Láng Emi: Szemetek tükrében 2. részlet

Láng Emi: Szemetek tükrében 2. részlet

Első részlet

3.

Alig bírtam lépést tartani Peterrel. Hosszú lábai voltak, míg én egyet léptem, ő kettővel előttem járt. Ez az alacsony emberek átka. Félek, ez az átok rám különösen érvényes, ha képes voltam egy égimeszelőbe beleesni. Azért mégis csak fura látvány lehettünk: az óriás és a nyomában loholó kiskutyája.

Már éppen figyelmeztetni akartam, hogy a „mehetünk együtt is” az én értelmezésemben azt jelenti: „laza séta hazáig, közben kellemesen elcsevegünk”, mikor lassítani kezdett, sőt, meg is állt. Láttam rajta, hogy baromira ki van akadva. Nem akartam találgatni, mi vagy ki lehet az oka, esetleg lehet-e bármi közöm ahhoz, hogy egy kicsit dühösnek tűnik…

– Nincs mobilod? – Peter a homlokát ráncolta, közben kikerekedett szemeivel úgy meredt rám, mintha egy félresikeredett genetikai kísérlet végeredménye lennék. Úgy éreztem, ő az őrült professzor, én magam meg a teremtmény, akit el akar pusztítani. Nem örültem neki, hogy ebben a pillanatban ilyennek látott, és annak sem, hogy én láttam őt ilyennek. Félelmetes látványt nyújtott.

– Meg kellett volna, adjam a számomat?

– Meg tudsz még lepni – sóhajtott beletörődve.

Ennyire reménytelen vagyok. Ennyire reménytelenek vagyunk?

– Ez jó vagy rossz?

– Violette, komolyan… Még sosem láttalak ilyennek. Mi ez az álarc? Mintha nem is ismernélek!

Annyira, de annyira ott volt a nyelvem hegyén, hogy kiköpjem felé: de hiszen nem is ismersz!  Sosem vetted a fáradtságot, hogy leáss a mélybe és betekints oda, ahol az igazi énemet rejtegetem! Saját világunkba bezárva élünk, ahova nem engedünk be senkit, és még csak meg sem próbálkozunk bejutni más világába. Talán félünk attól, amit ott találunk. Félünk attól, amit a másik rejteget.

– Most szégyellnem kellene magamat?

Persze, hogy bűntudatom van.

– Nem ártana.

– Muszáj adnom egy esélyt magamnak, hogy áttörjem a félelmeim falát. Te nem ismertél azelőtt…

– Fogalmam sincs, milyen voltál azelőtt, de megmondtam Oliviának is, mekkora hülyeségnek tartom, hogy erőszakkal, a család nyomására akarnak kirángatni téged ebből az… állapotból. Figyelmeztettem, hogy fordítva sülhet el a dolog, és… hát nem?

Álljunk csak meg! Most illene felháborodnom, nem? Oliviával kitárgyaltak engem? Ők ketten együtt? És most engem kritizál? Tényleg kritizál?

– Most azt akarod mondani, hogy a viselkedésem minősíthetetlen volt?

– Semmi ilyet nem mondtam!

– De gondoltál! Minősíthetetlen. A te világodban ez az volt. Látom rajtad, ne is tagadd!

– Violette, te tényleg megdöbbentesz.

Hát ez is látszott rajta. És még az is, hogy már bánta, hogy szóba hozta a dolgot, bár szeretne meggyőzni az igazáról, de szemmel láthatóan kénytelen beletörődni, hogy nem fog menni.

– Sajnálom.

– Sokat változtál.

Végül igaza lett Oliviának. Peter észrevette a változást, csak nem úgy, ahogyan én azt szerettem volna.

– Gondolod, lehetek még olyan, mint régen?

– Szeretnéd?

– Nem tudom.

– Jó lenne, ha eldöntenéd, mit akarsz. Te, mit akarsz!

– Azon vagyok – bólintottam komoran.

Általában szeretek Peterrel beszélgetni. Mindig elgondolkodtat, de most mintha túllőtt volna a célon.

Mindketten túllőttünk a célon.

Nem hiszem el, hogy itt vitatkoztunk ahelyett, hogy normálisan beszélgetnénk. És az egészben az a legviccesebb, hogy közben meg úgy tesz, mintha bármilyen jogosultsága lenne hozzá. Pedig nincs. Ő nem Sorel.

***

Mit akarok?

