Molnár Andrea: Canossa – 1.

Molnár Andrea: Canossa – 1.

Jeges szél ordított az arcába; bőrét rőtre marta már a hideg, amint felfelé botladozott a töltésen lassú, bizonytalan mozdulatokkal. Helyenként vékony jégréteg borította a fekete talajt és a durva köveket, amik csúsztak és billegtek, akadályozva az előrejutását. Imbolyogva lépkedett, kezét időnként maga elé kapta, a hóba, de mindjárt vissza is rántotta, nehogy odafagyjanak az ujjai. Alig látott, az orkánerejű szélviharban kénytelen volt szorosra hunyni a szemeit.

„Stay with me.

Won’t you stay…

Stay with me…”[1]

A szél még a fülhallgatót is kirepítette a füléből, de ő fagyott mozdulatokkal a helyére igazította a pöcköt, és rendíthetetlenül mászott tovább, felfelé. A könnyeivel küszködött, nem talált zsebkendőt a zsebében – útközben már mind elfogyott.

Végre felért a töltésre, és a síneken állva belebámult a messziségbe, a ködös semmibe. Nem mosolygott, nem grimaszolt; az arca tökéletesen tükrözte azt az ürességet, ami az elmúlt kegyetlen hónapok után támadt a lelkében.

„Don’t leave me,

I’m begging, please…”

Dübörgés visszhangzott a távolból, a sínek vibráltak a lábai alatt; de ő csak állt, és visszarévedt a múltjába, melyben olyan felhőtlenül boldog volt; boldog, szabad és önálló, egészen addig az elátkozott napig, mikor az addigi biztonság és boldogság vásznán repedések, szakadások támadtak.

„Holding back the memories,

Holding back the years…”

A dübörgés egyre közeledett, s ő még mindig csak állt, szétterpesztett lábakkal, szabadon lobogó hajjal, és olyan szabad akarattal, ami előtte két évig nap, mint nap a birtokában volt, de ostoba emberek megfosztották tőle.

„Stay with me…”

A mozdonyvezető riadtan rátülkölt, hogy takarodjon az útból – de ő csak kivette a füléből a fülhallgatót, hogy tisztán és élesen hallhassa a vonat halálsikolyát, majd közönyös tekintettel visszadugta a fülébe, és leeresztette a karját.

A mozdonyvezető még egy bődületest dudált, de hasztalan: ő nem törődött vele, nem félt, csak ütközésig tekerte a hangerőt, hogy ne hallja a vészjelzést; és cinikusan hátat fordított a csikorgó-fékező, de még így is lehetetlen sebességgel száguldó szerelvénynek.

 

EGY

Capo – Az óvoda

Bármilyen hihetetlen is, az óvodával kezdődött az egész botrány, méghozzá váratlanul és megdöbbentő erővel. Egy boldog, színes kavalkád volt az életünk, melyben helyet kapott minden jó és kellemes, mint a mesékben. Tulajdonképpen sosem kívánhattam volna magamnak értelemmel és érzelemmel telibb életet, habár bizonyos epizódokat örömmel kigyomlálnék belőle.

Azzal a reggellel indult a kálvária, és bizton állíthatom, hogy egyikünk sem volt rá felkészülve. Hatalmas ásítások közepette, de azért aránylag frissen hoztam elő az autót a garázsból, hogy munkába menet felcsípjem a páromat a két gyermekével. Két éve minden áldott hétköznap ezzel indítottam, és olyanná vált számomra, mint egy szertartás. Összetartoztunk és egy család voltunk, mégis külön éltünk – hogy miért? Sosem kerestük rá a választ; egyszerűen így láttuk jónak, és arra vártunk, hogy a gyerekek vessék fel először az ötletet; hiszen mindig az ő érdekeiket tartottuk szem előtt.

Gabriella és a kölykök már a ház előtt toporogtak, mikor begurultam és fékeztem egy oltári bénát. Általában véve, nő létemre nem vagyok analfabéta a férfias dolgokhoz: tudok polcot ácsolni, falat fúrni, csapot szerelni és kocsit javítani; de a vezetés sose volt az én tudományom. És ez nem csak az autóvezetésre igaz, hanem az élet elég sok területére: a neurológiai osztály és a párkapcsolatom „irányításán” kívül, azt hiszem, nem sok mindenhez értek.

–     A taxi előállt!

A lurkók boldogan visongva szíjazták magukat a hátsó ülésbe, és alig várták, hogy ezúttal mit produkálok a belvárosban, ugyanis a béna vezetési stílusomat kész kalandparkként élték meg a reggeli csúcsforgalomban. Úgy hancúroztak és virgonckodtak, hogy az ócska, őskövület Mazda terepjáró jóformán csavarjaira hullott a fenekük alatt.

–     Eee-szik az ee-szőő, cöö-pöö-rög, Paap-ri-ka-jaan-cii nyöö-szöö-rög! – kántálta a négyéves Kíra a hatéves Marcival kórusban, és ez a vidámságos ovi-gospel oly’ pompásan elterelte a figyelmemet, hogy az utolsó kertvárosi utcában kis híján szőnyeget csináltam egy rozsdavörös kandúrból.

–     Vigyázz!

Beletiportam a fékbe, hogy szegény jószág szörnyet ne haljon ijedtében, és mikor Gabriella megkönnyebbülten engedte el a karomat egy sóhajtás kíséretében, kacarászva tovább indultam. Paprikajanci nyöszöjög, mi?… A kölykök még elvarázsoltan bámultak a macska után, és már tudtam, mit fognak kérni karácsonyra…

–     Aztán jók legyetek! – dobtuk ki őket az óvoda és az iskola közös kapujánál, s ők a letekert ablakon át puszit nyomtak az arcunkra.

