Istók Anna: Da capo al fine

Magdi

A tél szokatlanul korán ért végett. Még csak február eleje volt, de az őszi búza harsogó, zöld szőnyege már a tavaszt hirdette az út menti földeken. Az országút ezen a részen erősen kanyargott, termékeny dombok között egy patak folyásirányát követte. Magdi szülővárosa egy domb két oldalára és az alatta húzódó völgybe épült, sajátos mikroklímáját is ennek köszönhette, két-három fokkal is hűvösebb volt, mint a legközelebbi nagyvárosban, ami nyáron megelégedéssel és büszkeséggel töltötte el az ittenieket, de az év nagy részében azért nem így volt. Kora tavasszal különösen ízesen tudtak káromkodni a gazdák, és még a legidősebbek sem emlékeztek olyan évre, mikor valami ne fagyott volna el.

Az alig hét-nyolc ezer lelket számláló kisváros régen a mezőgazdaságból élt, aztán egy váratlan szerencsének köszönhetően felsorakozott a vidéki gyógyfürdők népes táborába, a 60-as évek olajfúrási akciójának eredményeként. A helyiek többsége valamilyen módon azóta is kötődött a fürdőhöz, ki szobát adott ki, ki büfét üzemeltetett, jutott belőle mindenkinek egy kis mellékes, ahogy a gazdálkodásból is. Sokan még ma is kijártak hétvégenként a környékbeli lankák nyeles telkeire, szinte mindenki termelt valamit. Persze a legtöbb a gyümölcsös volt, abból főzték a kisüstit, uniós szabályozások jöttek-mentek, a helyiek csak rángatták a vállukat, „na és?”, aztán főzte tovább mindenki hol legálisan – hol nem a cefrét. Mikor mit mondott a törvény.

A földek nagyobbik része, amit nem parcelláztak fel a kárpótlások során, a közeli mezőgazdasági főiskola tangazdaságaihoz tartozott. Magdi emlékezett még, hogy minden augusztusban kijártak ide Eszterrel és a haverokkal kukoricát lopni. Tobiasnak sose mondta, hogy náluk gyerekkorában még a rendszerváltó évek környékén is nemcsak, hogy jó heccnek számított az ilyen, hanem szinte mindenki úgy érezte, hogy a dicsőséges szocializmusból neki is jár valami és gyerek-felnőtt egyaránt kivette a részét a közösből. Tobias nem értette volna meg, ő nem ebben nőtt fel, igaz volt valami rokona neki is az NDK-ban, de aki nem élt itt, az nem tudja megérteni sose, hogy ez nem törvényszegésnek számított, hanem egy olyan véleménynyilvánításnak, mint mikor valaki előtt a földre köpnek.

A környező dombok most foltosan terültek el a délutáni napsütésben, a friss szántások nedves hónaljukat szárogatták, a fekete földet itt-ott átszúrta a tavalyi kukorica apró törekje.

Az autó szélvédője csupa maszat volt, bogarak ezrei szálltak bódultan a levegőben a hirtelen langymelegtől, szétkenődtek, újak jöttek, az ablaktörlő piszkos sávokat festett belőlük.

Nyüzsgött minden, tavasz volt.

A várostábla előtt az út kiöblösödött, akácos kiserdő hasított a szántóföldekbe. Magdi leállította a kocsit, még megvolt a kis pihenő fapadja, kikászálódott és rágyújtott. A mögötte jövő kamionos, beceneve szerint Káró, vigyorogva rádudált a szőke loknis, fiatal nőre, Magdi visszaintett neki vidáman, ez olyan otthoni gesztus volt végre, és hirtelen megörült, hogy egyedül van, hogy nem kell senkinek beszámolnia arról milyen érzés hazafelé tartania ennyi idő után.

Hogy mennyire boldog, mert hazatérni mindig örömöt jelent és mennyire szomorú is végre, most hogy az elmúlás ilyen kézzelfogható közelségbe került. És persze ideges is, hajnalban már arra ébredt, ki kell mennie a vécére, akkor még csak a teste tudta, hogy ma nehéz nap vár rá, most már a gondolatai is cikázóbbá váltak, ahogy egyre közelebb ért a városhoz.

