June Cohner: Jégverem (részlet)

June Cohner: Jégverem (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*

Prológus

Forró szél száguldott végig Delhi külső kerületein, mérhetetlen bűzt és kavargó port cipelt magával, meg tompa, fojtott nyögéseket. A bűz eredete meghatározhatatlan volt, de okát senki sem kereste: éppoly állandó kelléke volt a nyomornegyed mindennapjainak, mint a földön magzati pózban fekvő beteg kisgyerekek vagy a múmiává aszalódott vénasszonyok, akik könyörögve nyújtották csontváz-szerű karjukat minden arra járó felé. A por sem volt szokatlan az évnek ebben a szakában – május volt, az a hónap, amikor a hőmérő higanyszála nemegyszer kúszik 40 fok fölé, és a hőség elaszal és kitikkaszt mindent, ami él vagy élni szeretne.

A kislány, aki a hullámpapírból és kátrányból összetákolt viskó bejárata előtt kuporog, nem igazán akar élni, de fogalma sincs róla, mit is tehetne ellene. Öt éve létezik már a földön, és pontosan tudja, mi az éhség és a fájdalom. Ismeri az öröm érzését is, ami akkor járja át, ha étel kerül az asztalra, vagy amikor Nimai, a bátyja magával viszi növényeket meg bogarakat lesni. Ó, azok igazán boldog pillanatok, és Nimai tényleg mindent, de mindent tud.

De Nimai most nincs itt, ő pedig tágra nyílt szemmel bámul befelé a szűk, ablaktalan helyiségbe, amit szüleivel és testvéreivel oszt meg, és rémülten hallgatja a szörnyű hangokat, amiket anyja kiad. Az asszony teste görcsbe rándul, szeme kigúvad, és a nyögései, bár szemmel láthatóan megpróbálja visszafogni őket, utcahosszat hallatszanak. A kislány attól fél, a végét járja. Jagrati néni, a szomszédasszony ott guggol az anyja mellett, időnként megtörli a homlokát egy elmondhatatlan színű ronggyal, és részvétteli pillantásokat küld a kislány felé. Egyebet, úgy tűnik, nem tud tenni.

Az asszony teste megint megfeszül, és minden eddiginél hangosabbat, hosszabbat nyög. A kislány eltakarja az arcát. Nem akarja látni, amint a mama szeme megüvegesedik, éppúgy, mint egy hónapja Sanjiv bácsié. Egész testében reszket, és el sem tudja képzelni, hogyan lesz majd a mama nélkül. És Nimai sincs itt, pedig ő talán tudná.

A másodpercek lassan múlnak, a szél mocskos papírokat görget a lábához, és egyszer csak arra eszmél, hogy a nyögések elhallgattak, ő pedig azon tűnődik, vajon mi lehet az a vékony, reszketeg hangocska, ami a kunyhó belsejéből hallatszik. Széthúzott ujjai közül óvatosan kémlel befelé: Jagrati néni apró, nyivákoló csomagocskát emel a magasba, a mama nem halt meg, ó, nem, ott ül a sarokban, és mosolyog. Az ő vállára pedig hirtelen egy kéz nehezedik. Felnéz, és Nimai komoly, okos, fényes fekete szemét látja.

– Gyere, csöppség – súgja Nimai. – Most nincs itt rád szükség.

– Nimai…mi történt? Meggyógyul a mama?

– Hát persze. – a fiú arcán keserű grimasz fut át. – Már meg is gyógyult. Mire este hazajövünk, nem lesz semmi baja. Meglátod.

– De mi…mi történt?

Nimai megáll, maga felé fordítja, és leguggol hozzá. A hangja kiábrándultan cseng.

– Tudod, mi történt? Kistestvéred született. Megint többen lettünk eggyel. Kevesebb jut mindnyájunknak mindenből… de nem sokáig. Mert én hamarosan elmegyek. Nem akarok itt megrohadni, bűzben, szennyben, nem akarok negyvenévesen meghalni, nem akarok minden reggel arra ébredni, hogy korog a gyomrom, és azt sem akarom nézni, ahogy te éhezel, miközben újabb és újabb gyerekek jönnek erre a borzalmas világra. Elmegyek. Tanulni fogok. És élni.

A kislány riadtan néz. Még sosem látta ilyennek a bátyját. El se tudja képzelni, mi lesz vele, ha Nimai tényleg elmegy. A fiú, úgy látszik, kitalálta, mire gondol, mert gyengéden végigsimít a kislány mocskos, sovány arcán.

