Molnár Andrea: A romlás szabályai I. – A hangyák királya (részlet)

Molnár Andrea: A romlás szabályai I. – A hangyák királya (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Nekem azt mondták, hogy EGY gonosz nem létezik. Hogy a gonosz az emberek képzeletének szüleménye, ezért nincs egy, ezért van sok. Azt mondták, a gonosz a szándékban bújik meg. Hogy a szándék mocskos, részrehajló és irigy massza, ami összetapasztja a kárörvendést, a bosszú- és uralkodási vágyat. Hogy a gonosz bölcsője az erőszak, és játéka az érzelem. És akik ezt mondták, felébresztették a szemem mögött lakó szörnyeteget, hogy még ebben az évben szerelembe essek és lehetőség szerint meghaljak.

 

1.

Nem az én sorsom a világon a legrosszabb. Léteznek nálam sokkal szerencsétlenebbek. Olyanok, akiket megnyomorít a testi betegség, egész életükben haláluk utolsó óráját élik, vagy olyanok, akik sosem tapasztalhatták meg a szeretet egyetlen szikráját sem. Mások rossz időben születtek, háborúban, szépség nélküli világba. Ezekhez képest én megvagyok. Nem ömlik vér a fejemből, nem lángol a bőröm a rám öntött benzintől, és amióta anya tizedszerre is eljátssza a világgal, hogy mi egy normális család vagyunk, épp felnégyelni sem akar senki. Annyira jó nekünk, hogy még arra is van időnk, hogy az öcsémmel fahéj illatú felvonulást nézzünk a legújabb lakhelyünkön. Az is igaz, hogy mindezekért cserében jó messzire szöktünk a korábbi évek elől…

 

Október végén Szibéria szerte fesztiválokat rendeznek, álarcos felvonulásokkal, utcabálokkal. A sötétség uralmát ünneplik. Áldoznak neki, ahogy én is, ott állva az alig három hónapja otthonommá lett Chert város húsos pirogtól és édes nyírfa-létől illatozó főutcáján. Már attól is ragacsosnak érzem magam, ha csak ránézek az utcai árusok standjaira.

Az éneklő emberek körbetáncolják egymást, a helyiek szerint ugyanis a sötétség valamiféle isten. Az év nagyobbik részében ő uralja a vidéket. Aki tiszteli, annak barátja lesz, aki nem, annak az ellensége. Az egykori szibériai törzsek, főleg a manysik szerint, ha maszkot öltesz, nem talál rád a halál. Táncold el neki az örömöd, a bánatod, áldozd fel neki drága kincsed, és közben mulass, ahogy csak bírsz! A nevetés erőt ad a legsötétebb éjszakán is.

Erre az alkalomra a gyerekek is beöltöznek. Kéket és feketét, pirosat viselnek, szalagokat, amiket a derekukra kötnek, meg a lábukra, térd alatt. A felnőttek lombruhája sokkal egyhangúbb, inkább ijesztő, ahogy csörgőkkel, dobokkal felszerelkezve ugrálják végig a menetet. A nők fején vesszőkoszorú, a vállkendőik világítanak a korai alkonyatban: fehér alapján fenyőfák és farkasok, a nap, a hold és a föld alakjai váltakoznak.

‒ Nézd, az ott a legjobb! ‒ Dodó belekönyököl az oldalamba. Egy szarvas fejet utánzó maszkra mutat, hatalmas agancsokkal. A viselője kísértetiesen jól utánozza az állat óvatos mozgását, miközben lomhán együtt döcög a tömeggel, majd leválik róluk és csak forog körbe-körbe, mint egy különálló titkos tánc ismerője.

Hangos ének szól, a dal elhallatszik az Ankara-folyó partjáig. A monoton dallam harmadik sora mindig ismétlődik, és ahogy próbálom megjegyezni, a sarkon egy nyírfalevet árusító bódé előtt egy pillanatra megpillantok egy férfit. Hátrafésült sötét, göndör haja alól szúrós bogárszemmel méreget. Reverendát visel. Pap lehet, sejtéseim szerint ő Lucanu tiszteletes. Anyámék fodrászatában a nők folyton emlegetik, hogy milyen okos, milyen jóképű és bizonyára mennyire-nagyon magányos.

‒ Akkor mi legyen? – szólal meg újra az öcsém. ‒ Mi van? Mit bámulsz?

‒ Semmit. Túl sok itt az ember, kezdek elszédülni.

Dodó követi a pillantásomat, aztán röhögni kezd.

‒ Azt a csajt nézed.

‒ Mi?

‒ Azt a csajt – nyerít az öcsém. ‒ A suliból.

‒ Ó, dugulj el!

Amikor újra felemelem a fejemet, a pap már eltűnt a tömegben. Viszont ott az öcsém által emlegetett lány. Olympiának hívják. A tízedikben pont mögöttem ül. Rajta áll a legjobban az iskolai formaruha, az arca finom vonású, hosszú göndör haját mindig kibontva viseli. Szép lány, és bármilyen divatmodellt képzelek el helyette, náluk is szebb. Nehéz az ilyesmit nem észrevenni. Ahogy azt is, hogy ő az egyetlen az iskolából, aki ha furának is tart, nem vág grimaszokat, valahányszor meglát. Bár a pletykák szerint ő mindenkivel jóban van.

Kényszeredetten elfordulok, de Dodó nem elégszik meg ennyivel. Integetni kezd neki.

‒ Mit csinálsz? – kapok az öcsém karja után, de már késő. Olympia elmosolyodik, a haját hátra csapja a válláról, és csak azért tűnik aggódónak, amikor rám néz, mert tudja, hogy ez is jól áll neki. Hat hete járok a cherti középiskolába, de tudom, hogy Olympia a kóbormacskákról is ragaszt ki képeket a fákra, önkénteskedik az egyháznál, benn van egy csomó Netes segítő csoportban, sportol, énekel, jó tanuló. Dögös, és tudja magáról. Olyannyira, hogy amikor nem játssza meg a jó kislányt, pont az ellenkezőjét műveli. A mozi melletti parkban bandázik Lesja barátnőjével, akivel egy padban ül. Kaszinók zárt klubjába járnak bulizni, meg valami ócska gyárépületbe bátorsági próbákat kiállni. Vagy egy tucat hasonló történetet tudnék felsorolni, olyan sokat, hogy az már gyanús. Lehet, hogy azt is tudom róla, hogy mit szokott reggelizni, és hogy a kedvenc alvós pólója kék színű, elől Karlosonnal, a mesefigurával. Karloson ventilátorral a hátán berepül a gyerekek szobájának ablakán, amikor szükség van rá. Ő a megmentő. Mindenkinek szüksége van egy megmentőre.

Túl sokáig bámulom Olympiát, mert fel sem tűnik, hogy valaki közben a hátunk mögé lopakodott. Az a valaki hátba vág és harsányan a fülembe üvölt a helyi orosz dialektus idegesítőbb fajtájával:

‒ Siess haza, Manet, ha ügyes vagy, még feláldozhatsz otthon pár kecskét!

A hang tulajdonosa Serj Boyar vagy Boyer…? Ő is tízedikes. Csak vigyorog, de már fut is tovább, húzzák magukkal a haverjai. Ezek a fiúk kicsit mind hasonlítanak egymásra. Egyformán szőkék, egyformán előnyben részesítik a színes, márkás edzőruhát, és az idétlen övtáskákat, amiben többnyire cigit vagy más tiltott holmit rejtegetnek. Jól hazudnak, keveset agyalnak, és annál könnyebben lépnek át másokon. Ezt az embertípust hívják életrevalónak. A Boyer fajták nem rossz emberek, csak simán messziről kiszúrják, ha valaki nem közéjük való. Gennyes pattanásként kezelnek minden zavaró tényezőt, és ha nem tudják elfedni a létezését, hát megpróbálják kikezdeni és elkaparni. A gennyes pattanás jelen esetben én lennék. Nem gáz. A gáz akkor kezdődik, amikor a környéken elkezdenek shataná-t kiabálni meg keresztet hányni, amikor reggelenként iskolába indulok.

Boyar és a barátai nyomában egy csapat lány lohol. Olympia köztük van, és amikor mosolyogva hátranéz, a barátnője szándékosan tesz hangos megjegyzést rám:

‒ Olympia, ez a hogyishívják nagyon gáz! Ne csináld! – sziszeg.

Távolodnak, de a lány válaszát attól még hallom.

‒ Miért? Ebben a városban mindenki egyforma. Ő legalább izgi.

‒ Ő flúgos.

Hamarosan őket is elnyeli a maskarás forgatag. Elszorul a torkom, a jó kedvem is hírtelen fordul gondterheltbe. Ugyanebben a pillanatban a fejem fölötti lámpafüzér színes égői heves vibrálásba kezdenek. Egy éles csattanás, majd sorozatban felrobbannak a piros égők, a kékek, a fehérek. A nemzeti színeink.

‒ Gaviel! – sopánkodik az öcsém. ‒ Ezt most miért kellett?

‒ Ne legyél már betoji szarcsimbók! Nem is én csináltam!

‒ Na persze!

Haza kéne menni. A potyogó üvegszilánkok miatt pillanatok alatt kiürül körülöttünk az utcasarok, Dodó is megfutamodik mellőlem. Odaverődik egy csapat fiatalabb fiúhoz, és mérgesen méreget a távolból. Úgy tesz, mint ha nem ismerne. Fél vagy dühös: egyre megy. Igyekszem semmibe venni, amikor előbújik belőle a hisztigép, de nehezen megy. Csak két év van közöttünk, és Dodó sok szempontból jóval szerencsésebb csillagzat alatt született, mint én. Velem ellentétben ő joggal akar normálisnak tűnni az új városban.

Az a helyzet, hogy ember nem kapott annyiszor esélyt az újrakezdésre, mint én. Anyámnak hála, minden egyes költözködésünk alkalmával új identitást fejleszthetek ki magamnak, vagy új viselkedési formát az öcsém, meg a friss ismerősök kedvéért, de az a helyzet, hogy ennyi arca senkinek nincs. Megint új város, megint új élet. Nehogy azt gondolja bárki, hogy a puszta színészi képesség elég, hogy valaki beilleszkedjen új környezetébe! Benne kell élni, keményen akarni. Könnyű lebukni, ha van valami abnormális az emberrel. Mint velem: kezdve a földtől piszkos körmeimmel, befejezve a gyászos megjelenésemmel.

