Patak Gyöngyvér: Család a dombon (részlet)

Patak Gyöngyvér: Család a dombon (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Akkor borult ki a bili, amikor egy derűs márciusi napon kiléptem harmadik emeleti lakásunk erkélyére, hogy a sarokba tegyem a legfrissebb termést a másik kettő, már megkeményedett pelenka mellé.

Palkó, négyhónapos kisfiam bent a kiságyban teljes extázisban fejlesztette a finommotorikáját: a keresztben kifeszített csörgősort próbálta hadonászó kis kezével eltalálni. Én kint maradtam, hogy feltöltődjek az első igazi napsugarakkal és megnézzem a természet ébredését, de a szomszéd háztömb útját állta a fénynek, hűvös árnyékot borítva a falra, és nem láttam mást, csak a garázssor előtt parkoló autókat, a folyton nyitva hagyott büdös konténereket, és a szemközti erkélyeken támaszkodó, vagy a csukott ablakok függönyei mögül kileső fásult öregeket, akik jobb híján naphosszat egymással morogtak.

Rákönyököltem a korlátra, ugyanúgy, mint a szemben lakók, és pár perc elteltével azon kaptam magam, hogy nincsenek gondolataim, csak üres tekintettel bambulok ki a fejemből. Megrémültem, és bemenekültem.

Végignéztem a lakáson. Harmadik éve laktunk már itt, Kaposvár egyik legrégebbi lakótelepén. Két szoba, konyha, fürdő, az egész nincs ötven négyzetméter. Az előző lakók itthagyott, kopott, szürke padlószőnyegét hasztalan próbáltam elbújtatni a kézműves gyapjúszőnyeggel, az ódivatú rizsszemes fehér tapétát szép Melocco-képekkel, a férjem, Norbi, amatőr művészfotóival, a plafonig érő fenyőpolcokkal, a babasarokban a csodás patchwork falvédőimmel. De nem ezért utáltam meg.

Az élettér lett egyre érezhetőbben, és egyre többször „szűk”. Mit szűk! Szoros. Fojtogató. Borzalmas.

A lépcsőház már a terhesség alatt is iszonyúan bosszantott. Nem csak, mert növekvő hasammal egyre nagyobb kihívás volt megmászni az emeleteket, hanem érzékennyé vált orromat facsarta az állandó, hipóval keveredett macskapisi szag.

Elkeserített a környék is – itt fog felnőni a fiam?

Semmirekellő, trágárul kiabáló utcagyerekeket, üres tekintetű, kocsmából hazatérő lepukkant „kisnyugdíjasokat”, a játszótéren a férjük felszarvazásáról trécselő – és gátlástalanul dohányzó – anyákat láttam.

Esténként sötét alakok, reggelre törött üvegek és húgyszag a sarkon – szép kilátások! Persze voltak ott (valahol, biztosan egy másik tömbben) rendes családok is, meg ovi, suli, bolt és gyógyszertár a közelben. Mégis, tudtam, hogy nem tudok itt élni, mi nem ide tartozunk.

Mi lesz, ha még többen leszünk? Egymás hegyén-hátán…

*

Gondolataimból ismerős robaj riasztott fel – a felső szomszéd lehúzta a vécét. Becsuktam az erkélyajtót, és betakartam Palkót, aki a kitartó kalimpálástól kimerülve elaludt. A zubogás nem zavarta, hozzátartozott a mindennapokhoz.

Vigyorogni kezdtem, mert eszembe jutott a múltkori dugulás, amikor Norbi, megfeledkezve a kiírásról, miszerint „Kérjük a Tisztelt Lakókat! Hogy ma 9 és 10 óra közöt NE használják a WC-üket karbanntartás miat!!!”, kilenc húszkor beült kedvenc Rubicon magazinjával a nyugalom szigetére, komótosan elvégezte a dolgát, majd jó hosszan, nehogy fokozza a bajt, leöblítette a vécét. Én pont lementem a tárolóba krumpliért, így szem- és fültanúja lehettem, amint a tizenkét centi átmérőjű cső kivezetésénél térdeplő szaki nyakába zúdult egy jó tartálynyi bűzlő barna lé.

Azonnal kapcsoltam, és a cserbenhagyás tényével mit sem törődve, észrevétlenül sarkon fordultam, és felrohantam a lakásba, ahol a légfrissítőtől és a röhögéstől fuldokolva percekig tartott, mire el tudtam mesélni, milyen életre szóló élménnyel gazdagodott szegény vízvezetékszerelő.

Most legalább lefolyik. De mi ez? Vidéki levegőn nevelkedett orromat hirtelen bagószag csapta meg. Az a szag, amit a legjobban utálok, amitől undorodtam világéletemben, amire érzelmileg allergiás vagyok. Honnan a francból jön, mikor becsuktam az erkélyt? Növekvő vadászszenvedéllyel szimatoltam körbe a fal mentén, s egyszer csak megláttam!