Tényleg ez itt a nagy kérdés. Fogalmam sincs. Élni. Létezni. Úgy, hogy semmi sem fáj, hogy nincsenek démonok a múltból, hogy a bátyáim szemébe tudjak nézni úgy, hogy ne lássam rajtuk a sajnálatukat és a számonkérést, amit tagadnak, de ott van akaratlanul és kimondatlanul is.

Hibáztatnak.

Hogy mit akarok? Hogy ne kelljen cipelnem anyám terhét, hogy képes legyek megbocsátani, hogy Nagyi ne zúdítsa rám a felelősséget. Hogy ami megtörtént, meg ne történtté tehessem. Hogy ne függjek senkitől, és ne féljek már többé.

– Hova mész? – Peter a stégen ért utol, ami a partról benyúlt a Loire-ba. Nem tudom, mire gondolhatott, amikor megindultam a folyó felé, de karomon érezve kezének erős szorítását, azt hiszem, a lehető legrosszabb fordult meg a fejében.

– Sétahajózni. Még sosem voltam, pedig itt születtem.

– Két jegyet kérek! – mondta gondolkodás nélkül a stégen utasokra váró túravezetőnek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, majd továbbra is a könyökömet szorongatva felvezetett a hajóra.

Hallgatással töltöttük az elkövetkező perceket, amíg a hajó el nem indult. Csak álltunk a korlátnál és a vizet bámultuk.

– Úgy érzem, mintha fejjel akarnál rohanni a falnak – szólalt meg, majd megfordult és a hátával támaszkodott a mellvédnek. Éreztem, hogy az arcomat fürkészi, mintha szeretne belém látni, megfejteni. De én megfejthetetlen vagyok. Főleg annak a számára, aki nem ismeri azt, ami legbelül vagyok.

– Annyira rémes voltam ott a vendéglőben? Szólhattál volna…

– Író vagyok, anyagot gyűjtök. Megfosztottam volna magam ettől a jelenettől?

– Akkor most bőven szolgálhattam témával. Használtál már fel valamit a családunkból, amióta itt vagy?

– Nem árulok el műhelytitkokat!

Hát persze. A Sorel-családból bármelyik író megélne élete végéig. Miért is hagyna ki ekkora lehetőséget? Ezért szeret itt időzni a gazdaságban. A családom is elfogadta, kivéve Nagyit. Nagyi nem kedveli Petert: szerinte az írók vagy melegek, vagy nem lehet bennünk bízni. Főleg az amerikaiakban nem.

Persze először Emilyt sem akarta elfogadni. Adrien találhatott volna magának a gazdaságból francia lányt is, de mivel bátyám ragaszkodott amerikai menyasszonyához, kénytelen volt beletörődni. Azóta Emily már Sorel, és Nagyi szerint, ha valaki a Sorel nevet viseli, az francia. Mindenesetre Nagyi igazán színes karakter, és meg kell hagyni, hogy vannak fura ötletei, amiben talán még némi igazság is lehet.

– Peter, ugye, nem fogsz megharagudni, de muszáj megkérdeznem… Te… meleg vagy?

– Hogy micsoda? – a kérdésem teljesen váratlanul érte. Lélegezni is elfelejtett, emiatt pedig fuldokolva köhögni kezdett. Amilyen szerencsém van, még megfullad, aztán én leszek a hibás. – Hogy jut ilyen az eszedbe?

– Csak mert lassan egy éve élsz velünk, és a gazdaságban sok lány dolgozik, és egyik sem keltette fel a figyelmedet…

– Ami azt illeti, egy felkeltette.

– … És?

– Reménytelen. Esélyem sincs. Túl jó nekem, túl… – elgondolkodott – Ismered az érzést, amikor úgy érzed, a másik tökéletes, te pedig… – elhallgatott, mire bólintottam. Hogy a fenébe ne ismerném ezt az érzést? Itt áll mellettem a kiszemelt, akihez nem tudok felérni.

Mindketten ugyanazt a pontot bámultuk a semmiben, valahol a hajó és a túlpart között, saját gondolatainkba merülve. Levontam a következtetést. Olivia az, aki tetszik neki. Olivia… ki más is lenne? Talán Marianne. Komolyan, néha azt kívánom, bárcsak ne is léteznének! A világ összes férfija az övék lehetne, bármilyen folyó mindkét partján, csak ezt az egyet hagynák meg nekem!

Ekkor vette észre, hogy görcsösen markolom a hajó korlátját.

– Rosszul vagy?

