Katherine Poll: Méltatlan szerelem (részlet)

Katherine Poll: Méltatlan szerelem (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Bevezető

George Wilson a megszokott, kellemetlen szagra ébredt. A rothadásnak indult falburkolat, a mögötte tenyésző penész és az olcsó mosószappan szagára.

 Otthon volt.

 Kinyitotta a szemét, és tekintete előbb végig söpört az ismerős vázán, az ablakkönyöklőn, a sötétítő függöny kávébarna rojtján, hogy megállapodjon a nehézkes szekrényen. Sehol semmi kellem, egy csipetnyi báj, élénk színfolt, melytől jó kedvre derülne a szemlélő. George jobbnak látta hát a szűk üvegablakon át a nyári ég kékjébe feledkezni.

 Kamaszkorát itt, ebben a szobában töltötte, és nem fűzték kellemes emlékek hozzá. Irigyelte szerencsésebb társait, akik elveszett paradicsomként emlékeztek gyermekkorukra. Neki a kormos lámpafényt jelentette a szoba, a sovány sajtból és kenyérből álló vacsorát és a hideget. Nagybátyja szerint a fűtetlen hálószoba nem csupán a testet edzi acélosra, hanem a lelket is. George gyerekkorában is kételkedett az önsanyargatás üdvös voltában, felnőttként pedig határozottan ostobaságnak tartotta.

 Ruhasuhogás és szapora lépések nesze szűrődött be hozzá a folyosóról. Kimerültnek érezvén magát a beszélgetéshez Nicollal, becsukta a szemét, hogy a lány ne vegye észre, ébren van. Aztán feltámadt benne a bűntudat. Nicol halálra aggódja magát, és én megnyugtatni is lusta vagyok, gondolta kedvetlenül. Pedig Nicol rajong értem, nincs más gondolata rajtam kívül, és nem vágyik különbre nálam. Tökéletes társ.

 A belépő lány letette az asztalra a tálcát, ijedten a megbillenő bögre után kapott, majd lopva a századosra nézett. Milyen szép, gondolta elérzékenyülten. Hiába nagybeteg, Beesett arca is csupa kedvesség, pedig erős, felnőtt férfi. Mennyivel jobban festett, amikor két évvel ezelőtt hajóra szállt, sóhajtott fel szomorúan, ahogy a sovány, elgyötört test látványáról a hajdani George Wilson erőteljes alakjára emlékezett. Az összes barátnője és rokona szeme láttára kapta a cuppanós búcsúcsókot. Mind látták, ahogy a fiatal férfi átöleli, majd búcsút int a csapatszállító hajó korlátja mellől. Szólt a katonazenekar, lobogtak a zászlók, és sírtak a lányok. Nicol is bőven ontotta könnyeit, noha neki szinte mindegy volt, itthon tudja vőlegényét, vagy több ezer mérfölddel távolabb. Itthon elszólította mellőle a szolgálat, a ritka szabadnapokon pedig magukon érezték apja szigorú tekintetét.

 Nicol félt az alvó férfit felébreszteni. Apja a lelkére kötötte, hagyja pihenni a századost. Még azt is megtiltotta, hogy az ebédet behozza. Pedig a lány szerette az egyszerű szolgálatot. Belépni a csöndes betegszobába, elrendezni az ételt az asztalon, hallgatni vőlegénye fájdalmas nyöszörgését az első időkben, majd nyugodt szuszogását néhány napja, amikor a férfi állapota kedvezőbbre fordult.

 George érezte, hogy Nicol nézi, és kinyitotta a szemét. A lány megkönnyebbülten elmosolyodott.

 – Mr. Wilson – mondta halkan. – Bocsásson meg, hogy zavarom. Apám egy régi barátja szeretne beszélni önnel.

 George-t mulattatta a Mr. Wilson megszólítás. Nicol nyolc évvel fiatalabb volt ugyan nála, de gyerekkorukat testvérként töltötték ebben a házban. A lány az első néhány évet leszámítva, amikor még beszélni is alig tudott, magázta az idősebb fiút. Mikor jegyességük megpecsételődött, és apjuk óhajának megfelelően gyűrűt és tiltásának dacára röpke csókot is váltottak, George kérte Nicolt, szólítsa a keresztnevén. Hiába, a lány ragaszkodott az illedelmes magázódáshoz.

 – Igyekeztem lebeszélni az urat a látogatásról. Tántoríthatatlan. Leült a nappaliban, és vár önre – mentegetőzött a lány.

 – Ki az? – kérdezte George, noha a röpke jellemzésből is sejtette, ki a tántoríthatatlan látogató, aki nevelő apja régi barátjaként mutatkozik be ugyan, mégis annak távollétében érkezik, és George-dzsal akar beszélni.

 – Mr. Stewart. Ha jól emlékszem, ezt a nevet mondta. James Stewart. Lejön hozzá ön, Mr. Wilson, vagy kísérjem inkább az urat fel?

 – Lemegyek – határozott George, és hozzákezdett a felkelés műveletéhez. Vagyis kitakarózott. A mozdulattól, hogy jobb kezével félrehajtotta a takarót, és felkönyökölt, el is fogyott minden ereje.

 – Segítek – ajánlkozott Nicol.

 Lehajolt a férfihez, jobbjával átölelte a vállát, és segítette felülni, baljával pedig a lábát igazította az ágy szélére.

 George, immár ülő helyzetben, nem engedte el a lányt, hanem maga mellett tartotta. Nicol tizenhat múlt a tavasszal, de idősebbnek látszott. A fodros gallérból kikandikáló gömbölyű nyaka, pirospozsgás arca és telt ajka felkeltette George vágyakozását. Átölelte a lány derekát, belecsókolt a nyaka hajlatába, és hogy jobb keze se tétlenkedjen, tenyerébe fogta a lány puha mellét.

 Nicol gyermeki tisztelettel tekintett a férfiakra ugyan, de elfogódottság nélkül mozgott a testi szerelem világában. Ártatlan volt a szó bizonyos értelmében, de korántsem tapasztalatlan. Az utóbbi két évben tellett csak drága magán iskolára, eddig a közeli elemibe járt, és tizenéves korától vonzotta a férfiak tekintetét. És nem csupán a tekintetét. Tizenegy múlt, amikor hazafelé jövet a szomszéd nagyfia behúzta a kapualjba, és amellett, hogy kitartóan keresgélt Nicol szoknyája alatt valamit, a lánynak is megmutatta, mit talál az ő ruhájába rejtve. George Wilson persze más volt. Amikor hozzájuk került, Nicolt még le kellett segíteni a magasabb székekről, olyan apró volt. Úgy tekintett a házukba vetődött unokatestvérre, mint énekesmadár kicsinye a tekintélyes kakukkfiókára. George azonban nem túrta ki őt a fészekből. Némi távolságtartással figyelte növekedését, tisztelettel nővé serdülését, majd örömmel szerelmes odaadását.