Az ágy mögül, a konnektorból halvány, ám jól kivehető, határozott füstcsík – cigaretta! – kígyózott felfelé. Megbűvölten bámultam, s közben szép lassan felment az agyvizem. Épp győzködni kezdtem magam, hogy átmenjek szólni, mikor csengettek – pont a bagós szomszéd volt, akinek részeg ordítozása az asszonnyal és a gyerekekkel rendszeresen áthallatszott, csakúgy, mint az éjszakai műszak hangjai.

– Szzzia Gyöngyi! – Utálom, ha valaki nem tudja megkülönböztetni a Gyöngyvért a Gyöngyitől! – Van frrráziscezurátok? – lehelte rám az alkoholgőzös szavakat, és nekidőlt az ajtónak.

– Mi? – nyögtem elfúlva, és félrekaptam a fejem, hogy véletlenül se lélegezzem be a szájából gomolygó párát.

– Frrázisceruza – próbálkozott újra a koncentrációt igénylő szóval, és mutogatni kezdte a kezében szorongatott csavarhúzót, hogy a konnektort szerelné, mert kiszakadt a falból (csak úgy véletlenül, mi?), és az állólámpa is összetört. Adjak neki frrrázisceruzát. Ha van. Mert nem akarja, hogy agyoncsapja az áram.

– Sajnos nincs fázisceruzánk – kezdtem el lassan becsukni az ajtót, de a fickót előrehúzta megértőn bólogató feje, és félig beesett az előszobába. – És ha nem akarod, hogy agyoncsapjon az áram – próbáltam barátságos, de határozott hangon folytatni, miközben sikerült függőleges testhelyzetbe visszatolnom – akkor most menj haza és szerintem ne nyúlj semmihez. Hívj inkább szerelőt.

– Itt a haver, az megcsinálja, csak nincs frrrázis cerruzája – lendítette a magasba a csavarhúzót, úgy, hogy a hirtelen mozdulattól megingott, és hátratántorodott.

– Hellló! – jelent meg a haver feje a szomszéd ajtóban, épp időben, hogy elkapja barátja testét, és együtt huppanjanak vissza a lépcsőház linóleumpadlójára.

– Bocsi, tényleg nem tudok segíteni – hadartam, majd villámgyorsan becsuktam az ajtót, és ráfordítottam a hevederzárat.

Kereszthuzatot csináltam, és felindultan hívtam Norbit:

– Építkezünk!

*

Szegény szomszéd pár nap múlva, egy többnapos léböjt kúrának köszönhetően (nem evett, csak ivott napokig) egy különösen hideg márciusi éjszakán halálra fagyott. Testét pár háztömbnyire a felesége találta meg hajnalban, másnap este ennek örömére hangos bulit rendezett, mondván: ezt a lakást nem veri szét többet az az állat! Azóta csend és béke lett, legalábbis ebben a lépcsőházban, de mi már eldöntöttük, hogy megyünk. Volt is hova.

Szennában, a városhoz közeli faluban néhány évvel azelőtt fillérekért osztogattak frissen kimért, városi viszonylatban nézve hatalmas építési telkeket, abban a reményben, hogy a skanzenjéről híres, barátságos település életét fiatal, gyermekes családok élénkítik majd fel. Húgom, Emi, akkoriban épp egy szennai fiúval járt, aki szólt apuéknak, hogy addig csapjanak le az alkalmi vételre, amíg még lehet válogatni. Apuban egyetemi tanárként is a gamási parasztgyerek vére buzgott, aki földet bármikor szívesen vesz: örömmel vette meg nekünk a telkeket.

A dombtetőn, a faluvégét jelző tábla előtt, az egymással szemközti két legkisebb (még így is nagy), de a legszebb kilátással rendelkező saroktelket választottuk. Aztán nemigen foglalkoztunk velük, Emi barátja kaszálta őket évekig, amíg nem szakítottak, de néha, ha arrafelé kirándultunk, szívesen felmentünk nézelődni.

Most első utunk ide vezetett.

Amint elhagytuk a Kaposvár táblát, elénk tárult a csodálatos zselici táj. Ameddig a szem ellát, egymást érik az erdőborította dombok, és a völgybe lefutó, kacéran kanyargó út egyre beljebb csalogat a kandikáló házak közé.

A zegzugos Kaposszerdahely után szinte repül az autó a Szennába bevezető egyenes szakaszon, majd a falu közepén, a Deregélyi patak mentén húzódó tágas főutcán – lendületet véve a bárdi átkötő út csaknem fél kilométer hosszú, meredek lejtőjének megmászásához.