Tudta, hogy el kell jönnie haza, abban a pillanatban döbbent rá, mikor Judit telefonja után hazaért és Tobias aggódó arcába pillantva hirtelen azt érezte, ebben a steril környezetben semmit nem tud felfogni az otthoni dolgokból. Ott kint Münchenben az élet csupa gyakorlatias és semleges mozzanatokból állt. A munkája az iskolában, a kollégái, az emberek az utcán, az eladók a boltban, akik mindig mosolyognak, a bevásárlás, a főzés, az angolórák, az esti kötelező kultúrprogram Tobias munkatársaival, vacsorameghívások, koncertek, aztán a lakás csinosítgatása, szikár legénylakásból otthonná varázsolása, és persze a jólét időkitöltő apró eseményei, ami Magdi számára még szinte új volt. Hát ezek mellett elképzelhetetlennek tűnt, hogy mi történt itthon, hogy van egy másik világ, valahol, ami szintén Magdihoz tartozik.

Judit telefonált neki tegnapelőtt, elmondta a tényeket, röviden, a hangján érezte, hogy aggódik érte, pedig nem volt miért, nem érzett sem fájdalmat, sem szomorúságot, sem pedig dühöt. Egyszerűen csak nem tudta elképzelni, hogy egyáltalán léteznek még azok az emberek, az a hely, az az élet.

Délben érte utol a telefon, aznap már nem volt több órája, megebédelt az iskolában, fogalma sem volt, mit evett, csak rágta az ételt étvágytalanul és nézte a futószalagon érkező és étkező, vihogó, cseverésző kamaszokat körülötte. Az járt az eszében, hogy ezeknek fogalmuk sincsen arról, hogy ő nem ide való, nem ide született, nem tud még beszélni sem perfektül a nyelvükön, hogy van egy másik világ is, mint ez, amit ezek nem ismernek.

Amit nem ismer senki itt, hiába lehet róla hallani néha a tévében, olvasni az újságokban, hiába van közel viszonylag, ha azok az emberek, akik ott élnek máshogy vannak kódolva, más szavakkal beszélnek, más emlékekkel vannak telítve, más hangokra dobog meg a szívük. Az egyének talán képesek globalizálódni, de a népek soha, az összgenetikus élmények nem adhatók át az internettel, nem lehet egy egész nemzet múltját megosztani, mint egy fényképet, ahhoz túlságosan sok dimenziós a kép.

Magdi gépiesen tette vissza a tálcáját a menza állványára, futólag biccentett két kollégájának az ajtóban, aztán kilépett az utcára.

Nem a kocsijához ment, elindult a belvárosba, felszállt találomra egy villamosra. Nem volt semmi célja, csak bolyongani akart, kibogozni az emlékeit és az érzéseit abból a kusza homályból, ami befonta.

Csak bámult ki az ablakon, a villamos végigzötyögött a Maximilienplatz mentén, elhagyták a Botanikus Kertet és a pályaudvar felé kanyarogtak. Az utcakép csak nagyon finoman csúszott át az elitszínű csillogásból a külvárosi szürkeségbe, itt nem volt olyan ordító a különbség, mint Pesten, ahol az ember letér a turistáknak fenntartott főutcáról és egyből a gettóban találja magát. De azért a díszlet jobban emlékeztetett itt már a messzi fővárosra. Magdi behunyta a szemét és próbálta elképzelni, hogy most Pesten van, a hatoson ül és mindjárt hazaér az Izabella utcai 28 négyzetméteres lakásba, kinyitja a bérház kapuját, káromkodik egyet, mert a nímandok megint telehugyozták a lépcsőházat, felmegy a lépcsőn a harmadikra, már rosszul van az egész gangon elterülő olajos sültkrumpli, rántottcsirke szagtól, bevágja maga mögött az ajtót és…

Egyszerűen nem ment.

Az pedig mégannyira sem, hogy elképzelje az otthoniakat.

A friss tavaszi szél beleborzolt a tájba, megcibálta a csupasz akácok ágait, aztán sebesen tovalibbent. Magdi rágyújtott még egy szál cigarettára, az előzőt belepöckölte a kukába, az ujja még emlékezett a mozdulatra. Két éve hagyta abba.

Most örült, hogy ragaszkodott hozzá, egyedül jöjjön. Bár még nagyon friss volt a jogosítványa és soha nem vezetett ennyit egyhuzamban. Tobias aggódott egy kissé, de nem erőltette rá magát, engedte, hadd menjen. Egyébként is egy határidős pályázatukon dolgoznak, csak viccesen jegyezte meg tegnap este, hogy szerinte Magdi direkt dugdossa előle a faluját, hogy megint nélküle megy le.