 Nicolt csiklandozta George szája a nyakán, ezért távolabb húzódott, és az ajkát nyújtotta. George elfogadta a felkínált lehetőséget, de hamarosan kifulladt a csókban.

 – Majd folytatjuk. Rövidesen – mentegetőzött enyhén lihegve. Máris szédült, és megszaladt a szíve.

 – Amikor csak akarja, Mr. Wilson – felelt a lány, és felállt az ágy széléről.

 Megkereste a férfi köpenyét, a papucsát, segített előbb felöltöznie, majd leereszkednie a lépcsőn.

 Barnába öltözött, jellegtelen külsejű férfi üldögélt a Wilson család földszinti nappalijában. Inkább köpcös, mint nyúlánk, enyhén kopaszodó és középkorú. Mozdulatlanul ült, és a tüzet nézte a kandallóban.

 George közvetlen főnöke volt a férfi, és George mindössze annyit tudott róla, hogy biztosan nem Stewartnak hívják, ahogy Nicolnak bemutatkozott.

 A háziakat meglátva a férfi fürgén felpattan a viharvert kerevetről, kifejezéstelen arca örömtelivé vált, és széles mozdulattal nyújtott kezet George-nak.

 – Kimondhatatlanul örülök százados úr, hogy látom. Kimondhatatlanul örülök – hadarta. – Boldogságomat csupán a kellemetlen hírek árnyékolják, melyek súlyos sebesülésről szólnak. Ezek az elvetemült búrok nem férnek a bőrükben. Egyszerűen nem bírnak magukkal. Vajon mikor vet véget a kormány gyalázatos garázdálkodásuknak?

 Mindezt egyhuzamban mondta el, élénk taglejtésekkel és kifejező arcjátékkal kísérve szavait. Amíg beszélt, George leült egy kényelmes karosszékbe, Nicol betakargatta a lábát, majd kiment, hogy valami harapnivalót készítsen a konyhában.

 Alighogy Nicol behúzta maga után a konyha ajtaját, akárha éles késsel vágnák el beszéde fonalát, a vendég tüstént elhallgatott. Visszaült a székbe, befejezte a hadonászást, és élénk, figyelmes tekintettel vette szemügyre George-ot.

 – Pocsékul néz ki százados. Hálni jár magába a lélek – összegezte véleményét, majd következetlenül és vidoran hozzátette: – Remek. Éppen erre van szükségünk.

 George tartózkodón, mondhatni gyanakodva nézte a kedves embert, aki annyira kedveli, hogy meglátogatja, és nem tágít, amíg meg nem szorítja a kezét. Vészt szimatolt. A főnöke a legritkább esetben kedves, és kizárt, hogy valóban aggódna érte. George katonai iskolát végzett, de sose szolgált egyszerű katonaként. A végzés évében kiválasztotta a katonai elhárítás, és egy felderítő egység vezetőjeként harcolt azóta, hogy Dél-Afrikába vezényelték. Nem mintha különösebben számítana, honnan kapja a zsoldot. Csak míg az egyszerű bakák támadnak, ha parancsot kapnak, és védekeznek, ha lőnek rájuk, George csapata magának kereste a bajt. Kisebb csoportokra osztva járták a környék tanyáit, és bujkáló búr harcosokra vadásztak. George utálta ezt a munkát. Hárman alkották a csapatot, és álruhában járták a vidéket. Bekérezkedtek a házakhoz, és néhány napig maradtak. Ezalatt kiderítették, van-e a családnak kapcsolata rejtőző búr katonákkal, és ha volt, felszámolták azt. Szemérmes kifejezés a tényre, hogy lemészárolták a család férfitagjait, gyűjtőtáborba hajtották a nőket, majd felgyújtották a gazdaságot. George sebesülését, aminek folyományaként két év után hazajöhetett, egy búr gazda rozsdás kése okozat, amit amadárürüléktől szennyes ablakpárkányon tartott a pajtában,. Ezzel szúrta hasba George-ot. A seb hamarosan gennyedni kezdett, és a kórházhajó viszonylagos nyugalmát hozta George számára.

 Főnökét megpillantva a százados sejtette, vége a szabadságnak. Az eseménytelen, lázas révületben töltött napoknak, a tétlenségnek.

 – Nem értem, uram – felelte a vendég részvétlen megjegyzésére tartózkodón.- Pontosan mit tart rozzant állapotomban remeknek? Mire van szüksége? Egy friss holttestre lyukkal a hasában?

 A férfi harsányan felnevetett.

 – Értékelem a humorát, százados. Higgye el, értékelem. Természetesen nem a hulla szerepét szánjuk magának. Ahhoz túlságosan is eleven. Kellemesebb munka várja. Kellemes és kényelmes. Ráadásul jelen állapotának a leginkább megfelelő. Kórházra van szüksége, és én kórházba küldöm magát. Mégpedig szakértő, gyöngéd asszonyi kezek közé.

*

Első fejezet

Rose közvetlenül a lépcső előtt fékezett, és mielőtt kiszállt a fekete Daimlerből, körülnézett. A nap már lebukott a platánok mögé, a lombok árnyéka könnyed táncot lejtett a kastély vörös téglafalán. Elfordította fejét az épület homlokzatáról, hogy egyetlen pillantással üdvözölje a parkot. Elégedetten megállapította, hogy a kert továbbra is változatlan, olyan, amilyennek mindig is szerette; noha megfelelően gondozott, épp a kellő mértében buja. A fák koronáját nem nyesegették természetidegen formákba, mint a francia kertekben szokás, hogy nyílegyenes és hasznavehetetlen sétányok mellett álljanak sorfalat, hanem kedvükre növekedhettek.

 Hamarosan ismét benépesül az erdő, merengett Rose. Emma férjhez megy, gyerekek kergetőznek a patak mellett, feltúrják a gyepet, és letörik a fák alacsonyabb ágait. Az utolsó békeév, gondolta Rose, és elmosolyodott.

 Kiszállt az autóból, alig észrevehetően megmozgatta a derekát, a nyakát, elgémberedett bokáját, és köszöntötte a kertészt, aki néhány lábnyira tőle, a rózsaágyásban gyomlált, és megkérte, szóljon az inasnak, álljon félre az automobillal!

 A kertész illemtudóan felegyenesedett, majd meghajolt.

 – Ahogy parancsolja, kisasszony – felelte.

 – A nagypapát merre találom, Leslie?

 – Hátul, a télikertben – felelte a férfi, és a sáros kislapáttal az oldalkapu irányába bökött.

 – Köszönöm. Megkeresem ott.

 Rose átsétált az udvaron, hogy a kerítésbe vágott kiskapun kijusson a belső udvarról. Néhány lépés, és elérte a télikertet, nagyapja kedves pihenőhelyét. Valóban itt tartózkodott az öreg, vagyis itt aludt. Feje hátra billent a kimustrált fotel támlájára, jobb kezében alvás közben is markolta a szemzőkést, baljában pedig a kihűlt pipát. Lenvászon köténye ölében meggyűlt a kiszóródott hamu. Rose odament az öreghez, kivette kezéből a pipát, és óvatosan ráhelyezte a kerek márványasztalra. Nem elég óvatosan, a pipa feje hangosan koppant az asztalon.

