OLVASS BELE – Bálint Erika: A nap csókja

OLVASS BELE – Bálint Erika: A nap csókja

Hamarosan megjelenik Bálint Erika új regény, A nap csókja. Olvass bele már most ebbe a lírain szép Arany Pöttyös regénybe, ami egy ötvenes nő útjáról a szeretetlenségből az önelfogadás felé. „Gátak. Neveltetés, dogmák a női szerepekről. Tabuk. Meddig lehet elmenni? Szabadosság, vagy bennünk élő, természetes vágy az odaadó testi szerelem?  Erről szól A nap csókja. Egy történet egy nőről, de nemcsak nőknek”, mondta a kötetről a szerző.

Olvass bele már most te is a regénybe!

 

1. RÉSZ

1.

Szeptember végi este volt, amikor Léna rájött, nem bírja tovább.

Csend és kellemes félhomály vette körül, csak az éjjeli lámpa szórt meleg, sárga fényt a szobára. A megvetett ágyban ült, hátát a virágmintás párnának támasztotta, ölében kékes derengéssel világított laptopja képernyője.

Megszokta, hogy a magányos estéken a Facebook hírfolyamát, a távoli és közeli ismerősök, a tanítványai, vagy a saját lánya posztjait böngéssze. Egyfajta társasági élet volt ez számára, igaz, teljesen egyoldalú, mert az apró információkért, amiket így kapott, ő nem adott cserébe semmit, soha nem rakott ki képeket, és nem is írt az oldalra.

Most is ott peregtek szeme előtt a bejegyzések, némelyiken átsiklott, másoknál megállt, aztán haladt tovább.

És akkor meglátta a képet.

Egy pillanatig meredten nézte, aztán becsukta a szemét, és így, vakon, olyan mozdulattal, mintha egy rossz, kellemetlen álmot akarna elkergetni, tovább görgette az oldalt.

De hiába.

Szemébe már beleégett a kép, ahogy a barna hajú nő egészen szorosan ott áll Robi mellett, és tekintetét az arcára függeszti.

A párna és a takaró puha, biztonságos fészke hirtelen hideg lett, olyan volt, mintha életének vastag falú üvegbúrájához súlyos vasgolyó csapódott volna, és az apró repedések pókhálóján dermesztő hideg szivárogna be. A nyugodt csend ijesztő némaság, az addig kellemes félhomály nyomasztó derengés lett. Remegő kezét a fülére szorította, és felállt. Fényt akart, sok fényt. Felkapcsolt minden lámpát, de hiába, úgy érezte, mintha mellkasát súlyos kő nyomná, kapkodva, elszorult torokkal lélegzett. Az ablakhoz ment, és kinyitotta, de nem a csillogó, esőáztatta éjszakai utcát látta, csak azt a képet.

Robit és a nőt.

Nem is a testi közelségük fájt, hanem az, ahogyan a nő Robira nézett. Az a meleg, szenvedélyes pillantás.

Az íróasztalhoz lépett, türelmetlenül kutatott a fiókjában, végül megtalálta, amit keresett. Egy megfakult fényképet, ami a nászútjukon készült a Balatonnál. Ketten álltak rajta, Robi mosolyogva átfogta a vállát.

Az asztali lámpa alá tartotta a fotót, és most rájött, miért nem szerette ezt a fényképet soha.

Robi mosolyog, de ő olyan közönyös tekintettel néz a kamerába, mintha nem számítana az a vállán nyugvó kéz, mintha mindegy volna, hogy a férje áll-e mellette, vagy más. Hosszan nézte magukat, aztán mikor az éles kontúrokat homályossá fakították a könnyei, lassan tépkedni kezdte a képet. Először csak félbe, aztán újra és újra megfelezte az egyre apróbb darabokat, mígnem összerakhatatlan papír fecnikké silányult a fotó. Akkor a tenyerébe söpörte, és belehajította a szemetes kosárba.

Nem akart sírni, de hiába, könnycseppek gurultak végig az arcán,  érezte sós ízüket, ahogy elérték szája szögletét.

Nem törölte le őket.

Leült, két karját az íróasztalra tette, háta meggörbült, ahogy fejét rájuk hajtotta. Így ült, görnyedten, magányosan, fejében bánatpillangók fekete szárnya verdesett. Arra gondolt, üvöltenie kéne.

De hangtalan és mozdulatlan maradt.

A férjed évek óta megcsal, és tulajdonképpen a te hallgatólagos beleegyezéseddel teszi. Nem beszéltek erről, mint ahogy arról sem, hogy már évek óta nem fekszetek le egymással, hogy mostanra teljesen megszűntek azok a gyorsan lebonyolított, örömtelen együttlétek is, amelyek még el sem kezdődtek, és te már hallottad Robi felgyorsuló lélegzetét, aztán érezted testének rándulását, és szájának ó-alakú nedvességét a nyakadon.

És nemcsak erről nem beszéltek, másról sem. A férjed éli a maga életét, te pedig, mint csiga a házába, visszahúzódtál a saját kis örömeid közé, és meggyőzted magad, ez jó neked így.

De nem jó. Valami nagyon elromlott. De mikor? És ki rontotta el?

Az anyád, aki a boldogtalanságát úgy hagyta rád, mint egy értékes családi örökséget? Vagy az apád, aki soha meg nem ölelt? Vagy mindketten, mert gyerekkorodban üvegházban tartottak, csak épp az éltető meleg hiányzott neked, így idejekorán befeküdtél egy nálad jóval öregebb férfi ágyába?