Mindig így mondta: a faluját, mert Tobias elképzelhetetlennek tartotta, hogy őstermelők városban éljenek, számára a mezőgazdaság piros muskátlis kerteket, fachwerkes épületeket és jól táplált legelőkön szabadon kószáló Holstein frízeket jelentett.

Tényleg sosem járt még náluk, fogalma sem volt, hogy egy végvári kisváros a szocializmust még ki sem heverő, de már egyből vadkapitalistává vedlett lakosokkal nem azt jelenti, mint itt náluk Németországban, a jóllakott polgárokkal és rendezett előkertekkel.

Mikor megismerkedtek, Magdi már Pesten lakott és az alatt az egy év alatt, amíg Tobias Magyarországon dolgozott, valahogy nem sikerült lejutniuk a kisvárosba. Az esküvő is kint volt Németországban, egyszerűbb volt ez Magdi munkavállalása miatt, a papírok miatt, a távolság meg nem számított. Magdi rokonai kiutaztak, Idös persze sírt, azt hitte, végre megmutathatja az egész városnak, hogy elkelt az ő lánya is és még milyen partit csinált! Villogni akart a külföldi atyafisággal, érvelt, kiabált, duzzogott, hogy ő nem így képzelte és mit fognak szólni az emberek, még egy tisztességes ruhája sem lesz Magdinak, hát milyen fényképeket mutasson a szomszédoknak, a kollégáinak?

Persze aztán lehiggadt, Magdi elmosolyodott mert eszébe jutott Idös arca, mikor meglátta az esküvő napján a lakásukat. Tulajdonképpen Tobias is elbámult, mikor meglátta Magdit a két bőröndjével, ahogy egy elegáns mozdulattal bevágja maga mögött az Izabella utcai bérház vaskos ajtaját és odasétál az autóhoz.

– Csak ennyi? ­– kérdezte Tobias ámulva, mert kiszerelte még a hátsó üléseket is, hogy több hely legyen a csomagoknak, szabadnapot vett ki két napra, hogy segítsen Magdinak otthon kipakolni.

– Ruhák és könyvek. Ami kell. – válaszolta Magdi könnyedén, az arca egyszerre nagyon zárkózottá vált. Aztán megfordult, felnézett még utoljára, Judit az ablakban leste őt, nem akart lejönni. Mindketten utálták a búcsúzós jeleneteket. Magdi intett, aztán beült az autóba. Magdi otthon hagyta az életét az Izabella utcában.

Idös mikor meglátta az esküvőn, hogy a müncheni lakás szinte kong az ürességtől, egyből károgni kezdett. Szerinte Emese, Magdi régi kollégája, aki albérlőnek beköltözött az Izabella utcába, biztos lop, de legalábbis hanyag és rendetlen. El fog mindent pocsékolni és egyébként is, hát miért hagyott ott Magdi mindent, a bútorokat, a dísztárgyakat, az egész konyhai felszerelést, a képeket, a tévét, a hifit, a cédéket?

Mindent.

Magdi ezt is meg tudta magyarázni, az anyja mellett Tobias is kérdőn nézett rá, ő sem értette teljesen az ügyet. Magdi akkor hadart valamit nekik arról, hogy ne haragudjon Tobias az anyjára, ez olyan magyar mentalitás, úgyse fogja megszokni, hogy a magyarok tíz körömmel kapaszkodnak a megszerzett javaikba. Hogyis engedhetnének ki a markukból, azt, ami már az övék, amiért megdolgoztak, hiszen meg kell őrizni mindent, ki tudja mire lesz még jó egy törött bögre, vagy egy kopott fotel, a bajra mindig számítani kell, fel kell készülni, semmit sem kidobni, és csak várni a rosszat, ez a lényeg.

Tobias értetlenül pislogott, aztán Magdi elkacagta magát, akkor végre megértette, hogy gúnyolódik. Magdi meg Idöshöz fordult és megkérdezte tőle, hogy minek hiányolja azt a sok kacatot innen.

– Egyébként is iszonyatosan drága lett volna átszállítani, fordulhattunk volna háromszor a kocsival, számold már ki drágám, mennyibe került volna! Tobiasnak meg szinte mindene van, minek kellene kettő mindenből.

A tágas, napfényes, minimál stílusban berendezett lakás nappalijában álltak, minden olyan éteri volt, sehol nem volt egy fölösleges zsinór, vezeték, szekrény, tárgy, mintha nem is valóságos emberek laknának itt, hanem valamiféle szellemek, olyan letisztult volt a tér. Idös akkor belátta, hogy igaza van Magdinak, a lány meg felsóhajtott megkönnyebbülten.