 – El ne törd, te lány! – szólalt meg váratlanul az öreg, és csibészes mosoly ömlött el az arcán.

 Ekkor nyitotta ki a szemét, hogy vénségtől fátyolos tekintetét unokája arcára vesse.

 – Hol a kalapod? – kérdezte zsémbesen köszönés helyett.

 – Az autóban hagytam – felelte Rose a viszontlátás örömében nevetve, és cuppanós csókot nyomott nagyapja arcára.

 – Nem ott a helye, hanem a fejeden.

 – Igenis, nagyapa.

 – Reméltem, hogy időben megjössz. Könnyebben elviselem a felfordulást – korholta unokáját, mert elkésett.

 Lord Franchyes szerette magát a vén, morgó medve szerepében látni, noha rajongott a pletykákért és a társaságért. Ifjabb unokája eljegyzése, a várható sokadalom hetek óta kellemes izgalomban tartotta.

 – Milyen felfordulásról beszélsz, nagyapa? – kérdezte évődve Rose, és összébb tolta a lócán nagyapja munkaeszközeit, a fogókesztyűt, az ollót, kést és a számtalan zsinegdarabot, hogy leűlhessen. – Néhány meghívottról tudok csupán.

 – Néhány! – kiáltotta az öreg. – Nálunk lebzselt a fiú egész pereputtya.

 – Anyám azt írta, mindössze a szüleit és legkedvesebb barátait láttuk vendégül Harrynek.

 – Madarat tolláról. Két semmirekellő már délután megérkezett. A kocsizörgés felvert a sziesztámból. Mindezen kellemetlenség azonban semmi ahhoz a skandalumhoz mérve, hogy egyik unokám hiányzik a másik eljegyzési vacsorájáról.

 – Nem tudtam időben elindulni nagyapa. Dr. Krabbe megbetegedett, és benn maradtam éjszakára.

 – A kórházat ne is említsed előttem! Hogyan helyezheti egy jól nevelt hölgy kötelezettségei elé a kedvtelését?

 – A kórházban dolgozom, nagyapa, nem szórakozom – felelte enyhe ingerültséggel Rose.

 – Lárifári. Más, jóval hasznosabb kedvtelést is találnál, ha akarnál. Önfejű vagy, és szégyelled bevallani, hogy tévedtél. Azért késtél, mert nem volt kedved hazajönni.

 – Tévedsz! Égtem a vágytól, hogy együtt vacsorázzak Harry szüleivel, és megismerhessem a legjobb barátait – felelte békítőn mosolyogva Rose, hogy elkerülje a további vitát. Nagyapjának fölösleges bizonygatni, hogy a kórházi munka nehéz és fáradtságos, nem puszta időtöltés. Lord Franchyes szemében háza falain kívül legföljebb léha mulatságot keres és talál egy hölgy.

 – Megbántottad anyádat – szólt vádlón az öreg.

 – Sajnálom. Sürgönyöztem, hogy legyen mivel kimentenie.

 – Másnap reggel.

 – Még aznap délután. Tarthatatlan, hogy nem vezetitek be a telefont.

 – Ugyan miért? Nyolcvan évig elvoltam nélküle, ezután is könnyen nélkülözöm.

 – Nélkülem is ötven évig elvoltál, nagyapa, mégis nehezen mondanál le rólam – feleselt mosolyogva Rose, és kezét az öreg májfoltos kezére tette.

 – Nem jól van ez így – morgott meghatotta az öreg, mert megindította unokája leplezetlen ragaszkodása. – Neked kellene előbb férjhez menned.

 – Ne kezd megint! – tiltakozott Rose, és arcába szökött a vér.

 – Vagy olyan szép, mint Emma és legalább olyan eszes is. Ráadásul négy évvel vénebb. Bár tudnám, mire vársz! – mondta az öreg, és fürkészve nézte unokája arcát.

 Bájosnak látta, noha sejtette, szépsége nem válik tüstént nyilvánvalóvá újdonsült ismerősei előtt. Inkább rejtőzködő szépség. Beletelik néhány nap, mire észrevenni hosszú pillájú, bársonyosan barna a szemét és hamvas bőrét.

 – Ne félj! Megszabadulsz tőlem is – felelte Rose, tréfával ütve el a beszélgetés élét.

 – Hagyjuk. Inkább mesélj! Jól utaztál?

 – Csodásan – felelte Rose. – Alig néhány kocsival találkoztam, kellemes erővel fújt a szél, és elkerültem egy zivatarfelhőt. Semmi okom panaszra. Egyetlen bánatom, hogy majd éhen halok.

 – Akkor szaladj, és egyél! – kiáltott fel rémülten Lord Franchyes, aki öreges irtózattal tartott az éhségtől és a huzattól. – Bizonyára elkészült már a vacsora.

 – Előbb üdvözlöm a bentieket, aztán eszek – válaszolta Rose, és felállt.

 Nem ott távozott, ahol jött, hanem keresztülsétált a télikerten, és közvetlenül a házba vezető ajtón ment ki.

 Az első, akit megpillantott az épületben, az anyja volt. Virágcsokrot rendezgetett a lépcső melletti vázában, főkötőt viselt és egyszerű házi ruhát.

 – Szervusz, mama – mondta Rose, és összecsókolóztak.

 Mrs. Henderson futólag szemügyre vette a lányát.

 – Látom, jól vagy – nyugtázta a látványt szokott, távolságtartó kedvességével. – Örülök, hogy végül megjöttél. A vendégek már elmentek. Üdvözöld legalább a jegyespárt, légy szíves. Hátul teniszeznek a kertben.

 – Előbb apámat keresem meg – mondta Rose, és máris érezte az enyhe feszülést gyomra tájékán. Tudta, az anyja ellenkezni fog.

 Mrs. Henderson csaknem harminc éve töretlen szerelemmel bálványozta az urát, gyermekeit pedig meleg és rendíthetetlen ragaszkodással szerette. Kiegyensúlyozott természete azonban megóvta az anyai túlzásoktól. Hogy gyermeke fájdalmát magában felerősítve vele kínlódjon, és örömében vele rajongjon. Most sem törődött Rose vágyával, hogy szívesebben szaladna az apjához, mintsem vénlánynak maradt testvérként ajnározza szerencsésebb húgát.

 – Előbb Emmáékat köszöntsd! Úgy illik. Ha apádhoz mégy előbb, menthetetlenül ott ragadsz vacsoráig – mondta közömbösen, és ismét teljes figyelmével a margaréta felé fordult.

 Rose nem válaszolt, hanem sarkon fordult, hogy jókívánságait fejezze ki az ifjú párnak.

 Ahogy kilépett az ajtón a hátsó kertbe, meghallotta Emma csengő kacagását és a bájos szopránt kísérő baritont. Megelégelvén a testmozgást, a két fiatal a fűz árnyékába telepített asztalnál kortyolgatta a hűsítő narancslét.