–     Szia, Anya. Szia, Rea néni.

S már szaladtak is befelé, kéz a kézben. Néha irigyeltem őket a boldogságukért és összetartásukért: nekem sose volt testvérem, így elképzelni se tudtam, milyen fantasztikus lehet egy másik gyerekkel együtt, egy családban felnőni.

–     Lassan leszokhatnának a nénizésről, nem is vagyok öreg – kuncogtam az orrom alatt, és összekacsintottam Gabriellával.

–     Tegnap este Kíra úgy emlegetett, hogy „Rea anyu”… ehhez mit szólsz?

–     Jobban hangzik, mint a néni.

Ismét cinkosan összemosolyogtunk, és rákanyarodtunk az útra, nehogy elkéssünk a munkából. Gabriella ápolónő, én pedig osztályvezető főorvos és egyetemi tanár vagyok; egyikünk sem engedheti meg magának a pontatlanságot, hiszen nem szórakozhatunk mások életével. Azon, hogy mikor érünk be a munkába, emberek sorsa múlhat, és aki már látott belülről neurológiai klinikát, az pontosan tudja, miről beszélek.

–     Délben találkozunk – búcsúztam Gabriellától a kórház előtt. – Tömbösített előadást tartok az idegrendszer gyulladásos megbetegedéseiről.

–     Kérjek neked ebédet?

–     Beérek időben, ne aggódj.

Csókot váltottunk, s indultunk a dolgunkra. A Lyme-kór, Heine – Medin-betegség és a kuru kavargott a fejemben, Kíra anyás elszólásával vegyítve, Gabriella mosolyával fűszerezve, és ez máris feldobta a napomat. Jókedvűen bányásztam elő az ülés alól a laptopomat, s már suhantam is az épületben széles, katonás léptekkel, a tanítványaimhoz.

Imádtam tanítani, s ők ezért imádtak tanulni. Már az is jutalomértékű volt számomra, ha végignézhettem az évfolyamon, a mintegy hetven-nyolcvan kis pszichológuspalántán, mert önmagamat juttatták eszembe, s azt a lelkesedést, amivel már kiskoromban kutattam a dolgok okát: hogy én hatévesen miért tudok beszélni, s az egyéves kis szomszéd Arnoldka miért nem. Hogy én miért tudok szaladni, és Géza bácsi miért nem tud kiszállni a tolószékből. Hogy én miért vagyok képes hangosan kiolvasni a számokat a papírról, s hogy más kislányok miért képtelenek ezt a tudományt elsajátítani. Hogy én miért vagyok egészséges, és Emma nénit miért zárták be a bolondok házába.

Furcsa volt, de ez a lelkesedés kitartott egészen a PhD fokozat megszerzéséig és még azon is túl; mindig eltöprengtem azon, vajon ők, a tizenkilenc-húsz éves hallgatóim is olyan komolyan veszik-e azt, amit tanulnak, mint én. Hiszen mindenki azt csinálja, ami a gyengéje.

–     Jó reggelt, kollégák… Túlélték a tegnapi bulit?

Az ellankadt fejekből arra a következtetésre jutottam, hogy még igencsak másnaposak (vagy inkább aznaposak), de majd a szubakut szklerotizáló pánenkefalitisz felfrissíti őket…

–     Jó reggelt, tanárnő… – mormogott egy-két éberebb száj, és alig bírtam elnyomni a mosolygást.

Van most értelme a meningitiszről és neurolueszről papolni, mikor szellemileg még valahol a lassú hullámú alvásban járnak? Mit fognának fel belőle? Úgyis kiadom nekik az előadás anyagát, arról lemásolhatják. Pár hét múlva zárthelyit fognak írni, és már így is csúsztunk egy hetet, mert a múlt órát el kellett halasztanom egy klinikai eset miatt, s most ezért kell a tömbösített óra… Mi lesz így velük? Túl lelkiismeretes vagyok, és bosszant, ha nem láthatom el tisztességesen a tanári feladatomat.

–     Tanárnő… mi az a patológiás részegség?…

–     Az, ami magának biztosan nincs… – de nem fejezhettem be a mondókámat, mert valaki türelmetlenül kopogott az előadó ajtaján, és be is nyitott.

A tanszéki ügyintéző pislantott be ideges tekintettel, és tudtam, hogy aznap is lefújhatom az órát, mert valami halaszthatatlan eset ürügyén magába nyel a klinika.

–     A kórházból keresik, sürgős ügy; agysérült, kómás páciensről van szó.

Örülhetnek a palánták, mehetnek haza aludni – értékeltem a kitartásukat, hogy egy átpartizott éjszaka után volt erejük becammogni a reggel nyolckor kezdődő előadásra; s mint kiderült, teljesen feleslegesen.

–     Kollégák, jövő héten találkozunk… remélem. Viszlát.

Rossz szájízzel rohantam az autóhoz, de nem értem rá gondolkodni, csak gyilkoltam a gázpedált, és azon görcsöltem, hogy időben odaérjek. Minden riasztás rohanásba torkollt, és néha úgy éreztem, mintha rohammentős lennék, csak épp a sziréna meg a villogó hiányzott a fejem búbjáról.

