Joe Miller: A széttört idő legendája – 1. részlet

Joe Miller: A széttört idő legendája – 1. részlet

ELŐHANG

 London, 2011. június 7.

 Steven Smith sietősen vágott át a Trafalgar téren a Charing Cross metrómegállója felé, miközben azon gondolkodott, miért verte meg őt a Jóisten két átok-rossz gyerekkel.

            Egyik kezében aktatáskáját szorongatta, a másikban elmaradhatatlan fekete esernyőjét lóbálta, bár a reggeli időjárás jelentés nem jósolt esőt aznapra. Steven azonban már rég nem hitt a csinos bemondónőknek, akik napok óta folyamatosan azt bizonygatták, csapadékmentes, napos idő várható, és kétértelmű piktogramokra mutogattak pálcáikkal. Ízig-vérig angol volt, egy angolnak pedig eszébe nem jutott volna az utcára merészkedni esernyő nélkül, még akkor sem, ha csak pár sarkot kellett megtennie. Az villant az agyába, hogy az eső éppúgy kiszámíthatatlan, mint ötéves ikreinek viselkedése és feleségének erre adott reakciói.

            Az esernyő végének rézvasalata nagyokat koppant a tér díszkövein, ahogy nyurga lábainak öles lépteire az ütemet verte. Elszáguldott a Nelson-emlékmű több mint ötven méter magas, karcsú oszlopa mellett, ügyet sem vetve a Trafalgari Győző kőszobrára, a négy bronzoroszlánra, a galambokra és a fényképezőgépeiket kattogtató turistákra, akik a korai óra ellenére sáskamód lepték el környéket. Mire a tér déli bejáratához ért, elővigyázatossága beigazolódott: az eső apró cseppekben szemerkélni kezdett. „Így nyerjen a lovam az Epsomi Derbyn” – morogta, miközben felnyitotta ernyőjét, amely alatt egy háromtagú társaság is kényelmesen elfért volna.

            Gondolatai az esőről ismét a reggeli perpatvarra terelődtek. Már morózus hangulatban ült a reggelizőasztalhoz, ugyanis a kedd az osztályos értekezletek napja volt a Benseman & Co.-nál, a tisztítószereket gyártó és forgalmazó nagyvállalatnál, ahol számviteli vezetőként dolgozott immáron hatodik éve. A kereskedelemért felelős alelnök mindig úgy tett, mintha a profitcsökkenésről legalábbis kizárólag ő tehetne. Hiába magyarázta, csak tényadatokkal dolgozik, a forgalom visszaesésének okait másutt kellene keresni, nem feltétlenül nála. A közelgő délelőtti értekezlet víziója elmélyítette homlokán a barázdákat, de tettetett nyugalommal figyelte a szeme sarkából az asztal körül kergetőző ikreket.

            Már az utolsó falat zabpehelynél tartott, amikor Bobby – testvére elől rohanva – meglökte kanalat tartó kezét, annak tartalma pedig végigzúdult piros csíkos nyakkendőjén, és hófehér ingén. Tisztán látszott, a foltokat eltüntetni csupán egy vizes kendővel nemigen lehet, így kénytelen volt átöltözni. A nappaliba visszatérve ijedten állapította meg, hogy a nagy gonddal rendszerezett és katalogizált CD-gyűjteménye szanaszét hever a padlón a hifi-állvány körül, miközben Billy és Bobby nagy gonddal igyekeznek a lemezeket a műanyag tokokba préselni.

–        Mi történt itt?! – ripakodott a feleségére Steven. – Öt percre teszem ki a lábam, te meg forgószelet engedsz a lakásba?

–        Kérlek, ne akadályozd a gyerekek kreativitásának fejlődését! – csitította férjét Rose Smith.

–        Kreativitás?! Hol itt a kreativitás?!

–        Előveszik a korongokat, majd visszarakják őket a tokjaikba – magyarázta türelmesen az asszony.

–        De nem ugyanabba, amelyikben voltak!

–        Persze, hogy nem! Olvasni még nem tudnak.

–        Ez a gyűjtemény stúdiónként, előadónként és műfajonként volt csoportosítva! Tudod, mekkora munka lesz ezt ismét elvégezni?

–        Majd este megcsinálod, drágám! – mosolygott Rose.

–        Miért engedted nekik, könyörgöm? Miért?

–        Csak játszanak…

–        Talán nincs elég játékuk? – tajtékzott Steven.

–        Ez sokkal inkább az életre neveli őket. Higgy nekem, Steve! Nem fogsz elkésni?

            Steven tudta, ez azt jelenti a férfiak nyelvére fordítva: „Vitának vége! Azonnal indulj, különben elkésel!”. Dörmögve kapta fel aktatáskáját, esernyőjét, és viharzott volna ki az ajtón. Már a kilincset markolta, amikor kissé megenyhülten visszafordult, gyors csókot lehelve felesége ajkára meg a két kisfiú feje búbjára. Lemondó pillantással mérte fel CD-gyűjteményének romjait, de gondolatai már a délelőtti értekezlet körül forogtak.

            A szemerkélő eső időközben enyhe záporra váltott, a cseppek konok kopogása az ernyő szövetén tovább fokozta rosszkedvét. Piros, emeletes busz fordult a tér elé, népes gyereksereg tódult ki az utastérből. Az általános iskolások fittyet hányva tanáraik figyelmeztetésére és a nyári zivatarra, zsibongva kergetőztek, hajkurászták a hirtelen jött esőtől kissé zavarodott galambokat. A munkába siető járókelők riadtan kerülgették a nebulókat, madárcsapatok szöktek a magasba. A Nelson-emlékmű oroszlánjai bronzba fagyott tekintettel figyelték a mindennapos életképet, mozdulatlan, ősi tanúi voltak a jelen mozdulatainak.

            Steven mobilja megszólalt zakója belső zsebében. Bosszúsan megállt, táskáját óvatosan a nedves kőre helyezte – mintha ettől kevésbé piszkolódna be –, jobb kezével a készülék után kotorászott. Miközben lenyomta a hívást fogadó zöld gombot, tekintete végigsiklott a tér teljes északi oldalát elfoglaló, korinthoszi oszlopokkal díszített National Gallery fenséges épülettömbjén. A telefont a füléhez emelte, majd hirtelen megmerevedett.