Azt valóban egyikük sem gondolta volna, hogy Magdit voltaképpen nem érdekelte sem a lakberendezés, sem a költségek, sem a gyakorlatiasság. Ő az egész eddigi életét akarta otthagyni az Izabella utcában, nem a kávéfőzőt, meg a söröskorsó készletét. Neki nem kellenek régi emlékek ebbe az új életbe, ő elölről akar kezdeni mindent.

Tobias szerencsére sose faggatózott, minek is tette volna, negyvenévesen az ember már sok mindenen túlvan, neki is van már elvált felesége és ott a kicsi Karen, akit nem ők nevelnek, de minden hónapban egy hetet velük tölt. Minek kellett volna végigkérdezni a múltat, a régi szerelmeket, a régi őrültségeket, Tobiasnak elég volt, hogy tudta ilyen fantasztikus nőt még nem látott, tele ennyi energiával, humorral és aki képes volt utánamenni, elhagyni a hazáját is, a barátait és a családját érte, hát nem elég ennyi?

Azt az elején eldöntötték, hogy kint fognak élni.

Tobias ezer apró figyelmességgel lepi még mostanság is meg Magdit, szinte naponta felemlegeti neki és mindenkinek, akikkel találkoznak, mennyire hálás ezért a nőnek, hogy otthagyta érte a családját, az otthonát és kiment vele külföldre. Sose értette meg teljesen, hogy ez nem Magdi részéről volt szívesség, hogy vele mehetett, hanem épp fordítva.

Magdi elnyomta a cigarettát, lesöpörte a homokszürke szoknyájára hullott hamut.  Belenyúlt a táskájába, egy levelet húzott ki belőle. Körülnézett, mintha valami illetlen dologra készülne, de nem volt ott senki, csak az útmentén felhalmozott szemétkupacok, a törött kuka, és néhány veréb, ahogy a morzsákat csipegette. Az órájára pillantott, három volt pontosan, most kezdődik a temetés.

Hajnalban indult, a türelmetlenség hajtotta. Éveken át megfosztotta magát az emlékeitől, most meg görcsbe állt a lába a gázpedáltól, annyira repült haza. Itthon akart végre lenni.

A szertartásra nem akart kimenni, fogalma sem volt, mit érezne, ha egyszerre látná meg Esztert, a régi barátait és az Ő koporsóján a virágkoszorúkat.

Időre volt szüksége, akklimatizálódnia kellett még, hozzászokni az itteni illatokhoz, érzésekhez és át akarta gondolni az eltelt éveket. Judit persze már várja őt, majd azt mondja nehezen jutott át a pesti dugón, minek magyarázkodjon. A levélre pillantott, nem bírta rászánni magát, hogy nekikezdjen, pedig tudta, ha még erre sem képes, akkor feleslegesen utazott ennyit, Esztert meglátogatni még sokkal nehezebb lesz, mint a levelét elolvasni még egyszer.

Nem voltak túl jó emlékei arról a napról, mikor először kézbe vette Eszter levelét, az ember az esküvőjén nem a zavaros múltjában szeretne elmélyedni, először nem is értette, minek ír hát neki a lány, vagy tíz éve nem látták már akkor egymást, semmi kapcsolat nem volt köztük. Idös persze kíváncsi volt rá, a kézírását megismerte, de mikor meglátta Magdi elsötétülő arcát, csak hebegett valamit, aztán kiszédelgett a szobából és megkereste Juditot, aki az esküvőre ment ki vele együtt és beküldte hozzá.

Az esküvő szörnyű volt, Magdi egyre csak azokra gondolt, akik a levélben szerepeltek, Eszterre, Rá, a szüleire, a városra. Nem volt szomorú, vagy nosztalgikus, inkább iszonyúan dühös volt Eszterre, jobban, mint bármikor. Ha legalább Idös nem pont az esküvője napján adja oda neki, de hát szerencsétlen nem tudta mi van benne, Magdi meg azon tűnődött vajon tudta-e Eszter, hogy most készül férjhez menni vagy ez is csak egy fatális véletlen, melyek sora kettejük kapcsolatát végigkísérte.

A levelet megőrizte, maga sem tudta miért. Nem állt szándékában válaszolni rá, ahhoz túlságosan is dühös volt rá, hogy még most sem hagyja békén, mikor annyi energiát fordított arra, hogy megszabaduljon Eszter és a többiek emlékétől.

