bámultak, bármerre is ment. Ez persze igaz volt a mi kis társaságunkra is, már ott, azon az első, szirupos kora őszi éjszakán is, és mi, lányok rövidesen azon kezdtünk merengeni, hogy talán valami olyasmit engedtünk be az életünkbe, ami könnyedén bármelyikünk vesztét okozhatja.

Ezt a gondolatot különösen nehéz volt elhessegetni olyankor, amikor kezdetét vette a barátságos flört, márpedig akkoriban úgy tűnt, Dahlia minden megmozdulása flört volt: ahogy beszélt hozzád, ahogy egy percre sem engedte szabadon a szemeid, de még a mosolya is, ami valahogy sosem volt teljes, de sejtelmes az mindig.

És mégis, én valamiért mindig úgy éreztem, hogy ez az egész nem szándékos. Eleinte sokat gondolkodtam azon, vajon tudta-e egyáltalán, milyen hatással volt az emberekre? Arra jutottam, hogy nem, vagy legalábbis a mértékkel nem volt tisztában. Emlékszem, minden adandó alkalommal csendben tanulmányoztam őt; alkalmam pedig volt bőven, mert Dahliával ellentétben én a közös összejöveteleken sosem kerültem a figyelem középpontjába, többnyire csak ültem csendben, nevettem, amikor a helyzet úgy kívánta, vagy épp bólogattam, ha az kellett.

Dahlia már egészen más téma volt, az biztos. Szeretett filozófiáról és irodalomról beszélni (persze mindkettőben százszor olvasottabb volt, mint bárki más a társaságban), de sosem okoskodott vagy oktatott ki, és túl sokat sem beszélt soha. Pattogós humora volt, és ha feldobtál egy magas labdát, olyan kecsesen és megsemmisítően ütötte le, hogy mindenki dőlt a nevetéstől. Mindezek után gond nélkül tárgyalta ki a legújabb receptet, amit összedobott – merthogy persze ő az a fajta ember volt, aki saját recepteket hozott össze ahelyett, hogy másokét követte volna, és azt hiszem, ez mindent el is árul róla. Mindemellett persze kedves is volt, ami sokak szemében már egy abszolút megbocsájthatatlan jellemvonás volt.

Különc volt, egy igazi kaméleon, aki olyan gördülékenyen változtatta a színeit, hogy szinte észre sem vetted – viszont ha odafigyeltél, ahogy én tettem, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy azokban a figyelmes, olíva szemekben mindig ott volt egyfajta szomorúság. Hamar rájöttem, hogy még véletlenül sem állt szándékában elvenni a párjainkat: túlságosan is lefoglalta, hogy valami értelmet találjon ebben az egész valamiben, amit úgy hívunk élet, ahhoz, hogy ilyen triviális dolgokon mesterkedjen. Az univerzum titkaira volt kíváncsi, nem a barátaink nadrágjába vezető útra.

Persze ettől még fenyegető jelenség volt, olyasvalaki, akit azért mégis jobb, ha kartávolságra tartasz magadtól, és a társaság legtöbb tagja így is tett: kétségtelenül uralta a színt, amikor közöttük volt, csodálták, sokszor irigyelték is, de amikor hosszabb-rövidebb időre távolmaradt, senki nem aggódott. Mindettől függetlenül persze soha senki nem feledkezett meg róla, akármennyi időbe is telt, hogy újra színre lépjen. Ez a furcsa kettőség csak még tovább erősítette a Dahlia körül kialakult minikultuszt kis körünkben, ami egy idő után szinte már saját életre is kelt.

Aztán, mint minden más mánia, a kicsúcsosodása után lassan ez is kezdett alábbhagyni. Épp ezért engedett ki magából a társaság túlnyomó része kollektívan egy megkönnyebbült sóhajt azon a napon, amikor elterjedt a hír: Dahlia eltűnt.

Az egész dolog kicsit olyan volt, mintha körbeértünk volna. Talán a sors fintora, hogy Dahlia eltűnéséről a társaság nagy része pont egy ahhoz hasonló kertipartin értesült, mint amilyenen, Alexet leszámítva, először találkoztunk vele. Bár a helyzet maga hasonló volt, mi magunk nem is lehettünk volna különbözőbbek az akkori önmagunkhoz képest, még ha ez a változás első ránézésre annyira nem is volt nyilvánvaló.

Ekkora már ott jártunk a nagy mérföldkő, a harminc határán, sőt, a legtöbben már egy ideje át is lépték azt. Felnőttünk, ki-ki a maga módján: volt, akiknél az első gyerekek megérkezése, volt, akinél egy szülő elvesztése, és volt olyan is, akit egy váratlan válás józanított ki a rózsaszín köd fedte fiatal felnőtt korból.

Nem nagyon voltam bulizós hangulatban, még ha a buli már rég nem is azt jelentette, mint amit korábban: az egyik legszembeötlőbb példa erre talán az, hogy a naplemente arany sugarai mostanra már nem egy átcsevegett éjszaka kezdetét jelentették, sokkal inkább a kis összejöveteleink végét, hiszen a gyerekeket meg kellett fürdetni, aztán irány az ágy.

Készülődés közben a tükör előtt ülve azon gondolkoztam, vajon tényleg megváltoztak-e a barátaim, vagy csak a körülményeik lettek mások, és ehhez alkalmazkodtak ők is. Végső soron én nem úgy éreztem magam, mint aki annyival másabb lenne ahhoz képest, amilyen pár évvel ez előtt voltam, bár az is igaz, hogy az én körülményeim változtak talán a legkevésbé.