Vagy épp ez a férfi, Ákos? Akiről azt hitted, apád helyett apád lesz, és szeretni fog, és annyiszor jártál a kedvében, ahányszor csak akarta, pedig nem is volt jó neked? De nem szeretett, számára csak egy két lábon járó punci voltál. Neki sem voltál elég jó, akárcsak az apádnak, mert amikor felcsinált, otthagyott, és tizenhét éves korodban a nem kívánatos szövetekkel együtt az álmaidat is kikaparták belőled. Az utánuk maradt üresség fokozatosan nyelt el téged, és amikor teljesen magába szippantott, meg akartál halni. De nem sikerült.

Helyette egy malacképű pszichológus két hétig a pszichiátrián tartott. Ő lenne a hibás azért, hogy mostanra ide jutottál? Ő, aki valahogy mindig egy húsbolt szagát hozta magával, és te akkor sem tudtál volna kevésbé őszinte lenni, ha tényleg egy vadidegen hentes kérdez a lelki bajaidról? Ő, aki csak azokat az öngyilkosokat szerette, akiket vert és megerőszakolt az apjuk; akik árvák voltak, és a kábítószerhez menekültek; a született betegeket, akiknél a családi gének már csecsemőkorban előrevetítették az elkerülhetetlent?

Téged egyszerűen egy interperszonális hullának tartott, a zárójelentésbe meg azt írta, infantilis és antiszociális vagy.

Te meg elhitted, és egy életen keresztül örültél, hogy a baljóslatú diagnózis ellenére egyáltalán kellettél valakinek.

Hogy férjed és gyereked lett.

 

Megfájdult a háta, kiegyenesítette a derekát, aztán felállt az íróasztaltól.

Mielőtt lefeküdt, bevett két szem magnéziumot, mert az állítólag segít az elalvásban.

De nem segített.

A lomha, ólomlábon járó percek hosszú órákká dagadtak, és Léna kínlódva feküdt az éjszaka súlyos bársonytakarója alatt. Úgy érezte, mintha egy behegedt sebet újra feltéptek volna, és a var alatt feltáruló nyers hús megint fájni kezdene. Látta az anyját, ahogy némán ül a zöld fotelben, és vékony, fehér fonálból habos terítőt horgol; az apja rideg, szigorú tekintetét a teknőckeretes szemüveg mögött; hallotta Ákos hideg hangját, vetesd el a gyereket, adok pénzt. Orrában ott érezte a pszichiátriai osztály bűzös leheletét, ahogy az izzadság és gyógyszer szag összekeveredett a húgyköves vécé hányingert keltő kipárolgásával; fulladt a szürke falak emlékétől, amik körbevették abban a zárt világban, ahol az ott lakók azt hitték, a rácsok azért vannak az ablakon, hogy kívülről ne másszon be senki, hogy illetéktelenek ne háborgathassák őket ott, ahol biztonságban érzik magukat, ahol csendben ellehetnek álmaikkal.

Torkát újra összeszorította az a kilátástalan magány, amit ott érzett.

Nem tudta, mikor aludt el.

2.

Hasogatott a feje, amikor kinyitotta a szemét.

Odakint már világosodott, a redőny résein beszivárgó fény szürkére csíkozta a sötétség sűrű szövetét a szoba falán.

Megnézte az időt. Hat óra volt.

Tudta, fel kéne kelnie, hogy kilencre beérjen az iskolába, de csak bámulta a plafont, nem tudott mozdulni, mintha izmaiból kiszaladt volna minden erő. Gyógyszer után kutatott az éjjeliszekrény fiókjában, mert a jól ismert, nyakszirttől induló tompa fájdalom már a füle mögötti csontig kúszott. Megint közeledett a migrénje. Víz nélkül nyelte le az apró, fényes kék tablettát, aztán kikelt az ágyból, felhúzta a redőnyt, és készülődni kezdett.

Ahogy levette hálóingét, az ablakon beáramló fény kíméletlen megvilágításában megpillantotta meztelen testét a gardróbszekrény hatalmas tükrében. Csak állt ott, kimerülten, ernyedten lógó karokkal, és nem akarta, de szeme rátapadt a tükörképére, mintha tekintetét valami könyörtelen, láthatatlan mágnes vonzotta és kényszerítette volna, hogy számba vegye, mit hagytak meg testéből a múló évek.

Hosszú, szőke haja most is fényesen és egészségesen omlott a vállára, de mellei már behódolni készültek a könyörtelen időnek. Ahogy tenyerét lassan végighúzta egyik csípőcsontjától a másikig, bőre életteli és meleg volt, de hajdan feszes hasa mostanra megereszkedett, és ott húzódott rajta az apró, sötét vonal, Zsú születésének emléke.

Combját még formásnak mutatta a tükör, mégis, belsején már jól látható, apró halmokat rakott az idő, a meglazult szövetek közé furakodott zsírsejtek hullámossá tették a régen sima bőrt.

Mikor idáig ért tekintete, gyorsan magára kapta köntösét. A telefon után nyúlt, és smst írt Nusinak.

Beszélhetünk?

Aztán két tenyere közé szorította a készüléket, mintha megváltásért fohászkodna, pedig tudta, nővére most is azt fogja mondani, amit mindig, ha Robira panaszkodott.

Miért nem dobod ki végre azt az önző barmot?!

De valakivel szót kellett váltania, mert úgy érezte, belefullad a tegnapi éjszaka kétségbeesés-tengerébe.

Megcsörrent a telefonja.

– Szia, Lénácska – hallotta Nusi energikus hangját. – Mi van veled?

– Robi megint megcsalt.

A vonal végén csend volt, mintha a nővére erőt gyűjtene.

Aztán kiabálni kezdett.

– Miért hagyod még mindig, hogy kínozzon?!

Nusi sosem szerette Robit, önző, érzéktelen alaknak tartotta, ahogy az összes többi férfit is.

– Egyébként honnan tudod? Bejelentette? – kérdezte.

– Láttam az éjjel egy fotót a Facebookon. Édes kettesben volt egy barna nővel.

– És?