Nem olvasta azóta sem, hogy reszkető gyomorral igent mondott Tobiasnak.

És most itt ül, majd nyolcszáz kilométert autózott azért, hogy találkozzon a levél írójával, tíz év és egy haláleset kellett ahhoz, hogy rájöjjön, nem tud olyan messzire elfutni a szülőföldjétől, ahol nem érik utol az emlékek.

De most már nem félt annyira.

A férfi halott és ez legalább némi biztosíték arra, hogy nem fog megint a szakadékba belezuhanni.

Kihajtotta a levelet.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.6/10 (56 votes cast)
28 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Egyszerűen (sőt, nem is egyszerűen, mert nagyszerűen!) csodás. Ízes, hangos, szagos, színes. Sokunkat érintő témákat feszeget, és korunk, illetve népünk nagy betegségeire figyelmeztet…
    Gyönyörűen írsz, Panni, ez szerintem szépirodalom. Őszintén gratulálok!!!

  2. Kedves Szerző!

    Gratulálok!!!
    Igényes, stílusos, magával ragadó az írasod! A téma, a karakter, a nyelvezet egyaránt kitűnő!
    A te írásodnál érzem először határozottan, hogy IGEN, tovább akarom olvasni! 🙂

  3. Nagyon szép írás, szívesen olvastam volna tovább.
    Érdekes a címválasztás, és tetszett, hogy magyar közegben játszódik.
    Gyönyörűek a tájleírások, láttam magam előtt mindent, sőt, kicsit ott is voltam. 😀

    Negatívumként csak annyit, hogy néhány vessző helyére gondolatjelet tettem volna, valamint a negyedik mondatot túl hosszúnak találom. Itt az első vessző helyére pontot raknék.
    Más nincs, várom a folytatást, és drukk, drukk, drukk. 🙂
    Eddig abszolút nyerő nálam, 10-est adtam. 🙂

  4. Az első mondatban lévő helyesírási hiba kiszúrta a szemem. Utána viszont amit ez a sztori adni tudott, az abszolút kárpótolta a kezdeti sokkot 🙂 tetszett, sőt, magával ragadott a történet, hajrá!!

  5. Hil-nek:
    Mint az egyik bétaolvasó, én is sajnálom, hogy az a dupla t tényleg bennmaradt 🙁

    Panninak:
    Örülök, hogy kikerült, bízom benne, hogy azok az értelmezési hibák, amiket bétázás során találni véltem, másoknak nem okoznak gondot, sőt, úgy látom, az eddigi olvasók közül senkinek nem okoztak gondot. Ebből az a tanulság (amit te már tudsz és jól művelsz), hogy sok bétázó kell és ha csak egyetlen egy értetlenkedik egy bekezdésen, egy szófordulaton, akkor annak az egynek a fejében van a zavar 🙂 nem az írásban.
    Nagy tanulság ez nekem, úgy bétázónak, mint írást tanulónak egyaránt.

    Egyébként szép, gördülékeny, érdekes a szöveg. És még mi jön a későbbiekben 🙂 Remélem ez a regény végigmenetel az egész folyamaton.

  6. Igazán jó, igényes írás. Ha mindenképpen kötekedni akarok, hát kiemelhetek néhány túl hosszú mondatot – pár vessző helyére inkább pontot tennék.
    De egyébként tényleg semmi baj sincsen vele, a témaválasztás sem annyira köznapi, kíváncsi vagyok, milyen irányba halad a történet.
    Sok sikert a továbbiakban!

  7. Én ritkán véleményezek, de most megteszem. Az eleje kicsit vontatottnak tűnt, de tovább olvastam, és nem bántam meg. Kíváncsivá tettél, mi volt, amiért Magdi elment a városból, ki az a férfi, akinek a temetésére igyekszik.
    Egyetlen részt ragadtam ki belőle, ami nagyon megtetszett, megmozdította a lelkem: “a friss szántások nedves hónaljukat szárogatták”. Ez olyan szép, hogy az a baj, hogy nem én találtam ki. 🙂 Gratulálok a bekerüléshez.