Leo és én lassan egy évtizede egy pár voltunk, aminek a nagy részében együtt is éltünk, szóval ezen a téren minden a régi volt. Gyerekünk nem volt. A munkám nem sokat változott az elmúlt években: egyetem után elkezdtem tanítani, és azóta is azt csináltam, egyedül a velem szemben ülő arcok cserélődtek le időnként.

A körülmények tehát a régiek voltak, én viszont nem. Egyre kevesebbszer ültem csak csöndben bólogatva, és egyre többször adtam hangot a saját véleményemnek. Egyre kevesebbszer csináltam csak azért valamit, mert úgy éreztem, elvárás, és egyre több olyan elfoglaltság volt az életemben, amikhez tényleg volt is kedvem. Határozottabbnak éreztem magam. Bátrabbnak. Mindezt pedig Dahliának köszönhettem.

Merthogy az elmúlt évek legnagyobb változását ez jelentette: Dahlia és én közel kerültünk egymáshoz. Nem vagyok benne biztos, hogy a barátok lenne a legjobb szó arra, ami kettőnk között volt. Dahliának nem igazán voltak barátai. Azt viszont tudom, hogy az elmúlt években sok időt töltöttünk együtt. Sokat beszéltünk, mindenféle dolgokról. Dahlia az életem része lett és nem csak mint valami misztikus szereplő, ahogy a társaság nagy része gondolt rá. Nagyon is hús-vér tényező volt, és ennek kézzelfogható bizonyítéka volt például a lemez is, amit készülődés közben hallgattam.

– Hogy állsz? – hallottam Leo kiabálását a nappaliból. Értett hozzá, hogy mindig akkor rántson vissza a valóságba, amikor már kezdtem túlságosan elkalandozni.

– Mindjárt kész vagyok, még a rúzsomat keresem, és mehetünk – kiabáltam vissza, miközben az eddigi merengés helyett gyorsan elkezdtem a rúzs után kutatni, de nem volt a helyén a fiókban. – Behoznád a táskám az előszobából, azt hiszem abban hagytam.

Válasz nem jött, és már épp készültem elismételni a kérést, persze nagyobb hangerővel, amikor Leo tükörképe kezdett közeledni felém, kezében vidáman lóbálva a táskámat.

– Nem kell kiabálni, hallottam. Tessék – mondta, és az ölembe pottyantotta a táskát, majd arcát az enyémhez nyomta és egy percig csak néztük egymást a tükörben. – Szép vagy. Minek a rúzs? Úgyis csak leeszed – vigyorgott rám a tükörből.

– Köszönöm a bókot. A rúzs pedig azért kell, mert ehhez van kedvem – vállat vontam, mire ő egy puszit nyomott az arcomra, majd eltűnt a tükörből és lehuppant az ágyunkra.

Mostanában jól megvoltunk, igazán jól. Fiatalok voltunk még nagyon, amikor összejöttünk, és persze megvoltak a magunk jó és rossz pillanatai, de pár éve egy röpke, egészen szívfacsaró pillanatig úgy tűnt, hogy végleg vége lesz a kapcsolatunknak. Persze nem lett. Dahlia miatt. Részben. Elképesztő nyomott hagyott az életemen az a nő. Néha szinte el sem hittem. Gyakran elgondolkodtam azon, hogy vajon hogyan alakultak volna a dolgok, ha nem találkozunk, de már elképzelni sem tudtam volna azt a lehetőséget.

– Hahó, kérdeztem valamit! – Leo hangja zökkentett vissza a valóságba, megint.

– Hm? Bocsánat, kicsit elkalandoztam.

– Vettem észre. Azt kérdeztem, hogy mi ez a zene? Már valamelyik nap is ezt hallgattad.

– Dahlia küldte – feleltem, majd gyorsan felkentem a rúzsomat, a tubust visszadobtam a táskámba, megszemléltem magam még egyszer utoljára a tükörben és Leóhoz fordultam. – Mehetünk.

 

2

– Mikor érezted magad utoljára szabadnak?

Egy kávézó teraszán ültünk lent a folyóparton, az asztalon előttünk álló poharak oldalán csorgott az izzadság, ahogy az én hátamon is. Dahlia úgy ült velem szemben, mint akit a saját éghajlata véd, a kánikula mintha csak körülötte táncolt volna, de őt nem érte el. Nem illett bele ebbe a környezetbe, mint általában sehova sem. Ahogy ott ült előttem és elmerengve bámulta a lassan áramló folyót, úgy nézett ki, mint aki most lépett le a filmvászonról, nevetségessé téve a körülöttünk lévő kisvárosi idillt.

Szerda délután volt, a nyár egyik legforróbb napja, és Dahlia a semmiből kopogtatott be hozzánk azzal a kérdéssel, volna-e kedvem meginni valamit. Vele? Mindig volt, úgyhogy gyorsan össze is kaptam magam. Nyári szünet lévén épp semmi dolgom nem volt, és Leo amúgy is csak késő estére volt várható. Dahliával kettesben elsétáltunk a házunktól nem messze lévő folyóparti kis kávézóba.

Amikor a kérdést nekem szegezte, már vagy bő tíz perce csak meredt maga elé, és ha valaki mással lettem volna, kezdtem volna feszengeni, de Dahliával soha nem éreztem így. Vele a csend nem volt kínos, inkább várakozással teli: tudtad, hogy amit következőnek mond majd, az megérte a várakozást.

Így hát izgatottan egyenesedtem ki, amikor lassan felém fordította a tekintetét, a szemembe nézett és azt kérdezte:

– Mikor érezted magad utoljára szabadnak?

Most rajtam volt a sor, hogy a folyóra nézzek, mintha attól várnám, hogy valami értelmes gondolatot sodorjon a partra. Bár már sokkal jobb voltam abban, hogy hangot adjak a véleményemnek, mint korábban voltam, de azért eszességben és ékesszólásban még csak Dahlia nyomába sem értem. A sok együtt töltött idő már kezdte megtenni a hatását, hiszen régebben csak vállat vontam volna, ráhagyva a válaszadást valaki másra, még akkor is, ha a kérdést nekem tették fel.