– Félreérthetetlen volt.

– Na, ja. És nem először, ugye? Hányszor mondtam már, hogy küldd a francba azt a faszt?!

Léna csak hallgatott. Arra gondolt, talán mégsem kellet volna felhívnia Nusit, talán le kéne tennie a telefont, mert nővére ellentmondást nem tűrő határozottsága most csak még jobban elkeserítette.

– Itt vagy még? – kapott bele Nusi türelmetlen hangja a csend fojtogató hálójába. – Hányszor mondtam már, hogy zavard el a fenébe?!

– Nem olyan könnyű.

– Mi nem könnyű? Kiadni az útját annak az önző állatnak, aki felfalta az életedet?

Léna hallotta, ahogy nővére hangosan beszívja, majd kiengedi a levegőt, mintha relaxációs gyakorlatot végezne. És valóban, mire újra megszólalt, hangjának dühös éle józan tárgyilagossággá szelídült.

– Egyébként otthon van most?

– Nincs. Valami konferencián van. Este jön meg.

– Ja, konferencia! Hagyjuk már! Megmondom, mit fogsz csinálni. – Nusi most is úgy viselkedett, mint gyerekkorukban. Féltette, óvta, dirigálta Lénát. – Most végre megteszed! Érted? Mire hazamegy, összepakolod a cuccát, és egyszerűen ajtót mutatsz neki.

Egyszerűen, nyomott el egy sóhajt Léna. Bárcsak lehetne így!

– Most mit csinálsz? – kérdezte Nusi. – Bőgsz!?

− Nem, nem sírok… Csak üres vagyok. Fogalmam sincs, mit csináljak…

– Nincs? – csapott le rá Nusi. – Akkor elmondom még egyszer. Ha Robi este hazajön, nem drámázol, nem sírsz, egyszerűen rámutatsz a bőröndjeire, és azt mondod, vége, le is út fel is út. Megértetted?

– Nem tudom… leéltem mellette az életemet… ő a gyerekem apja…

– A gyereked apja?! Hagyjuk már ezt a nótát! Zsú elmúlt húszéves! Ismerlek, te mindig is attól féltél, hogy ha elküldöd, örökre egyedül maradsz. Mert nem hiszed el magadról, hogy többet érdemelnél egy állandóan félrekufircoló férjnél – hadarta Nusi.

Aztán, olyan hangsúllyal, mint aki teljesen biztos az ítéletében, még hozzátette:

– Hát ezért nem lépsz ki abból az üres katyvaszból, amit te életnek nevezel! Nőj már fel végre, édes kishúgom!

Léna tudta, a nővére mennyire szereti őt, mégis, sokszor azt érezte, hogy Nusi úgy beszél vele, mint egy kiképző őrmester, és ilyenkor hangja erőszakossága, érzéktelensége apára emlékeztette. Most is szinte látta maga előtt testvére keskenyre szorított száját, és arcán a dühöt, amiért ő még mindig nem akarja megérteni, mi a helyes megoldás, mit kellett volna tennie már régen.

Elhárító védekezés volt a hangjában, amikor újra megszólalt:

– Nem is tudom, most miért borultam ki ennyire… Végül is nem újdonság, ami történt. – Hallotta, ahogy Nusi ingerülten cicceg a vonal végén. Nem akarta, hogy rázúduljon nővére kitörni készülő indulatlávája, ezért még hozzátette: − Majdcsak túljutok ezen is…

Zárszónak szánta, de csak olaj volt a tűzre.

 − Csak úgy túljutni nem lehet ezen! – kiabált Nusi. – Ha nem csinálsz semmit, ott maradsz, ahol vagy, és…

− Nyolc óra van – szakította félbe Léna ezt a sehova sem vezető beszélgetést. – Mennem kell. Majd beszélünk. Szia!

Kinyomta a telefont, és arra gondolt, könnyen ad Nusi tanácsokat, mert ő egész életében öntörvényű volt, merész és bátor.

Minden, ami ő sosem.

A nővére mindig fütyült apára meg az ő szabályaira, és magasról tett arra is, amit anya mantrázott az igazi nőről. Kockás fiúingben és kopott, bőszárú farmerban járt, a szobája falára meg hatalmas, fekete betűkkel felfestette: No war! Love!

Mennyire jellemző volt rá az is, ahogy kiment Londonba!

– Lelépek − jelent meg tizenöt évvel ezelőtt, nem sokkal anya halála után Lénáéknál

– Tessék?

– Lelépek. Egy hét múlva indulok Londonba.

– Lelépsz? Nem értem.

– Kimegyek, és nem jövök haza.

– És Géza?

– Géza le van szarva.

– Hogyhogy?

– Géza máshova dugdossa a farkát. Nem egyszer, és nem most először. Vége.

Meglepő volt a bejelentése, mert Nusi sosem beszélt az érzéseiről, főleg nem a könnyesen szomorúakról. Ő is jól megtanulta apa mellett, hogy csak a gyengék sírnak. Ha néha mégis szóba került a házassága, mindig csak legyintett, hagyjuk.

– És mit fogsz csinálni Londonban?

– Élek. Mint itt. Csak jobban. – Keserűen felnevetett. – No Géza, no apa, no cry. Tudod, Bob Marley! Ennyi.

És tényleg elment Angliába, nem is jött haza, csak néha, sátoros ünnepekkor. Odakint végleg szakított a férfi nemmel, barátnője lett, Abigail, egy Londonba szakadt, erős csontú, szőke, amerikai lány, akit Léna csak fényképről ismert.

– Ha tudnád – bizonygatta Nusi, ha Abigail szóba került –, hogy mennyivel szebb az élet valakivel, akinek a két lába közül pont az a pár centis húsdarab hiányzik, ami miatt a pasik az élet császárának képzelik magukat, és amivel pokollá teszik a nők életét!