  8. Kedves Anna!

    „Tobias ezer apró figyelmességgel lepi még mostanság is meg Magdit” Ebben a mondatrészletben zavaró számomra a szórend. Valamint helyenként túl hosszúra sikeredtek a mondatok. Mindössze ennyi negatívumot tudok felsorolni. Ez egy igényes szövegű, érdekesnek ígérkező történet. Gratulálok hozzá! Nagyon tetszett, és kíváncsian várom a folytatást. 🙂

  9. Előszóként elmondanám, hogy azért kezdtem el olvasni a részletet, hogy beleköthessek a címválasztásba. Engem kiborít, egyrészt, mert nem magyar; másrészt, mert tudom, hogy műveltségi kifejezés, és ezért úgy érzem, értenem kellene; harmadrészt pedig azért, mert az előzőből fakadóan nagyon műveletlennek, kvázi hülyének érzem magam. Ha egy könyvről az az első benyomásom, hogy hülyének érzem magam tőle, nem fogok arra számítani, hogy túlságosan jól szórakoznék.

    Ennek ellenére elég jó volt a szöveg ahhoz, hogy teljesen elfelejtsem, hogy mi a címe. Hogy egyáltalán van címe. Valójában a megjegyzés többi részét már megírtam, és utólag írtam hozzá a bevezetést. 🙂

    Na nézzük, hogy is állunk!

    Engem nem húzott be annyira, mint a többi kommentelőt, legalábbis az eleje biztosan nem. De ahhoz túl jó, hogy bármibe is belekössek. 🙂 (Ezért is futottam át kivételesen a többiek véleményét.) Ügyes technika, gördülékeny szöveg, egymásba folyó emlékekkel tartja ébren az épp nem túl aktív figyelmem.

    Talán egy bajom van csak a szöveggel. Az egyik az, hogy úgy döntöttél, hogy a helyszínt mutatod be bőven, és ebben elsorvadt a szituáció bemutatása. Nem látok cselekvést, motivációt, problémát. Épp ezért nagyon kevés dolog motivál arra, hogy továbbolvassak. (Egyedül a széles látóköröd miatt szavaztam bizalmat. Mondom magamnak, ha valaki ennyire éretten tud beszélni egy kisvárosról, akkor annak még van valami a tarsolyában, de mi lesz az?) Karakterorientált vagyok olvasóként és íróként is, a szerethető vagy legalábbis érdekes szereplőket keresem – itt viszont nagyon sokáig, tulajdonképpen a részlet közepéig kell várnom, mire az első számomra izgalmas információk megjelennek. Onnantól viszont engem is berántott.

    Igazat megvallva onnantól kezdett volna érdekelni a szöveg, ahol itt véget ért. 🙂 Ha egy könyves boltban vettem volna le a polcról, valószínűleg nem olvastam volna el eddig, és ezzel megfosztottam volna magam attól az élménytől, ami valószínűleg vár majd egy ilyen történettel.

    Röviden, nekem hiányzik valami kis esemény, legalább egy egymondatos előreutalás a részlet legelejéről. (Első egy-két bekezdés.)

    Erre is kilenc csillagot adnék, és félve jegyzem meg, hogy eddig qrva erős az idei mezőny. Ha még több ilyen könyv lesz, akkor a negyedik aranymosásra szigorúbb pontozással fogok készülni.

  10. Nagyon tetszett a szöveg. Nagyon erős volt, jól komponált mondatokkal, szép meséléssel. Az első fele nekem jobban bejött, a második — ahol sok-sok infót kell megtudnunk — kicsit túl leíró, és habár bontakozik szépen, hogy kikről van szó, a sok leíró résszel együtt is zavaros, túl sok az elhallgatás. Talán nem az igazi dolgokra koncentrálsz, talán túl titokzatos akarsz maradni.
    De akárhogy is, nagyon tetszett a részlet, drukkolok neki.

  11. Kedves Anna!
    Tetszik, hogy nem öncélúan bánsz a nyelviséggel, minden a helyén van. Szépek a leírások, eltaláltak az infóbetétek, noha az előbbi aránya számomra túlzott. Ez nem von le semmit a leírások értékéből, rendkívül érzékletesek, egyediek, és a beléjük rejtett gondolatok is helyénvalóak, kifejezőek. Bár a történet lassan csordogál, a mozaikos szerkezet számomra vonzó.
    A fentiek miatt kissé vontatottnak éreztem az írást, de ettől még kiváló. Ez is egy stílus. A hosszú téli estéken a kandalló mellett ülve kellemes olvasmány lehet.
    Sok sikert kívánok! Ja, az “Idős” név zavart, megakasztott.

  12. Kedves Anna!

    Szívből gratulálok a kikerüléshez!

    Azt kell mondanom, hogy nekem is nagyon tetszett az írásod. Az eleje, a tájleíró rész, bár tényleg igazán szépen volt megfogalmazva talán egy csöppet túl hosszúra sikeredett számomra. A részlet további része sokkal olvasmányosabb volt.