            Az idő megállt a Trafalgar téren.

A galambok szárnyai széttárultak, röptük megdermedt. Az esőcseppek nem hulltak alá, csillámló apró kristályszemekként maradtak egyhelyben, gyöngyfüggönyt képezve a palaszürke égbolt alatt. Férfiak, nők, gyerekek mozgása tört meg, felemelt karok, futásban lévő lábak, merev derekak feszültek az élettelenbe. A National Gallery előtti szökőkút tengeri bálnákat, kígyókat ábrázoló vízköpőiből spriccelő vízsugarak groteszkül meghajló jégcsapokká változtak. A tér körüli forgalmat mintha az aszfalthoz szegezték volna. A turisták szeméhez fagytak a fényképezőgépek, színes és fekete esernyők kupolái borultak fiatalok és idősek fölé, akik – mint a kirakatok próbababái – tág szemekkel meredtek a végtelenbe. Ember és állat szoborrá vált. Az alakok semmiben sem különböztek az emlékmű tetején kardjára támaszkodó Nelson admirális kőből kifaragott figurájától vagy a bronzoroszlánoktól. A környék panorámaképe úgy festett, mint egy igazán élethű fotó, amelyet épp akkor hívtak elő a sötétkamrában.

            Egy kívülálló szemlélő számára a csend lett volna a legfélelmetesebb. Nem olyan csend volt ez, mint amit a hegyekben érzékelünk, távol a nagyvárosok zajától. Abszolút csend nem létezik. Mindig hallunk valamit: apró rovarok parányi lábai által keltett halk zörejt, madárcsicsergést, az elektromos vezetékek szinte észrevehetetlen rezgéseit a falban, statikus zajokat, távoli beszédfoszlányokat, elhaló hangmorzsákat. Viszont a Trafalgar térre most földöntúli csend borult. Mintha az élet videofelvételét valaki megszakította volna a „pillanat állj” gomb megnyomásával.

            Steven Smith ebből mit sem észlelt. Részese volt az eseményeknek, illetve a teljes eseménytelenségnek.

Kívül rekedt az időn.

Ahogy mindenki más is azon a napon.

A földi világban.

*

 Első fejezet – A POÉTA, AZ ANTIKVÁRIUS ÉS A KÜLÖNLEGES ÜGYNÖK

 Párizs, 1463. január 5.

 A Châtelet tömlöcének falai fájdalmat izzadtak.

            A poéta a rozoga deszkaasztalnál ült, második órája körmölt szakadatlanul. A foglár, hosszas könyörgésére, pár ív lenrongyból készített papírt hozott neki lúdtollal és kis tégely, félig beszáradt tintát. Bár pergamenre jobb szeretett írni, a papír olcsóbb volt. Hálát adott a Teremtőnek, hogy egyáltalán ilyet is kaphatott.

            Az asztalon rézedényben fölismerhetetlen állagú zabkása száradt érintetlenül. Langyos víz egészítette ki silány ebédjét egy fakupában, ebből időnként kortyolgatott. A januári hideg átjárta megkínzott csontjait. A vallatás sebeinek sajgását észre sem vette, minden figyelmét a fogalmazás kötötte le. A börtöne vastag falán, elérhetetlen magasságban vágott pici, vasrácsos ablak alig eresztett át fényt, igencsak meresztenie kellett a szemét, hogy követni tudja a toll szántotta barázdákat a piszkosszürke lapokon.

            Szakadt harisnyába bújtatott lábait maga alá húzta, hosszú, őszülő haja csapzottan bukott magas homlokába. Számos deres tincse volt már, pedig csupán harminckét évet élt. Nyelvével néha megnedvesítette keskeny, cserepes ajkait, ahogy az árkus betűket formálta. Mivel gyertyát nem adtak neki – bárhogy is rimánkodott –, igyekeznie kellett. Odakint hamar sötétedett, ha lenyugszik a nap, a lyukon beszüremlő keskeny fénypászma is elenyészik.

            Halálra ítélték. Bármikor a bitófa alá vezethetik.

            Jobb kezénél két, strófákkal teleírt papír pöndörödött, most mégsem rímeket faragott. Fekete mentéjét összébb húzta magán, a posztó vajmi kevés melegséget adott. A cellában akkor is fogvacogtató hideg lett volna, ha nem tél van. A penészes, dohos terméskövek szinte megdermesztették a levegőt. Persze, az akasztásra ítélt zsigereit rekkenő hőségben is jeges markok szorítják össze.

            Ült már börtönben, nem is egyszer. Jobbára ártatlanul, de ezt csak a nagyon közeli barátai tudták, ők meg általában kerülték az igazságszolgáltatást. Az szóba sem jöhetett, hogy tanúskodjanak mellette. Akadtak pártfogói arisztokrata körökből, akik kedvelték költészetét és segítettek rajta. Most nem táplált hiú reményeket. Csak legyen ideje befejezni a levelet! Ez most mindennél fontosabb! Arról, hogy a címzetthez hogyan fogja eljuttatni, fogalma sem volt. Biztos lehetett benne, hogy a poroszlók minden sorát ötször olvasnák végig, ha az ő gondjaikra bízza a kézbesítést. Ezt végképp el kell kerülni! A levél tartalmát csak Margot olvashatja! De egyszerre csak egy lépést!

            Kitette a pontot a mondat végére és átsilabizálta az eddig leírtakat.

             Drága Margot!

             Te tudod a legjobban, milyen mérhetetlen szeretettel vagyok irántad. Sokat segítettél rajtam, enni adtál, ha nem volt pénzem, szállást, ha nem volt tető a fejem fölött. Én is kiálltam melletted, többször mentettelek már ki részeg csavargók éles pengéi közül.