Szó szerint gyászos, mert én és Dodó feketét viselünk. Minden új helyen eljátsszuk, hogy gyászolunk. Az emberek így nem kérdezgetnek bennünket az apáinkról, mert az nem illik. Marad a félárva sztori, anyának a gyorsabb elhelyezkedés ‒ mert szegény fiúkat etetni kell valamiből ‒, és az untig koptatott fekete göncök.

Az a pár robbanó villanykörte sem számítana, anyám azonban okkal félhet attól, hogy egy fél évet sem húzunk ki, és menekülnünk kell, ahogy eddig mindig. Egy hete például beléptem az iskola szaros tankertjének, szaros kapuján, hogy részt vegyek a kötelező gyümölcsszüretelésben, erre lepottyant az összes alma a fákról. Mindegyik, kivétel nélkül. Pár diák megsérült, sokan megijedtek. Mások rám mutogattak, és akkor nap nem öltözhettem volna eléggé feketébe, hogy ne tűnjön fel nekik a jelenlétem.

Megijedtem én is, azt hittem, mindennek vége, máris költözködhetünk, de nem így történt. Chert derék polgárai úgy gondolták, a jelenségnek a szél az oka. A SZÉL! Hát nem döbbenetesen jófejek? Ahogy a biológia tanteremben hirtelen felfordult akváriumnyi hal esetére is ki lehet találni egy tudományos magyarázatot. Biztosan azért történt, mert a legutóbbi vízcserénél valaki nem ügyelt a víz hőfokára.

Aztán ma délelőtt elaludtam fizika órán, és az igazgatóiban kötöttem ki. Csak így egyszerűen, mert Chert vigyáz a gyermekei állapotára. Megteheti, ritka gazdag város ez, itt még erre is van idejük. Borodin igazgató gyanakodva faggatott, és tényleg érdekelte, miért tűnök annyira fáradtnak már délelőtt tíz órakor. Azt kérdezte:

‒ Ugye tudja, Gaviel fiam, hogy ha ez többször megismétlődik, értesítenünk kell egy családsegítőt? A jelek szerint otthon nem tudja magát kellően kipihenni.

A családsegítő a mi mumusunk. Ha a hatóság beleüti az orrát a dolgunkba, nekünk annyi. Vannak kész betanult szövegeim az ilyen esetekre. A kiskutyás a kedvencem, amiben előadom, hogy a fáradságom oka egy kis tacskó. Pár napja találtunk a küszöbünkön, befogadtuk, és azóta a kis nyominger folyton vonyít éjszakánként. Majd mielőtt belekezdtem volna a mesébe, felnéztem Borodinra, ahogy riglis ceruzahegyezője karját forgatja, és rájöttem, hogy tizenöt évesen már nem állhatok elő a tacskós történettel.

‒ Natasha Taylor miatt történt, igazgató úr! ‒ Ahogy kiejtettem a nevet, az igazgató ceruzájának hegye beletörött a hegyezőbe. Tudja, ki az a Natasha Taylor, szerintem minden tizenhárom és hetven év közötti férfi tudja. Borodin sem kivétel, főleg, hogy ennyire szereti a hegyezőket. Natasha a nemzetünk rosszlánya képernyőn és magazinokban egyaránt. Ő maga a megtestesült romlás: szőke haj, húsos ajkak, dinnye méretű keblek, és engem történetes hidegen hagy. Mégis diadalmas győzelmet szaglásztam a levegőben: az igazgatót nem érdeklik a kamaszok képzelgései, az ingyen pornófilmek fulladásig roskadozó választéka a neten, az ágy alá rejtett férfimagazinok agyongyűrt oldalai. Őt csak az érdekli, hogy az iskolájában, a VÁROSÁBAN minden gyerek rendben legyen.

Borogyin Albertovics igazgató megköszörülte a torkát és fura arcot vágott.

‒ Fiam, én megértő vagyok, de egyben minden egyes tanuló apja helyett az apja is. A féktelen élvezetek ritkán vezetnek jóhoz, és magának a tanulásban kell örömét lelnie. Tudom, milyen sokat utaztak az édesanyjával, és társai is könnyebben elfogadják majd, ha mutat valamit a belső értékeiből. Azokból, amelyek a javát szolgálják.

A kimeresztett szemem láttán azonnal korrigálta a kijelentését, azt hihette, félreértettem valamit.

‒ A mi városunk… hol is született, fiam?

‒ Montenegróban.

‒ Montenegróban, igen – bólint gondfelhővel a homlokán Borogyin. ‒ Ami azt illeti, arrafelé talán nem szúrt szemet, de mi konzervatívabbak vagyunk itt Szibériában. Ez itt nem a könnyelmű nyugat. Érti? Csinálnia kellene valamit a külsejével. Például öltözzön világosabb ruhákba, vegye ki azt a keresztet a nyakából, és a feje…

A túl hosszúra nőtt, túl göndör, túl szanaszét álló hajammal akadt baja, a keresztet meg anyám kényszeríti rám, de ezt úgysem hinné el. Azt sem, hogy anyám mélyvallásossága ellenére piros pamutcérnát kötött a bal csuklómra, mert az megvéd a démonoktól.

‒ …Érti, fiam? Akkor a többi diák sem talál ki ostobaságokat magáról, és maga is jobban fogja érezni magát közöttünk. Minden kezdet nehéz, és az elfoglalt édesanyjának bizonyára nincs ideje folyton a gyermekei után futkosnia. Ráadásul magának van ez a betegsége…

‒ Igen, az epilepszia – helyeseltem azonnal. Ez a másik sztori, amivel takarózni szoktunk, ha valaki véletlenül tanúja lenne egy fura rohamomnak. ‒ Sajnálom, ha gondot okoztam. Tényleg nem fordul elő többé.

Az utóbbit magam se hiszem el, az igazgató meg a fejét csóválta.

‒ Az ég szerelmére, fiam, egyszer még meg fogja köszönni, amit magáért teszek.

Persze, ha az igazgató mégis beköp, otthon hallgathatom anyám szónoklatát, hogy mennyire óvatlan vagyok, és mennyire teszek az ő igyekezetére. Előadja, hogy nem törődök vele és az öcsémmel, hogy nincs bennem semmi önkontrol. És akkor még örülhetek, hogy nem irat ki a suliból. Merthogy én akartam iskolába járni, újra megpróbálni. Komoly okom van rá.

Tényleg ideje lenne már hazamenni.

 ‒ Hé! Szia! ‒ A távolodó tömeg utolsó soraiból még rám köszön egy fiú. Ha jól emlékszem, talán kilencedikbe jár, pont alattunk egy évvel. Automatikusa visszaintek neki. Emlékeim szerint Piglernek hívják. Vastagkeretes szemüveget hord, és megállás nélkül ragasztó és rovarméreg szag kíséri. Párszor láttam őt korábban papírzacskóval a kezében besomfordálni az iskolai takarítószertárba. Nem kellett követnem, hogy tudjam, miért jár oda. Más is tudja. De Chert városa szeret úgy tenni, mintha gyermekei nem lőnék be magukat illegális szerekkel, és egyikük sem szipózna. Mert hát ez a város bűbájos, legalábbis anyám szerint, aki a Silvio fodrászatban dolgozik, ahová a városka háziasszonyai nem azért járnak, hogy egy fazonigazítás közben suttyomban alkoholt öntsenek a presszójukba, hanem hogy kulturáltan eltársalogjanak nőtársaikkal az időjárásról, a Kijevi-torta receptjéről, és Lucanu tiszteletesről.

Egy kovácsoltvas kerítés mellett beérem Dodót pár másik fiúval. Szokásból nyitom a szám, hogy szóljak, menjünk már a francba innen, de ő hirtelen hátat fordít, és még a szisszenését is hallom. Nagyban magyaráz valamit a többi fiúnak, majd pont az ellenkező irányba indul meg, hogy még véletlenül se keveredhessen mellém. Ám legyen! Még ezért is hálás vagyok Chertnek: ez az a hely, ahol én is hétköznapi, kamaszokhoz illő problémák miatt kesereghetek. Olyanok miatt, mint a hálátlan kis rohadék öcsém, vagy a csaj miatt, aki túl szép, hogy igaz legyen, vagy az idióta osztálytársaim, akik alig várják, hogyan kössenek belém. Ez eddig az egyik legmegnyugtatóbb dolog, ami valaha is történt velem.

A rövidebb úton indulok haza, a Bogun utca egyforma, szocialista módon uniformizált házai közé, és csak akkor jövök rá, hogy mekkora hiba volt sietni, amikor szürke házunk barnára kent bejárati ajtajának kulcslyukába nem tudom bedugni a kulcsomat.

Anya itthon van. Halványan rémlik, hogy említette, csak félnapot fog dolgozni, mert délutánra csekkbefizetést és vásárlást tervez.

Még be se lépek a házba, máris érzem a cigaretta szagát. Nincs olyan göncöm, ami ne venné át a dohányfüstöt. Anyám a konyhában lehet, már a folyosóról beköszönök neki, de nem válaszol. A konyhaasztalnál ülve találok rá: egyik kezében Kent, a másikat a bibliája fedelén nyugtatja.

‒ Hol van az öcséd? – kérdez fel se nézve. Göndör, sárgás-szőkére szívott frufruja eltakarja a homlokát és félig a szemét is. Garbót visel, és kifejezetten nagy, kerek, színes fülbevalót. A körméről lepattogzott a csillogó szürke lakk, pedig minden reggel újrafesti. Azt mondja, a rengeteg vegyszer az oka, amivel dolgozik.

‒ Dodó lemaradt. Megnéztük a felvonulást.

A szemem sarkából látom a régi, öreg hűtőszekrény ajtajára mágnesezett bevásárló listát, és azt is, hogy túl rövid, hogy befejezettnek lehessen nyilvánítani. Biztosan történt valami… A mi köreinkben a bevásárló listák hosszúk. Tejjel vagy klórral kezdődnek, krumplival vagy majonézzel végződnek.

‒ És mi történt délelőtt az iskolában? ‒ kérdez.

Aha. Ezek szerint a Natasha Tayloros sztori nem jött be az igazgatónál, mégis felhívta anyát és beárult.

‒ Semmi. Elbóbiskoltam fizikán és a tanár berágott.

