Marcus Lord: T, mint Testvériség

Néha az jut eszünkbe: vajon ki vagyok én?

Olyankor történik ez meg velünk,

 amikor olyasmit cselekszünk vagy gondolunk,

amitől megdöbbenünk;

amit nem hittünk volna magunkról;

ami után önkéntelenül felmerül a kérdés:

ez valóban én lennék?

 S ha nem, hát ki volt ez?

 

Mi van akkor, ha olykor valóban nem önmagunk, hanem valaki, valami más vagyunk?

Mi van akkor, ha valakit elragad a Testvériség?…

 

 

 

Akik hozzám hasonlóan belekontárkodtak kicsit a történelembe – nem beszélve azokról, akik szakértői ennek a tudománynak – látni fogják, hogy a szereplők közt vannak kitaláltak, és akadnak, akik valóban éltek, sőt, még ma is élnek. Számosan fel fogják azonban ismerni, hogy egyes események nem ott és nem akkor játszódtak le a valóságban, amint a regényben szerepelnek. Melynek szerzője tagadhatatlanul önkényesen, ugyanakkor olvasói szórakoztatása kedvéért eljátszadozott a valósággal.

Így például tisztában volt azzal, hogy Kennedy amerikai elnök franciaországi látogatására nem 1962 őszén került sor; a Ku Klux Klannak sohasem létezett Louisianában James Lee Walker nevű vezetője, valóban létezett viszont egy Edwin A. Walker nevű ezredes, aki ellen Kennedy gyilkosa merényletkísérletet követett el – ő azonban semmilyen formában nem szerepel ennek a regénynek a lapjain. Hasonlóképp csakugyan létezett francia SS alakulat, amelynek maradványai kemény harcot vívtak a németek oldalán Berlin ostromakor, de a Jean Lapitre nevű SS katona merőben a képzelet szülötte. S így tovább.

Hogy akkor valójában mi játszódott le a leírtakból?

Egy másik idősíkon talán minden.

 

ELŐHANG / Rouen / 1961

A jósnő már kora tavasszal feltűnt Rouenben. Javakorabeli cigányasszony volt, de haladni látszott a korral. Népviseletét már csak nyomokban viselte, ezzel szemben gépkocsival érkezett Amiens felől: egy nagy, meghatározhatatlan típusú lakókocsival, amelyet maga vezetett. A feketére dukkózott, öreg batár görög rendszámot viselt, oldalán kihívó, kamarzsinvörös felirat hirdette: DELPHOI MOZGÓ JÓSDA.

A város polgárai legfeljebb megmosolyogták, a legtöbben azonban ügyet sem vetettek rá. A mozgó jósda elhajtott az Északi Pályaudvar mellett, a Gambettán át a rakpartra gördült, majd a Pont Jeanne d’Arcon átszelte a Szajnát. Azután délnek fordult, a külvárosok felé.

A lakókocsi kényelmes megoldás volt, akárhol meg lehetett szállni vele, ahol nem volt tilos a parkolás. A jósnő az Alençon felé vezető út mentén, egy kis mellékutcában ütött tanyát, nem messze egy önkiszolgáló élelmiszerbolttól.

Mi sem változott ettől Rouenben. Normandia fővárosa élte a megszokott életét.

Ugyanezt nem lehetett elmondani a Loire völgyének egyik szép városáról, Angers-ről. 1961. május 2-án, a kora reggeli órákban megtalálták az egy héttel azelőtt eltűnt gyermek, a nyolc esztendős Jeanne-Marie megcsonkított tetemét. A városban és környékén eluralkodott a rettegés.

 

Egy / New York City / 1962. április 2.

Szeszélyes volt a tavasz; vérkorbácsoló szenvedélyességgel zúdult New Yorkra, amelynek utcáin nemrég még hóvihar tombolt.

Mocskos, olvadozó hókupacok éktelenkedtek az East Village utcáin. A férfi fátyolos-üveges szemmel bolyongott a St. Mark’s Place-en. Lassan esteledett. A borotválatlan, dülledt szemű, tántorgó léptű, legfeljebb húsz-huszonkét éves fiatalember senkiben sem keltett különösebb kíváncsiságot. Azok, akik vették a fáradtságot, és jobban megnézték maguknak (nem túl sokan voltak ilyenek), legfeljebb arra gondoltak, be van rúgva. Ezen kívül azt állapíthatták meg, hogy szőke, farmert és bőrdzsekit visel, szinte pontosan ugyanolyat, mint James Dean.

