Irodalmi Kávéház: Hogyan fogadjuk a kritikát?

Irodalmi Kávéház: Hogyan fogadjuk a kritikát?

Korábban már olvashattátok a Hogyan írjunk kritikát? című cikket. Most a párja következik, melyet szintén rendszeresen kiteszünk, ha pályázat indul. Olvassátok el, tűnődjetek el rajta, és gyertek, osszátok meg, íróként milyen kritikákat éltetek meg, és ez hogyan befolyásolta a  későbbi szemléletet.

*

A kritika fogadása inkább pszichológiai, mint írástechnikai probléma. Minden szerző a mélyben hiszi, hogy zseniálisat alkotott, és igen rosszul viseli, ha ezt nem értékelik. Ha egy író nem tanulja meg lebontani az egója természetes védelmi falát, akkor idővel elakad a fejlődésben. Nem lesz jó író, megreked.

Kritikát három nagyobb helyzetben kaphatunk:

1. A nyers kéziratot bírálják

Általában a szerzők ösztönösen hasonló érdeklődésű barátokkal osztják meg az írásaikat. A barátok egy része – amint látja, hogy ingoványos talajra tévedt – visszakozik, és nem bírál. Vagy kiemeli a jó oldalt és fél mondatot mond a mű gyengéjéről. A hasonló érdeklődés is biztosítja a pozitív fogadtatást. A barátok ismerik a szerzőt, vagyis belelátják a szövegbe azokat a gondolatokat is, melyek nem a műben szerepelnek. Mutassuk meg az írást más korú és nemű embereknek! Erre az internet tökéletes. (Pl. a Világ Bétái Egyesüljetek Fb csoportunk is.)

A nyers kézirat kikerül gyakran netes oldalakra is. Vannak dicsérő és vannak boncoló típusú írókörök, weboldalak. A dicsérők előnye, hogy támogatják a szerzőt, felvidítják, motiválják az írásra. Hátránya, hogy túlzott ego alakul ki az íróban, többre értékeli a művét, mint amennyit valójában ér. Az ilyen szerzők gyakran elmennek a magánkiadás felé, és aztán magas tanulópénzt fizetnek. A boncoló körök előnye, hogy kivesézik az írást, majd elvárják, hogy a szerző átírja a műveket, illetve elvárják, hogy novellapályázatokon induljon. Hátrányuk, hogy nem mindig figyelnek a szerző személyére. Ha fiatal a szerző vagy most kezdte az írást, akkor az írástechnikai elvárásoktól begörcsölhet, esetleg végleg abbahagyja az írást, mert túl magasnak érzi a lécet.

Írástechnika: mutasd meg sokféle embernek, és düh helyett listázd ki, mit kifogásolnak. Idővel kirajzolódik a kép, miben kell fejlődni. Ha találsz egy igazi kritikust, szállj rá, mert ritka, mint a fehér holló. Légy kedves, köszönd meg gyakran a véleményét, hátha máskor is szán rád egy kis időt. Ismerkedj meg az általa javasolt írókkal és műveikkel, nézz utána írástechnikai könyveknek.

2. A szerkesztő lektorálja a kéziratot

Ha korábban a szerző nem tapasztalt alapos kritikát, akkor a közös munka nem örömteli esemény, hanem keresztre feszítés lesz. A szerkesztő nem ellenség. Azért van, hogy az író sikeres legyen, az olvasók imádják, és a kiadó megjelentesse a szerző következő könyvét. A kezdő író rémálma az olyan szerkesztő, aki sokat javít. A profi író rémálma az olyan, aki keveset. Ők már tudják, ez mennyire visszaüt.

És kik a szerkesztők rémálmai?

A Nagy Író: egy sort se enged szerkeszteni a kéziratból, mert az úgy tökéletes. A szerkesztő két tűz közé szorul, muszáj elvégeznie a munkát, de nem tudja. Egy ideig győzködi a szerzőt, lenyelve annak egoizmusát. Aztán szól a kiadóvezetőnek, aki eldönti, hogy mennyire fontos neki a kézirat. Ha az író celeb, akkor lehet, hogy igen. Ha viszont mezei író, akkor ez kockázatos játék. Ha a kiadót már köti a szerződés, akkor fogcsikorgatva megjelenteti a könyvet, de a minimális energián kívül nem fektet bele többet, és a szerző következő művét már nem olvassa el.

Én, A Főhős: olyan szerző (általában nő), aki E/1-ben romantikus történetet ír. Nem hajlandó javítani a kéziraton, mert „az úgy történt a valóságban”. A valóság csapnivaló dramaturg, túl sok a véletlen. A regénynek szüksége van belső koherenciára, ha ez hiányzik, az olvasó eldobja a könyvet. A szerző úgy érzi, minden javítás személyes ügy, mintha őt vádolná a szerkesztő. Drámai levélváltások, kiborulások, sírás. A szerkesztő idővel feladja az épeszű párbeszédet, és szól a kiadóvezetőnek, hogy az életben többé nem akar a szerzővel dolgozni.

Anyu Kedvence: a szerző, aki megszokta, hogy a figyelem középpontja. A szerkesztőnek, kiadónak ugrania kell minden levélre, borítótervre, egyéb ötletre. Ha nem teszi, vagy késik, a férfi szerző balhézik, a női szerző azonnal érzelmi zsaroláshoz folyamodik, vagy küld egy férfi családtagot vitatkozni. A kiadóban megpróbálják őt elviselni, ameddig bírják. Amikor már aktívan menekül előle a szerkesztőség, akkor kiteszik a szűrét.

A Paranoid: olyan szerző, aki ellen összeesküszik mindenki. Az teljesen normális, hogy egy szerző instabil, hullámzik érzelmileg, hiszen, ha nem lenne minden benyomásra érzékeny, könyvelő lenne, nem író. A szerkesztők ezt tudják, és tolerálják, egy pontig. Azonban amikor a közös munka azon akad el, hogy a szerző sértetten fortyog, és hetekig nem küldi vissza a szerkesztést, kicsúszva minden határidőből, utána pedig meg van róla győződve, hogy személyeskednek vele  a kiadóban, azért nem jött ki időben a könyve, akkor egy idő után tényleg eléri, hogy ne akarjanak vele dolgozni.  Általában azért megpróbálják, de a szituáció romlik, mert ha átírást kérnek, akkor a szerző nem a szöveg problémáját látja, hanem azt, hogy vele akarnak kitolni, így még inkább a személye elleni támadásnak veszi, és masszív munkával eléri, hogy tényleg őt tartsák problémának.

Írástechnika: figyelj a szerkesztőre. Préseld ki belőle az összes tudást. (Ha kezdő vagy, kérdezz vissza, mert neki természetes olyan dolog, amiről te még az életedben nem hallottál.) Nem kell minden javítást elfogadni, megelégednek kb. nyolcvan százalékkal. A nyelvtant muszáj, a történetvezetés kulcselemeit muszáj, de az apróbb dramaturgiai részeket, vagy a stílus egyes elemeit nem. Vitasd meg vele, érzékeltesd, hogy érdekel a véleménye, és győzd meg, hogy neked van igazad.

 3. Megjelent a mű, és kritikát kap

Sok szerző nem tudja elkülöníteni a sajtóanyagot és a kritikát. Amikor a kiadó recenziós példányt ad bloggereknek, hogy egyes újságokban, weboldalon könyvajánló jelenjen meg, az inkább sajtóanyag. Nyilván olyan bloggerek kapják, akik kedvelik az adott témát, vagy eleve pozitív beállítottsággal írnak mindenről. Ha nem tetszik a bloggernek, akkor vagy nem ír róla, vagy egy mondatban utal a negatív véleményre, míg a pozitív oldalt akaratlanul is kiemeli. Ezeket a könyvajánlókat ne keverjük össze a kritikával.