– Nem tudom, ezen még sosem gondolkodtam. Talán azért, mert sosem éreztem úgy, hogy nem lennék szabad, érted, mire gondolok?  – néztem vissza rá. – Te mikor érezted magad utoljára szabadnak? – kérdeztem vissza, mire Dahlia csak egy apró félmosollyal válaszolt. Ez volt a mi kis játékunk: ő kérdezett tőlem valamit, én hárítottam, és visszakérdeztem, de ő nem hagyta, hogy kihúzzam magam.

– ‎Ezt már megbeszéltük, Mia. A te válaszod érdekel, nem az enyém – dorgálóan megingatta fejét, közben pedig a táskájában kezdett kotorászni. Hamarosan előkerült a kis ezüst cigaretta tartója, abból pedig egy szál gyógynövényes cigaretta. Felém is odanyújtotta a tárcát, de én csak megráztam a fejem. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy elfogadtam egyet, pedig utálom a dohány füstöt, de le akartam nyűgözni Dahliát: borzasztó volt, a szaga pedig még rosszabb, mint a hagyományos verzióé. Azóta rutinszerűen megkínál, én pedig rutinszerűen visszautasítom. Rágyújtott, és várakozóan rám tekintett.

– Engem pedig a te válaszod érdekel, mert az úgyis sokkal érdekesebb, mint az enyém – vontam vállat, továbbra is a vizet bámulva. Amikor tekintetünk újra összetalálkozott, az övé kifejezetten bosszús volt.

– ‎A te válaszod pont ugyanolyan érdekes, bármi is legyen a kérdés, mint az enyém, talán még jobban is. Igazán ideje lenne abbahagynod az állandó önlekicsinylést, mert még a végén odalesz az egész bája. Csak azért hiszed azt, hogy az én válaszom érdekesebb, mert nem ismersz.

– ‎Ez nem igaz – vágtam rá, talán túl gyorsan is, amire ő csak szomorúan mosolyogva ingatta a fejét.

– ‎Sajnos, de, igaz, de ez ellen nincs mit tenni – mélyen beleszívott a cigarettájába, majd kifújta a füstöt. Mindketten a folyóra meredtünk.

– Ugye tudod, hogy ez a fajta is ugyanolyan káros, mint a sima? Ráadásul undorító szaga van.

– Tudom.

Pár percig csak néztük tovább a folyót, miközben Dahlia füstje körüllengett mindkettőnket. ‎

– ‎Soha senkit nem érdekelt igazán a mondanivalóm. Azt hiszem, hozzászoktam, hogy hagyjak másokat beszélni, mert úgy éreztem, az én mondandóm nem olyan fontos, legalábbis nem olyan fontos elmondanom – nem néztem rá, de éreztem, hogy már csak én bámulom makacsul a folyót azt kívánva, bár az én gondolataim is olyan nyugodtan csordogálnának, mint az. – Úgyhogy inkább mindig hagyom, hogy azok mondják el, amit akarnak, akiknek nagyobb a hangjuk… Az enyém túl kicsi és jelentéktelen, azt hiszem – félve néztem fel rá, attól tartva, hogy kinevet, de az olíva szempár végtelen szomorúsággal nézett vissza rám. Dahlia áthajolt az asztalon és kezét a karomra tette.

– ‎A te mondandód ugyanolyan fontos, mint akárki másé. Ugyanolyan érdekes vagy, mint akárki más, és aki ezt nem látja be, aki ahelyett, hogy a saját hangját hallgatná, nem a tiédet választja, az ostoba – nyomatékosításként megszorította a karomat, és én hálásan rámosolyogtam.

Tudtam, hogy ha ezt elmondanám neki, nagyot csalódna bennem, de az, hogy Dahlia érdekesnek talált, hogy ennyi időt rám szánt az elmúlt hónapokban, valamiért hihetetlenül boldoggá tett. Különlegesnek éreztem tőle magam. Ezt persze soha nem mondtam neki, mert már az első pár beszélgetésünk után nyilvánvalóvá vált, hogy a személye köré épített misztikum és felhajtás (aminek teljes mértékét még csak nem is sejtette) rendkívül idegesítette: nem értette az egészet, pont úgy, ahogy én sem értettem, hogy ő mit talál olyan érdekesnek bennem.

– ‎Most pedig, újra megkérdezem: mikor érezted magad utoljára szabadnak? – hátradőlt, és várakozóan nézett rám, úgyhogy vettem egy mély levegőt és megadtam a választ, ami már elsőre is ott motoszkált bennem, de úgy gondoltam, nem elég fontos ahhoz, hogy kiengedjem.

– ‎A főiskola után elmentem Amerikába egy rövid időre, csak pár hét volt. Volt ott egy barátom régebbről, ő hívott, hogy menjek, és bár sokat agyaltam rajta, végül belevágtam. Életem legjobb időszaka volt az a pár rövid hét – Dahlia előredőlt, úgy hallgatott. Fejét két tenyerébe téve könyökölt az asztalon, és olyan intenzitással itta a szavaimat, mintha legalábbis az élet értelmét ecseteltem volna. Akaratlanul is elmosolyodtam. Ezt nem értette Dahlia: hogy az ilyen és ehhez hasonló apró mozzanatok összegzése tette őt olyan nagyszerűvé, és minket, többieket, olyan elvarázsolttá.