‒ Berágott? ‒ Anyám kifújja a füstöt, elnyomja a csikket az üveg hamutálon, új cigi után nyúl. Végignézem, és rossznak érzem magam akkor is, ha semmi rosszat nem csináltam. ‒ Megmondtam előre, hogy ez lesz! Nem megmondtam? Figyelmezettelek!

‒ De hát nem történt semmi! – vágok vissza.

‒ Itt a semmi is valami! ‒ Anyámnak kimered a szeme, bámul, minden vonása feszes, ahogy kiabálni kezd velem. Fel vagyok készülve a hosszú szidalmaira. Most majd jön a Biblia, még több kereszt, emlékeztető, hogy mi más helyzetben vagyunk, mint az átlagemberek, hogy ő mennyit dolgozik azért, hogy szépen éljünk, de én esélyt sem adok a családunknak. Dühös, mint aki már órák óta itt ül a konyhában és felzabálta a kétségbeesés.

‒ Elég ebből, Gaviel! Nem bírom tovább, érted? ‒ A cigarettából egy darabka hamuhenger a földre esik. Szürke. Anyám arca is az.

‒ Csak elaludtam az órán.

‒ Nem akarok kíváncsiskodó családsegítőket a házba! Csak próbálj meg…

‒ Elmegyünk bevásárolni? – váltok témát békülékenyen.

Szaporán szedi a levegőt felindultságában. Elég jók vagyunk egymás nyugtatgatásában, az évek alatt ezt tanultuk meg a legjobban. Az A, B, C, D tervek beiktatását minden eshetőségre, és a gyors témaváltásokat.

‒ Nem kell. Ha jót akarsz tenni, menj le a pincébe, és tűntesd el azokat a dögöket. A szaga még idevonz valakit. És ne a hátsó kertbe áss! Oda kaprot és petrezselymet akarok ültetni. Inkább a juharfa alá, jó mélyre.

Már indulnék a pince felé, meg hogy megkeressem a régi dzsekimet és a gumicsizmámat, de visszahív az ölelés miatt. Ezt sosem hagyjuk ki. Ez az a biztonsági játék, ami szavak nélkül is pontos jelentéssel bír. A balhé utáni ölelés elmondja, hogy nem haragszunk egymásra, egy csapat vagyunk, hogy erősek vagyunk.

‒ Vasárnap eljössz velem a templomba – suttogja anyám a dohányszagú szavakat a fülembe. Rekedtebben szólnak a kelleténél, fura ízük van. Megszorítja a vállamat, és kicsit megránt. ‒ És most imádkozunk! Tedd össze a kezed, és kezdjük. Ha egyszerre csináljuk, többet ér! Miatyánk, ki vagy a mennyekben! Szenteltessék meg a te neved…

Ámen.

A pince amúgy a legvacakabb konstrukció ebben a házban. Zseblámpa kell hozzá, hogy baleset nélkül leereszkedjek a kétszer tizenkét fokos lépcső középső fordulójáig. Ott a villanykapcsoló.

Hűvös földszag, és kattogó kazán zaja: mintha a ház szívéhez közel sétálnék. Mindig is szerettem a pincéket. A ház régi lakójánál százszor jobban, mert rossz helyre rakta a villanykapcsolót és vakolatról sem gondoskodott. Bár a vörös téglafal csupaszsága tetszik, közelebb áll hozzám, mint a szobám lilája.

Mikor beköltöztünk a házba, pár bútort felcipeltünk innen Dodóval. Egy állólámpát, éjjeliszekrényt, polcokat a könyveknek. A pince közepén még maradt egy kiszuperált kanapé, kibolyhozódott pokróccal, és vacak, horgolt huzatú párnával. A falnál szerszámos szekrény, dobozok, kerti szerszámok, pár olajos kanna.

Mielőtt bármit is tették, leülök a kanapéra, és a betonpadlón egymásra dobált döglött varangyokat bámulom. Úgy másfél tucat békatetem lehet a halomban. Közepes méretűek, és a legtöbbje már fel van puffadva.

Nagyjából hajnali egykor kezdtek nekiugrálni az ablaknak, az ajtónak, a házfalhoz közel húzódó kerítésnek, meg amit még találtak. Mint akiket megszállt egy gonosz szellem, és zombiként, agyatlanul cselekednek. Aztán ahogy a rohamom felerősödött, a ház összes villanyégője szétrobbant(meg a kenyérpirító, amit anya elfelejtett este kihúzni a konnektorból). A békákat pedig elhagyta az élet. Hajnalig tartott összeszedni őket, és lecserélni az összes égőt.

Voltak már korábban macskák, kutyák, és Lembergben kígyók is, meg több ezernyi rajból álló cserebogár- és sáskavihar. Az utóbbi riadalom Barnaulban történt, ahol szinte mindent elpusztítottak a szántóföldeken, és csak akkor hulltak el, amikor elkezdtem remegni, és jött a roham. Anyám azt hiszi, akkor történik, amikor dühös vagyok, de téved. A dolognak semmi köze a kedélyállapotomhoz. Mágnesként vonzom a bajt, és a baj valahogy bennem van. Esküszöm, ollóval vágnám ki, ha tudnám, hogyan csináljam. Esküszöm, megtenném, hogy nyugtunk legyen.

A szerszámos szekrény legalsó polcán áll egy kiszuperált rádió. Van vagy ötven éves, ha nem több. Amikor kiürítettük a pincét, rájöttem, hogy az előző lakó miért nem dobta ki a vén masinát. Az alja lejön, csak egy csavar tartja, és a belsejében találtam pár levelet, amit nem tudtam elolvasni. Annyi biztos, hogy katonai bélyegző volt a borítékon, tehát talán okkal rejtették el. Ezek után egyből kihasználtam a remek rejtekhelyet a saját személyes emlékeim megőrzéséhez.

Ha felemelem a rádiót és csak simán megrázom, nem lehet érezni, hogy van benne valami. Amúgy is, ezek a régi orosz gyártmányú holmik nehezek és esetlenek, majdnem mindent kibírnak. Azt a néhány kivágott újságcikket, ami a múltamról árulkodik nem rejthettem el máshol. Anyám kibelezne érte, ebben is a sátánt látja. Pedig ezek csak ijedt emberek, értetlen újságírók és félremagyarázott jelenségek kusza betűsorai.

Kipiszkálom a zsebkendőbe hajtogatott cikkeket a rádióból, és találomra kibontom az egyiket:

„A montenegrói kisvárosban egy nap alatt 110 milliméternyi eső hullott le. A fekete színű, rohadó szagot maga után hagyó csapadék csak a kezdet volt. Egy napon belül rovarok lepték el a földeket, az utcákat, letarolták a vetéseket. Egyetlen házat rovargyűrűként, kaptárt képezve őriztek. Ebben a házban, ezen a napon született egy csecsemő. A helyiek szerint az anya nem a kórházban hozta világra a gyermekét. Egyesek szerint azért, mert félt kitenni a lábát a házból a rovarok miatt, mások szerint viszont oka volt rejtegetni a gyermeket a városlakók elől. Hogy pontosan mi igaz a szóbeszédből, talán már sosem derül ki. Az asszony a gyermekkel együtt nyomtalanul eltűnt már a szülést követő harmadik napon, amikor a szomszédok megkísérelték felgyújtani a rovaroktól hemzsegő házat. Ekkorra már más élősködők, rágcsálók is odagyűltek, és a helyiek állítása szerint a kutyák megállás nélkül ugattak a környéken. Amikor felcsaptak a lángok, a ház már szerencsére üres volt…”

Illusztráció is készült a hírhez. Egy kiégett ház romjairól, meg egy kövér képű kiskölyökről. Az utóbbi büszkén mutatja a háromliteres befőttes üveget a kezében, színültig tele döglött bogarakkal. A kölyök sérója be van lőve, ünneplő ruhát visel, látszik, hogy hősnek érzi magát.  Anyuci és apuci biztosan azt mondták neki, szépen mosolyogjon a kamerába. És gondolom, vettek vagy ötven darabot a lapból mindjárt megjelenés után, hogy szétosztogathassák a rokonok között. Szerencsére anyám is vett egyet valahol két vonatállomás között. Azért tette el nekem, hogy ha már lesz elég eszem, megmutassa, miért utazunk annyit. Így aztán kívülről ismerem az újsághír minden szavát. Ez a viseletes fecni segít a legtöbbet, valahányszor neki kell lássak egy adag tetem eltűntetéséhez. Saját, külön bejáratú kapu az én kis őrületembe, ahol magányosabb vagyok a remetéknél.

Gumikesztyűt húzok, és lebontok a gurigáról úgy öt kukászsákot. Ennyi elég kell, hogy legyen. Lapáttal hamarabb végzek, és még a leckére is marad időm.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.5/10 (66 votes cast)

Leave a Comment

64 hozzászólás

  1. Nekem nagyon tetszett ez a kis részlet 🙂 Ennyi után azt mondanám, hogy érdeklődéssel követném a folytatást is. Érdekes a helyszínválasztás, az alapszituáció. Szerintem jól át tudtad adni a főhősnek a normális élet utáni vágyát, úgyhogy megkedveltem már most annak ellenére, hogy általában jobb szeretek kalandvágyó karakterekről olvasni 🙂
    Gratulálok hozzá!

  2. Nekem is tetszett! Jók voltak a hangulatteremtő, leíró részek, a hasonlatok, bár maga a “fura és rejtélyes új fiú a városban” téma persze nem új, úgy érzem, eddig sikerült valami újat kihozni belőle. Én ennyi alapján bizalmat szavaznék a regénynek.

    (Na, és oroszok!! :D)

  3. Bár magamtól sosem választanék egy sötét témájú regényt kikapcsolódásnak, most mégsem bántam, hogy bekukkanthattam egy ilyen világba is. Tetszett a szerző stílusa, különösen az ilyen mondatok miatt: “A cigarettából egy darabka hamuhenger a földre esik. Szürke. Anyám arca is az.” De egyelőre a füstszagú anyuka több undort váltott ki belőlem, mint a döglött békák és a többi csúszómászó.(De gondolom ez is cél volt) A helyszínválasztás nagyon jó ötlet volt, egyedivé teszi az írást.Szívből gratulálok a megjelenéshez!

  4. Összességében nem volt baj a részlettel, viszont nem fogott meg. Talán azért, mert – ahogyan már előttem is írták – a téma nem új, és egyelőre nem látom, mitől lesz ez a történet más, mint a többi. A helyszínválasztás érdekesnek bizonyulhat, de csak akkor, ha az író alaposan ismeri az ottani szokásokat, kultúrát, mert félelmetesen könnyű elcsúszni, ha ez nem így van.