 – Drága, Rose! – kiáltotta Emma, ahogy meglátta nővérét, és ragyogó mosollyal arcán sietett elé.

 Emma egy tündér, gondolta Rose. Ráadásul gyönyörű. Miért hiszi mindenki, hogy féltékeny vagyok rá?

 Miss. Emma Henderson alig hasonlított a nővérére. Néhány hüvelykkel magasabb volt, szőke, ibolyakék szemű és rendkívül barátságos. Nem jellemezte Rose tartózkodása, hogy megvárja, amíg színt vall a másik. Eleve jót feltételezett mindenkiről, és ha csalódott, akkor vonult vissza. Mivel jó családba született, szép külsővel ajándékozta meg a sors, ráadásul egy hajszálnyival sem vágyott többre annál, ami természetszerűleg járt neki, nem érte még valódi csalódás.

 Mire Rose kibontakozott Emma öleléséből, már Harry is állt, és Rose őt is üdvözölte. Enyhe elfogultsággal nyújtott kezet a férfinek, majd az asztal túloldalán leült.

 Jót tett a nyár a jegyespárnak. Emma kivirágzott. A sétáktól és teniszpartiktól mozgása ruganyosabbá, tartása egyenesebbé vált. Harry kissé lesült, és a sötétebb bőr kiemelte haja aranyló barnáját és szeme kékjét.

 Kamaszkoruk óta ismerték egymást ők hárman, és Rose valamikor szerelmes volt Harryba. Végtelenül és reménytelenül, a tizenévesek hevességével. Az eltelt tízegynéhány év alatt a szerelem tüze elhamvadt, tünékeny fájdalmat és némi megalázottságot hagyva maga után. Mert nem kellett a férfinak, és ráadásul mindenki ismerte a családban a történteket. Rose-t feszélyezte, hogy visszautasított szerelme miatt a nagyapja haragszik Harryra, hogy az apja mélyen szánja őt, a kevésbé szerencséset, és hogy a húga bűntudatot érez. Egyedül édesanyjuk nem tulajdonított jelentőséget az esetnek, és Rose-nak be kellett ismernie, Mrs. Hendersonnak van igaza.

 Rose elmesélte, amit a nagyapjának is, hogy kellemesen utazott, Emma beszámolt az egyik ló betegségéről, a nagyapa köszvényéről és egyéb érdektelenségről. Később Harry adott hangot bánatának, hogy a szülei nem találkozhattak Rose-al, felidézett néhány vidám esetet a bankfiókból, ahol dolgozott, majd Emmában feltámadt az együttérzés, és kérdezgetni kezdte a nővérét.

 – Veled mi történt az elmúlt hónapokban, Rose? Mesélj! Nekünk minden napunk egyforma. Bezzeg neked. Csupa érdekesség és izgalom. Meggyógyult a kislány, akinek torokgyíkja volt, és akiről ősszel meséltél?

 – Persze – felelte Rose. – A karácsonyt otthon töltötte.

 – Rose mentette meg a haláltól – magyarázta Emma Harrynak csillogó szemmel, tanult nővérére büszkén.

 – Túlzás – szabadkozott Rose. – Azt tettem, amit a tankönyvek a torokgyík esetében javasolnak. Egy hajszálnyival sem többet.

 – Tiszteletet érdemel, és egyben borzongató a tény, hogy orvosnő vagy, Rose – jegyezte meg udvariasan Harry.

 – Gyanítom, inkább borzongató, mint tiszteletre méltó.

 – Talán igen. Ijesztő hivatás. A legtöbb férfi erejét is meghaladná, nem hogy egy nőét.

 – Miért gondolod, hogy nagyobb erőfeszítés nőként helytállnom? – kérdezte Rose. – Testi erőt nem kell kifejtenem, sütnivalóm pedig van annyi, mint a legtöbb férfi kollégának.

 – Eszemben sincs értelmi képességeidet vitatni, drága Rose – visszakozott Harry. – Hisz a hölgyek időnként elképesztő ravaszságot és képzelőerőt árulnak el a férfiak rászedése terén. Hallanád Emmát, amikor a velencei nászút mellett érvel! Noha tudja, legföljebb néhány napra nélkülöznek a bankban, és irtózom a tengertől.

 – Velence gyönyörű, drágám. Gyerekkorunkban többször jártunk ott – vágott közbe Emma.

 – Valóban – helyeselt Rose, és igyekezett legyűrni Harry iménti megjegyzése miatt érzett bosszúságát. – Feledhetetlen az átható halszag, és a napot búcsúztató szúnyogok raja.

 – Rose! – kiáltott tettetett bosszúsággal Emma. – Kinek a pártján állsz?

 – A tiéden, drágám. Harrynak úgy sincs más választása, mint mihamarabb gondolába szállni. Velence éppúgy elengedhetetlen része a násznak, mint a nászéjszaka.

 – Lehetetlen vagy, Rose! – mondta elpirulva Emma, és tekintete szégyenlős örömmel villant a vőlegényére. Harry viszonozta a szerelmes tekintetet, és lágyan két keze közé fogta Emma jobbját.

 Emma inkább szemérmes volt, mint nyílt, kímélni akarta magányos nővérét kettősük fájdalmas látványától

 – Ideje még egy szettet játszanunk – javasolta – Gyere, drágám! – nyújtotta Harrynek a kezét

 Felálltak és elhelyezkedtek a háló két oldalán. Rose egy darabig figyelte őket. Emma imád teniszezni, gondolta. Megmutathatja formás vádliját és a magas szárú cipőben is jól érvényesülő bokáját. Ugrik, szökell, nevet, és közben a vékony ing alatt ingerlően hullámzik két ruganyos keble.

 Rose hamarosan megelégelte az üldögélést, és elindult megkeresni az apját.

 Mr. Henderson a könyvtárszobában tartózkodott, és a kéziratot rendezgette legújabb könyvéhez. Rendszerint ide vonult vissza, amikor a házban elviselhetetlenül magasra csapott a zaj, és népesre duzzadt a vendégsereg. Magas, vöröses szőke, simára borotvált arcú férfi volt Mr. Henderson, inkább vékony, mint erőteljes, visszahúzódó, és talán kissé félszeg. Társaságban többnyire hallgatott, és elmélyült beszélgetés közben derült csak ki, hogy az őt érdeklő témákban művelt és széles látókörű. A társaságot azonban untatták eszmefuttatásait, ezért többnyire csöndben maradt.

 – Hát megjöttél? – kérdezte, ahogy idősebb lánya belépett az ajtón, és szégyellős mosoly mögé rejtette örömét. – Rég jártál itthon. Legalább egy hónapja.

 – Fél éve, apa – helyesbített Rose, és megölelte az apját.

 – Fél éve? Ennyi ideje? Hihetetlen.

 – Igen, apa. Szalad az idő. Min dolgozol?