A dombtetőn kiszálltunk a kocsiból. Norbi belebújt a kenguruba és belecsatolta Palkót, aki mindössze egy kis szemhéjrebegtetéssel jelezte, hogy érzékeli, hogy megérkeztünk, de ha nem baj, folytatná a kocsiban megkezdett kellemes szundikálást.

Mélyet szippantottunk a metszően tiszta, hideg márciusi levegőből. Alattunk a völgyben csak az itt-ott felszálló füst sejttette a falu házait. Szemben, a távolban erdős dombok emelkedtek. Jólesett nyújtóztatni a tekintetünket.

A tőlünk balra, a szomszéd telek mögött húzódó, fiatalnak tűnő erdő és a kis bekötőút mentén nőtt akácsor frissen bújó zöld hajtásai szinte sárgán rikítottak a szürke ágak között, ahogy rájuk ragyogott a fehér fényű kora tavaszi nap. Felvillanyozott ez a sziporkázó színkavalkád.

– Na, hogy tetszik? Vagy nézzünk meg mást is? – kérdeztem Norbit, pedig ennél csodásabb látványt el sem tudtam volna képzelni.

– Minek? Ez a telek már a miénk. Ki van fizetve, nincs vele papírmunka, nem kell keresgetni, utánajárni. Ennyivel is előrébb vagyunk. Ne variáljunk! – összegezte Norbi az előnyöket.

‒ Meggyőző érvek – mondtam óvatosan, ‒ de biztos, hogy elég ? És ha találnánk ennél sokkal jobbat? Csak azért mert ez már megvan…

Norbi sóhajtott.

‒ Jó, akkor gondold végig, nyugodtan, pontokba szedve az előnyöket, hátrányokat… Én addig megyek egy kört. A tereprendezés például nem lesz egyszerű – mondta szakértő szemmel útépítő mérnök férjem.

‒ Át is fogom gondolni! Jobb ezerszer átrágni, mint hűbelebalázs módjára belekapni valamibe.

Norbi ezen az okfejtésen csak vigyorgott, de nem sértődtem meg. Cipőboltban is nehezen döntök, nemhogy amikor arról van szó, hol fogjuk leélni a hátralevő életünket.

Amíg Norbi sétálgatott, addig igenis végigvettem fejben az érveket, ellenérveket – azon a valóban nyomós előnyön túl, hogy már tényleg a miénk a telek. Tehát: A város közel van, tíz perc kocsival. Ez jó. A dombot elég nehéz lesz naponta megmászni, főleg babakocsival, és még járda sincs. Hmm. Mondjuk, forgalom sincs, és legalább edzhetem a farizmom az emelkedőn. A sarkon befordulva saját „kisutcánk” is lenne, két házzal, csak mi meg a szomszéd, akinek a zsáktelke mellett indul az erdei ösvény, ami levezet a faluba, a temető mellett, szinte pont az iskoláig. Vadregényes!

A kisutca túloldalán, az akácok mögött már a szőlőhegy kezdődik. Dolgos, békés nyugalom. Velünk szemben egy hatalmas, gondozott telek, tekintélyes szelídgesztenyefával és több nagy gyümölcsfával – cseresznye, körte – de ház nincs, nem lakik itt senki. Ez is jó.

A bárdi út túloldalán új építésű, gyönyörű, kontyolt tetős zselici parasztház, faragott oszlopokkal, udvarán már szépen iperedő facsemetékkel, bokrokkal. „Ó, hiszen ez Nóráék háza!” ‒ jöttem rá. Nóra Norbi középiskolai baráti társaságához tartozott. Két éve férjhez ment egy katonából avanzsált ifjú őstermelőhöz, Koppányhoz – még akkor ajánlottuk figyelmükbe a szennai telkeket, amiből rögtön hármat is vettek, s lám, az ő házuk már áll! Bizseregni kezdtem.

A telkünk közepére álltam, háttal a kisutcának, arccal a völgynek és a délkeleti napsütésnek. Norbi a telekhatáron járkált körbe öles léptekkel, Palkó láthatóan élvezte a mérnöki munkát. Még mindig aludt.

Mélyet lélegeztem, és a távolba emeltem a tekintetem. Lelki szemeim előtt lassan kirajzolódott, ahogy barátainkkal a vadszőlővel futtatott árnyas teraszon üldögélünk, hátunkat jólesően simogatja a ház fehér faláról visszaverődő napfény melege, csukott szemmel szívjuk be a roskadozó rózsalugas mennyei illatát, s csak hallgatjuk a romantikusan burjánzó udvaron szaladgáló gyereksereg vidám zsivaját. Boldogság!

   – Min mosolyogsz? – karolta át a vállam Norbi.

   – Érzem, hogy itt lesz az otthonunk! Persze csak ha neked is tetszik. Szerintem gyönyörű!