    Bár a FB-os ajánló miatt tudtam, hogy fiúról van szó, az elején mégis valahogy lánynak éreztem a narrátort. A megszólaláskor ez eltűnt, ott már egyértelműen fiúként azonosítottam be. Az öcs lehet érdekes, eleven karakternek tűnt, ám az egyetlen, aki valódi nyomot hagyott bennem, az anyuka volt. Realisztikusra sikerült, számomra inkább ellenszenves volt, mint pozitív. Az elmondottak alapján biztosan szereti a gyerekeit, de neki is megvannak a korlátai, örökké senki sem bírja a menekülést, érthető volt a viselkedése.

    Ahhoz, hogy továbbolvassam, mindenképpen történnie kellene valami izgalmasnak és újszerűnek, méghozzá nagyon gyorsan, különben könnyen beleunnék a már ismert felállásba. Meglátjuk, mi lesz a második részletben! 🙂

  5. Tetszett a részlet. Sikerült egy fajta sötét hangulatot teremtenie, és azonnal megragadta a figyelmet.
    Gratulálok!

  6. Jól indul az idei pályázat.Már a harmadik sor után látható, hogyha akarnék sem kekeckedhetnék nyelvtani, szórendi hibákkal. A szöveg – ha mondhatok ilyet – kifogástalan fogalmazással olvastatja magát. Igen igényes mondatok sorjáznak egymás után, a háttér ábrázolása is szép, mindent megtudhatok a helyszínről és a szereplőkről, ami így a regény elején érdekelhet. A stílus alkalmazkodik az ábrázolt világhoz, bár mindent egybevéve kissé lassúnak találom. Persze ilyenek az orosz írások, általában nem vágtatnak. A Sztrugackíj testvérek jutnak az eszembe, leginkább a Sztalker. Szó sincs másolásról, ez önálló írás, és remekül veszi fel az orosz légkör sajátosságait.
    Apropó! Orosz helyszín. Mondhatnám, hogy meglepő, de mert a beküldött pályamunkákból biztosan legalább ötven Amerikában játszódik majd, másik harminc meg Angliában, miért ne utazhatnánk ezzel a regénnyel Szibériába. Az író nem ír ostobaságokat, annyira biztosan ismeri a helyszínt, amennyire az szükséges.
    Gratulálok a szerzőnek!

  7. Jól indul az idei pályázat. Rögtön az elején egy jó stílusban megírt, választékosan megfogalmazott, igényes írás került fel. Gratulálok a kikerüléshez! Remélem, a folytatást is olvashatjuk.

  8. Amikor nyáron felvillantottad, miről írsz – konkrétumok nélkül – már akkor felkeltetted az érdeklődésemet. Ez továbbra is tart, bejön ez az atmoszféra. Amíg nem raktam össze a Gaviel nevet a nézőpontkarakterrel, lánynak hittem, aztán gyorsan a helyére került minden.
    Sok mindenre kíváncsi lettem: ki az apa, hogyan változik meg a jövő – mert biztos változik, nincs örökké költözés -, mi ennek az egésznek oka, célja, kifutási lehetősége. Az anya bemutatása külön megragadtott, kedvelem az ilyen lefestést.

  9. Első körben szeretném elmondani, hogy nekem nagyon helyén van a stílusod, és technikailag is remeknek találom az írást. Én ugyan többször ültem neki, mire végig tudtam olvasni, de csak azért, mert sosem voltam igazán fantasy rajongó (néhány kivétellel), és a YA sem az én zsánerem már. Amitől hamar elkalandoztam másik lapfül felé, az inkább az volt, hogy nekem kicsit terjengősek a leírások. Ez nem hiba, ez csak olvasói megjegyzés, nekem nincs szükségem minden fal színére és anyagára, hogy bele tudjam magam képzelni a környezetbe. De ez én vagyok, a többség azt imádja, ha minél részletesebb, élethű a leírás, ami itt megvan.
    Érdekes, de én is azt hittem, hogy nő a protagonistánk :O. Ez valószínűleg szintén a részletek miatt van, kiemelten a külső leírások miatt. Mikor például az anyja kinézetét írja körül, az nekem egyáltalán nem pasis. Bár igaz, hogy én a férfi ismerőseimből indulok ki, akik ismernek kábé hat színt, ötféle ruhadarabot és hosszú vagy rövid frizurát. 😀 Illetve emiatt a mondat miatt “Ő a megmentő. Mindenkinek szüksége van egy megmentőre”. Lehet, hogy a sablonos YA főszereplőnők idegeltek ki ezzel, azért gondolom csajos gondolatnak, és ebből ki is derül, hogy egyébként magával a kijelentéssel sem értek egyet.
    Az anyjával való ölelkezés egyébként szép gondolat, és komoly összetartásról ad tanúbizonyságot. Mégis, nálam egy tinédzser fiú esetében már megszólalna a “Bates-vészjelző” Olympia helyében (ha később egy pár lesznek), ha minden éles szóváltást öleléssel zárnak le az anyjával..
    “Egyformán szőkék, egyformán előnyben részesítik a színes, márkás edzőruhát, és az idétlen övtáskákat, amiben többnyire cigit vagy más tiltott holmit rejtegetnek.”- Hát, ez nálam nagyon betalált, jót mosolyogtam rajta, és az “Only in Russia” meme-ek ugrottak be először. Egyébként én is kedvelem az orosz kultúrát, fősulin még oroszra is jártam, annyira tetszik. Nekem átjött a rideg, szürke feeling, amilyen a valóságban. Nem tudom, hogy mikor játszódik a történet, de ha napjainkban, akkor én hiányolom szent Putint, aki már a reptéren arcon vág (na, nem szó szerint), és tele van vele plakátolva a legkisebb falu is. 😀
    Az utolsó mondatot olvasva felnevettem. Nagyon tetszik az abszurditása annak, hogy “Oké, még fellapátolom ezt a maradék természetfeletti módon elhalálozott varangyot, aztán jöhet a teljesen átlagos mateklecke.”
    Összességében azt gondolom, hogy ez olyasmi, amit ez a kiadó kifejezetten bele tudna illeszteni a profiljába, sőt keres. Persze, csak ha dramaturgiailag a helyén van a történet (amit mi sajnos így nem látunk), és van annyi az egyébként már ismert alapsztoriban, hogy lehessen belőle folytatásos sorozat.
    Gratulálok a kikerüléshez, és a minőségi munkához! 🙂

  10. Köszönöm szépen a hozzászólásokat! Minden szó aranyat ér – hátha egyszer még tényleg lesz egy értékelhető történet a kéziratból. Nagyon sokszor dobtam félre ezt a történetet, míg végül bekerült a pályázatra. Valóban paranormális thrillernek készült. Arrafelé, ahol a történet játszódik (de egész Oroszország területén), komoly kultusza van a természetfeletti képességeknek. Sokkal könnyebben sütik rá a bélyeget valakire, hogy parafenomén, mint például Európában. És egész jól megfér a babonás hitvallás a mélyvallásosság mellett, ami szintén érdekes jelenség.
    Sokat vacakoltam a kézirat megírásával, ezért most nagyon örülök, hogy olvassátok. Kihívás volt megírni, ha ez kívülről nem látszik – akkor jó. Ha viszont látszik – akkor elszúrtam.
    Nem ez az első kézirat, amit végigírtam, befejeztem, de míg korábban igyekeztem a kényelmi zónán belül dolgozni, ezúttal olyat próbáltam ki, amiről azt sem tudtam, menni fog vagy belebukok. Az első rizikófaktor az E/1 fiú szemszöge. Kicsit vicces női név alatt átlendülni a kézirat első bekezdésére, és elhinni, hogy jah, egy tinédzser kölyök fejében vagyunk. Nagyon kell igyekeznem, hogy ha nem egyértelmű egyből a mesélő neme, javítsam.
    Ami ennél is nehezebb feladat volt számomra, annak nincs köze a szemszög neméhez, annál is inkább a kilétéhez és a szerepéhez. Vitatott entitású/származású/képességű titokzatos lényeket nem nagyon szokás belső szemszögből megírni. Sokat veszít a rejtélyességéből, hiányzik a nagy bumm, olyan, mintha egyből lelőnénk a poént, és állíthatom (most hogy kipróbáltam, főleg), hogy nagyon nehéz figyelmet fenntartani, rejtélyességet sugallni, és még haladni is valamiféle irányba a történettel. Ha más szemszögből írtam volna meg a történetet, akkor pontosan úgy alakult volna, amilyennek elsőre láttam a történetvázból: felvillanások, rejtélyes eseményekkel, ijesztő horgok, nagy meghökkenések. Na ne 😀 A mételyt végigüldözni a világon egyértelmű kötelessége bármely szuperhősnek 😀 Mételynek lenni – na az már kemény.
    Még egy apróság. A folyó Angara, nem Ankara. Végignéztem az egész kéziratot, és gyakorlatilag mindenhol Angarát írtam, de az első fejezetben Ankara lett. Gyanítom ez is azon esetek egyike, amikor a word kétségbeesetten igyekszik javítani egyes szavakat a számára elfogadhatókra. Mivel az első fejezetet írtam át legutoljára, és már fáradt voltam, nem tudom így volt, vagy én voltam figyelmetlen: elnézést a kellemetlenégért, és még egyszer köszönöm mindenkinek, hogy olvastátok, írtatok. Alig várom, hogy kiderüljön, ki jön holnap 🙂

  11. A szibériai helyszín miatt külön örültem ennek a történetnek: végre valaki, aki nem angolszász, átlag-európai vagy sima fantasy-hátteret választott. A szereplő-narrátor hangja valóban becsapós kissé – első olvasásra én is lánynak vélném. Viszont nagy ötlet volt északi karnevállal kezdeni: színház a színházban világ-kisváros. A nevek viszont furák: olyan angolszászosan orosz hatásúak: mintha egy Dosztojevszkij-regény amerikai átiratát olvasná az ember. Az első fejezet kellemesen sötét és rejtélyes, olvastatná magát annyiban tovább, hogy az olvasó megfejthesse: mi baja az érdekesen különc főhősnek, amit a család annyira epilepszia és gyász- címszó alá próbál elfedni. Meg miért kell feketében járni (és egy fiúnak hosszú hajjal), ami ugye még a mai kvázi modern társadalmainkban is figyelemfelkeltő. Boszorkányság? Egy kis nigromanciával kevert démoniság? Valami más? Ezen a ponton még néhány irányba elágazhat a történet, remélem, valami igazán izgalmas és rejtélyes sztori jön ki belőle. Volt 1-2 elgépelés és valahol fura szórend, de összességében szépen olvasható volt ez a részlet.