Amikor Léna megkérdezte tőle, hogy boldog-e, szerelmes-e Abigailbe, úgy nézett rá, mintha egy másik bolygóról jött volna.

– Szerelem? A szerelem egy szó, egy manipulációs eszköz, amivel a pasik rá akarnak venni, hogy más legyél, mint aki vagy. Elérik vele, hogy egy édes kis játékszer váljon belőled, akinek nincs akarata, nincs személyisége. Aztán amikor megunnak, egyszerűen azt mondják, sorry, elmúlt a szerelem. De igen, szeretem Abigailt. Jól megvagyunk.

Mert Nusi ilyen volt. Szarkasztikus, kirobbanó energiájú nő, aki sosem maradt sokáig az önsajnálat lehúzó posványában, és azt sem hagyta, hogy mások visszanyomják bele a fejét. És persze hajthatatlan volt.

Mindig és mindenben hajthatatlan, gondolta Léna, és bánta már, hogy felhívta, hiszen előre tudhatta, hogy ez lesz belőle. Mindketten mondják majd a magukét. Ahogy máskor is.

Mégis, úgy érezte, ez a reggeli beszélgetés valamiért más volt, mint a többi. Nusi sokszor elmondott érvei elől eddig mindig megvédte a saját indokaiból kovácsolt páncél, de most megszólalt benne egy belső hang, és azt mondogatta, hogy a nővérének igaza van. Már régen változtatni kellett volna.

Nem akart erre gondolni.

Felöltözött, aztán leült a pipereasztal mellé. Máskor élvezte a készülődést a cseresznyefa borítású, paliszander berakással díszített, karcsú asztalka előtt. A hosszú évek alatt, talán öntudatlanul, próbálta apró örömökkel kitölteni azt az életében tátongó űrt, aminek mélysége tegnap éjjel annyira megrémítette. Szerette a régi tárgyakat és bútorokat. Nem volt gyűjtő, de az idők folyamán azért megvásárolt néhány szép darabot. Elég drága mulatság volt, és ő nem is vitte túlzásba, de amolyan boldogságpótlék volt ez számára, és talán Robi is tisztában volt ezzel, mert sosem emelt szót az extra kiadások miatt.

És ugyanígy apró, mindennapi boldogságot jelentett az is, amikor leült az asztalka elé sminkelni. Élvezte az arcára kent krémek kényeztető puhaságát, a fekete szemceruza varázsát, ahogy tekintetét nyitottá és fényesebbé tette, szerette alapozója egyenletes barackvirágszínét, és azt a csodát, ahogy az arccsontjára tett pirosító élettelivé színezte bőrét.

De most mozdulatlanul ült az asztalka előtt.

A tükörből egy fáradt arc nézett vissza rá, agyongyötört, kialvatlan szeme alatt teknővé mélyült sötét karikákkal és lelógó, petyhüdt szemhéjjal.

Siralmas volt.

3.

Szeptemberi eső szomorította a várost.

Kellemetlen, fullánkos cseppjei tűként szurkálták Léna arcát, kabátjába szél kapaszkodott, és kéretlen kísérőként követte őt a villamosmegállóig. A Gárdonyi téren szállt fel a negyvenhetesre.

A lucskos padlójú, ázott kabát szagú szerelvény kopott ülésein jobbára idős hölgyek gubbasztottak, nyakukat fázósan gallérjukba húzták, és elmélázva lestek ki az ablakon. Ölükben üres szatyor pihent, talán az ebédnek valóért igyekeztek a Vásárcsarnokba, a híd túloldalára.

Léna talált egy szabad helyet, leült.

Elgondolkodva figyelte, ahogy az eső sűrű, áttetsző gyöngysorral csíkozza a villamos ablakát, és az jutott eszébe, amit az ilyen esős napokra anya mondott.

Sírnak az angyalok.

 

Lehet, neked is sírnod kéne.

Hangosan siratni a nyomorult életedet, és a malacképű után most a férjeden is elverni a port, zokogva vádolni őt, hogy erre a sorsra juttatott téged, rázúdítani Nusi vádjait, hogy egy önző barom, nem törődik veled, csak a nőket hajtja.

De igazságtalan lennél. Hiszen ő csak egy láncszem abban a súlyos kötelékben, ami még jóval a találkozásotok előtt fonódott köréd.

 Hol volt még Robi, amikor te már menekültél otthonról, mert úgy érezted, megfagysz anyád némaságától és apád hideg tekintetétől; amikor Marival lógtál, csak hogy ne kelljen közöttük lenned; amikor Nusi falazott neked, ha nem értél haza időben?

És hol volt még a férjed, amikor Ákos lelépett, egyedül hagyott a szégyennel és a jeges fájdalommal, és te lefeküdtél mindenkivel, hátha felejteni tudsz, és felmelegszel? De nem tudtál, és ahányszor bebújtál valakinek az ágyába, az a hideg érzés a szíved felől a lábad közé kúszott, és te száraz maradtál. Nem tudtad megnyitni sem a lelkedet, sem a testedet, és rabul ejtett egy makacs érzés, ebben sem vagy elég jó.

Még azt sem tudtad, hogy Robi a világon van, amikor már szerencsétlennek és betegnek érezted magad. Gyógyszereket kezdtél el gyűjteni a szekrényedben, a fekete ünneplő cipőd orrában. Aztán évekkel később, egy este, bevetted őket.

Hát tehet erről Robi?

A villamos éles csikorgással állt meg.

A Vásárcsarnokhoz értek, az idős hölgyek leszállni készülődtek, Léna is felállt, és utánuk lépett. Máskor szerette az eső és a vizes aszfalt illatát, de most kellemetlen, hideg szaga volt mindennek, és ő igyekezett minél gyorsabban az iskolához érni. Mire megérkezett, harisnyája átnedvesedett a járdáról visszaverődő, súlyos esőcseppektől, sietősen nyitott be a kapun. Orrát megcsapta az ismerős illat, az a jellegzetes iskolai elegy, amiben a krétapor, a tornacipők és a reggeli felmosás tisztítószer szaga keveredik.