Kritikát a mezei olvasó produkál, és egyes könyvesbloggerek. Illetve a „szakma”. (Nem csak a szépirodalomnak, hanem a ponyvának is van egy szakmai rétege, melyet a profi írók, szerkesztők, zsűritagok, kritikusok alkotnak. Egy szinten alul nem foglalkoznak a művekkel, kivéve, ha a szerző nevez valamelyik díjra, vagy valami oknál fogva a látókörbe kerül.)
Ha kritikát kapunk, legyünk elegánsak. Ne kezdjük megvédeni magunkat, ne szedjük pontokba az okosságainkat. A legjobb, ha hozzá sem szólunk, ha láthatóan magánblogon van, vagy idegenek vagyunk azon a fórumon. Ha szakmai oldalon van, akkor udvariasan köszönjük meg a kritikát (ott sose hívjuk véleménynek, mert az burkolt sértés!), esetleg kérdezzük meg, ha valami nem világos. Az oldal hangulatából látni, hogy várnak-e reagálást, vannak-e irodalmi beszélgetések. Ha igen, akkor jó benyomást tesz, ha csevegünk, de sose kezdjük pontról pontra bizonygatni az igazunkat.

Ha a szerző elkezdi magát védeni (vagy ami szánalmasabb, a barátja, rokona teszi), akkor azonnal táncra hívja az adott oldal látogatóit. Lesz legalább egy, aki cinikusan beszól. A szerző erre védi magát, egyre ingerültebb lesz. Már nem hallja meg a többi higgadt hozzászólást, csak azt az egy főt látja. Dühös, személyeskedni kezd (nem veszi észre). És utána már jogosan utasítják őt rendre a higgadt hangok. Itt kevés szerző tér észhez. Általában hívják a haverokat és verik az asztalt a mű nagysága mellett. Ez egy annyira tipikus forgatókönyv…

Meg kell érteni, hogy a vita a szerzőnek árt, alaposan lejáratja magát. Egyrészt az érdeklődő olvasó később, ha rákeres a könyvre, a flémeket találja, és nem biztos, hogy egy tahó szerző könyvére kíváncsi lesz. Másrészt, ha ismertebb a kritikus, akkor az oldalt szerkesztők, kiadók is olvassák. A negatív kritikát elfelejtik, olvasnak sok ilyet, de egy vendettát folytató szerzőre emlékezni fognak. És nem utolsó sorban, ha a mű értékes, akkor megállja a helyét. Nem kell bizonygatni, pláne nem a szerzőnek.

Tipikus flém-generáló mondatok: Írj jobbat, ha tudsz! Le akarsz húzni, mert rosszindulatú vagy/ irigy vagy/ másik kiadónak dolgozol/ nyerni akarsz helyettem/ nem te műved jelent meg/ sikertelen író vagy. Nem érted a művet, mert nem olvastad/ rosszul olvastad / ostoba vagy. Nem érdekel a véleményed, mert nem jelent meg regényed / fiatalabb vagy/ öreg vagy ehhez/ nem értesz hozzá.

Írástechnika: (Aludj rá! Aztán megint. Dühöngj a barátaidnak.) Majd listázd ki magadnak a felrótt hibákat, és gondolkozz el róla. Ha idővel belátod, hogy a kritikusnak volt némi igazsága, akkor légy élelmes, és a következő kéziratodat még a szerkesztési fázisban küldd el neki, és kérd ki a tanácsát. Ha a biztos vagy benne, hogy a kritikusnak nincs igaza, akkor vonj vállat és lépj tovább.

Ideális esetben egy kezdő szerző életútja így fest: dicsérő oldalak, és öröm, önbizalom megerősödése. Utána boncoló körök és első dührohamok, leégések. Közben első novellapályázatok és szakmai értékelések. Nyilvános égés. Szerkesztőkkel novella megbeszélések, apróbb majd nagyobb megjelenések. Első netes novellakritikák és leégés. Újabb megjelenések, későbbi novellakritikák. Sírás a partner vállán / berúgás a haverokkal. Első sikerek, dicsérő kritikák. Örömkönny a partner vállán / ünneplés a haverokkal. Utána jön az első regény szerkesztése. Fogcsikorgatás a szerkesztő láttán. Megjelenés utáni kritikák. Elegáns és udvarias reagálás.

Aki átugrott pár lépcsőfokot, az nem biztos, hogy megtanulta feldolgozni a negatív visszajelzéseket. Kénytelen lesz menet közben. Minél ismertebb a szerző, annál többen nézik a kirohanásait, és annál többen emlegetik utána.

A kritikusok, olvasók, szerkesztők nem ellenetekre vannak, hanem segítik a fejlődést. A szerző NEM a könyve. Meg kell tanulni az “én”-t leválasztani a műről, és akkor mindez könnyebb lesz.

(Varga Bea)

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (14 votes cast)

Leave a Comment

54 hozzászólás

  1. Nagyon hálás vagyok az előszűrőknek, hogy nem hagyták kikerülni az írásom, így kaptam meg a legnagyobb esélyt a továbblépéshez.
    A cikk tette igazán világossá, hogy miért, és hogyan tovább.
    Örülök, hogy ráakadtam az Aranymosásra, nagyszerű dolog.

    Minden Szerzőtársnak azt kívánom, hogy találja meg minél előbb a saját útját. Jó kalandot ehhez, Aranymosónak és a Kiadónak pedig nagy-nagy köszönet!

  2. Még harmadjára olvasva is tanulságos cikk! Köszönjük, Bea! 🙂

  3. Örülök, hogy hasznos. 🙂
    Ha gondoljátok, írjátok le, milyen kritikákat kaptok, és hol szoktatok, érdekelne. Volt olyan, ami nagy változást hozott az írós fejlődésben?

  4. Én őszintén megleptem magam a viselkedésemmel 😀 Azt hittem, ha elutasítást kapok, kiürülnek a napjaim. Ellenben egész hétvégén bétáztam és bétáztattam, írótársakkal leveleztem hosszabban-rövidebben és egymás írásáról beszélgettünk. Nagyon sok jó visszajelzést kaptam, és egy-két kemény kritikát, amit szépen összeírok és nekilátok a javításnak. A lelkesedésem olyannyira erőre kapott, hogy a következő regényem megírásához is elég erőt érzek. Egész hétvégén eufórikus állapotban üldögéltem és élveztem, ahogy a különböző jelenetek beszállnak a fejembe.
    Mindenkinek köszönet, a következő írástechnikai előadásra is elmegyek 🙂

  5. Kemény kritikákhoz vagyok szokva, ahhoz képest alapvetően most elég sok pozitívat kaptam, néhány semleges és egy-két elmarasztaló mellett. Utóbbiakat rutinosan jelölöm a kézirat korrektúra ablakában, a megfelelő helyre bekommentelve, szó szerint másolva a véleményeket. Akadt egy olyan, amit helyből átjavítottam, de olyan is, ami több oldalas átírást igényelne és alakítana a koncepción – ezt jelöltem magamnak, hogy gondoljam át, mit nyerek, mit vesztek vele.

    Ami alapvetően nagyon új volt számomra, az a pozitív kritika. Nehéz volt megélni, hogy olyan véleményt kapok, amivel alapvetően nekem nincsen munkám. Mit kezdjek vele? Jönne ugye a válasz, hogy örüljek neki. 🙂 Úgyhogy nyitottam szépen egy külön jegyzetfüzetet OneNote-ba “sikereim címen”, és a dicséreteket szépen bedátumozva, belinkelve az eredeti hozzászóláshoz, kimásolgattam egymás alá/mellé.

    Ez annyiban hoz – épp most – változást nekem, hogy nagyon régóta először vállalom fel magam egy nyilvános felületen és megélhetem, hogy bakker, embereknek adtam valami jót. 🙂 Kicsit önbizalomépítő, és úgy gondolom, a javításra is vissza fog hatni. Ad egy kis szilárdságot a szövegnek, és nem dobom ki az _egészet_, ha végül negatív lektorikat kapok.

  6. Bakker… már megint elfelejtettem meghirdetni, PomPom, de jó, hogy mondod…
    Akit érdekel, annak szólok, hogy most pénteken lesz, 18 órakor. Hely a gödöllői könyvtár, Dózsa út 8. Téma:
    “Dramaturgia, avagy ha neked jó, nekem jó
    A cselekményívről. A konfliktusok kapcsolata a világgal és a karakterekkel. Ki legyen a nézőpont egy jelentben, melyik jelenetet érdemes leírni? Író ígéret és annak megtartása. Honnan derül ki, hogy rossz a dramaturgia? Hogyan fejleszthető a dramaturgiai érzék? Lezárások, nyitott végek és függő végek. Az írói eszköztár bővítése. Hogyan sikáljuk el a hibákat?”