Valahogy így ismertem meg Gabriellát is, aki akkor frissen került az osztályra, talán az első napját töltötte ezen a részlegen. Egy status epilepticus típusú epilepsziás rohamot kellett volna elmulasztanunk, a beteg már majdnem átcsúszott a klinikai halál állapotába, Gabriella pedig csak állt kővé váltan, egy nyamvadt pulzoximéterrel a kezében. Barbár módon rárivalltam, hogy tegye le azt a kacatot, nem kell az ide, inkább segítsen előkészíteni a műtőt, a szentségit, mert ezen a betegen már csak sebészeti beavatkozással lehet segíteni. Fröcsögtem még egyéb cifra dolgokat is, nem tudva akkor még, hogy ő majdnem elvesztette az apját, mikor az utcán rájött egy grand mal roham az öregre, és elvágódott a zebrán.

Berobbantam az osztály ajtaján, Gabriella már adta is rám a köpenyt.

–     Egy vidéki kórházból küldték, már egy hónapja kómában van, folyamatosan romlik az állapota. Itt vannak a leletei.

Egyszerre néztem a férfit és a papírokat: motorbaleset, folyamatos komatózus állapot, Glasgow-skálán négy pontot ért el. Vizsgálatok. Hol vannak a vizsgálatok? Milyen kezelést kapott?

–     Még CT-t se készítettek?! És így adtak neki dehidráló terápiát?! Azonnal mérjenek koponyaűri nyomást!

Mindig elszomorított, és egyben fel is bőszített az orvosok nemtörődöm hozzáállása, mások veszélyeztetése. Mégis hogy adhattak szárító gyógyszereket, mikor azt sem tudták, fennáll-e egyáltalán az agyi ödéma ténye? Nem csoda, hogy egy hónapja romlik az állapota, mikor gyakorlatilag sivatagot csináltak az agyából.

–     Nem volt liquorvizsgálat sem, úristen… meg sem nézték, nincs-e intrakraniális vérzése…

Gabriella látta rajtam, hogy most aztán pattanásig feszültek az idegeim, és mélyen egyetértett velem, csak ő képes volt elfojtani és lenyelni a felindultságát.

–     Rea, ezen nem tudsz változtatni akkor se, ha most azonnal infarktust kapsz.

–     Nem értem, minek mennek az ilyen korlátolt amőbák orvosnak… Én nem vagyok orvos, csak egy sima szakpszichológus, akit jobb híján beleerőszakoltak az osztályvezetői székbe, mégis hamarabb feltalálom magam, mint ezek az agyoniskolázott balfékek…

Még le se csordogált a düh a torkomon, mikor a kezemben is volt a CT-felvétel és a nyomásmérés eredménye.

–     A nyomás normális… a CT-n fronto-parietális lézió látható, a konvexitás felett pedig sarló alakú hiperdenz árnyék… Nagy ég, ezt azonnal műteni kellett volna. Szólok a sebésznek, hátha még nem késő.

Jól döntöttem? Vélhetően igen, bár néha tévedések alapja lehet, hogy nem neurológus vagyok, hanem neuropszichológus – a két terület csak részben fedi le egymást, és én teljesen más oldalról közelítem meg néha a problémát, mint egy nálam ezerszer szakavatottabb neurológus orvos. De nekünk csak egy idegsebészünk van, aki a város összes kórházával munkaviszonyban áll, és emiatt pokoli sok a melója; úgyhogy nekem kellett átvállalnom a felelősséget, nyomásra.

–     Most már jó kezekben lesz, Rea.

–     Igen… Kovács néni kognitív terápiája hogy halad?

–     Ma már sikerült a tekintetével követnie a rágógumit.

–     Nagyon jó.

Tényleg örültem; Kovács néni totális mutizmusban szenvedett, vagyis (egy sérülés következményeként) egyáltalán nem beszélt, és nem volt képes semmiféle kommunikációra, habár megértette a környezetét. Egy strukturált terápia keretében, folyamatos pozitív megerősítésekkel próbáltuk szólásra bírni, és három hét alatt elértük, hogy az abszolút érdektelen néni felszólításra képes legyen ránézni egy csomag rágóra, melyet aztán jutalomként meg is kapott. A terápia célkitűzése, hogy ha képes lesz akár csak háromszavas mondatokban is beszélni, és odafigyelni a partner válaszára, a felhalmozott rágóhegyeket szétoszthatja az unokái között.

Mire felocsúdtam Kovács néniből, Gabriellát már el is nyelte a folyosó: elérkezett a délelőtti vizit ideje, ami pénteki napokon kivételesen nem az én feladatom, hanem a folyton elfoglalt idegsebészé.

S hogy ezen kívül mi még az én feladatom? Hogy épül fel egy átlagos napom? Személyiségteszteket, intelligenciateszteket veszek fel frissen bekerülő betegekkel, különböző feladatokkal feltérképezem a kognitív állapotukat, ha maguknál vannak és képesek a kommunikációra. Sokszor azonban sajnos nincs mód erre, mert a páciens rögtön a műtőben vagy a CT-ben landol eszméletlen vagy életveszélyes állapotban. Ilyenkor kicsit háttérbe szorulok, míg a sebész dolgozik a páciensen; ám ha az életveszély elhárult, az én feladatom felállítani a kognitív terápiát és a pszichoterápiát, amennyiben a neurológiai sérülést kognitív vagy pszichés diszfunkciók kísérik.