Épp szünet volt, a folyosó méhkasként zümmögött az osztályokból kiáramló diákok hangjától, és miközben Léna a tanári szoba felé tartott, fiúk és lányok köszöntek rá:

− Jó reggelt, tanárnő! − Aztán szaladtak tovább.

Magyar-angol szakos tanár volt.

A saját osztályában mindkét tárgyat tanította, hogy minél több időt tölthessen a diákjaival, a többi osztályban azonban csak a magyart, mert Lakosnak, az igazgatónak, az volt a véleménye, hogy a frissen végzett magyar szakos kollégák rettenetesen tájékozatlanok az irodalomban.

– Nem is tudom – mondta gyakran –, hogy kaphattak egyáltalán diplomát. Jobb, ha az irodalmat olyan valaki tanítja, aki, úgymond, legalább azzal tisztában van, hogy Füst Milán nem nő volt – utalt az emlékezetes esetre, amikor évekkel azelőtt egy frissen diplomázott kolléga száján valóban kicsúszott az elképesztő mondat, a Feleségem története kapcsán:

– Nem is tudtam, hogy Füst Milán férfi volt.

Ezért Lakos – elkerülendő, hogy vak vezessen világtalant – jobbnak látta, ha az irodalmat igazán hozzáértő tanárok tanítják az iskolában.

Léna, és néhány idősebb, magyar szakos kollégája, még azokban az időkben végezte el az egyetemet, amikor nem vettek fel boldog-boldogtalant, mert keretszámok voltak az egyes szakokon. Így aztán valóban csak a legjobbak kerülhettek be a képzésbe, és Lakos csak bennük – akik még a bolognai rendszer bevezetése előtt diplomáztak –, bízott. Így végül ők kapták az irodalomórákat mindegyik évfolyamon.

Ahogy végigsüvített az iskolán a szünet végét jelző csengő, az osztálytermek visszaszippantották a zajos gyerekhadat, és az elcsendesült folyosón már csak Léna bőrtalpú cipőjének kopogása vert visszhangot,

Ahogy a tanári szoba felé igyekezett, reggeli szomorúságát felülírta a hétköznapi teendők sora, az, hogy majd órát tart a második B-ben Arany Jánosról, aztán a negyedikeseknek József Attiláról.

Szeretett tanítani, és szerette ezt a gimnáziumot is, amely az egyetem elvégzése óta munkahelye volt. Nem gondolkozott a változtatáson akkor sem, amikor két éve az egyház, az eredeti állapot visszaállítására hivatkozva, visszaigényelte. Ez annak idején okozott a szülők körében némi ellenkezést, néhányan felháborodottan emlékeztettek a világnézetileg semleges oktatás követelményére, de ők azt a tanácsot kapták, ha nekik ez ennyire fontos, vigyék más intézménybe a gyermeküket.

Volt, aki így is tett, de a tanári kar és az igazgató a helyén maradt, és bár a változás rossz szájízt hagyott néhány kollégában, és egy ideig suttogó beszélgetések témája volt a tanáriban, Léna semleges maradt a kérdésben. Megvolt ugyan a maga véleménye, de nem bocsátkozott politikai színezetű vitákba, és nemcsak azért, mert nem érdekelte az a vircsaft, ami a pártok között zajlott, hanem mert tulajdonképpen igazán érzékelhető változás nem is következett be.

Látszólag minden maradt a régiben, eltekintve attól, hogy kötelező tárgy lett a hittan, misére kellett járni, a folyosók falára pedig fényesen csillogó réztáblák kerültek, amelyekre az ifjúság okulását szolgáló bibliai idézeteket véstek. De Lénát ez nem zavarta, mint ahogy az sem, hogy innentől fogva Lakosnak az úgymond mellett a szilárd erkölcsi nevelés hangzott el leggyakrabban a szájából.

Az üres tanáriban az óráikra elsietett kollégák után maradt kávé-, arcszesz- és halvány parfümillat fogadta Lénát. Épp leült az asztalához, amikor megérkezett Valentin.

– Üdvözöllek, Lénácska! – bólintott felé az öreg tanár, miközben elegáns, fekete kalapjáról finom mozdulatokkal lesöpörte az esőcseppeket. – Szép vagy ma is! Elcsábítanálak, csak ne lennék ilyen vén csataló!

Mindennapos volt ez a színpadias udvarlás, mert, ha esett, ha fújt, ha tél, ha tavasz volt, Valentin mindig így köszöntötte Lénát, ő meg elnézte neki ezt az unalomig ismert bohóckodást, mert egyébként szerette kifogástalan modorát, csakúgy, mint kicsit megkopott, múlt századi eleganciáját.

Valentin népszerű volt a diákok körében is, bogaras szokásai, furcsa megjegyzéseit szállóigékként emlegették, régimódi beszédstílusa pedig kiváló alapanyagként szolgált a szalagavatók tréfás, tanárokat kifigurázó jeleneteihez.

Magát öreglegénynek aposztrofálta; mennyasszonya meghalt még az esküvőjük előtt, és az elmaradt lakodalom örökre agglegény sorsa kárhoztatta őt. Egyedül élt, a női nemmel való kapcsolata ezekre a játékos, ártatlan kis bókokra korlátozódott.

– Miért nem nősült meg soha, Valentin? – kérdezte tőle egyszer Léna.

– Lénácska! Én egyetlen nőbe voltam csak szerelmes, de ő sajnálatos módon elhalálozott. És szerelem nélkül mit ér a házasság?