            Nem kell írnom neked, hogy ártatlan vagyok, Te is tanúja voltál a csetepaténak, amit közös barátunk, Robin Dogis kezdeményezett. Nem akartam Ferrebouc magistert megsebesíteni, csupán elejét szerettem volna venni a vérontásnak. Nyolc évvel ezelőtt Philippe Sermoise atyát is önvédelemből szúrtam meg, az ő késének nyomát még mindig az alsó ajkamon viselem. Ha nincs az a derék borbély, el is véreztem volna.

            Azt is jól tudod, hogy 1456 karácsony éjjelén nem vettem részt a Navarre Kollégium kirablásában. Akkor Guy Tabarie mártott be, de nem kárhoztatom, mert a kínvallatás mindenkinek megoldja a nyelvét. A nyújtómesternek meg teljesen mindegy, mi az igaz vagy hamis. Aznap este kilenc körül verseletet írtam, és mivel téntám befagyott, gyertyám csonkig égett, ott aludtam el az asztalra borulva. Éppen Te ébresztettél hajnali háromkor egy kupa serrel.

            Nem mentegetőzöm, csúf életem súlyos terheit cipelem, bár sok kolonctól megszabadítottál. Most, a bitó előtt, utoljára remélem mézes szereteted!

            A fogadó fölötti szobában, ahonnan elhurcoltak, az ágy bal fölső lába alatti padlódeszka laza. Ha megtolod kicsit a fekhelyet, el tudod mozdítani. Az alanti üregben egy bőrtokot lelsz. Meg kell találnod a módját, hogy bejuttasd nekem ide, a tömlöcbe! Tudom, kíváncsiságod nem hagy nyugodni, így kibontod majd a csomagot. Kérlek, ne tedd el, amit abban találsz! Ha valaha szerettél egy kicsit, muszáj átadnod, mielőtt fölkötnek!

             A poéta homlokát ráncolva nézett föl a levélből. Ha valakiben, hát Margot-ban megbízhat. De csakugyan bizalommal lehet felé? Ha megpillantja, mit rejt a tok, nem tartja meg magának a tartalmát? Nem tehet egyebet, bíznia kell! Sokkal inkább Margot, mint akárki más! Tovább olvasott:

             Kegyelemben már nem reménykedem. Charles d’Orléans levette rólam a kezét, érthető, hogy miért. Kiváló költő ő, és nemes szívű herceg, sokat köszönhetek neki. Verseleteimben illő módon tisztelgek előtte. De még tőle sem kértem olyan nagy dolgot hányatott éveimben, mint most tőled, angyalom! A Teremtőre kérlek, segíts rajtam! Hozd el a tokot!

            Be kell fejeznem, mert lenyugszik a nap, alig látok. Még ki kell találnom, hogy kapod meg ezeket a sorokat. Mindannyiunk érdekében remélem, elér Hozzád!

            Forró csókjaimat küldöm, Drága Margot! Őrizz meg jó emlékezetedben, közös élményeinkre tekintettel pedig tedd, amire a Te kivénhedt, szoknyabolond, rossz életű barátod kér!

             A vékonydongájú rab kétrét hajtotta a lapot, és megcímezte a felzetet:

            KÖVÉR MARGOTNAK

            HATTYÚ UTCA

            KÉT PATTANTYÚS FOGADÓ

             Mikor végzett, letette a lúdtollat, aztán fölvett az asztalról egy darab kőkemény feketekenyeret. Becsomagolta az imént megírt levélbe. Nehézkesen fölállt, az így kapott gombóccal megcélozta a magas, pici ablakot. Tömlöce a Châtelet tornyának pincéjében volt, a beszüremlő hangokból tudta, a kicsiny, rácsos lyuk az utcára néz. Csak harmadik dobásával sikerült a csomagot áthajítania rajta.

            Leroskadt a padra. Vékony bőrből készült bocskora között hangyarajok szaladgálták körbe a nyirkos padlóra kétszer visszahullott kenyér szerteszét szóródott morzsáit.

            A fogságban töltött napok legkeservesebb órái következtek. Tétlen várakozás a sötétben, baljós gondolataival, a múlt kísérteteivel körülvéve.

            Magányosan.

            Reménykedve.

            Pöttyös Pierre sietősen vágott át a Châtelet előtti kicsiny téren. Jobb kezével összefogta vékony posztóból készült felöltőjét – a gombok már rég leszakadtak róla –, baljában egy döglött patkány szőrtelen, vastag farkát szorongatta.

Az elpusztult állatra egy sikátorban tett szert, ott hevert a sáros hólében, egy kapualj előtt. Szürkésfekete, ritkás szőrzete nedves csomókba állt össze, üveges gombszemei fénytelenül meredtek a semmibe. Pierre habozás nélkül ragadta föl a más számára talán undorító állattetemet. Majd Denis késével lemetszi a farkát! „Jó móka lesz!” – gondolta, míg zsákmányával a Châtelet-hez közeli fabodega félé iszkolt a jeges szélben.

A bódé régen őröknek nyújtott védelmet a mostoha időjárás elől, de később csupán fegyverraktárnak használták. Aztán a kardokat, kovás puskákat is elhordták valahová a porkolábok, a faházat azonban mégsem bontották le. Azóta az utcagyerekek kiváló találkozóhelyévé vált.

Amikor a bástya tömbje mellett elhaladt, csomagocska röpült a lábai elé. Pillanatra megállt, furcsállva nézegette a formátlan valamit. A döglött patkány farkát el nem engedte volna, inkább a jobbjával nyúlt a hóban heverő dolog után. Kabátjába úgy tépett a szél, mint valami fregatt vitorlájába. A felöltő szabaddá vált szárnyai kidagadtak, és utat engedtek a dermesztő hidegnek. Pöttyös Pierre fogai összekoccantak, ahogy megborzongott a bőrét pengeként hasogató, fagyos fuvallattól. Fölvette a kőhöz hasonlatos holmit, meglepődve látta, külső burka papír. Hogy megtudja, mit csomagoltak bele, patkányát is a földre kellett dobnia, bár még erre a rövidke időre sem vált meg tőle szívesen. Mikor kibontogatta a papírt, örömmel állapította meg, hogy feketekenyér lapul benne.