   Norbi, építőmérnök szemmel végignézett a „birtokon”. Tudtam, ő mit lát: kopár, kőkemény agyagos föld, enyhe déli lejtéssel, az utcafrontnál teljes szélességben hatalmas gödörrel, amit sűrűn benőtt a vadrózsa szúrós iszalagja. Sehol egy fa, csak ritkás, térdig érő, télen elszáradt szürke gaz, és sarjadó, tüskés akáckezdemények.

   – Gyönyörű? – vigyorgott. – Egyelőre a tájon kívül más szépséget nem látok. Ja, de! Téged és ezt a kis büdöst! – lehajolt, hogy egy puszit nyomjon Palkó feje búbjára, aki a mellkasán a kenguruban vidáman himbálózott. – De én is látok benne fantáziát. Tényleg tetszik.

   Ő is szívott egyet a szabad szennai levegőből.

   – Vágjunk bele!

*

   Az építésznővel azonnal egy hullámhosszra kerültünk, hetek alatt elkészült a „tökéletes ház” terve.

Norbi intézte a hivatalos dolgokat – földhivatal, banki hitel, engedélyek, miegymás. Imádtam, ahogy ezeket férfimódra, magabiztosan és magától értetődően intézte, higgadtan kezelte a problémákat, megoldásokat keresett és talált az elénk gördülő akadályokra.

Mi nők (azaz én, Emi húgom, anyukám és az építésznő) az alkotás lázában égve gyermekien sikongattunk és tapsikoltunk egy-egy újabb frappáns megoldáson, kedves részleten, érdekes ötleten – a férfiak (Norbi, Apu, öcsém) komplett idiótának néztek minket.

A kész tervben napokig gyönyörködtem. Közel száz négyzetméter földszinti alapterületű, tetőtér beépítéses T-alakú ház, gyönyörű boltíves, osztott fakeretes ablakokkal, oszlopos, félig fedett terasszal, bent szem alakú galériával, az íves lépcsőnél hangulatos pihenővel (meditáló tér!), a nappali közepén méretes épített kályhával. Beindult a fantáziám. A pénzre nem gondoltam. Biztos voltam benne, hogy összeszedjük valahogy.

Ölemben (vagy mellemen) Palkóval, színezgettem a látványtervet, berendeztem az alaprajzot. Különböző jelölésekkel berajzoltam a konnektorok, lámpák, fűtőtestek helyét. Megterveztem a vizesblokkok és a konyha pontos elrendezését. Minden egyéb helyiségről is méretarányos vetületi ábrát készítettem, megterveztem és berajzoltam, hova tesszük a bútorokat, a szőnyeget, sőt azt is, mit hova teszek a polcokon. Emi szerint az agyamra ment a ház, de azzal vágtam vissza, hogy Einstein (vagy ki) is megmondta, hogy a tökéletes alkotás kilencven százaléka a tervezés, és csak tíz százalék maga a megvalósítás. Szóval nem hagytam magam, és élvezettel merültem el leendő otthonunk aprólékos kidolgozásában.

Közben hetekig jártam (hátamon-hasamon-ölemben a gyerekkel) a tüzépeket, fatelepeket, később a konyhastúdiókat, raktáráruházakat, parkettásokat, fürdőszalonokat. Árajánlatokat kértem és vetettem össze, osztottam-szoroztam. Apunak és kapcsolatainak hála, minden engedélyt és a hitelt is hamar megkaptuk, június elején belevághattunk.

Naivitásomat aztán alaposan kikezdte az építkezés. Elvemet, miszerint az embereket alapvetően jószándék vezérli és legjobb tudásuk szerint teszik a dolguk, felülírta a tapasztalat.

Nekem új volt, hogy vannak emberek (szakik, kereskedők), akik – a saját üzleti érdekeikkel szembemenve – megbízhatatlanok, szószegők, vagy egyenesen kontárok.

Tereprendezéssel kezdtünk. Pikk-pakk-sitty-sutty, kész lett a pince és a mélygarázs, ami nem kis meló volt. Ahogy az sem, hogy a kikerült földet ízlésesen rendezzük el. Az sajnos senkinek nem jutott eszébe, hogy ne a mélyről kibányászott agyagréteg kerüljön legfölülre, a talajszintre, mert hiába az utólag ráhordott sok mázsa humusz, abból hosszú évekig nem lesz igazi termőtalaj.

Vagy hiába precízkedtem én, ha a kőműves szótárában a „függőleges” vagy a „derékszög” jóval tágabb értelmezést kapott, az asztalosnak az egy hét valójában két hónapot jelentett, az „elég lesz az anyag” pedig annyit tett, hogy még legalább három fordulóval kell hozatni, vagy épp ellenkezőleg, a fele is elég lett volna.