Léna fejében már akkoriban is keserű gondolatokat ébresztett ez a költői kérdés, most meg litániákat mondhatott volna, de nem akart elmerülni ebben a témában. Előszedte az óravázlatát, igyekezett az anyagra koncentrálni, és mire elindult az osztálya felé, felülkerekedett benne tanárnő énje.

Rendben megtartotta az órát a második B-ben, a szünetben a kollégáival beszélgetett az esős időről, és az iskola ügyes-bajos dolgairól. Minden annyira hétköznapi volt, úgy tűnt, tudatának tengerében elsüllyedt az éjszakai bánat  nehéztestű torpedója, és magával húzta reggeli kétségbeesettségét is. Mintha újra minden a megszokott helyére került volna.

Aztán az irodalomóra a negyedikeseknél majdnem kínos jelenetbe fulladt. József Attila szerelmi költészetéről beszélt, az Óda sorait olvasta: csobog a langyos víz, fürödj meg; íme, a kendő, törülközz meg; sül a hús, enyhítse étvágyad; ahol én alszom, az a…

A befejezetlen verssor mély csendet hagyott maga után. Léna csak állt a katedránál, szemei a nyomtatott sorokra tapadtak, megszűnt a külvilág. Nem hallotta az óra végét jelző csengőt sem. Egy gondolat kapaszkodott belé, és nem hagyta szabadulni. Mikor kapott, vagy érzett ő hasonló odaadást?

Soha.

Húszévesen bevetted a gyógyszereket.

Nem volt semmi különös oka, hogy éppen akkor. Egyszerűen csak úgy érezted, elfáradtál, nincs értelme tovább élni.

Miközben mosták a gyomrodat, egy fényes csatornában lebegtél, felülről láttad az ágyon heverő testedet a felcsúszott pizsama felsővel, és valahogy restellted magad a takaratlanul maradt melled miatt. Talán ez a szégyenérzet hozott vissza, vagy a sors, ami mást tartogatott számodra.

Mert arról a ki tudja, hová vezető fényes folyosóról végül visszafordultál.

Miután kiengedtek a kórházból, a szüleid nem kérdezték meg, miért akartál meghalni, úgy tettek, mintha nem történt volna semmi. Aztán Katus elpletykálta, hogy az otthoni élet közömbösen hömpölygő folyójának felszíne alatt erős áramlatok örvénylenek. El akarta neked mondani, hogy mit javasolt a pszichiátriai osztály főorvosa apádnak, de te nem hagytad, azt kiabáltad neki, nem érdekel!

De aztán mégis fény derült arra, milyen gyógymódot ajánlhatott a főorvos, mert a szüleid rövidesen az életed színpadára léptették Robit, aki apád kollégája és pártfogoltja volt, nagyreményű, fiatal tehetség… És nőtlen.

Te pedig nem tiltakoztál.

Egyre többször hívták meg vasárnapi ebédre, ti ott ültetek a Zsolnai készlettel terített asztal körül, Katus meg felszolgált, akár egy szobalány. Nusi viszont elmaradt ezekről a vasárnapokról. Féltett, és tüntető távollétével téged akart figyelmeztetni. Próbáltad elhitetni vele, minden rendben van, neked tetszik Robi. De hiába, nem hitt neked. Eladnak téged egy karrierista zsebhuszárnak, célzott gúnyosan Robi alacsony termetére, csak nehogy még egyszer foltot ejts a szent család becsületén. Barbárok!

Nem hallgattál rá.

Robi kedvesen, udvariasan bánt veled, egyáltalán nem volt tolakodó. Ebéd után sokszor meghívott fagylaltozni vagy moziba, máskor meg csak sétálgattatok a Duna-parton.

Aztán karácsonykor megkérte a kezed. És te igent mondtál.

Végül is kellemes fiúnak tartottad…

A folyosóra kitolakodó diákok után maradt térítette magához Lénát. Nem tudta, mióta áll ott magányosan a katedra mellett. Sietve összecsukta a szöveggyűjteményt, és elindult a tanári felé.

Kimerültnek érezte magát.

 

4.

Öt óra lett, mire végzett az iskolában.

Elindult haza, már nem esett, de minden nyirkosan hűvös és színtelen volt, a fák rezes lombját fakóra szürkítette a késő délután tompa fénye.

Mégis úgy döntött, gyalog megy.

A Hadik Kávéház közelében laktak, egy foltos vakolatú, békazöld ház második emeletén. A lakást még apa vette nekik, de Nusi lemondott a saját részéről.

– Nekem semmi nem kell az apámtól, kaptam tőle eleget – mondta –, úgyhogy fütyülök a gondoskodására. Legyen csak a tied!

Így aztán az ő otthona lett a régi, négyszobás, nagypolgári lakás.

Az idők folyamán a század elején épült házat felújították, de akkoriban, amikor Robival beköltöztek, még szomorú méltósággal viselte hajdani eleganciája maradványait, a faragott, viharvert kaput, az ablakok feletti stukkók rongyos torzóját, és a magas, boltíves lépcsőházat, ahol levakarhatatlan koldusként ült meg a kukák szemétszaga és a falakba ivódott ételszag.

A lakás sem volt jobb állapotban, sok munkával járt a felújítás, de megérte, mert tágas és levegős otthonuk lett. Franciaerkélyéről ráláttak a kis térre, ahol a fák gyűrűjében télen-nyáron változatlan méltósággal magasodott a híres magyar író fémbe öntött alakja, lábainál a fiának felolvasó anyával, üzenve az utókornak, olvasni jó.

Már sötétedett, mire Léna a Dunához ért. A szürkén hömpölygő vízen egy lámpapöttyös kirándulóhajó úszott, sárszínű hab futott utána, fedélzetéről fázós turisták bámulták a partot.

A hídon csúcsforgalom volt, kakofón szimfóniát harsogtak a dudák és szirénák; a nedvesen csillogó betonon autólámpák fénye járt zabolátlan táncot; a járdán, a hömpölygő embertömegben a dolguk után sietők türelmetlenül kerülgették a kényelmesen nézelődőket; áradatuk nyomában kipufogógázszagot kergető szél szaladt.

Lénának benzin ízű lett a szája. Mint a pokol tornáca, gondolta.

Mire hazaért, megint fájt a feje, üresnek, erőtlennek érezte magát. Az előszobába lépve épp csak ledobta a kabátját, aztán ivott egy pohár vizet a konyhában. Arra gondolt, Robi ma este hazajön a konferenciáról, főznie kéne valamit, de most nem volt kedve hozzá.

Amúgy sem szerette a konyhát, számára mindig a kötelesség szűk odúja maradt. Utálta kiszellőztethetetlen ételszagát, azt, ahogy zsírfoltjaival és morzsáival mindig takarításra ingerli őt, hogy tanúja a gyakran elszúrt ebédeknek, és főleg azt utálta, hogy ahányszor belépett oda, örökké ott motoszkált benne a lelkiismeret-furdalást keltő kérdés, milyen nő az, aki így gyűlöli a konyhát?

Bement a nappaliba, és leült az ablak alatt álló fotelbe.

Ezt a régi, oroszlánkörmös klub ülőgarnitúrát is hagyatékból vette, és akár a többi antik bútor, ez is jól megfért a lakásban a többi modern, korszerű berendezési tárggyal. Máskor örömét lelte abban, ha csendesen itt ücsöröghetett, élvezte a vörös perzsaszőnyeg puha melegét a talpa alatt, jó volt szemét végigfuttatni a szoba falát borító polcokon, bámulni a sűrűn egymás mellé állított könyvek színes gerincét, és a franciaerkély boltíves ablaka előtti kaktusz gyűjteményt. Csak néhány növény volt, de némelyik egészen különleges példány. Szerette őket.

De most csak meredt maga elé, keze tétlenül hevert az ölében. Megrezzent, amikor megszólalt a telefonja. A felfénylő kijelzőn Robi neve villogott.

Férje meg sem várta, hogy viszonozza a köszönését, csak hadarni kezdett:

– Ma már nem érek haza semmiképp, nem tudtuk befejezni a konferencia utáni megbeszélést, holnap délelőtt folytatnunk kell, ugye megérted, édes?

Aztán, mert talán jelentéssel bírt számára a vonal túlsó végén hosszúra nyúlt csend, megkérdezte:

– Minden oké?

– Persze – mondta Léna, és akkor Robi gyorsan elbúcsúzott, mintha félt volna, hogy a persze után következik egy de, és valami olyasmit kell majd hallania, amit nem akar.

Már csak a csend raboskodott az elnémult telefonban, de Léna még mindig a fülénél tartotta a készüléket. Aztán tétován az asztalra tette, elővett egy kristálypoharat a márványlapos, metszett üvegű, antik tálalószekrényből, és egy palack vörösborral együtt bevitte a hálószobába.

Ritkán ivott, leginkább csak Marival, amikor csajos estét tartottak, de most úgy érezte, szüksége van valamire, amitől ellazul, ami nem hagyja, hogy szétnyíljon a lelkén az a szorosra gombolt kabát, amely eddig melegen tartotta a házasságában, ami mostanra egy hóval borított, téli tájra emlékeztetett: fényesen csillogott, de hideg és élettelen volt.

Nem akarta érezni ezt a mellkasát borzongató, fázós bizonytalanságot.

Leült az ágyra, hátát a virágmintás párnának támasztotta, és bort töltött magának. Egy ideig ujjai között forgatta a poharat, figyelte, ahogy a testes, vérszínű ital lágyan ringatózik a vastag falú, szépen metszett kehelyben.

Aztán apró kortyokkal inni kezdett.

Az első poharat valóban valami megkönnyebbülésféle követte. Nem kell olyan nagy ügyet csinálni abból a facebookos képből, nem változtat semmin, csak egy újabb kaland, győzködte magát, csak ő fújja fel ezt az egész dolgot, nyilván öregszik, közeledik a menopauza, és ettől érzékenyebb, idegesebb.

Már majdnem az üveg felénél tartott, amikor a bor, ami addig szelíd barát módján jelentéktelenné tette az elmúlt éjszaka fájdalmát, hirtelen kellemetlen, izgága gondolatokat kergetett a fejébe.

Nem menekülhetett előlük.

 

Ha őszinte lennél magadhoz, most be kellene ismerned, hogy nem a menopauzáról van itt szó, hanem arról, hogy tegnap éjjel új dimenziót nyert ez az egész megcsalásos történet, és rájöttél, neked nem a férjed félrelépései fájnak.

Azokat évekkel ezelőtt elfogadtad.

Neked igazából az fáj, de az nagyon, hogy Robi mástól megkap valamit, amit te soha, senkitől. Nevezetesen a szenvedélyt, az intimitás közös titkát, ami a te életedből kimaradt, és aminek hiányára mindig is a saját kudarcodként tekintettél.

Hogy hiába akartál, sose tudtál senkinek sem megfelelni az ágyban.

Robinak se.

Ő kínlódva próbálkozott, de évekig csak szenvedtetek a szexszel, hiába használtatok mindenféle kencét, te mindig száraz maradtál, és mindig fájt, amikor végre beléd hatolt.

Mari vigasztalni próbált, azt hajtogatta, nem veled van a baj, hiszen legalább két ember kell ahhoz, hogy rosszul menjenek a dolgok az ágyban. Ő mindig igyekezett egyszerű adok-kapok kérdésre korlátozni a szexet, de te tudtad, másról van itt szó, többek között arról, hogy hozzámentél valakihez, aki sosem vonzott a szó fizikai értelmében.