„Ki lehet az, aki kenyeret hajigál az utcára?” – morfondírozott magában. A lapot gombóccá gyűrve nadrágzsebébe süllyesztette, aztán nagyot harapott a kőkemény, számára mégis ínycsiklandozó étekbe.

Pöttyös Pierre – a maga kilenc évével – mindent tudott Párizs utcáiról. Tudta, hol számíthat egy kis alamizsnára, tudta, melyik házak ablakaiból hajítanak ki még valami ehetőt, de legfőképp azt tudta, hogyan maradhat életben szülők, védelmezők, patrónusok nélkül. Sehogy! Ezért csatlakozott ily fiatalon a Kagylósok bandájához.

Anyja meghalt születésekor, apját egy kocsmai verekedésben veszítette el. A nagybátyja vette magához, tanította meg az utca fortélyaira. Amikor azonban Ragyás Louis kést rántott, hogy fegyveres rablásra, és hozzá hasonlatos kisgyerekek megfenyítésére bírja, meglépett a düledező, ócska patkányfészekből, amit a bácsi nemes egyszerűséggel csak „csodás lakunk”-nak nevezett. Ha akkor nem találkozik Vaskos Denissel, talán már nem is élne.

A Kagylósok gondoskodtak róla, nem vártak el tőle semmit, de hálásan fogadták, ha Pierre mégis hozzáadott valamit a közöshöz. A fegyveres útonállás ugyan nem állt távol a Kagylósok bandájától sem, ő mégis jól érezte magát közöttük. Patrónusával, a tizenöt éves Denis-vel jó barátokká váltak, sok csínytevés, meglovasított erszény, ékszer fűződött már kettejük nevéhez.

Pierre patkányával és friss szerzeményével – amelynek felét már elpusztította – lassacskán a fabodegához ért. Mielőtt a szúrágta ajtó elé lépett volna, halkan huhogott. Nem késett a válasz: megnyugodva hallotta meg Vaskos Denis harákolását, amit legnagyobb jóindulattal sem lehetett bagolyhangnak tulajdonítani. A kisfiú belökte az ajtót, eldobta a patkányt, a megmaradt darab kenyeret barátja kezébe nyomta. Hidegtől elgémberedett, megkékült ujjait szája elé emelte, próbált életet lehelni beléjük. A bódéban se volt melegebb, mint odakint, de legalább a jeges széltől nem kellett tovább szenvednie.

– Ezt meg ho’ szerezted? – harapott jóízűen Vaskos Denis a kenyérbe. Sápadt rókaarcát gyér, szőke hajpamacsok keretezték, csontsovány testén lötyögtek a ronggyá koptatott göncök. Gúnyneve – nem véletlenül – szöges ellentétben állt termetével. Még növésben lehetett, de már így is elérte a száznyolcvan centis magasságot. Kóró termetéhez piszkafa végtagok társultak, hegyes könyökei és térdei csaknem átszúrták ruhái mocskos vásznát.

– A patkányt vagy a kenyeret? – kérdezte vigyorogva Pöttyös Pierre. Barna szemei pajkosan csillogtak szeplővel sűrűn meghintett, hidegtől pirosra csípett orcája fölött. A „Pöttyös” gúnynevet Denis adományozta a fiúnak, amikor Pierre pulykatojás héjához hasonlatos bőrét először alaposabban szemrevételezte.

– A kenyeret. Miér’, mit gondo’tá’? Meghótt patkányokka’ teli vannak a város sikátorai. Ha enyhíbb az idő, a mego’vadt hó a pincékbe szivárog, onnan meg csapatostu’ menekülnek ezek a dögök. – Barátja lenyelte az utolsó falatot, aztán kézelőjébe törölte száját.

– A Châtelet előtt pottyant elém. Papírba volt csomagolva. A felét már megettem idefelé jövet – húzta el száját bocsánatkérőn a kisfiú.

– A papírt e’dobtad?

– Asszem, nem. – Pierre belekotort nadrágzsebébe, amelyen méretes lyuk tátongott. Csoda, hogy a galacsin addig nem hullott ki belőle. Kihajtogatta az összegyűrt papírdarabot. Most vette csak észre az írást rajta. – Valami levél lehet.

– E’o’vastad?

– Nem tudok olvasni – vonta meg vállát Pierre. Denis elvette tőle a lapot, silabizálni kezdte.

– Há’, én se nagyon…

– Mi áll benne? – érdeklődött a fiú.

Vaskos Denis egészen közel emelte szeméhez az írást.

–          Helyenkínt vizes lett, oszt’ elmosódott rajta a ténta.

–          Azért valamit csak ki tudsz venni belőle – reménykedett Pierre.

–          Ezt egy rab írhatta. Ott sínylődik a tömlöcbe’. Fö’ fogják aggatni.

–          Akkor biztosan az ablakon keresztül hajította ki – találgatott a fiú.

Denis megfordította a papírdarabot.

–          Nem tudom, ki az a Kövé’ Margot, de a Hattyú ucca fogadóját ismerem. Oda szó’ ez a levé’.

–          Vigyük el neki – ajánlkozott Pierre.

Vaskos Denis fölemelte a kezét.

–          Ácsi! Itt az áll – fordította meg ismét a lapot –, hogy valami kincs lapu’ a Két Pattantyús egyik szobájába’. Tán megszerezhetnénk!

–          Kincs? – kerekedett ki a fiú szeme. – Az áll az írásban?

–          Há’, nem így, szó szerint… De valami tokot emleget. Abban meg csak valami kincs lehet.

–          Tényleg? – ámult el a gyerek.

–          A gazdájának már úgyse’ kell. Az akasztófán himbálózva mi hasznát vehetné?

–          De okos vagy te, Denis!

–          Persze, kölyök! Ezé’ vagyunk még életbe’!

–          Azt nem tudod, ki írta a levelet?

–          Nem. Nem írta alá. – Denis szeretettel átkarolta Pierre vállát. – Nézzük meg ezt a kincset! Hátha futtya belőle egy kiadós vacsorára meg kupa serre. – A papírt a zsebébe gyűrte és az ajtó felé terelte a fiút.

–          Ugye, nem felejtetted el, hogy osztozkodnunk kell majd a többiekkel?! – figyelmeztette Pierre.

Vaskos Denis a kisfiú izgalomtól csillogó szemébe nézett.

–          Tudod, Pierre, ez az, amit szeretek benned! Hogy van szíved, oszt’ becsületes is vagy! Na, eriggyünk Pöttyöske!

A döglött patkányról már tudomást sem vettek.

A poéta végigheveredett a tömlöc sarkába hajított szalmazsákon. Kísérletet sem tett, hogy elaludjon, gondolatai nem hagyták pihenni. Óriási katasztrófa lesz, ha a tok idegen kezekbe kerül! Vajon megkapja Margot a levelét? A kocsmárosné nem teszi el, s tartja meg magának, amit a tokban talál? Abban biztos volt, hogy az asszony ki fogja bontani a dobozkát, mert a kíváncsisága legyűri majd akaraterejét és jólneveltségét. „Nem is biztos, hogy van, amit a kíváncsiságnak le kell majd gyűrnie” – mosolyodott el magában. Aztán ismét elkomorodott. „De mi lesz azután?”

Véget nem érő merengéséből a tömlöcajtó reccsenése riasztotta föl. A zár elfordult, a súlyos tölgyfa vasalata megcsikordult a nyirkos köveken. Két porkoláb lépett a cellába, kezükben fáklyát szorongattak. Díszes talárba öltözött úr követte őket.

–          Állj föl! – parancsolt a fogolyra az egyik börtönőr.

A poéta nehézkesen fölhúzta megfáradt és megkínzott porhüvelyét a derékaljról. „Éjszaka nincs kivégzés” – futott át az agyán. Nem tudta mire vélni a kései látogatást.

– Abélard Fouchet vagyok – mutatkozott be a férfi a pazar viseletben.

A poétának nem mondott semmit a név. Kutatott az emlékezetében, de szinte biztos volt benne, hogy még sosem látta ezt az alakot. Fouchet leolvasta a fogoly arcáról a tanácstalanságot.

– A városi bíróság ítélőtáblájától jöttem.

A poéta kivárt. „Mégiscsak akasztani visznek” – rémült meg. Minden hiába volt! A tokot már nem szerezheti vissza!

– A királyi ítélőszék önt akasztófára küldte magister François Ferrebouc, papai nótárius megsebzéséért, valamint a múltban elkövetett számtalan bűnéért. A föllebbezésében írtakat azonban megfontolás tárgyává tették a bírák. Tisztem, hogy közöljem önnel, halálbüntetését száműzetésre változtatták. A mától számított harmadik napon el kell hagynia Párizst!

A poéta megkönnyebbülten roskadt a tömlöc dülöngélő asztalkája előtti padra. Abélard Fouchet folytatta:

– Tíz esztendeig nem térhet vissza a városba. Az Isten legyen önhöz irgalmas, magister François Villon!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (53 votes cast)

Leave a Comment

29 hozzászólás

  1. Fantasztikus! 😀 Nekem nagyon tetszett. A leírások, a karakterek egyedisége…
    Néhány hibát felfedeztem, de inkább csak apróságok, amelyek nem rontanak a történet olvashatóságán, élvezhetőségén.
    Kíváncsi lennék a folytatásra – úgy érzem, érdekes történet kerekedik belőle, hisz már ez a részlet is érdekes volt, és az elejtett utalások is jót ígérnek.
    Gratulálok! 🙂

  2. Ez nagyon tetszett! Egyetlen bajom van vele: túl hirtelen lett vége 😀 Pdf-be konvertálva olvastam, és az utolsó oldal után elég sokáig próbáltam lapozni, mire rájöttem, hogy egyelőre csak ennyi 😀

  3. Nem tudok jobb kezdést kitalálni: lélegzet visszafojtva olvastam végig a részletet, és egészen egyszerűen imádom! Mesterien fontod össze a jelent és a jövőt, a karakterek szinte élnek, és a csattanó, bár már hamarabb ki lehet találni, hogy ki is lehet a poéta, mégis ül! Izgalmas, érdekfeszítő, nagyon remélem, hogy egyszer elolvashatom a teljes művet! Nagyon drukkolok!!

    Üdvözlettel: KCs

  4. Első körben gratulálok a kikerüléshez!

    Tetszett az írás, várom a folytatást! Ha ilyen sokat ugrálunk az időben, annak is nyílván van indoka… most belegondoltam abba, hogy Villon azért tűnt el, mert valahová a jelenkorba teleportált. Sok dolgot megmagyarázna 😀

    Joe, nagyon köszönöm az élményt, és sok sikert a folytatáshoz!

  5. Sokat gondolkoztam, hogy mi zavar a kezdésben, és végül arra jutottam, hogy teljesen hiteltelen az angol pasi viselkedése. Egy átlagos angol apa ugyanis (az átlagos magyar apáktól eltérően) otthon volt már a kisgyerekeivel legalább egy-két hónapot gyesen, így tökéletesen tisztában van vele, hogy azok szétszedik a CD-it, ha nem teszi őket elég magas polcra. És emiatt biztosan nem lenne pipa rájuk, és a feleségének sem kéne magyaráznia, hogy ők csak gyerekek meg minden. Manapság Nyugat-Európában már egyáltalán nem az az átlag férfi hozzáállása a családhoz, hogy a gyerekek csak arra vannak, hogy az ő kis saját világát tönkretegyék, a felesége meg elfogultan védi őket mindenáron… Hanem sokkal inkább az, hogy a gyerekek mindkettőjük számára ugyanolyan fontosak, mindketten jól ismerik a viselkedésüket, és közösen alakítottak ki nevelési elveket is, amiket nem kell egymásnak magyarázgatni. Egy 21. századi angol családos férfi (illetve a regényíró) biztosan nem egy ilyen (legalábbis nyugaton) idejétmúlt hangulatú jelenettel indítana, hanem egy olyannal, amiben kihangsúlyozza, hogy ő mennyire egalitáriánus kapcsolatban él a feleségével, pl. hogy aznap reggel ő reggeliztette meg és vitte el a gyerekeket az oviba, mert a feleségének korábban be kellett érnie a munkahelyére egy értekezlet miatt, vagy valami ilyesmi.

    Számomra a fenti kezdőjelenet teljesen kizárja, hogy ezt egy igazi angol író írta 2011-ben. Nagyon erősen lerí róla, hogy magyar a szerző, ugyanis az egalitáriánus párkapcsolatok és gyereknevelés terén sajnos még nagyon le vagyunk maradva a nyugati világhoz képest. Ezt az értékrendbeli különbséget ki kéne küszöbölni, hogy elhiggyem, Smith nemcsak a neve miatt angol, hanem a gondolkozásmódja és az életvitele miatt is. Remélem, sikerült érthetően kifejezni, amit mondani akartam! 🙂 Azért adom ezt a tanácsot, mert fontos, hogy az adott országban és korban jellemző kultúrális közeget körültekintően mutassa be az író, különben hiteltelenné válik a mű.

    Egyébiránt érdekesnek indul a történet, és én is gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  6. Gratulálok! Nagyon klasszul, élvezetesen, olvasmányosan, ha lehet ezt a szót használni, profin írsz. Még a feléig sem jutottam, máris legörgettem és rákattintottam a tizedik sárga csillagra. Számomra – oké, nem vagyok szakmabeli, de olvasó az igen -, ez így tökéletes, ahogy van. Felőlem azonnal mehetne a nyomdába. Jók a karakterek, a leírások, mindent azonnal látok, sőt, szinte érzek is. Sok sikert kívánok a továbbiakban! Taln még korai kijelenteni, én mégis már most biztos vagyok benne, hogy benne leszel a top 3-ban. 🙂

  7. Kedves Joe!

    Elképesztően jó lett! 🙂 Egyébként is nagyon szeretem az időutazást, mint témát, de fantasztikus vagy, hogy Villon-t is a történetbe építetted!
    Különösen tetszett, amikor a jelenben megállt az idő, gyönyörűen leírtad, ahogy apró zajok sem hallatszanak, erre azt hiszem, kevesen figyeltek volna oda.
    Az írásod, mestermunkának ígérkezik, várom a folytatást!
    Gratulálok! 🙂

    Üdvözlettel,

    Ariana

  8. A szerzőnek valóban kijár a dicséret, mert gördülékenyen és érzékletesen ír, bár azt is hozzá kell tenni, hogy olykor pont ez utóbbi – vagyis a túlzott érzékletesség – a gond. A megfogalmazás helyenként cikornyás, ami afféle “kezdő író-betegség”, akik még késztetést éreznek arra, hogy történetmesélés helyett inkább azt bizonygassák, mekkora stilisztikák.

    Ilyenkor azt szokás tanácsolni, hogy írja meg még egyszer, de ezúttal úgy, hogy a szöveg 10%-kal kevesebb legyen. Ez általában segít, hiszen az író rájön arra, hogy bizonyos dolgok leírása tulajdonképpen fölösleges, azaz nyugodtan “megölheti a gyerekeit” (vagyis azokat a szavakat, kifejezéseket, esetleg mondatokat, amikért odáig van meg vissza), hiszen egy olyan írás, mely a történetre összpontosít (miközben elkerüli az atmoszférateremtést – tévesen – szolgáló leírások túlhangsúlyozását), a legnagyobb siker, amit egy műfajszerző elérhet.

    Bízom benne, hogy a szerző idővel (talán még ebben a regényben) túljut ezen az írói gyermekbetegségen, és akkor a megjelenés tényleg nem lesz elképzelhetetlen, hiszen más, komolyabb gondok nincsenek a művel.

  9. “azt bizonygassák, mekkora stilisztikák”

    Természetesen “stiliszták”-ra gondoltam. 🙂

  10. Gratulálok a kikerüléshez!

    Érdekes részlet lett, izgalmas és kíváncsivá tett. Rögtön két külön kort ismerhettünk meg. A szöveg gördülékeny, könnyedén olvasható, és élvezetes.
    Az viszont az Előhangban szemet szúrt, hogy ha az ikrek már öt évesek, akkor a pakolászós dolog nem lehetnének annyira meglepő.

    Ez a dolog tűnt fel. A bőrtok tartalmára kíváncsi vagyok. A levél kijuttatást meg furcsának gondoltam először, pont amiatt, hogy bárki megtalálhatja, de hát egy rab nemigen válogathat, és végül is az volt a lényeg, hogy olyan találja meg, akinek nem kellene, szóval… 😀 Jó lett!

  11. Kedves Joe! Gratulálok, nagyon tetszik az eddig kikerült részlet! Nekem ugyanaz szúrt szemet, amit más is – talán Viki – megjegyzett, hogy egy öt éves gyerek már nem rámol. Az én kisfiam öt és fél éves, és már jó ideje nem kell vele harcolnom a kontrollálatlan pakolás miatt. Na, de a két éves lányommal… 😀 az egyik nagy kedvence éppen a cd tokok kipakolása. További sok sikert kívánok!

  12. Kedves Joe!

    Több dologban is egyetértek az előttem szólókkal, fantáziadús (nekem eddig Pierre tetszett a legjobban), igényesen megírt részlet – viszont én is úgy érzem, hogy néhol már egy kicsit sok is a választékosság. Nem nagyon, de én azért még húztam volna belőle itt-ott egy picit. Két dolgon elgondolkodtam: egyrészt, ha megáll az idő, de Smith nem érzékel belőle semmit, akkor ki figyeli meg, hogy milyen földöntúlian csend van? (Bár lehet, hogy ez később kiderül, de egyelőre nem értem.) Illetve, ha a rabnak korlátozott mennyiségű ideje van, akkor miért ír olyan dolgokat a levelébe, amiket a címzett is tud?
    A részlet hangulata egyébként Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka című regényére emlékeztet. Kíváncsi vagyok, hogy kiféle-miféle lesz a különleges ügynök, és hogy kerül majd a képbe 🙂

  13. Kedves Joe!

    Először is gratulálok a kikerüléshez! Megérdemelten vagy itt. Nagyon tetszett a részlet.
    Amit hibaként említettek a többiek, azzal teljesen egyetértek, így nem sok mindent tudok még hozzáfűzni, ami hasznos lehetne.

    Sok sikert a továbbra is, és kíváncsian várom a folytatást! 🙂

  14. Egészen jónak ígérkezik.
    Számomra még ettől is jobb lett volna, ha az elején Steven Smith karakterét nem önmaga karikatúrájaként rajzolod meg. Azt hiszem, igyekeztél egy tipikusnál is tipikusabb angol férfit megmutatni, ám nekem éppen ettől vált nehezen befogadhatóvá. Ez így legfeljebb egy paródiában megy el szerintem, itt viszont szó sincs paródiáról. Elkoptatott közhely, de talán ide is igaz: kevesebb több lett volna.
    Valóban szépen írsz, tele van hasonlatokkal, az érzékszervekre ható jelzőkkel a részlet, már-már túlzottan is. Ha én lennék a szerkesztőd, néhányat kihúzatnék belőle, hogy jobban gördüljön a sztori. Mindkettőnk szerencséjére nem leszek a szerkesztőd… 🙂
    A múltbéli részletnél az életszerűséget csökkenti, hogy a raboskodó poéta a rendelkezésére álló szűkös idő- és papírkészlettel rendkívül rosszul bánik. Többszörösen túlírja a levelet, megmagyarázza a múltban történteket, amiket egyébként a címzett nagyon is jól ismer. Tudom, hogy a karakter bemutatásához ez nagyon jól jött, de talán más jelenetekben szerencsésebb lett volna megejteni.
    Nem tudom, Pierre-nek lesz-e még sok szerepe a regény során, ha a hősünk időt ugrik, akkor nem biztos. Ebben az esetben egy kicsit rövidebb bemutatás is megtette volna, ugyanis ezzel is lassult a történet gördülése. Ha a későbbiek során még fontos feladatok várnak az utcagyerekre, akkor ezt a részt máris visszavontam.
    Habár én találtam benne igazítani valót, de ez az összes ide kikerülő regényrészletekre igaz lesz, természetesen az enyémre is. Ezzel együtt vagy éppen ettől függetlenül nagyon ígéretes az indulás, kíváncsian várom a folytatást. 🙂

  15. Egyszerűen fantasztikus. 🙂

  16. Kedves Joe !
    igazàn remekül sikerült íràs. Izgalmas,szabatos, szép képek,dagályossàg mentes.
    Nem értek egyet azzal,hogy egy angol apa másképp viselkedik a gyerekeivel,mint egy magyar,hiszen minden apa más és más, ez inkább élethelyzet és neveltetés kérdése.
    Vajon ki áll a Joe Miller név mögött.? Lehet,hogy egy hölgy?

  17. Elismerés és gratuláció!

  18. Huhh… csak annyit tudok mondani, hogy ez igen! 🙂 Szép munka, az időutazós regényeket imádom.
    Így tovább!

  19. Nagyon szépen köszönöm a méltatásokat és az őszinte, építő jellegű észrevételeket mindnyájatoknak. Remélem, egészében is el tudjátok majd olvasni a regényt, és legalább akkora örömet szerez majd Nektek, mint nekem jelentett a megírása! 🙂

    Néhány megjegyzést én is tennék, ha megengeditek.

    Smith úrral nem fogunk már találkozni a későbbiekben, az ő személyén keresztül csupáncsak fel szerettem volna vezetni az eseményeket. A családi jelenetet pusztán szórakoztatónak tartottam, mélyebb mondanivalója az epizódnak nem volt. Elképzelhető, hogy az én memóriám kopott meg vagy a fiaim értek későn, de emlékeim szerint még ötévesen is javában pakolgatták a DVD-gyűjteményemet. 🙂 De elismerem, az anyukák véleménye e tekintetben mérvadóbb lehet…

    Pierre és Denis a továbbiakban is kiemelt szereplők, ezért volt szükséges karakterük kidomborítása. Villon nem fog utazni az időben (talán ezzel nem okozok majd csalódást), de mások…

    Villon levelét csakugyan arra használtam, hogy már itt felelevenítsem a középkor leghíresebb költőjének néhány életrajzi elemét.

    Nem, az írói álnév nem hölgyet takar! 🙂

    Még egyszer köszönöm Nektek meglátásaitokat!

    Valamennyi pályázónak sok sikert kívánok!

  20. Kedves Joe!
    Én is csatlakozom a gratulálókhoz, tetszett mindkét kor hangulata, látszik, hogy jól ismered a közeget, amikben írsz (bár nekem az angol rész szinte már túl szájbarágós volt a piros buszokkal), de a középkort teljesen át tudtam élni.
    Villon cikornyás-ironikus stílusát elég nehéz utánozni, csakúgy, mint a műveletlen városi suhancok beszédét, ebben néhol éreztem egy kis döcögést, de a végére a párbeszéd és a levél is kialakult. Villon lehetne kicsit élénkebb, ezt hiányoltam.
    Maga a törtenet viszont gördülékeny, az ötlet pedig szenzációs! Kíváncsi lennék a folytatásra!

  21. Kedves Miller!

    Jó munkának tűnik, csupán vannak néhány dolgok a műben, amik nekem, és szerintem sokaknak nem jön át. Ez a parasztos beszéd túl sok, és idegesítő. Az “asszem” ebben a korban nem igazán volt felfedezhető. Meg a cd-s kiakadás is hihetetlen, inkább valami antikos cuccra kellett volna terelni a cselekményt.

  22. Most újra egy kicsit szőrszálhasogatni fogok építő jelleggel, előre is elnézést érte 🙂

    Joe, ha tehát annak a CD-s jelenetnek nem volt semmi jelentősége a hangulatfestésen kívül, akkor tényleg azt javaslom, hogy gondold át, mit és hogyan írsz a helyére. A bevezetés ugyanis a modern időket hivatott bemutatni, a Trafalgár tér nyüzsgésének leírásával, mobiltelefonnal, fényképezővel, emeletes busszal. Szöges ellentétet próbál képezni a középkorról szóló fejezettel. Ezt az ellentétet erősíteni kellene azzal a családi jelnettel is. Függetlenül attól, hogy mennyire tipikus Angliában manapság, hogy az anya főállásban otthon van a gyerekekkel, míg az apa dolgozni megy (egyetértek azzal, hogy minden személy másként viselkedik, de trendek azért vannak), egy ilyen családszerkezet minden, csak nem modern!