– A hazaindulás estéjén elmentünk autókázni. Meleg volt, a levegő párától nehéz, az ablakok teljesen le voltak tekerve, mi pedig csak mentünk bele a naplementébe, körülöttünk mindenhol szója és kukoricaföldek… Emlékszem, a hajamat az arcomba fújta a szél, és szólt egy dal a rádióban, valami a napsütésről, és akkor, ott, egy pillanatra tudtam, hogy na, ez az, ilyen szabadnak lenni – mosolyogva néztem Dahliát, aki csillogó szemekkel nézett vissza rám. Furcsa büszkeséggel töltött el, hogy ilyen hatással volt rá a történetem. Az egyik legkedvesebb történetem.

– ‎Mi volt a dal? – kérdezte. Vállat vontam és elmagyaráztam neki, hogy bár próbáltam megtalálni, soha nem lett meg. Csak pár összefüggéstelen szóra és egy dallamfoszlányra emlékeztem. Dahlia a homlokát ráncolva figyelt minden szóra és pár héttel később megérkezett az első dalos üzenet: próbálta megtalálni a számot, ami akkor szólt, amikor először, és utána hosszú ideig utoljára, szabadnak éreztem magam. Sosem mondta, miért, nem volt magyarázat. Az évek során összesen több albumnyi dalt küldött el nekem, de egyik sem az volt, ami abban a felhőtlen pillanatban hanggal töltötte meg az autót.

Végül egy délután, ami, mint később kiderült, éppen aznap a délután volt, amikor utoljára látták, megérkezett a végső dal, ezúttal lemezen, egy üzenettel: “Hogy újra megtaláld a szabadságod.”

Még hozzá sem ért a tű a lemezhez, de már tudtam, hogy ez az a dal.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.6/10 (26 votes cast)

Leave a Comment

37 hozzászólás

  1. Nagyon tetszik ez a kissé melankólikus, keserédes kezdés.
    Felcsigáztál a folytatást illetően. Kíváncsi lennék, hogy ez a hangulat végig ilyen marad-e, és ha igen, hogyan oldod meg,hogy ez egy idő után ne váljon fárasztóvá.
    Szépen, összeszedetlen fogalmazol.
    Gratulálok!

  2. Az első részt figyelemmel olvastam, ebben a szerző elmesélt nekem egy regényt. Arra gondoltam, milyen szívesen megnézném és elolvasnám ezt a regényt, ha megmutatná nekem a szerző, de nem mutatta meg, csak elmesélte a kivonatot. A második rész Marcel Proust szellemében már kevésbé vonzott, a régi dal, amelyet a beszélő sosem talált meg, viszont Dahlia úgy is megszerzett, hogy sosem hallott belőle egy ütemet sem, bennem nem idézte fel a nagynéni teasüteményét, és nem idézte fel a kaliforniai napnyugta mesés szabadságát sem. Azt hiszem, mai fejjel, a mai ismereteimmel már nem olvasnék Proustot.
    Nos, lehet! Talán az eredetit még elolvasnám.

  3. Újabb bizonyíték arra, hogy nem feltétlenül kell durrbele kezdeni. Lassú, mégis érdekes és jól olvasható Dhalia jellemzése. És amikor éppen kezdené az ember megunni, az író ügyesen bevág: “elterjedt a hír: Dahlia eltűnt” Ez az! És nem. Nem egy újabb szám jön, hanem ezt a remek felvezetést agyonüti egy érdektelen készülődős jelenet, az unalmassá váló házasság és a kiégni készülő családanya képeivel, és részletes szájbarágásával annak, hogy Dahlia mennyire fontos neki. Ez bőven ráért volna, és sokkal kevésbé direkt módon is megértettük volna, amit az eltűnésig tartó szakasz alapján szépen meg is tudott volna oldani az író. És aztán Dhalia megkerül. De nem, mégsem, ez egy korábban játszódó jelenet. A készülődés nélkül jobban hatna, ebből pl. megértenénk, hogy fontosak egymásnak, de még úgy is korai lenne szerintem. Összegezve: Nagy-nagy kár, hogy úgy tűnik, az író nem bízik magában, és szájba akar rágni mindent. (20-szor szerepel Dhalia neve, mintha be akarná égetni az agyunkba, pedig a jellemzéssel ezt már rég elérte.) Ha már ő egy enigma, azaz rejtvény, rejtély, akkor adja fel nekünk azt a rejtvényt, hadd fejtsük meg mi! És ehhez bőven megvan a tehetsége, bízzon magában, hagyja működni a szöveget, dolgozni az olvasót.
    Hogy erre is példát hozzak, ami ha szándékos volt, akkor nagyon ügyes: Gyorsan rákerestem a Dhalia név jelentésére, és kiderült, hogy oké, hogy egy virág, de ez a virág a leírójáról, Andreas Dahl svéd botanikusról kapta a nevét. Vagyis pont egy olyan név, ami nem jelent különösebben semmit, nem beszédes név, legfeljebb annyit árul el a viselőjéről, ami amúgy is nyilvánvaló, ti. hogy szép. Merthogy ő egy rejtvény, a neve is titokzatos. Na ilyenből sokat bele, és jó lesz!
    Szóval a fogalmazás remek, a dramaturgia legalább is itt sokkal kevésbé, de nagyon is érdemes érte küzdeni, van mivel.