  12. Igazán jól megírt részlet és lehetséges, hogy csupán a kulturális hátterem miatt van, hogy fennakadtam dolgokon.
    Csatlakozom az előttem hozzászólókhoz, lánynak hittem a mesélőt, különösen a pap leírása miatt.
    Az, hogy a főszereplő érezhetően lenézte a márkás tréningruhát viselőket, akkor vált igazán érdekessé számomra, amikor kiderült, hogy a fiú montenegrói. Hogy miért? 🙂 Illusztrálom egy itteni (szerbiai) viccel: Honnan ismered fel a mennyasszonyt és a vőlegényt egy montenegrói esküvőn?… Új trénerka (aka tréningruha) van rajtuk! Tehát ez a bizonyos sztereopítia él velük szemben is, nem csak az oroszokkal.
    Mivel Szibériában vagyunk és a főszereplő is szláv, akkor pravoszláv (ortodox keresztény) vallásúak, ahol a pap nősülhet, sőt elvárják tőle, persze ez még nem zárja ki, hogy magányos lenne. A szakáll nem maradhat el. Ezzel összefüggő részlet az, hogy a kommunizmus bukása után mindenki hirtelen nagyon vallásos lett és egyáltalán nem ritka a nyakban lógó hatalmas aranykereszt és meglepődnék, ha egy ottani iskolaigazgató ilyenbe bele merne szólni.
    Nem azt mondom, hogy egyik országban sem élnek katolikusok, csak nem jellemző az említettekre.
    Igaz, hogy Szibériához képest Montenegró nyugatra IS van, de attól még nem válik Nyugattá a Balkán, hacsak az igazgató teljesen tájékozatlan földrajzból.
    Az Ankara-folyó számomra képzavar, mivel azonos nevű Törökország fővárosával.
    A varangyok azonnal Antony Hopkins filmjét jutatták eszembe, az Ördögűzőt, ahogyan a rovarok és a szarvasfejes felvonuló is ilyesmi felé vitte a gondolataimat. Ez a sötét hangulat végig megmaradt bennem.
    Montenergóról még tudni kell, hogy az ottlakók többsége még követi a törzsi hovatartozást is, valamint mélységesen babonásak, különösen egy kis faluban! Nehéz elhinni, hogy három napig tűrték volna a bogaras jelenséget!
    Elnézést, ha túl kritikusnak tűnök, nem sértő szándékkal írtam, csak érzékeny vagyok a logikai visszáságokra, amit ráfoghatok a horoszkópjegyemre! 🙂
    Az írónőnek remek a stílusa és írókészsége, ért a hangulatkeltéshez.

  13. Nagyon tetszett a történet. Már az elején megragadta a figyelmem, szinte hajtottak a sorok, hogy tudhassam mi lesz vajon a fiúval a baj. Érdekes rész volt a varangyos, nekem személy szerint az tetszett a legjobban, mert valamit meg lehetett tudni a születésének körülményeiről, de mégse tudni mindent. Olvastatja magát a történet, kár, hogy nem volt tovább, mert szívesen olvastam volna tovább. Nagyon erős történet, kíváncsi vagyok mi sül ki belőle. 🙂

  14. Az írói stílus nagyon jó, szerencsére nyelvtanilag is kifogástalan, gördülékeny írás került ki elsőként. Valaki már írta, hogy lánynak hitte a narrátort, először én is, bár lehet ez azért van, mert ritkábbak a férfi/fiú szemszögéből írt művek. 🙂 Őszinte leszek, félig olvastam el, maga a történet nem fogott meg annyira, de ez ízlés dolga. Az írónak sok sikert kívánok, úgy érzem, van helye ezen a pályán! 🙂

  15. Többnyire egyetértek a kritikusokkal, akik nálam jóval alaposabban elemezték a helyszínt és a karaktereket, de egyetlen dolog nagyon zavar. Nekem első olvasásra sem volt kérdéses, hogy a főszereplő fiú. Azt hiszem, kell egy kis nyitottság az olvasáshoz is, bízni kell az íróban, és nem beleolvasni a regénybe valami olyasmit, ami nincs ott. Persze mindenki azt lát meg a sorok között, ami az eszébe ötlik, de én férfiként olvastam, és amikor már szükséges volt a sztori megértésében arra, hogy ki a főszereplő, pillanatnyi kétségeim sem voltak a nemét illetően.
    Eddig még sosem gondoltam arra, ami most következtetésképpen megjelenik előttem. Tudom, hogy az írókra leselkedik a klisék használatának ördöge (itt szerencsére nem találtam klisét.) De most az jutott az eszembe, hogy az olvasó is tud magának klisét gyártani, és ha aszerint olvas, eltéved.
    Kevés Fantasyt olvasok, elgondolkodnék azon, hogy ez a regény egyértelműen az-e, de nyilván ezért nem kattan be bizonyos mondatokra a rutinszerű olvasói reakció: egy mozdulat, egy ruhadarab részletes leírása csak lányt jellemezhet. Hm.
    Tanulságos volt végigolvasnom a kritikákat, ezúttal ezt is köszönöm, Kedves Olvasó és Írótársaim!

  16. Kimondottan tetszett a részlet, és szívesen olvasnám a folytatást is. Olvastatta magát, és a történet is érdekesnek tűnik. Azért néhány dolgot megemlítek, ami egy kissé kizökkentett az olvasásból.

    Az ördög a részletekben rejlik, ugye, és hát úgy tűnik, itt is. Legalábbis az elején csak ezekből a bizonyos részletekből sejtettem, hogy ez akár egy jó történet is lehet. Kicsit terjengős, mesélgetős, a lényeg meg valahol elbújik. Ez később már nem jellemző, vagy legalábbis addigra már annyira lekötött a történet, hogy ne vegyem észre. 🙂 Néha mintha az utalgatás is sok lenne, ami eleinte ösztönöz az olvasásra és kíváncsivá tesz, de egy idő után már türelmetlenül várom, mikor kapok végre valami konkrét infót.

    Az egész részlet legnagyobb meglepetése, hogy a főszereplő fiú. 😀 A stílusa nekem egyértelműen lányos. (A neve alapján sem esett le, hogy fiú.) Igaz, hogy gyanús volt, amikor öccse szerint Olympiát bámulta, de szinte “meg is magyarázod”, hogy olyan nagyon szép csaj, hogy szinte muszáj bámulni, ezt pedig könnyen gondolhatja egy lány is. (Sőt, előtte épp a jóképű papot stírölte, még az is azt erősítette bennem, hogy lányról van szó. :D)

    Még egy olyan apróság, hogy az újságcikk fogalmazása nekem nem tűnt újságcikkszerűnek.

    Gratulálok, és további sok sikert a pályázaton! 🙂 Szurkolok! 🙂

  17. Kedves olvasók, íram még néhány sort a vallási hovatartozások kérdése mellé, mert úgy éreztem, talán segít értelmezni a helyzetet.
    Szibéria vallási térképe elég tarka, és akkor a helyi sámánizmusra ki se térünk.
    Chert lelkésze pedig protestáns, nem ortodox pap. Elsőre furának tűnhet, ráadásul a nevének román hangzása van (Lucanu). A protestáns egyház jelenléte Szibériában egyébként a Szovjetunió nagy „művének” köszönhető. Szibéria volt a legkedveltebb deportálási helyszín évtizedeken keresztül, ezt kár is mondanom, mindenki tudja. Sok görög katolikus, pravoszláv, muszlim és protestáns kötött ki azon a vidéken. Papok és lelkészek is. Mivel a vallás eleve támadott felület volt az egész unió területén, még Szibériában is előfordult, hogy házaknál szerveződtek újra a vallási közösségek, bár sok helyen a templomokat is használták a félrenéző államvezetés mellett. Az hogy milyen felekezetű pap volt kéznél, sokszor nem is nagyon számított a hatalmas távolságok miatt város és város között. Így eshetett meg, hogy sok ortodox vallású család protestáns templomba járt, vagy mint nyugatabbra (pl. Kárpátalján) a görög katolikusok római katolikus templomba.
    Gaviel anyja egyébként montenegrói római katolikus, tehát Gaviel is az lenne.

  18. A vallási sokszínűséggel semmi probléma, csak az én olvasási élményebe zavart bele, elnézést! 😀 Egy-két jól elhelyezett szóval ezt el lehetetett volna oszlatni. Ez szerintem szinte csak nekem tűnt fel egyébként is! Gratulálok a bejutáshoz! 🙂

  19. Erős kezdés, kimondottan tetszett, hogy nem a mondhatni megszokott angol/amerikai környezetbe kerülünk, hanem a sokkal izgalmasabb és kevésbé ismert Szibériába. Nagyra értékelem egy írásban az egyediséget, a saját stílust, itt pedig nagy örömömre meg is találtam. Bevallom, már az első kis bevezető sorok is megfogtak, ha egy könyvesboltban akadt volna a kezembe, biztos, hogy nem tettem volna vissza a polcra, hanem már rohantam volna a kasszához. Érdekes szereplők, eleven leírások és szép mondatok, nem mellesleg egy már most izgalmasnak ígérkező történet. Kell ennél több? Számomra nem.
    Csatlakozom a többi olvasóhoz, én is nagyon szívesen olvasnám a folytatást és szurkolok a kedves Szerzőnek.

  20. Nagyon tetszett, ötletes, egyedi

  21. Jól írsz. Megteremted a hangulatot. Érzem a szagokat, az ízeket, működésbe hozod mind az öt érzékszervet. A karaktereket el tudod helyezni a megteremtett világban, ami már ebből a rövid részletből is kiderül. Birizgálja a fantáziámat, hogy mi lehet a folytatás.

  22. Hűha!
    Nekem ez bejött. Kiérződtek az írásból azok a finomságok, amelyek iszonyú erős hangulatot teremtettek – színek, szagok, egy-egy kitűnően megválasztott szó -, plusz a szereplők is jól mozogtak a saját terükben, éreztem, hogy nem az író rángatja őket. Olvasnám tovább, és úgy hiszem, sajogna közben a szívem, mert már sok torokszorító pillanat van benne.