    Írd, hogy az apa főz vacsorát, míg az anya egy prezentáción dolgozik, vagy hogy ő fürdeti a gyerekeket, míg a felesége a tőzsdei híreket olvassa a laptopján, vagy hogy együtt tanítják napocskát rajzolni a kicsiket egy iPaden, vagy akármit, ami egy 21. századi nagyon-nagyon modern családot idéz. Ha más nem, irodalmi szempontból megalapozott egy ilyen nem hagyományos családmodell bemutatása: hogy a mai kor és a középkor közötti ellentétet tovább élezze.

  23. Kedves Joe!

    Nem vagyok egy nagy hozzászóló, de – tekintve, hogy én is pályáztam – gondoltam, elolvasom az írásokat. Meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszett. Nem vagyok ugyan híve a történelmi regényeknek, de ez megfogott, felkeltette a figyelmem. Egyetlen apró kritika: elég gyorsan ki lehetett találni, hogy ki a poéta, én még a Margot-hoz írt levele előtt rájöttem, így a vége nem csattant akkorát.
    Köszönöm az élményt!
    Noémi

  24. Kedves Joe! Elég későn tévedtem ide, de nagyon örülök, hogy végre olvashattam egy olyan részletet, amely igazán meg tudott fogni. Érdekesen indul a történet, tetszettek a nézőpontszereplők is, bár ahogy Mason írja, az első jelenetben egy kissé túl sztereotip angol férfit mutattál be az esernyővel és a lóversennyel.

    A stílus kiforrott, választékos és könnyen olvasható, nagyon kevés helyen lehet belekötni. Összességében igazi élvezet volt olvasni, és biztosra veszem, hogy a további részek sem okoznak csalódást.

    Igazából alig volt valami, ami zavart olvasás közben, ezek csak apróságok. Villont valahogy másmilyennek képzelem a fennmaradt versei alapján: itt mintha csak magáról állítaná, hogy szoknyabolond és rossz életű, a szövegből mindez nem jön át. Nem tűnt hitelesnek, hogy attól fél, a porkolábok elolvassák a levelét, majd Denis tényleg elolvassa, hiszen ebben a korban gyakorlatilag mindenki írástudatlan volt, kivéve a papokat, az íródeákokat és a némelyik nemest. Értem, hogy Denis tudása kell a sztorihoz, de meg kellene magyarázni, honnan ismeri a betűket.

    Még egyszer gratulálok az íráshoz, szurkolni fogok neki a továbbiakban!

  25. Most látom, hogy egy apróságot elfelejtettem leírni: a “Barna szemei pajkosan csillogtak” kezdetű mondatot elhagynám, és nem, nem a páros szervek többes számával van bajom (ezzel nyelvileg semmi gond nincs, aki nem hiszi, járjon utána itt: http://www.e-nyelv.hu/2009-01-18/paros-testreszek-tobbes-szamban/). De ebben a jelenetben Pöttyös Pierre a nézőpontszereplő, az ő “fejében vagyunk”, tehát érthetetlen, miért látjuk őt kívülről.

  26. Szia Joe!
    Nagyon tetszik az írás, én az ikreken nem akadtam fent. Az “englis-életérzésre” talán kicsit túl ráerősítettél, de nem éreztem túlzónak. Gratulálok!

  27. Kedves Joe,

    kicsit megkésve volt időm olvasni a pályaműved részletét, de megérte, magával ragadott. Gratulálok a kikerüléshez! A képek, a karakterek, a jelzők mind ülnek, választékos szóhasználat, lendület árad a soraidból. Talán néhány mondat kihúzható a jelen kor jelenetéből, de azt az előttem szólók már taglalták. Biztosan érdekes lesz a történet, kíváncsian várom, sok sikert! Üdv: F. Szandra

  28. Szia!

    Nagyon jó és érzékletes a történet stílusa, persze az igaz, hogy nem szabad túlzásba esni. 🙂 (Nálam az a túlzás a porhüvely szónál jött el.)

    Ami engem nagyon zavart, hogy Villon barátunk csak úgy kidobta az ablakon a nagyon fontos levelet. Ha nincsen más lehetősége, én akkor is szántam volna arra egy-két bekezdést, hogy előtte azon agyal, tényleg megmerje-e lépni ezt a lépést, biztos nincs-e más lehetőség, meg hogy már minden más lehetőséget végiggondolt többször is – hiába.

    A másik, hogy a kezdő jelent szerintem nem 2011-es. A későbbi jelent hangulatához persze megy, de önállóan kicsit irritáló, inkább mintha az ötvenes éveket idézné, csak épp van mobil. Ha Smith (ügynök?:D) a múltból jött, ez érthető, amúgy szerintem zavaró. 🙂

    A gyereknevelésről: szerintem érthető, hogy Smith nem örült annak, hogy a gyűjteménye megkeveredett, míg a feleséget nem érdekelte, hiszen nem az övé. Az, hogy tudja, milyenek a kisgyerekek, nem zárja ki azt, hogy kiakadjon ezen (és ő nem is akadt ki annyira, csak szóvá tette). Persze, lehet ezt másképp is tálalni, valahogy úgy, hogy az olvasó levegye, a gyereknevelési elvei szerint jó, hogy ilyen alkotói vággyal bírnak a csöppségek, teljesen kiváló, hagyjuk őket kibontakozni – “csak a kedvenc CD-met ne!”. 😀 Remélem, érthetően megfogalmaztam, mit akarok mondani.:)

    Hajrá! Izgalmasnak ígérkezik!

  29. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂
    Nagyon tetszettek a karakterek, az írás pedig gördülékeny és olvastatja magát.
    Nem nagyon van időm olvasni, de ezzel azt vettem észre, hogy a “csak bele-bele olvasásból” végigolvasás lett.
    Az pedig különösen tetszett hogy Villont is beleszőtted 🙂
    Várom a folytatást!