  7. Aki megszokta a boncolósabb véleményt, annak a pozitív visszajelzést is nehéz feldolgozni. Emlékszem, íróként az első öt lelkes olvasónál simán azt gondoltam, ezek ittak valamit. 🙂

  8. Sziasztok! Még nem bétáztattam a neten,mert tartok tőle, hogy ötletet vagy szövegrészt nyúlnának le tőlem. Másrészt viszont nagyon jó lehetőség. Hogy tudtok megbízni egy ismeretlenben? 🙂 Itt nem csak a visszaélésre gondolok, hanem arra, hogy ahány olvasó, annyi kritika. Pl.bétázzák hárman a művem, kinek hiszek?
    Írnátok pár nyugtató dolgot a bétázó csoportról? 🙂

  9. Ez egy nagyon hasznos cikk, már olvastam régebben, de még mindig imádom 😀 köszönöm szépen, talán ez a kulcsa a fejlődésemnek, annak, hogy jövőre már én is pozitív választ kapok! 🙂

  10. Először én is tartottam a dologtól, Dorka, de most kipróbáltam, és nagyon jó dolog 🙂 az emberek segítőkészek, és nagyon is józan visszajelzéseket kaphatsz a csoportban 🙂

  11. Dorka, nézzük a legrosszabb esetet: ellopja a kéziratot. Mit csinál vele? Te is épp kiadót keresel, szerinted neki könnyebb? És akkor miért nem híres író művét lopja el, miért egy kezdőét?
    Szerintem teljesen irracionális ez a félelem. 🙂

  12. ” Emlékszem, íróként az első öt lelkes olvasónál simán azt gondoltam, ezek ittak valamit. 🙂 ”

    A korrektség kedvéért bevallom, hogy az egyik ismerősöm, aki privátban adott visszajelzést, bevallotta, hogy két-három sör után olvasott. 😀

    Dorka: visszajelzést mindig az alapján fogadj, hogy ki az, aki mondta! Ha pl. te igazából tinédzser fiúknak szeretnél írni, és egy ötven éves hölgy mondott valamit, ami nem tetszik neki – hát lehet, hogy nem ő a releváns számodra. (Persze mondhat okosat, de ha egy tinédzser fiú ellentétes véleményen van, akkor inkább rá fogsz hallgatni.)

    Azon felül pedig a bétázók többségében egyszerű hibákat vesznek észre. (Helyesírás, elgépelés, érthetetlenség.) Ha komoly technikai hibákat jelölnek, akkor, ha a magyarázat korrekt, elfogadod, ha nem, akkor ejted. 🙂 Ha azt mondja, hogy “ne használj in medias res kezdést”, akkor valószínűleg tapasztalt Aranymosós, aki itt volt velünk, amikor sokat beszélgettünk róla és kb. ennyi maradt meg neki. Ha azt mondja, hogy “a te érzelem orientált regényedben akció fókuszú in medias res kezdés félrevezeti az olvasót, jobb lenne idilli életképpel kezdeni”, akkor érdemes visszakérdezni és beszélgetni róla, mert van képe arról, hogy mit mond.

    Megesik, hogy a béta írónak érzi magát, és elkezd arról fecsegni, hogy jó ez a sötét hajú férfi főhős, de akkor már lehetne nő, szőke, és egyébként játszódhatna a jövő helyett mondjuk a Gyűrűk Ura világán. Az ilyen tanácsokat szépen megköszönöd és nem kérsz többet. 😉

    És ha egy csoportba jelentkezel, akkor valószínűleg a többiektől elég hamar értesülsz arról, hogy kik azok, akik igazán pengén bétáznak, érdemes őket befogni. 🙂 És érdemes bétázni is, mert nagyon sokat tanulsz a többiek írásából – szerintem ezt rosszul csinálta, wow, ezt viszont nagyon jól, én ezt eddig nem tudtam, nézzük, hogy oldotta meg, stb.

  13. Ezt a cikket bármennyiszer képes vagyok újraolvasni 🙂
    Az a fajta vagyok, aki nagyon maximalista, éppen ezért sokszor nehezen viselem a kritikát, nem csak az írás terén, hanem minden témában…

    A beszélgetésbe bekapcsolódva szerintem a véleményt adás és fogadás is fontos része az írói fejlődésnek. Bétának lenni és bétáztatni is sokat segít, megéri. Sajnos a saját írásunkat a legnehezebb objektíven látni és ami nekünk tökéletesnek tűnik, az más számára egyértelmű, hogy nem az… A kritika pedig bármennyi fáj sokszor nagyon is hasznos dolog, sokat lehet belőlük tanulni. 🙂

    Köszönöm a cikket!
    Mellesleg a “És kik a szerkesztők rémálmai?” rész mindig jó kedvre derít. Szegény szerkesztők… 😀

  14. A közelmúltban bétáztattam először – még emlékszem, hogy liftezett a gyomrom, amikor az első embernek elküldtem az írást. De sok hibára felhívták a figyelmem, és összességében egész pozitív visszajelzéseket kaptam. Azonban az első “engem nem győzött meg” típusú mondatnál kis híján falnak mentem. Még jó, hogy már volt előtte szerencsém ehhez a cikkhez, és hideg fejjel végül beláttam, hogy van igazság abban, amit mond.
    Mellékszál: most nagyon ostobának érzem magam, de mi az az in medias res?

  15. Én tegnapelőtt kaptam meg a negatív választ, de szerencsére annyira nem tört le – és szerencsére azon a fázison gyorsan túljutottam, hogy minden negatívumot magamra vegyek, és az Aranymosástól nyugodt hangvételű reakciót kaptam. A kedvemet azért nem törte le 😀
    A cikkben nagyon sok igazság van, és a felsorolt konfliktushelyzetek nagy részéhez volt már valamilyen formában “szerencsém” – leginkább interneten, és nagyon sokszor a hajamat téptem, amikor ilyen önimádó, magukat túl nagyra tartó írók munkáiba olvastam bele. Volt, hogy egy lánynak egy barátnőm írt egy normális kritikát, és kapásból húszan ugrottak a nyakának a hű olvasók közül, mert ŐK nem bírták elviselni, hogy a kedvencüket kritizálni merészeli valaki. Rettentő gáz volt még olvasni is…

  16. Hm, a kritika fogadása és adása egyik szempontból sem könnyű, mindkét esetben nagyon fontos, amit a cikkíró a végén hangsúlyoz is, óvakodni a személyeskedéstől, ha adjuk és a mellre szívástól, ha kapjuk. Ez a legnehezebb, mert az ember ugyebár a művébe beleteszi a szívét akkor is, ha még gyakorlatlan, és esetleg ügyetlenül kivitelezte. Ez mindenképp tiszteletet érdemel. Részemről abban szoktam gondolkodni, hogy kritika adásánál, ha lehet keresek két erős és két gyenge pontot, mint tipikus hibát. Úgy hiszem ezzel segítek a legtöbbet. Nincs olyan írás, aminek ne lenne valamilyen erénye, a hibák mellett, ezt is jó meglátni, nemcsak a problémákat, és érdemes erősíteni is, éppúgy elmondani mi az ami tetszett, mint azt, ami nem.
    Másfelől minden egyes a pályázaton részt vevő eljutott egy nagyon fontos állomásra az írói fejlődésben, ez pedig a “befejezett egy regényt” állapota, ami szintén tiszteletet érdemel, és ezúton is mindenkinek gratulálok hozzá.
    Figyelem a folytatást a pályázaton, bár krónikus időhiányban eddig csak fél szemmel voltam jelen, remélem ez változik most és jöhetek hozzászólni. Az a fajta “véresszájú” kritikus vagyok, aki majd a végén pontoz. Ráadásul jövőre beszállok a ringbe, lehet majd viszontcincálni, alig várom :), de érdekel az idei “mosott aranyak” sorsa is. Szóval nyakig benne lenni, de csak a partvonalról bekiabálni, ahogy azt Bartos Zsuzsi szokta mondani, most ennyi telik tőlem. Mindenkinek sok sikert kívánok a jövőben, és még hozzátenném: a pályázaton szerzett tapasztalatok is aranyat érnek! Hajrá!