  23. Nekem is tetszett, kíváncsi lennék a folytatásra is! 🙂

  24. Jó az írás stílusa, olvasás közben valóságossá válik a helyszín, és élővé válnak a szereplők. Komor, szomorú a történet, kicsit elvont, de ennek ellenére vagy talán éppen ezért megvan a rokonszenv a főszereplővel, már csak azért is, mert ő tulajdonképpen valaminek, vagy valakinek az áldozata. Nem ilyen regények a kedvenceim, ám szívesen olvasnék még belőle további részletet, hiszen ez még csak a bevezetés volt.

  25. Kedves Szerző!
    Ritkán olvasok ilyen műfajú regényt, és ezt a részletet olvasva azon gondolkodtam, miért is? Meghoztad a kedvemet hozzá.☺

  26. Számomra kicsit nehezen indul a történet, engem annyira nem kötöttek le a történtek. Amit nem értettem pontosan: két apukájuk van, tehát Dodóval féltestvérek? A másik amit nem értettem, az a helyszín. Szerintem itt egy kicsit megkeveredett az író, vagy elgépelte a folyó nevét.

  27. Ééééés, százötven évvel később befutok én is a véleményemmel.
    Ami nekem nagyon tetszett ebben a részletben, hogy nagyon érzékleteske a leírásaid, nagyon jó a témaválasztásod, az egész motívumrendszer, amit felfestettél.
    Ami nekem nem működik (vagy legalábbis felesleges), az az első, dőltbetűs bekezdés, mert nem ad érdemi információt, és kicsit közhely íze van. A másik, hogy nem feltétlenül érzem, ki a történet célközönséged, de persze ez csak egy fejezet, szóval ez elég rövid ahhoz, hogy nagyobb következtetéseket vonjak le. Gratulálok a kikerüléshez, és nagyon remélem, hogy nemsokára olvashatok többet is a történetedből!

  28. Érdekes volt a történet. Szívesen olvasnám a folytatást is. Lehet másoknak sablonosnak fog tűnni az Fura fiú új városban de eddig a történet nem sablonos volt. Érdekel hogy vajon mi lehet ő. Esetleg milyen képességel rendelkezik. A testvér és az anya pedig mindenért a fiút hibáztatka ez is egy elég érdekes szálnak tűnik majd a történetben.

  29. Csodálattal vegyes irigységgel olvastam a soraidat, és közben végig azon járt az agyam, hogy vajon természetesen dőlnek belőled ezek a kifogástalannak tetsző mondatok, vagy mindez egy hatalmas küzdelem eredménye. Bárhogy is van, mindkét esetben le a kalappal! Többen is leharcoltnak minősítették a “fura és rejtélyes új fiú a városban” témát. Nos, ha igazuk is van, számomra mégis feltérképezetlen terepnek tűnt az alapszituáció (nem olvasok young adult könyveket). Ha a regény teljes egészében képes vagy fenntartani a sejtelmesen megfestett hangulatot, akkor ez egy igencsak jó könyvnek ígérkezik. Különösen tetszett az infóadagolás, hogy mindig épp csak egy kicsivel adsz többet az olvasók kezébe. Ja, és még valami: én már az első mondatoktól kezdve fiúként gondoltam a főhősödre! 🙂 “Anyámék fodrászatában a nők folyton emlegetik, hogy milyen okos, milyen jóképű és bizonyára mennyire-nagyon magányos.” Engem ez a részlet sem bizonytalanított el a karakter nemét illetően, sőt! Ezek egy srác gondolatai, aki azon “bosszankodik”, hogy bezzeg a papot velem ellentétben minden nő jóképűnek találja! 🙂
    Gratulálok! Sok sikert hozzá!

  30. Ebben a részletben egy érett női hang dominál. A harag, a düh kifejezésével jelenhetne meg a főkarakter, de az anyáskodó elbeszélő egyelőre ezt eltereli, levezeti, szétteríti az érzékletes leírások, a túlrészletezés segítségével.

  31. Hangulatos írás volt, felkeltette a figyelmem, bár egyelőre még nem tudom, miben lesz ez különlegesebb a többi hasonló történetnél, de kíváncsian várom. A helyszínválasztás kifejezetten tetszett. Ahogy valaki előttem már említette, én is először inkább lánynak éreztem a főhőst, amíg ki nem derült az ellenkezője. Emellett megemlíteném, hogy akadtak zavaró helyesírási hibák, ami a kisebb gond, azonban az igazgatót hol Borodinnak, hol pedig Borogyinnak hívják.
    Összességében tetszett ez a részlet. 🙂

  32. Nem olvastam el végig, így nem tudom mennyire kéne figyelembe venni a véleményem.
    Először is: a címből ítélve egyértelműen fantasyra számítottam, szóval kicsit kedvetlenül(mivel általam nem nagyon díjazott ez a műfaj) áltam neki. Talán a női szerzőből fakadóan éreztem lánynak a főhőst, és meglepődtem, mikor kiderült, hogy nem az. A nyelvezete jó, olvastatja magát. Szerintem könnyedén bekerülhetne a kiadó könyvei közé, mivel szívesen olvasnék tőle más zsánerben is.
    Az figyelemre méltó, hogy ennyi (jó hangzású) orosz nevet kigyűjtött. Bár a saját(a pályázatra beadott) regényemben csupán két ilyen nemzetségű lány van, mégis hosszas keresgetések után akadtam a megfelelőre.
    Végül, de nem utolsó sorban gratulálok az előszűrésen való átjutásért!

  33. Rendkívül erőteljes hangulatú, sok tragédiát sugalló részlet. Érzékenyen, érzékletesen írtad meg. Nagyon tetszik a főhős hangja is, tele van a múlt árnyaival és fájdalmaival. Nagyon kényes vagyok a nyelvi szintre, és ebben a részletben igazán meg voltam elégedve vele. Szerintem a YA irodalomnak borzasztómód szüksége van a magas nyelvi szintre.
    Köszönöm az igényes leírásokat, a borongós hangulatot, a horgokat, és egyáltalán, hogy olvashattam.
    Várom a folytatást, és szorítok!

  34. Még egyszer köszönöm mindenkinek a figyelmes olvasást, tanácsokat, meglátásokat. Egész sor van belőle, és ez jó. Nagyon meg lennék ijedve, ha senkinek sem jutott volna eszébe semmi az első fejezetet olvasva.
    Az olvasói kép nagyjából kialakult nálam, látom, mit hiányoltok, vagy miben estem túlzásba talán. Lementettem valamennyi véleményt, ezek a későbbiekben nagyon hasznosak lesznek. Most is azok, például azért, mert utólag olvasva az irományaimat én is megtettem a saját megjegyzéseimet a kézirathoz. Szívesen készítenék egy vicces szerkesztést hozzá, és kibiggyeszteném ide utóiratban. Ennek persze számos technikai akadálya lehet, így nem fog megvalósulni. De egy jó tanácsot már a pályázatra beadott kézirat megírása előtt is megfogadtam írótársaktól, íróiskolából: légy annyira kegyetlen a hőseiddel, amennyire csak bírsz, és húzd rájuk nyugodtan a vizes lepedőt. Az életben az emberek legtöbbször úgysem kapják meg, amit érdemelnének 😀 Ennek szellemében hiszem, hogy nem árt meg egy kis nyúzás magának a kéziratnak sem, ha lányos, ha nem, ha tiniknek szól, ha más korosztálynak. Iszonyú sokat tudnék beszélni a történetről, de nem teszem, mert itt az első fejezet szerepelt, hát maradjon is meg számára a dicsőség. Jólesett a figyelem és a beszélgetés, többször kéne ilyet csinálni, csak az ember ne lenne olyan félős, balga… lusta is időnként?

  35. Nagyon finom nyelvezete van, a kifejezéseid élvezetesek. A young adult (azt hiszem ez a helyes megnevezése) távol áll tőlem, mégis izgalmasnak találom. Tovább olvasnám szívesen!

  36. Érdekes és egyedi. A szerzői stílus egészen megkapó, gördülékeny és olvasmányos. Tetszett, hogy nem egy megszokott helyen és helyzetben találjuk magunkat,érdekelne, hogy mi lesz ennek a történetnek a kimenetele.
    Azért az alapkoncepció nem annyira jött be, mert már sok olyan könyvet olvashattunk, amiben valaki folyton folyvást költözik, az új lakóhelyek egymást érik és az első fejezetben is a főszereplő egy új világában találjuk magunkat.
    A karakterek izgalmasnak ígérkeznek és a részlet hangulata is átjött, amennyiben ilyen az egész történeté, igencsak kíváncsi vagyok rá. 🙂

  37. Őszinte leszek, engem nem fogott meg ez a részlet, de azért egy esélyt adnék még neki.
    Apró elgépelések, nyelvtani hibák vannak, amit azonban simán lehet javítani, ez nem is lényeges.
    A helyszín külön érdekelne, mert Oroszországban eléggé otthon vagyok, és Szibéria azért általában baromi hideg, remélem ez ki fog derülni. 🙂
    Mások is megjegyezték azt, hogy először lánynak hitték a szereplőt, én is. Aztán amikor a lányt nézegeti, mondom, ez nem lehet lány, nem is az. Engem az kimondottan zavart, hogy félreérthető. Szerintem nem venne el, vagy tesz így hozzá történethez ez a félreérthetőség.
    De a szöveg gördülékeny, szépen íródott, olvastatja magát.
    Gratulálok a kikerüléshez és további sok sikert!

  38. Kedves Andrea!

    Gratulálok a kikerüléshez. A szöveg gördülékeny, élvezetes, olvastatja magát. Én nem vagyok nagy para rajongó, de kíváncsi lennék a folytatásra. A helyszínválasztás kifejezetten tetszett, orosz kisvárosig menekülni a gonosz elől nem mindennapi, csak így tovább! Remélem jól ismered a terepet és a társadalmi közeget, és nem fog ellaposodni a Szibéria vonal.

  39. Ez nagyon kedvemre való volt!

    Gördülékeny, hangulatos a fogalmazás, néhány kisebb hiba van csak benne, de azok mind elírások (pl. “Mielőtt bármit is tették”, “akkor nap nem öltözhettem volna”), könnyen javíthatók.

    A történet is nagyon érdekes, kíváncsi vagyok Gaviel múltjára és jövőjére is, szóval erősen bízom benne, hogy lesz még részlet, ami kikerül belőle 🙂

    Gratulálok a jól megérdemelt kikerüléshez, és sok sikert kívánok a pályázat további szakaszaiban is!