– Á, dehogy… Csak félek a víztől!

– Víziszonyod van és hajókirándulásra mész?

– Még sosem sétahajókáztam, nem hagyhatom, hogy egy félelem miatt ne tegyek meg valamit!

Ezt jó lenne többször is elismételnem. Mert pont egy félelem miatt nem merek elmondani valamit a mellettem álló férfinak.

*

4.

Olivia természetesen önelégült mosolyát villogtatta, akár egy vasúti átkelőhely. Nem is engedett továbbhaladni; amint betettem a lábam a Sorel-házba, utamat állta, mint egy élő sorompó.

Peter, megsejtve, hogy unokatestvérem egy csajos estét akar tartani, azonnal kimentette magát, hogy neki sürgős dolga akadt, az ihlet, ugyebár, nem várat magára, amikor érkezik, fogadni kell. Annyira irigylem, hogy ilyen jó kifogásai vannak, és még csak meg sem kell erőltetnie magát.

Olivia pedig, hogy emelje az est színvonalát, egy üveg bort mutogatott felém, bár kissé csalódott, hogy nem tapasztalat rajtam pavlovi-reflexeket. Elfelejtette, hogy az egy másik kísérlet, és abban Marianne a megfelelő tesztalany. Egyébként Olivia néhány hónapig dolgozott egy állatorvosi klinikán is, mint asszisztens. Szerencsére annyira súlyos szerelmi csalódással volt kénytelen távozni onnan, hogy minden tapasztalatát, amit ott szerzett, sürgősen elfelejtett egy kék szemű pszichoterapeuta kedvéért.

Végül, némi rábeszélésnek engedve, elfogadtam szíves invitálását a teraszra, ahol első dolgom volt körülnézni, nem bujkál-e Peter valamelyik eldugott zugában egészen véletlenül, anyaggyűjtés céljából. De mivel éppen akkor világosság gyúlt a szobája ablakában, úgy gondoltam, éppen most dolgozza fel a mai napon gyűjtött jegyzeteit.

Boros poharamat fogva úgy helyezkedtem el az egyik székben, hogy éppen rálássak az ablakára. Jobb felkészülten megelőzni a bajt, mint hogy megint azon kapjam őt, hogy kihallgat egy beszélgetést.

– Valami történt! – jegyezte meg Olivia, csalhatatlan szimatára büszkén fitos orrát a levegőbe emelve – Ki vele!

– Elmentem sétálni… tudod… egyedül. Ez igazán nagy áttörésnek számít, nem gondolod? Ez már valami! Na, ez történt.

Túlságosan is kíváncsi volt ahhoz, hogy felhúzza magát. Pechemre. Milyen kár, hogy szaftosabb részekkel – ami igazából érdekelné, mert a személyiségéhez ez áll közel – nem szolgálhatok. Egyszerű, unalmas kis eset, de erről egész biztosan nem fogom tudni meggyőzni. Mindenben az izgalmat keresi és próbálja átformálni az ő világára. Főleg, ha pasikról van szó.

– De haza már Peterrel jöttél! Mi volt a kettő között?

– Kiderült, hogy Peter nem meleg!

– Hűha! Persze, hogy nem az! Megcsókolt?

– Nem. Csak megkérdeztem.

Láttam a csalódást az arcán. Mindjárt nem ragyogott úgy, mint mikor látta, hogy együtt jöttünk haza. Hát nem erre számított.

– Megőrültél? Ilyet nem kérdezünk a pasitól, aki tetszik nekünk!

– Légy szíves, halkabban! – mutogattam a nyitott ablak felé, ahol Peter remélhetőleg az új regényén dolgozott.

– Neked teljesen elment az eszed? – váltott suttogásra – Hiába tanítalak, te mész a fejed után! Így sosem fogsz magadnak egyetlen egy pasit sem!

Pasit nem is akarok. Nekem férfi kell! Azért van különbség. De az egyszerűség kedvéért, és, hogy Olivia észjárása könnyebben értelmező legyen, maradjunk a „pasi” megnevezésnél.

– Ma valaki elkérte a telefonszámomat – úgy éreztem, ezzel el kell dicsekednem, különben teljesen lúzernek fog tartani. Nem vagyok olyan reménytelen eset, ahogy mindenki képzeli rólam.

– És?

Erre azonnal ráharapott. Alig várta, hogy folytassam. Még a levegőt is visszatartotta, nehogy lemaradjon valamiről.