  17. Jó cikk, még munkában, telóról sikerült megcsípni. 🙂 Na de…
    Dorka: bennem is hasonló gondolatok voltak elég sokáig, de üsse kavics, úgy voltam vele. Ha elveszi, vigye, ha neki sikerül kiadni, akkor lelke rajta. De ha jó, és elkapkodják, és netalántán folytatást kérnének tőle… na akkor mekkora bajba lenne? Nem írunk egyformán. Ez van.
    Mivel nekem olyan nyilvánosan, mint neked Hollódombi, nem volt lehetőségem kritikát kapni, így ebben a témában nem nyilatkoznék 😀
    Ami a privát kritikát érinti: Heni volt az első, aki rácsapott, néhány hibát(nyelvi csavarmányt), megjegyzett, amit örömmel fogadtam, fel van írva. Nagyjából ennyit tudok hozzá tenni 🙂

  18. Nagyon jó cikk, köszönjük szépen. Bízom benne, hogy a mostani aranymosáson is sok szerzőnek lesz lehetősége megtapasztalni, hogy milyen is a szerkesztővel együtt dolgozni (azt pedig, hogy egyszer én is ott állhassak, csak nagyon halkan, suttogva merem az univerzumba küldeni).
    Bevallom, hüledezve olvastam, hogy milyen szerzők (is) vannak, bár gondolom (remélem:)), hogy nem ez a nagy átlag. Az, hogy az ilyenfajta “deviáns” 🙂 szerzői viselkedéseket még csoportokba is lehet rendezni, az egészen elképesztő. Miközben olvastam, jól szórakoztam ugyan, de a végén belegondoltam, hogy milyen lehet a szerkesztőknek ezeket a mindennapokban megélni… Szörnyű, és stresszes.
    Ezért is tartozunk nagy köszönettel az aranymosónak, hogy az egyéb elfoglaltságai mellett felvállalta ezt a hatalmas munkát, és a küzdelmet az új szerzőkkel, velünk…. :)Sok türelmet és kitartást a kiadónak, a szerzőknek pedig megfelelő alázatot kívánok az elkövetkezendő időkben!

  19. 2010 óta kerülnek fel a netre írásaim, jobbára rövidebbek. Több helyen megfordultam már, kaptam hideget-meleget. Első alkalommal szinte biztos, hogy kibuktam a negatív kritikától, aztán rájöttem, hogy nem akar nekem senki rosszat. Volt, hogy megjegyezték az első pár oldalas krimimre, hogy mi az már, hogy nem kapja meg a végén a büntetést a tettes. Azon csak mosolyogtam, mert Agatha Christie-n nőttem fel, így tudom, hogy van ilyen. Ahogyan a való életben is számos példa igazolja ezt.

    Pár hónapja, körülbelül a blogom nyitásával egy időben kezdtem nézelődni más oldalak felé is. S noha az Aranymosást ismerem a kezdetek óta, és jelen voltam a játékoknál, intenzívebben már csak ezen a néven. Blogolás óta sok jó tanácsot kapok a ilyen-olyan oldalak tagjaitól, ahol jelen vagyok. Sokat megfogadok, mert vagy elkerüli a figyelmem egy felesleges vessző, vagy bekerül egy plusz gondolatjel. A „volt” szó nálam a mumus, de igyekszem legyőzni! Akadt olvasóm, aki – miután észrevette, hogy 4-5 sorban van vagy nyolc „volt”, nem is olvasott tovább. Teljesen megértettem, nem róttam fel neki. A régi írásaimat néha előveszem és itt-ott átfogalmazom a mondatokat a korábbi javítás óta eltelt időben tanultak alapján.

    Az egyik oldalon valaki azt mondta egy pályázati novellámra, hogy nem szereti a hasonló romantikus történeteket, de az enyém tetszett neki. Ennél nagyobb elismerést szerintem nem kaphat az ember. 🙂

    Azt vettem észre, hogy minél több idő telik el, annál kevesebb a teljesen negatív kritika, bár mostanában semmilyent nem kapok. :/

    Bea: ha csak bétáztatni szeretnénk a csoportban, elég a jelentkezés? Mert úgy tudom, nem automatikus a felvétel, hanem rákérdeznek, miért akarunk bekerülni.

  20. Dorka:
    “tartok tőle, hogy ötletet vagy szövegrészt nyúlnának le tőlem”
    Ez egyrészt nem hiszem, hogy jellemző lenne, másrészt, ha mégis megteszi valaki, pillanatok alatt rá tudod bizonyítani, ami ciki lesz az írónak. (Lásd Eszterházyt vagy Böszörményit)
    A legtöbb szerzőnek amúgy megvan annyira a saját stílusa, hogy nem fog egy az egyben másolni. Ha a történet alapját nézed, ahhoz meg ott van a tvtropes oldal, úgy gondolom, hogy a legeredetibb ötletedhez is találsz vagy 20 másik változatot, ahogy mások oldották meg.
    “Pl.bétázzák hárman a művem, kinek hiszek?”
    Mindenkinek. A véleményezők nem hinném, hogy be akarnának csapni, leírják, hogy ők hogyan éreznek a művedről. Hogy kire hallgass, az már érdekesebb kérdés, de itt is megteheted, hogy hallgatsz mindenkire. Csinálhatsz az írásodból több változatot a különböző igények figyelembe vételével. Így ha kiadásközelbe kerülsz, a kiadónak még válogatnia is lesz lehetősége, hogy neki melyik a legszimpatikusabb.

    Hollódombi:
    “Megesik, hogy a béta írónak érzi magát, és elkezd arról fecsegni, … Az ilyen tanácsokat szépen megköszönöd és nem kérsz többet”
    Azért én el tudom ám képzelni, hogy egyes íróknak szüksége van ilyen tanácsokra is, mert nem tudják jól elhelyezni a mondanivalójukat.

    Sally:
    https://hu.wikipedia.org/wiki/In_medias_res
    Kezdő írók tipikus hibája, hogy alapozás nélkül kezdik a történetüket, és aztán később sem alapoznak.
    A picit haladóbbak hibája, hogy írnak egy dögunalmas, oda nem illő indítást, és aztán jön az in medias res kezdés.

    Cata Morgana:
    ” hüledezve olvastam, hogy milyen szerzők (is) vannak, bár gondolom (remélem:)), hogy nem ez a nagy átlag”
    Tapasztalatom szerint az írók 80-90%-a ilyesmi.
    A maradék pedig az az önbizalomhiányos pesszimista, aki már szinte várja, hogy mikor dobják már vissza a művét, és mazochista örömöt lel abban, hogy a mások által felboncolt gyermekére újabb szerveket fércel, amíg el nem készül a publikálható Frankenstein szörnnyel.
    A profibb írót az álcázza, hogy bár a fenti csoportok tagja, de összeszorított foggal tűri a szerkesztést, miközben csöndben utál. Esetleg a következő írásában majd te leszel a főgonosz karakterének az alapja.