    Judit

  40. Nekem tetszett a részlet. Nekem tökéletesen megírt,kiforrt írásnak tűnik. Egyedi alaptörténet, gratulálok! Kiváncsian várom a folytatást!

  41. Tetszett a helyszín választás, érdekes számomra. A leírás is jó volt, és kíváncsivá tett. A főszereplő különös rohamai és az édesanya félelme a lelepleződéstől és az újabb költözéstől, számomra egyszerre nyújt fantasy és reális élményt. Érdekelne, hogy miért vannak “rohamai” Gavielnek és hogy hogyan alakult ki ez a képessége, egyáltalán tudja-e majd irányítani?
    Várom a folytatást, és gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  42. Összességében nekem a stílus tetszett, néha volt egy-két olyan mondat, ami nem teljesen volt helyén, de ezek olyan dolgok, amiket szerkesztéssel könnyen lehetne korrigálni.
    Ha már a szereplők tekintetében kell elemezni a történetet, akkor kicsit belemegyek a dolgokba.
    Amikor leírod a papot a külsejét ne írd le, csak, hogy a ruhája alapján pap, és szúrós szemekkel méregeti, ami félelmetes, mert így tényleg azt az érzetet kelted, hogy a főszereplő lány, és a jövendőbeli szerelmét méregeti. Persze ha lesz valami ilyen szál, akkor maradhat, csak így ugye sokakban azt az érzetet keltetted, hogy a főszereplő lány. Azt meg külön nem kell leírni, hogy hogy néz ki, ha utána ott van, hogy a fodrászatban minden anyuka utána csorgatja nyálát.
    Amúgy a szereplők nagyrészt összeállnak, és logikusak, de az jelenthet némi problémát, hogy annyira nem szimpatikusak egyenlőre. Sokan mondták, hogy az anyával van a bajuk, de szerintem ő még egy érthető karakter, aki nem feltétlen viselkedik tökéletesen, de azért igyekszik megvédeni a gyerekeit, de a főszereplő öccséről nem nagyon tudunk meg semmit, és mivel mindenki ellenséges kicsit a főhőssel, ezért rajta kívül nem nagyon tudunk kivel együttérezni. Mivel ez még csak az első fejezet, ez könnyen változhat, de az egyedül a világ ellen, és mindenki ellenem van és utál koncepció nem működőképes a végéig azt hiszem. Meg egy minimális szinten lehet le lehetne írni a fontosabb karakterek külsejét, itt az öccsére gondolok pl. aki könnyebben beilleszkedik, de nem tudjuk meg, hogy csak a személyisége miatt, vagy ő külsőre is elfogadhatóbb-e? Minden esetre nekem az alapszitu tetszik, mert máris olyan, mintha a szegény kicsi antikrisztuska lenne a főszereplő, aki nem akar rossz lenni, de a vére mást diktál neki 😀

  43. Szerintem nagyon jó, gratulálok a szerzőnek! Érdekes, sajátos, tetszik a stílus. Kicsit furcsa, hogy a karakter fiú, az szerző nő, és E/1-ben ír, de gondolom ez volt a saját kihívás.
    A lexikális tudásom helyszín-és vallási szempontból nincs meg ehhez a történethez, nem sokat tudok Oroszországról… De ha itthon olvasnám a kész könyvet, úgyis utánajárnék, hogy jobban érthessem a mesét.
    Összességében érdekesnek találom.

  44. Azért vettem a fáradtságot, hogy ezt megírjam Neked, mert értékesnek látom a művedet. Senki vagyok ahhoz, hogy bármit is jobban tudjak, csak megosztom a felmerülő gondolataimat.
    Mikor elkezdtem olvasni, én is lányként könyveltem el magamban a főszereplőt. Az efféle kifejezések miatt: fahéj illatú felvonulás, szépség nélküli világ, játéka az érzelem, szeretet egyetlen szikrája, édes nyírfa-létől illatozó főutca, drága kincs,
    “A felnőttek lombruhája sokkal egyhangúbb, inkább ijesztő, ahogy csörgőkkel, dobokkal felszerelkezve ugrálnak…”(Miért találja ezt ijesztőnek egy olyan fiú, aki maga is természetfeletti erők birtokában áll?)
    “A nők fején vesszőkoszorú, a vállkendőik világítanak a korai alkonyatban”.
    Összességében olyan, mintha egy nő fejében lennénk.
    Onnantól, hogy a karakterek megszólalnak és a nemre fény derül, ez a lányosság megszűnik és reálisan macsósak a mondatok.

    Tetszett Olympia névválasztása és leírása.

    “Olyannyira, hogy amikor nem játssza meg a jó kislányt, pont az ellenkezőjét műveli.” – Ez a mondat mit jelent? Nem sikerül értelmeznem.
    “A mozi melletti parkban bandázik Lesja barátnőjével, akivel egy padban ül.” – itt olyan, mintha a parkban ülnének egy padban. Talán úgy jobb lenne, hogy: Lesja barátnőjével, aki a padtársa.
    “Túl sokáig bámulom Olympiát” – ez tetszik, látom magam előtt.
    “A hang tulajdonosa Serj Boyar vagy Boyer…?” – ettől a bizonytalanságtól olyan élethű, hiteles lesz!
    “Mindenkinek szüksége van egy megmentőre.” – ez szerethető. 🙂
    “…szándékosan tesz hangos megjegyzést rám:
    ‒ Olympia, ez a hogyishívják nagyon gáz! Ne csináld! – sziszeg.” – Most hangos megjegyzést tesz, vagy sziszeg? Ha mindkettő, az nem fura?
    Tetszettek a sulis részek, a rádiós rész, az anya megformálása, a villanykapcsoló és az ócska gyárépületes bátorságpróbák megemlítése.
    A szürkének nagyon szép árnyalatait sikerült megfestened a szövegben. Olyan gyönyörködtetően nyomott, szívszorítóan baljós az egész!

    Néhány helyesírási hiba:
    hírtelen helyett hirtelen
    beléptem az iskola szaros tankertjének, szaros kapuján – kell az a vessző?
    önkontrol helyett önkontroll

    A kiszuperált szó annyira különleges, hogy szerintem ha egyszer használod fel egy fejezetben, akkor ütős. Ha kétszer, az sok. (Kettő volt.)

    Tudatosan, átgondoltan bontakozik ki, mi is van a fiúval. Érdekes, figyelemfelkeltő, titokzatos vezetés ez a részedről. Élvezet volt olvasni, rábukkanni a nyomokra.
    A születésének története az nagyon kellett bele! Telitalálat!
    “Saját, külön bejáratú kapu az én kis őrületembe, ahol magányosabb vagyok a remetéknél.” – szeretem az ilyen ragyogó mondataidat. Engem Laurie Halse Anderson – Jégviráglányok könyvére emlékeztet a nyelvezeted.
    „…és még a leckére is marad időm” – szép zárás, köszönöm!

  45. Köszi, köszi mindenkinek! És ha van kedvetek segíteni (miért ne, péntek este van :P), kipróbálhatnánk valamit. Tét nélkül: megtennétek nekem, hogy leírjátok a saját szavaitokkal Gaviel észlelését a papról (aki amúgy lelkész)? De úgy, ahogy szerintetek egy fiú szájából (fejéből) hangozna. A fodrászatos eszmefuttatást nem ér kihagyni belőle, azzal együtt kell megírni a képet a fickóról, mert később fontos lesz. Azért kérem ezt, mert most ott tartok, hogy inkább kihúzom az egész jelenetet a történetből. Az is lehet, akárhogy próbálnám, mindenképpen tévútra vezetném vele az olvasót. Ha viszont tudtok elfogadható variációt, szívesen veszem a megoldást.

  46. Kedves Andrea!
    Én azt hiszem, annyit tennék, hogy a “megpillantok egy férfit” kicserélném arra, hogy “megpillantok egy alakot”. Mert a férfi szót kihangsúlyozva gondoljuk azt szerintem, hogy a mesélő egy nő. Utána kihagynám a következő mondatot, ahol a göndör hajas rész van. Tehát: “a sarkon egy nyírfalevet árusító bódé előtt megpillantok egy alakot. Reverendát visel.”

  47. 🙂 Jó ötlet. Kösz, Csilla!

  48. Kedves Andrea! El kel döntened, hogy kiknek írsz, és miután döntöttél, akkor kell csak a változtatáson töprengened. Egy azonban bizonyos. Mindenkinek nem írhatsz, olyan írás nincs, amelyik minden olvasónak tetszik. Szerintem az a pár szó, ahogy a pap külalakját jellemzed egyáltalán nem teszi nőiessé a karaktert, ezt férfiként mondom. Írtam itt valahol az olvasói klisékről, és óva intenélek attól, hogy megpróbálj az olvasók minden vágyának megfelelni. Az olyan olvasó, amelyik azon bosszankodik, hogy a fejezet nem arra kanyarodik, amerre ő szeretné, két dolgot tehet. Vagy ír magának olyan regényt, ami tökéletesen megfelel a gusztusának, vagy addig keresgél a kereskedelmi tévécsatornák között, amíg a kellően klisés történetet megtalálja. Van ám választék. A közzétett írás jó! A “jó” minősítése pedig független attól, hogy most itt hányan ugranak elő olyan ötletekkel, amelyek a regényedet belesimítanák a szokásos, eddig is ezerféle változatban megírt “új fiú a suliban” sorba. Az egész írás kiemel ebből a sorból, és felesleges a klisérajongók kedvét keresned. Írj inkább továbbra is jól! Ha szerencséd van, a kiadók – bár ez nem jellemző a legtöbbre – nem a sablonokra bukik, hanem az eredeti gondolatokra.

  49. Köszönöm, Attila. Arról van szó, hogy ez a felület itt és most egy megismételhetetlen alkalom. Korábban is figyeltem az aranymosásra kikerülő történeteket. Mindig azt gondoltam, hogy ez a soha vissza nem térő alkalom, amikor egy kézirat még nyers állapotában annyiféle véleményt kaphat, amennyit később már nem fog. Legfeljebb akkor, ha kiadják. És ezek a vélemények többnyire elfogulatlanok (remélem, mert másképp miértelme lenne?). Mindig egy kiragadott problémára koncentrálnak, és többféleképpen adják elő. Én pedig itt, a kíváncsi természet. És igazad van, mindenkinek nem tetszhet. Az fontosabb, hogy reakciót vált ki.