Gabriella óriási segítség a munkában. Nemcsak azért, mert szinte mindent megcsinál a pelenkázástól kezdve a fürdetésen és etetésen át a vizsgálatokra kísérésig és 24-órás készenlétig, hanem mert képzettebb, mint a többi szakápoló, segít a vizsgálatok lefolytatásában, és olyan éberen figyeli a betegek állapotváltozásait, mintha csak valami személyi testőr lenne.

Elbambultam; a kávéautomata előtt tértem magamhoz, Gabriella átölelte a vállamat.

–     Mióta állsz már itt? Az urat kihozták a műtőből, stabil az állapota, eltávolították a belekövesedett vérrögöt, ami nem tudott felszívódni. Jössz ebédelni? Mindjárt kezdődik a rendelésed. Na, gyere.

Lehetőségem sem volt ellentmondani, Gabriella már húzott is maga után, ellátva helyettem az alapszükségleteimet, mert én néha még azokról is megfeledkeztem.

–     Mit eszel?

Hirtelen eszembe jutott egy pár évvel azelőtti eset, mikor egy kisvárosi kórház sebészetén levágták egy férfinak a lábát, mert érzéketlen volt, és azt hitték, hogy trombózis miatt elhalt. Még fel sem épült a műtétből, mikor hirtelen életét vesztette a kórházi ágyban, egy napfényes délutánon. A vidéki kórháznak nem volt patológiai osztálya, ezért hozzánk küldték boncolásra: megállapítottuk, hogy a levágott láb valószínűleg teljesen egészséges volt, ellenben az alsó végtag agyi szenzomotoros központját ellátó artériában vérrög keletkezett, ez okozta az érzéketlenséget – nem maga a láb. És ebbe is halt bele, mert több vérrög is elindult az agyi artériáiban, amik szó szerint megfojtották az agyát, elzárták az oxigéntől.

–     Két „B” menü lesz, egy nekem, egy meg az elbambult főorvosnőnek…

Gyáva nyúl voltam, hogy szó nélkül hagytam az esetet és nem jelentettem fel, mikor ez egy nyilvánvaló és elég brutális műhiba.

–     Rea, a tálcád.

–     Ó, bocsánat…

Követtem Gabriellát egy üresen álló asztalhoz az illatozó lencsefőzelékkel a kezeim közt, és egyre csak a megműtött férfin járt az eszem. Hajszálon múlt. Csak egy hajszálon múlt. Jól döntöttem. És ha másképp határozok? Ha késve jut a műtőbe? Van egyáltalán családja?

–     Rea, egyél.

Utálom, hogy nem tudom leállítani az agyamat. Jól döntöttem, megműtötték, felépül, kész – minek tépelődök azon, ami megtörténhetett volna, de sikerrel tettem ellene? Szörnyű, mikor így pörgök felesleges „ha”-eseményeken.

–     Jó étvágyat.

Inkább Gabriellával kellene törődnöm, olyan hűségesen kitart mellettem, és még sosem éreztem úgy, hogy a terhemre lenne. Néha, mikor fáradt és nyűgös vagyok a munkám miatt, egyszerűen keresztülnézek rajta, elmegyek mellette, mindig megbántom… de ő ezt sosem veti a szememre, csak magához ölel, és én ettől megnyugszom.

–     Hétvégén felmehetnénk a Mecsekbe, olyan szép ez a vénasszonyok nyara, vagy megmutathatnánk a gyerekeknek a Vidámparkot…

–     Azt a lepusztult, ijesztő retró vacakot? Azt hiszem, velünk együtt élveznék.

Gabriella gyengéden rám mosolygott, és úgy éreztem, hogy ez a nap csakis jól végződhet.

 

Ezalatt Kíra boldogan visongva játszott az óvodában, mászókázott, verekedett a fiúkkal az építőkockákért, és rajzolt, töméntelen sok rajzot, méghozzá meglepően ügyesen és eredetien. Nemcsak királylányokat vetett a papírra, mint a többi szőke, copfos kislány (a szokásos prototípus), hanem szigeteket és pálmafákat, hajókat, a hajókra rakodómunkásokat; mezőt lovakkal és vitézekkel, várat, lovagot és lovaginát, herceget és hercegnőt; felhőket és madarakat, ahogy a nap felé szállnak – sosem rajzolta le kétszer ugyanazt, és az óvónők büszkén tűzködték ki a műveit a faliújságra a többi kisfiú és kislány krikszkrakszai mellé.

–     Gyerekek, ma mindenkit különleges feladatra kérek meg – tapsolt az óvónő, és maga köré gyűjtötte a kis fűmagokat. – Szeretném, ha lerajzolnátok a családotokat, és mesélnétek a testvéreitekről, szüleitekről.

Kírának nem kellett kétszer mondani: már suhant is a ceruza a papíron, formálódtunk mi, a családja. Ki is színezett minket, ragyogó és eleven színekkel: kékkel, vörössel, okkersárgával és zölddel, barnával és rózsaszínnel, mint egy vidám csendéletet. A nyelvét is kidugta a fogai közt, ahogy koncentrált, és lassan megelevenedtünk, lüktettünk, éltünk, kacagtunk, szerettünk – Kíra nagyszerűen értett az érzelmek ábrázolásához, holott még csak picike kislány volt.