  21. Én a tahó típust képviseltem, a kritika fogadtatását illetően.
    Emlékszem, bő kétéve, amikor – valamilyen megmagyarázhatatlan okból – rámtört a késztetés, hogy iró legyek (vagy legalábbis írjak)és két hónap alatt megírtam az év (vagy évtized) legjobb regényét, és küldözgettem nyakra-főre a kiadóknak, nem értettem a kínos csendet, amit tanúsítottak. Néha provokáló kérdéseket intéztem hozzájuk, hol tart a szerkesztői munka (értsd: szövegezik e aszerződés-tervezetet, a milliós honoráriumommal).
    Mentségemre szolgáljon, a munkahelyemen is összejöttek a dolgok, nagy volt a presszió rajtam, a kiadók egyfajta boxzsákként működtek.
    Aztán végre valaki figyelemre méltatott, és írt egy oldalnyi kritikát a művemről, mire leesett a húszfilléres.
    Hogy én eddig csak párbeszédet írtam, semmi leíró rész nincsen a nagy műben! Hogy a huszonhét szereplő tulajdonságait össze lehet ám vonni hat karakterebe, és akkor a történetvezetés sem lesz olyan kusza, és áttekinthetetlen! Hogy szükség lenne valamilyen cseleményre egyáltalán. Volt mit finomítani az alaptörténeten is, nem biztos, hogy a SF-be oltott utópisztikus történet a nyerő: a srácokat elrabolják az Ufók, és Rolling Stones koncerete kell prezentálniuk a kis zöld marslakóknak.
    Elkezdtem művész lenni, az “ablakok prüszköltek”, a gimnázium épületének falai “lélegeztek” és az iskolát szegélyező szomorú fűzfák “kémhálózata megalkuvóan hajlongott”. Csupa képzavaros, barokkos mondat, amire egy kiadóvezető hívta fel a figyelmem. Vesztére. Leoltottam, kihúztam három oldalt, a hibákat, amiket kiemelt méltóztattam javítani, és nagyon meg voltam sértődve, amikor azt írta, hogy nincsen energiája mondatról-mondatra átjavítgatni a regényemet. (Csak ha fizetem a félmillió forint költséget).
    Nem vettem figyelembe az örök igazságot, ha van egy panaszos betelefonáló, az valójában hét elégedetlen ügyfelet jelent. (Csak a másik hat nem emeli fel a telefont).
    Fél évig hanyagoltam a sztorit. Az Aranymosásra vettem elő, november elején. És átírtam. Azt kell mondanom, brilliáns lett. Örültem a pályatársak sikereinek, figyeltem a kikerülő műveket, a jobbakhoz “kritikát” fogalmaztam meg, mindezt a felsőbbrendű, túlontúl magabiztos hozzáállásomból, tudnillik a győztes írás – az enyém – még nem került ki. Hollódombi ugyan ügyesen váltogatja a nézőpontokat, ügyesen pszichologiál, Szabolcs társasága fordulatosan cselekményes, a Proliblues hihetelenül “eleven”, Anna szövegvilága pedig csodaszép, de a Csináljunk zenekart! (a művem) mellett labdába sem rúghatnak.
    Na most, ez így kicsit leírva ugyan beképzeltnek tűnik, de fő az őszinteség, és akarom, hogy beképzeltnek tűnjön. Mert így őszinte. Mérget vettem volna rá, hogy a sztorim mindent visz. Hogy a szerkesztő elalél tőle. És, hogy csak azért írták, hogy ne küldjünk be pirossal kiemelt szöveget, hogy rámpirítson, de egyben elismeri a zsenialitásomat. (És a munkakapcsolat kezdetét veszi, ahol a kretaivitásom utolérhetetlen ragyogásának merőleges vetületeként a zsenialitásom aprópénze váltásának szürke eminenciasakánt elvégzi a babramunkát a szöveggel).
    Erre jött a szöveg, hogy kétszáz másik szerencsétlen sorsú írótársammal együtt… Bukta.
    Ne tudjátok meg. Rosszabbul esett, minthogy kirúgtak a munkahelyemről. Törénetesen ugyanarra a napra esett mindkét esemény.
    Mert munkahelyem egészen biztosan lesz még, , de író már nem leszek! És ki volt az a tehetségtelen, (stb., stb.) előszörű, aki ezt a pimaszságot elkövette velem? Vak? Süket? Analfabéta?
    A kkritikus 10 oldalt bwtéve tudom. Azt hittem mindent visz. Most utólag átolvsta pár tehetséges kolléga. Volt olyan kedves alkotótárs is, akimegjegyzésekkel, átszerkesztett változatot adott nekem.
    És b…meg! Hemzseg a “hibátlan” szövegem a rossz szórendtől,a pontatlanságoktól.
    Talán Kadmon írta egy hsz-ben(rá érdemes figyelni) hogy külsőztessünk, magyarán minél több véleményt igyekezzünk begyűjteni, mert saját írásunkba “odaképzelünk” olyan jelentéstartalmat is, ami valójában nincs is, külső szemmel láthattalan.
    Hálás vagyok minden alkotónak, aki átolvasta a szövegem, és megosztotta velem a benyomásait!
    Köszönöm Nektek!
    (Már nem is érzem magam annyir tahónak. Viszont egyre elkötelezettebb leszek az írás iránt 🙂 )

  22. Jimbo: Az előző hozzászólásodat pici csiszolás után szerintem érdemes lehetne megjelentetni.

  23. Szevasz Kadmon!

    Persze, most mindenki azt hiszi: vicceltem. Pedig sajna ez a valóság 🙂

  24. Én teljesen komolynak gondoltam. És úgy érzem, hogy olyan jó stílusban írtad meg az érzéseidet, hogy azzal lehetne valamit kezdeni. Lehet, hogy ezzel találtad meg a hangodat?

  25. Izé, amúgy sajnálom, hogy így alakult, nem akartam érzéketlennek tűnni. Csak néha a szakmai szempontok jobban előtérbe kerülnek a gondolataimban.

  26. Köszönet a cikkért, nagyon hasznos! Mosolyogtam és bólogattam derekasan, míg olvastam 🙂
    Tényleg nem könnyű a kritikát elfogadni, de muszáj, mert így tudunk fejlődni. A saját művünkben jó eséllyel nem vesszük észre a hibákat, mert tudjuk, mit írtunk, és ami másnak nem lesz értelmezhető, arról mi tudjuk, hogy mitől értelmes, vagy mitől kap(hat) értelmet. Persze sokszor tévedünk. Véleményem szerint ha nem találunk olyan külsőst, aki egy friss kéziratot elolvasna nekünk, akkor tegyük félre pár hétre, hónapra, felejtsük el egy időre. Majd poroljuk le, és kezdjük el olvasni. Sok hibát fogunk találni benne mi magunk is. De külsős, idegen véleményt így vagy úgy, kell szerezni. Viszont, szerintem kritikát írni, véleményt megfogalmazni is lehet úgy, hogy ne verje ki a biztosítékot az írónál. Ne legyen cél a földbe döngölés. Ahogy mondani szokták, tálalás kérdése. Egy egyszerű, szegényesebb ételt is lehet úgy tálalni, hogy megjön az étvágy tőle, és egy mennyei lakomát is el tud rontani a pocsék tálalás. Sokszor egy “szerintem”, vagy egy “én úgy gondolom” sokat javít a kritika fogadtatásán. Én legalábbis mindig igyekszem objektív maradni, és udvarias. Illetve jelezni, ha úgy érzem, nem tartozom a mű célközönségébe.

    Még egyszer köszönöm a cikket! 🙂

  27. Nekem volt szerencsém Jimbo A. K. írását olvasni és az a szöveg épp ilyen leleményes és hunoros, mint, amit ide kiírt! 🙂

  28. Jimbo A.K (itt is)!

    Igaza van Kadmonnak, lehet, hogy most találtad meg az igazi hangodat 🙂 Nagyon emberi mindaz, amit leírtál. Szerintem sokan így gondolják, hidd el! Lehet, hogy tahó voltál, vagy csak úgy érezted, de hogy az én kritikámat nagyon jól viselted, sőt, zokszó nélkül, az egyszer hétszentség :))

    Üdv,
    Mara 🙂

  29. Mármint humoros a hunoros helyett 😀 😀 Már késő van…

  30. Bocs, Jimbo A.K.m a Szia! kimaradt az imént 🙂

  31. Még egyszer szervusz Kadmon!

    Nem véletlenül írtam, amit írtam az előbbi szösszenetben, valamit tudsz 🙂
    Most is az (általam is) leglényegesebbnek tartott részét emelted ki az alkotási folyamatnak: az egyéni hangot. (Pozitív példa az oldalon:Proliblues)
    Abszolút egyezik a véleményünk: ha nincsen meg az egyedi stílusod,hiába a jó történet, hiába a jó karakter kidolgozás, az egész írás művivé, semaikussá válhat.
    A szarkazmus egyébként jellemző rám, csak ez jobban érvényesül itt, egy hsz-ben, mint egy komplett regényeben. (És igen, egy újabb szarkazmus!)

