Jassó Judit: Őszirózsák (részlet)

Jassó Judit: Őszirózsák (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1.

“Nyugtalan ősz jött a forró, sokáig elhúzódó nyár után, amiben türelmetlenség lobogott. A természet rendje régóta felborult, ami rányomta bélyegét a megszokottságra. Sűrűbben váltakoztak a frontok, az egyik hét hideg széllel érkezett, a másikon nagyfokú enyhülés köszöntött be, egyedül a színes levélszőnyeg és a gyakori esőzés jelezte megbízhatóan az évszakot.”

A hideg éjszakát követően borzongató hajnal köszöntött Budapestre. A csend utolsó háborítatlan percében Szimonetta fáradtan feküdt az ágyában, Józsefváros szívében álló lakásukban. Becsukta a könyvet, amit az utóbbi órákban olvasott, és megnézte a pontos időt telefonján. Bár tudta, eljött a reggel, fejét a párnára hajtotta. Az elmúlt órákat ébren töltötte, és most már leragadt a szempillája, bármelyik pillanatban könnyedén elaludt volna, de az ajtó kinyílt, és anyja bekiáltott:

– Háromnegyed hat van, gyere, ne kelljen még egyszer mondani.

Jobb is volt megadni magát a parancsnak, így elejét vehette a vitának, bár csak a teste engedelmeskedett, a lelke visszahúzódott a csigaházába, és háborítatlanul szendergett. Kapkodó mozdulatokkal fésülte meg a haját, erőtlen ujjai keresték a csat megfelelő helyét. Még sortban és pólóban, amiben aludt, átment a nagyszobán, amire az övé nyílt, és megbotlott egy játékban, a rúgástól a kis műanyag dömper a falnak verődött. Rita gyors léptekkel ott termett, az ajtóból kémlelte, mi történhetett, a következő percben korholta is érte a kisfiát, aki a konyhaasztalnál evett.

– Mátéka megint elfelejtette visszatenni a helyére a tütüjét. Máskor tessék jobban figyelni – azzal megborzolta a gyerek haját, és mert az érintéstől mindig elgyöngült, finoman helyére fésülte a szálakat. Máté morcos képet vágott, ahogy a négyéves gyerekben már ott rejtőzik a majdani férfi, aki utálja, ha hibáira emlékeztetik. Panna, a középső csendben kanalazta a müzlijét, és amikor úgy érezte, hogy megszólalhat, megkérdezte, ami ébredés, sőt, előző este óta feszítette:

– Ma hazajön apu a kórházból?

Szimonetta ezekre a szavakra ért a konyhába. Összenéztek az anyjával, aki végig rajta hagyta a szemét, amíg válaszolt.

– Délután meglátogatjuk, és majd a doktor néni megmondja. – Rita megkeményítette az arcát, és hosszan behunyta a szemét, hogy visszatérjen a készülődés soron következő részéhez. Elfordult, gyors mozdulatokkal kávét töltött egy égszínkék, csorba bögrébe. Odanyújtotta a nagyobbik lányának, és épphogy megvárta, amíg ő elveszi.

– Igyad gyorsan, már egészen kihűlt. – Ez nem volt teljesen igaz, csak a sürgető szándék mondatta vele. Alig állt a lábán, minden nap, hétvégén is, ő ébredt legkorábban, szerdán már nyűgösen, nehézkedve, ahogyan két hónapja mindannyian rosszul aludtak, a reggeleket pedig egyikük sem várta. Nyikorogva követték egymást a percek, feleslegesnek látszott az órára nézni, mert érzetre az idő egy helyben állt, máskor meg szorongatóan felgyorsult. Szimonetta a rend kedvéért betette a mikróba a kávéját, mert legjobban a forró italtól ébredt fel. Amíg álmosan elkortyolta, beült a vécére, ott legalább rövid ideig nem zavarta senki. A bögre a mosógép tetején várakozott, amíg megmosta az arcát és a fogát, a haját már kifelé menet fésülte át gyors mozdulatokkal, és szorosabbra gumizta, amivel a tornaórát is kibírhatta.

– Segíts öltözködni az öcsédnek. – Rita Szimonetta kezébe adta a régi, kedves ruhadarabokat, ezeket hordta ő is gyerekkorában, a kordbársony kertésznadrág elég divatjamúltnak látszott, de még bírta a strapát. Legvégül maga következett, visszahúzódott a szobája csendjébe, ahol egész nap elüldögélt volna, nagyszerűen eltöltötte az időt zenehallgatással, vázlatokat gyártva. A ruháit találomra kapta ki a szekrényből, a pólón a sok mosástól nem látszott a felirat, de a farmerral együtt tiszta volt és az övé. Berakta a könyveket, a füzeteket a táskájába, az alján kitapogatta, lesz-e nála toll, ceruza, radír. Belelapozott az esti vázlatokba, majd a mappát a tanszerek mögé csúsztatta, és behúzta a cipzárt.

Rita az ajtóban állt, a kicsikkel bajlódott, akik hangos nevetéssel csimpaszkodtak a körfolyosó cirádás korlátjára. Szimonetta közéjük lépett, megfogta a kezüket és elindult velük az udvar felé. Hátuk mögött az anyjuk gyors léptei kopogtak. Lent a kicsik még függeszkedtek egyet a porolón, és versenyeztek a kapuig, aki előbb ért oda, megnyomhatta a nyitógombot, ez pedig fontos és érdekes játéknak számított. Szimonetta lemaradt, elővette az egyik szendvicset és becsúsztatta a földszinti nyolcas lakás Mohai feliratú levélládájának résén. A kémlelő ablak kinyílt, feltűnt egy ráncos női arc, hálásan mosolygott mögüle, és gyorsan visszahúzódott.

Máté utált búcsúzkodni, gépiesen integetett utánuk, mindig az óvónő fogta meg a vállát, hogy már elég lesz, induljon a többiekhez reggelizni. Szimonetta magát látta tízegynéhány évvel korábban, ahogy az öccse ott szobrozott a kordbársony nadrágban, és a szívén irtózatosat csavart egy kíméletlen, durva kéz. Ő is megállt, csak a folyosó másik végében, ahonnan még láthatták egymást, de nem integetett. Elöntötte a szorongás. Ezt látja tőlem és anyától is, gondolta, gyengék vagyunk, visszafordulunk, tétovázunk, vagy esztelenül sietünk, csak ne kelljen a másikra nézni, a közelében maradni.

Vajon mit érezhet ott belül egy kisfiú?

Csupán azt tudta, ő mit gondol, a másik fejébe senki nem láthat be, még egy gyerekébe sem. Van apánk, anyánk, vannak barátaink, van hol laknunk, szeretve vagyunk, de akkor miért ilyen hideglelős érzés az élet? A buszon túl szoros közelségben álltak egymás mellett, Rita egzotikus, tolakodóan édes és fűszeres parfümje elfoglalta a helyét annak a halvány anyaillatnak, amit Szimonetta még érezni vélt. Olyan, mintha senki másra nem figyelne, gondolta, ahogy Rita leült a buszon és ő fölötte állt. Mintha csak rábízott gyerekek lennénk, valaki másé, és tét nélkül hozna-vinne bennünket. Megakadályozzuk, hogy egy jobb helyen éljen, minden nap tízig aludjon, ébredés után körpanorámás teraszon igya meg a hosszúkávéját, utána kilakkozza a körmét. Hogy lesz az élet nagy esélyéből ennyi, egy nagy semmi? Szimonetta elfordította a fejét, hogy mereven kibámuljon az ablakon, és tovább tépelődjön azon, amit már ezerszer végiggondolt.