Hogy neki mit jelentett a kapcsolatom Gabriellával, nem tudom. Kétéves is alig múlt el, mikor Gabriella és én összejöttünk, így mondhatni ebbe született bele és így ismert meg minket. Sosem vittük a szeme elé a legintimebb hálószobatitkainkat; de nem féltünk csókot váltani előtte, és ő sosem kérdezte meg, hogy apuka és anyuka helyett miért van két mamája. Neki mi voltunk a család, a biztonság, a lehetőségek tárháza és a szórakozás; és talán több szeretet kapott tőlünk, mint a legtöbb gyerek a hagyományos felállású családokban.

Sosem szégyelltem a leszbikusságomat. Nagyon korán ráébredtem, hogy a nőket szeretem, és rögtön el is fogadtam, meg sem próbáltam változtatni rajta; inkább örültem, hogy végre tudom, ki vagyok és merre tartok. Sosem voltam nagy nőcsábász, bár akadt egy-két barátnőm; Gabriella előtt egy komoly, ötéves kapcsolatom volt, ami úgy ért véget, hogy elhagytak egy férfi miatt. Akkor ezt pokoli kudarcnak éltem meg, de ha nem lépett volna le a csaj, akkor most nem lenne Gabriella; és talán nagy bugrisság, de ezerszer inkább Gabriella, mint az előző nőm.

Gabriella esete már nem ennyire egyszerű és tiszta: gimnáziumban belezúgott egy srácba, akiről később kiderült, hogy Edinának hívják – aztán belebotlott egy másik srácba, akitől teherbe esett, és az érettségi után a szülők udvarias kérésére összeházasodtak. A döntés azonban elhamarkodott volt, a házasság egyáltalán nem lett boldog, és miután a munkanélküli, folyton részeg, alig felnőtt férj többször elverte Gabriellát is és a gyerekeket is, Kíra első születésnapja után kimondták a válást.

Nehéz volt őt megközelíteni. Gyönyörű volt és ragyogó, csendes és visszahúzódó, de a visszahúzódása mögött éreztem valami mélyen gyökerező fájdalmat; olyan fájdalmat, amit a világon csak nagyon kevesen élnek át. Már sajnáltam és szégyelltem, hogy úgy rárontottam az első találkozásunkkor, és én is csak beletiportam a lelkébe a kórházi papucsommal. Próbáltam vele éreztetni, hogy kedvelem, hogy bízhat bennem, hogy én jó vagyok és türelmes; mert ilyennek éreztem magam, és szerettem volna, ha látja, ki vagyok – és azt, hogy kivé válhatok mellette.

Nem tudtam, hogy a nőkhöz vonzódik – mert a házasság ellenére egyáltalán nem kellettek neki a férfiak, habár sorban álltak az ajtaja előtt a hatalmas rózsacsokrokkal –, és eszem ágában sem volt ráhajtani; valamiért mégis így alakult az egész, és egyszer csak a barátnőm lett. Az akkor négyéves Marcinak semmi kifogása nem volt ez ellen; ugyan miért is lett volna, mikor a flúgos apja helyett kapott egy másik anyukát, aki nem ütötte-verte, hanem dédelgette és törődött vele.

Mindaz a szeretet, ami naponta kicserélődött felnőttek és gyerekek közt, tükröződött Kírácska rajzán, és az a rajz megmutatott mindent, leplezetlenül – mert a csöpp lányka kezét az érintetlen őszinteség vezette.

–     Nagyon szépet rajzoltál – bólogatott az óvónő, mikor átnézett Kíra válla felett. – Elmeséled, kik ők?

–     Ühüm… – dünnyögte az utolsó simítások közben, és már sorolta is: – Ő itt anyukám, aki egész nap a kórházban dolgozik, hogy a betegek jobban érezzék magukat. Nagyon finomakat főz, ész szok szütit szüt, ész szokat kirándulunk. Anyukámat Gábor Gabriellának hívják, ész nagyon szép nő.

Az óvónő a következő alakra bökött, Kíra nagy szusszal folytatta.

–     Ő a tesztvérem, Marci. Nagyon rossz kiszfiú, mert mindig átmászik a szomszéd báci kertjébe, és akkor szétrugdossza a vakondtúrászokat. Marci már iszkolába jár, ész nagyon jól tanul, cupa piroszpont minden füzete.

–     Értem, Kíra. És ő kicsoda?

–     Ő Rea néni, aki doktor a kórházban, ész együtt dolgozik anyukámmal.

–     Ő anyukád nővére?

–     Ne-em.

–     Talán apukád testvére?

–     Ne-em!

–     Akkor kicsoda ő, Kírácska?

És Kíra úgy felelt, mintha más számára is teljesen triviális lenne az, ami neki, mert Kíra nem tudta, hogy erről nem lenne szabad beszélnie idegenek előtt.

–     Ő anyukám barátnője.

–     Tehát nem tartozik a családhoz?

–     De igen! Rea néni minden reggel jön, elvisz minket oviba, meg hétvégén kirándul velünk, ész ha elromlik valami, mindig megszereli, ész Marcinak isz szegít a tanulászban, mert Rea néni tanár isz. Szokszor alszik nálunk, ész néha puszizkodnak az anyuval.

Az óvónő pogácsára duzzadt szemekkel és elakadó lélegzettel állt fel Kíra mellől, aki még nem tudta akkor, hogy hajmeresztő kalamajka következik azért, mert őszinte volt az óvónénijéhez. Nem sejtette, hogy a sarokban idegesen diskuráló, vitatkozó óvónők, akik tanácstalan mozdulattal túrnak a hajukba és tördelik a körmüket, épp az ő imádott anyukái ellen igyekeznek kidolgozni egy bombasztikus merényletet, ami életeket, vágyakat, álmokat és terveket fog szétrobbantani.