– Nem látsz a szemedtől, haver? – kérdezte dühösen a narancslevet és pattogatott kukoricát áruló ember.

A fiatal férfi ugyanis átvágott egy olvadó hókupacon, megcsúszott, s meglökte a standot. Akár a holdkóros, úgy jön-megy a nyavalyás stricije, majd’ fölborít mindent, és még csak azt se mondja, pardon, gondolta a mozgóárus mérgesen. – Legközelebb nyisd ki a szemed, punk! – ordította az imbolygó Dean-dzseki hátának. – A fene essen beléd!

Stephen Bloom és Ben Wilkerson járőrök a kocsijukból nézték végig ezt a jelenetet. A volán mögött ülő, rágógumit csócsáló Wilkerson kérdő pillantást vetett partnerére.

– Gördülj tovább – mondta Bloom, s felhangosította a rádiót.

– Steve – mondta Wilkerson tétován –, az a pasas két lábon járó italbolt.

Bloom nem felelt.

– Vagy gyógyszertár – tette hozzá Wilkerson.

– Átmegy a kereszteződésen, és onnantól kezdve a másik körzet gondja.

– De…

Bloom még jobban felhangosította a rádiót, és a hírolvasó nazális hangja hirtelen betöltötte a kocsit.

– „…véleménye szerint elhamarkodott lépés volt Rudolf Abelt kiadni Powers főhadnagyért, legalábbis most.”

– Powersnek alighanem más erről a véleménye – morogta Bloom.

Wilkerson tétova tekintettel kísérte figyelemmel a fiatalembert.

– „…született meg a megállapodás a svájci Evianban a Francia Köztársaság, valamint az Algériai Felszabadítási Front és az Ideiglenes Kormány között. Eszerint július elején népszavazás dönt Algéria függetlenségéről. Charles de Gaulle elnök döntése minden bizonnyal heves ellenállást vált ki konzervatív körökben, de akár a hadseregben is, legalábbis erről tanúskodott Michel Lergy tábornok, második világháborús hős nyilatkozata. A tábornok tiltakozásul kilépett a hadseregből és nyugalmazását kérte. Megfigyelők azt várják, a Salon-perben nem bánnak majd kesztyűs kézzel az OAS…”

– Mindig ez a kurva politika – jegyezte meg Wilkerson, és őrlő állkapcsával társára bökött. – Nem unod még? A lényeg úgyis más, mint amit felfogsz belőle. Már ha felfogsz egyáltalán belőle bármit is.

Bloomnak láthatóan teljesen másutt járt az esze.

– „Chuck Berry – kántálta most a lemezlovas – túl van már a harminchat hónapból kettőn, s egyre közelebb a jövő év ősze, amikor először kérheti feltételes szabadlábra helyezést. Addig is, amíg a visszaszámlálás folytatódik, hallgassuk meg a…”

A járőrkocsi továbbgördült a Tizennegyedik Utcán, s folytatta megszokott útját a Union Square felé.

Balkán / 1462 tavasza

A csata még egy nappal korábban sem tűnt eleve lejátszottnak, amikor befejeződött a török csapatok felvonulása, és nyilvánvalóvá vált, mekkora túlerőt képviselnek. A férfi véleménye – s ezt a parancsnokkal, Vladdal is közölte – az volt, hogy Mehmed szultán túlontúl biztos önmagában. Olyannyira, hogy magabiztossága a könnyelműség határát súrolja.

Ám a magabiztosság – most, hogy a török had forgószélként szórta szét Vlad seregét – igazoltnak tűnt.

Tájkép csata után. A több sebből vérző férfi fásultan hunyorgott a párásan szitáló napfényben, mely álomszerűvé szelídítette a véráztatta csatamezőt.

A dombok közt egy kis patak kanyargott. Ennek partján terelték össze a foglyokat. Néhány janicsár máris köztük sürgölődött, hogy kiválassza azokat, akikre majd a holtak eltakarításának feladata vár. Az első temetőbrigád csakhamar útnak is indult, őrizet alatt. Egy közeli dombtetőn épp befejezték a szultán pompázatos, aranyhímzéses, lófarkas zászlókkal díszített selyemsátrának felállítását. Társzekér állt meg a sátor mellett, majd második, harmadik, teli ingóságokkal. Fekete bőrű rabszolgák serénykedtek. A temetésre kijelöltek szétszéledtek a síkságon, s most apró pontokként mozogtak a hullák, lódögök, nyögdécselő sebesültek s a szanaszét szórt, a napfényben csillogó fegyverek közt.