Azért haladtunk. Elfogyasztottunk két komplett kőműves-brigádot, három asztalost, több burkolót és kályhást (a víz-, gáz- és villanyszerelők idő szűke miatt megúszták, bár később lett volna hozzájuk pár kedves szavam). De legalább megtanultuk, hogy mindig a másik szaki a hibás, és hogy a „holnap jövök” felkiáltás a jövő héttől a soháig mindenre vonatkozik.

A pénzünk is rohamosan fogyott, de a lelkesedésünk nem csökkent, sőt! Épp ekkor lett igazán szükség a kreativitásra és a kétkezi munkára: hogyan valósítsunk meg valamit olyanra, amilyenre terveztük, csak pénz nélkül.

Testet-lelket és ép észt próbáló időszakot éltünk, de minden nehézségen átlendített a tudat, hogy nemsokára otthagyhatjuk az egyre elviselhetetlenebbé váló panelt, és családi házba költözhetünk – mind a négyen: Anya, Apa, Palkó, és a – megint csak márciusban – megfogant kistesó, akinek érkezése ősszel, pont Palkó második születésnapja körül lesz esedékes.

Augusztusban aztán, pontosan másfél évvel a legelső terepszemlénk után, arra az álláspontra jutottunk, hogy a ház a (nekünk) megfelelő készültségi fokra jutott: beköltözhetünk.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.9/10 (28 votes cast)

Leave a Comment

18 hozzászólás

  1. Nagyon tetszik!!!
    Gratulálok, olvasnám tovább!

  2. Kedves Gyöngyvér!

    Szépen, olvasmányosan, gördülékenyen írsz.
    A téma nem az én világom, túl a legutóbbi felújítás sokkján éppen ideiglenesen panelozok, és készülök újabb felújításra (+ nekem a kertes ház nem lehetőség, hanem borzalom), szóval amit írsz, azt szeretném minél előbb a lehető legtovább elfelejteni az életemből. Ez az egyéni problémám, tudom 🙂
    (ezer éve nem hallottam a Gyöngyvér nevet. Szerintem szép)

  3. Gratulálok a kikerüléshez!
    Az, hogy magyar főhősök vannak, nekem mindig megdobogtatja a szívem. Ez nagyon tetszett. 🙂 Kaposváron indulunk, a gyerkőcöt Palkónak hívják (ez nagyon tetszett, jót mosolyogtam), szuper! A nyelvezet is könnyed.
    A történetet viszont egyáltalán nem értem. Mármint mi a pláne? Ugyebár ez egy valós dolgokon alapuló regény (nem a kedvemcem, de ez nem számít), de csak akkor pattan el a húr, hogy költözni kell, amikor a piás szomszéd jön? Utálta az egészet alapból. Van saját föld, a nő meg azon gondolkodik, jó-e? Ezek nekem nem valósak. És nem igazán tudom, hogy ebből mit hoz ki a szerző, én még nem látom, hogy mitől izgalmas ez a történet, de sok sikert a szerzőnek a jövőben! Én ezek után nem biztos, hogy folytatnám az olvasást, de ez nem jelent semmit.

  4. Kedves szerző!

    Gratulálok a kikerüléshez.
    Gördülékeny szöveg, nagyobb bakik nélkül.
    Az egyetlen kérdésem: hol a konfliktus? Hol a horog? Milyen zsáner lesz: realista regény, krimi, romantikus, horror? Miért olvasnám tovább? Miért venném meg? Se különleges konfliktus, se egyedi világ, se egyedi hang (eddig). Remélem a folytatásban több minden kiderül.

    Sok sikert!

  5. Nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e 😀 Persze gördülékeny a stílus, érdekes a téma, tetszik a hangvétel, és mégis 🙂 vagy mégse? 😀

  6. Kedves Szerző!

    Megint a fülszöveg a nyafi tárgya, amit eddig láttam, abból bármi lehet. Tetszett, hogy csillantottál kis humort, ebből sejthető, hogy nem társadalmi drámával állunk szemben. A család aranyosnak tűnik, a panelérzet nekem átjött, biztosan azért, mert pont annyira utáltam, mit Gyöngyvér (aki gondolom Te vagy). Kicsit gyorsnak tűnt a tempó, már ami az építkezést illeti, de ha jól sejtem, az igazi sztori innen indul majd, ez még csak a felvezetés. Nekem tetszett a szöveg, jól olvasható, gördülékeny, kicsit csajos, amitől még közelebb áll hozzám. Pár helyen átrendeztem volna a mondatokat, sok volt az “és”. Ezt a történetet valószínűleg nem tenném vissza a polcra.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  7. Kedves Gyöngyvér!

    Kellemes volt olvasni ezt a részletet, gördülékeny a fogalmazás és könnyen átérezhető a főszereplő helyzete (ha jól sejtem, valós tapasztalok alapján született a mű :)). Ennek ellenére ha könyvként kerülne a kezembe – hacsak nem sejtetne valamilyen izgalmas bonyodalmat a hátoldala -, nem hiszem, hogy megvenném, mert egyelőre még semmi rendkívüli nem történt benne (tudom, hogy ez még csak a legeleje, bőven felpöröghet a továbbiakban, szigorúan erre a kis szeletére vonatkoztatva mondom, hogy nincs benne olyan horog, ami miatt tovább olvasnám).