– Magammal viszlek, ne félj. Kicsi húgom, nem hagylak egyedül ebben a pokolban.

A nap bíbor pompában búcsúzik a szegénynegyedtől, és a két testvér a vörösből narancsba fakuló ég felé fordítja arcát. Újabb nyomorúságos nap ért véget.

A kislány a bátyjára pillant. A keserűséget, amit az arcán lát, egész életében nem fogja elfelejteni.

1

Molly Henderson gyakran érezte úgy, hogy ő a legboldogabb fiatalasszony a világon. De ha az egész világon nem is, Medley Stones-ban biztosan.

Kora tavaszi délelőtt volt, az a fajta, amikor a szikrázó napsütés, megcsillantva az ablaküveg apró kristályzárványait és elszórt foltokat mázolva a padlóra, már a közelgő nyarat idézi. A kertben madarak hangoltak bátortalanul, és a konyhapult, ahonnan Molly a főzés romjait takarította el dudorászva, langyos fényben fürdőzött. Az emeleti gyerekszoba felől halk nyöszörgés hallatszott. Molly érezte, ahogy a melle megfeszül és a pólója átnedvesedik a szivárgó tejtől: Liz felébredt és éhes. Még épp van ideje megszoptatni, mielőtt Joe hazaérne az iskolából. Ebéd után majd bepakolja Lizzyt a babakocsiba, és hármasban elmennek a boltba meg a biopiacra, és hazafelé esetleg megállnak egy fagyira Norma kávézójánál. Aztán Joe némi könyörgés árán megírja a leckét, ő meg várhatja Pete-et, aki ma edzést tart a srácoknak. Molly büszke volt rá, hogy a férje nem csak Medley Stones általános iskolájának testnevelő tanára, hanem a helyi baseball csapat edzője is. Mielőtt Liz megszületett, Joe és ő nem csak a meccseken, de a legtöbb edzésen is ott voltak. Joe azt számolgatta, mikor kerülhet be a csapatba, ő pedig férje tökéletesre formált testében gyönyörködött olyan szerelmesen, mint egy kamaszlány.

Molly ábrándosan sóhajtott. Megfürdetik a gyerekeket, és az esti utolsó etetés után ők is ágyba bújnak. Kétség sem férhet hozzá, hogy ő a legboldogabb fiatalasszony Medley Stonesban.

Liz nyöszörgése nyűgös sírásra váltott. Molly felszaladt a lépcsőn, és behajolt a kiságyba. Izzadtan tapadtak a hajszálak a göndör fürtös fejecskére, a kislány éhesen tátogott. Molly gyorsan átemelte a pelenkázóra, takarékos mozdulatokkal tisztába tette, aztán bevackolódott a kényelmes, lábtartós fotelba, hogy kislányával együtt kiélvezze a legboldogabb pillanatokat, amit csak a nap (és, ki tudja, talán az egész élet) tartogat számára.

A tetőablakon beszűrődő fény a félig leeresztett reluxa csíkos mintázatát festette a padlóra. Porszemek táncoltak a napsugárban, időtlen béke telepedett a szobára, és Molly mélyen beszívta a babaillatot, amelyről azt hisszük, sohase fog elmúlni, és amelyik egyszer, egy elfeledett hétköznapon mégiscsak örökre tovatűnik. A baba halkan cuppogott, Molly szeme pedig lassan lecsukódott. Félálomban ösztönösen megtámasztotta Lizzy hátát, nehogy lecsússzon valahogy. Majd’ minden szoptatásnál elszunyókált, és ilyenkor délben rendszerint arra ébredt, hogy Joe jó hangosan bevágja maga mögött az ajtót, majd felrobog a lépcsőn, akár egy kiscsikó.

Ma azonban csaknem fél három volt, mire feleszmélt. Liz hátranyaklott fejjel aludt az ölében, szája sarkából tejcsík szivárgott. Molly aggódó pillantást vetett a faliórára, gyorsan betette a kislányt az ágyába, és kilépett a folyosóra. Hogyhogy nem vette észre, amikor Joe hazaért?

Ám a halványzöldben és égkékben pompázó fiúszoba éppoly üres volt, mint a konyha, és a nappaliban sem szólt a tévé. Joe nem volt otthon. Molly összekulcsolta a kezét, mélyeket lélegzett és lassan elszámolt tízig, hogy az alattomos szörnyetegként előkúszó pánikot elkergesse. Nyugalom. Nem kell túlaggódni a dolgot, Joe talán Samuelnél ebédel. Bár ilyenkor mindig hazaszól, mióta ott lapul a zsebében apja kiszolgált mobilja, amit az első iskolai napján kapott meg, és azóta is nagy becsben tart. S ha most nem is jutott az eszébe, hát legalább Judy, Sam mamája felhívhatta volna, aki amúgy minden apróságért telefonál.