  4. Kedves Író!

    A kitett részlet nagyon felcsigázott, közel áll a szívemhez az a stílus, amelyben írsz. Kíváncsi lennék a történet folytatására, mert egyenlőre még csak találgatni tudok, hogy mivé növik majd ki magukat a cselekmények.
    Az egyetlen negatívum, amit viszont fontosnak találok megemlíteni, az a nem túl szerencsés címválasztás. Az Aranymosás pályázaton már került ki egy remek mű (nagy kedvencem) ugyanezzel a címmel, ezért szerintem az újragondolandó.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  5. Imádtam. Nem hittem, hogy az Aranymosás még tartogathat meglepetéseket. Ez lenne az első könyv, amit szívesen megvennék KMK-s magyar szerzőtől, annyira megfogott a kezdése, a stílusa, a hangulata, minden. Félek, hogy ez erre a pályázatra túl jó (meg úgy általában az átlagolvasók ízlését és az eladhatóságot nézve), de szorítok érte. 🙂 Gratulálok, és sok sikert kívánok!

  6. Kedves Szerző! Gratulálok a kikerüléshez. Nagyon tetszik, ahogyan írsz, engem megfogott a hangulata. Amit mindenképpen át kellene gondolni a részlet alapján az a történet tempója. Milyen gyorsan haladunk az időben? Távolról nézünk vissza a nagy egészre, vagy benne vagyunk a sűrűjében. Hol van a fókusz? Ezekre a kérdésekre én nem kaptam elég magabiztos választ,ezért nem húzott be a történet annyira, mint tehette volna. De szerintem van benne fantázia. Reméljük a kiadó is úgy dönt a szöveg többi része alapján, hogy ez még orvosolható 😉

  7. Gratulálok a kikerülèshez!

  8. Addig egész jól elvoltam a történettel amíg meg nem érkezett a: Mikor érezted magad utoljára szabadnak? kérdés. Ekkor majdnem felüvöltöttem hogy NO,GOD PLEASE NO!NO NOOO… mi ez a sablonos téma sablonos kérdése? És aztán jön ez a százszor látott megmagyarázás. Ezzel a 2. részlettel nem tudtam együtt érezni egy kicsit sem. Ha a csaj mondjuk egy muzulmán családban feleség akkor hitelesebbnek hat de ez igy totál zavaró. Olyan mintha a szerző valami eszméletlen nagy életbölcsességet akart volna megfogalmazni de nem sikerült neki. Egyébként a szöveget eddig nagyon szerettem.

  9. Nem is tudom. Igényesen megírt szöveg, a helyesírási hibák, képzavarok és itt-ott ismétlődő leírások (kicsit túl lett tolva az aranyló napfény) még azon a szinten vannak, amin egy szerkesztő javíthat, ha már a szerző maga nem vette a fáradtságot.
    Van egy pozitív sejtésem, miről is fog szólni a történet. Mindenkinek van egy ilyen szereplő az életében, akihez képest elhelyezi magát a saját életében, főleg amíg nagyon fiatal. Dahlia nekem kicsit Ulpius-szerű figura. Csakhogy a szereplők korában többnyire már rájövünk, hogy senki sem tökéletes.
    Magyar ember szájából még nem hallottam elhangzani az “enigma” szót, leszámítva ha világháborús rejtjelező készülékről volt szó, a Dahlia pedig azért zavart, mert keresztnévként a nyugati kultúrkörben nagyon ritka, a kaliforniai naplementében pedig mindenki a Black Dahliára asszociálna, aki pedig nem volt se szép se tökéletes, főleg abban az állapotában nem, amiért normális szülőnek eszébe sem jutna így neveznie a gyerekét. Mindezzel együtt talán ez az eddigiek közül a második, maximum harmadik, amit kíváncsiságból szívesen olvastam volna tovább.

  10. Kedves Szerző!

    Az első gondolatom az volt az első bekezdés után, hogy “Jézusom!”. Csak ebben a pár mondatban hét létigét számoltam meg, és a többi részben is rendszeresen bökték a szememet a “volt”-ok. Erre szerintem figyelj oda, próbálj gyomlálni belőlük, mert ennyi létige nagyon zavaró, iskolai fogalmazás jelleget ad a szövegnek.

    A sztori érdekes, nem pörgős, nem gyors, mégis felkelti a figyelmet. Gördülékeny, jól olvasható, a lassúsága számomra valahogy fenyegetőnek tűnt, olyan érzésem támadt, hogy egy krimi vagy egy thriller részletét olvasom éppen, és ez a lassú felvezetés amolyan vihar előtti csend. Nagyon kíváncsi vagyok lektorok véleményére, érdekelne a folytatás.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  11. Kedves Emma!

    Ez egy thriller lesz, ha jól sejtem, az egyik kedvenc zsánerem! 🙂 A részletben megvan a műfajhoz szükséges feszültség (Dhalia eltűnése miatt), viszont az elején nagyon hosszan mesélsz a múltról, elmondod, mit kellene gondolnunk a regény központi figurájáról ahelyett, hogy a cselekményen keresztül megmutatnád. Abban sem vagyok biztos, hogy jó helyen kezdted el a történetet. Talán eleve az eltűnéssel kellene indítani, aztán szépen lassan elcsöpögtetni a múltra vonatkozó információmorzsákat és a szereplők közötti kapcsolatot, ahogy halad előre a történet és a nyomozás Dhalia kapcsán.

    Az idősíkokkal is akadtak problémáim, nagyon ugrálsz közöttük, illetve a párbeszédek számomra túl direktek. A visszahúzódó főszereplő lány és a társaság közepe, rejtélyes barátnő némileg sablonos, de később talán ennél mélyebben lesznek ábrázolva a karakterek. A szövegben sok a volt, de ezeket könnyen lehet javítani.

    A részlet egyébként minden hibája ellenére felkeltette a kíváncsiságomat, szívesen olvasnám tovább. Tudjuk, hogy a legnehezebb a regény elejét megírni, drukkolok, hogy a folytatás kiküszöbölje a csorbákat, és gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  12. Másnak se működik a csillagozás, vagy csak nálam?