    Ennyiből még nem derül ki, hogy a regény egyszerűen saját élmények leírására szorítkozik, vagy egy saját élmények által ihletett fikció. Nyilván, ha utóbbi, akkor nagyobb volt a játéktered írás közben, és jobban csavarhattad a szálakat (valahogy A rózsák háborúja c. film jutott eszembe, ott is egy idillinek ígérkező életbe költözéssel indult a sztori, aztán jól felkavarodott az állóvíz); ha az előbbi, akkor már nagyobb bravúr úgy leírni a hétköznapokat, hogy lekösse az olvasót.

    Minden esetre sok sikert kívánok a lektorihoz, és gratulálok a kikerüléshez!

    Judit

  8. Felüdített a normális hangvételű kezdés, amely egy normális, megismerhető és az író által is valószínűleg ismert reális világban játszódó történetet sejtet. A nyelvileg jól fésült mondatokból megéreztem a tavaszt, a teraszon érezhető korai napsugarakat és a lenti szemetes konténerek kissé hangulatrontó szagát. Az ilyen árnyalt írás sokkal több élvezetet nyújt olvasáskor, mint a szándékosan brutálisra faragott semmi. Aztán jönnek a sötétebb árnyalatok, és még mindig élvezem az olvasást, mert a valóságot látom a sorok mögött. Azt a valóságot, amelyet az író megmutat nekem. Ez a dolga az írónak. Ha sci-fit írna, akkor is ezt kellene tennie, a valóságot megmutatni. Bármit írunk, írás közben bármit tódítunk, hazudunk, a valóság talaján kell maradnunk. A Vega lakók négykarú, emberevő szörnyeinek is a valósághoz kell kötődniük valamilyen fokon, különben nincs értelme az ábrázolásnak.
    A szerzőt nem nevezhetném a rózsaszínű lányregények széplelkű tündérének, hiszen teljesen életszerű és reális módon leír egy, majd később több kellemetlen, ronda, utálatos… stb. jelenetet, mégsem haragudtam meg rá. Még mindig az élet zajlik a regényben.
    Mivel a regény valóságos helyszínen játszódik, a szerző rendesen ábrázolhatja a tájat és a környéket, én pedig elhelyezhetem a fejemben őrzött térképen az egész mesét, ha ehhez van kedvem. (Van.)
    Néhányan már leírták eddig, hogy a valóságról szóló regényt a kezükbe sem vesznek, hiszen nem kíváncsiak a hétköznapokra, van belőlük elég. Viszont a valóság vesz bennünket körül, ha viszonyulni akarunk hozzá, nem árt, ha körülnézünk, mások miképp látják a világot. Persze az ízlés dolgain nem vitatkozunk, így erre több szót nem vesztegetnék.
    „Lelki szemeim előtt lassan kirajzolódott, ahogy barátainkkal a vadszőlővel futtatott árnyas teraszon üldögélünk, hátunkat jólesően simogatja a ház fehér faláról visszaverődő napfény melege…” Ezek a sorok számomra a teremtő ember lelkivilágát idézték fel, nekem ez mindig barátságosabb közeg volt a világot elszenvedő társaink lelkénél, ugyanis a világot mi tesszük olyanná, amilyen, még akkor is, ha ez nehezen hihető. Építeni, létrehozni, megvalósítani, a jövőért dolgozni mindig jobb, mint átadni magunkat a beletörődő, lusta semmit tevésbe – mondván minek csináljam, a világot úgysem én fogom megváltoztatni?
    Nagyon remélem, hogy a tetszetősen induló regény a végéig érdekes marad, lesz benne konfliktus, azt megfelelően feloldja a szerző, és a végén nem kerül rá pecsét „A dramaturgiai ív hibás.”
    A szerzőnek sok sikert és eredményes szereplést kívánok a pályázaton!

  9. Először unalmasnak találtam a szöveget, félbe is hagytam az olvasást. De pár órával később újra nekiveselkedtem, és egészen megtetszett az írás. Kíváncsi lennék, hova lyukadunk ki a folytatásban.