A férfi nem került bele egyik temetőbrigádba sem. Fészkelődött, rablánca meg-megcsörrent. A foglyokat hatosával fűzték láncra. Egyikük-másikuk felüvöltött, amikor a vas roncsolt bokájába, csuklójába vágott.

Fogát csikorgatta dühében. Ő volt Cirban, Vlad vajda egyik alvezére. Eddig még sikerült ezt eltitkolnia – a csata előtt szántszándékkal nem főúri ruháját öltötte magára, s előrelátása egyelőre kifizetődőnek bizonyult –, ám kérdéses volt, meddig maradhat inkognitóban. Ha más nem történik, sajátjai közül bizonyosan elárulja valaki a kegyelem fejében. S akkor sorsa bevégeztetik.

Lassan közeledett a gyaloghintó. A fényességes padisah, II. Mehmed, Allah kegyelméből minden igazhitű császárja kilépett a dús függönyök mögül, mire mindenki, aki a közelben tartózkodott, arcra borult.

Így tett az a magas, őszülő férfi is, akinek ruházata igencsak elütött a győztesekétől. Cirban óvatosan rápillantott fektében. Az ősz hajú a szultán intésére feltápászkodott, s ekkor megláthatta az arcát. Ő volt Vlad vajda halálos ellensége, nemzete árulója, az aljas, aki egyaránt kiszolgálta a török és a magyar hódítókat. Ő volt Havasalföld trónbitorlója, Radul.

Cirban lehajtotta az arcát. Ismerték egymást. Ha Radul megpillantja, abban a pillanatban búcsúzhat az életétől.

A szultán egy-két mondatot intézett az árulóhoz, azután egy kézmozdulattal elbocsátotta színe elől. Radul görnyedten hátrált. Nem lehetett fogoly: oldalán kardot viselt.

A török császár most feléjük, foglyok felé fordult. Korbácsok csattogtak. Mindenkinek ismét le kellett borulnia, még alázatosabban, mint az imént. II. Mehmed megállt, rezzenéstelen, dióbarna szemét puhán jártatta végig a fejeken és a hátakon. Most, gondolta a férfi. Most adja ki a parancsot, hogy állapítsák meg, van-e rangos ember a vert had maradványai közt.

A szultán a mellette álló nagyvezírhez beszélt. Afelől érdeklődött, Vlad Dracul hány emberét húzatta karóba.

– Eleddig száznegyvenet, fényességes padisah – hangzott a nagyvezír válasza.

– Fogjatok ezek közül háromannyit, s teljesedjék be sorsuk ugyanígy.

A szultán sarkon fordult, s betért az immár berendezett sátrába.

Másodpercekig hitetlen, bénult csend uralkodott, majd rettenetes pánik tört ki azok közt, akik elég közel voltak a szultánhoz, és értettek is törökül. A pánik rövidesen a többiekre is átragadt. Az összeláncoltak a patak felé nyomultak, mert mindenki a hátsó sorokba igyekezett, hogy elkerülje a szörnyű véget. Voltak, akik a földet kaparták, mintha belé akarnának bújni az iszonyú, gyakran több napon át tartó kínlódás elől. Mások összeláncolt kezüket nyújtották a katonák felé könyörgőn, földi javaikat, gyermekeiket, feleségüket ajánlották fel cserébe, ha nem őket választják. Néhány janicsár lóra kapva a patakba gázolt, karddal verte vissza a foglyokat. A verekedés már-már lázadássá fajult. A patak színe lassan vörössé színeződött a kiontott vértől. A törökök gyorsan nekiláttak a szelektálásnak.

A férfi habozott. Elárulja, ki ő? Kiadja titkait, hátha ideig-óráig megkímélik az életét, s akkor esetleg szökéssel próbálkozhat? A vajda menekül, Magyarország felé. Egészen bizonyos, hogy a törökök üldözőbe vették, ámde útvonal többféle van; s csak ő, Cirban tudja, melyiket jelölte ki Vlad Dracul arra az esetre, ha vereséget szenvedne.