 – Ó, a szokásos. Anyagot gyűjtök. Vagyis már végeztem. A gyűjtéssel végeztem. Most a rendszerezés, a szerkesztés következik – felelte Mr. Henderson, és a magyarázatba feledkezve, részletesen megosztotta lányával munkája nehézségeit. Visszaült az íróasztal mellé, Rose odahúzott egy karosszéket, és türelmesen hallgatta a beszámolót. Percek teltek el, majd egy negyed óra, egy fél, egy egész. Mr. Henderson elfelejtette, hogy mellette ül a lánya, hangosan gondolkozva folytatta a munkát. Rose figyelt is az apjára, meg nem is, mert Mr. Henderson értekezése a tizennegyedik század vallásos irodalmáról jóval meghaladta az ismereteit. Nagy részét nem értette apja monológjának, de hogy félbeszakítsa, és saját gondjaival hozakodjon elő, eszébe sem jutott. Kedvtelve nézegette maga körül a szoba berendezését, a cseresznyefa polcokat, rajtuk a gondosan rendszerezett köteteket, a kopott, bőr karosszékeket. Akár az apjának, gyerekkorában neki is ez a hely jelentette a béke szigetét. Ha a könyvtárszobában olvasott, tilos volt zavarni. Ehhez apja, aki leánya érdeklődését a tudományok iránt leginkább pártfogolta, meglepő eréllyel ragaszkodott.

 Amikor sötétedni kezdett, Rose felállt az asztaltól, hogy világot gyújtson. Mr. Henderson ekkor eszmélt rá, hogy megérkezett a lánya, fél éve nem látta, s talán ő is mesélni szeretne valamit.

 – Hogy telnek a napjaid Londonban? – kérdezte bűnbánóan. Becsukta maga előtt a könyvet, és letette a szemüvegét. Befejezte a munkát, most kizárólag Rosera figyelt.

 – Megpályázom a végleges állást a gyermekkórházban – felelte Rose.

 Mr. Henderson arca elkomorult.

 – Anyáddal beszéltél erről? – kérdezte, mert a Henderson családban sem csöndesedett addig a fontos döntések kavarta vihar, míg Mrs. Hendersont kételyek zaklatták.

 – Neked akartam elsőként bejelenteni, apám.

 – Biztos, hogy jó ötlet ez? Mármint a véglegesítés.

 – Biztos, apám. Szeretek a kórházban dolgozni, és most, hogy dr. Fox nyugállományba vonul, megüresedik a helye.

 – Nehéz munka egy fiatal lánynak.

 – Huszonhat éves vagyok, apa.

 – Huszonhat sok?

 – Elég.

 – Inkább kevésnek vélem. Sivár, szomorú helyen élsz, tanulatlan, durva emberek vesznek körül. A munkád ijesztő és szomorú. Más menekülne onnan, te önként választottad. Nem akarom elölről kezdeni a már lezárt vitánkat, de meg kellene gondolnod.

 – Két éve dolgozom a gyermekkórházban. Százszor meggondoltam. Ugyan mit kellene százegyedszer is meggondolnom?

 – A végleges elköteleződést.

 – Elköteleződés nélkül lehetetlen orvosi munkát végezni. Ti azt szeretnétek, ha itthon ülnék, és a tanultakat tudományos értekezések írására, és a családi nyavalyák gyógyítására használnám. Amolyan úri passzióként művelném az orvoslást.

 – Én egyetlen szóval sem elleneztem, hogy tanulj. Emlékszel? Inkább bátorítottalak. Egy lánynak is joga, hogy tovább lásson, mint a kerítés. De a munka, amit végzel, félek, meghaladja az erődet.

 – Eddig bírtam.

 – Tudom, kislányom! Remekül helyt álltál.

 – Apám! Kérlek, ne hízelegj!

 – Attól tartok, előbb, utóbb hasonulsz azokhoz az emberekhez, akik között élsz.

 – És ez olyan nagy baj?

 – Meglehetősen.

 – Inkább legyek olyan, mint Emma? Divat, szerelem, család, béke?

 – Inkább, mint evés, ivás, alvás. Az én okos, érzékeny és finom kislányom nehogy megkeményedjen és eldurvuljon. Figyelj a húgodra! Makulátlan a megjelenése, kifogástalan a modora és biztos a jövője. Ha megkérdezed, mit csinál húsz év múlva, biztosan tudja a választ. Ezzel szemben a te jövőd teljességgel bizonytalan. Véletlenül sem háborgatnálak a férjhez menés gondolatával, de az egész életre vállalt társtalanság, félek, elhamarkodott döntés. Fiatalokkal kellene barátkoznod, törődni magaddal is, nem csupán másokkal. Ha jól látom, karácsonykor ugyanebben a ruhában jöttél haza látogatóba, mint ma.

 – Ez a legkényelmesebb. Egész nap vezettem. Ki nem állhatom, ha a ruha akadályoz a mozgásban.

 – Mindenre akad válaszod. – állapította meg feddőn az apja. – Beszélned kell az állás ügyében anyáddal. Az ő helyeslése nélkül ne hozz fontos döntéseket.

 – Úgy lesz, apa. Kikérem anyám tanácsát – mondta Rose, noha bántotta, hogy anyja ellenében apja nem támogatja.

 Mr. Henderson megnyugodott, hogy sikerült elodáznia, és felesége hatáskörébe tolnia a döntést. Váltottak még néhány szót az újdonsült rokonokról, amikor Mrs. Henderson lépett a szobába, és vacsorázni hívta őket.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.1/10 (27 votes cast)

Leave a Comment

27 hozzászólás

  1. 10-est akartam! Hogy lehet javítani?
    Kedves Katherine Poll, engem teljesen megvettél. Egy erős, független nő, egy olyan időszakban, amikor a nők elkezdtek harcolni a jogaikért? Imádom. Búr háborúk: nagyon érdekes (és Magyarországon olyan kevéssé ismert) téma. Alig várom, hogy olvashassak róla. (remélem marad mint szál!)
    A szöveg gördülékeny, könnyen olvasható. Remekül vázoltad Rose helyzetét a családban, megértettem, miért lett doktor egy olyan időszakban, amikor ez még nem volt természetes egy nőnek stb.
    Tetszik George, nagyon várom, hogy őt is jobban megismerhessem.
    Egyáltalán, tetszik és kész. Szorítok, hogy mihamarabb kezembe vehessem a könyvet!
    10/10, csak rossz helyre kattintottam…

  2. Én ezt ha törik, ha szakad, végig szeretném olvasni! Nagyon renélem, hogy könyvformátumban:))

  3. Gratulálok a szerzőnek a kikerülésért!
    Tetszett! Tényleg szuper! Szépen megfogalmazott, bájos történetnek ígérkezik, érdekes a téma, izgat a folytatás. Egy kis átolvasás ráfért volna, van benne pár elgépelés, de ez legyen a legnagyobb baj! Kicsit sok a leírás, ami belassítja, de a folytatás biztos pörgős lesz. Én sok sikert kívánok, látok benne fantáziát, szívesen olvasnám tovább.