  10. Akár fantasyt, akár realista regényt olvasok, a lényeg mindenképp az, hogy beleéljem magam más bőrébe (tudom, hogy ez így helytelen kifejezés, de tetszik 🙂 ), így magától értetődő, mindenképp menekülés a sajátomból. Ezért egyesek ezen logikáját nem értem.
    Az olvasás, ha csupán látszólag csakis szórakozásból űzzük, akkor is több annál. Mindenképpen ad nekünk valamit, azért jó. Ha nem szólít meg, akkor nincs számomra mondanivalója, nem az én nyelvemen íródott.
    A fantasztikus történetek előnye ugyan az, mint bármelyik mesének: archetipikus karaktereken keresztül tanít az életre, mivel távolabb áll a mindennapi valóságtól, könnyebben megengedjük neki, nincs ellenállás bennünk a lecke iránt.
    Ennyit a filozofálásról, aminek csak részben van köze a részlethez.
    Nagyon szimpatikus az egész felállás a regény elején, a mesélő hangja kedvelhető, a leírások szépek. Ennyi. Semmi nyoma konfliktusnak. Ettől adnék még neki esélyt 🙂 Még 10 oldalt, hátha kiderül, miről fog szólni a történet.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  11. A FB felületen közben beszélgettem pár írótárssal, és a félreértések elkerülése végett szeretném leírni: bár pártolom a hétköznapi helyszínt és cselekményt, természetesnek tartom, hogy ebben a regényben is lesznek a szokásostól eltérő dolgok, érdekes szereplők és izgalmas, nem hétköznapi események. A hétköznapokból indulva, eljuthatunk a rendkívüliig. Az egyik FB reagálásban felhoztam példának Sütő András Ádvent-jét. Aki látta, az tudhatja, hogy egészen rendkívüli, szinte a sci-fivel határos a dráma cselekménye, pedig nagyon hétköznapian indul. A nagy CSAVAR ott leselkedik minden hétköznapi helyszínen játszódó mesében, és reménykedem, hogyha nem is a klasszikusokkal versengő, de mégis izgalmas folytatása van a fenti szemelvényhez tartozó regénynek. Ha reményeim hamisak, akkor ez a regény is kihullik a rostán, de ezt majd a lektorok eldöntik.

  12. Akik szeretik a realistább, hétköznapibb témákat feldolgozó írásokat, azoknak biztos tetszeni fog, a hozzászólások mutatják, hogy tetszik is.
    Én jobban szeretem, ha egy történet alapvetően nem egy hétköznapi család, hétköznapi életét mutatja be, hanem valami “kirívóbb” eseményt, így arról nem tudnék igazságosan nyilatkozni, ebben a rétegben mennyire erős alkotás, viszont belőlem nem túl kellemes benyomásokat váltott ki ez a megkeseredett hangulat. Az első bekezdéseket olvasva egyből az ötlött be kertes házban lakóként is, hogy a főszereplő lenézi a tömblakásban élőket. Nem mondom, hogy szánt szándékkal akarta ezt közvetíteni az író, de az ablakra tapadó és hazafelé tartó szomszédok bemutatásából nekem egyből ez jött le, ami nem igazán szimpatikus.

  13. Nekem közepes, de adok rá 8-ast, mert ez legalább valóságos, nem kutyult fantasy mindenféle fura lénnyel.

  14. A kirakott rèszletben mèg nem jelenik meg a konfliktus vagy legalább egy horog.Ìgy nehèz eldönteni, hogy tovább olvasnám-e. Mert az is lehet, hogy pont a következő fèl oldalon indulna el igazán a törtènet… A szerző stìlusa ugyanis tetszett, ès egèszen sokáig lekötott a szöveg. De ha a regèny csak magyar vidèki èlet nehèzsègeit mutatná be, akkor nem èn vagyok a cèlközönsèg. Annál izgalnasabb, fordukatosabb olvasmányokat keresek. (Pèldául ha a pince kiásása közben találtak volna egy hullát, vagy ha kiderült volna, hogy a szomszèd telek pedig a fèrj közèpiskolás szerelmèè, stb. akkor nagyon szìvesen tovább olvasnám a magyar “valóságban” játszódó törtènetet.)
    De gratulálok a szerzőnek ès sok sikert kívánok!

  15. Kedves Aranymosók! Köszönöm, hogy kikerülhettem, nagyon örülök, és most még jobban izgulok!
    Kedves hozzászólók! Köszönöm, hogy megosztottátok a véleményeteket. Nagyon jólesnek a dicséretek, és az is, hogy (szinte) senki nem döngölt földbe még a negatív kritikájával sem, pedig nagyon izgultam, mit szól majd az itteni közönség ehhez a valóban nem kifejezetten irodalmi szöveghez.