– Hát… azt mondtam neki, hogy nincs mobilom…

– Teljesen reménytelen vagy!

Tévedtem. De volt még egy mentőövem, talán az enyhítőkörülménynek számít nála.

– De az e-mail címemet elkérte…

– Ugye, azt megadtad? Oké, kezdjük az elejéről…

Természetesen mindent kiszedett belőlem.

***

Nagyi kiabálása vetett végett a csajos esténknek. Bátran nevezhetném rikácsolásnak is, de muszáj megadnom a tiszteletet neki a régi idők kedvéért, amikor még nem voltam számkivetett unoka.

– Ti meg mit csináltok itt? Nem akartok vacsorázni? Olivia, teljesen elment az eszed, még hűvösek az esték, meg akarsz fázni?

Természetesen csak Oliviát cirógatja meg a lágy, esti, tavaszi szellő. De nem kellene felhúznom magam ilyen apróságokon. Nagyi is a saját világában él, ahova bizonyos információk nem szivárognak be. Vagy, mert ő nem akarja, vagy, mert én hallgatok el dolgokat. Ez főként az én hibám és nem valószínű, hogy fog változni a helyzet. Unokanővérem is kellemetlenül érezte magát emiatt. Amikor én letaszított hercegnő lettem, más szóval elbuktam, akkor kezdődött az ő felemelkedése. Zavarta őt, mert addig én voltam a legkisebb, a kedvenc, akit mindenki elkényeztetett. Aztán… megváltozott minden.

Apa elvesztésével minden felborult.

A családi ebédlőasztalnál üresen tátongott a helye. Nagyi nem engedte senkinek sem, hogy elfoglalja. Legalább arról le tudtuk beszélni, hogy ne tegyen fel neki is terítéket, mert attól a látványtól mindannyiunk étvágya elmenne. Így az asztalfő túlsó vége mindig üresen marad. A másik végét Olivia apja, Etienne bácsikám foglalta el, már amikor itthon volt, de szinte észre sem vettük: folyton valami szakkönyvet bújt, és az éppen aktuális előadására készült valami jelentéktelen, eldugott kis egyetemen. Ahogy anyám vagy Olivia anyja és a bátyáim is, folyton úton volt. A Sorel-ház valahogy varázsát vesztette. Szívesebben voltak valahol távol. Távol Nagyi igencsak kellemetlen jelenlététől.

Az itthon lévők közül már mindenki az asztalnál ült. Adrien és Emily halkan beszélgettek, érezni lehetett a köztük lévő harmóniát. Őket nem mérgezte Nagyi szellemisége, nem engedtek be ártó dolgokat a kapcsolatukba. Méghozzá nagyon helyesen. Néha irigyeltem őket, ugyanakkor reménnyel töltött el, hogy talán nekem is sikerülhet az, ami nekik. Anyám ma este itthon volt, szabadnapos volt. Szórakozottan babrálta a szalvétáját, valószínűleg valamelyik betege körül járt az esze. Peter szótlanul bámult ki a fejéből. Nagyi szerint ilyenkor biztosan spekulál valamin, de igazából csak benne ragadt a történetben, amin éppen dolgozik. Nagyi nem érti a művészeket.

– Nem fejeztük be a beszélgetést… – hajolt hozzám Olivia, miután elfoglaltuk helyünket az asztalnál. Éppen válaszolni akartam, amikor Nagyi hangja hasított át a levegőn.

– Mit pusmorogtok?

Erre persze mindenki felkapta a fejét.

– Violette találkozott ma valakivel!

Meg fogom ölni Oliviát! Aki eddig csak színlelte az érdeklődést, most teljes figyelmet szentelt nekem. Minden szem rám szegeződött. Valahogy nem vágytam rá, hogy a figyelem középpontjában legyek, de Olivia villogni akart: bevált a módszere. Legalábbis ebben az ábrándban ringatja magát.

– Egy pasival? – csapott le azonnal Adrien.

– Szerintem „A” pasival – kacsintott Olivia, sejtelmes mosolyával ajándékozva meg a jelenlévőket. Ő már csak tudja. Mindig így van ez. Nekem fogalmam sincs még róla, de Olivia már fényévekre jár. Talán már azt tervezi, milyen ruhát vesz fel az esküvőmön.

– Férjhez megy?

Na, tessék! Nagyi fején találta a szeget.

– Csak ma találkoztam vele, és különben is…

– Különben is! Majd még ezt is képes leszel elszúrni! Nem tudsz a férfiakkal bánni!