Aki csak egy kellemes fiú volt a számodra.

Hiszen már az első alkalommal ott vijjogott a füledben a vészcsengő, ne, ne!

De figyelmen kívül hagytad, pedig amikor Robi először magához vont, és megcsókolt, neked nem esett jól az ölelése, szinte fuldokoltál, ahogy nyelvét mélyen bedugta a fogaid közé, úgy érezted összenyálaz, alig vártad, hogy befejezze, aztán észrevétlenül megtörölted a szádat.

Nehezen szoktad meg az illatát is, magadban szőrszagnak nevezted azt a kesernyés, szúrós elegyet, ami mindig átütött parfümje kellemes aromáján, főképp akkor, ha kimelegedett.

Húztad, halasztottad, és csak az esküvő után feküdtél le vele. Akkor már muszáj volt, de erőfeszítésedbe került, hogy ne told el a kezét, minden mozdulatát illetetlennek érezted, taszított hangos szuszogása, arra gondoltál, gyerekkorodban Gábor bácsi, a mindenesetek szedte így a levegőt, amikor a kandallóba való fát aprította, és szinte láttad magad előtt kivörösödött arcát, és a két sötét izzadságfoltot a hóna alatt. Közben meg érezted, ahogy Robi ott matat a lábad között, és kiabálni szerettél volna, hogy ne, de nem lehetett.

Aztán megszoktad őt, elhalványult a fát aprító Gábor bácsi arca az izzadságfoltokkal együtt, de te sosem tudtál feloldódni a férjed mellett az ágyban. Nem segített az sem, hogy ő, először kedvesen, aztán egyre ingerültebben, próbálta kezedet vezetni a testén. Simogass, megmutatom, hogy szeretem, szorította számtalanszor ujjaidat mereven álló férfiasságára, és te megpróbáltad utánozni a mozdulatait, de idétlennek és görcsösnek érezted magad, és ő végül eltolta a kezed, te meg tudtad, csalódást okoztál neki. És a férjed egy idő után olyan lett, mint a kiábrándult edző, aki rájön, tanítványából sosem lesz bajnok, mégsem teheti ki a csapatból, ezért már csak minimális figyelmet fordít rá.

Ritkultak az együttléteitek, és az a kevés is öröm nélküli maradt. Aztán a házibuli után, amin Robit és Vilmát megláttad a fürdőszobátokban, teljesen meg is szűntek.

És sajnáltad?

Nem sajnáltad.

Most sem sajnálod, de az fáj, mégpedig nagyon, hogy Robi továbblépett, és megkereste a maga boldogságát.

Te meg még mindig csak a sebeidet nyalogatod…

 

Ruhástól aludt el az ágyon.

Reggel zúgó fejjel ébredt, odabotorkált a redőnyhöz, és felhúzta. Az éles fénytől könnyezni kezdett a szeme, mégis szárazon égett, mintha homokszemcsék dörzsölnék. Rossz íz ült a szájában, nyála megsűrűsödött, nyelve savanyúan ragadt a szájpadlásához, hányingere támadt tőle.

Elindult a fürdőszoba felé, fogat akart mosni, de bizonytalannak érezte a szoba elegáns hajópadlóját, mintha viharos vízen úszó jachton kellene egyensúlyban tartania magát.

Ahogy nekitámaszkodott a gardróbszekrénynek, tükrében meglátta csapzott haját és élettelenül sápadt arcát; a fáradt szemhéjat, ami petyhüdten lógott, mintha az éjszaka hirtelen megnyúlt volna; a szeme alatti besüppedt bőrt, ami szürke volt és mély, akár egy agyagba ásott árok.

Jézusom, a tisztes tanárnő, ha Lakos most látná!, lökte el magát a gardróbszekrénytől, és nem a fürdőszoba, hanem a konyha felé indult.

Remélte, hogy a mélyhűtőben talál jégkockát, mert Maritól azt tanulta, hogy ilyen vészhelyzetekben csodákat tehet, ha megmasszírozza vele az arcát.

Aztán csak állt a fürdőszobatükör előtt, próbált csodát tenni, eltüntetni az elmúlt éjszaka fizikai nyomait. De hiába, mert csak annyit ért el, hogy most már nem csupán fáradtan szürke volt az arca, hanem a jég csúnya, mélyvörös foltokat is hagyott rajta.

Atyaisten, második órája lesz, alig van ideje, hogy valahogy rendbe hozza magát, hogy megy így ki az utcára?, gondolta. Ezt is apa verte belé, hogy az ember ad magára, és csak kifogástalan külsővel lép ki a lakásból.

Görcsösen koncentrált, megpróbálta felidézni mindazt, amit a másnaposság elleni küzdelemről tudott. Forró fürdőt vett, kávét és kólát ivott, bevett egy szem magnéziumot, aztán két kanál liposzómás, folyékony C-vitamint is.

Öltözni kezdett, fekete szoknyájához púderrózsaszín pulóvert választott, remélte, finom színe ad majd egy kis fényt a smink ellenére is betegesen sápadt arcának.

Már az ajtónál járt, amikor visszafordult, és bekapott még egy Daedalont is.

Hányinger ellen.

 

Tetszett? Bálint Erika A nap csókja című regényét most kedvezményesen tudod megrendelni. Kattints ide a részletekért 🙂

A szerzővel készült interjúnkat pedig itt tudod elolvasni 🙂

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.4/10 (7 votes cast)

Leave a Comment

One Comment

  1. El fogom olvasni ezt a könyvet.
    Négy reggelt töltöttem el a napindító teám és a négy fejezet mellett. A történet atmoszférája beszippantott. A gazdag leírások kellemesen megleptek. Az ízelítő őszintén kíváncsivá tett az általa előre vetített fejlődési ívre.