Felkapta a mobilját, a képernyőn megérintette a fia képét (istenem, milyen csodaszép kölyök, soha nem tud betelni vele). Az unott géphang körülményesen magyarázta, hogy a készülék üzemen vagy szolgáltatási területen kívül van. Molly nagyot, szárazat nyelt.

Kikereste Judyt a híváslistáról, és tárcsázott. A telefon hosszan csöngött, de megnyugvást nem volt képes nyújtani, mert Joe nem volt Judyéknál, és az ijedt Sam azt is elhadarta, hogy éppen csak elmúlt dél, amikor együtt elindultak az iskolából. Joe hazafelé tartott, legalábbis Sam így tudta.

Molly végig sem hallgatta Judy sápítozását, azonnal hívta Pete-et. A férfi hangjában tetten érhető rémület egy cseppet sem nyugtatta meg, és az sem, amit mondott: azonnal összeszed pár embert, és Joe keresésére indulnak.

Borzalmas délután következett, és Molly legfeljebb homályosan sejtette, hogy ez csak az első a szenvedéssel teli délutánok végtelen sorában. Zsibbadtan ült a nappaliban, összekulcsolta a kezét, és imádkozott, szívből, ahogy vasárnaponként a templomban csak nagyon-nagyon ritkán. Félóránként hívta a férjét, és amikor Pete tompán kongó hangon beleszólt a kagylóba, már tudta, hogy még mindig semmi. Ilyenkor minden alkalommal úgy érezte, nem bírja tovább.

Pedig bírnia kellett, mert a legrosszabb még tényleg hátra volt. Joe testét este nyolckor találták meg; a patak partján feküdt, a feje belelógott a vízbe, és nagyon hosszú ideje nem volt már benne élet.

A magánkívül sikoltozó Molly alig hallotta, amikor a halálsápadt dr. Mitchell, aki születése óta ismerte Joe-t minden egyes náthájával és fertőtlenítésre váró horzsolásával együtt, rekedten súgta oda a seriffnek:

– Gyilkosság. Nem a patakba fulladt: eltörték a nyakcsigolyáját.

Sötét éjszaka borult a Henderson-házra.

2

Köddé sűrűsödő pára fedte a hullámzó, dombnak futó utcákat, akár egy vastag, puha takaró. A hangok zajokká tompultak, forrásukat lehetetlen volt megállapítani, és látni is csak a gomolygó szürkeséget lehetett, amelyből meglepetés-szerűen és sejtelmesen bontakozott ki egy-egy ház, fa, vagy éppen egy, a járda közepére gurított szemetes konténer.

Jane Monroe imádta San Franciscót. Kivéve hajnalban: ilyenkor a pokolba kívánta kedvenc városát. Öt órakor indult kocogni, és most, alig tizenöt perccel később melegítőfelsője máris izzadtan tapadt a hátára, homloka gyöngyözött, és ő úgy érezte magát, mint egy túlsúlyos és túlkoros veterán, aki lihegve próbálja teljesíteni az orvos által előírt edzésadagját. Pedig Jane-t látva ezerféle jelző juthatott az ember eszébe, amelyek között egészen biztosan nem szerepelt sem a túlsúlyos, sem a túlkoros, legkevésbé a veterán. Jane Monroe az a fajta nő volt, aki után megfordulnak a férfiak. Szép vonású arcát kékes-zöld szempár uralta, amihez nem szőke, hanem sötétbarna haj társult, a kényelem kedvéért rendszerint lófarokba kötve. Világéletében sportolt, amire nem csak munkája, de jó közérzete miatt is szüksége volt, és ez a szokás kifogástalan alakjának megőrzésében is segített.

Jane Los Angelesben született, ahol reggelente a tengerparton futotta le a kötelező kilométereket. Pontosan emlékezett az eufóriára, amit közben érzett: lába megfeszített íjként lökte előre, egyenletesen, pontosan lélegzett, s miközben szívverésének ritmusát figyelte, agyát elárasztotta az endorfin. Erősnek, gyorsnak, edzettnek érezte magát, nem pedig kiszolgált, elpuhult vén csatalónak.

És mindennek San Francisco az oka.