– Ezt is? – Nézett fel tányérjáról Peter – Miről maradtam le?

Legszívesebben leordítottam volna a fejét. Semmiről! Te semmiről! És igazán hálás lennék, ha legalább te nem szálnál be Nagyi inkvizíciót is túlszárnyaló kihallgatásába! De persze a Nagyinak igaza van. Nem tudok bánni a férfiakkal…

– Csak várom az igazit!

Olivia hangosan felnevetett. Nála az igazi megtalálása azt jelenti, hogy eléggé vastag a kiszemelt bankszámlája. Csak semmi szentimentalizmus! Az első pasinak a nyakába kell varrnunk magunkat, aki elég könnyelmű ahhoz, hogy az anyakönyvvezető elé vezessen minket.

– Az igazit? Egy nőnek azt már az első pillanatban tudnia kell, hogy találkozott-e vele.

Ebben igaza volt Nagyinak. Ha nem is az első pillanatban, de hamar rájöttem, hogy Petert akarom, és senki mást.

– Talán ha tíz percet beszéltem vele…

– Khmm! Félóra. Minimum. Khmm! – krákogta Peter. Most mitől élvezi ennyire a helyzetet? Nem nagyon lepődnék meg, ha valamelyik könyvében ismerősként köszönne vissza nekem…

– Na, ki vele, miféle?

– Angol.

– Jellemző. Ezek a külföldiek csak a kalandot keresik. Te pedig képes vagy bedőlni egy ilyennek…

– Egy szóval sem mondtam, hogy…

– Hát igen, Violette, a külföldiek csak a kalandot keresik – szólt közbe Adrien, és Emilyre nevetett. Ők is jól szórakoztak a rovásomra. Meg is jegyeztem magamnak.

– Otthon meg asszony és két gyerek várja!

– Nem volt jegygyűrűje!

– Ilyen jól megfigyelted? Ezek szerint érdekel az a ficsúr? Figyelmeztetlek, Violette, ennek semmi jó vége nem lehet! Leveszik a gyűrűjüket, zsebre vágják, majd elcsábítják az ilyen hiszékeny lányokat, mint te. Aztán hazamennek, és többé nem jelentkeznek. A végén meg kiderül, hogy még a nevük sem volt igazi, te meg itt maradsz egy babával!

– Aztán kereshetitek a Temze mindkét partján a gyerektartás miatt, te és még jó páran! – nevetett Olivia.

– Ez nem vicces!

– Nem hát! Szóval… legalább jóképű a leendő sógorom? – szólt közbe Adrien; őt is meg tudtam volna fojtani. Beállhat a sorba Olivia mögé.

– Neked biztos nem tetszene!

– Ezek szerint neked tetszik? Tudtam! Belehabarodtál! Ez annyira jellemző rád, Violette! Szólj már te is valamit, Angelie, még mielőtt a lányod valami őrültséget csinál!

Anyám néma csendben ülte végig a vacsorát. Mint általában. Nem sok érdeklődést mutatott az ilyen családi események iránt. Itt volt, részt vett rajta, de utálta az egészet. Mindig ő távozott elsőként, aztán vagy bezárkózott a szobájába, vagy a gazdaságban barangolt, vagy a munkába temetkezett.

– Szeretném megismerni a fiút, mielőtt bármit is mondhatnék. Szerintem Violette el tudja dönteni, hogy kedveli-e vagy sem – elegánsan megtörölte száját a szalvétájába, majd, mint mindig, most is elsőként állt fel az asztaltól – Köszönöm a vacsorát, és további kellemes estét mindenkinek.

Ezúttal én voltam, aki elsőként követte példáját.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.0/10 (2 votes cast)

Leave a Comment

One Comment

  1. Kedves Emi!
    Bár olvastam az első részletet is, akkor nem írtam. Most írok, mert úgy érzem a második részlet sokkal összeszedettebb. Nem veszett el a téma, a kialakuló családi dráma pedig mindenképpen érdekes lehet.
    Olvasás közben viszont olyan érzésem volt, hogy a történet inkább a 20. századba illene, mint a mostaniba. Fogalmam sincs, miért volt ez 🙂 ´
    Ami még jól esne, ha nem kellene vakon tapogatóznom Violette múltjában. Gondolom szépen lassan kibontakozik, mi történt vele, de ilyen dolgokkal csak óvatosan!
    Szép hetet! 🙂