  13. A kézirat egyik első olvasójaként én már tudom, hogy mi is az igazi történet és azt is, hogy mennyi olyan rétege van, ami ebből a bevezető részletből még nem feltétlen derül ki. Remélem, hogy másoknak is lesz lehetősége egyben látni az egész képet, mert én nagyon szerettem. Gratulálok!

    (A csillagozás sajnos nálam sem működik!)

  14. Nincs egy szavazat sem, úgyhogy döglött a csillagozás. Majd megjavul.

  15. Nekem volt szerencsém bétázni a történetet, és nagyon örülök, hogy kikerült! 😀 A kommenteket olvasva érdekes látni, hogy még senkinek nem sikerült kitalálnia, miről is szól ez a regény. 😀 De már ez a kis részlet is jól mutatja, hogy mennyire magával ragadó ez az írás.

  16. Kedves Ildikó, ebben a szituban tényleg jó lenne tudni mi lesz a műfaj, mert ha thrillerként venném a kezembe, onnantól nem is olvasnám tovább hogy fiatal lányok jódolgukban a szabadság mibenlétéről filózgatnak. Valamilyen introspektív fejlődés- vagy barátágról szóló regénybe még belefér. És nekem sem megy a csillagozás.

  17. Hatalmas fába vágtad a fejszéd, kedves szerző, ha a mű az lesz, amit sejtek, egy nő fejlődéstörténete. Ám ezt nagyon nehéz megvalósítani, különösen, hogy némiképp az eszközöknek is híján vagy. Iszonyat sok a volt. Tudom, nincsenek kőbe vésett szabályok, a voltot kényszeresen kerülgetjük mostanában, és az se jó, de ez túl sok.
    „Van egy lány”, aki régen a szélen állt a partikon, és akinek napjainkban egy kedves fiú jutott, és aki a partira készülődve, míg a száját rúzsozza, a szabadságról ábrándozik.
    Ahogy Demeter Attila mondta, a történet ott kezdődik, amikor feltűnik Enigma, és lehet, hogy már véget is ért, és új indult a második fejezettel? Mintha nem tudnád, melyik történetet szeretnéd elmesélni. Lehet, egyszerre többet?

  18. Gratulálok a kikerüléshez. 🙂 Ez a részlet is tetszett, van valami megkapó a hangulatfestésben. Cselekményileg eddig közel 0, de mivel folyamatosan Dahlia misztikumának építésén dolgozunk, engem ez nem zavart. A voltok áradata már inkább, de azt hiszem ez viszonylag könnyedén javítható. Ebből gyakorlatilag bármi lehet, hiszen a részletből némi túlzással semmit sem tudhattunk meg. Az biztos, hogy elgondolkodtató, és érdekel is Dahlia karaktere – a narrátor főhősé jóval kevésbé – kérdés, hogy ez az érzés 50 oldalnyi további szöveg elolvasása után is meglenne-e, vagy csak nagyon jó helyen lett elnyisszantva? További kérdés, hogy eztán csak az E/1 narrátor karakterünk marad-e a cselekményben, vagy végig Dahlia áll majd a történet középpontjában, és az E/1 karakterünk tulajdonképpen csak a kirakós darabjait legózza össze számunkra. Eddig picit olyan érzésem van, mint az egyik első kikerült részletben Főnök karaktere esetén, aki maga érdekesebb volt, mint a nézőpont karakter. Kíváncsian várom a lektori eredményét.

  19. Kedves Emma!

    Érdekes, és egyben furcsa is a kitett részlet számomra!

    Lassú indítás, kezdődő (?) feszültség, eltűnés, ami nem is biztos, hogy eltűnés, mert már máskor is hosszabb-rövidebb időre nem jelentkezett Dahlia –> egyelőre ennyit sikerült megtudnom a részletből.
    Az mindenesetre érdekelne, hogy hány karakterből áll a teljes regényed, mert egy hosszú történetnél talán nem okoz problémát, ha az első pár oldal „csupán” bevezet a történetbe. De egy idő után nekem fárasztóvá válik, és elkalandozok.
    Annak ellenére, hogy E/1 a narrátor, vhogy nem tudtam azonosulni Miával. Olyan érzésem volt, hogy Dahlia fontosabb, mint maga a főszereplő!

    Én még kicsit tovább olvasnám, hátha ez volt a mézes madzag, amit elhúztál az orrunk előtt, és ebből egy thriller fog kibontakozni.
    Összességében van hangulata az írásnak!

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

    Nálam sem működik a csillagozás!

  20. Tetszik. Csak a leírásokból kéne lehúzni valamennyit, mert az lassító hatású. Amúgy a rendszer nem enged szavazni, de nekem ez a részlet 8-as.

  21. JELENTEM, MŰKÖDIK A CSILLAGOZÁS! Lehet jönni! 🙂

  22. Azon kevés szerencsések közé tartozom, akik a megszületése után olvashatták ezt a regényt. A beküldött anyag a nyers változat, nem lett lektorálva, szerkesztve, a gépelési, figyelmetlenségi hibák is javítás nélkül maradtak. De nem is azonnali kiadásra küldte be a szerzője, ez egy későbbi, komoly utómunka lesz majd.
    Maga a történet magával ragadó. Az ember elkezdi olvasni, és észre sem veszi, hogy csak halad benne, és nem is nagyon tudja letenni, annyira visz magával. Ha néha mégis megáll az olvasás, az azért van, mert kell némi érés az olvasóban az olvasottakról, aztán újra bele lehet szippantódni a történetbe.
    Számomra külön becsülendő, hogy a ma oly divatos, és igazából sokszor semmitmondó álnév használata helyett a szerző felvállalja magát (persze vannak jó álnevek is, de a P. Howard-i magaslatokba nagyon kevesen jutnak).
    Azt is fontosnak tartom, hogy fiatal, kortárs szerző műve került ki erre a válogatóra (szerencsére, többé is). Minden, ma neves szerző elkezdte valahol a pályafutását, szükséges őket legalább ilymódon segíteni és biztatni.
    Ami a stílust illeti: John Green ír pl. hasonló stílusban, azt is szeretem. Vagy Celeste Ng. Imádtam azt is. Ez a regény is hasonló stílusú, ezért is tetszett.
    Eddigi életemben rengeteg könyvet olvastam (több mint 2000, de lehet, közelíti a 3000-et, egy idő után nem számoltam), ez a regény még a szükséges simítások előtt is a toplistában foglal nálam helyet.
    Drukkolok, hogy hamarosan kézbe is lehessen venni valódi könyvként a teljes regényt.