  32. Én most már lassan két éve, hogy megőrültem, és elkezdtem írni. Mivel megváltoztatta az életstílusomat, sok barát és ismerős önként jelentkezett próbaolvasónak, így azt vettem észre, hogy végül heten véleményezték a kéziratot.
    Amit próbaolvasásra adtam, az már a hetedik átirat volt. Úgy éreztem, most már tökéletes lesz, hát odaadtam. (Végül persze átírtam még egyszer, nyilván).
    Mindenkinek megígértem, hogy a próbaolvasás ideje alatt nem fogok kérdéseket feltenni, mert ismerem magam: tudtam, hogy akárhányszor találkozok valamelyikükkel, kétpercenként feltenném a kérdést: hogy tetszik a könyv? Mit szóltál ehhez, meg ahhoz a részhez? Melyik karakter volt szimpatikus? (Nagyon nehéz volt, összeszorított szájjal, tízes stressz-skálán ötös fokozaton, de meg tudtam állni kérdések nélkül. Azt akartam, hogy később is szóba álljanak velem). Végül ez a két hónap is eltelt, pedig végtelenül hosszúnak tűnt. Elkezdtem begyűjteni a véleményeket. Szépen, egyesével, mindenkivel leültünk elbeszélgetni, miközben szorgalmasan jegyzeteltem (egy A/5-ös füzet majdnem tele is lett vele). Mindenki nagyon alapos volt, ízekre lett szedve a kézirat.
    Ami megkönnyebbülés volt: érthető volt a szöveg. Végig attól féltem, hogy nem tudom jól visszaadni, ami a fejemben van. Ettől komolyan tartottam. Másnak is volt ilyen, vagy ezzel csak én vagyok így?
    Én amolyan idióta-mazochista módon végtelenül maximalista vagyok, így a pozitív véleményekre nem fektettem akkora hangsúlyt. Hogy a karakterek jók lettek, meg a szöveg olvastatja magát, és így tovább. Naná, hogy. Ez a minimum. Félreértés ne essék, a minimumot mint magam felé támasztott elvárást kell érteni. Mindig a „de”-re koncentráltam. Gördülékeny a stílus, de kicsit sokszor szerepelt benne a „hogy” szó. Olvastatja magát, de itt-ott azért van benne néhány kizökkentő stilisztikai hiba. Jók a karakterek, de a százötvenedik oldalon lévő párbeszédben egyikük kiesik saját magából. És a legnagyobb félelmem: a logikai bakik.
    Még mindig tartok tőle, hogy ott lapít a kéziratban egy akkora logikai hiba, ami kirántja a szőnyeget az egész történet alól, atomjaira hullik a cselekmény, és dobhatom ki az egészet a kukába, mert olyan átírásra szorulna, ami gyakorlatilag egy új kéziratot jelentene. (Egyébként az milyen lehet már, hogy kiadás után ugrik elő a sarokból? Remélem, ez lehetetlen. Még a gondolatra is végigfut a hideg a hátamon).
    Nem volt (vészesen nagy) logikai baki. Mostanában kezdem elhinni, hogy megúsztam. Nem fog szétesni a cselekmény.
    A legelső próbaolvasói boncolgatásnál szerettem volna a kardomba dőlni. A legkritikusabb, legszigorúbb volt az első is. Alaposan szétszedte, és ahogy elkezdte sorolni a hibákat, egyre csalódottabb lettem. Az dübörgött a fejemben, hogy nem írok jól, kár volt erre elvesztegetni ezt a sok időt, hogy is gondolhattam, hogy ez menni fog? Az egóm a lelkem egy sötét sarkában gubbasztva nyüszített.
    Aztán átkattant valami. Ahogy hallgattam a negatív véleményt, rájöttem, hogy a próbaolvasóm szerette a történetet, és azt akarja, hogy jobb legyen. Nehogy már tele legyen idióta hibákkal, meg zavaró hülyeségekkel. Oké, akkor három lépés hátra, távolodjunk el a ténytől, hogy ezt a kéziratot én írtam, és inkább álljuk körbe a hibákat, és röhögjük ki őket. Tényleg kiröhögtük őket, ez benne a legviccesebb. Akkor jöttem rá, hogy a kézirat: egy munkadarab. Semmi köze a lelkivilágomhoz.
    Azóta csak azért dühít a negatív kritika, mert nem értem: hogy írhattam bele ilyen hibákat? Miért nem vettem észre?
    De a legjellemzőbb reakcióm a negatívumokra a következő: Öregem, ezzel még dolgoznod kell. Még mindig nem vagy kész. Még mindig van mit átírni. Igen, jól hallod, nincs eléggé megalapozva egy fontos fordulópont, írnod kell bele még egy jelenetet. Szedegesd ki szépen a stilisztikai hibákat, rántsd össze a jeleneteket, szerkeszd át. És még sorolhatnám.
    Én a magam részéről szeretem a kritikát. Segít dolgozni. A néma visszautasításnál meg gondolkodom, vajon min csúszott el a dolog. Persze a természetes érzelmi reakciók megélése után. Átnézés, újra. Aztán az átnézés átnézése. Még egy bétáztatás. Mert, amíg nem mondják azt, hogy reménytelenül el van rontva az egész, addig nem hogy érdemes, de kötelező javítani.

  33. Mil, pacsi, nekem is ez a legáltalánosabb (és sajnos sosem alaptalan) félelmem. 😀

  34. Jimbo A.K: Amúgy köszi a bizalmat, és üdv neked is! A dicséreteidre meg kislányos zavaromban nem tudtam mit reagálni. Szerény, visszahúzódó természetem tiltakozott az ellen, hogy észrevegyem, de azért mégis csak illik megköszönni 🙂
    És igen, lehet, hogy rövidebb íráshoz jobban passzol a téma.

  35. Szevasz Mil,

    én azon nem aggódnék, hogy logikai hiba csúszik a sztoriba, a legelső, ájtatos olvasód (nekem történetesen a húgom) felteszi majd a kritikus kérdést:
    – Hogyhogyhogyhogy Yoyo (az egyik főszereplő) a 8. oldalon meghal, és a 26-on még diskurál?
    (CCCSZZSZSZZS…. Tévedés. Az nem Yoyo, az Erik. Elgépeltem)
    – Hogyhogyhogyhogy nem koherensek a figuráid, mindegyik ugyanolyan hegykén, és humorosan beszél!
    (CCCSZZSZSZZS…. Tévedés. Ezt a részt már töröltem, csak még benne maradta draft verzióban, amit nekek küldtem. Húzzad át! Ne vedd figyelembe az egész hülye bekezdést!
    – Hogyhogyhogyhogy kimarad a zenekar alaptásnak története? Amikor arra alapul az egész sztori?

    Úgyhogy, kedves Mil, jobb ha beletörődünk, there is no escaping, az a fucking bug benne marad örökre!

  36. Mil Dithean:
    “Mindenkinek megígértem, hogy a próbaolvasás ideje alatt nem fogok kérdéseket feltenni, mert … kétpercenként feltenném a kérdést: hogy tetszik a könyv? Mit szóltál ehhez, meg ahhoz a részhez?”

    Ami azt illeti, ez is egy próba-olvastatói technika. Ha tudatosan írsz, tudod, hogy mit akarsz elérni. Azt viszont sosem tudhatod, hogy ez mennyire sikerült. Az írásodba ez alapján bele lehet szúrni kérdéseket, amire az olvasódnak válaszolnia kell, és abból levonhatod a tanulságokat.
    A hátránya, hogy a kérdés kirántja az olvasót a történetből, és az ő véleménye így nem ugyanarra az élményre fog vonatkozni, mint egy olyan olvasóé, aki zaklatás nélkül nyomta végig. Szóval, szükséged lehet ilyenre is, olyanra is.

    “És a legnagyobb félelmem: a logikai bakik.”
    Ez ellen nyújt védelmet a szinopszis / vázlat. Szerencsésebb esetben még a vázlatot írod, és egy sor sincs még a regényből, amikor már előtted van a teljes történeted lényege. Addig adogatod ismerős íróknak, amíg azok ki nem szőrszálhasogatják belőle a hibákat. Ezután ülsz le, és látsz neki az írásnak.
    Az ihletből íróknál ez macerásabb, mert nem szeretnek vázlattal szöszölni. Bea talán írt valahol arról, hogy “minden író készít vázlatot, legfeljebb nem írja le”, de ez sajnos nem igaz, sokan vannak, akik egyáltalán nem terveznek cselekményt, csak írnak, ahogy az ihlet jön. Náluk legfeljebb akkor lehet könnyen észrevenni egy hibát, ha szinopszist készítenek, és abban könnyebben kibukik.
    Amit amúgy ajánlok, hogy minden fejezetedhez, jelenetedhez legyen egy rövid összefoglaló, indoklással, hogy miért fontos, hogy az ott legyen, és úgy, ahogy megírtad. Ezzel el lehet kerülni, hogy a szerkesztés során átíródó, kikerülő részek hibákat okozzanak.