Az anyja volt például az egyetlen a vele kapcsolatban álló felnőttek közül, akinek még nem tudott ékszert készíteni. Óvónőknek, tanítóknak vagy egyszerűen csak a szomszédjaiknak ez nem jelentett problémát, vagy egy olyan ember számára, aki könnyebben megnyílt előtte. Ha az anyjáról volt szó, azt érezte, a rengeteg gyakorlat ellenére fél, hogy végül elrontja, vagy nem fog tetszeni az anyjának az elkészült darab, és az lett volna a legrosszabb, ha a nyakláncot vagy fülbevalót nem viseli, akinek szánta. Rita már régen nem mondta, hogy szereti a nagyobbik lányát, pedig ezt a szót azelőtt sokszor hallotta tőle. Szimonetta újfent émelygett a felidézett hiánytól, ráadásul a busz úthibákon haladt át, és felrázta a gyomrát. Az elmúlt évek során egyszerűen csak voltak egymás számára, már nem beszélgettek annyit, mint korábban, mert a nevelőapja, Bandi felfogta az esetleges ütközéseket. Ha régi ismerősökkel találkoztak, bemutatták a másikat: ő a lányom, ő az anya, és pár percnyi udvarias beszélgetést követően szótlanul mentek tovább. Szimonetta ilyenkor a szeme sarkából látta, hogy séta közben anyja ugyanúgy lehajtja a fejét, ahogy ő, és átellenben lévő karjával megfogja a táska vállpántját. Már nem lehetett tudni, ki kitől tanulta el a mozdulatot. Teltek az évek, és ők egyre távolabb sodródtak. Máshogy vált természetessé vált, hogy ott vannak egymás számára. Tárgyak közvetítették a jelenlétünket, a kimosott ruha, a bevásárlás, a hétköznapi szokások, elhozni Mátét az óvodából, Pannát kórusra vinni, befizetni a számlákat, mielőtt kikapcsolják a villanyt, otthon megvárni, hogy a másik hazaérjen.

Egyikük bement a forgóajtón, a másik kiment, így történt már egy jó ideje. Az átlagos hétköznap új értelmet nyert, mióta a nevelőapja megint kórházban feküdt.  Rita fél hatkor felkelt, kávét, teát főzött, megcsinálta a szendvicseket, felkeltette Szimonettát, ő ébren tartotta a kicsiket, akiket egy kis játék ígéretével lehetett kicsalogatni az ágyból. Néha leült az ágyra, nézte őket, a levegőben repkedő vörös fürtjeiket, és arra gondolt, hogy itthon kéne maradni és játszani velük. Főznének, sétálnának, a hányingerig hintáznánk és ájulásig mászókáznánk, sokkal jobban menne az alvás, mert távozna belőlük a stressz ártó szelleme. Attól nem alszanak jól esténként, fekszenek a csöndben, mintha szenderegnének, de a sűrű átfordulás egyik oldalról a másikra árulkodik. Álmában az ember nem forgolódik, ahogy a nevelőapja mondta régen – Szimonetta is apunak hívta, ahogy a testvérei, akiknek édesapja volt -, mielőtt kórházba került, és nyögve egyenesítgette a derekát a küszöbön, tűrte, hogy a két kis majmocska felmásszon a lábán vagy odahúzza a sámlit és a hátára csimpaszkodjon.

Ha az anyjának beszélt ezekről a gondolatokról, a nő a szemét forgatta és ujját kardként szúrta felé.

– Persze, mert te nem akarsz semmit csinálni! Ezt látják, Szimonetta! –Beviharzott a fürdőbe, a szennyesbe túrt és felemelt egy felsőt vagy nadrágot, akár egy olyan tett bizonyítékát, amit börtönnel sújtottak. –  Két napja kértem, hogy ezt mosd ki! Ráadásul most töltöttem ki az utolsó korty tejet és felvágottat sem hoztál tegnap! Egyszerűen nem értelek, hogy lehetsz ennyire nemtörődöm? Talán te nem azt a kávét iszod és szendvicset eszed, amit a családod?

Az anyja rátapintott a lényegre, mert amikor elindultak otthonról és az ajtó bezárult mögöttünk, a tízóraiját beadta Rózsika néninek, aki a földszinten lakott. A testvérei tudták, nekik elmondhatta, mert ők megértették a lényeget. Melyik gyerek nem élvezi, ha lehet egy kis titka az anyai szigorúsággal szemben? Panna és Máté nagyon jó fejek voltak. Szimonetta tudta, hogy anyjával a beszélő viszonyt a testvéreinek köszönhette. Ha a nő rossz hangulatba került, azzal büntette a másikat, hogy összeszorított szájjal hallgatott. Hiába érvelt a lány, hogy nem gondolatolvasó, azt a választ kapta, ne szemtelenkedjen és menjen a szobájába, ha elkészült mindennel, amire megkérték. Szimonetta forgatta a szemét, hogy ez hihetetlen, az ember a saját anyjával képtelen normálisan beszélni. Ha tisztázni szeretné a történteket, elküldi, ha kérdezne valamit, akkor meg nem válaszol.

A villamos megállt a Széll Kálmán téren, és Rita már indult volna az ellenkező irányba. Szimonetta félénken utána szólt.

– Anya, kérhetek egy szálat?

Rita megfordult, némán benyúlt a táskájába. Hagyta, hogy a lánya két cigarettát kivegyen a dobozból. Egy harmadikra ő maga gyújtott rá.

– Délután bemegyünk Bandihoz, úgyhogy siess haza.

– Ne aggódj, anya. – Szimonetta átölelte Ritát. Egy fejjel nőtt magasabbra nála. Feltámadt a szél, a hajuk lobogott. – Hét órám van, utána rohanok.

 

 2.

Ma egész délelőtt majd’ széthasadt a fejem. Korán reggel, amikor elindultam otthonról, a szomszéd már az avart égette. Hiába mondtuk neki az utcából többen és fejenként már vagy százszor, hogy illegális, amit csinál, azt válaszolta.”csalánba nem üt a ménkű”, és gereblyézte is a következő hatalmas kupacot. Megfigyeltem, hogy a válaszaiban szívesen használ szólásokat, mert azokkal nehezebb vitatkozni. Ostoba vénember. Kiléptem az ajtón, megéreztem a pernye orrfacsaró szagát, és a napom meg volt pecsételve.

Duma nem tudott értem jönni, a lányát vitte az egyetemre, mert elaludt. Vonakodtam elhinni a történetet, ugyanis jól ismertem Bettát, aki az elejétől fogva ellenezte a kapcsolatunkat. Jól tudta, hogy az apja minden munkanapon engem fuvaroz a hivatalba, és elég idős volt hozzá, hogy ezeket a dolgokat megértse, elfogadja, ráadásul azt is nekem köszönhette, hogy az apja ilyen jó állapotban áll a rendelkezésére. Gyuri túlesett egy szívrohamon, a felépülését egészen konkrétan nekem köszönhette, én öntöttem bele a lelket és gondoskodtam róla, amikor a sír szélén billegett. Elég sok időmbe telt, amíg eldöntötte, még élni akar. Ezért nem hiányzott neki az idegeskedés, de hát Bettácska ezt képtelen volt megérteni. Így nemcsak hogy Gyulai kerti bűze kergetett végig sprint tempóban az utcán, a megállóig, de azt a békát is le kellett nyelnem, hogy be kell utaznom a városba tömegközlekedéssel. Tudtam vezetni, csak nem szerettem, ráadásul a belvárosban a parkolás rémálom.

Amióta az eszemet tudom, hányingerem van buszon, trolin, villamoson és a többi cifraságon, a metróról, földalattiról ne is beszéljünk. Egy ideje nem tartok otthon Daedalont, mert mindenhova kocsival megyünk, ahol meg teljesen jól érzem magam. Előző este direkt úgy készítettem ki a ruhámat, hogy kényelmes és nőies legyen a másnap várható féltucatnyi megbeszélésre. Duma mindig dicsérni szokta az alakomat, így reggel örömmel bújtam bele a testhezálló fekete kötött ruhába, amihez hátul masnival díszített harisnyát választottam. Milyen jópofa lett volna megkoronázni a megjelenésemet a fekete bőrdzsekimmel – erre kapom a hívást fél hétkor, hogy ne várjak rá, túl nagy kitérő lenne a belvárosból, ahol az egyetem és a hivatal is található, átkocsikázni Budafokra, úgyhogy „találkozzunk az irodában, szívecském”. Neked is szép reggelt, szívecském, mormoltam magamban, amíg kinyomtam a hívást és a telefont a táskámba süllyesztettem. Leültem a nappaliban, és vágyakozva néztem a kedvenc háromszögletű ablakomra, ahova annyira szeretek bekuckózni egy jó könyvvel, kezemben fekete ribizli teával, főleg akkor, ha ömlik az eső, amit a világ legpuhább takarója alól nézhetek.