  23. Kedves Prince!
    Ami jó, azon lektorálás nélkül is érződik, hogy jó/jó lesz. 🙂 Nem véletlenül került ki a részlet.
    De nem emiatt írok, hanem azért, hogy az álnév témához fűzzek egy rövid megjegyzést.
    Sok oka van annak, ha valaki álnéven ír. Nem feltételen arról van szó, hogy az illető nem vállalja fel magát, vagy divatol. Vannak műfajok, amelyekhez jól illik egy álnév. És vannak élethelyzetek, amikor az író álnevet kénytelen használni. Egy jól összerakott álnév sokat elmond a gazdájáról. Az író stílusa abban is benne van. Egy jól megválasztott álnév tükrözi a képviselt műfajt (pl. Vavyan Fable, Lewis Carroll). Ha valaki megír egy könyvet az már becsülendő, bármilyen néven is publikálja.

  24. Kedves Prince!

    A felsorolt kritikák szerintem segítő szándékkal íródtak, és a lektoroknak teljesen nem számít, mi mit veszünk észre a szövegben, mert egyrészt ők is látják a hibákat, még nálunk is jobban, másrészt nekik talán fontosabb a szerkezeti egység, érzelmi ív, dramaturgia, mint az elütések.

    Viszont vannak könnyen javítható hibák, és vannak olyanok, ahol minden mondatot át kell alakítani, mert pl. jelen esetben nem lesz egyszerű a rengeteg “volt”-ot kipöckölni a szöveg elejéből. Ha az egész regényben ennyire sűrűn vannak a létigék, akkor le a kalappal az előtt a szerkesztő előtt, aki a pozitív lektori esetén dolgozni fog rajta!

    Én nem tartom számon, hány könyvet olvastam eddig, de sokat, és ha egy mondatban három “volt”, “hogy” vagy “és” rongyol a pupillámba, az bizony feltűnik, akármilyen jó is a sztori. Ez nyilván magyarázható az író fiatal korával, illetve kezdő voltával, én sem írtam másként az elején. A fél karomat odaadtam volna annak idején egy ilyen fórumért, ahol felhívják a figyelmemet a hibáimra. Többek között erre valók a béták, és hogy őszinte legyek, a fenti szöveg számomra erősen bétázatlannak tűnik. És ezzel még mindig nem azt mondom, hogy ássa el magát az író, mert erről szó sincs, szépen ír, jó a szöveg hangulata, van benne spiritusz.

  25. Egyetértek Ildikóval, és hadd mondjam el, hogy én tavaly ugyanennyire bétázatlanul és nyersen küldtem be a kéziratomat a mosásra, és kaptam is hideget-meleget. Viszont a segítő szándékú hozzászólásokból sokat tanultam, és nem egy nagyon jól jött a regény átírásánál (főleg azok, amik még össze is csengtek a lektorival).

    Szerintem érdemes így tekinteni erre az egész pályázatra. Mert nyilván egyikünk sem profi, és van hová fejlődnünk. Persze, a negatív vélemény először fáj, mindenki szeretne csupa “ez az évszázad regénye!” típusú hozzászólásokat kapni, de lássuk be, nem ez a realítás. És ha túllendülünk az ösztönös megbántottságon, akkor a negatív, építő jellegű kritika nagyon hasznos tud lenni. Hasznosabb, mint az ész nélküli dícséret. (Bocsánat, ha nagyon off voltam, csak szerintem ezt nem árt elégszer hangsúlyozni. :))

  26. Az álnév kérdése engem is nagyon megihletett… Nyilván mindenki sejti, hogy nem Lobo Marunga a nevem (ami egy filmből van és még ott is álnév 🙂 ), de nem ez a lényeg. Akárhova nézünk, egy sor olyan író, költő van, aki nem az eredeti nevén írt, vagy akár valóban nevet is változtatott. Jókai már életében Jókai Mórként vált sztárrá, miközben valójában Móricnak hívták, és utálta, ha bárki Mórnak szólította. Az írói név (vagy bármilyen művésznév), nem feltétlenül álnév, és nem feltétlenül a rejtőzködést szolgálja. Sok oka lehet. Lehet egy írói program, egy politikai nézet, egy vállalt identitás jele (pl. Jókai i-re váltott y-ja), lehet tényleges névváltoztatás, lehet a “termék” része, lehet egy “brand”, szolgálhatja a regény jobb eladhatóságát … stb.
    De ha már Rejtő. Maga Rejtő nyilván zseniális, de a választott nevében semmi rendkívüli nincs, mellesleg volt neki még legalább kettő másik. Jó vagy talán már zseniális írói név Samuel Langhorne Clemens-é, aki a hajókon használt vízmérce kettes szintjének “szakkifejezését” vette fel névként és ma Mark Twain-ként ismer a világ.
    A személyes kedvencem viszont Guillaume Appolinaire, aki eredetileg Wilhelm Albert Vladimir Apollinaris de Kostrowitzky volt.