A kivégzésre kijelölt színhelyen torokszorító előkészületek vették kezdetüket. Hosszú karók kerültek elő, hegyük gonoszul fehérlett. Már az első cölöpöket is előkészítették, s kezdték hozzájuk kötözni a halálra szántakat. Cirban fogolytársaival együtt tekeregve próbált hátrébb nyomulni. Átkozott Vlad! Tartalék serege negyed napi járásra sincs, hozzájuk kellett volna előbb mennie, majd visszatérnie velük, hogy legalább néhány embere kiszabadításával megpróbálkozzék. De ez eszében sem volt. A fejedelem iszkol a másik halálos ellenség, Magyarország földje felé, abban bízva, hogy az ottani uralkodó majd nem torolja meg kellő eréllyel égbekiáltó bűneit.

A földre lekötözött áldozatok elé odaléptek a cigányhóhérok, szétfeszített lábuk közé illesztették a kihegyezett karót, azután hosszában verték azokat keresztül testükön, fakalapáccsal, óvatos hozzáértéssel, nehogy a karó nemes szerveket érintsen, s az elítélt idő előtti halálát okozza. Másokat összekötöztek, a karót végbélnyílásukba illesztették, s imígyen felállították. Ezek a nyomorultak a saját súlyuknál fogva csúsztak rá.

Mindkét kivégzési mód eredetileg Vlad vajda kedvtelései közé tartozott – ezzel érdemelte ki Vlad a Tepes, azaz: Karóbahúzó – melléknevet. Másik neve, a Dracul annyit tett, mint: ördögi, s Vlad erre is maradéktalanul rászolgált. A karóba húzott török követek rendszerint félkörben díszítették udvarát, miközben a vajda ebédjét vagy vacsoráját költötte, s midőn végképp magával ragadta az állatias vérszomj, levágatta a haldoklók kezét-lábát, nemi szervét, s az így nyert húst a maga számára készíttette el szakácsával. A borzalmas lakoma végén vérrel kevert bort vedelt. Mindezek azonban csak apróságok voltak Vlad Dracul rettenetes életében. Olyan gaztett nem volt a földön, amit el ne követett volna. Cirban jó egynéhány ilyen tettnek maga is szemtanúja volt. Megesett, hogy a vajda egy áldozatát nagyöbű ágyúba préseltette s onnét cafatokban kilövette. Olyan ebekkel rendelkezett, amelyeket ő maga idomított be emberek széttépésére. A török szultánt legelébb azzal haragította magára, hogy követei koponyájához szegeztette turbánjukat, mert a követek nem akartak fedetlen fővel hódolni előtte. Embereket nyúzatott meg elevenen, majd bedörzsölte puszta húsukat sóval, s azt kecskékkel nyalatta le róluk. Kisgyermekes anyákat dedeikkel együtt húzatott karóba, levágatta az anyák mellét, s helyükre csecsemőjük fejét tétette. Se szeri, se száma nem volt ezen rémtetteknek, minek okán irtóztató rettegés uralkodott a vajda egész országában. Mindenki tudta, hogy Vlad Havaselve egyik legtisztább vizű forrásához kitétetett egy súlyos arany serleget, hogy a vándorok abból ihassanak. Ezt a serleget senki sem merte ellopni.

Cirbannak volt még egy titka. Tudta, hogy a mély Duna melyik szakaszába rejtette el Vlad Dracul többhordónyi aranykincsét. Ezt azonban csak végszükség esetén szerette volna elárulni, mert a hordókra jómaga is pályázott. Vlad úgy hitte, rajta kívül senki sem tud a dologról. Azokat ugyanis, akik részt vettek az elrejtésben, egytől egyig lemészároltatta.

Az egyik janicsár felragadta. Cirban kiáltozni kezdett, s minden török tudományát elővéve elmondta: ő Vlad hadnagya, s ismeri az útvonalat, amerre parancsnoka menekül. Némi szóváltást követően elválasztották sorstársaitól, s futásban vitték a szultáni sátor elé.

Ott egy fához kötözték, a tűző napra. Onnét jól láthatta a cigányhóhérok működését, s hallotta az eszelős kínordításokat.

Elájult.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.6/10 (30 votes cast)
14 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Igen! Végre valami amiről nem is tudok mit írni mert egyszerűen jó és kész! Remélem olvashatom tovább mert, nehéz lesz kiűznöm a fejemből ! Gratula !