    Csodásan bánsz a szavakkal, a történet stílusa nem a mai megszokott köznyelvi, sokkal jobban hajaz a szépirodalomra, de valahogyan illik a történethez magához.

    A témát is jónak tartom, hiszen a hazai vagy külföldi élet kérdése sok ember számára érdekes lehet.

    A cím választást egyedinek tartom, bár én is kissé műveletlennek éreztem magam amikor nem értettem meg a jelentését (mellesleg zeneileg tényleg műveletlen vagyok sajnos).

    Tehát összességében nagyon szép műről van szó, a szavakat gyönyörűen tudod használni. Még egyszer gratulálok és sok sikert a pályázathoz!

  13. Kedves Anna!

    Látok egy kisvárosi lányt, aki valamilyen okból elmenekül az országból, egészen Münchenig. Erős nemzeti kötődésű tónust véltem felfedezni, ezzel szemben a főhősnek Őt teszed meg.
    Nem értem a cselekményt, a temestés és a levél összefüggésének ecsetelésekor teljes a káosz. Majd elolvasol még 8-szor, mire is megy ki a játék. Most akkor ki halt meg? Magdi, Eszter, Ő vagy Tóbiás? Ki az az Ő? Ő írta a levelet? Ezért kellett meghalnia? 🙂
    Nekem a sílus túl barokkos. Néha zavarba ejtessz, pl. a hónalj emlegetésekor.
    Végett ne érően folytahatnám,a hibáid felsorolását de igaztalan lennék. Eddig tényleg ez a legjobb a kietett művek közül. Lehet Te leszel a Winner.

  14. A cím idegennyelvűsége engem zavart. Ha ez konkrét nyelv egyáltalán, olaszosnak tűnik. Nem szeretem az olyan címeket, amiket nem értek.

    A nyelvezet viszont nagyon tetszik. Az időjárás jelentés-szagú kezdés nekem nem az esetem, de annyi baj legyen.
    Sok a leírás, kevés a párbeszéd, és ez most jó! Érezhetően felnőtteknek íródott, nem kamaszoknak. A német helyszínt illetően személyes tapasztalat is segített megjeleníteni azt?

  15. Kedves Panni! Gratulálok az írásodhoz, és a kikerüléshez egyaránt.

    Gördülékenyen írsz, nagyon szép leírásokat olvashattam. Igen, ahogy előttem már említették, hiányzik egy-két vessző, előfordul tagolási vagy helyesírási hiba, de szinte elbújnak. Ami inkább zavart egy picit, az talán az, hogy – a gördülékeny stílus ellenére – hirtelen túlságosan sok információt kaptam pl. Magdi szülővárosáról, annak múltjáról, fejlődéséről, rögtön az elején. Olyan érzést keltett, mintha egy gazdasági riportot olvasnék 🙂 Ezt követően is előjött még az enyhe zsúfoltság érzése, mert túl sok mindenről és mindenkiről kaptam hirtelen nem kevés információt. De lehet, hogy a szándékod ez volt, hiszen Magdival egy nehéz, felkavaró helyzetben találkozunk, amikor az embernek csapongnak a gondolatai, és belekap egy-egy emlékfoszlányba, majd újra a jelenben van, és ismét elkalandozik.
    Gratulálok az írásodhoz! 🙂

  16. Anna, nekem is az jutott eszembe elsőre, hogy ez szépirodalom.
    Nagyon él a szöveg, láttat, köt, nagyon felkelti az ember érdeklődését.

    Várom a folytatást.
    Nem csak a regényét. Mert itt ez most egy kezdet. Ebben biztos vagyok.

  17. Köszönök minden hozzászólást, észrevételt. A címről még egyszer többek kérdésére: ez csak egy zenei műszó, azt jelenti: ismétlés a darab elejétől a végéig. (valóban olasz). kották elején és végén szokták feltüntetni. a regény szerkezete épül fel ilyen módon. de gondoltam minden olvasóra, azokra is, akik nem jártak zenesuliba 🙂 és érthetően el van magyarázva a regényben, de sajnos nem az elején…
    (bocsánat a dupla hozzászólásért, de valaki jelezte, hogy nem találta meg ezt a kommentet korábban.)

  18. Könnyen olvasható, kellemes megfogalmazás. Nekem egyértelmű volt, hogy Magdi egy haláleset miatt ment haza. Gratulálok a bekerüléshez! Érdekelne a folytatás, hogy Magdi miért is akart és mit otthagyni.