–     Mondd csak, Kírácska… Ez a Rea néni miféle ember? Szokott téged bántani? Szokott téged nézegetni? Le szokott téged vetkőztetni? Rá szokott venni olyan dolgokra, amiket te nem akarsz megtenni? Nem szokott zavarba hozni?

Kíra nem egy buta lány; az óvónő kérdései alapján már sejtette, hogy túlságosan eljárt a szája, csak azt nem értette, hogy mi ezzel a baj. Az óvónők nem szoktak szégyenbeejtő kérdéseket feltenni! Mit akarnak Rea nénivel?

–     Rea néni egy nagyon tisztesszégesz ész türelmesz néni, aki szosze kiabál velünk, hanem úgy viszelkedik, mintha ő isz az anyukánk lenne.

Kíra zaklatása ezzel véget is ért aznapra, és ő boldogan temetkezett vissza a papírlapjaiba, hogy tovább alkosson önfeledten; maga mögött hagyva az elmúlt percek fenyegető tortúráját.

 

A délutánunk olyan volt, mint valami idilli Szinyei-kép; Gabriella a konyhában koficolt valami zöldfőzeléket a gyerekeknek (talán spenótot), míg én Marcival tanultam az összeadást; általában ez volt a feladatom minden nap kora délután.

–     Eegy… meg néégy… az ööt… – számolt lassan a fiúcska, és görbe számokat vetett a füzetébe.

–     Jól van, Marci…

–     Rea néni! Rea néni! – visítozott Kíra a fülembe. – Rajzoltam neked egy oroszlánt!

Mielőtt a rajz után nyúlhattam volna, hogy megcsodáljam Kíra részletgazdag alkotását, a telefon felcsörrent, és mindenféle rossz előérzet nélkül pattantam fel a kanapéról, hogy fogadjam a hívást. Talán a mamáék azok, vagy talán apám, aki nem konyít a mobiltelefonokhoz, pedig azon mindig elérhetne.

–     Tessék, Gábor-lakás.

Zaklatott női hang szólt a kagylóba; sürgősnek tűnt, és el sem tudtam képzelni, idegen emberek mit akarhatnak Gabriellától péntek délután.

–     Meskó Ida vagyok, Gábor Gabriellával beszélek?

–     Nem, én dr. Kapitány Rea vagyok.

–     Áhá, Kapitány Rea… Beszélhetnék Gábor Gabriellával?

–     Azonnal adom.

Ki az a Meskó Ida?… Átnyújtottam Gabriellának a kagylót, és beugrottam helyette a főzelék mellé, nehogy odakozmáljon, míg Ida kiköhögi, mit akar péntek délután. Péntek délután az már hétvégének számít, és Ida hivatalosnak tűnt – miféle hivatalos dolgot szokás hétvégén intézni?

–     Igen. Igen… Tessék?… Mikor?… Igen. Rendben. Viszhall.

Gabriella tekintete valami ufóra hasonlított, ahogy kimeresztette a szemét és rám bámult; éreztem, hogy valami galiba támadt, de azt hittem, valami munkahelyi ügy, netán valamelyik beteg rokona (de ő miért telefonálna egy ápolónőnek?), vagy valami banki ügyintézés. Ki lehetett ez az Ida, és mit mondhatott Gabriellának, ami ennyire megrémítette?

–     Rea, baj van. Hétfőn be kell mennem az óvodába, az igazgatónő behívatott.

–     Kíra miatt? Verekedett? Az nem olyan nagy baj, én is…

–     Rea, az igazgató tudja, hogy viszonyunk van egymással.



[1] Dolores O’Riordan: Stay with me (Are you listening, 2007)

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.1/10 (30 votes cast)

Leave a Comment

8 hozzászólás

  1. könnyen olvasható, lendületes írás, ám helyenként elgondolkodtam, hogy vajon minden olvasó érti-e, amit olvas. azt nem tudom megítélni, hogy a felvonultatott szakkifejezések megfelelő módon vannak-e használva, természetesen azt feltételezem, hogy igen! – ám kételkedem abban, hogy az olvasó ilyen részletességgel akarja képezni magát a tárgyalt szakterületen. az idegen, vagy idegen eredetű neveket érdemes végig azonos írásmóddal megjeleníteni, sajnos ellenpéldákat találtam a szövegben.

    a nő/nő kapcsolat ábrázolása teljesen természetes módon indult és magamban örültem, hogy végre egy homoszekszuális történet, ami nem szájbarágós. aztán csalódnom kellett.
    nem tudom, a “másképpen érzők” ügyének mi tesz igazán jót: ha ostoba ellenkezésbe és/vagy meghurcoltatásba ütközik az ilyen szereplő (azt hiszem, erre lesz itt kilátás…; legalábbis a cím nekem ezt sugallja) vagy pedig tök normális életet él.
    kívülállóként, a téma által nem érintettként én az utóbbira szavaznék.
    persze, amint a prológus is sugallja, ez nem lesz egy hepiendes történet.

    a nézőpontváltás elég fura. nem a prológus és az első fejezet közöttire gondolok, mert az a fejezetváltás miatt egészen jól elfogadható; sokkal inkább az óvodában történtekre.

    és még egy megjegyzésem lenne:
    a selypítés elég idegesítő ilyen hosszú távon. érdemes lenne a regényben szereplő gyerekek beszédelemeit (fogalmazás, szóválasztás, szaggatottság, esetleg: igazságtartalom) igazítani az életkorukhoz.
    másképpen fogalmazva: ügyesebb karakterábrázolást várnék.

    ezektől eltekintve ígéretes, érdekes műnek tűnik.

  2. Igencsak lefagyasztotta a társaságot a mai írás. Jellemző, hogy az első hozzászólás főképp orvos szakmai területről érkezett.
    Nos! Veszek egy mély lélegzetet.
    A klasszikus aranyszabály: szerepeltess a filmen kutyát vagy kisgyereket, és biztos lehetsz a sikerben. Ha együtt adod a kettőt, az a legtutibb. Viszont, míg filmen eladható a selypegős baba, addig nyomtatásban ez rosszabbul fest. Van még más bajom is, kicsit félek leírni, mert azonnal rám lehet sütni a legfélelmetesebb jelzőt: homofób, pedig erről nincs szó. Mindössze azt kifogásolom, amit a múlt héten emlegettem a Necro Napló esetében. A szerző véleményének túlhangsúlyozása, és a fülünkbe ordítása már az első lapon. Szerintem a felállással is baj van, bár nem lehetetlen a két óvodás – később kiderül, hogy egy óvodás-iskolás – gyerekpár és a leszbikus felnőttek kapcsolata, de eléggé valószínűtlen. Legfeljebb erőltetetten divatos, de ettől még eléggé valószínűtlen. Egy gyerek még csak hagyján, de kettő kicsit sok.
    A mai viszonyok között az is teljesen valószínűtlen, hogy egy óvónő ebből ügyet merészeljen csinálni, azonnal a nyakára küldik a sajtót, és lenácizzák, lehomofóbozzák.
    Túl harciasnak találom a hangvételt, túl indulatosnak a felszínen megjelenő gondolatokat, és ez rontja a hitelét. Különben sem foglalkozik ezzel manapság senki az itt ábrázolt indulattal, csak a szélső jobb és szélső bal újságírói. Agitációs pamfletnek tűnik, ami többet árt a valóban homoszexuálisoknak, mint használ. Érdekes, hogy míg ezek a gondolatok Rácz Tibor hasonló témát feszegető írásainál nem jutottak eszembe, most azonnal felötlöttek. Tovább gondolva a kérdést eszembe jutott az Egy csepp méz című színdarab/film, amely politikai rendszereken keresztül értelmesen szólhatott a témáról. A mozi vagy a színház nézőterét elhagyva töprenghettem a mondanivalón, és kerültek az indulatok. Most csak azt az egyet ismételgettem magamban: regényben agitálni eléggé kockázatos.
    A szokásos prológus, az első mondatban megjelenő felforgatott szórenddel egyébként mindjárt arra késztetett, hogy felvonjam a szemöldökömet, és aztán úgy maradt.

  3. Magáról témáról nem beszélnék, inkább rátérek arra, mi tetszett, és mi nem.
    Gördülékeny, könnyen olvasható, ez jó pont. Aztán találkoztam egy nekem különösen tetsző hasonlattal: “A délutánunk olyan volt, mint valami idilli Szinyei-kép”. Kár, hogy több ilyen nem volt!
    Magyar helyszín, magyar szereplők. Ez nálam mindig nyerő.
    Ami nem tetszett:
    – az elején számomra az idő múlása nem érzékelhető. Rea bemegy dolgozni 8-ra, bele se kezd az órájába már ki is rángatják, majd a kórházban kb kioszt egy pár feladatot, és máris ebédidő van. Hova tűnt az a pár óra?
    – a kórházból az oviba ugrunk, ezzel nincs is baj, viszont nincs nézőpontáltás, amivel már van. Ha az elbeszélő(Rea) nincs jelen, akkor hogyan beszélhet az ott történtekről E/1ben?
    – zavart, hogy a kislány beszéde írásban is pösze. Megakasztott. Szerintem jobb az, ha párbeszédnél csak meg van említve néha, pl hogy “mondta Kíra erősen selypítve”, minthogy hosszú mondatokat olvassak csupa sz-szel.
    – akadnak érdekes kifejezések, képzavarok pl “pogácsára duzzadt szemekkel”(szerintem a szem inkább kerekedik, mint duzzad, és nem pogácsára, inkább pogácsa méretűre : )

  4. Kedves Andrea, az első epizód teljesen rendben van, a fogalmazás gördülékeny, megadja a drámai hatást, sejteti, hogy nem happy end lesz a vége, és az öngyilkosjelölt személyét homályban tartja. A második rész kezdése is figyelemfelkeltő, tetszett az infoadagolás, a gondolkodtatás, utána azonban lecseng a jó kezdés.
    Igaz, én is jobbnak tartom, ha párbeszédes jelenettel ismertetünk meg egy szereplőt, nem unalmas monológgal, de Rea tanítási jelenete nem ad annyit, amiért érdemes elolvasni. Világos, hogy a lelkiismeretességét hangsúlyozza ez is, meg a kórházi jelenet is, de a kettő sok, annál is inkább, mert az orvosi szakkifejezések elrémisztik az olvasót. A neurológiánál már untam, és ez a rész a két nő kapcsolatához sem tett sokkal többet hozzá, ezt egy későbbi jelenet is megoldotta volna, amikor már drámaibb a helyzet. Felesleges körnek éreztem.
    De ez még feledhető is lehet, az igazi bajom az óvodai jelenettel van. Itt keverednek össze a nézőpontok. Vagy Rea kiszűrésével, Kira szemszögéből kellene láttatni, vagy később elmesélni visszaemlékezéssel. Értem, hogy az egész regény visszaemlékezési stílusban íródott, itt mégis zavaró a kettősség. Ezen kívül túl szájbarágosnak éreztem, és így az óvónő telefonja sem meglepetés, az olvasó csak legyint: ezt már tudom. Pont elég lett volna, ha a telefonnál derül ki az egész.
    Kira személyisége a másik bajom. Egy óvodás gyerek nem használ ilyen szavakat, hogy “tisztességes”. A selypítés még nem elég ahhoz, hogy igazán gyerekként viselkedjen.
    Mindezek ellenére jól írsz, a helyzetábrázolások valósághűek, és az érzelmek kibontására megérdemelsz egy kitűnő osztályzatot.
    Ne vedd a szívedre segítő szándékú véleményemet, hidd el, akivel sokat foglalkoznak, az azért van, mert látják benne a tehetséget.
    Sok sikert kívánok!