Tényleg arra lenne szükség, hogy beadjam a derekam, hozzámenjek és gyereket szüljek Dumának? Olyan furcsa elképzelni. Azt még csak-csak látom magam előtt, ahogy az oltár elé vonulunk – megtehetnénk jövőre, ha esküvő, akkor legyen májusban, orgonanyíláskor -, de ami pedig természetszerűleg utána következett, annyira idegen volt számomra. A hétvégéket is ritkán töltöttük együtt, inkább egy-egy délutánra találkoztunk, mert megszoktuk, hogy estére otthon vagyunk. Ritkán feküdtünk le egymással, az együttlétre nem volt olyan óriási igényünk, de ezt a viszonyunk kezdetén megbeszéltük. A kapcsolatunk mindezzel együtt jól működött. Ha szépen el is képzeltem, hogy összeköltözünk és tervezzük az esküvőt, Betta arca betolakodott a képbe, ahogy ha meglát, köszönés helyett elhúzza a száját.

A sálamba burkolóztam, míg elértem a buszmegállóig. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam magas sarkúban ácsorogni, ezt a cipőt nem az utcára tervezték. Indulás előtt annyira ideges voltam, hogy a bentre szánt cipőbe bújtam, és még az esernyőmet is otthon felejtettem, pedig a rádióban alaposan kivesézték a várható időjárást az egész hétre vonatkozóan. A buszon álltam, és undorral fogtam meg a kapaszkodót, az irodámba érve úgyis a legelső dolgom volt a jó alapos kézfertőtlenítés. A metrón annyian utaztak, hogy egészen beszorultam az egyik ajtó melletti sarokba. Utáltam a tömeget. Elhatároztam, hogy délelőtt nem szólok Dumához. A fejfájástól leginkább vicsorogni tudtam, szerencsére a megbeszéléseken aznap többnyire másokat kellett hallgatnom.

Pechemre a portánál Gyuri várt. Szaladt elém, kezében papír kávés pohárral.

– Szívecském, ne haragudj, hogy nem tudtam érted menni. – Ahogy magához ölelt, el is feledkeztem a némasági fogadalmamról. – Betta nagyon izgult ma reggel, muszáj voltam őt elkísérni. Küldött neked egy kávét, sok tejjel, édesítővel, pont, ahogy szereted. Ő vette abban a Star-izében. – Amíg egy puszival megköszöntem és elvettem tőle az italomat, könnyedén lesegítette rólam a kabátot, és a karjára hajtotta. Együtt indultunk az irodám felé.

A szívem megtelt izgalommal. Mitől félek én tulajdonképpen, ettől az elragadó, kedves mackótól? Félreértés ne essék, Gyuri, az én Dumám, ahogy emlegetni szoktam magamban, nem volt túlsúlyos, viszont magas és erős testalkatú, a szívbetegsége előtt rengeteget sportolt, maratonit futott, teniszezett, triatlonozott, ebből mára a squash és az úszás maradt meg. Átölelte a derekamat, és kellemes tempóban végigsétáltunk a folyosón. Az irodák nyitott ajtaján látszott, hogy az alkalmazottak apránként megérkeznek, kávét vagy teát isznak, megkínálják egymást az útközben vásárolt aprósüteményekkel. Hamarosan elindulnak az egyeztető tárgyalások, amikor a kedvesség eltűnik, felcsapnak az indulatok, az ellentétes érdekek mentén úgy csatázunk, mint a szavannán a rinocéroszok. Miért küldetett Betta ajándékot?  Milyen célból jutottam az eszébe éppen ma reggel?

Ilona, a titkárnőm széles mosollyal az arcán kelt fel az íróasztalától, ahogy meglátott és kísért el a szobámig. Az együtt végigdolgozott évek során ő lett a csendestárs, biztosan megéreztem volna a hiányát, ha bármilyen okból elkerül mellőlem. Az asztalomon ott állt egy nagy pohár hideg víz, mellette egy doboz aszpirin.

Elmosolyodtam, mert Ilona nem csak arra utalt ezzel, hogy a délelőttöm alaposan be van táblázva, de így legalább sikerrel vehettem fel a harcot az átvonuló frontokkal.

– Tündér vagy – fordultam felé az ajtóban állva, és megérintettem a vállát. – Kávét csak magadnak főzz, én kaptam egyet grátisz.

– Bárcsak nekem is lenne egy ilyen lovagom – mondta Ilona, mosolygósan Dumára pillantva, majd halkabbra vette a hangját. – Annak viszont nem fogsz örülni, ami hírt ma reggel kaptam Szélesitől.

– Gondolom, csúszik a projekt, már megint. – A fejfájás gyorsuló lüktetéssel bombázta a halántékomat. – Kötbér kötbér hátán.

– Sajnos igen. Öt perc múlva kopogok. – Ilona mosolyát receptre kellett volna felírni annak, aki életuntságban szenvedett, én pedig örültem annak, hogy velem dolgozik.

Elköszöntem Gyuritól, és bezártam magam mögött az irodám ajtaját. Papírpoharamat az asztalra tettem, de nem ültem le mellé, hanem karba font kézzel az ablakhoz sétáltam. Az üveg jótékony, némító hatásának köszönhetően tökéletesnek tűnt a reggel. A szobám egy csendes utcára nézett, a környéken régen jómódú, szorgalmas vagy szerencsés, nagy vagyonnal büszkélkedő emberek éltek, és ez valamennyire érintetlenné tette az eltelt idő ellenére. A tiszta járdák mellett drága autók parkoltak, az itt élők jól öltözöttek voltak, és kulturáltan, diszkréten viselkedtek egymással. Sokszor kaptam magam azon, hogy ha csak egy szusszanásnyi időm akadt két megbeszélés, prezentáció között, akkor egy ilyen életről álmodoztam. Legszívesebben beültem volna egy időgépbe, hogy visszautazzam a múltba, ahol még igazi értékrend szerint éltek az emberek, ám másnap reggel mégis a hivatal jutott először eszembe. Felelősséggel tartoztam azokért, akik velem együtt küzdöttek a közös célokért, néha zajosabban, de többnyire makacs és csendes kitartással. Biztos lehettem benne, hogy ha gyereket vállalunk Dumával, akkor nehezebben jöhettem volna vissza dolgozni. Teljes értékű ember kellett volna a helyemre, aki, ha beválik, talán el sem engedik. Az én munkámat lehetett volna másképp jól csinálni. Egyébként pedig Gyurival közös munkánk volt a siker záloga, ahol megfordultunk, vagy belefolytunk a teendőkbe, ott általában sikerült áttörést elérnünk. Ez hozott össze bennünket, az ő dinamizmusa és az én fáradhatatlan megoldáskeresésem először szakmailag, majd a magánéletben is összekovácsolt.

Helyet foglaltam az asztalomnál, a tárgyalások előtt itt gyűjtöttem erőt. Felsoroltam magamban az eddig elért eredményeket, és elképzeltem egy újabb sikert, amíg megittam a Bettától kapott kávét. Igazán figyelmes dolog ez olyasvalakitől, akiről eddig úgy tudtam, hogy tiszta szívéből utál. Kiderül, mit szeretne tanítani nekem az élet, milyen újabb feladatot kapok, és felkészültem-e rá?

A megbeszélés előtt öt perccel felálltam, mély levegőt vettem és elindultam az ajtó felé. A bútorok barátságos bézs és lágy fehér színei ilyenkor ridegen világítottak, mint egy orvosi rendelőben. Észrevettem, hogy a dohányzóasztalon rózsacsokor áll, ez eddig elkerülte a figyelmem, és Ilona sem szólt róla. A pompás látvány ellenére összeszorult a szívem: ezt meg ki küldhette?

Gyorsuló léptekkel mentem át az irodákon, kemény vagyok, mint a cipősarkam, mantráztam magamban.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.5/10 (28 votes cast)

Leave a Comment

46 hozzászólás

  1. Gratulálok a kikerülèshez!

  2. Kedves Szerző!

    Fogalmam sincs, hogy ki és mit csinál. Szimonetta kétszer fésülködik, Rita a táskájába teszi a mappát… Vagy nem? Teljesen zavarosnak tűnik az eleje. Szimonettát először tizenkét évesnek hittem, aztán tizenötnek, de most már nem tudom…
    Értem én, hogy manapság nem divat felkiáltójelet használni, de engem borzasztóan zavar, ha elhagyják a megfelelő írásjelet a mondat végéről. Ez a két dolog zavart a legjobban, a többit úgyis megmondják a többiek.

    Azt hiszem, ez a részlet most nem nekem szól, nem találtam benne semmi olyat, ami megfogott volna. Hosszúnak tűnt, túlírtnak és számomra érdektelennek.

    Tényleg nagyon sajnálom, nem csillagozok, nem akarlak lehúzni.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  3. Nyelvtanilag és logikailag kacifántos mondatok az idézőjelben elénk tett első bekezdésben és utána is. Érdekelne, kitől a nem szép idézet, és miért kaptam.
    A következő mondat nagyon zavart: „Van apánk, anyánk, vannak barátaink, van hol laknunk, szeretve vagyunk”. Tudom, divat felrugdosni a nyelvtan szabályait, de amikor nagyon csúnya az eredmény, mégsem kellene rugdalózni.
    A reggelit bemutató első bekezdéseknek többször nekifutottam, hogy magamban mindent sorba rakjak, és tisztességesen megfejtsem, ki, kicsoda. Nem volt könnyű, különösen azért, mert a három gyerekes anyukával ritkán beszél így az anyja: Kelj fel, ne kelljen még egyszer mondanom! Nem találtam el a megfejtést, később kiderül, hogy nem Szimonetta az anyuka.
    Nem szeretem a kötelező köröket, kinek mennyire szőke és göndör a haja, jól működő belső látásommal megoldom a problémát anélkül is, hogy az író fogná a kezem, de itt kuszának, hevenyészettnek találom a szereplők képét. Nem külsőleg, hanem lényegileg. Zavar, ha nekem kell megfejtenem, ki a főszereplő, ki a nagylány, ki az anyuka. Nem ilyen egyszerű rejtvény izgat, amikor intellektuális kalandra indulok egy könyvvel a kezemben.
    A háromgyermekes anyukának a legidősebb lányától sem várnám azokat a gondolatokat, amelyeket ki tudja mennyi idős kamaszként megfogalmaz.
    Igazi, „írós”-nak szánt mondatok váltakoznak a slendrián szövegrészletekkel. „Egyikük bement a forgóajtón, a másik kiment”. Igen koravén kamasz, aki ilyesmin rágódik az autóbuszon.
    A kettessel jelzett fejezetnél azt hittem, most végre belemerülünk a történetbe, helyette folytatódott a ki, kicsoda. Kaptam egy csomó nevet, törhettem a fejem, ki, kihez tartozik.
    „…a portánál Gyuri várt. Szaladt elém, kezében papír kávés pohárral.” Miért nem dobta a szemetesbe az üres poharat? Nyilván üres, hiszen ha kávé lenne benne, nem szaladozna, és nem is ölelkezne azzal a kezében.
    Igen apró részleteket tudok meg a szereplőkről, főleg lelkizős részleteket, de a lényegből még semmi sem látszik. Biztosan nem lennék vevő erre a könyvre, és bétaként biztosan komoly sértődés lenne a munkám eredménye, pedig…

  4. Alapvetően tetszik ez a keserű, életunt kezdés. Az első részben jól fogtad meg a koravén kamaszok fásult világlátását.
    A második rész hasonlóan depresszívre sikerült.
    Kíváncsi vagyok, hogyan érnek össze a szálak, és hogy ez a hangulat végig ilyen marad-e. Remélem azért nem, mert egy regényén keresztül olvasni az már nagyon lehangoló lenne.
    Gratulálok!

  5. Ildikó és Attila leírt mindent, ami nekem is eszembe jutott, azon kívül, hogy a hangulattól már közel jártem az ereim felvágásához. Ha ez volt a cél, sikerült, és akkor jöhet egy váltás, ami visszahoz. Mondjuk feltűnik a nagy szerelem, vagy sikerül önmagát megtalálni, és kitörni a taposómalomból. Mert ha ez végig így megy, abba tényleg belepusztul az olvasó.
    Divat, nem divat, ebben szerintem nincs és nem lehet kompromisszum: A magyar nyelvtanban a felszólító mondat végén felkijáltó jel van. Ennyi. Pláne egy erős, indulattól sem mentes felszólítás esetén, ahol még a puszta grammatikán túl némi stilisztikai szerepe is lenne. De ez nyilván nem ügy, gyorsan javítható.
    Nagyon kíváncsi lennék az idézőjel okára. Másik műből van? Egy szereplő gondolata? Másik szál részete? Merthogy ez egy szép, és valóban gördülékeny (!!!!) részlet. De ha nem saját, akkor jobban el kellene különíteni, hogy ne ez legyen a regény első mondata, inkább afféle mottó.
    Elveszett kissé a részletekben, gyomlálni kellene.

  6. Tetszik az ellentét, a létminimumon egyensúlyozó család, és az üzletasszony között. A nyitás után nem várnék lektűrt, komolyabb szövegre számítok. A stílusodat még kissé vegyesnek érzem. Vannak gyönyörű mondataid,
    „Nyugtalan ősz jött a forró, sokáig elhúzódó nyár után, amiben türelmetlenség lobogott. „
    ám előfordulnak kevésbé sikerültek is. Szerintem, és ez az én szubjektív véleményem, jobb az egyszerűbb, de egyöntetű szöveg, mint a vegyes. Néhol a narrációban is érzek kis zavart, de érdekelne a folytatás, az anya lánya kapcsolat különösen, mert szeretem a lélektani drámákat. Gratulálok.

  7. Amikor megláttam a neved, azt gondoltam, hogy na, ez a mai biztos egy erős részlet lesz, de csalódnom kellett.
    Nem a depresszív hangulattal volt a probléma, nem is a koravén kamasszal… Az első fejezetben sok túlmagyarázott cselekvést mutattál be, ami nem volt elég érdekfeszítő ahhoz, hogy felkeltse a figyelmem, de cserébe még el is vesztettem a fonalat a második fejezetre… Ki kicsoda…? Szimonetta mégsem egy gyerek? Vagy most Ritát látjuk a munkahelyén? De várjunk, akkor viszonya van?
    Ebből a kitett részletből sajnos semmit sem tudtam meg.

  8. Bocsánat!
    Egy kis nyelvhelyesség. A mondatok nem attól lesznek gördülékenyek, ha rövidek. Hosszú, bonyolult, összetett mondatok is lehetnek gördülékenyek, ám ehhez a szórend szabályait és más, a nyelvtankönyvekben nem mindig vastagbetűvel szedett paragrafusokat is be kell tartani. Egyszerű mondatokban dobálhatjuk az alanyt és állítmányt kedvünkre, de az összetett mondatokat roppant döcögőssé teszi a hibás szórend. A vonatkozó névmások használata különösen nehézzé tehet egy többszörösen összetett mondatot, mert első látásra nehezen érthető, melyik mondatrészre, melyik állítmányra, alanyra utal vissza az „aki”, „ami” és különböző raggal ellátott testvére. Az első mondat helyesen így nézne ki: „A türelmetlenségtől lobogó, sokáig elhúzódó nyár után nyugtalan ősz jött.” Ez nem ízlés vagy írói szabadság, hanem érthetőség dolga. A határozókat, jelzőket egymás után, vesszővel elválasztva kell írni még akkor is, ha nem egyetlen szó a határozó/jelző, hanem egy szókapcsolat. A jelző mindig a jelzett szó előtt áll! Az alany az „ősz”, az állítmány a „jött”. A szépen sorjában felsorolt jelzőket előre kell írni (milyen nyár, milyen ősz?). Ha szabályszerűen átrendezem a mondatot, mindjárt kiugrik a kérdés: Hogyan lobog a türelmetlenségtől a nyár? Szóval egyáltalán nem szép az első mondat. Arról is ejtsünk szót, hogy ritmikailag kimondottan csúf a két egymást követő, egyetlen tagból álló szó, ezért szebb lenne, ha az ősz nem jönne, hanem érkezne.
    A bétázásra jelentkezők ezért általában haragszanak rám, de a nyelvtan nem vicc, hanem az érthetőség záloga. Iskolai fogalmazásoknál érvényes a némettanár kijelentése: magyarban olyan szórendet használsz, amilyet akarsz, németben ez tilos. Íróként „magyarban” sem dobálhatod összevissza a szavakat. Az sem mentség, hogy egyes kiadók ugyancsak elfeledkeznek a nyelvhelyesség szabályairól. Itt-ott megengedhető eltérni a rendtől, de minden mondatban hiba.

  9. Nekem tetszett az első, bevezető rész, minden hibájával. Bevallom csak második nekirugaszkodásra sikerült végigolvasnom mert elsőre unalmasnak találtam, aztán megragadott az életszagú hangulat.
    Aztán jött a szokásos E/1 mesemondás és ezt már épp csak átfutottam. Az E/1 most már számomra a kezdő-jelző, vagyis azt jelzi, hogy a szerző a könnyebb elbeszélő nézőpont mankója nélkül nem tud elmondani egy épkézláb történetet. Biztos az én egyedi szubjektív bajom, de ahogy elkezdek egy E/1-ben írt történetet olvasni, arra gondolok hogy “tényleg? Ki vagy te és miért gondolod hogy érdekel, mi van veled és mit csinálsz?” Optimális esetben a szerző ilyenkor felkelti valamivel az érdeklődésemet, behoz valamit amitől azonosulni tudok az elbeszélővel vagy egyáltalán bármi érzelmi vagy intellektuális szinten érdekessé teszi számomra, de ez itt sem történt meg.

  10. @Csikesz: nem érzem magam kezdőnek, zsinórban 3. éve minden évben jövök egy kézirattal, ami kikerül, eddig ez az 5. történetem itt Aranymosáson.
    Az E/1. szemszögnek megvan a funkciója a regény egészében, esetleg fuss neki még egyszer, mert számos infó benne van a karakterről. Azon pedig én csodálkozom, hogy sokan mennyire türelmetlenek. Ha minden kiderülne az első 2-3 oldalon, akkor nem lenne szükség regényekre 🙂 Belátom, hogy vannak hibák, hiányosságok az írásaimban, viszont ez egy laza megmérettetés, szerintem érdemes ide évente eljönni, igaz, nem a hangulat inspirál, inkább a lektori vélemény.

  11. “…a szívén irtózatosat csavart egy kíméletlen, durva kéz.” Ezen a ponton arra kellett gondolnom, hogy az íráshoz, és egyáltalán ahhoz, hogy valaki író legyen, nem elég a szorgalom és az akarat, tehetség is kell. Jelen esetben hiányzik a tehetség, de becsülendő a kitartó akarat.
    Annyira rossz és unalmas és túlírt és zagyva ez a részlet, hogy nem is fűzök hozzá hosszabb kommentet, mert még azt is unom.
    Kiemelnék pár részletet, beszéljenek magukért:
    “Nagyon kényelmetlenül éreztem magam magas sarkúban ácsorogni…”
    “…a rádióban alaposan kivesézték a várható időjárást az egész hétre vonatkozóan”
    “Nyikorogva követték egymást a percek, feleslegesnek látszott az órára nézni, mert érzetre az idő egy helyben állt, máskor meg szorongatóan felgyorsult.”
    “Amióta az eszemet tudom, hányingerem van buszon, trolin, villamoson és a többi cifraságon…”

  12. Kedves Judit, sajnos csak a kitett szövegrészlet számít, semmi más. Ennek alapján pedig a házasságon és gyerekszülésen vekengő, üzletasszonynak eléggé életszerűtlenül ábrázolt nővel, aki ráadásul egy olyan papucs jellegű, szívecskémező férfihez kötődik aki még a Starbucks nevét is elfelejti, egyáltalán nem tudott megfogni. Vagyis amikor azzal lépett be az addig E/3 történetbe a semmiből, hogy “Ma egész délelőtt majd’ széthasadt a fejem,” első gondolatom az volt: “és engem most miért kéne érdekeljen a fejfájásod?” és a folytatásban nem találtam meg a választ.

  13. Kedves Csikesz!

    Az E/1-nek szerintem funkciója van, némelyik szöveg E/3-ban nem üt akkorát. Ugyanez fordítva is igaz, van olyan szöveg, amit vétek E/1-be tenni. Ez szerintem attól is függ, hogy mi az író célja. Az E/1-nél én személy szerint a karakter fejlődését figyelem, a reagálását egy-egy szituációra, ilyenkor a cselekmény fontos, mégis másodlagos. E/3-ban pont fordítva van.
    E/1 jelenidőben írtam egy regényt, kérték, hogy a folytatást már ne így csináljam. Elkezdtem másképp, egyszerűen nem működött, meggyilkoltam a szöveg hangulatát. Ugyanakkor egy másik regényemet E/3 múlt időbe tettem, és ott meg remekül működött, mert más volt a célom, nem a karakterre koncentráltam, hanem a nagy egészre.
    Itt ennél a szövegnél szerintem az a gond, hogy fogalmunk sincs róla, ki a szereplő, érdektelen számunkra a sorsa. Az egész felvezetés túl hosszú lére van eresztve, túl hétköznapi, kvázi a mindennapi rutinhoz tartozó pillanatképeket látunk, elveszik az író a részletekben, nem a lényegre koncentrál. Bőven ráérnénk megtudni, hogy a csaj hogy képzeleg a közös jövőről, és a Bella iránti burkolt utálata kimondottan unszimpatikussá teszi. Nekem az a véleményem, hogy nem az E/1-el van gond, egyszerűen csak rossz az infóadagolás.

  14. Kedves Judit!
    Engedd meg, hogy most ne a részletről írjak neked. Hanem, hogy kitartást kívánjak a fenti kommentek olvasásához. A tavalyi évhez hasonlóan feltűnt, hogy a vége felé egyre negatívabbak, kritikusabbak a hozzászólók, néhányan nem veszik észre a pozitívumokat egy-egy részletben. Egy kicsit mindenki meg akarja mutatni, hogy ő mennyire ért hozzá. Pedig a pozitívumot észrevenni, ahhoz is kell ám a hozzáértés, nem?
    És igen, tudom, van, hogy egy-egy részlet nem tetszik egy olvasónak, mert a témája, a szóhasználata, a bármi, de a tendencia miatt inkább azt mondom, balszerencsés dolog a vége felé kikerülni.
    Mégis, mindezzel együtt gratulálok a kikerüléshez, és bízom benne, hogy nem keserítünk nagyon el.

  15. Kedves Attila! Abban teljesen igazad van, hogy a mondat szabályosan úgy hangzana, ahogy te írtad. Csakogy attól, hogy szabálytalan, még lehet szép, lehet kifejező, lehet értékes. A nyelvhasználat nem feltétlenül a szabályok akkurátus követését jelenti, lehet benne helye a szabálytalanságoknak is. Nyilván nem összehasonlítási alap, de mennyira szabályos az, hogy “szemeim bezárvák”. A kérdés inkább az, hogy a szabálytalanság tudatos és még inkább céltudatos volt-e.
    Megjegyzem, egyelőre azt sem tudjuk a szerző írta-e ezt a mondatot.

  16. Kedves Csikesz!

    A magam részéről sose szerettem az E/1-es elbeszélőt, már gyerekként sem, annak ellenére, hogy van kedvencem, ami így íródott. Rengeteget gondolkoztam én is azon, mi lehet azoka annak, hogy itt ennyire gyakori. Divat, vagy mi? Most eszembe jutott egy lehetséges magyarázat, bár nyilván csak ötletelés. Idézek egy korábbi lektoriból: “A narrátor erős hangja először érdekes, ám egy pont után túl sok, mert ott sem húzódik háttérbe, ahol épp aktív cselekmény zajlik, és ez megakasztja a történetet. A nézőpont ugrál, és a narratív távolság nagyon nagy az olvasó és a szereplők között, vagyis érzelmileg távoli a mesélés, ami nem segíti a fiatalokat a beleélésben.” Na ezeket lehet, hogy könnyebb egy E/1-es elbeszélővel megúszni. De csak ötletelek.

  17. Kedves Ildikó, az E/1 természetesen nem az ördögtől való és sok remekművet írtak már ilyen technikával. A pályázatnál maradva: az eddig kikerült 16 regényrészlet közül 14 E/1-ben íródott, ha jól számoltam (a meséket nem vettem bele, mert más műfaj és eleve hagyományosan E/3). Ezek közül egyetlen egynél sem érzem, hogy valóban indokolt lett volna az E/1 (talán a Vakrandi és a Tangó, Berlin kivételével, bár nem lenne szabad a kettőt egy mondatban említeni). Lehet hogy nincs igazam, de látok némi korrelációt az írások minősége, a szerzők írástechnikai felkészültsége és az E/1 mint viszonylag egyszerű(nek tűnő) nézőpont választása között. Kezd olyan érzésem lenni, mintha egyik álomleíró-önbeteljesítő blogregényt olvasnám a másik után. Mintha nem azért választanák az E/1-et, mert indokolt, mert a kitalált elbeszélő jelleme, érzelmei, indítékai, gondolatai az elbeszélés szerves részét képezik (lásd Zabhegyező), vagy olyanról tudósít, amit csak ő látott (Sötétség mélyén), hanem mert könnyebb úgy írni, mintha valakinek mesélnénk magunkról egy sör vagy tea mellett.

  18. Kedves Lobo Marunga!
    Rengetegszer megkaptam már, hogy ha túl szabályszerűek a mondatok, akkor iskolásízű, steril, élvezhetetlen… stb a szöveg. A megszólalásom végén én is jeleztem, hogy itt-ott eltérhetünk a szabályszerűségtől, de minden mondatban nem tehetjük. A szabályszerű mondat nem azért szabályszerű, mert az akadémikusoknak így tetszik, hanem azért, mert így érthető, így egyértelmű. A pongyola fogalmazás logikai hibákat rejt, és az első mondatban is elsiklottunk volna a lobogva türelmetlenkedő nyár zagyvaságán, ha nem fordítjuk le magyarra a mondatot. Én is csak a fordítás után néztem nagyot, vajon mi a fenét jelent ez a mondatrész? Ha csak ez az egy mondat ilyen, nem kötök bele, de a fogalmazás hemzseg a nyakatekert, visszájára fordított logikájú mondatoktól. Ne takarózzunk folyton azzal, Én vagyok az író, nekem ez a stílusom. Az író tudjon magyarul, utána rugdossa fel a nyelvtani szabályokat! Aki tud magyarul, sokkal kevesebbszer fogja megtenni. Csakhogy a második mondatnál már újból kiakadtam. “A természet rendje régóta felborult, ami rányomta bélyegét a megszokottságra.” Itt is van egy vonatkozó névmás, a környékén a megszokott nyaktekeréssel. Így hogy tetszene: “A természet régóta felborult rendje rányomta bélyegét a megszokottságra” Elárulom, nekem így sem tetszik, mert a szövegösszefüggésben zavar van, a mondat értelmileg sehová sem kapcsolódik, egyszerű kijelentés az előzővel együtt. Röviden: Az idő összevissza változott. Még ez sem tartozik a lényeghez, de legalább nem kell azt silabizálni hogy néz ki a megszokottság, és milyen színű a bélyegző, amit valami természet apó rányomott.
    Azért szoktam le a bétázásról, mert túl sokan reagáltak hevesen és indulatosan magyartalan mondataik és logikátlan bakugrásaik védelmében. Gondolom, itt is megkapnám a magamét, mint ahogy te már magyarázod a szerző bizonyítványát.

  19. Kedves Judit!

    Hadd csatlakozzam Zsuzsához! Sajnos, mint minden mosásnál, ahogy haladunk előre, kezd nőni a feszültség és a frusztráció. Ne vedd magadra ezt, se a gonoszkodást és a személyeskedést, mert felesleges. (A segítő szándékú kritikát persze azért fogadd meg.)

    A részletről: Először is, ritkán olvasok realista regényeket, így kezeld a megjegyzéseimet. 🙂 Én az elejéből sokat húznék, főleg a reggelizős jelenetből, és a mindentudó narráció helyett E/3 közelit használnék. Az elhidegült anya-lánya kapcsolatot szerintem nagyon jól hoztad, és a lány is tetszett, egy koravén kamasz, van ilyen.

    A második részben a főszereplőnő nem lett szimpatikus, de nyilván nem is ez volt a cél. A karaktere viszont jól átjött. Én innen is húznék, de az is lehet, hogy csak nekem van ilyen húzás mániám, nem tudom. 🙂 Engem nem zavart az E/3 és E/1 keveredése, és eleve lehet, hogy az E/1-es szereplőt közelebb akarod hozni, azért írtad így. Ez biztos kiderül a későbbiekben.

    Összegezve szerintem egyáltalán nem olyan rossz ez a részlet, ahogy a vélemények sugallják. Látszik, hogy tehetséges vagy, jól írsz, és a hibák javítása után ebből egy remek regény lesz. Gratulálok a kikerüléshez, és kitartást! 🙂

  20. Csikesz, és velem mi van?! 🙂
    E/1 a női főszereplő és E/3 a férfi. 🙂
    Hová sorolsz? 😀

  21. Attila, én csak próbáltam egyfajta ügyvédi szerepet játszani, de attól tartok, itt az ügyész nyert. Részemről nincs több kérdésem.

  22. Hát, bizony, lehet hogy kezdünk kicsit úgy lenni egymással, mint Jónás meg a hal… 🙂

  23. Helló Anita. Upsz, valóban, Jassó Judittal ketten vagytok ebben az alcsoportban. Ha a hasamra ütök, azt mondanám, az auralátó lányt egyszerűen csak könnyebb volt E/1-ben megírnod, mert könnyebben bele tudtad magad képzelnia bőrébe, mint a férfi nyomozóéba. De találgatás helyett inkább megkérdezem, talán Lobo Marunga nevében is: ha tudatos választás volt, miért tetted?

  24. Csikesz, ha hiszed, ha nem, pont azért írtam E/1-ben, mert azelőtt csak E/3-ban írtam, és mindenki mondta, hogy az E/1 sokkal nehezebb, sokkal több a buktatója, ki szerettem volna próbálni.
    És nagyon megkedveltem az E/1-et, a folytatást ugyanilyen váltogatással írom.
    (A férfi E/1-et nem mertem bevállalni, attól félek, az nem lenne elég férfias, bár megfordult a fejemben, hogy megpróbálom azt is, olvastam ilyen könyveket és tetszettek, meg hát a folyamatos tanulás, fejlődés, próbálkozás lenne a lényeg.)
    Abban igazad van, hogy az auralátás miatt úgy gondoltam, E/1-ben jobban tudom érzékeltetni Veronicát, személyesebb, és így jobban át tudom adni a karakter érzéseit. (más kérdés, hogy pont azt a szálat rontottam el 😀 )
    Szóval nekem nehezebb volt az E/1. 🙂

  25. Szerintem ne hallgass másokra 🙂 Sőttt nincs szmájli, tényleg ne hagyd magad befolyásolni. E/1-ben pedig tök könnyű egy férfi fejéből írni, kb ugyanolyan mint a női szereplőd csak nem auralátó hanem cicilátó.

  26. Kicsit túlírt, de alapvetően tetszik a részlet.

    Olyan részlet biztosan nem lesz, ami mindenkinek tetszeni fog, ezt el kell fogadni, úgyhogy én is kitartást kívánok a negatív kritikákhoz! Gondolj arra, hogy nagy írók művei sem tetszenek mindenkinek. Ne felejtsük el azt sem, hogy itt többségében amatőr írókról van szó – habár attól még lehetnek nagyon gyakorlottak és tehetségesek.

  27. Na most aztán térjünk vissza de rögtön a kikerült részlethez! 🙁
    Én továbbra is fenntartom, hogy vannak jó megvillanásai, értő kezek között fejlődőképes írópalánta. (Na ez a kéz aligha mi vagyunk…) A részlet alapján úgy gondolom, nem kifejezetten a szórakoztatás a célja. Vagyis a nagy kérdés, amit mi itt még nem látunk, de amúgy is neki kell eldöntenie, hogy van-e olyan értékes mondanivalója, ami miatt érdemes elindulnia egy várhatóan nagyon rögös és hosszú úton.

  28. @Csikesz
    “Lehet hogy nincs igazam, de látok némi korrelációt az írások minősége, a szerzők írástechnikai felkészültsége és az E/1 mint viszonylag egyszerű(nek tűnő) nézőpont választása között.”
    És az nem lehetséges, hogy az E/3-as részletek annyira rosszak voltak, hogy át sem jutottak az előszűrőn?
    Kérnélek az árnyaltabb véleményalkotásra, és a támadó hangnem helyett a véleményformálásra.

    @Liliom
    Megkérnélek, ne távkiértékeld az írót. Köszönöm.

  29. “És az nem lehetséges, hogy az E/3-as részletek annyira rosszak voltak, hogy át sem jutottak az előszűrőn?” Szerintem az lett volna a támadó hangnem, ha egyáltalán feltételezek ilyesmit.

  30. Szomorú, ami itt megy, amióta az aranymosás elkezdődött. Senkinek semmi nem jó, mindenki mindenbe beleköt, Nektek semmi nem tetszik. Azt várjátok, hogy már az első bekezdésnél derüljön ki valami titok a könyvből, de ha az író már az elején lelőné a poént, akkor meg az lenne a bajotok.
    A tökéletes kéziratot várjátok, amiben nulla hiba van? Ébredjetek fel.
    Mindenki kedvét elveszitek a pályázattól. Én ehhez tudok gratulálni

  31. Csikesz, szeretek kísérletezni. 🙂
    A folytatást már befejezem így, aztán ha sikerülne Rakètába kerülni, a szerkesztő úgyis megmondja, jó-e az E/1 és E/3 váltogatás, esetleg legyen egyik vagy másik inkább. Simán átìrható szerintem bármelyikre.
    “Cicilátó” – megjegyzem. 😀

    Aranymosás, az vajon igaz, hogy az E/1 “könnyebb”? Nekem pont nehezebb volt. Hogy mi a sok, mit lát/nem lát, pontosan leírni az érzéseket, de csak azt, amit ő láthat/èrezhet.
    Erről mi a tapasztalat?

  32. Kedves Demóna!

    Szerintem ez az egyetlen pályázat, ami még azokat is érdekli, akik nem vesznek részt rajta, mert a hozzászólásokból nemcsak az író tanul, hanem mindenki más is. Amennyire én tudom, itt elsősorban olyan írók indulnak, akik még a kezdő kategóriába sorolhatók és sokat kell fejlődniük, ehhez remek mankót nyújt a többiek véleménye és a lektori. Van olyan hiba, amit én észre sem vettem, csak amikor a többiek felhívták rá a figyelmemet. A legrosszabb helyzetben azok vannak, akik ki sem kerülnek, mert fogalmuk sincs róla, hogy mi a baj, hol hibáztak. Szerintem próbáld a jó oldalát nézni, a kritikák java része építő jellegű, nem rossz szándékból íródott. Ami meg úgy tűnik, hogy igen, azt simán figyelmen kívül kell hagyni.

  33. Elnézést kérek, Jassó Judit, nem akartam a Te részleted alatt kèrdezősködni az E/1-E/3-ról (bár igaz, Te is így írtad a regènyt, lehet, hasznos lesz a válasz). 🙂
    A lektori alatt kellett volna megkérdeznem, ne haragudj miatta! 🙂

  34. Bambali,
    az E/1 és E/3 témakörében nincs szintbeli különbség. Ez író attitűd kérdése, egyes írókhoz – személyiségileg – ez áll közelebb, másokhoz az. Illetve bizonyos témákat egyszerűbb egyikben, másokat meg a másikban megírni, pl A YA regények az erős érzelmi hatást könnyebben elérik E/1-el, míg egy globálisabb világbemutatás egy fantasy írásban E/3-ban sokkal könnyebb. (Mostanság sikertelenebb, ötven feletti férfi írók erősen hangoztatják, hogy márpedig csak az E/3 jó. De ez pusztán csak egy nézőpont beszűkítése.) Fontos tudni, hogy az írók nagy részének az egyik, vagy a másik kényelmes. Gyakorlásképp érdemes és nagyon hasznos kipróbálni rövidebb írásokban a másik típust, hogy annak az erősségeit is ellesse az ember, és bővüljön az eszköztár. De hosszú távon érdemes a sajátban megmaradni, mert abban a legerősebb az eszköztár. Néha előfordul az, hogy egy írónak mindkettő kényelmes, ilyenkor inkább téma alapján választ narrációs módot.

  35. Köszönöm szépen!

  36. Kedves Aranymosó, nagyon érdekes amit mondasz. Már csak a “fehér” szó hiányzott a jelzők közül. Konkrétan ki állította, hogy csak az E/3 jó? Mert ez ebben a formában ugyanakkora bolondság, mintha valaki azt mondta volna, hogy “csak az önálló élményanyaggal még nem rendelkező, 25 alatti női írók használják az E/1-et”.

  37. Csikesz, örülök, hogy ebben egyetértünk.

  38. Kedves Anita, Isa-Bella, Katherine, Zsuzsa, Judit, Zúzmó és Demóna, köszönöm nektek a támogatást és a bátorítást, Aranymosónak pedig a szakmai hozzászólást 🙂
    Sűrű nap volt a mai, ennek ellenére remélem a legjobbakat :)))

  39. Kedves Judit!

    Nekem tetszett a részlet. Volt néhány mondat, ami a nyelvtani megoldás miatt megakasztott az olvasásban, de összességében élveztem, különösen az első blokkot. Nekem rögtön átjött, hogy ki kicsoda, és külön tetszett, hogy nem rágod a szánkba az infókat (pl. az az infómorzsa, hogy a négyéves öccséhez képest Szimonetta tízegynéhány évvel idősebb, szépen behatárolja a korát). Szimonetta koravénsége sem zavart, lehet hogy nem tipikus, de létezik ilyen tinédzser.

    A második blokk kevésbé csigázott fel, de ezt sem éreztem laposnak, az pedig szuper, hogy egy esendő, hús-vér nézőpontkaraktert mutattál be egy tökéletesnek szánt figura helyett.