  50. Amíg Olympia fel nem bukkant, én is azt hittem, hogy a főszereplőnk lány. Kicsit az Alkonyat ugrott be (ennek most tuti nem örülsz, hehe), mert abban is a lány egy hasonló hangulatú monológgal indít, szerelmet és halált egy mondaton belül említve. Azt gondoltam magamban: na pf, eddig nagyon eredeti. Utána valahogy egyből ráhangolódtam arra, hogy igazából egy fiú mesél, szeretem is ezt a stílust, bár nemigen találok ilyen hangvételben megírt könyvet. Érdekes, hogy ilyen stílust eddig csak fiatal lányoktól olvastam, szintén férfi főszereplővel, de hogy ne mondhassa senki, hogy ez azért van, mert ez igazából női hang férfi testben, én ismertem ilyen stílusú srácot, és nagyon bírtam a komorságát, a mondatai mögött rejlő sötét humort és önkritikát. Gaviel egyszerre unott és cinikus, mégis mintha kicsit kétségbe lenne esve – átjön, hogy elege van az életéből, de már túlvan azon a ponton, hogy ennek folyamatosan üvöltve adjon hangot. Közben kiérződik a humora is, az, hogy van esze. Nekem szép kiforrottnak és letisztultnak tűnik a stílusod, bár nem vagyok szakember. Én mindig vágyom olyan könyvbe botlani, aminek a szereplője intelligens és elgondolkodik a körülötte felbukkanó embereken és dolgokon. Sajnos kevés ilyen mű van, vagy pedig valahogy mindig elkerülöm őket.
    Szurkolok.

  51. Gratulálok a kikerüléshez! Tetszik a részlet, felkeltette az érdeklődésemet. Úgy gondolom, sikerült átadni az érzelmeket. Lehet sejteni, milyen irányba fog menni a történet. Az alaphelyzet érdekes, rejtélyes, és áthatja valami komor, nyomasztó hangulat, ami igazán különlegessé teszi. Tetszik, hogy a helyszín nem a szokásos, unalmas Amerika. 🙂 Jók a leírások, érzékletesek, de nem terjengősek. A szöveg az elején kicsit lassú, de alapjában véve elég gördülékeny. Kedvenc jelenetem, mikor a fiú az anyjával beszélget, szerintem nagyon jól sikerült mindkét szereplő ábrázolása. Az eddig kikerült három részlet közül ez tetszik a legjobban. Sok sikert a szerzőnek!

  52. Bár nem az én stílusom, szívem szerint mégis továbbolvasnám. Megtetszett ez a kis részlet és szinte vágyom rá, hogy többet megtudjak a háttér történetről. El lehet képzeni a helyet, a szereplőket. Látom őket magam előtt, ahogy mozognak és beszélgetnek. Ennek ellenére számomra is benne van a már megszokott történet, mégis érdekelne, mitől jobb.
    Gratulálok hozzá! Nekem tetszett! 🙂

  53. A többiek már részletezték a probléma lehetőségeket, úgyhogy én már nem mennék bele, de a “hibáival” együtt is olvasmányos és érdekes.

  54. Érdekes a történet, kíváncsi vagyok ki ez a fiú voltaképpen?
    Az anya nekem kicsit taszító, gondolom a cigifüst miatt, amit utálok. Annál egy döglött béka is jobb 🙂
    Nem tudom, mennyire hiteles adott környezetben az igazgató fejtegetése, pláne ami a keresztet, és a sötét ruhát illeti, hiszen nem boralapú szöges nyakörv, szegekkel kivert halálfejes bőrdzseki vagy hasonló volt rajta. A kereszt, mint vallási jelkép pont Szibériában kit zavarhat? Ez volt számomra a zavaró.
    Érthető, hogy az öccsét zavarja a “fura” bátyó, kevésbé érthető, honnan az öccse, ha a nő egyedül élt, és akkor kezdett menekülni, amikor megszületett az idősebb. Folyton menekülni egy misztikus gyerekkel, miközben kihord egy másikat? Számomra ez érthetetlen. Ha nem tetted, valahogy magyarázd meg a jelenlétét, nemigen illik a menekülő-misztikus anya-fiú duó mellé fiatalabb gyerekként. Mittomén kiderül, hogy a nőt megerőszakolták menekülés közben, mégis van apa, akivel időnkét találkoznak, tőle a “normális” gyerek. 1-2 elejtett mondat kéne csak valamikor az írás során, ha nem tetted meg eddig. Mondjuk ott a másik kérdés, hogy merte magánál tartani a csecsemőt, miért nem hagyta mondjuk egy zárda küszöbén vagy valami. Gondolom ez azért kiderül majd.
    A fő, hogy nagyon szívesen olvasnám tovább. Nekem nem tűnt lánynak a mesélő, belső monológnál hacsak nem szélsőségesen hipernőies és

  55. ÁÁÁÁÁÁá! Elküldtem véletlen 😀

    Szal hacsak nem hipernőies aki rózsaszín Louis Vuitton táskáról álmodozik, vagy tesztoszteron bomba, akinek legmélyebb töprengése a sörről, böfögésről és verekedésről szól, nem lehet tudni a nemet, ameddig nem kezd kommunikálni.

  56. Szia Anikó! Gavielnek és Dodónak más az apjuk. Dodó apjáról a történet folyamán megtudjuk, hogy elhagyta őket. A kézirat közepe felé pedig az is, hogy ez csak a részleges igazság. A pontos megfogalmazás: Dodó apja megpróbálta elhagyni őket. Hogy aztán mi történt vele, arról most inkább nem beszélek.
    Emellett viszonyt anyuka kategorikusan megtagad minden választ, ami Gaviel apjának személyével kapcsolatos. Néhány dolgot azért mégiscsak tudunk róla. Például, hogy Gaviel egyéjszakás „kaland” eredménye. Hogy Gaviel édesanyja tizenhét éves volt, amikor leányanya lett.
    Akkor kezdenek el menekülni, amikor Gaviel megszületik. Gaviel anyjának esze ágában nincs elhagyni a csecsemő gyermekét. Vallásos, ha nem lenne az, Gaviel talán meg sem születik. Helyette úgy gondolkodik, ahogy egy kétségbeesett, összezavarodott fiatal nő: hajlékot és biztonságot keres egy másik országban. Mindezt egy jóravaló, magányos férfi oldalán találja meg (ő lesz Dodó apja). Rövid ideig úgy tűnik, minden rendben lesz, de mint az a kéziratból kiderül, nem volt szerencséje. Egy biztos, Gaviel anyja akkor még nem láthatta előre, mivel áll szemben. Azt tudta, hogy baj van, de hogy mekkora?
    A későbbiekben már nem próbálkozik közel kerülni senkihez, pont Gaviel miatt. Persze mindig jön egy pont, amikor az ember elfárad, és azt akarja hinni, már vége, már csak jobb lehet…

  57. A sok egyforma főszereplő között a könyvekből szemet szúrt egy olyan, aki különbözik a többiektől. Gavier, a mások számára különc és flúgos főszereplő bennem rögtön empátiát gyújtott. Elesettnek tűnt, de ez csak a felszín, mert mind tudjuk, hogy meg kell bírkóznia egy nem evilági erővel. Tulajdonképpen ebben a kis szösszenetben a többi beszűkült látókörű szereplőkhöz viszonyítva ő volt az egyetlen normális. Mindig nehéz elfogadni mások furcsaságát, ha nem tudjuk, milyen érzés. Az, hogy egy igazi különc szemszögén keresztül láttuk a világot, akár tanító jellegű is lehet. Mert hát, mindenki azt mondja, hogy jó, ha valaki más, mint a többiek, és aztán mégsem fogadják el őt annak, aki. Az újfajta látószöggel, amit az írónő teremtett, képes fejleszteni az empátiát, az elfogadást.
    Az egész részletet körüllengte egyfajta jófajta homály, ami miatt kíváncsi lettem a folytatásra. Vajon milyen képessége van a fiúnak? Kialakulhat egy szerelmi szál egy ilyen furcsa fiú és egy igencsak népszerű lány között?
    Én szívesen olvasnám tovább, gratulálok hozzá!

  58. Tetszik az alapötlet és a szituáció. Nagyon jó a megfogalamazás, és klassz, hogy nem E/3-ban íródott,hanem a főszereplő szemével nézzük a világot. Így jobban átérezhető a helyzet.

  59. Kedves Andrea!
    Köszönöm a választ. Akkor ezek szerint a későbbiek során erre a meglepő momentumra fény derül. Ez szerintem nagyon fontos, hogy érthetővé tegye a család belső életét, örülök, hogy gondoltál rá 🙂

  60. Kedves Szerző! Amikor kikerült a részlet az oldalra azonnal végigolvastam, de a véleményem leírását addig halogattam, míg végül elmulasztottam. Több szempontból sem könnyű elsőnek lenni. Többek között az első írást senki sem értékeli úgy: “eddig ez volt a kedvencem.” Hiszen nincs még mihez viszonyítani. Azóta sok jó írás felkerült az oldalra, és ezen a héten nyüzsogtek az általam idézett, és ahhoz hasonló mondatok, úgyhogy én most szépen visszajöttem ide, és megteszem azt, amit korábban elmulasztottam. Szóval, kedves szerző, nekem még mindig ez a kedvencem. Én semmi negatívumot nem éreztem olvasás közben, csak azt, hogy nagyon tetszik. Gratulálok a kikerüléshez, és drukkolok a továbbjutásért.

  61. Köszönöm nektek 🙂 Talán pénteken kiderül, mi lesz szegénykém sorsa 🙂

  62. Fatasztikus, nagyon tetszett. Alig várom, hogy olvassam.

  63. Kedves Andrea!
    Az írásod mellé tett illusztrációs kép majdnem elérte, hogy ne olvassam el a részletet… Pedig nagy kár lett volna kihagyni. Paranormális thrillert eddig még nem olvastam és ha csak ezt a megjelölést látom, most is simán kihagyom az életemből. De a lényeg, hogy elolvastam. Kíváncsivá tett. Olvasnám még :-). Nagyon tetszik a helyszín, a karakterek (még akkor is, ha én is lánynak hittem a főszereplőt; és az anyukát olyan visszataszítónak érzem, hogy az már túlzás) és az öt kukászsáknyi varangy is :-).

  64. Hát ez nagyon jó!
    Imádom!