  4. Te jó ég!!!
    Légyszi hadd olvassam végig!!
    Ha lehetne kedvencet választani, nálam ez az írás az abszolút győztes!!!!!
    Meleg szívvel gratulálok és nagyon drukkolok a pozitív lektorièrt!
    Remélem, megvehetem könyvként jövőre!!

  5. Alapjáraton nem szeretem az ehhez hasonló témákat,de ez fantasztikus.Csodálatosan van megírva,a sztori is megfog.Boldogan elolvasnám az egészet,abszolút 10/10! 🙂

  6. Kedves Mindenki, köszönöm, nem számítottam ilyen kedves fogadtatásra, én is jól odamondogattam többeknek eddig (Ujj Katalin vagyok).
    Mindenkinek válaszolok sorban:
    Zsuzsa, köszönöm – noha, most elnéző hangulatban vagy, tudom -. Sajnos a Búr háború csak érintőlegesen, beszédtémaként szerepel a továbbiakban, nem mernék hadszíntér ábrázolásba fogni, maradunk végig Angliában.
    Lujza, köszönöm:
    Ha lezajlik a pályázat, és nem jön össze, szívesen elküldöm a kéziratot mélben.
    Niki, köszönöm:
    Valóban kissé lassúbb a ma divatosnál, 15 ével ezelőtt írtam, most csak átolvastam, és néhány elütést, szóismétlést, hibát benne hagytam, persze. Az ízlésem az olvasmányaim hatására változik, most lehet, gyorsabbra – pörgősebbre – írnám – ha tudnám -.
    Bambali, köszönöm, ha nem sikerül, szívesen elküldöm.
    Rebeka, neked is köszönöm.

  7. Kedves Szerző!

    Vannak elgépelési hibák, vessző, pont és egybeírások, kis- nagybetűk, de ezek mind javíthatóak, ami viszont zavart engem, az a bevezetőben lévő gondolatok pl.” Nicol halálra aggódja magát, és én megnyugtatni is lusta vagyok, gondolta kedvetlenül. Pedig Nicol rajong értem, nincs más gondolata rajtam kívül, és nem vágyik különbre nálam. Tökéletes társ” az én szó után rájövök, hogy ez már a szereplő gondolata és még a “gondolta kedvtelenül” szavakat sem jelölöd semmivel, ami persze mondaton belül van. Még csak egy “,” vagy egy”-” jellel sem érezteted az olvasóval, hogy ezt csak gondolja a szereplő.
    Bár nem találtam benne fennakadásokat, mégsem volt nekem annyira gördülékeny, mint azok az irományok, amin végigfutok, a te javadra szólva, azok általában nem is tetszenek, mert a tied TETSZIK! ám nem keltette fel eléggé az érdeklődésemet.
    Emellett gondolom hosszabb részlet esetén derülne ki, miért is van értelme bevezetőnek és miért nem az lett az első fejezet.
    Úgy gondolom, hogy George abba a kórházba kerül/küldik majd, persze szándékosan, ahol Rose dolgozik (talán családja vagy ő maga miatta is). Egymásba szeretnek, ami baj lesz. Kettejük egymás, vagy egy másik személy, a megnevezett Harry és Nicol iráni szerelmük miatt lesz “Méltatlan szerelem”.
    Gratulálok! A lektorok döntsék el érdemességét! 🙂

  8. Kedves szerző, gratulálok a kikerüléshez! Nekem nagyon tetszik a mű, a szöveg könnyen olvasható,egy kicsit sem túlírt – de azért voltak olyan részek,ahol ellaposodott a történet. Nagyon tetszett, hogy egy erős női karakterről írtál történetet, mégegyszer gratulálok!

  9. Erős hetes. Amúgy pedig a felét le kéne húzni, és akkor lenne jó. Így kicsit lassúcska.

  10. Katalin! Hát nem tudtam, hogy ez te vagy:) Akkor így is gratulálok.

  11. Kedves K. Dóra! Amit felvetsz, arra nem tudok mit mondani, érthetőnek gondoltam így, lehet, hogy nem az. A regény romantikus lektűr, anélkül, hogy a részletekbe mennék, az történik majd, amit a cím sejtet, vagy inkább hirdet, a szerelmesek egymáséi lesznek, s ellovagolnak a naplementébe. Remélem, ha kiadják, néhány óra szórakozást nyújt a célközönségnek. Köszönöm.
    Kedves Dóra! Örülök, hogy tetszik. Az ellaposodás lehet, a sajátságom – mások is mondták már -, a jövőben igyekszem kerülni. Köszönöm.
    Kedves Szandra! Igen, a tempó kicsit lassú, a kelleténél talán jobban elmerültem a részletekben. Ez a kézirat ilyen. Biztosan van, aki így szereti, és sokan unják. Köszönöm a 7 pontot!

  12. Kedves Szerző!

    Érdekesnek tűnik a történet. A leírtak alapján a huszadik század első felére tettem magamban a sztorit. Egy kicsit megzavart az elején, hogy George kezdte a történetet, majd váratlanul Nicol fejében találtam magam. Nekem furcsák a szemszögváltások, de ez talán annak köszönhető, hogy jelenleg éppen E/1-ben írok, ahol egyértelmű a nézőpontkarakter. A cím sok mindenre enged következtetni, ütős és figyelemfelkeltő, a romantika rajongói biztosan ráharapnak. George nekem elsőre unszimpatikusnak tűnik, valamiért taszít a karakter, ezt jól ellensúlyozza Rose, miatta olvasnám tovább. A karakterek és a korszak már jó történetet ígér, bennem kíváncsiságot keltett. A szöveg könnyedén olvasható, berántja az embert. A központozás és apróbb technikai bakik… Ne vegyük már el szegény szerkesztők és korrektorok munkáját!

    Gratulálok a kikerüléshez!

  13. Kedves szerző!

    Gratulálok a kikerüléshez.
    Gondolkodtam, hogy írjak-e egyáltalán, mert a hölgyek nagyon lelkesedtek a szövegért, és nem akartam ünneprontó lenni, de végül meggondoltam magam. Azért jelzem, hogy nem én vagyok célcsoport.

    A bevezetővel jelzett résszel volt több problémám: nehéz volt követni az első bekezdésekben az utalásokat, hogy ki kicsoda. A Nicol fejébe való beugrás fölöslegesnek gondolom.
    Amikor azt írod, hogy ” Nicol gyermeki tisztelettel tekintett a férfiakra ugyan, de elfogódottság nélkül mozgott a testi szerelem világában.”, akkor szerintem rosszul fogalmaztál. Nicolnak fogalma nincs a testi szerelemről, max a laza bántalmazó pettingről.
    Egyébként ez az egész George-Nicol kapcsolat bizar, hiteltelen, sőt, megkockáztatom, fölösleges is (mint az Aranymosón látott prológusok mindegyike). Nyugodtan elrejthetted volna ezt a szálat a Rose féle szövegben.