    “Egyébként az milyen lehet már, hogy kiadás után ugrik elő a sarokból? Remélem, ez lehetetlen.”
    A fent említett jelenet-jegyzéket emiatt ajánlom, mert egyszer keveredtem hasonló helyzetbe 🙂 A kiadó kidobatott 150.000 karaktert a már nyomdakész regényből, és a kihagyott fejezetek helyére írt változatba bekerült egy olyan hivatkozás, ami a regény közepén lelőtt egy fontos fordulatot, ami így aztán egyáltalán nem lett fordulatos. A kiadás előtt még persze átnéztük, de minden próba-olvasó ismerte már a teljes történetet, ezért egyiküknek sem tűnt fel a dolog. Aztán csodálkoztam, hogy ezek a trükkös olvasók honnan sejtették meg előre a dolgot?
    Sőt, még a borítókkal is ügyelni kell, mert előfordult, hogy egy fordulatot a borítógrafika lőtt le. Itt is ugyanaz volt a gond, hogy nem volt meg a kiadó vezetőben, aki a grafikát rendelte, hogy mire kellene ügyelnie. Ebben segíthet egy ilyen lista.
    Magyarországon nem jellemző, hogy a szerző által adott címet átírják, de külföldön általános, ott el tudom képzelni, hogy még arra is kell figyelni.

  37. Kollégák!

    Egyszer én is írtam már vázlatot, három egész mondatból állt 🙂

    Nem tisztem az előttem szólókat dícsérni, de valóban, az írásnál is nehezebb melónak tűnik a szerkesztgetés. Koncepciót mindannyiunk szívesen alkot, akkor szárnyalni kell, megadjuk a művünk cselekményegyüttesének társadalmi aspektusát, rejtett dimenziót, amelyek előttünk is most, ebben a szentséges pillanatban tündököltek fel. De aztán kérlelhetetlenül jön a hétköznapi, szürke meló.
    Megvan a 200 oldal, és húzni kell belőle. Mondatok így nem maradhatnak.

    Provokatív leszek, vegyük az isteni sugallatot, vagy a fausti kérdéskört: ha valaki garantáná nekem az 50 ezres eladott példányszámot, nem, mondjunk nagyot, a hihetetlen, elképzelhetetlen,100 ezres eladott példányszámot…Hajlandó lennék a művem minden egyes betűjét megváltoztatni. Igen, zsebre tenném a zsozsót, és a Bahamákon nyaralnék.
    (De komolyan elhinném, hogy nagy író vagyok? Lófffff… A külső véleményben megfogalmazott szabályt internalizálnod kell, magadévá kell tenni.
    Ha úgy tetszik, meg kell rágni, és ki kell köpni, hányaveti módon 🙂 )

    És, a legontosabb: Gitta és Tamara rulez ! 🙂
    (megfogadtam, hogy soha nem rakok mosolyjelet, a francba…)

  38. Emma,
    “Bea: ha csak bétáztatni szeretnénk a csoportban, elég a jelentkezés? Mert úgy tudom, nem automatikus a felvétel, hanem rákérdeznek, miért akarunk bekerülni.”
    Senki nem kérdi, miért akarsz a csoportban lenni. De olyan nincs, hogy csak kérsz bétázást, ez a kölcsönösség alapján működik.

    Amúgy most sok kiesett szerző belépett, és egy tanács, jó lenne, ha nem csak egymást bétáznátok, mert az nem biztos, hogy előre visz. Hanem gyakorlottabb bétákat keresnétek, illetve más nemű, korú embereket.

  39. A vázlat kérdése egy érdekes dolog. Van, akinek nagyon kell, van, akit viszont gátol a munkában. Szerintem minden író ösztönösen megtalálja a neki jó formát. A túlírtság ellen nagyon jó amúgy. Amikor egymillió karakteres első kötet kerül elém, akkor az esetek nyolcvan százalékában a szerző eltévedt a saját szavai között, és egy jó vázlattal sokkal jobb könyv lett volna. Mondjuk utólag is ki lehet húzni a felesleget, de az nagyobb munka.

  40. Mil Dithean: egész jól haladsz. 🙂 Két év írás után ez a felfogás nagy eredmény. Nekem tíz kellett. 😀 (Mentségemre: akkoriban meg voltam róla győződve, hogy a fióknak írok és más sosem látja majd.) Tanulj szorgalmasan és ne kedvtelenedj el! Egy pszichológus mondta nekem épp múlt héten: “amit érdemes tudni, azt nem lehet tíz évnél rövidebb idő alatt megtanulni”.

    “Mindenkinek megígértem, hogy a próbaolvasás ideje alatt nem fogok kérdéseket feltenni, mert ismerem magam: tudtam, hogy akárhányszor találkozok valamelyikükkel, kétpercenként feltenném a kérdést: hogy tetszik a könyv? Mit szóltál ehhez, meg ahhoz a részhez? Melyik karakter volt szimpatikus?”

    Én az egyik első könyvemnél, amit kiadtam próbaolvasóknak, adtam mellé egy rövid kérdőívet is. 😀 Négy nézőpont váltakozott szabályos sorrendben, minden jelenetben. Minden négy nézőpont után ki kellett tölteniük a kérdőívet, amiben többek között ilyen feladatok voltak: rakd sorrendbe a nézőpontokat, aszerint, hogy ki tetszett a legjobban! Szerinted mi fog történni? Stb. Nagyon jó buli volt, hihetetlen élmény látni, amikor a legkevésbé szeretett karakter hirtelen egyik jelenetről a másikra szinte mindenkinek toplistára került, látni milyen, amikor meghal egy karakter, stb. 🙂 (Az olvasók is élvezték amúgy, foglalkozhattak kicsit a sztorival a részlet befejezése után is, és amúgy csak két-három percbe került.)

    Ne szégyellj kérdezni, mert lehet, hogy lesznek olyan szemszögeid, amik az olvasónak nem természetesek!

  41. Jimbo, elismerésem, hogy eljutottál magadban eddig a hozzászólásig, tényleg elmehetne cikknek is 🙂

    Mil Dithean, “Nehogy már tele legyen idióta hibákkal, meg zavaró hülyeségekkel. Oké, akkor három lépés hátra, távolodjunk el a ténytől, hogy ezt a kéziratot én írtam, és inkább álljuk körbe a hibákat, és röhögjük ki őket. Tényleg kiröhögtük őket, ez benne a legviccesebb. Akkor jöttem rá, hogy a kézirat: egy munkadarab. Semmi köze a lelkivilágomhoz.” Gratulálok a két éves szintidőhöz — nekem ehhez több mint tíz év kellett. 🙂

  42. Laura, high five!

  43. Hollódombi 🙂 vagyunk szerintem még páran “fontolva haladók” 🙂

  44. Ha szigorú vagyok magammal, akkor ez nálam bőven tizenöt év vagy még több – csatlakozhatok a klubhoz? 😀

  45. Bea: Bétáztam már, azzal nincs gond, igaz, még nem olyan sokat. Viszont nem véletlenül írtam a rákérdezős dolgot, ugyanis anno pár hónapja privát nevemen (a MEL ugyanis csak álnév) csatlakoztam volna a csoporthoz, de visszajött egy levél az egyik admintól, amiben tudakolja, miért is kérem a felvételem. Akkor kissé meglepődtem.

  46. MEL, összekevered a csoportokat, az egy másikból jött, ott én kértem meg az adminokat erre.

  47. Köszi, Bea! 🙂
    Valamit elnézhettem akkor. Most csak egyet találtam, ott vannak itteni tagok is, akiknek a neve ismerős más csoportból. Talán most jól csináltam. 🙂

  48. Kadmon: köszi!
    Jimbo: hidd el, mélyen belül sokan így éreznek. Csak nem mindenki ilyen őszinte… 🙂
    Ami a kritikához való hozzáállást illeti… nos én tudom, hogyan KÉNE reagálnom. Ehhez képest sokszor meglepem magam. Szerencsére nem élőszóban kapom a kritikát, így marad időm lenyugodni. 😀
    Erősen reménykedem benne, hogy én is a Mil által képviselt álláspont felé tartok. Lassan és bizonytalanul, de a jó irányba.