  2. Akik szeretnek mások hibái között a nyelvhelyességi bajok felmutatásával jeleskedni, itt sem maradnak munka nélkül, legfeljebb a mérték kérdése lehet vita tárgya. Egészen biztos, hogy a vesszőhibák kicsinyes felsorolását meghagyom másoknak.
    Inkább a lassan kórossá váló epilógust és az epilógust megelőző ajánlást említem meg elöljáróban. Hatalmas eposzok beharangozására szükséges az ilyen magyarázat, de egy regényt el lehetne kezdeni mindjárt az elején, nem pedig előtte két-három (négy-öt…) bekezdéssel. Engem nagyon megakaszt, ha elkapok egy fonalat, és tíz, húsz sor után arról értesülök, hogy rendben, ezt elmondtam, majd visszatérünk rá kétszázezer leütés után, addig szíveskedj észben tartani ezt a két bekezdést.
    Aztán abban bízva, hogy végre megérkeztünk, belemerülök az általam tökéletesen ismert történelmi tények tanulmányozásába (OAS pertől Chuck Berry leányszöktetési ügyéig bezárólag), és arra gondolok, mennyire nehéz dolog a történelmi háttér pontos, szükséges és elégséges ábrázolása. Küzdöttem a feladattal magam is egy ízben, ezért elmerülnék kicsit a kérdés tanulmányozásában, de ismét újabb helyszín, újabb időpont, és soknak találom a váltásokat.
    Mostanában nem emeltem ki mondatrészt az írásból, ezúttal egy félmondattal mégis megteszem. „…dióbarna szemét puhán jártatta végig a fejeken és a hátakon.” Ha nem a szemét, hanem a tekintetét hordozza végig a felsoroltakon, akkor is meglepődnék a „puha” jelző használatán.
    A fentiektől függetlenül érdekel a történet, bár az igazi regényből eddig keveset láttam, hiszen a két-három előzetes és beharangozó el-elterelte a figyelmemet.
    Visszatérve az első fejezet adatközlésére, elgondolkodtam azon, hogy vajon az olyan olvasó, aki nem élte át ezt a kort – sajnos egyre több ilyen van, hiszen az életkor ugye… – mennyire törődik az általa ismeretlennek vélt adatokkal. Arról, hogy Chuck Berry 1961-ben átvitt az államhatáron egy fiatalkorú lányt, kevesen tudnak. Az OAS és a tábornok kapcsolatát még kevesebb ember ismeri, hiszen az itthoni olvasóknak ez tényleg külpolitika, többnyire csak átszaladt a füleken az erről szóló hír.
    Ettől függetlenül érdekel a regény, az alternatív történelem engem is izgat, és kíváncsi vagyok a megoldásokra, amelyekkel találkozhatom. A stílus hibáit a szerkesztő, ha a kezébe kerül, bizonyára helyre teszi; a hibák nem égbekiáltóak, bár lehetne belőlük kevesebb.
    Egyelőre átfogó képet nem nyertem a szemelvény alapján a regényről, a többszörös kezdés, az időben, térben ide-oda ugrálás elvonta a figyelmemet. Őszintén bevallom, nyugtalanít a gondolat, hogy ugrálunk még párat, mielőtt számomra kiderül, mikor játszódik a cselekmény fővonala.
    Érdeklődéssel várom a folytatásokat. Gondolom a második szemelvény után többet tudhatunk a regényről, mint most.

  3. Nagyon jó volt olvasni ezt a részletet. Alapos munka, jó nyelvi kidolgozottság, érdekes jelenetek, átjön a hangulat.

    Attila véleménye alapján elgondolkoztam kicsit:
    — talán tényleg gyorsak a váltások az elején, de tulajdonképpen belefért
    — én egyáltalán nem éltem a 60-as években, nem mélyedtem el az amerikai történelem ezen szakaszában, így nem mondtak sokat a nevek, rövidítések. Azt gondoltam, majd megtudom. Persze jó kérdés, hogy mennyivel később jönnek elő, és akkor gond lesz-e, hogy már nem emlékszem rájuk az elejéről
    — nekem kifejezetten tetszettek a szép, kicsit ellentétezős képek, amilyen a puhán végigjáratott tekintet (ez igaz :-)) is volt

    Biztosan továbbolvasnám, ha most tudnám. 🙂
    Gratulálok és köszönöm

  4. Figyelemre méltó kezdés, amely továbbolvasásra ösztönzi az embert. Különösen a Balkánon játszódó részlet tetszett. A stílusa profira vall, nagyon gördülékeny, és a Google-ből kiderült, hogy valóban profi szerzőről van szó.