    A Rose fejezet: az egyetlen dolog, ami tetszik benne, az a független nő figurája. Egyébként full “Büszkeség és balítélet” koppintásnak érzem, szinte minden figura beazonosítható. Austen világa a 19-ik század eleje, a tiéd a vége, ennyi különbséggel.

    Férfiként talán elolvasnám a könyvet (mert bármennyire is tagadják a férfiak, néha beleolvasnak egy-egy romantikus regénybe), viszont újdonságra vágyó olvasóként kizárt, hogy megvegyem. Annyi jó könyv van a világon, hogy időpocsékolásnak érzem, ha egy felmelegített történetet kell elolvasnom új köntösben. Persze van ennek piaca, ez is biztos megtalálja az olvasóit.

    Kedves Katalin! Felhatalmazlak arra, hogy ignoráld a véleményemet, ha szerinted a nyugalom megzavarásra alkalmas elemeket tartalmaz 🙂 Örülj a többiek kritikáinak. Szép napot, és sok sikert a folytatásra.

  14. Kedves Ildikó!
    Többen szóvá tettétek a nézőpont váltásokat, biztosan van benne igazság. Eddig ösztönösen írtam, mint már mondtam, ez a kézirat is több, mint tíz éves, és csak most fedeztem fel az interneten már fellelhető rengeteg írástechnikai munkát. Ha tudatosabban írtam volna, biztosan más lenne a szöveg. Annak idején olvasták néhányan, és szerették Georgot. Szerintem is aranyos .D, csak ennyiből ez nem derül ki. Köszönöm.
    Kedves Pp!
    Eddig majdnem mindenben egyetértettünk, úgyhogy most sem fogok megorrolni rád, köszönöm, hogy végül az írás mellett döntöttél.
    A prologusról annyi rosszat olvastam itt, hogy sokkal több bíráló megjegyzésre számítottam, fölöslegesnek nem gondolnám, de annyira fontosnak se. A nézőpontugrálásról már írtam, attól tartok, nekem szokásom, szeretem megmutatni, mit gondolnak egymásról a karakterek, néha ez tanulságos, vagy mulatságos is. Lehet, hogy zavarossá válik tőle a szöveg. Nehezen ítélem meg, de a véleményeken mindenképpen elgondolkozom.
    Ami kicsit megijesztett, a „laza bántalmazó petting”, mert ilyet nagyon nem akarnék írni, és rosszul érintene, ha mégis bántalmazottra sikeredett – vagyis sikertelenedett – volna Nicol figurája. Ha igen, és valaha szerkesztő kezébe kerül a szöveg, ő úgyis kigyomlálja.
    Amikor írtam, még nem ismertem a Büszkeség és balítéletet, bármilyen szomorú is, George-t a „Szoba kilátással” George-ja ihlette. :D. Vagyis van benne koppintás, csak más 🙂 Nem gondolom, hogy örök érvényű, irodalmi értékű regényeket írnék, vagy akarnék írni. Olyat szeretnék, ami valamilyen színvonalon szórakoztatja azokat – ingerszegény vagy leginkább negatív ingerekben bő környezetben élő, felnőtt nők a célközönség -, aki az ilyet szeretik. Fogyasztási cikket szeretnék létrehozni. Ez mozijegy 1200 Ft. Ha a könyvem 2000 ért kb. 20 órányi romantikus andalodást nyújt, szerintem megéri. Köszönöm.

  15. Mielőtt bárki félreértene, az ingerszegény vagy leginkább negatív ingerekben bő környezetben élő, felnőtt nők alatt értem magam is. A háztartást, gyereknevelést ingerszegénynek, a legtöbb munkahelyet negatív ingerekben zsúfolt környezetnek gondolom. Persze mindez egyszerűsítés, de semmiképpen nem bírálat. (jó sokat beszéltem, elnézést.)

  16. Kedves Katalin!

    Én a saját első benyomásomat jeleztem, amikor azt írtam, nekem George elsőre valamiért nem volt szimpatikus. Ahogy írtad is, ilyen rövid részletből nem lehet korrekt véleményt alkotni a regény egészéről, valamint a karakterekről. És nem is kell.

    Ami a nézőpontok közötti ugrálást illeti: ezt a “hibát” én is és szerintem mindannyian elkövettük az elején. Mindent egyszerre próbáltunk megmutatni, és nem a megfelelő eszközökhöz nyúltunk. Ameddig nem kezdtem el jobban beleásni magamat az írástechnikába, inkább csak örömből írtam és olvastam, nem tűnt fel, hogy hol, kinek a fejében járok éppen. Azok a “csak” olvasók, akik olvasták a regényeimet, szintén nem értették, miről beszélek, amikor a nézőpontok kavarodásáról kérdezgettem őket. Csodálom azokat, akiknek ez ösztönből megy, én nem vagyok ennyire szerencsés alkat, de erre jók a mindenféle írástechnikai tanfolyamok és szakkönyvek.

  17. Nálam sokkal gyakorlottabb írók azt mondták, hogy a nézőpont váltogatás nem gond, ha jól van megírva.
    Engem itt nem zavart.

  18. Rose nagyon szimpatikus, a története megfogott, de én sem tudtam mit kezdeni George figurájával, vagy épp Nicollal, akadt egy-két kifejezés, amin fennakadtam, de a későbbi olvasmányos rész ezt feledtette velem!
    Gratulálok az írónak! 🙂

  19. Kedves Katherine!

    Szerintem nagyon kerek ez a részlet, a stílus, a mondatok, a történet egy összeilló egészet alkotnak. Megkapjuk az írói ígéretet is, tudjuk, hogy nagyjából merre tart majd a történet. Rose karaktere szimpatikusnak tűnik, amin azért csodálkoztam, mert a romantikus regények női főszereplői általában nagyon felbosszantanak. 😀

    Gratulálok a kikerüléshez és további sok sikert! 🙂

  20. Számomra egy dolog gyorsan kiderült a részletből. A szerző tud írni. Pontosítok. Tud fogalmazni, méghozzá úgy látszik, hibátlanul. Aztán következett az, ami nem derült ki. Szeretem elhelyezni a történetet térben és időben. A tér nagyjából behatárolható, valahol a Brit Birodalom határain belül. Ez eléggé tág határ, hiszen az általam feltételezett időben még érvényes volt a mondás, a Birodalomban sohasem nyugszik le a nap. Az időpont körülbelül ugyanilyen pontatlanul behatárolt. Adott a Búr Háborúk kora, ez huszonegy évnyi intervallum, azután adott a Daimler gyártmányú autó, ez valamivel későbbi időpontra utal a 1902-ben végtérő háborúk utáni éveknél. Bár a Daimler autókat vagy egy évtizeddel korábban kezdték gyártani, az angliai utakon való gyakori feltűnésük, kicsivel későbbre tehető. Aki történelemből, technikatörténetből nálam gyengébb, az még kevésbé tudja, mikor játszódik a regény. Én még pár dolgot nem tudok. Miről szól,és miért kéne elolvasnom az igen bőbeszédű sztorit.