Ki a csuda épít várost ennyi dombra? És ki látott már olyan helyet, ahol kizárólag hegynek felfelé lehet futni? Ha lefelé indulsz, két sarok után akkor is jön a feketeleves: mint valami elkerülhetetlen büntetés, ott magasodik előtted a következő emelkedő, csúfondárosan nyelvet ölt rád, te meg elszántan nekivágsz, hogy a felénél már kifulladva vonszold magad, a tetején pedig, ha egyáltalán eljutsz odáig, kétrét görnyedve állj meg pihenni, elátkozva a városalapítókat és a napot, amikor felültél a GreyHound-ra, hogy elfogadd a San Franciscó-i rendőrség állásajánlatát.

Jane úgy döntött, mára ennyi épp elég volt. Lustaságról szó sincs, bizonygatta magának, a köd miatt az orráig se lát, és otthon még a tesztet is meg akarja csinálni, mielőtt munkába indulna. Senki nem mondhatja, hogy elbliccelte volna a testmozgást. Az már más kérdés, hogy a Los Angelesben megszokott kellemes ellazulásnak nyoma sincs, és úgy érzi magát, mint valami kripli.

Ray már ébren volt, ásítozva ült a konyhaasztalnál, és a kávéját szürcsölte. A szeme bedagadt, ajka cserepes volt, a lábkörmei hosszúak, és a derekánál, a pizsamanadrág fölött, Jane kezdődő úszógumi körvonalait fedezte fel. De az első, ami Ray szögletes arcát, markáns vonásait, szénaboglya-szerűen meredező, sűrű szőke haját látva eszébe jutott, még ennyi év után is ez volt: irgalmatlanul jó pasi.

Nyolc éve voltak már együtt, ebből öt éve, mint férj és feleség. A gondolattól keserű fintorba gyűrődött az arca. Azért házasodtak össze, mert mindketten úgy érezték, jöhet a gyerek. Az első. Legalább kettőt terveztek.

Aztán semmi. A hiábavaló várakozás lassan megkeserítette nem csak a nappalokat, de az éjszakákat is. És ott voltak a hétvégék. Jane szüleinél nem volt gond, szóba sem került az unoka. Persze egy-két elejtett megjegyzésből Jane tudta, mennyire vágynak rá. Debbie Shaw-nak fia született, Isabelle-nek meg, Georgia Kruger kisebbik lányának ikrei lesznek. Georgia odavan a boldogságtól, az első pár hétre Isabelle-hez költözik, hogy segíteni tudjon. Jane pontosan látta az anyján, mennyire szeretne már ő is segíteni.

De ha Rayékhez mentek, az maga volt a pokol. Ray szülei farmerek voltak, nyolc gyereket neveltek fel, és el se tudták képzelni, miért nincs még legidősebb fiuknak legalább három porontya. Mindennek hangot is adtak, meglehetősen tapintatlanul, hol Jane rendőrségi karrierjére, hol a „modern nőkre” célozgatva. Egyszer, a konyhában, amikor együtt mosogatott az anyósával, Rhoda – aki szerint a mosogatógép ördögtől való dolog – nekiszegezte a kérdést:

– Mondd csak, nem vagy te meddő? Nem lehet, hogy abortuszod volt valamikor, aztán most csak ácsingózol gyerek után? Vagy talán a karriered miatt titokban még mindig szeded a tablettákat, oszt minden hónapban eljátszod a csalódott feleséget?

Jane a mai napig nem tudta, hogy sikerült a könnyeit visszafojtania. Hazafelé viszont végigbőgte az utat, és attól kezdve látogatásaik a feltétlenül szükséges számúra ritkultak.

Az emlék elmélyítette a keserű ráncot az arcán. Rosszkedvűen bámulta magát a tükörben, miközben fogat mosott. Lezuhanyozott, felöltözött, és megnézte a tesztet. Egyetlen csík vigyorgott rajta gúnyosan, és ha netán nem tudta volna, ha netán még mindig nem tudta volna, ott virított felette a magyarázó felirat: „Nem terhes”.

Undorodva dobta az eszközt a szemetesbe. Öltözködés közben megpróbálta elűzni a köd, a frusztráló edzés és a mindezeket megkoronázó ismételt kudarcélmény miatti rosszkedvét. Erre egyetlen mód kínálkozott: az előtte álló napra gondolt.