    Mindezzel együtt azért eszembe jutott néhány észrevétel. A „Rouen” részletet kicsit furcsának éreztem: a szerző négy bekezdésen át taglal egy érdektelennek módható életképet Rouenból, majd a végén három sorban odaveti, hogy ugyanekkor, egy másik helyszínen borzalmas gyilkosság történt. Rémlik, hogy talán Karinthynak volt egy paródiája, ahhol épp ez volt a humor forrása, de megemlíthetném Gérard Depardieu „RRRrrrr” című filmjét is, amely azzal kezdődik, hogy a narrátor a vietnámi háborúról kezd mesélni, majd hozzáteszi, hogy a film nem erről fog szólni, és ugrunk az őskorra. Summa summarum, ha nem humorosnak szánod a történetet (márpedig nyilván nem), akkor talán érdemes lenne kivenni ezt a részt az elejéről.

    A „Dracul” jelző Vlad nevében a sárkányra utal, nem az ördögre: úgy tudom, azért kapta, mert tagja volt a Sárkány-lovagrendnek. A másik apróságban nem biztos, hogy igazam van, de úgy tudom, a középkorban, ha vallási ellentét is feszült a felek között (mint itt a török és az erdélyi oldal esetében), akkor a győztes nem temette el az ellenséges katonák holttesteit, hanem hagyták őket megrohadni, vagy legfeljebb elégedették. Még egyszer mondom, hogy én nem értek a történelemhez, és nem tudom, hogy volt ez pontosan 1462-ben, de ha nem biztos forrásból vetted az eltemetést, akkor talán érdemes utánajárni a dolognak. Mindezzel együtt gratulálok, nagyon élveztem ezt a részletet!

  5. Természetesen azt akartam írni, hogy „elégették”, de nem tudom szerkeszteni a bejegyzést. 🙂

  6. Nagyon tetszett! Végrevégrevégre! 🙂
    A váltásokban egyetértek Attilával, nekem is sűrű volt, de még így is nagyon tetszett, szívesen olvasnám tovább, és szívesen ácsorognék vele a könyvesbolt pénztáránál. 🙂
    Gratulálok a szerzőnek!

  7. Sok sikert, tisztelt Szerző!
    Nekem semmi bajom a mozaikos felépítéssel, vagy az idősíkváltásokkal, bár szemet szúrtak az előhang kissé odavetett információi, de elfogadom az író szándékát, amennyiben nem akart többet közölni.
    Eddig az események túlsúlyban vannak, remélem, a karakterek nem rekednek meg ezen a minimum szinten.
    A tömör stílus egyébként tetszett, igazán olvasmányos. /csak nem lenne benne az a sok „s”/

  8. Bár (számomra is) meglepő, most teljesen egyetértek Demeter Attilával.
    De majdnem abbahagytam a történet elején az olvasást…úgy éreztem, hogy valami nem stimmel. Igaz nem is szokványos szerkezetű történet!

  9. Engem történelemben gyerekjáték megvezetni: mindaz, amit tudtam e tárgyból, az érettségivel felejtés formájában távozott belőlem. És épp ezért tartom kiemelkedőnek, ha valaki veszi a fáradtságot, és történelmi húrokat megpendítő műbe fog. Hisz alternatívát is csak onnét lehet kínálni, ahol ismerik az eredetit…

    Érdekel, hogy ez a sok szál/sík hogyan nyer önmagában és egymás mellett is értelmet, ügyesen megkomponálták.

  10. Attól függ… Első látásra ez történelmi (belefér az írói szabadságba a pár változtatás). De maga „az alternatív történelem” nagyon tág, lehet sci-fi, fantasy, akár magreál stb.

  11. Kedves Marcus Lord!
    Érdekes felépítésű történet. Nekem kicsit hosszú volt a magyarázkodó epilógus, és különös, hogy három jelenet is elindul. Mondanám, hogy ez így sok az elején… alig szokok bele 1961-be, és máris ’62-ben vagyok valami teljesen mással, aztán 1462-ben egy újabb valamivel. De végül is érdekes volt, merész, mármint jó értelemben. Kíváncsi vagyok, hogy mit akarsz ezzel. 🙂 És persze abszolút látszik a szövegen a profizmus, széép! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük