Ivády Nóra: Fák a Tom folyónál (részlet)

Ivády Nóra: Fák a Tom folyónál (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

I. RÉSZ
Ukrajna

Szentirmay Mihály egy ideig az ablakból bámulta a szilveszteri sűrű hóesést, majd unottan kötni kezdte csokornyakkendőjét. Feleleges volt szmokingot húznia, hiszen nem voltak érdekeltek egy szilveszteri partiban sem, de felesége, Hajnalka ragaszkodott az elegáns ancúghoz, Mihály pedig tisztelte felesége kívánságát.
– Borotválkozni akkor sem fogok – súgta az ablakból visszatekintő árnyékképének. Sajnálta volna több napos borostáját, mely végre, talán kezdett összeállni valami szakállra emlékeztető szőrzetté. Nem akart megválni tőle, hisz úgy érezte, hogy ez a borosta – polgári kifejezéssel élve elhanyagoltság, – talán a legjobb kifejezője lelkiállapotának. Valóban. Nem volt túl sok ok az örömre, 1943 súlyos éve lassan telt. A rádió híreiben jól ismert európai városok nevei hangoztak fel, majd vesztek el örökre; ma Siracusát bombázzák, holnap Rómát. Hamburg elesik. Mi lesz Budapesttel? Az ország kutyaszorítóban volt. Az oroszok már a brjanszki erdőknél voltak. Budapesten teljes besötétítés volt érvényben. A közvilágítás éjjel szünetelt, úgy festett a város, mint szellemek tanyája. A házakban és szívekben csend honolt. Az ablakokat a lakók fekete kartonlapokkal takarták le, hogy az éjjeli lámpavilág ne szökjön ki az utcára, elárulva ezzel az ellenséges repülőknek, bombázóknak, hogy egy város fekszik alant. Mihály és Hajnalka is belemerült ebbe a kartonlapozásba. Este felrakták őket, hogy reggel az első napvilágra leszedjék. Hajnalka pár nap után bolondjává vált ennek a feladatnak, hisztérikusan sötétített el és világosított fel. A kartonlapok után a belső ablaktáblák következtek.
– Hát azokkal meg mit csinál? – kérdezte szemüvege mögül Mihály, mert a házmester már a könyvtárszobában tüsténkedett.
– Kérem alássan, méltóságos úr, bombatámadáskor betörhet – itt fejet hajtott. – Jó helye lesz annak a pincében, majd erre nem kell külön költeni, tisztelettel – majd bokázott egy nagyot.
Mihály nem tudott mit szólni. Őrület, ezt gondolta. Készülnek az emberek a békére. A háború valósággal még el sem érte az országot, ezek pedig már a békére készülnek. Mihálynak apósa, Vitéz Farkas Károly, hajdani katona, kapcsolatai révén alkalmatlan minősítést járt ki. Mihály tudta, hogy az öreg félszívvel eszközölte ezt ki, mert talán titokban azt kívánta volna, ha Mihály a fronton pusztul el, de mégis jobban szerette lányát, mint amennyire elégedetlen volt lánya férj választásával. Így maradt Mihály otthon a besötétített Pesten, inkább felesége, mint a város védelmére. Mihály unta felesége rigolyáit, de kétségkívül jobb volt otthon, mint a fronton. Hogy biztosítsa szellemi intaktságát, éjjelre is a könyvtárszobába költözött, ahonnan kitiltotta a nőt, élete párját. Egyébként is, a Karamazov testvéreket olvasta, Dosztojevszkij nagy könyve valósággal azt az érzést keltette benne, hogy egy őrülttel bútorozott össze a könyvtárszobában. Ehhez pedig nem kellett napvilág. A kartonlapok maradtak nappalra is, ahogy a pizsama is most már bőven volt viselet a nap huszonnégy órájára. Mihály nem vallotta be magának, de kezdte elveszteni a kapcsolatát a külvilággal. Hajnalka meg volt győződve arról, hogy férje megtébolyodott. Már azon sem csodálkozott, hogy mikor esténként kilenc óra ötvenötkor, felszólalt rendre a Lili Marlene, férje artikulálatlan éneklésbe kezdett: „Ki fog a lámpánál állni veled, Lili Marlene?” Hajnalka aggódott férjéért. Hasztalan próbálta kicsalni a könyvtárszobából, de férje folyton nyugalomra utasította: felkelni minek, hiszen a civilizáció úgyis végleg elveszett! Végül Hajnalka nem bírta tovább és titokban felkeresett egy ismerős pszichiátert, akinek beszámolt férje állapotáról, arról, hogy naphosszat pizsamában lézeng a sötét szobában, alig fürdik, alig eszik, nem törődöm és zsémbes, a rádiót hallgatja és slágereket énekel, rendre iszogat és cigarettázik. A légiriadókat semmibe veszi, van, hogy teljesen átalussza őket. Az orvos a leírás alapján depressziót diagnosztizált, de nem tulajdonított túl nagy jelenőséget neki, hisz’ az egész ország igencsak rossz, depressziós állapotban volt.
Mihály nem akart megválni több napos arcszőrzetétől. Hozzá nőtt már, ahogy a rosszkedve is hozzánőtt. A borotva árulás lett volna a háborús kedve ellen. Árulás lett volna Lili Marlene-vel, Dosztojevszkijjel és talán Magyarországgal szemben is.
– Helyes – mondta ki hangosan. A csokornyakkendő pompásan feszített a keményített ing nyakán.
Szilveszter éjszakáját apóssal és anyóssal töltötték. Mihály nem győzte tölteni a pezsgőt a még ki sem ürült poharakba és igyekezett különös figyelmet szentelni annak, hogy a gramofonba mindig vidám, ordító dzsessz szóljon. Kapatos lett tizenkettőre. Az éjféli koccintásnál anyósa, Stefike szem forgatva megjegyezte, szinte csak magának, széljegyzetként:
– Ágyő ezerkilencszáz-negyvenhárom, a gyermekáldás megint csak elmaradt! – Szerencse, hogy a hangos dzsessz muzsika elnyomta a kellemetlen megjegyzést és csak Mihály hallotta meg, aki nagylelkűen, részeg hevületében csak nevetni tudott:
– Drága, Stefike, hadd csókolom meg a kezét! – megtanulta már nem komolyan venni a nőket, különösen, ha felesége anyjáról volt szó. A pezsgőre jó sok házibort ivott, melynek együttes hatását még az éjféli korhely káposzta sem tudott elnyomni. Pedig a káposzta jó volt, zsíros lé, szalonna és kolbász, hízott malac egyvelege. Volt már annyira ittas, hogy anyósát is felkérje táncolni. Végül már hárman forogtak a nappali közepén, bíztatva magukat a háborús slágerrel:

„Majd ha lámpák égnek újra, este fényes lesz az utca, akkor újból egy-két estét átlumpolunk, táncolni fogunk dalolni fogunk, tá-tá-tára-raram…

És ha vége lesz majd egyszer, vígan élhet minden ember, hajnaltájban kedvesünkkel sétálhatunk, nevetni fogunk, dalolni fogunk, tá-tá-tára-raram…

Kéz a kézben megyünk haza néha, szívünk egyre csak szerelmesebb, és többé, már nem üvölt a sziréna, és az ember csinál annyi mindent, szépet, jót és kedveset…”

Mihály nem tudta megunni a dalt, újra és újra felrakta. Buborékok táncoltak a fejükben, a nők arcán spicces mosoly sugárzott. Após, Károly a bőrfotelben ingatta a fejét, mutatóujjával követte az ütemet, melyet lassan szokott az ő teste is, végül nem tudott már ellenállni felesége hívó szavának, táncra kelt ő is, nagy nehezen, kelletlenül-katonásan, mégis engedékenyen és jókedvűen, majd ha a lámpák égnek újra, dörmögte ő is az orra alatt. Nem lehetett abbahagyni. Mintha attól kellene tartani, ha elhallgat a zene és abbamard a tánc a valóság újra teret nyer, beletenyerel ismét életükbe, gondolataikba. Újra háború lesz, bombázás és bizonytalanság. De nem, mert a mámor még tart, szól a zene, a pezsgő buborékja tébolyítja az agysejteket.

Hiába volt a bizakodás. Az alkalmatlan minősítés nem ért semmit. Februárban megjött Mihály behívója. Az ország nem engedhette meg magának, hogy egy ilyen fiatal és egészséges férfi ne harcoljon a hazáért. Senki nem tudott segíteni: Károly bácsi kapcsolatai nem működtek. Hajnalka hangosan zokogott, míg kikísérte férjét a Keleti pályaudvarra. Hosszan búcsúzkodtak. Mihály próbálta vigasztalni a vigasztalhatatlant, ugyan már, biztos nem tart sokáig. Mielőtt felszállt volna a vagonba, mint megilletődött gyerek a pályaudvar koszos tetőablakain át az égre nézett; ragyogtak a téli hideg csillagok. Egy halvány futó pillanatig mintha búcsúzott volna mindentől. Az élet inkább harc, mint tánc gondolta. A tehervagonban aztán takaróba tekerte testét, és szemei úgy csillogtak a könnytől, mint az égen a téli hideg csillagok. Így indult – szemközt a pusztulással – az éjszakában kelet felé.

***

Mihálynak csak sejtése volt arról, merre vezénylik, mint az 1. hadsereg VI. hadtestének 11. honvéd ezredének katonáját. Valahová a Dnyeszter partjához – hallotta, vagy vélte hallani, valamilyen vonal – Árpád –vonal – megerősítésére. Keserűen jegyezte fel magának, hogy valóban nagy gondban lehet a haza, ha őt küldik bármilyen vonal megerősítésére. Titkon dédelgette magában a gondolatot, hogy legjobb barátjával és sógorával Bálinttal, aki maga is katona volt, valahogy a szerencse révén mégis találkoznak és megölelik egymást és akkor tán nem lesz olyan kárhozottan egyedül.
A Kárpátok hegyláncai előtt elfogytak a sínek. Az első napokban éjszakára családokhoz, vagy istállóba szállásolták el őket. Az istállóban csak az állatok hője és az a pálinka fűtött, melyet szállásadójuk diktált beléjük, tán’ nem is nagy erőszakkal. Meleg krumplilevest és takarót kaptak. A háziak zavartan és szánalommal nézték a katonákat, mint mohón kanalazzák a forró levesüket. A vacsora után Mihály kiment a ház elé és cigarettára gyújtott. Tiszta volt az égbolt, ragyogtak a hűvös csillagok. A megfagyott hó teteje is szikrákat hányt. Az éles fényeket csak Mihály cigarettájának füstje tudta eltompítani. Valahol a határban kutya vonyított. Valahol előtte, a Kárpátok vonulata terült el, érezte azok súlyos hegyláncait. Mihály haza gondolt.
Aztán napokon át tartó menetelés kezdődött. Hogy feledjék sorsukat, kínjukban énekeltek. Mihály nem ismerte a katonadalokat, ezért inkább csak maga magának dúdolgatta őket, úgy, az orra alatt. Az előtte baktató katona bakancsára szegezte egész nap a tekintetét. A második nap után aztán ez bakancs volt a legotthonosabb és legmegszokottabb pont a napjában. Volt, hogy olyan hideg, párás köd telepedett a vidékre, hogy alig látta az előtte haladó menetoszlopot. Máskor olyan szél kezdődött és a hó olyan erővel zúdult a nyakukba, mintha odafönt kiszakadt volna egy lisztes zsák. Legszívesebben egész arcát befedte volna sáljával. Mikor elállt a szélvihar, folytatták a nótákat. Könnyebb volt a katonadalok ritmusára menetelni. Lassan aztán meg is tanulta őket, és már ő is fennhangon énekelte, hogy „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katóó-nája, víígan éél-em katonaéletem, nincsen gondom másra. Masííí-rozok káplár úr szavára, úgy gondolok az én Violámra…” A Violánál, aztán minden férfi a saját babájának a nevét illesztette be, így Mihály is eldúdolt egy-két Hajnalkát…
Estére értek be a városba. Csendes, hegyvidéki városka volt, inkább falu, inkább szellemek tanyája. Visszhangzott a katonabakancs üteme a nedves köveken. A házak spalettái bezáródtak, mögöttük sötétség honolt. Az utcatáblák idegen cirill betűit magyar írással javították ki. A sötétben egy falragasz ezt hirdette: „Oroszok! Itt járt a magyar hadsereg, keresztet, földet, szabadságot visszaadott nektek!” Az üzenet cirill betűkkel is ki volt írva. Érdekes ez a tegeződés, gondolta hirtelenjében Mihály, aztán a bakancsok vészterhes kopogása elvonta a figyelmét. Pár társával a városkán kívül, egészen félre eső házhoz lett beosztva éjszakára.
– Volt már katona? – kérdezte meg egy férfi.
Mihály összerezzent, hirtelen nem is tudta, kihez szól a kérdés. Napokon keresztül senki sem vett róla tudomást. Felnézett, csak akkor látta, hogy egyik katonatársa kérdezi. Megrázta a fejét.
– Ez még a hátország, itt még béke van! – mondta az ismeretlen férfi kezével legyintve, míg a tűzbe bámult. Durva, sötét arcú ember volt, enyhe dunántúli tájszólással. – A front az más, az egészen más.
Mihály csak hallgatott. Nem tudta, hogy mit mondjon, egyáltalán feleljen –e.
– Pedig mán egyszer teljesítettem a kötelességem. Amott voltam a Donnál, a scsucsjei áttörésénél. – Miközben mesélt, szájával egész közel hajolt a tűzhöz, úgy gyújtott cigarettára.
A tűz világánál kirajzolódott a férfi csontos arca, és sprőd, fekete borostája. Mihály meglepődött, ő is arcához kapott, leellenőrizni arcszőrzetének hosszát: az övé is legalább olyan borostás volt, mint amannak.
– Azt hittem, nem hínak mán be többé. Majd’ egy hónapig gyalogoltunk a Dontól Lengyelországig. Amonnan vonattal gyüttünk. Nem mertem elalunni. Egyikünk elaludt, azt’ többet fel sem kelt, ott halt meg álmában. Megfagyott a szerencsétlen.
Mihály összeszorított szájjal hallgatta a történetet, eleinte nem akart válaszolni, sőt, egyáltalán megszólalni, aztán vonakodott, végül meggondolta magát:
– Egy barátom… akarom mondani a sógorom – javította ki – ő is ott volt a Donnál, ő is a scsucsjei áttörésénél, mint mesélte.
– Hát hogy hítták?
– Farkas Bálint. Vitéz Farkas Bálint – javította ki magát ismét.
– Az ezredes – bólogatott elismerően. Úgy mondta „ázredes”, erős ízzel. – Alatta szolgáltam, az ő ezredében, bátor katona. –. A férfi csak akkor nézett fel Mihályra, mikor befejezte mondandóját.
– Kovács Sándor vagyok, Dombóvárról – mondta, jól elhúzva azt az ó betűt – közbe kezét Mihály felé nyújtotta. Az, egy másodpercig hezitált ugyan, maga sem tudta miért.
– Szentirmay Mihály – mutatkozott be végül – Pestről – tette hozzá az illendőség kedvéért. Amaz csendben bólogatott. Szívta a cigaretta csutkát, pedig nem volt már mit szívni rajta.
– Olyan idegen itten, mint egy úri fiú – mondta szinte lemondóan, mégis szinte együtt érzően a katona és Mihály hirtelenjében nem tudta, hogy ezen a kijelentésen inkább megsértődjön, vagy inkább hízelgőnek érezze, ezért inkább úgy döntött, hagyja az egészet.
– No, vigyázzon az életére! – mondta amaz, állt is fel, hogy nyugovóra térjen. Búcsúzóul megveregette Mihály hátát, de olyan erővel, hogy az kis híján beesett a tűzbe.
– Jó éjszakát – válaszolt neki, de maga még maradt, hogy jó tíz percig bámuljon a tűzbe, aztán ő is nyugovóra tért.
Igaza volt Kovács Sándornak. A hosszú évek burokba zárt budai úri világából kisebb megrázkódtatás volt a találkozás az igazi Magyarországgal. Nem nagyon talált közös témát a nép fiaival, de nem is akaródzott neki. Folyton azzal voltak elfoglalva, ki honnét jött. Távol volt a haza, így ez borzasztóan fontos volt. A földik hamar barátságot kötöttek és rögtön sorolták az ismerős helyeket, ismerős személyeket, közös emlékek után kutatva. Megmutatták egymásnak a feleség, vagy a szerelemük arcképét – néha mindkettőt: ő az, aki haza vár, de ő az, akihez haza megyek… Mihálynak is volt egy képe, Hajnalkáról, – a nő adta, az utolsó estén – egy megsárgult arckép, ovális alakú rámában, melyet ott hordott katonazubbonya belső zsebében. Elalvás előtt elővette, nézte a sötétben a nő ibolya szemeit, csókot nem adott a képre – mint sok más társa megtette – mert nem hitt az ilyen fajta érzelgősségben.
A Kárpátok vonulatai között haladtak. Néha katonai teherautók száguldottak el mellettük, néhol halott állatok tetemeit hagyták el. Ha a hó épp nem esett, a nap pillanatokra megjelent a felhők között.
– „Vajon, merre lehet a Vereckei hágó?” – kérdezte Mihály magától, magában. Illetve csak hitte, hogy magában – de a valóság távol állhatott ettől, mert a százados – kiről tudta, hogy Gyulának hívják – meghallhatta Mihály merengését, mert ideges káromkodások közepette csak annyit válaszolt, hogy nem turista gyalogtúrán vesznek részt, hanem háborúban vannak.
Mihály úgy érezte, hogy hetek teltek el, mióta otthonról elindult. Ólmos mázsaként telepedett rá minden újabb nap. Úgy tűnt, hogy már legalább ezredszer hallja, és legalább ötszázadszorra énekli, hogy „Hajnalodik, közeleg a reggel, indul Horthy a magyar sereggel…” Így teltek a nappalok, egyik, a másik után, dalok, bakancsok közepette, az időjárás némi váltakozásával.
Galíciába vonult fel a magyar hadsereg, vonalvédelemre, ott volt a csapatösszevonás. Ide gyűlt össze az Észak – Kelet-Kárpátok védelmére rendelt magyar sereg, az egész régi Magyarország; magyarok a csonka országból, székelyek Erdélyből, kárpátaljai magyarok, aztán munkaszolgálatos zsidók, cigányok, románok és szerbek. Mert a vörös rém közelgett, és nemcsak a hazát, de egész Európát meg kellett védeni a közelgő pusztulástól. Szedett-vedett egy sereg volt, senkinek nem volt különösebb a felszerelése, se a katonáknak, se a munkaszolgálatosoknak. Mihályéknak legalább egyenruhája volt, a muszosoknak még az sem, többségük civil ruhában vonult be, és később sem kapott semmiféle ruhát. Mihály százada kiképzést is csak hevenyészve kapott, azt is közvetlen a bevonulás után. Kérdésre, hogy ért-e valamihez, Mihály megvallotta, hogy lőni valahogy megtanult, ezért a lövészekhez osztották be. A lövészeknél az oktatás aztán végtelenül egyszerűen történt: „Odamész, aztán lősz!” Tartalékban voltak, nem történt semmi.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.5/10 (33 votes cast)

Leave a Comment

24 hozzászólás

  1. Kedves Szerző! Kicsit megzavartál az elején, lehet, hogy a korai időpont miatt forog lassabban az agyam, de az elején egy teljesen közeli kép villan fel, ahol Mihály az ablaknál áll, és hosszan elmélkedik, azután váratlanul táncolnak és pezsgőznek. Erre felkaptam a fejemet, 1943-ban nem tudom, mennyire lehetett hozzájutni ilyesmihez, de a pasi gazdag, ezért elfogadom, hogy akár pezsgőzhettek is. Szent meggyőződésem volt, hogy a férfi visszaemlékezik valamire, majd rájöttem, hogy nem, itt már történés van. Utána meg zsupsz, már menetel is a frontra, közben cigarettázik. Szívesen olvastam volna Mihály gondolatairól, mit gondol arról, hogy neki nem kell harcolnia – ugyan említés szintjén írsz róla – majd arról, amikor ráébred, hogy mégiscsak mennie kell. Azért ez egy nem hétköznapi dolog, mégis elég hamar lezavartad a dolgot. Én inkább ezt bontogattam volna Dosztojevszkij és Lili Marlene helyett. De Te vagy az író, nyilván volt rá okod, hogy ezeket a dolgokat megemlítsd! 😀 A történelmi részletekbe, hűségbe nem megyek bele, ezt mások biztosan meg fogják tenni. Egy kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, hogy a kitett résznek még nincs igazán jelentősége, inkább meg akarod mutatni, ki is a főszereplőd, honnan érkezett, milyen körülmények között élt, és hogy ez a fejezet tulajdonképpen azért íródott, mert valahogy el kell jutnia Mihálynak a frontra, ahonnan majd a valódi cselekmény indul. A szöveg gördülékeny, nem esett nehezemre olvasni, érdekesnek ígérkezik a regény, szívesen olvastam volna tovább. Gratulálok a kikerüléshez!

  2. Kedves Nóra!

    Milyen fura az ember. Elolvastam, hogy unottan nyakkendőt köt, mire lementem a végére, hogy meddig unatkozunk? Pedig mindegyik részlet kb. azonos méretű. Nem tolnám pont az unalom szót az első mondatban az olvasó képébe.
    Szép, folyamatos, fontosabb dolgokat tartalmazó leírás egy igen gazdag család lányának részeges férjéről. Kevés részlet, azok viszont megadják a hangulatot. De fennakadtam a “szemközt a pusztulással” részen, annyira kilógott a szövegből. Gondolom te is érezted. Így indult éjjel kelet felé, bele az ismeretlenbe, vagy hasonló. Aki depressziósan, pizsamában ül a könyvtárban, és olvas, nem a pusztulásba fog indulni, ahhoz újságot kéne olvasnia, nem könyvet, és a háborún kéne töprengenie, amit eddig nemigen tett azon fejül, hogy úgyis megdöglünk. A pusztulás neki mindenütt ott volt, nem felé tartott.Az utazás módja se stimmel, így nagyapám se utazott, aki szabó volt egy tiszt mellé rendelve, és a lovakat ápolta a Donnál.
    A leírás szerinti vejnek nem alkalmatlannak kellett volna lennie, hanem tartalékos tisztnek, akit a hátország védelmére hagytak vissza, aki most, hogy mindenkit a frontra visznek, a tiszti szolgájával kel útra. Vagy valami kaki van a palacsintában… Ugyanis ha szimpla katonaként vitték be, akkor eddig is bevitték volna.
    A ólmos fáradtság van, nem ólmos mázsa, és azt a személy érzi, nem a napok telepednek.
    Sajnos szeretem a katonasorsot elmesélő műveket, nagyapám kedvenc témája volt, mikor még élt, sokfelé vetette a háború. Azért sajnos, mert egyrészt az első mondatban levő unalom belengte az egészet, másrészt hiteltelen részek voltak, ahogy feljebb írtam. Harmadrészt semmi jellemfejlődés, vagy valami, itt volt egy gazdag urifiu, meg volt valaki, akiről ha nem tudom, hogy katona, akkor úgy éri meg az egészet, mintha egy gazdag urifiut behívtak volna munkaszolgálatra, és a frontra vezényelnek.
    Tehát a férfi leírása hiteles lenne, mint muszos urigyerek, a katonák leírása hiteles, egy magát kívülállónak érző személy által, a részeges bezárkózó gazdagvej is hiteles. Ami nem hiteles, hogy az elején levő gazdag vej nem így kerülne ki a frontra, ott nem ez és így történik vele, és nem ilyen körülmények között. Találd ki, hogy rejtegették a könyvtárban, majd munkaszolgálatra küldték, és akkor el fogom hinni amit írtál.
    Nagy csalódás volt. Segítene rajta egy átírás, meg egy halom élettapasztalat.

  3. Kedves szerző!

    Gratulálok a kikerüléshez. A történelmi háttérben felvázolt részleteket nem fogom tudni megcáfolni, majd megteszik mások, ha akad hiba. A szöveg nekem érdekesnek tűnt, gördülékeny, olvasható. Kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik a történet. Sok sikert!

  4. Gratulálok a szerzőnek a kikerüléshez! 🙂
    Nem szeretem a történelmi regényeket, de ez megfogott, és ezt nagyon köszönöm! 🙂 Imádom a magyar témát, karaktereket, helyszíneket, ezzel különösen megdobogtatta a szívemet. 🙂
    Nekem kicsit ugrált a történet, néha alig tudtam mi történik, mert egyik pillanatban még szilveszterkor táncolunk, aztán már bumm, február van, és bevonulunk.
    Mint mondtam, nem szeretem a történelmi regényeket, de a párom igen, és ezt (az eddigiek alapján) szívesen olvasná. 🙂
    További sok sikert kívánok! 🙂

  5. A szoveg gordulekeny, olvastatja magat, de nem hiteles.Nem akarom leirni ujra, mert Palfi Aniko szinte szo szerint leirta, amit en is kifogasoltam volna.A kikeruleshez gratulalok, egy kis modositassal remek konyv lehet belole.

  6. A mondatok és a háttér nagyjából rendben van, de csak nagyjából. A bevezetés a régebbi háborús regények hangulatát idézi, és viszonylag keveset tudunk meg belőle. Ez zavaró, de valamiféle hangulatot mégis csak kell adni az olvasónak, és itt többé-kevésbé sikerül. Manapság azonban azt hiszem, hogy ez a Berkesi-Szilvási féle ábrázolás talán kevés, már valódi történelmi távlatból nézzük az akkori eseményeket, és a stílusnak is változnia kellene, sok történelmi regényt megírtak már azóta. Azért említem az egykori két „íróhatalmasságot”, mert a felszínes történelemóra itt-ott gyengén megtámogatott adatokkal inkább emlékeztet politikai brosúrára, mint igazi, emberközeli regényre.
    Nehéz feladat a háttérismeretek adagolása, a karakterek bemutatása és a cselekmény bonyolítása. A szárazabb adatnak tűnő információkat inkább a cselekménybe kell elrejteni, és nem érdemes a cselekményt alárendelni az információnak. Szerintem a szilveszterest leírása alig tesz valamit hozzá a későbbi – egyelőre ismeretlen cselekményhez –, bár ebben tévedhetek. A frontra való utazás vázlatos ismertetése sem ad át annyi hangulatot, mint néhány apró, de valódi cselekmény. Szokás mondani: Mutasd, ne mondd! A menetelés az állatok teteme mellett, a hiányos öltözék felsorolása csak leírás, lényegében történelemkönyv. A szemelvényben is találunk apró cselekmény-részleteket, de azok sajnos teljesen hangulatmentesek, néhol a kép is hibás. Cigarettázgatni a tábortűz körül akárhol lehet, én is rágyújtottam a Tisza partján, a kempingben, a nyolcvanas években. Igaz, nem hajoltam közel a tűzhöz, inkább egy parazsat emeltem ki onnan, azzal izzítottam fel a bagó végét. Az ábrázolt apró cselekmény tehát nem visz közelebb a háborús hangulathoz, inkább eltávolít attól. Egy fagyoskodó katona káromkodása, a papundekliből gyártott, és jéggé fagyott cipőtalptól való szenvedés viszont már cselekmény, azt át tudom érezni.
    Túl nagy történelmi bakik nincsenek, bár Hamburg eleste kicsit zavar. Az amerikaiak bombázták ugyan Hamburgot, de a város tudomásom szerint nem esett el 1943-ban. A mélyebb ismeretek hiányát tükrözi néhány más pontatlanság, mint például a pszichiáter emlegetése. 1943-ban ez még nem volt divatban, sőt később sem annyira, mint a mai amerikai filmekben. Információim szerint a pszichoanalízis a Második Világháborúban éppen, hogy nem divatos, inkább üldözött dolog volt. A hibák nem túl fontosak, de lényeges, hogy a szerző jóval többet tudjon a teremtett vagy ábrázolt háttérvilágról, mint amennyit elmesél az olvasónak.

  7. Ritkán szólok hozzá mások véleményéhez, de nem tudok elismerés nélkül túllépni Pálfi Anikó megszólalásán. Igen alapos munkát végzett az elemzéssel, megszívlelendőek a mondatai, ha meg nem bántom a kölcsönzés szándékával, szívesen vállalnám a magaménak is azokat.

  8. Demeter Attila: Köszönöm a szavaidat, én is mindig szívesen olvaslak, mert akár egyetértünk akár nem a szubjektív részekben, objektíven nagyjából ugyanazokat a problémákat szoktuk észrevenni, és ugyanazokat a pozitívumokat értékelni. Látszik, hogy nem csak futólag leírsz valamit, hanem te is segíteni akarsz a véleményeddel.

  9. Nem kedvelem a háborús történeteket, ezek a fajta írások, amiket utoljára vennék le a polcról, ha már nincs más.
    Valaki már írta, hogy furcsa a pezsgőzès, nekem is ez ugrott be, hogy nem hinném, hogy akkor pezsgőhöz lehetett jutni.
    Van hangulata, bár lehangoló, és mint írtam, nem szeretem az ilyeneket, a besorozástól már nem olvastam tovább.
    Biztos, hogy aki nekiáll ilyet írni, alaposan utána néz a történelemnek, nagy munka lehetett, gratulálok!

  10. Ilyet már írtak, ilyet már olvastam. Dióhéjban. Hiányolom az egyedi hangot.
    Hozzászólva a pezsgős témához 🙂 : létezik boros pince, ahol akadhatott belőle, nem kellett akkor beszerezni. Ezt tapasztalatból mondom.
    A szöveg gördülékeny, szépen fogalmazott, gratulálok a kikerüléshez. Ez azonban nekem nem elég ahhoz, hogy valamit szívesen olvassak.

  11. Gratulálok a kikerüléshez! Nagyon tetszik, hogy az író ennyi időt belefektetett az írásba, mivel valljuk be, hogy nem egyszerű ilyen komoly témával kapcsolatban írni. Nem igazán az én stílusom, de attól még tetszett.

  12. Engem megvettél vele azonnal, szívesen ilvasnám. Szetintem különleges írás, főleg hogy lány írza, ami a témaválasztást még érdekesebbé teszi. Azonnal nyomtam rá tíz csillagot.

  13. Bocsanat az elutesekert, franya telefon…

  14. Tetszik és nem fantasy, 9-est adok rá.

  15. Minden évben észreveszem magamon, ahogy halad előre az Aranymosás pályázat, hogy egy idő után eltelek a folytatás nélküli első részletek olvasásával, és lankad a figyelmem, már nem kötnek le annyira. Ezt azért írtam le, mert ennél a részletnél nem tudom biztosan, hogy emiatt a “megfáradás” miatt nem szívott úgy be, vagy a szöveg miatt, mert ez egy jó téma, és a fogalmazás is tetszik, csak valahogy hiányzik belőle valami, amire úgy felkapnám a fejemet, hogy “no, ez most nagyon különös, itt nem hagyhatom abba!”

    “– Olyan idegen itten, mint egy úri fiú – mondta szinte lemondóan, mégis szinte együtt érzően a katona és Mihály hirtelenjében nem tudta, hogy ezen a kijelentésen inkább megsértődjön, vagy inkább hízelgőnek érezze, ezért inkább úgy döntött, hagyja az egészet.” – ebben a részben két szinte és két inkább van, ez minden zavaró, amit a fogalmazásban találtam 🙂

  16. Megfogott a szöveg hangulata. A szerző stìlusa kifejezetten tetszett. A tèmája ellenère nem esett nehezemre vègig olvasni a rèszletet (pedig mostanában gyakorlatilag bármi jobban èrdekel, mint a háborù). A szilveszter bemutatása különösen jól sikerült a gramofonból szóló zenèvel, anyòspajtás kèzcsókjával ès a pezsgővel. A többiek kiszúrtak nèhány hibát (pl. hogy egy ùr nem ìgy került volna ki a frontra), ami nekem sosem tűnt volna fel. A szerző helyèben nagyon örülnèk, hogy ilyen szemfülesek a kommentelők, ezt vègül is könnyű javìtani.
    Nekem nem az jött le, mint nèhány olvasónak, hogy Mihály iszákos lenne. Teljesen èrthető, ha szilveszterkor több buborèkot engedett le a torkán a kelletènèl.
    A frontra törtènő utazásról szóló rèszt már kevèsbe èlveztem. A leìrò rèszek között jobban örültem volna egy-egy izgalmasabb párbeszèdnek. Na, meg annak is, ha tudom, hogy hány èves a főhős. Nem tudtam, hogy egy harmincas vagy egy negyvenes fèrfit kèpzeljek el.

  17. Én nem szoktam komolyabb elemzésekbe bonyolódni, vannak itt sokan, akik ehhez sokkal jobban értenek, mint én. Én inkább azt az olvasói réteget képviselem, akik az élményt keresik, és az első benyomás dönti el számukra, megveszem-e a könyvet vagy sem. Ezt a történetet bizony szívesen olvasnám tovább, pedig ritkán olvasok történelmi regényeket. Remélem, pozitív lektorit kap a későbbiekben!

  18. Kedves szerző!

    Kezdeném azzal, hogy nekem tetszik. Valahogy ez az unott és reménytelen hangulat magával sodort és sikerült magam a főhős mellé képzelni a hidegben. Voltak apróságok, amiken megakadtam, pl.: „Egy barátom… akarom mondani a sógorom – javította ki ”. Az akarom mondani nekem itt elég. Abból már tudom, hogy kijavította magát, nem kell megismételni.
    A hitelesség kérdésében én nem tudok hozzászólni, én elhittem, hogy így működik a besorozás. Tetszik a főszereplő karaktere és az is, ahogy lassan megfogalmazódik benne, hogy ő miért kívülálló és megpróbál kapcsolatot teremteni a társaival az egyetlen közös pont, a sógor révén. Szívesen olvasnám tovább. Sok sikert!

  19. Mikor az író visszalép jó pár évtizedet a könyvében a kor hitelessége miatt, az akkor használatos nyelvi kifejezések, szleng alkalmazása is kötelezővé válik a számára. Másként nem lehet egy történelmi regényt megírni. Itt sikerült a visszalépés. A háború közeledte sokkolóan hatott minden ország lakosságára. Valami oknál fogva, talán csak az én hibám, bocsánat, nem jött át hozzám a sokk. Én ebben a miliőben nem tudnék letenni egy kanalat sem nyugodtan. Tudom, hogy egetverő hisztit, balhét vágnék, belekötnék az élő fába is, mert félnék a haláltól, a szeretteim elvesztésétől. Baromira be lennék tojva. Sajnos ez a „majd lesz valahogy”, „talán megússzuk” letargikus, szinte közömbös magatartás ma is létezik, tisztában vagyok vele, ezért mint mondtam, azaz írtam, bizonyára bennem van a hiba, hogy hiányérzetem alakult ki az olvasás közben. Tudjuk, hogy a jelen időben is folyamatosan zajlanak háborúk és halomra gyilkolnak a környező országokban, földrészeken ártatlan embereket. De ma sem vagyunk képesek átélni sokként, ezek szerint képtelenek vagyunk változni – „Mivelünk nem történhet meg úgysem”– alapon. Pedig dehogynem. Csak filózgatok itt magamban, és közben örülök, hogy nem szól a kinti hideg éjszakában a légiriadó. Most az a kérdés, hogy egy sokkoló, drámai hangvételű háborús történetet fogunk- e olvasni, vagy egy száraz tényfeltáró, múltidéző történelmi regényt. Én az előbbiért drukkolok. Furcsamód az emberi tudat ezeket a történelmi borzalmakat, nagyon intenzíven szemétként lekukázza. Pedig a háború borzalmának átélési lehetősége, folyton a nyomunkban lohol. Ha nem veszünk tudomást róla, akkor is. Gratulálok a kikerüléshez!

  20. Nem sikerült megszeretni ezt a részletet sem, sajnos.
    A legnagyobb problémám vele az, hogy habár történelmi regény, az adott kor stílusa, hangulata nem jön át a szövegből, csak egy-két helyen, ami így furának hat. A hirtelen változások indokolatlannak tűnnek, az olvasó nehezen tudja eldönteni, miért történt az, ami következett. Túl gyors a váltás, még a szereplőket sem ismerjük meg, a helyszínt és a kort sem engedtük közel magunkhoz, de máris a közepébe vágunk. Szerintem egy történelmi regénynél ezekre a dolgokra fontos odafigyelni.
    Minden esetre gratulálok a kikerüléshez!

  21. Kedves Nóra!

    Van egyfajta kellemes, “elmesélek egy történetet a teraszon a nyári kora estében” hangulata, ami átszövődik a háborúk depresszív, kissé mindenbe belefáradt hangulatával. Az a baj, hogy ez a két stílus számomra nem egy különleges, élvezhető egységet alkot, hanem egy kissé kuszának tűnik tőle az elbeszélés. Emellett gyakran volt az az érzésem, hogy csak egy vázlatot, esetleg egy gyors bevezetőt olvasók. Néha hiányzott, hogy közelebbről is megismerjem az emberek gondolatait és érzelmeit.

    Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert!

  22. Kedves Szerző!

    A történelmi regény nem az én műfajom, fogalmam sincs például, mi volt az az Árpád-vonal, ahogy Lili Marlene-t sem ismerem. Ami ebben a részletben tetszett, az az ábrázolása: “A házakban és szívekben csend honolt.”-féle képek, vagy a depresszió tetteken és tárgyakon át ábrázolása; a kartonlapok, az arcszőrzet, a pizsama, a könyvtár.
    Kíváncsi lettem volna, végül levágta-e a szakállát Mihály a felesége kedvéért.
    Amit hiányoltam, azok az érzelmek. A depressziót hitelesen ábrázoltad, de a narrációból nem jön át, ahogy semmi más sem. Mondja ő, hogy az anyósa utálja őt, hogy részegen táncolt, hogy nem akart bevonulni, de nem érzi. Nincsenek testérzetek, nincs a lábat feltörő katonai bakancs, az anyós öregszaga, vagy Hajnalka búcsúcsókjának az íze. Nincs félelemtől nyirkos tenyér a behívó láttán. Igen, talán leginkább a félelmet hiányoltam.
    Leírod (és szépen írod le) mi történik, még apróságokat is becsempészel… valahogy mégsem élő. Nem érzem, hogy a karakterről szólna az egész.
    Az érzelmek hiánya adott egy kiégett, fásult életérzést az egésznek, ami nekem személy szerint tetszett, de nem illik a karakter leírásához. A depresszióhoz talán, de a szilveszterkor megismert úriemberhez és a hazavágyódó katonához nem.
    Kíváncsi lennék a fő konfliktusra, hogy miről szól igazából a regény. Rengeteg apróság tetszett benne, az összkép mégse állt össze egésszé.
    Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert!

  23. Érdekes. Jelenleg még nem fogott meg nagyon, valamit hiányoltam belőle,de azt valahogy nem tudom megmondani, pontosan mit is.
    Kicsit többet olvastam volna talán a karakterekről és a főszereplő gondolatairól, például Hajnalkával kapcsolatban. Eddig nem tűnt úgy, hogy túlzottan rajong a feleségéért, vagy legalábbis ahogy említve volt, nem egy romantikus alkat.
    Tetszettek a mondatok, nagyon szép, igényes a fogalmazás, kíváncsi lennék, milyen lehet a regény többi része.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  24. Sajnos ez a részlet most nem fogott meg. Ìzlés kérdése, de nekem nem annyira fekszik ez a tempós történetvezetés. Az egyik pillanatban még pezsgőzgetünk,és mire kettőt fordulok,már ott menetelünk a fronton. Mihály depresszív lelkivilàga talàn megérdemelt volna egy hosszabb kifejtést. Ráadásul ezt az írást jóval éberebb àllapotban olvastam el,mint a legtöbbet,és valószínűleg éppen emiatt itt különösen szemet szúrtak a kisebb stilisztikai hibàk,mint a szóismétlések.
    Mindezek ellenére,biztos jó könyv ez! 🙂 Valószínűleg csak engem talàlt meg rosszkor.
    Gratulàlok a kikerüléshez, és sok sikert kívánok a tovàbbiakhoz! 🙂