Jane Monroe imádta a munkáját. Rendőrcsaládba született, apja és nagyapja is rendőr volt, mindkettejük számára csalódást jelentett – még ha igyekeztek is eltitkolni -, hogy az egyetlen utód nem fiú lett. De Jane végül kárpótolta őket. Ahogy a nagypapa szívesen mondogatta, olyan volt, mint „egy srác a javából”. Éppolyan izgatottan ült be apja mellé az „L.A.P.D” feliratú autóba, éppolyan tátott szájjal hallgatta a zsaru-történeteket, mint bármelyik fiú, és amikor arra került a sor, hogy lőni tanuljon, még túl is szárnyalta legtöbbjüket. Kétség sem fért hozzá, hogy rendőr lesz. Mégpedig jó rendőr.

Mire befordult a sarkon a kapitányság felé, a reggeli rosszkedv tovatűnt, akár a köd, amelyből már csak néhány párafoszlány maradt. Amikorra pedig belépett az iroda ajtaján, üdvözölte a társait és odaintett az üvegkalickában trónoló rendőrfőnöknek, egészséges tettvágy pezsgett benne. Izgalmas és hasznos napnak nézek elébe, gondolta.

És valóban. Izgalmas napok következtek.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.2/10 (33 votes cast)

Leave a Comment

21 hozzászólás

  1. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  2. Nagyon ígéretes kezdés.
    Van egy kis jelen-és múltidő keveredés a prólogusban, de ezt leszámítva nem tudok belekötni.
    Felcsigáztál, és kiváncsivá tettél.
    Gratulálok!

  3. Kedves Szerző!

    Megörültem, hogy krimi. Aztán nem tudom, mi történt, de azt éreztem, hogy ez nem nekem szól. Három különböző helyszínen tizenhét nevet számoltam meg, és a szöveget olyan fegyelmezettnek és kimértnek éreztem, mintha két kézzel próbálnál távol tartani a történettől.

    Szültünk, szoptattunk, gyereket akartunk, voltak testnedvek meg minden… A szöveg azt sugallta, hogy rosszul kell éreznem magam, muszáj, mert többszörösen anya vagyok, és az milyen rossz már, de akkor is muszáj, ha nem vagyok anya, mert az is milyen rossz már, amúgy meg legyek boldog, hogy anya vagyok… Ez a dilemma kérdéseket vet fel, ami pozitív egy regényindításnál. De a karakterek közül csak a kislány fogott meg, a másik két csaj inkább idegesítő volt. Biztos rossz napom van.

    Azon jót mosolyogtam, hogy csak egy boldog és normális családi életet élő nőnk van, erre az író mit csinál? Teletalppal lép a rózsaszín álom közepébe! Zseniális. Utálom, de zseniális.

    Gyilkos-áldozat-nyomozó kombó felépítésre tippelek, persze csak a játék kedvéért, mert egy krimifannak illik találgatni a gyilkost.
    Az látszik, hogy nagyon gyakorlott író vagy, meg merem kockáztatni a pozitív lektorit. Talán először, a mostani aranymosás során.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  4. Gratulálok a kikerüléshez. Ennél sokkal többet nem is tudok hozzáfűzni, hiszen a részlet eleve három részre bomlik. Így pedig minden történetkezdemény tényleg csak kezdemény, mire belehelyezkednék a hangulatba, már váltunk is, és teljesen mással kell megismerkednünk. Ezt akár negatívumként is fel lehetne hozni, de legyünk pozitívak, folyamatosan fenntartja az olvasó figyelmét. Ennyi alapján nem alakultak ki pozitív érzéseim, de negatívak sem. A legpontosabb kifejezés talán az érdekesnek tűnik.

  5. Kedves June Cohner!
    Izgalmas kezdés, Senki nem panaszkodhat, hogy nem tudja, miről fog szólni a történet, nagyon meglepődnék, ha nem azt kapnánk, amire az eddigiekből következtethetünk – egy izgalmas krimit, ahol megvan az eset és a hozzá tartozó nyomozó -, vagyis letettél az asztalra egy világos írói ígéretet.
    Engem kicsit zavart az erős narrátori hang, például az T/1-es, E/2-es váltások – vagyis hogy felfigyeltem a narrátorra. Nem kerültek közel hozzám a szereplők sem. Például ha a gyermektelenséget firtató beszélgetést átélhettem volna Jane-nel együtt, jobban összeszorult volna az én gyomrom is, mire a fájdalmas csattanót kimondja az anyós.
    Ne érts félre, rendkívül értékeltem, hogy szép leírásokkal jelenítettél meg három teljesen különböző világot (pl a napsugárban táncoló por valóban eszembe juttatta az álmos nyári délutánokat, amikor elszunyókálsz a székben), és remélem Jane megtalálja kicsi Joe gyilkosát.
    Gratulálok a kikerüléshez és sok sikert kívánok!

  6. Jól megírt, igényes, láthatóan gondosan komponált szöveg. Mintha egyre jobb részletek kerülnének ki egyre jobb pályaművekből.
    Ahogy András is írta, remekül működik a hangulatteremtés, a szereplők környezetét, hátterét, motiváciòit is megismerjük a könnyen olvasható és figyelmet lekötő bevezetésben.
    Az ördög sajnos az apró részletekben rejlik: ahogy egy szereplő megszólal, elillan a varázslat. Az indiai fiú szavai fájóan hiteltelenek: arrafelé nem így gondolkodnak és egy nyomornegyedben felnőtt gyerek abszolút nem beszélhet így. Nincs az az orvos, aki a fent vázolt körülmények közt ennyire magabiztosan meg tudja állapítani, hogy gyilkosság történt (ez nem is orvos dolga hanem a halottkémé – a “coroner”, ha már Amerika), ráadásul a csigolyatörés lehet baleset is és nem feltétlenül halálos). Az anyós kismonológja is inkább egy gonoszmostohás klisét idéz. A szereplők beszéde erőltetett és papírízű, és a pszichológiai és tárgybeli hiteltelenséggel együtt kizökkent abból amit a művelt LAPD-detektívek úgy hívnak, hogy suspension of disbelief.
    A másik aggály az lehet hogy a három eddig bevezetett főszereplőnek jaj, jaj nagyon szomorú sorsa van, nagyon szenvednek ezért-azèrt, így a szentimenntalizmus veszélye is ott lebeg, de ezt még nem lehet megítélni.

  7. Őszintén gratulálok a kikerüléshez, nagyon profi írás! 🙂

    A prológusos múltban kezdése-jelenben folytatása nekem is feltűnt, de ennél fontosabb, hogy hitelesnek hat a hely leírása, és a későbbi részletekben is ügyesen kikerülted a buktatókat, amik kizökkentenének minket a környezetből.Kimondottan tetszett San Francisco bennfentesnek ható leírása a egy futó panaszkodásain keresztül – messze leköröz bármilyen google maps-jellegű utcanévsorolást.

    Az, hogy milyen szépen végigvonul a születés-újszülöttek témája a három részen, nagyon ütős, pláne hogy milyen más szemszögből/ helyzetből mutatod be újra és újra. Mind a három szál izgalmasnak tűnik, komolyan érdekel, hogy csatlakozik majd be India a két USA-beli szálhoz.

    Összességében ez egy remek modern krimi kezdetének tűnik, és bár ez távolról sem a kedvenc műfajom, tényleg csak elismeréssel tudok szólni a részletről, és szívesen olvasnám tovább is. Hajrá, remélem megkapod a lektorit! 🙂

  8. Az eddigiekből részemről nem krimire tippelek hanem valami örökbefogadásos, több szálon futó romantikusra ahol lamúr helyett a gyerek a lényeg, ami azért lenne jó mert a krimivonal a hitelességi problémák miatt nem tűnik túl ígéretesnek. Sajnos.

  9. Összeszedett, gördülékeny, jól megfogalmazott írás.
    Zseniális, hogy a három különböző rész hangulatilag is elkülönül, ugyanakkor a csecsemő téma, mint közös vezérfonal megmarad.
    Külön tetszik, hogy Ray-t nem kockahasú álompasinak, hanem hosszú lábkörmű, kezdődő úszógumis alaknak ábrázolod:)))
    Nagyon érdekelne a folytatás.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  10. Kedves June!

    Ez most nagyon tetszett, talán a legjobban az eddigiek közül. Nagyon szépen fogalmazol, gördülékeny, olvastatja magát. A szereplőkkel együtt lehet érezni, mindegyik szituáció érzelmeket mozgat meg, és bár egyelőre három különböző szálat kaptunk (a második és harmadik összesimulása azért máris sejthető), nem volt zavaró egyikről a másikra váltani, mert mindegyik érdekes volt.

    Egyedül egy helyen éreztem, hogy kicsit módosítani kéne a szövegen, az 1. részben:

    “– Tudod, mi történt? Kistestvéred született. Megint többen lettünk eggyel. Kevesebb jut mindnyájunknak mindenből… de nem sokáig. Mert én hamarosan elmegyek. Nem akarok itt megrohadni, bűzben, szennyben, nem akarok negyvenévesen meghalni, nem akarok minden reggel arra ébredni, hogy korog a gyomrom, és azt sem akarom nézni, ahogy te éhezel, miközben újabb és újabb gyerekek jönnek erre a borzalmas világra. Elmegyek. Tanulni fogok. És élni.” – Ötéves gyereknek ilyen részletes magyarázatot nem adunk, főleg ez a bűzben, szennyben megrohadós, negyvenévesen meghalós szóáradat az, amit meghúznék, az éhgyomorra utalás már belefér. Tény, hogy nyomorban nevelkedve talán minden gyerek kicsit koravén lesz, de az ötéves kislány, aki “csöppség”, és még annyira ártatlan, hogy azt sem tudta, hogy az édesanyja gyereket vár, és nem értette, mi történt, annak ez túl sok. Kicsit egyszerűbbre, gyerek közeli formájúra szabnám. (Mondjuk ez kicsit fura, ha olyan sok gyerek született már, akkor tudnia kéne, mi az ábra, hacsak nem ő a legkisebb, de ötévesen ez nem valószínű, ha folyamatosan, kontrollálatlanul jönnek a gyerekek). Ez azonban csak apróság, jólesett olvasni ezt a részletet, most először éreztem azt, hogy nemcsak egyes elemei tetszenek a kikerült részletnek, hanem hogy úgy egészében rendben van az indítás, és szívesen belemerülnék.

    Gratulálok a kikerüléshez, és drukkolok a pozitív lektorinak, adtam egy tízest!

  11. Végre egyre többen kezdenek rájönni, hogy itt részletek jelennek meg, vagyis sokkal inkább kérdéseket kellene megfogalmazni, mint megállapításokat. Merthogy az írásnak pont ez a célja: Kérdéseket felvetni, ezzel beindítani az olvasó gondolkodását, és arra késztetni, hogy a válaszok érdekében tovább olvasson.
    Számomra itt az a kérdés, hogyan, mikor, mi által ér össze ez a három erősen különböző, felteszem szándékosan kontrasztos helyszín és élethelyzet. Hogy eközben krimi van vagy romantika, netalán valami társadalomkritika, az megint egy kérdés, bár nekem már másodlagos.
    Az viszont teljesen lényegtelen, hogy hitelesen ábrázolja-e az indiai nyomornegyedet vagy Los Angelest. Sokkal fontosabb a történet vezetése, a jellemek, a problémák… stb. Olvassatok pl. Rejtőt! Néha ordító földrajzi tévedések vannak benne, de kit érdekel. Aki meg akarja ismerni Indiát, vagy Los Angelest, az ne egy fiktív történettel tegye!

  12. Igen, ugye a János vitézben is elég kacskaringósan jutnak el a huszárok Franciaországba meg az Irrawady sem apad annyira gyorsan, de ami elnézhető és lényegtelen egy költeményben vagy szórakoztató ponyvában, vagy akár romantikus történetben, az nem biztos hogy társadalomkritikába vagy krimibe is belefér. Itt nem is a helyszínnel van baj (Delhiben a nyomornegyedek pld nem a külvárosban vannak de ezen nem múlik) hanem a szereplők szájába adott szavakkal és egy szerintem fontos részlettel. S az sem mindegy hogy az olvasó azt kérdezi-e magától, hova tart a történet, hanem hogy “ezt most akkor hoooogy?”

  13. A szemelvény indításakor bizonyságot kaphattunk arról, amit már-már nem is hittem, hogy lehet tömören és világosan hangulatot festeni. Nem kell szószátyárnak lenni, nem szükséges másfél oldalas körmondatokat írni, elég, ha a lényeget írjuk. Az első bekezdés után még nem tudom, hogy miképp alakul később a véleményem, de ezt köszönöm, kedves szerző!
    A stílus továbbra is tetszetős a számomra, bár a drámai indítást jobban is kidolgozhatta volna az író. Végül is egy mamakedvence gyermek halála többet érdemel az elkapkodott fejezetnél – nos, ez az, ami szerkesztő dolga lehet, és nem a hatszorosára nyújtott szöveg nyesegetése. Aki ír, belülről látja a történetet, nem vehet észre mindent, ezt a külső nézőpontot hozza a munkához a szerkesztő, és nem a helyesírási és fogalmazási hibák egyenesre kalapálását. Bár a sűrűn előforduló vesszőhibák itt is javításra várnak, de a hasznos és örömteli munka mellett ez tényleg belefér.
    Ezt végre szívesen olvasnám.