  49. Kadmon: Ez az ötlet nagyon tetszik a kétféle próbaolvastatásról, szerintem ki is fogom próbálni 🙂

    A vázlatírással most keresem a saját munkamódszerem. Ha nincs, elkalandozok, és húzni kell a szövegen. Ha teljes vázlat van,
    mintha kevésbé lennék kreatív: túlzottan rá támaszkodom. Pedig nagyon sokszor a jelenetekből, vagy a karakterek jelleméből
    sokkal jobb megoldás születik egy-egy helyzetre, mint amit a részletek kidolgozása, a konkrét írás előtt találtam ki. Kezdem már sejteni, mi lesz a középút, amit majd járnom kell, de még nem forrt ki teljesen.

    Hollódombi, Laura Arkanian, Kae: Szerintem azért jutottam el idáig ilyen hamar, mert a történet nem hagyta, hogy az egóm miatt kárt szenvedjen 😀
    Néha komolyan az az érzésem, hogy irányít engem. Piszkál, hogy javítsam, vagy írjam, pedig hatszázezer sokkal jobb dolgot is tudnék csinálni, mint a szövegszerkesztő előtt ülni. 🙂 De ezzel nyilván nem vagyok egyedül 😀

  50. Mil Dithean: Ha csak tőmondatokban írod meg a jeleneteket, akkor talán könnyebb dolgod lesz.

    1. Főszereplő01 megkapja a küldetést.
    2. Főszereplő01 elindul X városba.
    3. Főszereplő01 találkozik főszereplő02-vel, együtt mennek tovább.

    Ebben a fő cselekmény már benne van, de semmi olyasmi, ami megkötné a kezed.

  51. Én úgy vélem, mivel az író, és a kritikus is ember, természetes, hogy vannak érzelmeik, indulataik, stb. Vagyis, túlzás az az elvárás, hogy az egyik oktat, a másik pedig jó nebuló módjára hallgat, esetleg a sarokban kukoricára térdel. Mindkettőnek van szája, keze tolla, többek között kommunikációra lettek teremtve. Nyilván való, hogy több szem, többet lát, és függetlenül attól, hogy a kritikára váró mű melyik oldalán áll, akár a zseni is követhet el hibákat.
    Ami engem illet, az írásaim elején több rosszat kaptam, mint jót. A legtömörebb kapott kritika két szóból állt „Ez sz.r!” Aztán egyszer felbukkant egy nő, és azt írta ki akarja adni az egyik írásomat a gyári újságban. Örültem neki, hogyne örültem volna, de továbbra is több negatívumot kaptam, mint pozitívumot. Nem értettem, miért van az, hogy a munkatársaimnak nem tetszik, de az említett újság szerkesztőjének igen. Meg kell jegyeznem akkoriban csakis átélt eseményeket írtam le, pár oldalban. Szóval elkezdtem figyelni, hol lehet a hiba. Magammal kezdtem, de én nem sokat változtam. A szerkesztőnőt nem nagyon tudtam megfigyelni, más területen dolgozott, maradtak a munkatársaim. Akkor kezdtem megérteni a dolgot, amikor elkezdődött a tévében a Győzike show. Én elhagytam a helyiséget, ők pedig elkezdtek a tévé előtt gyülekezni.
    Vagyis – kedves Dóra – a kapott kritikánál meg kell nézni azt is, hogy ki írta, és annak függvényében értékelni. El kell elolvasni az előolvasó pár írását. Nem biztos, azonos hullámhosszon vagytok, vagyis az általa írt kritika reális. Én pl. nem vagyok oda a sci-fiért ezért nem is szoktam kritizálni, se bétázni. De ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem foglalkozom vele, nem írok sci-fit. Annyit jelent, hogy nincs központi szerepe, csupán a cselekmény egyszerű eszköze, ezért másképp kezelem, mint egy vérbeli sci-fi író.
    Ami a vázlatot illeti, rövidebb műveknél nem írok. Az első kitalált történetem írásakor az oldal közepén még nem tudtam, mi lesz az oldal alján, amikor pedig leértem, nem tudtam, mi lesz a másik oldal közepén. Hosszabb írásoknál csupán jeleneteket írok le, nem azért, hogy el ne felejtsem, hanem hogy a hangulatát rögzítsem. Úgy vélem minden műnél a legfontosabb a hangulata, az olvasóra tett hatása. Ha eszembe jut egy jelenet, rögzítem a hangulatát, és ha ez jól sikerül akár egy hónap múlva is fel tudom venni, képes vagyok az írást folytatni, vagy történetet kerekíteni belőle.
    A szinopszisról szintén eltér a véleményem, a közismerttől. Szerintem, nem vázlat. Ha a borkészítéshez hasonlítom, a vázlat az, amikor leírja az ember, miképp készíti, a szinopszis pedig az, amikor hörpint egy kortyot. Vagyis a szinopszis mindent tartalmaz, ami a műben van, de egy kortyban. A főbb szereplők jellemét, a mű stílusát, legalább egy konfliktust, kis humort, és még sorolhatnám. Egy, vagy két főszereplős, egy szálon futó cselekményről nem nehéz szinopszist írni. Ám több szálon futó családregényről – ahol nincs konkrét főszereplő – ember, akarom mondani író legyen a talpán, aki képes rá. A tartalom lejegyzésére, szereplők felsorolására, stb. ügyes kisiskolás is képes, de a mű zamatának átadására – véleményem szerint – nem.
    Töredelmesen bevallom, írások észrevételezésekor legkevésbé foglalkozom az itt sokszor emlegetett helyesírással. Egyrészt nem vagyok jó helyesíró, másrészt miért venném el a kiadók alkalmazottjainak kenyerét? Valahol, valamikor egy szerkesztő említette egy közismert író nevét, akinek az írásait többször javította. Azt mondta iszonyatos a helyesírása, szinte az egész lap vörös, de olyan profin alkot, hogy kapkodják a könyveit. Igazat adtam neki, az író alkosson úgy, hogy ne lehessen letenni a könyvét, az apróságokat pedig hagyja a kiadóra.
    Íráskor általában én is a cselekmény közepébe vágok, és később se készítek féloldalas leírásokat. Egyik kiadó a hátteret hiányolta nálam. Igaza van, a neki bemutatott írásban valóban nem sok leírás van, csupán annyi amennyit a cselekmény igényel. Ez talán a legsúlyosabb hibám. Feltételezem, hogy az olvasó is járt iskolába, és legalább annyira ismeri a középkort, mint egy átlagember, ezért csak annyit írtam a háttérről, amennyi nem közismert. Főleg, mert középiskolásoknak szánom az adott írást, akik ismeretei elég frissek. Bevallom ez hiba. Mindig úgy kell írni, hogy az is megértse aki inkább csajozott, vagy pasizott történelemóra alatt.
    Hozzá teszem, ez a hiba nem csupán az én hibám. Azért írtam le, mert nagyon sok főleg sci-fi írónál előfordul, hogy átlagember számára érthetetlen szavakat használ, ez idáig még nem volna hiba, de később se derül ki, hogy mit jelent. Persze ez a számomra nem mentség, jobban át kell gondolnom ezt a háttérdolgot. 🙂

    Uff! Én locsogtam. 🙂

  52. Jimbo!

    Szívemből szólsz!
    (arra a korábbi hosszú írásodra gondolok, csak nem lehet direktben válaszolni)
    Viszont, ha a mű stílusa a hozzászólásaidhoz hasonlítható, szívesen elolvasnám. Feltéve persze, hogy megosztod velem!

    zs

  53. JIMBO!!!! Én már most imádom ahogy írsz! Ne változz meg (nagyon) lci. Csatlakozom fz-hez, és én is szeretném elolvasni a történeted… már ha lehet. 🙂
    A cikkért köszönetet mondanék én is. Eddig is tudtam, hogy a szerkesztőknek (is) nehéz sorsa lehet, de így feketén fehéren leírva/elolvasva valahogy még jobban lecsapódott. Uhh… figy, van a szekrényben egy üveg jóféle pálinkám, fel tudom ajánlani jótékony célokra nektek… 😀

  54. Minden dolgom nagyon megosztó. Vagy nagyon szeretik vagy nagyon utálják. Éppen ezért nem adok a kritikákra.Más téren is ez van, vagy bírnak vagy nagyon nem, középút nincsen. Akinek nem tetszik a pofám, azzal nem foglalkozom.