    Én kifejezetten szeretem az életrajzi vagy életrajzszerű könyveket, akár regény, akár más, pl. memoár, vagy interjú formájában. Szeretek én is bepillantani mások életébe, illetve szeretem az olyan fikciót, amiben felismerem a saját élethelyzeteimet, a saját problémáimra is találok válaszokat. A Család a dombon-t ebből a szempontból talán valahová Gerald Durrell és Varga Domokos könyvei közé sorolnám. De eszembe jutott még az Ízek, imák, szerelmek és a Napsütötte Toscána is, melyek szintén saját élmény alapján születtek, persze ezek már vitathatatlanul regények. 🙂

    A könyvem tényleg a saját történetünk – természetesen nem egy az egyben, hiszen írás közben sokszor meglódult a képzeletem. A dramaturgia miatt is muszáj volt alakítani, módosítani a megtörtént eseményeken, és nyilván a szereplőkön is, hogy ne legyen unalmas, túl hétköznapi vagy naplószerű, legyen egy fő csapásvonal, és legyen íve, eleje-közepe-vége, legyen kerek egész, hogy mégiscsak „regény-forma” legyen a történet. (Hopp, megint egy idézőjel :)). Remélem, ez sikerült, bár nyilván egy alapos szerkesztés ráfér, hiszen nem vagyok profi.

    Nagyon tetszett Nagy Mari Anna „morális arisztokratizmus” kifejezése, ill. hogy rávilágított a másik szemszög hiányára. Köszönöm!
    Az esendőség és az enyhén emelkedett stílus is a főszereplő sajátja, örülök, ha ez látszik a felvezetésből, (ami még tényleg kb. 10 oldal, aztán elindul a történet :)) bár az talán nem jött le, hogy ezt több helyen kifejezetten ironikusnak szánom. (Pl. a tétovázás, hogy jó lesz-e a meglévő telek, vagy a tavaszi erdő túlzott színkavalkádja.)

    Pont ez lesz, ami előre viszi a történetet, hogy a látszólag magabiztosan ítélő, a „rosszból” a tökéletesnek látszó vidéki idillbe került nő hogyan omlik össze amiatt, hogy mindig csak egy bizonyos nézőpontból – egészen életszerűen a sajátjából 🙂 ‒ látja a dolgokat, mint egyébként sok más regény hősnője. (Nyilván ragad az emberre az olvasmányaiból, remélem, majd kialakul egy teljesen saját hang, idővel :))

    A könyv, szerkezetét tekintve izgalmas, kalandos, romantikus, szomorú, vagy vicces, igaz hétköznapi, ám remélhetőleg nem unalmas jelenetek sora, melyek során a nő, a sokgyermekes anyaság alatt megélt belső útkeresése (munka, párkapcsolat, önmegvalósítás, önbizalom) adja a történet ívét.

    Elsődleges célom az volt, hogy egy mai, könnyed, vidám, szórakoztató, jó olvasnivalót sikerüljön létrehozni, ezen túl pedig az a gondolat vezérelt, amit még lehet, hogy mottóként visszabiggyesztek az elejére: hogy észrevegyük, hogy akkor is boldogok vagyunk, amikor azt hisszük, hogy nem.

    Köszönöm még egyszer mindenkinek!

  16. Gratulálok a kikerüléshez! A nyelvezet nagyon tetszett, olvasmányos, gördülékeny, élő. Magával a történettel sincs bajom, csak mint a többiek is írták, ez nem regényrészlet, hanem inkább egy blogbejegyzés. Én is szeretem az önéletrajzi írásokat, a naplóregényeket vagy akár a szociográfiákat is, de azért azoknál is mindig van valami plusz, ami eleve vonzóvá teszi a kötet olvasását. Pl. ismert, híres emberről szól, valamilyen különleges helyről szól, esetleg egy hétköznapitól eltérő szituációt, eseményt mutat be stb… Tehát van bennük valami plusz, ami eltér a túlságosan ismerőstől, megszokottól. Biztosan itt is lesz ilyen, de egyelőre ezt nem érezni, így ha csak ennyit tudnék a műről – a szép nyelvezet és a szimpatikus főhősnő ellenére -, nem hiszem, hogy továbbolvasnám a művet. Egyszerűen azért, mert túlságosan ismerős mind a két világ (mind a panelvilág, mind az Isten háta mögötti falu), nincs benne az a plusz ismeretlen, szokatlan, esetleg izgalmas tényező, ami továbbvonzana. Ezért szerintem érdemes lenne már az elején elhinteni apró információmorzsákat, hogy mi az, ami majd kiemeli a művet a hétköznapi történetek közül. Sok sikert kívánok a továbbiakhoz!

  17. Gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez! Szerintem jól és tartalmasan megírtad a szöveget,de nekem a vége felé egy kicsit “ellaposodott”.

  18. Nekem tetszett, hiszen gördülékeny, könnyed, reális. Emberi és szép.
    A problémám csak az, hogy mégis úgy éreztem, nem szólt semmiről, nem történt “semmi érdekes”. Mintha egy blogot olvastam volna, amiben az Anyuka beszámol az életéről. Nem tudom, hogyan fog ez könyvként működni.
    Mindenesetre remélem, hogy beindul a sztri méginkább, mert boldogan olvasnám a folytatást! Sok-sok-sok sikert kívánok és gratulálok! Szép munka!