  27. Igaz, hogy sok kezdő író nevetségesen modoros álnevet használ és csakis sznobságból, amiről a sznob olvasók is tehetnek. Ami jobban zavar, az az új(?) szokás hogy a kikerülések után jönnek a hacerok és elkezdik bizonygatni, mennyire fel nem ismert remekműről van szó. Ne haragudjatok, de ez így nagyon komolytalan. Egyrészt a kiadó döntését nem befolyásolja, sőt még a kommentelők sem fogják meggondolni magukat. Másrészt, ha tényleg segíteni akartok a szerzőnek és bétáztátok vagy olvastátok az anyagát, az lett volna az igazi segítség ha őszinték vagytok és bizony megmondjátok neki, hogy min kell még javítania. Ha valaki megkérdezi tőlünk mit vegyen fel az első randira, neki sem azt mondjuk hogy menj csak a kipukizott melegítődben és zsíros hajjal, jó leszel úgy is.

  28. Kedves Hozzászólók!

    Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a részletet, és külön köszönet minden kommentért, megjegyzésért, észrevételért és kritikáért is, ezekből mindig jó tanulni. A legtöbb felmerült kérdésre (pl. karakterizációval kapcsolatban) a teljes szöveg választ ad, és remélem, hogy egy napon a közönség elé kerülhet majd a történet, hogy ezt meg is tegye. Műfajjal kapcsolatban felmerült a thriller, de nem ez a műfaj, hanem valóban egy fejlődéstörténetről van szó.
    Még egyszer nagyon szépen köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat és az olvasást! 🙂

  29. (A részletről, felmerülő hibákról, átnézés jelentőségéről jogosan társalogtok, még az álnevek szerepe is belefér a közös beszélgetésbe. Azt kérem, hogy miközben egymás gondolataira reflektáltok, ne jelenjen meg a másik személlyel szembeni értékítélet. Köszönöm!)

  30. Kézcsókom, további kellemes pályázatot kívánok.

  31. Kedves hozzászólók!
    Már leszoktam arról, hogy a hozzászólásokra reagáljak, nem érzem magam elég bölcsnek ehhez, most mégis ezt teszem. Itt két ízben is olvasom, de máshol is elém került a szerzőt védő pajzs: “… nem csoda, hogy ilyen rövid részletből nem derül ki…” a műfaj, a zsáner és a lényeg, a téma.Ecsetelhetném, hogy ez mit jelent, de Aranymosó fenti intelme visszatart ettől, viszont mégsem gondolom, hogy ezt tényleg muszáj válasz nélkül hagyni. Szóközök nélkül nagyjából tizenötezer leütés került elénk ebben a szemelvényben, a többi is e körül az adat körül mozog. Visszakérdeznék, és ezzel a későbbi pályázóknak szeretnék a segítségére lenni. Mikor derüljön ki, hogy miről szól egy regény, ha nem az első tizenötezer leütés elolvasása alatt? Egy átlagos regénynek ez az öt százaléka. Amikor valaki leveszi a könyvesboltban a borító alapján kívánatossá lett könyvet, elolvas ennél többet? Nem, ez bizonyos. Azt hiszem, hogy aki nem kezdi el a regényét ennyi munkával, az nincs tisztában azzal, hogy egy a/4-es oldal elolvasása akár öt perc is lehet, és az még ebből a regényből is csupán 3145 karakter, tehát ötször ennyi olvasás után még mindig nem tudjuk, miről szól a könyv. Ez pedig huszonöt perc. Ácsorgott már valamelyiktek egyetlen könyvvel a kezében huszonöt percig a könyvesbolt polca előtt? Mi van, ha csak négy-öt regény mustrája után veszel könyvet? Két óra nem sok könyvvásárlásra? Mondjuk négy könyvet akarsz megvenni: négyszer két óra.

  32. Kedves Attila! Szerintem e probléma kiküszöbölésére szolgál pl. a fülszöveg, nem a regény szövegét, az írói koncepciót kell megerőszakolni emiatt.

  33. Kedves Lobo Marunga!
    Szerintem a regény eleje szóljon a regényről, a fülszöveg pedig ne spoilerezzen, a megerőszakolásnak egyikben sincs helye.

  34. Számomra ez a részlet éppen eleget adott. Megcsillant benne minden, ami egy könyv iránt felkelti az érdeklődésemet. Elérte, hogy máris beleszeressek.:)(Persze ez személyes ízlés dolga.)
    Szerintem elegendő, ha az első pár oldal csak az alaphangulatot teremti meg, és elindítja a külső/belső cselekményt, behozza a fő karaktert/karaktereket.
    Minek olvassak tovább egy olyan könyvet, ami már az első tíz oldalon lespoilerezi magát?

  35. Szerintem fontos, hogy az első oldalakból kiderüljön, mire számítsunk. Vagyis az író tegyen le egy írói ígéretet, és ahhoz tartsa is magát. A hangulatteremtés és az írói ígéret nem zárja ki egymást egyébként. Ez a történet például szerintem tipikus thriller kezdet, pont a hangulatteremtés miatt. Olyan rejtélyes, sejtelmes, az eltűnt nőre koncentrál. De ugye tudjuk, hogy nem thriller lesz, és ez szerintem hiba. De majd a lektorok megmondják a tutit jövő pénteken. 🙂

  36. Nem értjük egymást, Attila, de sebaj, így kerek a világ…

  37. Azonnal éreztem, hogy ez nem thriller lesz (nekem átjött a fejlődésregény ígérete/hangulata ;), de lehet, hogy csak azért, mert jártas vagyok a műfajban), és annyira örültem neki, hogy végre valami eredetit olvashattam itt! Még egyszer sok sikert kívánok a tehetséges szerzőnek, és kitartást. 🙂