    Gratulálok!

  40. Lassan indul, túl sok jelentéktelen részlettel…Túlírás? Felét lehúznád, már jobb lenne. 7-es

  41. Kedves Judit!

    Én őszintén bevallom, egyik részletet sem úgy olvasom el, hogy nekiállok közben mondatokat elemezni: alany, állítmány, határozószó stb. Nekem az első benyomás számít, hogy tetszik vagy sem. Ha megveszek egy könyvet a boltban, akkor azt is ezek alapján teszem, nem veszek elő egy ceruzát, hogy az általános iskolában tanultak szerint aláhúzzam, vagy pontokkal stb. jelöljem a szavakat. Vajon az olvasók nem az élmény miatt olvasnak? Vagy rosszul gondolom?
    Ezzel most nem azt mondom, hogy a hibákra nem kell felhívni az író figyelmét, dehogyisnem (!), csak ahogy a regényeknél fontos az információadagolás, igaz szerintem a kommenteknél is.
    Tudom, hogy itt csak egy kis részletet kapunk, és ezzel kell/tudunk foglalkozni. És továbbra is tartom azt az állításomat, hogy nehéz kritikát megfogalmazni, főleg az olyan kritikát, ami negatív, de segíti a szerzőt a javításban. Én is gyerekcipőben járok még ezen a téren, de igyekszem (hol jobban sikerül, hol kevésbé 🙂 ).
    Nem vagyunk egymás ellen, lényegében önmagunk vetélytársai vagyunk, hogy meg tudjuk-e ütni azt a szintet, ami egy regényt regénnyé tesz!
    És a Te történeted elérte a beugró szintet, csakis erre kell összpontosítani!

    Elnézést Judit, hogy ezt itt írtam le, csak gondoltam megosztom veletek, hogy én mit gondolok erről a témáról.

    Visszatérve a műhöz:
    Ahogy olvastam a részletet, kicsit én is belegabalyodtam, hogy ki kicsoda, és milyen szerepet töltenek be a családon belül (mindkettő egységnél). A párbeszédeken kicsit javítani kellene, és akkor szerintem érthető lenne mindenki számára (még nekem is 🙂 ).
    Nekem túl aprólékos volt a reggeli készülődés, a lényeg így kicsit elveszett benne. Értem, hogy az anya-lánya konfliktusra épül az egyik fő cselekmény, de vhogy még nem éreztem együtt egyik szereplővel sem, túl távoliak voltak.
    A második blokknál nézőpontot váltottál, de az E/1 ellenére még mindig nem érzetem azt, hogy bármelyik szereplő közel került volna hozzám.

    Azonban tetszett, ahogy egy teljesen hétköznapi családot mutatsz be.
    Nagyon jól ábrázolod azt, hogy milyen egy (apa halála miatti ?) túl korán felnőtté vált kamasz elkeseredettsége, amikor úgy érzi, hogy nem értik meg. Az is egy érdekes kérdést vet fel, hogy vajon mi okozta az anya-lánya közötti kapcsolat megromlását.

    Ha egyszerűsítenéd a mondatokat, akkor lehet, hogy jobban átjönne a mondanivalód. A részlet alapján egy érdekes történet körvonalai rajzolódnak ki előttünk, csak húzkodni kellene belőle egy kicsit.

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  42. “Nem vagyunk egymás ellen, lényegében önmagunk vetélytársai vagyunk, hogy meg tudjuk-e ütni azt a szintet, ami egy regényt regénnyé tesz!” Ez egy nagyon fontos mondat, Sylvia! (Majd Attilával alkalomadtán elemezzük is… 🙂 )
    Többen írták, hogy túl sok a részlet, elvész benne a lényeg. Már sokadszor hivatkozom a Száz év magányra, megint ez jutott eszembe. Ott már a regény közepén nem lehet tudni, ki kinek a kije, és pont ez a cél. Nyilván itt nem Márquezek pályáznak, de ki tudja, hátha itt is ez a cél, hogy ne vegyünk észre valamit, ami ott bújik a sorok között. Nem azt akarom mondani, hogy ettől akkor most jó vagy rossz a részlet, csak azt, hogy az ilyesminek is van keresnivalója az irodalomban, és hogy nincs olyan, hogy “így kell regényt írni”. Remélem az íróiskolákban sem tanítanak ilyet.

  43. Kétszer is elolvastam a kitett részt, hogy a benne lévő információkat megértsem. Tetszik a hangulata a műnek, ez az édes-bús érzés. Mégis két részre bontanám az első és a második fejezetet, mert ha egyben kellene néznem, nem tudom értékelni. Két különböző, számomra össze nem illő rész, más hangnemben és nézőponttal, roppant zavaró. Olvastam már váltott nézőpontú művet, bevallom azt sem szerettem, de itt nem erről van szó.
    Az első felében én sem tudtam eldönteni, hogy ki kicsoda, ezt egy -egy mondattal könnyedén ki lehetett volna fejezni, és nem töri meg a mondanivalót. A mondanivalót így viszont nehezen értelmeztem, anya-lánya konfliktust látok kibontakozni, de ez számomra nem meggyőző és nem életszagú.
    A második rész már jobban tetszett. Ha innen indulna a regény, és E/1-ben íródna, hogy megismerjük a főszereplő gondolatait, érzéseit, világát, ebből a kitett részből már lehetne építkezni.
    A rossz sejtésem, hogy több karakter is megszólal E/1-ben, fokozva a fejetlenséget, remélem nem valósul meg, és később letisztul a kép.
    Sok sikert kívánok a műhöz!

  44. Kedves Judit!

    Évek óta figyelem az Aranymosást, és a te nevedbe és részleteidbe mindig belefutok, és esküszöm, én már csak ezért is odaadnám neked azt a pozitív lektorit. Aki ennyire kitartó, és évente megír egy teljesen új regényt, amivel ki is kerül, vagyis a beküldött kéziratok felső 15%-ában végzi a szöveg (mert kb. ennyi szokott kikerülni), az semmiképp sem tehetségtelen vagy amatőr. A kiadó jól járna veled, évente hoznád az új könyveket. Nem is értem, miért nem sikerült még nyerni…
    Talán sokan nem tudják,hogy idén külön novellásköteted jelenik meg a FISZ-nél, és úgy egyáltalán semmit nem tudnak rólad, pedig ha az ember nyitott szemmel jár, gyakran belefuthat egy-egy Jassó-szövegbe akár a Kulteren, akár egy verset olvasva a Parnasszusban. Persze ehhez kell némi szépirodalmi érdeklődés, és itt van a kutya elásva, hiszen az Aranymosás látogatóinak többsége nem ilyen érdeklődésű. És én kicsit azt látom az utóbbi időben, hogy válogatás nélkül megy a kötözködés, mindegy, hogy az ember az első regényét küldte be, vagy hosszú évek óta gyakorlott szerző, pályázatokat nyer vagy ér el helyezést, netán a két fiatal írókat tömörítő szervezet valamelyikének (esetedben mindkettőnek) tagja. Ezzel most azt akarom mondani, kicsit gonoszkodva, hogy ne bizonytalanodj el a saját tehetségedben azért, mert ide néhány olyan kommentelő, aki csak szórakoztató irodalmat, netán csak valamilyen pöttyös regényeket olvas, az utolsó A-betűdbe is beleköt, mert szerinte rossz helyen van! Rád még várnak sikerek az irodalmi életben 🙂

  45. Kedves Dyta, köszönöm 🙂 🙂

  46. A fogalmazás sokszor nyelvtanilag pontatlan, a szöveg lassú, vontatott, túl részletezi a csekélységeket. Alapnak jó, de konfliktussal, horgokkal, izgalommal érdekesebbé tehetnéd a szöveget.
    Amúgy szívesen olvastam, szeretek az egyszerű emberek életébe belelátni. Látom benne a jót és rosszat is, van benne potenciál, úgyhogy sok sikert hozzá!
    Gratulálok!