  21. Kedves Katalin! Szokásom szerint előbb leírtam a véleményemet, és csak utána olvastam el minden kommentet. A válaszodból kiderül, hogy ez másfél évtizeddel ezelőtti munka, ma már pörgősebbre írnád. Azután összevetettem a neved alatt eddig megjelenő megszólalásaiddal, és úgy gondolom, nem lesz harag a részemről szokásos szigorú hang miatt. Azt hiszem, hogyha mai írásod került volna elém, jóval pozitívabb véleményt adtam volna róla. A továbbiakhoz sok sikert kívánok! A korábban kifogástalannak nevezett fogalmazásod és mostani véleményeid alapján úgy gondolom, hogy joggal számíthatsz sikerre egy új munkáddal, de átdolgozás után talán ezzel is. Persze a célközönség nem én leszek, de ez nem számít.

  22. Kedves A. Stone!
    A bevezető létjogosultsága kérdéses, az egész regény ismeretében talán kevésbé lóg ki. Lehetséges, hogy fárasztja az olvasót, ha megismer egy párt, majd hamarosan egészen más környezetben, új karakterek között találja magát. Köszönöm!
    Kedves Kinda!
    Nagyon köszönöm!
    Kedves Attila!
    Kezdtem komolyan aggódni érted. – de tényleg -. Aztán ma hajnalban heveny szívdobogást kaptam, amikor megláttam a neved. Ám a véleményed igencsak jól esett. Hogy tudok fogalmazni. Ezt az oldalam tartom a leggyengébbnek.
    Amit a történelmi hűségről mondtál, az teljesen igaz, az utóbbi hetekben, míg a kikerülést reméltem, egyfolytában az járt az eszemben, hogy mit kapok majd a bevezetőért, és hogy nem lehet tudni, mikor játszódik. Én persze tudtam, de az kevés.
    Hogy miért kéne elolvasnod egy ilyen bőbeszédű sztorit? Hát semmiért. És ezt nem megbántódva, vagy bántásként írom, de én se olvasok el mindent, ahogy senki se, a férjem se olvasott még soha romantikus regényt. A cím eleve ezt a célt szolgálja, orientál. Ha a polcon látnád, kezedbe se vennéd. Eleve külön szigeten hevernek ezek és külön szigeten a neked szánt olvasmányok.
    Az időn kell pontosítani, kétség kívül. A bőbeszédűség szerintem valamilyen szinten illik a zsánerhez, hisz ez történelmi romantikus, és megvallom, így szeretek írni – korábban mást állítottam, de nem biztos, hogy sikerülne a pörgősség -. Lehet, tévedek, ez hiba. Akkor ez van, nem lesz belőlem író, a hátra lévő években majd csak mosok, takarítok, ahogy eddig is tettem. 😀 Köszönöm!

  23. Kedves Katherine!
    Nem szeretnék egyetlen regényről az egész munkásságodra általánosítani, különösen azért, mert nem mai állapotokat tükrözi a munka. Elismerem, ízlés dolgain nem illik fennakadnom, márpedig az ízlés dolga, ki milyen zsánert olvas. Nem állítottam többet, mint azt, hogy nekem nem való, és ebben egyetértünk. Egyéb kritikai megjegyzésem így inkább ez egész zsánerre vonatkoznak. (Romantikus, női regény.) Remélem, hogy nem értelmezted úgy, hogy maradj a mosóteknő mellett, ezt véletlenül sem kívánom. 🙂
    Az aggodalmadat köszönöm, a távolmaradás oka a fizikai távollét volt, ha itthon lettem volna még pénteken reagálok a munkádra. Továbbra is sok mindenben egyetértve sok sikert kívánok!

  24. Kedves szerző!

    Némi elhavazódás miatt most jöttem rá, hogy ez az írás kimaradt. Gondolom újat írni nem tudok, de hát ez van 🙂
    A megszokott szagok tényleg otthonosak. De pasi kell hozzá, hogy a kellemetlen is az legyen 😀
    Nicole oké, bár a viselkedése néha nonszensz, de fura, hogy a százados a vázával és a kék éggel foglalkozik ébredéskor. Amúgy is fura figura, nem kedvelném. Szerintem a Nicole-lal való viselkedése miatt. Szegényt elegen bántalmazzák, nem kell még egy ember ehhez.
    A szöveg gördülékeny, meg minden, bár vannak hibái (helyesírás, központozási hibák, néhol a gondolatokat nem jelzed, ami zavaró, stb), de írni tudsz. Csak valahogy kicsit a levegőben lógnak a személyek. Nem az én világom a helyszín és a kor, kicsit lassú, vontatott a leírás, talán ezért nem érzem kik is ők.
    Maga a helyzet, a nemesi hölgy, mint orvos abban az időben, amikor ez nagyon nem volt normális, felkeltette a figyelmem. Kíváncsi lettem az életére. Gondolom összejön a kórházba helyezett unszimpatikus századossal, és erről a szerelemről van szó. No ez annyira már nem érdekel. Nicole erősen bántalmazott női lény, aki ennek megfelelően felnéz az egyetlen férfira, aki nem bántja. Ezt aljas dolog kihasználni. Ebből levonva a tanulságot egy erős nő, és egy gyenge férfi párosa jön, amiben azért lehet ráció.

  25. Öh… Most olvasom a hozzászólásokat. Katalin te vagy az? Gratula, drukkoltam, hgoy sikerüljön a kikerülés 🙂 Ahogy nézem, régi írás, és Nicole a tervek szerint nem egy bántalmazott nő? Akkor valamit csinálnod kéne az elejével. Az eleje szerint Nicole vőlegényének tartja a vele felnőtt unokatestvért, akit boldogan ápolgat. A bizonyos értelemben ártatlan, de korántsem tapasztalatlan totál azt hozza, hogy egy fiú molesztálta, talán meg is erőszakolták, de nem volt szerelmes, csak az ajnározott unokatestvérébe. Aki ezek szerint majd randán átvágja.
    Tuti ezt akarod kihozni belőle?

  26. Kedves Anikó!
    Tuti nem! Nicol a Büszkeség és balítélet – ha már párhuzam -, Lydiája, számító és kicsit buta. Az idézett mondatot úgy értettem, hogy olyan lány, aki őrzi az ártatlanságát – mint valami ékkövet, értéket, hozományt -, és közben mindent kipróbál, amit lehet. A kapualjba nem erőszakkal húzták be – vagy mi -. De nem bántom Nicolt, ehhez a jelenethez alig nyúltam, valószínűleg időközben Nicol átalakuláson ment át, csak nem vettem észre, hogy az elején nem olyan, mint a végén.
    Én is drukkolok neked, még kettő, remélem, az egyik te leszel. Köszönöm.

  27. Akkor remélem, tovább jut, és egy fél délután átírod olyanra, amilyenre tervezted, mert most rossz fényt vet a pasira :O
    Hát, reménykedek… Pár nappal a vége előtt lett meg az adatlap, elég későn küldtem be, és elég nagy…