  14. Egyenlőre ötös, kéne még belőle, hogy tovább gondoljam!

  15. Nagyon tetszett, főleg a prológus, gratulálok a kikerüléshez : )

  16. Kedves Író!

    Nagyon erős indítás! Gyönyörűen fogalmazol, a szöveg csak úgy olvastatja magát. Nincsenek benne túlírt, felesleges mondatok, igényes, átgondolt írás. Szívesen olvasnám tovább! A kedvencem a második részlet lett. Kíváncsi vagyok, hogyan fog összekapcsolódni a három történetszál.
    További sok sikert kívánok és szívből gratulálok!

  17. Komoly fejtörést okozott ez a részlet. A szerző remekül ír, olvasmányosan, szép, rendezett mondatokkal, nagy öröm olvasni. A prológust viszont feleslegesnek érzem. Nem azért, mert mostanában nem divat, hanem mert a legtöbb hiba ebben van, és nehéz elképzelnem, hogy olyat ad a történethez, amit később nem lehetne elmesélni. Ráadásul, ha igaz, hogy a mai olvasó két bekezdés elolvas, aztán dönt, akkor ez a két bekezdés pont a célközönséget nem fogja meg, mert nem krimi és melódramatikus. A kisfiú monológja a kislánynak hiteltelen, és a zárókép bollywoodot idézi.
    Ezzel szemben a második kép remekül megrajzolt, az anya, a pici, a boldogság, amit rémálomba fordít a gyilkosság.
    A gyerek hálás téma, a gyereket öldöső gyilkos sok történetben szerepel, a szerző tud írni, ebből bármi lehet. A leírások gyönyörűek, a történetvezetés szintén jó, amit nem láttunk, vagy csak keveset és kevésbé sikerültet, a párbeszéd.
    Gratulálok!

  18. Végre ismét egy krimi, a szívem csücske zsáner! Ráadásul eddig igazán jól sikerült darab, imádtam! Az első, ahol eléggé biztos vagyok a pozitív lektoriban. 🙂 Nem is okoskodok ezúttal, csak szeretnélek megkérdezni, kedves June, hogy elolvashatnám-e az egész regényt? (Bocs, hogy így ismeretlenül rád rontok! :D)

  19. Nagyon izgalmas, kíváncsi vagyok, hogyan futnak össze a szálak. Nekem a leírások néhol kicsit túl sokak voltak, jobban szeretem a picit pörgősebb indításokat, történetvezetést, de ez természetesen egyéni ízlés.
    Ami még egy kicsit megakasztott, hogy a prológussal és a két fejezettel együtt kicsit olyan volt, mintha háromszor indult volna el a kézirat, emiatt olyan érzésem van mintha csak egy helyben topognánk, de persze az is lehet, hogy a kitett részlet pont ott ért véget, ahol tovább léptünk volna 🙂
    Gratulálok a kikerüléshez!

  20. Kedves June Cohner!

    Szépen megfogalmazott, gördülékeny szöveg.

    A három különböző szálon futó történet érdekes indítást eredményezett. Egyelőre még nem tudom, hogy Delhi hogyan kapcsolódik a történethez, és fel is keltetted vele a kíváncsiságomat.
    A Prológusban nekem inkább az volt a furcsa, hogy elvileg egy műveletlen fiú nem beszél ilyen választékosan, de ez lehet, csak engem lepett meg.
    A kis Joe halála biztos felbolygatja majd az addig boldog életet élő házaspár mindennapjait, de vajon a szülők fel tudják majd dolgozni ezt a tragédiát?
    Jane szerepe sem kétséges, szerintem őneki kell majd kibogoznia a szálakat és megtalálnia a gyilkost.

    Felmerült bennem kérdésként az is, hogy vajon azonos időpontban van-e mindhárom szál, vagy ha nem, akkor hány év eltéréssel indult a három történet?

    Nekem eddig tetszett, tovább olvasnám, ha lehetőség nyílik rá.

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  21. Érdekes nyitás, három szálon. Az első rész hangulatfestése, a szóhasználat, de még egyes mondattöredékek is hajaznak egy készülő ifjúsági regényem első fejezetére. Ahogy haladtam az olvasással, rájöttem, hogy az írás stílusa is nagyon hasonló! Nem találkoztam még ilyennel, köszönöm az élményt! 🙂 A három szál közül az első ragadta meg leginkább a figyelmemet, a másik kettőnél én kicsit soknak tartom a leírást, de ez egyéni ízlés kérdése. Egyes részeknél látni vélem a személyes tapasztalatokat. Ígéretes. Gratulálok! 🙂