  5. A többiek már mindent elmondtak, és egy nap is eltelt már, hogy kikerült a részlet, de azért megpróbálom összeszedni az észrevételeimet.
    A teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy nem vagyok a célközönséged. Vészhelyzetet sem néztem soha, nem szeretem az orvosi dolgokat. Ez az én hibám, és nem az íróé.
    A stílusod viszont annyira gördülékeny volt, hogy ennek ellenére továbbolvastam. Sőt! A részlet végéig.
    A nyitójelent hatásos volt, egy pillanatig még láttam is magam előtt, és a hangulata is átragadt rám.
    Amit azokon felül, amiket a többiek már felsoroltak, hibának érzékeltem az a helyszín hitelessége. Addig, míg nem jelent meg Kovács néni, nem is esett le, hogy Magyarországon vagyunk. Tudom, hogy adnak érdekes, nem épp magyar neveket mostanában a szülők (Kíra, és ez a név elég divatos lett), de ez engem teljesen félre vezetett. Helyszínleírások egyáltalán nincsenek, így a kapott információkra támaszkodva (nevek), máshova tájoltam be a helyszínt. De ez valószínűleg csak az én meglátásom. 🙂
    A stílusod gördülékeny, olvastatja magát, nem véletlenül vagy itt! 😉

  6. A stílusa, mint egy rossz fordítás. Idegenül hatott rám, zavart az összevisszasága. Nem tartalmilag, odáig el sem jutottam.
    Őszintén követhetetlen a kikerülési szisztéma. Van rá magyarázat, olvastam. Ennek ellenére részemről elfogadhatatlan. Észrevételemmel nem a részlet íróját okolom, feltételezem, hogy a lehető legtöbbet hozta ki magából. Mégis egysíkú.
    Ha volt is olyan mű, ami felkeltette az érdeklődésem, félek, hamarább lehúzzák a vécén, még mielőtt elolvashatnánk teljes valójában. Ez a cécó erről szól. Ami marad, ízlés dolga. Olvasóként mondom, átverve érzem magam. Ha ez lenne a szomorú valóság, én nem kérek belőle. Kiszállok a szó legtisztább értelmében.

  7. Kedves Eloise, a pályázati anyag olyan, amilyet a szerzők küldenek. Amit bekérnek a lektorok, azok jók annyira, hogy kinézik belőle a megjelenés lehetőségét. Azonban rengeteg szempontnak meg kell felelni a dramaturgia, karakterábrázolás, történetvezetés, stilisztika kapcsán. A negatív lektorit kapott szerzők jól írnak, de még nem elég jól. Biztos vagyok benne, hogy idővel majd publikáló szerzők lesznek, viszont itt és most csak az adott művet tudjuk értékelni.
    Örülök, hogy eddig velünk tartottál.

  8. Kedves Andrea!
    A felütés nagyon tetszett. Nem könnyű kezdés, de sikerült jól eltalálnod, jó lett az a kép és szerintem az érzéseket is ügyesen megfogtad.
    A szöveg is ügyes, olvasmányos, bár a kölykök és fűmagok kifejezést nem tartom helyénvalónak (a Kírácskát és a selypítős részeket sem), ahogy az orvosi kifejezések tömkelegét sem, az nekem picit öncélúnak tűnt. A status epilepticus típusú epilepsziás rohamban szenvedő betegnek, illetve annak a jelenetnek lesz jelentősége? Ha nem, akkor rövidebben is elég lenne.
    Ahogy bemutattad a két nő előtörténetét és kapcsolatát, az tetszett. Viszont szerintem nem így kéne leírni az óvodában Kírával történteket. Rea nem volt ott, ilyen részletességgel, ilyen módon nem mesélhet az ottani eseményekről.
    A fejezet utolsó negyede számomra furcsa, hiteltelen. Egy óvónő nem viselkedik így. Nem kérdez ilyeneket egy gyerektől, pláne nem a többi gyerek előtt. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a tanult, értelmes és a gyerekeket odaadóan szerető Rea és Gabriella ilyennek kitegyék a kicsiket. A beiratkozáskor ki kellett volna derülnie, hogy milyen a családi felállás, az óvónőnek, tanítónak tudnia kéne róla. Ha nem is mondják el, akkor is valahogy ki kéne derülnie, azért szerintem ez elég fontos, a titkolózástól a gyerekeknek csak problémájuk lesz.
    Szóval a fejezet végén felbukkanó konfliktus számomra különös, értelmetlen. Erre a konfliktusra épül a történet?
    Köszönöm, hogy olvashattam!