  19. “Kora tavasszal különösen ízesen tudtak káromkodni a gazdák, és még a legidősebbek sem emlékeztek olyan évre, mikor valami ne fagyott volna el.”
    Engem ezzel a mondattal megvett a szöveged, hajrá, még ha legyőzöl is! 🙂
    Magyarországon játszódik – vidéken – és VÁROSBAN! Na, erre kíváncsi leszek. Úgy is, mint falusi gyerek. 🙂
    Kérem szépen tovább a “mesét”.

  20. Az írásmód kiváló, a főszereplő is jó, úgy gondolom, hogy ilyen írással már csak idő kérdése, hogy a köteted ott lesz a könyvesboltok polcain.
    Alapvetően elég nehéz engem kielégíteni, de nem nagyon tudok mibe belekötni az írásod kapcsán.
    Talán a szereplők nevei – a Tobias helyett valami németesebbet is választhattál volna, hogy egyértelműbb legyen. Az Idős se biztos, hogy szerencsés, és ha beszélő név, akár “az Idős” is lehetne, de nekem még így is idegen egy kicsit. Öreg, esetleg?
    A magyarázatokat amúgy sose hagyd későbbre, mert lehet, hogy az olvasó el se jut addig.
    Ugyanígy, a regény címe tényleg nem túl jó. A fülszöveg sem arra való, hogy magyarázkodj. Ha arra akarsz utalni, hogy körbe-körbe megy a történet, akkor lehet Körtánc, Körjáték, ha külföldi címet akarsz, akár még Ringlispíl is. Ezek azért érthetőbbek szerintem.
    Ami még jó lett volna, hogy derüljön már ki, hogy milyen zsánerre számíthatok. Sci-fi, fantasy, horror, krimi, romantikus? A történet magával ragadóan hömpölyög, de azért nem ártana belerakni egy ígéretet.
    Mindenesetre le vagyok nyűgözve, az eddig fent lévők közül ez az egyik legjobb írás.

  21. Kadmon, köszönöm az észrevételeket. Én azt hiszem, ez a könyv nem azoknak íródott, akik képtelenek várni a 70. oldalig, hogy kiderüljön, miért az a címe ami, vagy miért az Idös neve, ami. Nagyon sok regényt tudnék felsorolni, ahol a legvégéig, de mindenesetre a regény közepéig kell várnunk arra, hogy megtudjuk, miért a cím. De az én írásomban egyfajta allegória is a cím, legalábbis igyekeztem azzá tenni, nem csak a körkörös szerkezettel, ami az első fejezetnél még ugye nem látszik, de a zene visszatérő motívum a regényben. ezért a ringlispíl szóba sem jöhet, sajnos 🙂 de azért köszönöm, ki tudja, a következő írásomnak még úgysem adtam címet 🙂

  22. Anna utolsó hozzászólása eszembe juttatja a Száz év magányt. Egyetértek abban, hogy a cím azonnali ismerete nem szükséges, ha a késleltetésből nagyobb katarzis származik.

  23. Nem is a cím tartalmának meg nem értése hiányzik, hanem a cím meg nem értése. A Száz év magány, Édentől keletre, ezek mind jó címek, mert meg lehet őket jegyezni, és a könyvesboltban is megérted, ha a címlapon látod őket.

  24. Kadmon, nekem is pont az Édentől keletre ugrott be 🙂
    Egyébként igazad van neked is, viszont én meg azt kérdezem: egy írónak nem kötelessége az, hogy művelje az olvasóját? Lehet, hogy sokan visszarettennek még mielőtt beleolvasnak, mert nem értik a címet. De én azokra is gondoltam, akik ennek ellenére leveszik a polcról, elolvassák és a végére műveltebbek lesznek egy aprócska dologgal. Nem ez az írás egyik célja?

  25. Úgy gondolom, hogy a művelésnek a címen kívüli eszközeivel jobban jársz. Ha a történetben fontos motívum, akkor úgyis meg fogják érteni, jegyezni.
    Másrészt pedig, a kiadó fogja eldönteni, milyen címen jelentetik meg a regényed. Ezért érdemes olyan címet adni, ami neked is megfelel, és a kiadói elvárásoknak is. (Bár az csak a magánvéleményem, hogy ez nem szerencsés cím, lehet, hogy a kiadóvezető asszonynak erről teljesen más meglátásai vannak.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük